VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Karácsonyi ajándék

Vörösmarty ódában köszöntötte Liszt Ferencet, Bartók Béla legpontosabb méltatása versben történt meg Illyés Gyula jóvoltából, Stendhal ragyogó könyvet írt Rossiniról, Franz Werfel lélektani tanulmánynak is beillő regényt Verdiről – és oldalak százain lehetne még sorolni az írói zászlóhajtás példáit a muzsika felkentjei előtt.

Nem véletlen ez a – gyakran szinte bénult – tisztelet. A szó mesterei nagyon is jól tudják, hogy többrendbéli dolgok vágynak földön és egen, amelyeknek kifejezésére a szavak kevésnek bizonyulnak, bármily mesterien forgatják is azokat. A lélek legtitkosabb tájairól már nem a Szó tudósít, hanem a Hang. Hogyan is írta Schopenhauer? „A zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja.” Igen, a zene „általában az a dallam, amelyhez a világ a szöveg”. A világot művészetté párálni a zeneszerzőnek van a legtöbb esélye, hiszen a világ legbelsőbb lényegét és a legmélyebb – azaz a szavakkal megfogalmazhatatlan – bölcsességet fejezi ki. A zene minden művészetek közül a legeredményesebb munkát végzi tehát az érzések világában, ugyanakkor a legtávolabb esik a tapasztalati világtól. Fejeljük meg mindezt egy Leibniz-idézettel: „A zene a metafizika titokzatos gyakorlása, anélkül, hogy a lélek a filozofálás tudatára ébredne.”

Kassai Franciska iránt hosszú évek óta hatalmas tiszteletet (is) érzek, hiszen én csak költő vagyok, aki ugyan a mindenséggel méri magát, de nem mérheti a mindenséget. Ő viszont zeneszerző is, tehát osztályrészül jutott neki a mindenség létezésének érzékelése.

Korántsem vagyok hivatott arra, hogy minősítsem dalszerzői tevékenységét. Meggátol ebben az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta érzek. Elfogultságomat úgysem tudnám leplezni. Csak azt tudom, hogy az a műsoros kazetta, amellyel a napokban meglepett bennünket, sokunk számára a legszebb karácsonyi ajándék. Műsorán a hatvanas-hetvenes évek legemlékezetesebb dalai szerepelnek, valamint néhány saját sanzon-szerzemény. Előadóként és szerzőként egyaránt bemutatja őt a kiadvány.

Varázserőt kapunk tőle, amely szétárasztani képes idegeinkben a fehér tájak békességét és kifehéríti az indulatainkat is. Akármennyire anyagi is a létünk, a tiszta zengés tisztes­ségesebbre mos egy kicsit bennünket, azaz olyan vegyi folyamatokat indít meg a szerve­zetünkben, amelyek kisimítani hivatottak a lélek gyűrődéseit.

S kell-e több a szeretet általános ünnepén?

KOSZORÚ

Száz éve született Mao Ce-tung. Három, ősi klasszikus modorban írott versével emlékezünk rá.

MAO CE-TUNG

Csangsa ^*

I.
Állok, őszi bámészkodó,
északnak lejt a Hszjang folyó,
nézem a Narancs-szigetről
a tízezer vörös hegyet,
már az erdő átpiruló,
átderengő zöld a folyó,
tolong száz kis dzsunka, hajó,
hasít a sas messze tájig,
hal suhan a sekély partnál,
verseng a sok vízi-lakó.

Mily fenséges ez a tájék,
innen kérdd e tág világban:
fenn s lenn ki az uralkodó?

II.
Elhoztam száz Ifjú társam,
múltat idéz a hely, a szó.

Fiatal mind, tettre-való,
rokonok széllel, virággal,
szép emléket gyűjtögetnek,
tekintetük messze-ható.
Emez hegyre-nézegető,
amaz verset-szavalgató.

Lesznek, akik sokra viszik,
s tán e percet emlegetik:
csónak, habon átsuhanó,
sebesen rohan a folyó.

1945

Ljupan-hegy

I.
Magas égen ritkás felleg,
a vadludak délre tűnnek.
A Nagy Falon átkelünk mi,
innen oda húszezer li.

II.
Ljupan-hegynek magas orma,
szél fogódzik lobogónkba.
Hosszú pányvát tart a kezünk,
gonosz sárkány, megkötözünk.

1935

A Hosszú Menetelés

A Vörös Had nem retteg vonulni napról napra,
nem akadály előtte száz folyam, ezer szikla,
s mint fodrozó hullámok, az Öt Hegy minden orma:
Vumang hatalmas bérce szinte sárrá taposva.
Folyó arany homokja a szirteket csapdossa,
függőhíd jeges láncát a Tatu habja mossa.
Min-hegység haván átkel a hadsereg hatalma,
nincs akadály előtte, megy boldogan kacagva.

1935

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSAI

^* Szülőföldjének, Hunan tartománynak a székhelye. [vissza]

Ötven éve végezték ki a hitleristák Julius Fučíkot, a kiváló írót, publicistát, esztétát, az illegális cseh kommunista párt egyik vezetőjét, az immár klasszikus, 76 (!) nyelvre lefordított börtönnapló, a Riport az akasztó fa tövéből (Üzenet az élőknek) szerzőjét. Neve az antifasiszta ellenállás és a megtörhetetlen emberi méltóság szinonimája azóta is.
Emlékét egyik 1932-ben írt elbeszélése közlésével idézzük.

JULIUS FUČÍK

Rézinka és a jóságos végrehajtó

Az évszázad cseh karácsonyi elbeszélése

A közhit azt tartja, hogy az irodalomtörténészek olyan emberek, akiket nevetséges kotnyelesség szállt meg. Egy szép napon beveszik magukat az egyetemi könyvtárakba, kötetet kötet után lapoznak végig, csupa tiszteletreméltó könyvet, csupa tiszteletreméltó folyóiratot, és figyelemre sem méltatva a történelem porát, amely igazságos egyenletességgel hull a fóliánsokra, híres költők szerelmei után kutatnak, vagy karácsonyesti versek s elbeszélések jegyzékét állítják össze arra törekedve, hogy feltárják eredetüket, keletkezésük motívumait és az alkotóikra ható tényezőket.

A karácsonyi újságok a szentesti olvasmányok közé tartoznak, s ezért – talán ugyanabban az órában – elégítette ki velük szellemi étvágyát a gyárigazgató és – ezredparancsba foglalt engedély alapján – a didergő kályha mellett lábáján gubbasztó katona. És a katona felnevetett. Nevetése gorombaságnak minősíthető, ha meggondoljuk, hogy milyen nagy öröm érte a gépírónőt, s hogy milyen nemeslelkű volt a gyárigazgató. A katonának eszébe jutottak azok a karácsonyesti történetek, amelyeket valaha olvasott vagy hallott: a kétfelé vágott alma kereszt alakú magjairól szóló boldog történetek, amelyek az embereket örömmel töltötték el, a megfagyott csavargóról szóló szomorú történetek, amelyeket az emberek megkönnyeztek, mert rádöbbentek, hogy ők maguk milyen jószívűek és hogy a történet csak mese; eszébe jutottak azok a történetek is, amelyeket senki sem szeretett, mert éhező és fázó emberekről szóltak s mert igazak voltak. És ekkor a katona azt mondta magában, hogy az ezerkilencszázharminckettedik év karácsonyi története így nem teljes. Elhatározta, hogy elmondja azt, amit a gyárigazgató nem élt át, elhatározta, hogy ő, akinek még a nevét is elvették, kiegészíti a régi meg új nagyrabecsült nevek sorát, elhatározta, hogy elmondja a maga karácsonyi történetét, amelyre az újságokban már nem jutott kenyérpótló szó. És ekkor született meg a katona karácsonyi elbeszélése.

A hadgyakorlat néhány napja valahogy rosszul ment. Ár ellenében haladtunk a parton fölfelé, a zászlóalj a folyó másik oldalán keresett bennünket; jég kellett volna, de a folyó úgy rohant, mintha legalább két éve lenne még hátra karácsonyig. Semmi hideg, csak köd, amolyan csupa víz köd, amitől az ember egész teste megnáthásodik. Az Úristen bölcs és emberszerető. Tudja, hogy az embereknek nincs tüzelőjük, és ha fagyot küldene a földre, itt is, ott is megfagyna valaki – és ebből csak lárma meg szóbeszéd támadna. Meg aztán az ilyen köd a tüdővészre is jó; elkezdesz köhögni, köhögsz, és amikor elköhögted az utolsót is, mindenki örül, hogy végre csend van. Neked is nyugtod van már, és senkinek sem jut eszébe, hogy egy tüdővészes miatt szót vesztegessen.

Hát csak mentünk előre, szipákoltunk és krákogtunk, amíg egy kék meg egy sárga házas faluba nem értünk. A falu ott feküdt előttünk, de olyan volt, mintha meghalt volna. Senki sem fogadott bennünket, senki ránk se nézett. Az az idő, amikor a lányok még ránevettek a katonákra, régen elmúlt. Az már csak a nótákban van meg. Az életben a kisgyerek sem veti ránk a szemét

A falu közepén táboroztunk le – éppen a kocsma előtt. Ez jó alkalom, mondom, nem mintha sok krajcár nyomná a zsebement, de a kocsmában meleg szokott lenni. Hát elindultéunk a kocsma felé. De az alkalom mégsem volt jó. A kocsmaajtó bedeszkázva, a döngetésre sem felel senki. Talán felelne, ha szétvernénk az egészet, de mire való lenne az, ha idáig érezni, hogy odabent is hideg van.

No, de a pihenj az pihenj, hát csak nem fogunk kint ülni és a körmünket rágni, hogy a hidegnek rövidebb legyen az útja az ujjunk hegyéig. A kocsma mellett bolt van, az ajtaján írás:

HITEL NINCS!

Tudjuk, ez nem bennünket illet. Nekünk úgysem adnak hitelbe soha semmit mi magunk vagyunk a hitelezők, és törlesztési részletekre várunk. Mi készpénzzel fizetünk a munkáért, amit végzünk, a hidegért amit tűrünk, meg azért a kis kenyérért is, amit megeszünk. És kenyérre még jut, talán szalonnára is.

Benyitottunk. Megcsendült a csengő. A szatócsoknak talán külön csengőgyáruk van, és az ő csengőikből senki más nem kap – ha vak volnék, és meghallanék egy ilyen csengőt, tudnám, hogy szatócsboltban vagyok, és egy krajcárért prominclit kérnék, ahogy valaha anyám vagy nagyanyám mondta. De ez a csengő csak úgy félig csengett, mintha ellopták volna a szíve felét, és most nem tudja bemutatni az egész tudományát. Különben lehet, hogy nem a szívével volt baj, de valamije hiányzott, annyi szent.

– Mama – mondom –, szalonna kéne.

Nem láttam az asszonyt, de tudtam, hogy ott van valahol hátul a sötétben, szürke hajához nyúl, és sietősen izeg-mozog a pult előtti tolongás láttán, de haja szürkébb volt mint gondoltam, s az arca is szürke. És egyáltalán nem sietett, hanem megszólalt: – Szalonna? Az nincs.

– Hát akkor adjon kolbászt, mama – mondom békülékenyen.

– Kolbászt? Kolbász sincs.

– No, mama – mondom –, nem valami nagy a választék. Legalább nem sok időbe telik az étlapírás. Hát, akkor marad a harmadik fogás. Adjon egy fél kenyeret!

– Kenyeret? – kérdi és a sötét felé fordul. – Kenyér sincs.

Szeretem a tréfát és nem szívesen rontom el, de néhány perc múlva indulunk tovább, és a gyomrunk korog.

– Nézze, mama, mi sietünk. És éhgyomorra nem jó gyalogolni. Bemenjünk a konyhába a kenyérért?

– Menjenek – mondja és kinyitja az ajtót –, menjenek, de a konyhában sincs.

Elindulok. Még hogy a konyhában sincs!

Az ajtóban nagy szál ember jelenik meg.

– Kenyeret szeretnénk – magyarázom.

– Hitel nincs! – mered elém az ember, mint a törvény.

– Nem hitelbe kell, van pénzünk.

– De nekünk nincs.

– Majd adunk mi.

– Mit vesznek érte?

– Majd veszünk valamit, te furcsa boltos, majd…

Mit? Mit? Szétnézek a boltban, és már tudom, miért szóit a csengő csak félig; nem a szíve hiányzott, az illat hiányzott belőle, annak az árunak az illata, amit a cégtáblára szoktak festeni, ami a pultokról, a zsákokból és fiókokból szokott illatozni; már nincs sötét a szemem már lát; a bolt üres, egészen üres.

– Mama – csodálkozom –, hát ez hog/ lehet?

A szürke asszony hallgat; a férfi válaszol helyette Lehet, hogy káromkodik vagy valami borzalmas dalt énekel. A faluról, ahol már második éve nincs munka, az erdőkről, amelyekben már két éve nem döntöttek le egyetlen fát se, az éhező favágókról, akiknek utolsó adósságával együtt a sírfeliratukat is rárótta a rovásra, az elveszett hitelről, az adóról, a végrehajtásokról, a végességes végről. Hát mit akarunk venni – mondja –, mit akarunk kapni a pénzünkért?

Mintha megvadult volna, úgy rángatja ki a borzalmasan üres fiókokat, keze végigszalad a polcokon, és amit talál, azt a pultra dobja. Két tucat gyertya, egy csomag cikória, egy köszörűkő meg egy ostor. Kész. Aztán ráköp a deszkára, amely tele van írva apró adósságokkal és reménytelen reménységekkel, egyik köpés a másik után repül a fára, a szatócs keze dühödten ken szét mindent, amit a kréta egy éven át feljegyzett, s hirtelen minden olyan lesz a deszkán, mint a köd odakint, a csupa víz köd, amitől szipákol és krákog az ember; aztán nekilendül a szatócs lába, a deszka fölröpül, fordul egyet a levegőben, és megmutatja a hátát amelyre ez van írva;

VEGYESKERESKEDÉS

Két tucat gyertya, egy csomag cikória, köszörűkő, ostor…

Hirtelen elfogott a félelem; a markomban tartott koronát beleszoritottam a zsebem legaljába, és az ajtó felé igyekeztem.

És amikor a legjobban féltem, akkor jött be Rézinka.

Esküdni mertem volna rá: azért jött, hogy megmentsen bennünket attól a szorongástól, amit valami bolond dolog miatt éreztünk; attól a rémülettől, attól a csupa víz ködtől …A kis Rézinka,..Ahogy anyja kendőjébe bugyolálva bejött szipogó arcocskájával, örömtől sugárzó arcocskájával, olyan volt, mint valami jól sikerült kerti ünnepély, ha nem zavarja meg az eső.

– Elvisznek magukkal? – kérdi és ránk mereszti nagy szemét.

Ha egy lány tizennyolc éves, és hisz neked, be kell hunynod a szemed, hogy azt mondhasd neki: – Nem. – De ha egy lány nyolcéves, és ilyen bizalommal fordul hozzád, akkor nem tudsz előle menekülni, még ha sapkádat az álladig húzod is le, még ha füledet egész tenyereddel tömöd is be És Rézinka nyolcéves volt.

– Elviszünk – mondom –, persze hogy elviszünk. És hova akarsz menni?

– A városba.

– Elviszünk a városba. És mit akarsz a városban?

– Vásárolni akarok – mondja, s mindannyiunkra öröm derül ebben a kifosztott boltban.

– No nézd csak, megindul az üzlet!

A furcsa nagy ember is elmosolyodik a gyerekén, és a szürke asszony megdörzsöli tenyerével a könyökét.

Rézinka vásárolni megy. Rézinkának pénze van. Rézinka csak akkor gyermek, ha örül, de már elég nagy ahhoz, hogy tudja, milyen rossz világ járja. Tavasz óta arról álmodik, hogy az üresen tátongó bolt mögött fényes karácsonyestet rendez. Tavasz óta készíti elő ennek az álomnak a valóra váltását. A szegény gyerek is kap néha egy-egy krajcárt mézespogácsára, pár szem cukorkára; Rézinka is kapott néha egy-egy hatost, s ilyenkor sajnálkozás nélkül mondott le a pogácsáról s ment a tyúkól felé, ahol már régen nem keres tojást senki, és ahol egy üres cipőkrémes doboz, Rézinka páncélszekrénye van elrejtve.

– Tavasz óta… Rézinka, de sok pénzed lehet már!

Egy pillanatra elfogja a kétely, de valamennyiünk szemében annyi öröm van, hogy szinte világítani lehetne vele, így hát visszatér a bizalma. Meggondoltan húzza elő bal kezét, s tenyeréből egy csomóra kötött kiskendő csücske kandikál ki. A kendő másik csücske Rézinka csuklójára van csavarva. A kendőben ott van Rézinka kincse. Kibogozza a csomót, még egyszer körülnéz, nem nyúl-e a kincs után valami mohó kéz, aztán szép sorjában leszámolja a pénzt a pultra. Húsz, harminc, hatvan fillér, egy korona, kettő, három, nyolc, nyolc-harminc.

– Egész vagyon. Mire ez, Rézinka?

Dióra, cukorra, anyának harisnyára… a sor hosszabb, mint a húszfilléresek rendje a pulton.

A húszfilléresek ide-oda vándorolnak a pulton és halmokba gyűlnek. Ez a halom a harisnya, ez itt a cukor… a pulton megcsendül a pénz, és az ajtó fölött megcsendül a szatócscsengő.

Egy úr jön be kopott bundában, szinte szégyellj magát érte.

Igen, ezt az urat már ismerjük. Mindig a sarkunkban van, ha falvakon vonulunk keresztül, mint a hűséges kutya, szeret bennünket ez a simulékony úr, hatvanan vagyunk, katonáséit játszunk, puskánk van, szuronyunk van, és ha letáborozunk valahol a falu közepén, elkezd házról házra járni és elkéri, ami a házakban még megmaradt.

Ismerjük.

Ő a jóságos végrehajtó. A. szemét sose láttam, de le merném fogadni, hogy kék.

Mindjárt fölvidultunk. Jó móka lesz ez itt – mi a csudát tudna innen elvinni? Lehet, hogy kenyeret talál nekünk. Dehogyis, biztosan a gyertyát viszi majd. Vagy az ostort? Az ostorra fogadunk. A gyertya elég, aztán keresheted rajta a végrehajtópecsétet.

A végrehajtó szomorúan néz végig a bolton. – Semmi, ugye? Semmi!

Meghúzza az ostor végét – aha, nyertünk, alighanem még egy csomót akar rákötni, hogy jobban csattogjon. De a végrehajtó leteszi az ostort. Az ostort se viszi, fiúk, hogy is vihetné, hiszen akkor az a tábla, amelyikre rá van írva: vegyeskereskedés, tisztára nevetségessé válna.

– Semmi! No, hát akkor elmegyünk!

Rézinka ott áll a sarokban, és a zsebkendővégből kötött csomóval lelakatolja kincsét.

– No, akkor elmegyünk. Hát te Rézinka, hová készülsz ilyen díszben?

– A városba, végrehajtó úr. Vásárolni.

A jóságos végrehajtó lassan beszél, kedvesen: – Lám, lám! Vásárolni! És hol adnak neked valamit ingyen? Én is ott szeretnék vásárolni.

Rézinka megsértődött. Ingyen! Ki mondta, hogy neki ingyen kel! valami. Megint kibogozza a csomót, és a pulton megint megcsendülnek a hatosok. Rézinka nekünk már hisz, és ez az úr úgy tesz, mintha hozzánk tartozna. A jóságos végrehajtó hallgatja a pénzcsengést meg Rézinkát, aki elmeséli, hogyan gyűjtötte a pénzt, ki adott neki hatost mézespogácsára, ki adott pénzt cseresznyeszedésért – ha volna mennyország, ezeket az embereket halálos ágyukról egyenesen oda küldeném –, aztán megsimogatja Rézinka fejecskéjét, amiért olyan jó kislány, és csak legyen mindig ilyen jó, majd kihúz a zsebéből egy füzetet, újra megszámolja Rézinka pénzét, megint ír valamit a füzetbe, kitép egy lapot, és odaadja a szatócsnak:

– A múlt évihez írtam hozzá – mondja –, marad még százhatvannyolc korona, ha nem számítom a hatósági eljárás illetékét, de azt most valószínűleg csökkenteni fogják. Viszontlátásra!

És elindul az ajtó felé.

Útközben zsebre teszi Rézinka pénzét.

Nézem, nézem a végrehajtót és a fejem forog. Biztosan visszafordul, hiszen ezt nem teheti meg, csak tréfál, egy ilyen jó ember.

A szatócscsengő megcsendül. Egyszer. Másodszor nem.

A végrehajtó megáll a nyitott ajtóban, megfordul, jön visszafelé. Tudtuk, hogy így lesz. Csak tréfált.

Most benyúl a zsebébe – hopp –, kihúzza a pénzt – kihúzta –, odanyújtja Rézinkának, odanyújtja, odanyújt neki egy ötfillérest és megszólal: – Légy csak mindig ilyen jó, és szerezz sok örömöt a szüleidnek.

És a csengő másodszor is megcsendült, borzasztóan csengett, egész szívével csengett, riadót csengett, az egész falunak hallania kellett hangját, s kint a téren ott álltak a mieink, fegyvereiket szedegették és menni készültek.

Menetelünk tovább. Csupa víz volt a köd, még azt a hűséges kutyát sem láttuk magunk mögött.

És Rézinka?

Rézinka sírt.

ZÁDOR MARGIT FORDÍTÁSA

MÚLTOM

TÍMÁR GYÖRGY

A levelek nemzete

Szép Ernőről

Karácsony, tudjuk, a szeretet ünnepe.

Bármily furcsa: ha a „szeretet” szót hal­lom, önkéntelenül szinte egyszerre villan át agyamon két arc. Az egyik – természetesen – a szegények pártján álló és a szelídség vallását meghirdető Jézusé, a másik egy kereken negyven éve halott magyar kisem­beré, akit úgy hívtak, hogy Szép Ernő. Ez a párosítás, meglehet, sokak szemében blaszfémiának tűnik, holott hát – tessék nekem elhinni – a legkevésbé sem az. Szép Ernő magyar íróban ugyanis sok más, vallási hova­tartozását illetően is keresztény embernél jóval mélyebben fogant meg a szeretet és a szelídség eszménye.

*

Nemcsak jellegzetes városi kisember volt, hanem a szó legszorosabb értelmében kis ember is, alacsony növésű. Emlékszem egy fényképre, melyen a legendás Nyugat folyó­irat munkatársai örökíttettek meg. Mindenki rajta van, akit a lap – az utókor jóváhagyó ítéletétől igazoltan – fontos írónak tartott akkoriban. A fotón, ha memóriám nem csal, az apró termetű Szép Ernő egészen oldait, a társaság szélén áll. Vagy ha tévednék (ami nem zárható ki, de nem is valószínű), hát legalábbis úgy áll, mint aki szerényen és alázatosan az irodalom peremére húzódott. Ez a szerénység sokáig azzal járt, hogy a visszamenőleges irodalmi protokoll-listák készítői balga mód csakugyan elhitték Szép Ernőről, hogy ott a helye.

Tény, hogy akárcsak Weöres Sándor, mindhalálig meg tudott maradni gyereknek. Ezt már Karinthy is jól látta (mit nem látott ő jól?); erről tanúskodik nevezetes paródiaverse („Kérem, én még nem játszottam, nem játszottam, játszani szeretnék mostan”). De az irodalomtörténet sokáig – egy kissé tán e paródia nyomán is – a kor másodvonalbeli poétáinak kategóriájába sorolta. Nem egé­szen tévesen, utóvégre a Nyugat gárdájában olyan költőket találunk, mint amilyen Ady, Babits vagy Füst Milán volt (s még Füstöt is évtizedekig, tán egészen Illyés Hunok Párizsban-ja megjelenéséig alábecsülték a könnyen ítélkezők). Hanem arról méltatlanul kevés szó esett, hogy mekkora is ugyanez a Szép Ernő mint prózaíró. Pedig elég bárhol fölütni köny­veit, két-három mondat után máris átvarázsol bennünket a maga csodavilágába, némileg úgy, mint Krúdy, s mégis másként, a saját, utánozhatatlanu! egyéni mondataival, szó- használatával. Az állítólagos értőknek még a Lila akác megérdemelten nagy sikere nyo­mán (kétszer is megfilmesítették!) sem akarózott fölébredniük. Csak az elmúlt hóna­pokban olvastam egy-két cikket (nyilván a kerek halálozási évfordulónak köszönhetően), amelyben ha tétován is, de mintha elindult volna a helyretétel, az irodalomtörténeti rehabilitáció folyamata.

*

Mostanában Október című könyvét lapoz­gatom.

A könyv 1919-ben jelent meg Rózsavölgyi és Társa kiadásában, s minden fejezete október egy-egy napjáról szóló lírai naplóföljegyzés. Fákról, falevelekről, vízről, virágokról, a levegőről, színekről, az őszbe fordulás apró természeti jeleiről. Nem tudom megállapítani, vajon 1919 októberében írta-e Szép Ernő, s a mű még amaz év karácsonyára megjelent-e, vagy pedig 1918 őszét örökíti-e így meg az író. Akárhogy is: mindkét október fölöttébb mozgalmas volt, tán ecsetelnem sem kell, miért. És lám csak, ez a Szép Ernő, ez csu­pán szépeleg: azon mereng el például, hogy egy lehulló sárga falevél éppen a szivar­zsebébe pottyant. Hát hol élt ez az ember? – kérdeznők homlokráncolva és hitetlenkedve, ha nem világosodnék meg hirtelen a termé­szeti jelenségek példázat mivolta: „Mi a leveleknek a nemzete, vagy társadalma? Egy leesik, a többi nem hederít rá? Nem is sejti?” A víz nála fényekért lelkesedik, meg virágo­kért, „azokért a gyönge kicsinyekért, amelyek lélegző teremtések felől vallanak, azokért az sivatagokért, búsakért és reménylőkért, azokért a virrasztókért és aggódókért, hívő­kért, álmodozókért, azokért a pici kis kékekért fehérekért, vörösekért, zöldekért, lilákért”. A „virág” szót itt le sem írja, hiszen látnivaló, hogy úgysem virágokról beszél. Szecesszió, szimbolizmus és virágnyelv.

Néha meghökkenünk, mennyire túlzásba is látszik vinni az egész emberiség iránti szere­tetét. „A fájdalommal áldozatot hozok azok­nak akik élnek” – írja, holott hát miféle hasz­na volna az élők közül akár csak egynek is az író fájdalmából? És mégis: kiérezhető a mon­datból a krisztusi magatartás lényege, a meg­váltó szándék. Ebből kiindulva aztán könnyen megértjük, miért tartja szánandónak mindazo­kat, akik nem szenvednek. Nemcsak általában, hanem akkor, ott, 1918 vagy 1919 őszi Ma­gyarországán (figyeljük csak meg a mintegy mellékesen odavetett „itt” szócskát, a követ­kező idézet második szavát!) „Akik itt nem szenvednek, azok olybá tűnnek mint azok akiknek a fél oldaluk érzéketlen, csüng egy karjuk, húzzák egy lábukat, csak a másik olda­luk él azoknak (…) Akik igaz élő szenvedést nem kaptak, azok talán illedelmesen kérhetné­nek az olyanoktól, akik sokat szenvednek.”

Ironizál? Szánakozik? Vagy mindkettőre egyszerre képes?

*

A hadak elültével, 1945-ben a nyomorgó Szép Ernő fölkereste azt a hivatalt, amely az írókon volt hivatva segíteni, s amely a sors tréfájaként éppen a Szép utcában rezideált egy írókolléga vezetése alatt. A hivatal – pontosabban az írókolléga – beérte azzal, ha a kérelmező valamely épkézláb témával áll elő; ennek alapján máris lehetett a pénztár­hoz fáradni.

Szép Ernő is előadta régóta dédelgetett témáját.

A cselekmény a ligeti mutatványosok körében játszódik. A szakállas asszony és a hintáslegény egymásba szeretnek. Egy nap, nagy szerelmi föllángolásában és odaadásá­ban a nő elhatározza, hogy a hintáslegény kedvéért leborotváltatja a szakállát; azt se bánja, ha ilyeténképpen elveszti a kenyerét. Az elhatározást tett követi, s másnap a nő sugárzó – és főleg kiborotvált – arccal jelenik meg a hintáslegény előtt. A legénynek azon­ban így, szakáll nélkül már nem kell.

Ne feledjük: a téma vázolásakor a főváros romokban hevert (mellesleg a ligeti vursli is), a hidak a Dunába roskadva, a lakosság mela­szon és kukoricaprószán tengette ínséges életét, a Tabán (pardon: a Naphegy) felől émelyítő hullaszagot sodort erre-arra a szél.

– Nagyon szép, drága Emőkém – dadogta zavartan az írókolléga. – Igazán gyönyörű, direkte zseniális, kérlek. Csak hát… valahogy az az érzésem, hogy pillanatnyilag nem egé­szen aktuális.

*

Én magam életének utolsó éveiből, 1953-ból őrzök róla egy megrendítő emléket.

A Royal Szállóval szemben lévő Erzsébet étterembe, a hajdani Tarjánba mentem ebé­delni. Ott láttam meg, nem messze ült tőlem. A Liberation című baloldali francia újságot olvasta, miközben székelygulyást evett.

Azazhogy … éppen az volt a szörnyű, hogy csak azt hitte, eszik.

Valójában az álla alá, valahová a mellére lapátolta az ételt, miközben a szájával úgy rágott és őrölt (időnkint nyelt is egyet-egyet), mintha csakugyan enne.

Nemsokára meghalt.

Aztán sokáig senki sem emlékezett rá.

Egy levél leesett, a többi nem hederített rá. Nem is sejtette.

BAY GYULA

Hilda

Egy karácsony a Horváth Árpád kollégiumban

Közeledett a karácsony, 1946 karácsonya.

Osztálytársaink nagy része már hazautazott szüleihez, hogy családi körben ünnepelje a szentestét, és a pesti, de nem kollégista osztálytársak se jártak már be az iskolába sem a színiakadémiára, sem a színiegye­sületbe. És egyszercsak napnál világosabban kiderült, nekünk nincs hova mennünk. Ha mehetnénk is – valami miatt nem megyünk. És ez a „valami” olyan ok volt, amelyet nem akartunk föladni. Mert ha ebben engedünk, akkor jellemünket, önbecsülésünket veszíte­nénk el. Tehát csak egymásra számíthatunk, csak egymást segíthetjük. Mi, a legszegé­nyebbek, s talán hitünkben, színházszeretetünkben a leggazdagabbak – összetartoz­tunk. Mi, a kollégisták, a Horváth Árpádosok. Nekünk kell a legjobbnak, a legszorgalmasabbnak s a leginkább segítőkészeknek lennünk.

És Gobbi Hilda bízik bennünk!

Miattunk kilincsel, veszekszik, dühöng, könyörög magyar és idegen hatóságoknál – oroszoknál, dánoknál, a Zsidó Világszövetség támogatta Jo/nfnál –, csakhogy nekünk vala­melyest is jobb legyen. Tehetségesnek tart bennünket, mindent megtenne értünk.

A földszinti nagyteremben ültünk, én a zongorát pötyögtettem, alig-alig ütve mellé; a Csendes éjt játszottam egy ujjal, s nyilván a bensőséges dal keltette hangulatban egy­szerre a karácsonyról kezdtünk beszélgetni. Megállapodtunk, hogy akik az ünnepre itt, az otthonban maradtunk, minden felhajtás nélkül közösen, mintegy „meghitt családilag” ünneplünk, s hogy erre a karácsonyunkra csak egyvalakit hívunk meg: Gobbi Hildát.

…És elérkezett az este.

Lala, Jocóval szerzett egy kis fenyőfát.

Hogy hol, melyik kertből lopták, arról nem beszéltek. Halda Aliz rejtélyes módon néhány gyertyát kerített. Szatyikáék félbevágott kockacukorból szaloncukrot varázsoltak. Feldíszítettük a kis fát, a fa alá névre szóló apró csomagokat tettünk. Hogy mit rejtettek a kis csomagok, az nem volt érdekes. Az ajándékozás ténye volt fontos. Az, hogy mindenki kapjon, s adjon is valamit ezen a szép napon.

És este lett.

És vártuk Hildát.

Egy autó állt meg a kollégium előtt. Hilda szállt ki belőle, de ahelyett hogy elindult volna a kapuhoz, a kocsi mellett állva integetni kezdett, mint aki tudja, hogy a kollégiumból figyelik.

Jocó, Laci és Lala szaladtak ki az udvarra, s rohantak az autó mellett álló Hildához, aki rendelkezett. Az autóból kosarak, demizsonok kerültek elő, és megpakolva jöttek be az épületbe valamennyien

Boldogok voltunk, az arcunk ragyogott. Az autóbóí hozott holmikat is a fa alá tettük. Hildának felkínáltuk a zongoraszéket, mi pedig körülálltuk a zongorát. Azon törtem a fejem, hogyan tudnánk örömet szerezni Hildának, s hirtelen nagyszerű ötletem tá­madt. Suttogva arra kértem Lalát, és azután már ketten a többieket, hogy ha Aliz meg­gyújtja a fán a gyertyákat, kezdjük dúdolni, halkan – nem énekelni csak dúdolni – a Csen­des éjt, a többi már az én dolgom.

És amikor Aliz meghatottam szinte remegő kézzel meggyújtotta a gyertyákat s a lám­pákat eloltottuk, Lala szinte észrevétlenül beintett, és elkezdtük dúdolni a szép kará­csonyi dalt. Én pedig halkan mondani kezd­tem Babits Csillag után című versét.

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
Ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynák,
mennék a csillag után
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind keli, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni”.
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád. Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hová a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat
megmaradt szegény mirrhámmal
keserűszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.

Még a vers felénél sem tartottam, amikor a dúdolok szemeiből már potyogott a könny, Hilda pedig hangosan zokogott. Ettől én is úgy elérzékenyültem, hogy az utolsó sorokat alig tudtam elmondani, annyira fojtogatott a sírás. „Megmaradt szegény mirrhámmal / keserűszagu mirrhámmal kenném véres lába­dat”.

A versnek, az éneknek vége lett, s hogy odaférjünk a zongoraszéken ülő Hildához, körülálltuk, mellétérdepeltünk, s öleltük Hildát és egymást, most már hangosan sírva nem szégyellve könnyeinket, lélekben mégis mosolyogva, boldogan. Az elérhetetlen vá­gyak csodálatos kék madara kiterített szárnnyal lebegett felettünk, és könnyes szemmel ölelve egymást megtaláltuk az elérhetetlent, a teljes boldogságot! Hogy ez a boldogság csak órákig fog tartani, – s elmú­lik mint minden ezen a földön, már nem keserített el bennünket.

Tudtuk, éreztük, hogy lehet még az élet­ben gazdagabb karácsonyunk, de ennél a meg nem tervezett, spontán ünneplésnél meghittebb, szebb soha nem lesz, s ezért emléke a szívünkben megmarad, amíg csak élünk.

A könnyes arcok már mosolyogtak, egy­mást megcsókolva, boldog, sikeres életet kívántunk egymásnak, aztán a csomagok kibontására került sor. Az én csomagom feltűnően nagyobb volt a többinél, s mikor kibontottam meghatottan olvastam Klaus Mann Mephisto című könyvében Pándy Lala dedikációját: „Gyuszinak őszinte baráti szere­tettel, 1946 karácsonyán: Lala”.

És a Hilda hozta kosarakból, demizsonokból olyan terülj-asztalkámat terítettünk a konyhában, hogy szinte jóllaktunk már a sok finomság láttán is. Puha kenyér, füstölt főtt csülök, főtt tojás, kolbász, csemege paprika és a kerek dobostorta. Úgy bámultuk, mint akik életünkben még ilyet nem is láttunk, nem is kóstoltunk.

Ha jól számolok – gondoltam – igazi tortát inaskorom óta nem ettem. Legalább négy éve.

És a demizsonokból poharakba öntött bor úgy csillogott, mint a színarany. És az íze! Az aromája! Ez nem pancsolt bor volt, amit a kocsmákban árultak, s ittunk. Azt a szőlőt amelyből ezt a mustot préselték és borrá érlelték, Tokaj-Hegyalján szüretelték. Ebben a borban a nap tüze csillogott, alvó vulkánok ereje érett, a tokaji-zempléni hegyek kris­tályos tiszta szellői adták az aromáját, melybe beleszagolni is részegítő érzés volt.

Hilda csak csipegetett és nézett minket; boldoggá tette, hogy gyerekei micsoda pusz­títást végeznek ételben-italban. És gyerekei eltűntetve az ünnepi vacsora minden morzsá­ját, köréje gyűltek újra, mint kotlós köré a csibék, és kifényesedett szemmel várakozva néztek „anyjukra”. Most mi következik?

És Hilda hangosan felnevetve belevágott: „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót,/ami­lyet sihedernyi koromban./A szívembe nyilai ez a bús régi dal,/s kicsordulnak a könnyeim nyomban./Hej, te bunkócska, te drága…”

Hilda nem énekelte, inkább hittel, átélés­sel mondta a régi munkáséneket, akár egy verset. De a fiúk vigyáztak a dallamra is. A Bunkócska után jött a bécsi ifjúmunkások indulója: „Elől járunk a harcban és bátran támadunk…” Földes Gabi pedig, aki kimon­dottan rossz hallású volt, de imádta ezeket a dalokat nyilván a szövegük miatt, rázendített: „Fel vörösök, proletárok, / csillagosok, kato­nák…”

A konyha zengett az énektől és eszünkbe sem jutott, hogy ezek a dalok nem kimondot­tan illettek a szent karácsony napjához, békés estéjéhez. Magam is szerettem ezeket az indulókat, de valamennyi közül a legjobban azt, amit én kezdtem el. Ezt a dalt valaha a középkorban énekelték a lázadó német pa­rasztok „A föld teremtésének kezdetén sej haj hahó,/nem volt akkor gazdag és szegény, sej haj hahó…”

Később valamennyire megcsendesedtünk, inkább eldúdoltunk, elénekeltünk néhány népdalt. Indulatainkat, érzelmeinket – min­dennek megadva a módját – kiénekeltük magunkból, de még meg kellett adni a szel­lemnek is azt, ami jár. És amikor az utolsó­ként énekelt népdal szomorkás, tiszta dalla­mának elhangzottak az utolsó hangjai, a beállott csendben Hilda mondani kezdte Kiss József Tüzek című versét. „Ismeritek a vidám rőzselángot s pattogását a vályog tűzhelynek…” És Hilda után elmondta min­denki a kedvenc versét. Én Schillertől A föld szétosztását, és Halda Aliz nagyon stílusosan, mintegy a Schiller-verset folytatva, s mégis az ünnephez visszatérve, József Attila Bet­lehemi királyokéváI fejezte be rögtönzött irodalmi estünket.

Szinte alig vettük észre, hogy ránk virradt. Órája persze csak Hildának volt (hol volt már akkor Szatyika féltett, sokáig őrzött arany zsebórája?!), s Hilda rápillantva az órára felkiáltott: – Jézusom! Már elmúlt három óra. És nekem reggel hétkor…

Végig sem engedtük mondani.

Lala, mint egy parancsnok, intézkedett:

– Aliz őrzésére itt marad Varga Bandi és Garai Jocó, mi pedig hazakísérjük a művész­nőt a Hársfa utcába a lakásáig. Ha ennyien megyünk, csak nem támadnak meg bennün­ket a vetkőztetők.

MAGYAR SORSOK

KÖPECZI BÉLA

Egy kuruc diplomata

Brenner Domokos élete és munkássága

A Rákóczi-szabadságharc és a külföld

Kis népek sorsát még inkább befolyásolják a nemzetközi viszonyok mint a nagyokét. Ezt az igazságot példázza a magyar történelem egésze, de különösen a Rákóczi-szabad­ságharc, amelynek kirobbanása szorosan összefüggött a spanyol örökösödési háború­val. A Habsburg-Bourbon ellentéte megnyil­vánulása nélkül Rákóczi és hívei nem gondol­hattak a Béccsel való szembeszállásra: számí­tásuk kiinduló pontja az a remény volt, hogy XIV. Lajos és szövetségese, a bajor választó fejedelem segítséget nyújthat a felkelő magyaroknak. 1704 augusztusáig ez a re­mény reálisnak is látszott annak ellenére, hogy a császáriak hatalmas szövetségesekre tettek szert Anglia és Hollandia meg­nyerésével.

A höchstádt-blenheimi csata után azonban a francia támogatásra egyre kevésbé lehetett számítani s ekkor Rákóczi egyre inkább a svédek felé orientálódott, majd 1707 után I. Péter orosz cár felé, aki kész is volt szer­ződést kötni vele. De az Ottomán Birodalom Oroszország ellen indított háborúja a keleti segítség reményét is eloszlatta.

Maradt a kompromisszum keresése, a Habsburgokkal való kiegyezés angol-holland-porosz közvetítéssel. A Habsburg-király elismerése fejében Rákóczi Erdély önálló fejedelemségkénti birtoklását kérte az utrechti és a rastatti béketárgyalásokon, de hiába. Protektora, XIV. Lajos sem volt abban a helyzetben, hogy ezt biztosítsa számára. ¹

Bujdosás vagy meghódolás – e kettő között lehetett választani, a fejedelem és néhány társa az előbbit választotta.

A nemzetközi tényezők nagy súlya felér­tékelte a diplomácia jelentőségét, amelyet Rákóczi maga irányított, orosz vonatkozásban Bercsényi közreműködésével. A diplomácia intézményrendszerét a semmiből kellett megteremteni s ebből a szempontból alap­vető volt a személyek jó kiválasztása. A fejedelem olyan férfiakat keresett, akik nyel­veket tudtak, rendelkeztek valamelyes külföl­di tapasztalattal és természetesen vállalták a kuruc szabadságharc programját. Ilyen volt Brenner Domokos ², aki Széchenyi Pál kalocsai érsek titkáraként résztvett az 1705-ös szécsényi béketárgyalásokon és ott Bercsé­nyi közvetítésével ajánlotta fel szolgálatait a konföderációnak.

Mozgalmas kezdő évek

Brenner ezt megelőző életútjától keveset tudunk. A párizsi Archives Nationales meg­őrizte francia állampolgársági okmányának imporumát, amely megbízható adatokat tartalmaz, de bizonyos elhallgatásokkal és szépítésekkel. Ezek szerint a németországi Brenner von Wangen bárók családjából szár­mazott, nagyapja, aki a császári hadseregben szolgált, kapta meg a magyar indigenatust. Apja Moson vármegye alispánja volt, anyja Tisch Zsuzsanna. Nezsiderben született, de születési dátumát nem árulja el. Elmondása szerint a császári hadseregben szolgáit mint tiszt 1696-ig. Arról semmit sem mond, hogy ezután mi történt vele, A kortársak úgy tud­ják, hogy a nantes-i oratóriunásoknál tanult, s egy holland hajón érkezett oda. Tanulmányai során felhívta magára a figyelmet, különösen disszertációjával, amelyet Soissons-ban védett meg, de amelynek tárgyát nem ismer­jük. Feltehető, hogy az közel állhatott ama publikációjához, amelyet 1713-ban Párizsban adott ki latin nyelven.

A ryswicki béke után, amely az ún. augsburgi liga háborújának vetett végett, hazatért s itthon elismerték teológiai tanul­mányait. Csak így érthető, hogy veszprémi kanonoknak, és hantai apátnak nevezték ki. Megnyerte Széchenyi érsek bizalmát és 1703-tól titkára lett. Résztvett annak a béke­közvetítésnek bonyolításában, amellyel a bécsi udvar bízta meg az érseket s amely oly nagy gyanakvást váltott ki az ottani háborús párt képviselőiben. Jellemző, hogy még egy olasz nyelvű kiadványt is megjelentettek, amely a kurucokkal tárgyaló Széchenyit lényegében véve árulással vádolta.

Amikor 1705 áprilisában Brenner átállt magával víve a közvetítés iratainak másolatát, először, amint azt Bercsényinek egyik levelé­ből tudjuk, valami egyházi javadalmat kért, de mint történetíró is felhívta magára a figyel­met. Rákóczi előbb lőcsei plébánosnak, majd 1706-ban a szepesi prépostság adminiszt­rátorának, később prépostjának nevezte ki az elmenekült labanc Sigray János helyére. A prépostság néhány tagja tiltakozik, de tilta­kozik az esztergomi érsek, sőt a pápa is. Brenner nyomtatásban védi meg Rákóczinak a magyar királyok számára biztosított kegyúri jogából levezetett kinevezési jogát.

A pápai udvarban

Az egyházi karrier azonban nem sokáig tart. Rákóczi megbízza egy kisebb jelentőségű diplomáciai küldetéssel, azzal, hogy Lubomirski szepesi sztarosztával, aki sok borsot tört a kurucok orra alá, tárgyaljon a kapcso­latok javításáról. Ennél sokkal jelentősebb volt azonban az a megbízatás, amellyel Rómába küldte, ahol az volt a feladata, hogy bizonyítsa a magyar szövetkezett rendek igazát a csá­szári udvarral szemben, kérje a pápától a szécsényi országgyűlés határozatainak, és ezzel együtt a kegyúri jogok Rákóczi által gyakorlásának elismerését, s azt, hogy intse a papságot, ismerje el a konföderációt, bizo­nyítsa a fejedelemnek a katolikus egyház iránti hűségét a protestánsoknak tett enged­mények ellenére, magyarázza meg, miért került sor a jezsuita rend kiűzésére, ígérje a katolikus eg/ház helyzetének javítását Erdély­ben önálló püspökség alapításával. Furcsa, hogy a fejedelem éppen a szepesi prépost­ság általa kinevezett/ vitatott birtokosát küld­te Rómába, lehet, hogy ekkor még nem ismerté a pápai udvar elítélését, de lehet, hogy szándékosan tette ezt, feltételezve, hogy Brenner méltóságának elismertetése érdekében is hatékonyan fogja szolgálni érdekeit.

Kalandos utazás után az apát – mert szíve­sebben abbénak neveztette magát – 1707 júliusában érkezik Rómába, ahol veszélyes helyzetet talál. A pápa és a császár között feszült a viszony, mert a császári hadak a pápai állam területén vonulnak és az a lehető­ség is fennáll, hogy a francia-barát politikát folytató Rómát elfoglalják. Ilyen körülmények között Rákóczi követét fogadni egyenesen kihívás lett volna. Nem volt szerencsésebb a helyzet a római francia diplomáciai képviselet esetében sem: Rákóczi arra számított, hogy akcióját a versailles-i udvar támogatja s ilyen irányú utasítást ad La Trémoille követnek. Ez azonban nem történt meg, főleg nem anyagi vonatkozásban, a pénztelenség pedig lehetet­lenné tette Brenner hosszabb római tartóz­kodását. Mindennek ellenére francia ajánlásra a pápa titokban fogadta az apátot, aki rész­letes memorandumban adta elő Rákóczi kéréseit. A válasz halogató, majd negatív volt.

A bécsi udvar a pápát nyílt színvallásra szólította fel, amint értesült Brenner külde­téséről. XI. Kelemen szeptember 3.-án, tehát Brenner római tartózkodásának idején, egy brevét adott ki a magyar hercegprímás kéré­sére, amelyben felszólította a magyarországi papságot, hogy maradjon meg a császár hűségén. Brenner beadványai, amelyeket a Vatikán Levéltárában megtaláltam, s ame­lyekről hírt adtam a Történelmi Szemle 1982. évi 2. számában, azt bizonyítják, hogy nagy erudícióval igyekezett képviselni a magyar szabadságharc igazát, felhasználva mind­azokat a történeti és jogi érveket, amelyek ezt illusztrálhatták.

Nem kétséges, hogy ez a diplomáciai akció nem járhatott eredménnyel az adott körül­mények között. Mégis Rákóczit politikai és személyes érdekek egyaránt arra indították, hogy megkísérelje. A szécsényi országgyűlés után, amely rendezte a vallási kérdéseket, de a protestánsok javára, meg akarta nyugtatni a katolikusokat. Erre a jezsuiták kiűzése még inkább okot adott, akik ország-világ előtt tiltakoztak az őket ért sérelem ellen. Emellett benső vallásossága is arra ösztönözte, hogy megnyerje a pápa támogatását. Minden­esetre nem Brenneren múlott, hogy az akció nem sikerült, őmaga nagyon is kritikus jelen­tésekben számolt be missziója kudarcáról.

A propagandista

Hazatérése után újabb megbízatást kapott most már Lengyelországba, hogy ott a len­gyel és a cári diplomáciával tartsa a kapcsola­tokat. Legnagyobb teljesítménye az 1710-ben francia nyelven kiadott Lettre d'un ministre de Pologne á un seigneur de l'Empire surles affaires de Hongrie című irata, amely a ma­gyar szabadságharc igazolását szolgálta jogi és történeti érvekkel, és a megindult béketár­gyalásokat akarta befolyásolni. Brenner eb­ben felhasználja a Veracius Constantius álnéven kiadott Ráday Pál által fogalmazott Animadversiones apologeticae című iratot, amely válasz volt a császáriaknak a magyarok követeléseit elutasító manifestumára, de felhasználja saját külföldi forrásokra hivatkozó domumentációjátis. Munkája kiindulópontul szolgált ama mémoire számára is, amelyet Klement János Mihály szerkesztett és adott ki 1712-ben Utrechtben, s amely a Déduction des droits de la Principauté de Transylvaniae címet viselte. Nem kétséges, hogy a Levél egy lengyel tanácsostól (a magyar történetíró ezt a címet fogadta el) európai színvonalon fogalmazta meg a magyar szabadságharc követeléseit, nemcsak a hazai történelemből és törvényekből, hanem a természeti jogok­ból is merítve.

Brenner lengyelországi tartózkodásának egy másik eddig kevéssé figyelemre mélta­tott epizódja, hogy 1711 elején Talman kons­tantinápolyi császári követ nevében olyan levelet hamisít, amely azt akarja bizonyítani, hogy Bécs ingerli a Portát Oroszország ellen. A hamisítvány olyan jól sikerült, hogy sokan elhiszik az abban foglaltakat. Maga a cári udvar is hitelt ad annak, és ez nem kis mér­tékben járul hozzá a két ország közötti fe­szültség fokozásához. Rákóczi azt reméli, hogy a két udvar között amúgyis meglévő ellentétek e híresztelés nyomán növekednek és a cár hajlandó lesz a neki oly sokszor ígért segítséget megadni. Hamarosan kiderül azonban, hogy az Oroszország elleni háborút a Törökországba menekült svéd király, XII. Károly szorgalmazza, s őt a hagyományosan svédbarát francia diplomácia támogatja. A háború kitör, s a fejedelem elveszti minden reményét az orosz segítségre.

Franciaországi követség

Rákóczi és Bercsényi már a nyugati béketár­gyalások megindulása után gondolnak arra, hogy Brennert a francia békedelegáció mellé küldjék, ott képviselendő a konföderáció érdekeit. A küldetésre csak 1711 októ­berében kerül sor, amikor az apát a fejedelem részletes instrukciójával Párizsba megy. A francia udvar azonban nem hajlandó Utrecht- be küldeni annak ellenére sem, hogy a francia küldöttek utasításában szerepel Rákóczi kéréseinek támogatása – igaz nem a béke­kötés feltételeként.

Az apát Párizsban felveszi a kapcsolatot az oratoriánusokkal, a Saint Magloire szeminári­umban lakik s amikor látja, hogy küldetését nem tudja teljesíteni, abban reménykedik, hogy valamilyen egyházi javadalomhoz juthat, és teológiai tanulmányokat folytathat. Ellen­tétek alakulnak ki közte és vetési Kökényesi László, Rákóczinak a versailles-i udvarhoz küldött követe között, akiről nem éppen hízelgő jelentéseket küld az ekkor Danckában tartózkodó fejedelemnek.

Amikor Rákóczi felszólítja Kökényesdit, hogy adja át tanárának a spanyol királytól kapott aranygyapjas rend ékszereit s ez azzal válaszol, hogy a szolgálatban kényszerűség­ből vállalt adósságai miatt elzálogosította azokat, a fejedelem Brennert nevezi ki helyé­be. Az apát 1712. március 18-án jelenik meg kihallgatáson XIV. Lajos előtt, mint envoyé extraordinaire de Transyivanie és kéri Rá­kóczi érdekeinek képviseletét az általános béketárgyalásokon s mindenekelőtt az erdé­lyi fejedelemség biztosítását az ő számára. Ezzel kapcsolatban sürgeti formális szerző­dés megkötését is a fejedelemmel és az elmaradt segélypénzek folyósítását.

Hamarosan kiderül, hogy a követ nem tud eredményt elérni s ezért sürgeti a fejedel­met, hogy jöjjön Franciaországba s maga próbálja meg érdekei érvényesítését úgy, ahogy azt Miksa Emmanuel bajor választó-fejedelem teszi.

Rákóczi Danckában szorult helyzetben volt részben az anyagi nehézségek miatt – hiszen a segélypénzek csak vékonyan és lassan folydogáltak s egyéb forrásai elapadtak, már feleségén és bujdosótársain sem tudott segíteni –, részben a császári diplomácia miatt, amely már egyszer megkísérelte eltenni láb alól, s amely újabb merénylettel fenyegetőzött, II. Ágost lengyel király és a lengyel urak viszont nem vállalták védelmét.

Szívesen hajlott tehát a javaslat elfogadá­sára, a francia diplomácia viszont igyekezett rábírni maradásra politikai érdekekre hivat­kozva, de lényegében azért, mert kellemet­len lett volna jelenléte a versailles-i udvar­ban, legalábbis Torcy külügyi államtitkár és diplomatái így gondolták. Brenner azonban állhatatosan kitartott most már Rákóczi ké­rése mellett, s végül a király megengedte, hogy a fejedelem inkognitóban Franciaor­szágba utazzék.

Rákóczi közvetlen szolgálatában

XIV. Lajos 1713. február 13-án megánkihallgatáson fogadta Sáros grófját, tehát Rákóczit, aki ezt a nevet vette fel, s még hozzá a kor­társak tanúsága szerint „trés favorablement”, nagyon kedvezően. A fogadást Brenner készítette elő s amint az eredmény mutatta, sikeresen. Rákóczit befogadta a versailles-i udvar, és a király kitüntette őt kedvezéseivel. Mindez nem jelentette azt, hogy érdekeit a francia diplomácia képviselte volna, legfeljebb azt érhette el, hogy megállapították járadé­kait és azokat, míg Franciaországban tartóz­kodott folyósították is. A rastatti békét a franciák végül is úgy kötötték meg, hogy Erdély és a magyar bujdosók ügye nem szerepelt a szerződésben. Villars márki és Savoyai Jenő a katalánok és Erdély kérdését állították szembe egymással s végül mind a két fél elállt egykori szövetségesének támo­gatásától.

A kudarc és a vallásos befele fordulás igénye arra késztették Rákóczit, hogy még XIV. Lajos halála előtt visszavonuljon az udvari élettől: az Yerres melletti Grosbois kamalduli kolostorában talált menedéket.

Brenner a fejedelem franciaországi tartóz­kodásának idején intézte a diplomáciai és gazdasági ügyeket és kereste a megol­dásokat a kíséret sok gondjára. Legkellemet­lenebbek az anyagi problémák voltak, ame­lyek arra késztették a fejedelmet is, hogy a korban megengedett, de sokak által mégis elítélt eszközökhöz folyamodjék. A kíséret és maga Brenner is az ún. Hôtel de Transylvanie-nak nevezett, ma is létező Szajna-parti XIII. Lajos stílusban épült palotában lakott, ahol francia tisztek kártyabarlangot rendeztek be. Az ottani tiltott kártyajátéknak nagy sikere volt (Prevost abbé is megemlékezik róla a Manón Lescaut-ban), olyannyira, hogy a rendőrség megsokallta és megszüntetését követelte. Az ügyben Brennernek kellett eljárnia, s az végül a külügyi államtitkár elé került, aki a szokásjogra hivatkozva – amely idegen előkelők számára engedélyezte a házukban rendezett kártyajátékot – azt aján­lotta a rendőrminiszternek, hogy hunyjon szemet a dolgok felett. Rákóczinak ez a játék és a körülötte kialakult közvélemény terhes lett, s amikor visszavonult a kamalduliakhoz, elrendelte megszüntetését. Jellemző, hogy még a jámbor szerzetesek is nagy áldozatnak tartották az erről való lemondást, mert a fejedelem jelentős bevételektől esett el.

Brenner mindamellett, hogy intézte az ügyes-bajos dolgokat, nem szűnt meg erőfe­szítéseket tenni annak érdekében, hogy francia egyházi javadalomhoz jusson. Ennek érdekében már 1712 májusában naturalizáltatta magát, ami azt is jelentette, hogy jogot formálhatott, éppúgy minta francia állampol­gárok, egyházi funkciók betöltésére. 1713-ban egy latin nyelvű disszertációt adott ki Selectae assertiones theologicae címen, amelyben a protestánsok hittételeit vitatja és a katolikus dogmákat védi a Biblia, Augus­tinus, Aquinói Tamás és Szentiványi István munkái alapján. Ezzel sem tudja azonban felhívni magára a figyelmet. A fejedelem közbelépésére számít, de közvetlenül is fordul a francia illetékesekhez az egyházi javadalom ügyében. így 1716 áprilisában Torcy külügyi államtitkárhoz, akinek ezt írja: „Mindigabban reménykedtem, hogy Francia- országban találok menedéket.” Legfeljebb azt érte el, hogy valamelyes pénzbeli gratifikációt kapott.

A törökországi terv és Brenner részvéteié

Meglepetést jelentett a békekötések utáni reménytelennek tűnő helyzetben a szultán meghívó levele, amely hatalmas támogatást ígérve a fejedelmet arra szólította, hogy vegyen részt a Velence és a Habsburg-birodalom ellen folyó háborúban, természetesen a Porta oldalán. A levéllel 1717 márciusában érkezik Pápai János Párizsba s Rákóczi ennek alapján intenzív diplomáciai tevékenységbe kezd. Mindenekelőtt a régens véleményét kéri ki, aki óvja ugyan a veszélyektől, de végül is helyesli azt, hogy elfogadja a szultán aján­latát, a francia diplomácia ekkor még nem adta fel teljesen Habsburg-ellenességét.

Felveszi a kapcsolatot a franciaországi spa­nyol követtel, aki királya nevében ígéri, hogy támogatást nyújt, kész megbízottját Törökor­szágba is elküldeni jóindulatának bizonyí­tására. Brennert a fejedelem elküldi a pápai nunciushoz, hogy kérje ki a véleményét vallási szempontból is tervéről, és adja elő döntése melletti érveit. Az apát termé­szetesen részt vesz a többi diplomáciai akció­ban is, bár később azt állítja, hogy fenntar­tásai voltak a török szövetséggel szemben.

Histoire des Révoiutions de Hongrie

Rákóczi még a szultán meghívása előtt gon­dolt arra, hogy Franciaország egy nagy euró­pai koalíció tagjaként újra indíthatná a háborút a Habsburg-birodalom ellen, 1716 őszén e tárgyban javaslatot is tett a régensnek. Maga is ajánlkozott a részvételre, s feltehető, hogy céljainak megvilágítása érdekében már ekkor megkezdte Emlékiratainak írását a Vallo­mások első könyvével párhuzamosan, amely­ről biztosan tudjuk, hogy azt 1716 karácsonya előtt kezdte fogalmazni.

Brenner együttműködött a fejedelemmel elsősorban az Emlékiratok szerkesztésében, de olvasta a Vallomások első könyvét is. Ezt bizonyítja az 1739-ben Hágában névtelenül megjelent, de általa szerzett Histoire des Révoiutions de Hongrie, amely a kezdetektől a szabadságharcig mondja el a magyarok, és főleg a magyar alkotmány történetét. Ebben többször utal az Emlékiratokra és a Vallo­másokra, utóbbira főleg a fejedelem ifjúkorát, az elsőre pedig a szabadságharcot illetően. Az Emlékiratok ugyanakkor hivatkozik arra az okmánygyűjteményre, amelyet Brenner állított össze és csatolt az Histoire-hoz a császáriakkal folytatott béketárgyalásokról, s amely nem kis részben a Széchényi-féle békeközvetítés anyagát tartalmazza.

Az Histoire sokáig volt a külföldi és a ma­gyar történetírás forrása, magyarul azonban mind a mai napig nem jelent meg. Pedig érdemes volna lefordítani és kiadni, mert a magyar történeti és politikai irodalom nagyon is jellegzetes terméke: A Rákóczi-szabadságharc igazát igyekszik alátámasztani első­sorban jogi szempontból, ismertetve a ma­gyar törvényeket, országgyűlési határozato­kat, és azokat az állásfoglalásokat, amelyek a szabad királyválasztás és az ellenállás jogát támasztják alá bizonyítva, hogy a magyarok nem rebellisek, hanem törvényben lefek­tetett és a gyakorlatban sokáig érvényesült, de a Habsburgok által megsértett jogaikért keltek fel. Szekfű szerint a könyv a „legtisz­tább rendiség” kifejezője, én azt mondanám, hogy a rendiséget valamelyest „humanizálja” a Szent István Intelmeihez visszavezetett és Rákóczi politikai írásaiban részletesen kifejtett keresztény paternalizmus szellemében.

Mindenesetre Rákóczi 1717 augusztusá­ban úgy hagyta ott Franciaországot, hogy a gyűjtemény nem jelent meg, ennek okát nem ismerjük. Elutazása előtt a császári diplo­mácia most mára hajdani kuruc követ, Köké- nyesdy útján akarja megöletni. A fejedelem­nek sikerül azonban útját titokban tartani, s az Avignonban tervezett merényletet elkerülni. A francia udvar hírt kap erről a tervről s Bren­ner is gyanúba keveredik, hogy emberei révén szivárogtak ki egyes információk. A Rákóczi támogatása ellen tiltakozó császári diplomácia őt is vádolja, hogy a spanyol követtel együttműködött az elutazás szerve­zésében. Még nagyobb skandalumot jelen­tett, hogy a spanyol király megbízottja egy Boissiméne nevű tiszt, megjelenik Rákóczinál Törökországban, sőt a Portán is, ezzel bizo­nyítva, hogy a spanyol külügyeket. intéző Aiberoni bíboros kész még a „hitetlenekkel” is együttműködni a császár ellen. A római császári követ a pápánál tiltakozik s ezenköz­ben szól a francia diplomácia és Brenner „intrikáiról” is.

A tragikus vég

Pedig az apát Rákóczi törökországi tervének kudarca után egyre inkább elhatárolja magát a fejedelemtől. Ebben szerepet játszik a francia udvar megváltozott külpolitikája is, amely Dubois kardinális irányítása alatt köze­ledik a Habsburgokhoz. Ebbe a politikába nem illett bele Rákóczi támogatása, sőt még az sem, hogy kérésének eleget téve, vissza­térhessen a kamalduli szerzetesekhez, „ked­ves magányába”.

A magára maradt Brenner úgy gondolta, hogy a megváltozott helyzetben jó pontokat szerezhet, ha a régensnek bebizonyítja: a fejedelem gyakran változtatta politikai néze­teit, Franciaország iránt sem volt mindig hűséges, sőt a magyarokat és erdélyieket is magukra hagyta. Ezt bizonyítandó összeál­lított Rákóczi 1717 és 1720 között írt levele­iből egy kivonatgyűjteményt, amely eljutott Bécsbe is (a régens szerint egyenesen ez volt az apát célja, ami nem valószínű a tartal­mi elemzést figyelembevéve). Erre azonban már akkor került sor, amikor nagy bajba jutott.

Az történt ugyanis, hogy Rákóczinak a párizsi Hôtel de Ville-re szóló kötvényei egy részét a hírhedt Law-bankház részvényeire írta a jutalékok reményében, de a fejedelem tudta nélkül. A bankház csődbe ment és a részvények odavesztek. Amikor Rákóczi ezt megtudta, kérte a régenstől és Dubois kardi­nálistól Brenner letartóztatását. Az apátot a Bastilie-ba zárják, ahol elvágja a torkát 1721. szeptember 25-én. Az öngyilkosság nagy feltűnést keltett, némelyek az Hôtel de Transylvanie-ban Rákóczi távozása után újra indult játékkal hozták kapcsolatba, a többség azon­ban tudta, hogy a fejedelem kötvényeinek legalábbis hűtlen kezeléséről volt szó, s hogy bűnösségének tudata magyarázta az apát elhatározását.

Maga Rákóczi az Orléansi hercegnének 1722 augusztusában vagy szeptemberében írt levelében igyekszik magyarázatot adni. Elmondja, hogy az apát már régebben is megkísérelt öngyilkosságot, tehát erre haj­lama volt. „Nem hiszem – írja –, hogy a játék­nak szerepe lett volna ebben, hanem sokkal inkább mérhetetlen becsvágyának, és a Gondviselésbe vetett hit hiányának.” A becs­vágy abban jelentkezett, hogy egyházi beneficiumot kívánt kapni s alkalmasnak tartotta magát a püspöki vagy érseki kalap viselésére is. Ilyen lehetőséget azonban sem XIV, Lajos, sem a régens nem ajánlott fel. A fejedelem azt nem tagadja, hogy „Brenner tudós és szellemes ember volt, de szerinte mindez nem párosult igazi hittel. Miután a szomorú jövő elképzelése erősen befolyásolta, ame­lyet becsvágyó szelleme annál is inkább élénkké tett, minthogy teljesen emberi tudo­mányából hiányzott minden kegyesség, nem vagyok meglepődve azon, hogy annyi pogány filozófus példáját követte.” Az egyre inkább janzenista vallásosságot követő és a sztoikus morált választó fejedelem ítélete végül is a következő: „Ez, Asszonyom, az emberi szel­lem gyengeségének és a balsorssal szem­beni ellenállás tehetetlenségének érzékeny példája.” Bár lényegében elítéli, nem tagad meg Brennertől bizonyos tartást, s ez magya­rázza az összehasonlítást a „nagy pogány filozófusokkal.”

Ez a kétértelmű vég különös fényt vet Brenner egész életútjára, amelyben a körül­mények hatalma éppúgy szerepet játszott mint a személyes választás. Fénypontja diplomáciai tevékenysége, amelyet nagy hozzáértéssel és megfelelő felkészültséggel látott el. Maradandó emléket hagyott propa­ganda-írásaival és főleg az Histoire des Révolutions de Hongrie-val. Sorsa példázza azt az erőfeszítést, amelyet a magyar felkelés kifejtett, hogy kitörjön elszigeteltségéből, és külföldi támogatásra tegyen szert, s példázza a bukás utáni reménytelen kísérletezést majd végül a csalódást és a teljes meghasonlást is. A pénzügyi tranzakció sikertelensége és a felelősségrevonástól való félelem bizonyosan szerepet játszott az öngyilkosság elkövetésé­ben, de talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a válság általánosabb okokkal magyaráz­ható: az általa hosszú éveken át hozzáértés­sel és sokáig hűséggel képviselt ügy bukásá­val. Iratainak kiszolgáltatása jelzi a kétség- beesett kapkodást és keresést nemcsak a magánéletben, hanem a politikában is.

Brennernek emléket nem a magyar tör­ténetírás állított, amely különösen romantikus változatában kerülte az apát tragikus sorsának bemutatását, henem Prévost abbé, aki di­csérte az Histoire des Révoiutions de Hongrie-t, amelyről kimutatta, hogy Brenner műve, s aki róla regényt írt Le monde morál ou Mémoires pour servir l'histoire du coeur humain, magyarul: Az erkölcsi világ vagy az emberi szív történetét szolgáló emlékiratok címmel. Benne Thököly állítólagos unokahúgának érzelmes kalandjait adja elő, amelyeknek főszereplője az őt imádó apát. A Manón Lescaut szerzője jót mond mások véleménye alapján is Brenner „jelleméről” és „szelle­méről” rossz sorsát hűtlenségnek vagy a szerencse forgandóságának tulajdonítja, írásművészetét külön is kiemeli: „Stílusa, anélkül, hogy nagyon pontos lenne, kitűnik erejével és melegségével, amelyek megaka­dályozzák a figyelem lankadását. Egyenesen meglepő, hogy egy idegen, méghozzá egy erdélyi, aki Franciaországba előrehaladott korában jött, képes volt franciául ezzel az energiával írni,”

Ha valaki ilyen emléket hagyott magáról Franciaországban, talán megérdemli, hogy Magyarországon is megismerjék.

¹ Erről most megjelenő Restitutio Transylvaniae, 1712 című kiadványomban írok részletesebben. [vissza]

² Brenner munkásságáról részletes tájékoztatást nyújt, a kor körülményei közé helyezve, A bujdosó Rákóczi című könyvem, amely 1991-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. [vissza]

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A titkolózó gonosz

avagy: A karakter megtagadása

„Az utcalány, a huligán, a mérnök és a költő, a filozófus és a szociológus számára egyaránt fontosabb kezd lenni, hogy modern legyen, mint az, hogy utcalány, művész, vagy tudós stb. Nem újtípusú művész, új eszméket hozó filozófus akar lenni, hanem modern! Nem az igazságot akarja megtalálni, hanem kizárólag azt, amit mások még nem találtak meg… Akinek nincs megváltó szava, elvontan a modernségről magyaráz, mert nem látja a valódi, tartalmi modernséget.”

HERMANN ISTVÁN

A kék sakálról szóló szanszkrit mese tanul­sága szerint „senki övéit büntetlenül meg nem tagadhatja”. Aki elfelejti, honnan véte­tett s mivel tartozik azoknak, akik közül való, tehát egyúttal önmagának, egy szép napon – s ez a nap feltétlenül eljő – üvölteni kénysze­rül. Mint a kék sakál.

Történt pedig-a mese szerint-, hogy egy sakál módfelett megéhezett s kínjában be­ólálkodott a faluba, hogy élelmet szerezzen, dacolva a reá leselkedő veszélyekkel. Az első udvaron váratlanul felugattak a kutyák, amitől megijedt, s nagyot ugorván, feldöntött egy ottfelejtett festékes vödröt. A vödörből a kék festék ráömlött és befestette. A patakhoz érve ijedten észlelte, hogy tetőtől talpig kékszínű. Hiába próbálta lemosni, a festék rajta maradt. Szégyenében, s félelmében elbujdosott, nem mert a többi állat szeme elé kerülni. Ám egy napon mégis találkozott a tigrissel, s már leszámolt az életével, amikor meglepetve kellett tapasztalnia, hogy a tigris ahelyett, hogy széttépné, félelemtől resz­ketve hódol neki, s kegyeiért esedez. Jött a többi állat, és ugyanúgy tettek. Rendkívüli színe miatt istennek hitték. Trónra ültették, lesték minden kívánságát, hűségesen szolgál­ták. A sakál eleinte félt, de hamar belejött az uralkodásba. Övéivel, a többi sakállal – akik látták, ki ő valójában – szóba sem állt. Ekkor így szólt egy öreg sakál a többihez: ezt a gőgös pojácát, mihaszna széltolót meg kell büntetnünk, amiért megtagadott minket. Ha intek majd, amikor hódolói körében tetszeleg, egyszerre üvöltsünk fel. Neki erre természete szerint felelnie kell. Úgy tettek. Üvöltésükre a kék sakál felüvöltött velük együtt, mire a hódolók – tigrisek, oroszlánok, s más nemes ragadozók – felismervén, haragjukban s szé­gyenükben, hogy ilyennek hódoltak, széttép­ték „őfelségét”.

Valljuk szilárd hittel, hogy minden látszat ellenére a tőkés is ember. Nyomorult, elide­genült lény, mint mi, csak más úton-módon szerezte be eme jellemzőit, mint mi, többiek, Együgyű profithívő, eme monoteizmusában végtelenül beképzelt, s hiszi, hogy ő és csakis ő az ember, hogy birtokában van az igazság, szabadsága a szabadság, másoktól szerzett értesülésekből formált tájékozott­sága (főként pénzügyekben) – amit gyakorta hisz műveltségnek – a kultúra stb. Az exkluzi­vitás lételeme. Amúgy rendes. Félő, hogy egy napon – minthogy mégiscsak ember – velünk együtt üvöltenie kell. Neki is fontos, nekünk is kifizetődőbb, ha erre nem kerül sor, mert megeshet, hogy széttépik a rázúduló, haragvó becsapottak. A történelmi kompro­misszum még mindig járható út.

Mindez a polgár számára hihetetlen, hisz szerinte a szocializmus épp most szenvedett végleges vereséget. A szükségszerűség azonban nem semmisülhet meg, csak a világgal együtt, ami képtelenség önmagában véve, hisz a világ megsemmisíthetetlen. A szocialista forradalomban „fölvállalt” fel­adatok, társadalmi ellentmondások még mindig nincsenek megoldva, s a restaurált félkapitalizmus és „egész” kapitalizmus kereteiben nem is oldhatók meg. A szükség- szerűség „veresége” – társadalmi ügyről lévén szó ezúttal – a mi vereségünk, embere­ké, mert a szükségszerűség kibontakozása hozzánemértés és sok egyéb ok miatt nem nekünk való, hanem ellenünk való erő gya­nánt történt, ahogyan az minden (természeti és társadalmi) törvény esetében megtörténik. „Egész szabadságunk abban áll, hogy hozzá­értéssel dönthetünk” (Engels).

Nem voltunk szabadok, mert nem állt mó­dunkban hozzáértéssel dönteni, de tanulunk. Kudarcokból leginkább – egyelőre. Az ellen­forradalom nem győzött. Mi buktunk bele a történelmi vállalkozásba. Innen a látszat, mintha a kapitalizmus végleg diadalmaskod­na. Érezvén maguk is, mennyire nem maguk­nak köszönhetik a „győzedelmet”, s tudván lelkük mélyén, hogy ölükbe hullott a hatalom anélkül, hogy figyelemre méltó erőfeszítést tettek volna, megpróbálják „megmagyaráz­ni”. Maguk sem értik, de sikeresen megma­gyarázzák. A magyarázat és a magyarázat sikerének biztosítéka: a ködösítés. Semmit sem neveznek nevén. A megtorlás: jogrend. A kisemmizés: történelmi és aktuális jóváté­tel, kárpótlás. A létbizonytalanság állan­dósulása: a szabadság kiteljesedése. A haza javainak árulása magánemberi és intézmé­nyesített akciósorozatban „kemény konver­tibilis arany dukátokért”: modernizálás, felzár­kózás Európához. Sorolhatnánk. Csöppet sem meglepő, ha a munkanélküliség e fel­fogás szerint nem sorscsapás és a tönkre- menés, nem az emberi megsemmisülés esete, hanem gazdasági racionalitás, amúgy végtelen szabadidő a „kedvezménye­zettnek”, mit ugrál.

A pazarlás társadalma – amely mindig csak azt a veszteséget, költséget számolja, amit ő maga áldoz konkrét ügyletben, sohasem azt a sokszoros kárt, ami egy-egy biznisz össztár­sadalmi következménye (elvégre azt nem ő fizeti a saját zsebéből) – önmagát a megtes­tesült racionalitásnak állítja be. Hiába a közis­mert igazság: „Mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest” (bűn! bűn! – de micsoda különbség!)-a sorozatos bankalapí­tások, fuzionálások, újrabomlások, e folya­matok során a milliárdok elolvadása, műkö­dés közben a már csak nem is meglepő tömeges sikkasztások stb. történelmi diadal­menetként és össznemzeti felemelkedésként aposztrofálódnak. Mindez úgy, hogy van benne mindig csipetnyi igazság. Nehezen volna hihető olyan hazugság, amelyből hiány­zik az alaposan megmutogatható igazság­mozzanat, aminek a kedvéért az egész hazug­ságot igazságnak lehet elfogadtatni. A ködösí­tésre legalkalmasabbnak tetsző forgalom manapság a modernség. Ennek jegyében adják el a legnagyobb ócskaságokat. így minden „modern” újság testreszabott – mi több: „hiteles” – horoszkópokat közöl rend­szeresen, elvégre ez a „modern ember” mindennapi szükséglete. A nagyvállalatok, termelőszövetkezetek tönkretevése útján az ország kiiktatása a lehetséges konkurencia sorából s az ország puszta felvevő piaccá és nyersanyagforrássá, olcsó munkaerő-piaccá züllesztése: a régi áhított gazdasági „fel­zárkózás”. A nyíltszíni politikai intrika, mocskolódás, személyekre szóló köpdösés és mindezek arcrándulás nélküli tudomásul­vétele: jogállamiság és demokrácia modern módra, pokolba a mucsaisággal, mely mind­ezt nem tűrte. Egyszóval, semmit se nevez­zünk nevén, ártsunk, ahol tudunk, vagy mo­dernnek, vagy egyszerűen csak másnak hazudva mindent. így lehet a zavarosban halászni.

Abban a társadalomban – s világszerte ilyen a kapitalista társadalom –, melyben a manipuláció vagy közvetlenül profitforrás, vagy legalábbis a profit beszerezhetőségének állandósult biztosítéka, ott természetes a titkolózás, az álcázás; ott elemi szükséglet, hogy semmi ne mutatkozzék meg a maga valóságában. Senki, semmi nem vállalhatja önmagát. Aki megmutatja igazi karakterét, ami elárulja mégis igazi természetét: az gyanús. Elvégre púposok közt egyenes- derekú a nyomorék. Ahol minden tábornok lop – mint Hašek szerint a „Svejk”-ben ott az a gyanús, aki mégsem lop, „mert már biz­tosan megszedte magát s most minket kárhoztat”. A fiúnak látszó lányok, a lánynak látszó fiúk, az irodalomnak látszó szennyözön (micsoda technikai kivitelezésű szentek történetei és vadkrimik, miközben Móricz Zsigmondot nem lehet kiadni pénz híján); Váci Mihályt nem-költővé degradálja (van képe nyíltan a szegények, meghurcoltak, becsapottak, vesztes ügyek mellé állni), mivel nem az egyedi csipkézett bakfis-lélek és macskajajos ficsúr közérzete a tematikája.

Irodalomnál maradva épp József Attila, nagy elődje és harcostársa sorsát siratandó írta s írhatná ma magáról: „Meghalt? Hát akkor miért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is / Miért békítik a sírnák alattomba / lány-duzzogássá haragvásait?” Talán mert Ady Lajos filiszteri buzgalma nem volt elegendő a megöléséhez, s mert más lajosok hiába szidták ezt a „komcsi” költőt? József Attilát viszont pisis idegbajos ápolttá lehet silányítani, ettől állítólag oly „emberi”, hogy most már aztán „igazán mindannyian szeret­jük őtet”. Szeretve, simogatva, „helyesen” magyarázva jobban lehet meggyilkolni őket? Valószínű különben nem csinálnák. De még­sem lehet, hisz ők – halhatatlanok.

A minél teljesebb jellegtelenedés – az ab­szolút modernség, nem lehet „überolni”. így lehet félénk halbiológusokból történelmi hősöket faragni, csipogó filiszterből „költő­fejedelmet” egyenesen, elvégre „utánunk az özönvíz”, ez az állapot úgysem tart sokáig Ezt érzik zsigereikben, bár természetesen szeretnék-s mondják is-, ha sokáig, örökké tartana. Addig kell lejáratni minden magasz­tos fogalmat, míg lehet. Akkor az ezután jövők hősei legalább annyira gyanúsak lesz­nek eleve, mint emezek, a levitézlettek, A nagy költők (akik „fejedelmi” rangra maguk soha nem tartottak és tartanak igényt, hisz önmagukban nagyok) ugyanolyan szánalmas figurák lesznek talán, amilyenek a fejdelem­nek kikiáltott félénk, ravaszkodó emberkék, akik, ráérvén, esetleg rímfaragással ütötték el idejük jórészét, merthogy lelkük volt nekik, jókora. Kifizetődőnek látszik az ilyen eljárás mindenkinek s régóta, de leginkább irra­cionális történések olyan özönében, mint ma.

Ez rendjén való is volna, tudomásul kel! venni s küzdeni ellene, „erőnk szerint a legnemesbekért”. De mi a magyarázata annak, hogy a nép valódi ügye, a szocializmus 40, illetve 70 éven át ugyanígy ködösített, titokzatos fátyolba burkolózott, ahol a tör­ténelmet állítólag tudatosan csináló, erre szerveződött párttagság is – (azaz a látszólag legbeavatottabb) – mindig utólag értesült lényeges dolgokról, amit érte, helyette, de tudta és beleegyezése nélkül követtek el mások? Miért nem lehettek nyilvánosak a taggyűlések, a párttagfelvételek, hiszen gyakorlatilag semmi titkolnivaló nem történt soha? (Az akkor is szokásos intrika, besúgás, cselszövés stb. viszont természete szerint rejtőzködő, soha nem volt és lehetett párt­ügy.) Az ellenség által egykor ránk kényszerített illegalitás, az ebből szükségszerűen fakadó, a létkérdés szintjén jelentkező tit­kolózás a legalitás viszonyai között is változat­lanul továbbélt, s a legutóbbi időkig még a pártszervezetek szervezeti felépítésében is kifejeződött (mert pl. miért volt szükség még alapszervezeti szinten is ún. szervezőtit­károkra). Az ellenfél által évszázada ránk kényszerített munkastílus – tehát nem a sajátunk, ahogy az természetes volna – kötött gúzsba minket, s ezt, bármennyire sírnivaló, mint emelkedést, képességfejlődést stb. éltük át. E hasonulásban különösképpen a szocdemek jeleskedtek. Az újtípusú forradalmi párt Lenin által felismert szükséglete, többek közt. ezen arculatnélküliség felszámolásának történelmi követelménye volt. De Lenin által indítva, általa sem teljesen tisztázva (lásd: ún. lenini normák) s főként nélküle, ami lett végül a pártból és a benne szerveződő kommunisták közösségéből, az nem siralmas, nem nevet­séges, maga a téboly. Még csak nem is polgár-utánzat, hanem feudális, paternalisztikus, nepotista, a demokráciát és követel­ményeit hírből ismerő, a kommunisták tiszta hitével visszaélő és kíméletlen vagy langyos, de diktátori gyakorlatot megvalósító frívatál lett pártból, eleven mozgalomból. Balta, mely a fa helyett a favágó lábát vágta el.

Így – nem csoda – a szocializmust nem saját jellemzői vitték sírba, nem saját munka­stílusa tette tönkre, hanem a kívülről vett és rögzült, történelmileg rég leszerepelt ócska­ságok, az ellenfél által ránk kényszerített és megmaradt munkastílus, önmaga állandósult tagadása. Az ellenségnek ezek után semmit nem kellett már tennie, hogy megbuktassa. Elhullott magától. De mi – a leginkább épp mi –lehetünk nyíltak, mert tiszták vagyunk, mert történelmi szükségszerűség hívott minket életre, mert az emberi történelem fővonulatá­ban cselekszünk, mert bárki, tehát minden valóságos humanista erő (kereszténydemo­kratáktól a környezetvédőkig) szövet­ségesünk lehet a világ tényleges humanizálá­sában, ámde mi máig sem akarunk tudni e páratlan adottságainkról, saját arcunk voná­sait, kezünk bütykeit, erezetét s erejét, szellemünk világbíró hatalmát nem ismerjük. Mindenben beérjük kevéssel. Sorsunkat megérdemeljük.

A világ olyan, amilyen. Ahhoz is, hogy tagadhassuk, legalább ezt tudomásul kell vennünk, bármilyen a tagadási lehetőség foka. Mert ma igen csekély. De kettőt tudni kell: kik vagyunk mi, akik tagadunk, s milyen a világ természete, jelene, amit tagadunk. Enélkül a már ismert vagdalkozás lesz osz­tályrészünk, ahol vétkesek és vétlenek értel­metlenül pusztulnak, kilyukad a történelem s nincs tényleges folytatás! lehetőség, melyből élet, ti. emberhez méltó élet fakadhat. Mert az „igazi”, dialektikus tagadás nem egy­szerűen „nemet mondás” valamire, hanem olyan előrelépés a „megszüntetve megtar­tás” objektív követelményei és szubjektív akarása jegyében, amiből fejlődés származik.

Az idült pazarlás és szubjektív gátlástalan­ság társadalmának haszonélvezői számára a mimikri, az álcázás, rejtőzködés (épp a be nem vallható érdekek és azokhoz igazodó célok miatt) létkérdés, a titkolózás termé­szetes. Ha az ellenforradalmat nem hazudnék forradalomnak, a kialakulóban levő bér­rabszolgaságot szabadságnak, a tönkremenést modernizálódásnak, a manipulációs kábítást művelődésnek, a babonát (horoszkóp stb.) tudásnak, az együgyű profithajszát, dézsmaszedést, koncszerzést a vállalkozás­nak – ugyan meddig tűrné őket a haragvó nép? De épp a tőlük tanult, s ostobán meg­valósított hasonló (szocialistának semmiképp nem nevezhető) általános mimikri, rejtőz­ködés stb. példája mutatja, hogy a rejtőz­ködő, a titkolózó nem azért rejtőzködik, tit­kolózik, mert gonosz, hanem azért gonosz, mert rejtőzködik, titkolózik. Lehet ráadásul ostoba is, magunkról szólván. Az aztán már a történelem igazi fintora, hogy mostani hazai „burzsoáziánk” (azaz: komprádor-burzsoázia, félpolgár, sunyivá nyomorított kispolgár) a képmutató tőkésre akar hasonlítani, annak akar látszani, az önmagát rejtő álcájára akar szert tenni. Az árnyékok árnyéka. Platón sem gondolhatta volna ki jobban.

Mint mondám, a tőkés is ember. Tán még az a karikatúrája is annak tekinthető végső soron, ami hazai tájakon ezt a tőkést helyette­síti igen alacsony hatásfokon. Ezért mondhat­juk nekik s magunknak, mi, kikben Werbőczy és Dózsa, sőt Árpád és Zalán együtt munkái a jövő okán tagadván múltat – amit végre csakugyan be kéne vallani: térjünk észre emberek! Mindannyian, kikre ráfröccsent a történelem festékpöttye, kék vagy zöld, narancsszínű vagy piros, szürke vagy tarka sakálok, vigyázzatok! Egyszer még-bizonyo­san – felüvöltünk! Jó lenne oldószert találni, hogy a festéket idejében lemoshassuk, s minden és mindenki annak látszódhassék, ami. Akkor megeshet majd az is, hogy való­ban az lesz, aminek hívják. Vagy Hegelül: megfelel az ő fogalmának.

ROZSNYAI ERVIN

Felzárkózás Európához

Tallózás a Streitbarer Materialismus című müncheni folyóiratban

Tanulságos cikket közölt a Streitbarer Mate­rialismus (Harcos Materializmus) 1992. szep­temberi száma Robert Schumann sinoiógus és filozófus tollából, címe: „Miért lehetetlen az önálló tőkés fejlődés az egykori proletár-diktatúra, illetve népi demokratikus diktatúra országaiban?” Bár a cikk több mint egy éve jelent meg, és a tőkés restaurációra vonakozőlag olyan elképzeléseket közöl, amelyeket szerzőik – a restauráció hívei – még a Szov­jetunió végnapjaiban gyártottak, számunkra ezek a korai elképzelések már csak azért is érdekesek lehetnek, mert realizálásukat immár saját tapasztalataink fényében tudjuk ellenőrizni.

A tőkés restauráció a Szovjetunióban – írja Schumann – nem Gorbacsov hatalomra lépé­sével vagy lelépésév. kezdődött, hanem három évtizedre tekinthet vissza. Már Hrus­csov idejében megteremtődtek a feltételek a polgári elemek létrejöttéhez; ezek azután fokról fokra újburzsoáziává szerveződtek, megragadták az államhatalmat, gyakorlatilag kezükbe kerítették a rendelkezést a termelés és a megélhetés eszközei felett, és a meg­szerzett pozíciókat saját személyes vagy csoportérdekeik érvényesítésére használták fel. A „szocialista” burzsoázia azonban külön­bözik a klasszikustól: általában magántőke nélkül lépett színre. Ahogy a nyugati szerző, Bruno Dallago 1991-ben megírta, a keleti gazdaságok privatizálásának egyik legna­gyobb akadálya a tőkehiány: nagyon valószí­nűtlen például, hogy a hazai lakosok közül bárki is meg tudná vásárolni az Uralmast, a Kamazt vagy a varsói Traktorgyárat. A ter­melés társadalmasultságának rendkívül magas foka, amely valaha történelmileg példátlan növekedést tett lehetővé, felülmúlja az egyéni tőke által kezelhető dimenziókat. A hagyományos burzsoázia az eredeti felhal­mozás, a konkurrencia, a tőkekoncentráció és –centralizáció útján jutott el a monopóliumo­kig, az egykori szocialista országok újbur­zsoáziája viszont eleve hatalmas monopóliu­mokkal találja szembe magát. Amilyen lehe­tetlen, hogy egy tőkés gazdaságban szocialis­ta termelési formák bontakozhassanak ki, éppoly kevéssé látszik lehetségesnek, hogy a társadalmasult termelés, amely régóta áttörte a tőke határait, az imperializmus szakaszában önmagából hozhatna létre önálló hazai imperialista burzsoáziát. A volt szovjet gazdaság tőkés gazdasággá való átalakulása egyrészt visszafordíthatatlan folyamat – annál is inkább, mert a Szovjetunió már jó ideje tőkés úton fejlődött –, másrészt mégsem visszafordíthatatlan, mert a tőkés fejlődés az utódállamokban nem juthat el többé a teljes érettségig.

Térjünk vissza a szovjet vállalati arányok­hoz. A gépgyártás bruttó termelési értékének 90 százalékát három óriásvállalat állította elő: ezzel szemben az ország összes üzemeinek a fele, ahol a létszám vállalatonként legfel­jebb 200 fő volt, a teljes ipari termelés 5,3 százalékát adta. 1991-ben az összes állami vállalatok aktíváinak nettó értékét 760-780 milliárd rubelre becsülték (a pénz akkori vásárlóereje szerint). Ez az összeg a követ­kezőképpen oszlott meg: 600 nagyvállalat, nettó értéke mindegyiküknek több mint 200 millió; 1600 középvállalat, 50 és 200 millió közti aktívával; 6000 kisvállalat, összesen 147 md aktívával; végül több mint 38000 törpevál­lalat 95 md-dal. Nyugati és „szovjet” közgaz­dászok részéről elhangzott olyan tanács, hogy az óriási egységeket alakítsák „kezelhető” nagyságúakra – ami valójában annyit jelent, hogy kapitalizálás címén dekapitalizálják, sőt dekapitálják, lefejezik a vállalatokat demono­polizálnak és decentralizálnak akkor, amikor a tőke centralizálódik, és minden tőkés mono­póliumnak létfeltétele, hogy még nagyobb legyen.

Némelyik közgazdász a tőkésítésnek azt a módját javasolta, hogy vásárolja meg a nép a vállalatok részvényeit. Más szóval: vásárolja meg a saját üzemeit. Ez az átalakulási folya­mat egyébként, Pasaver ukrán közgazdász számításai szerint, röpke 500 évig tartana: ennyi idő alatt vehetné tulajdonába a nép azt, amit néhány évtized alatt saját tulajdonaként felépített. „Az októberi forradalom jegyében a nép gyárakat és mezőgazdasági nagyüze­meket, bányákat és laboratóriumokat, isko­lákat és rakétákat, műveltséget és békét alkotott. Mindezt újjá kellene teremtenie pusztán azért, hogy a meglévőbe tőkés lelket leheljen” – értékeli a javaslatot Schumann.

A szociálisabb érzületű Zajcsenko közgaz­dász helyesebbnek látná, ha az üzemekben való részesedést nem adják el, hanem ingyen vagy jelképes hozzájárulás fejében a lakosság rendelkezésére bocsátják. Más szakértők – amerikaiak – lottón vélik megoldhatónak a tulajdon kérdését. A korábbiakban már emlí­tett Dallago nem bocsátkozik ilyen komoly­talanságokba, és a következő fő tőkeforráso­kat jelöli meg: 1. a háztartások és a magán- vállalkozások megtakarításai; 2. hazai intéz­mények (bankok, biztosító- és egyéb tár­saságok) tőkéje; 3. külső források. Az utób­biakat illetően Schumann megjegyzi, hogy Németország is külső forrásból alapozta meg saját kapitalizmusát, nevezetesen abból az 5 md aranyfrankból, amelyet a francia dolgozók verejtékeztek ki az 1871-es katonai vereség után. De a volt szocialista országok nem idegen országok kirablása révén jutnak a privatizáció örömeihez, hanem úgy, hogy őket rabolják ki más országok.

A külföldi tőkével való együttműködés nagy szerepet játszott a „szocialista” bur­zsoázia felső rétegeinek létrejöttében és megerősödésében. Erre vonatkozólag Schu­mann a Die Zeit 1989/51. számának és két szovjet lapnak a közléseire hivatkozik. A lapok szerint az 1989-ben létesített, 400 000 alkal­mazottal dolgozó Gazprom (szovjet óriásvál­lalat, élén a nem ismeretlen nevű Viktor Csernomirgyin vezérigazgatóval) nevetséges áron kótyavetyélte el a földgázt nyugati part­nerének. A Ruhrgas AG, a szovjet gáz átve­vője, a régi NSZK-ban viszonteladóként 250- 450 márkát kapott 1 m3-ért, a kitermelő vállalatnak ellenben, amely a gázt Nyugat-Szibériában rendkívül kedvezőtlen munkafel­tételek között 300-1300 m mélységből hozta (hozatta munkásaival) felszínre, és 5000 km távolságra szállította, csupán 160-170 márkát fizetett, végül még a piacairól is kitúrta. És az ilyen eset korántsem volt egyedülálló. A Nyezaviszimaja gazeta arról számolt be, hogy a „reformpolitikusok” külföldi üzleteikkel milliárdos veszteségeket okoztak az ország­nak; ha Gorbacsov legalább a protekcionista és monopolista korlátok lebontását követelte volna a német egység áraként, ha a szovjet áruk szabadon juthatnának be a német piacra, a „könyörületes németeknek” nem kellene élelmiszercsomagokat küldeniük az orosz lakosság részére a Bundeswehr készleteiből. Egyébként – írja a lap – 60 md német márka folyt be a Szovjetunióba ismeretlen csator­nákon, és szivárgott el nyomtalanul – vajon hová? A témához kapcsolódik a Lityeraturnaja Rosszija 1989. szeptember 29-i cikke is, amely közli különböző orosz társadalmi szer­vezetek és mozgalmak közös koordinációs szervének azt a véleményét, hogy a nyer­sanyagok és más meg nem újítható erőfor­rások állandó kiszállítása a nyugati tőkés gazdaság függvényévé tette az országot, a szabadkereskedelmi övezetek, a koncessziók és a gyorsan szaporodó közös vállalkozás pedig gyarmati státusszá változtatják a gaz­dasági és politikai függetlenséget.

A „szabad piacgazdaság” ma ezt jelenti: „én megnyitom a te piacodat, és bezárom a magamét” – vonja le a következtetést Schu­mann. – A Szovjetuniót vágóhídra hurcolták, utódállamai pontosan annyira fognak fejlődni, amennyire kirablóik számára hasznos; önálló kapitalizmusról sem most, sem a jövőben nem lehet szó.

Schumann cikkében körvonalazódnak az újburzsoázia által végrehajtott eredeti felhalmozás bizonyos módjai – nekünk, magyarok­nak, ezekről a folyamatokról már bőséges tapasztalataink vannak –, valamint az „Európá­hoz való felzárkózás” reális esélyei. Nézzünk most néhány információt arról, hogy hová is akarunk tulajdonképpen felzárkózni.

A fiatalon elhúnyt Peter Scheinost mate­matikus nem valami rózsás színekkel ábrázol­ja felzárkózásunk célállomását Gondolatok az irracionalizmus járványának eredetéről és jelentőségéről című cikkében. „Az észt és a tudományt ritkán vetették meg nálunk annyi­ra, mint ma.” Németországban, a költők és gondolkodók hazájában, terjednek az irracionalista áramlatok, köztük az egyik legszámot­tevőbb, a „New Age” vagy „Ezoterika” nevű mozgalom. Székhelye München, ahol több mint száz intézet és központ foglalkozik a modern mágia különböző üzletágaival, és a kártyavetők, szellemlátók, bioenergiamérők, boszorkányok, csillag- és tenyérjósok tízezrei űzik kétes, de jövedelmező mesterségüket. Az ezoterikus könyvkiadók és könyvkeres­kedések meghódították a piac jó 15 százalé­kát, a kereslet a „komoly” kiadókat és üz­leteket is arra késztette, hogy okkultista irodalommal bővítsék választékukat Egy felmérés során minden hatodik megkérdezett elismerte, hogy hisz a boszorkányok létezé­sében és mágikus képességeiben; a statiszti­kusok szerint különösen nagy az arány a zöldek fiatal hívei között. Hogyan lehetséges mindez a 20. század végén, a világ egyik legmodernebb ipari államában?

Pusztulnak az erdők, az Északi-tenger el­szennyeződik, rádióaktív sugárzás fertőzi a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket, a tö­megpusztító fegyverek az egész emberiség létét fenyegetik – és a közvélemény mind­ezért a tudományt teszi felelőssé. Egy nyil­vános tv-vitában megtámadtak egy csillag­jóst: mágiája tudományellenes. „Tudomány? – húzta el a száját gúnyosan a csillagjós. – Ellentétben a mágiával, a tudománynak Hirosima és Csernobil terheli a lelkiis­meretét!” A közönség kitörő tapssal jutal­mazta a választ.

Az az érzés, hogy megfékezhetetlen hatal­maknak vagyunk kiszolgáltatva, mindig táplál­ta a mágikus és vallásos képzeteket. Fritjof Capra, a „New Age” szellemi atyja írja: „…mélyreható világválságban vagyunk. Sok­rétű, sokfelé ágazó válság ez, mely életünk minden oldalát érinti: egészségünket és élet­vitelünket, társadalmi viszonyainkat, gaz­daságunkat, technológiánkat és politikánkat. Az intellektuális, erkölcsi és szellemi dimen­ziók válsága ez, kiterjedését és hatóerejét tekintve példátlan az emberiség feljegyzett történelmében.” Világéhség, olajválság, reaktorszerencsétlenségek, dühöngő járvá­nyok, ragályos betegségek-a közhangulattal és a mai kispolgári baloldal többségével egyezően, Capra is a tudomány számlájára írja ezeket a szörnyűségeket. A baloldali, ún. „alternatív” és „autonóm” körök még tovább mennek, és a társadalmi elnyomást is a tudománytól kérik számon. Hans-Peter Dürr azt ajánlja kiútként, hogy térjünk vissza a régi ázsiai vallások hagyományaihoz. Dürr kiváló fizikus, akárcsak Capra; táboruk nagy része természettudósokból áll, köztük találjuk pl. a Nobel-díjas llya Prigogine-t. Igaza van Lukács Györgynek, amikor azt mondja, hogy a babo­na, a csodavárás, az irracionalista hiszé­kenység bizonyos korokban nem szellemi színvonal kérdése, hanem a társadalom állapotáé.

A tudósok döbbenetes fogékonyságát a babonákra Scheinost – mint annak idején Engels – a pozitivista gondolkodással magya­rázza. A pozitivista antifilozófia olyan szélső­séges objektivizmust hirdet, amely egybeesik a nem kevésbé szélsőséges szubjektiviz­mussal: a tudomány kimerül a megfigyelési és mérési adatok leírásában, azt pedig, hogy ki milyen magyarázó elvet választ, magánügy­nek tekinti. (Közömbös pl., hogy a koper­nikuszi vagy a ptolemaioszi világkép alapján magyarázzuk-e nappalok és éjszakák váltako­zását a Földön.) A 19. század utolsó negye­dében ennek az irányzatnak kedvezett a kispolgárság gyarapodása (azé a rétegé, amely kívül áll a közvetlen termelésen, de a kizsákmányolókhoz sem tartozik, és osztály­felettinek képzeli magát), valamint a szociál­demokrácia térhódítása (a reformizmusé, amely a kapitalizmusnak nem a lényegén, csupán bizonyos „kirívó” tünetein óhajt változtatni).

A pozitivizmus világnézeti űrt teremtett, ezt töltötték ki az irracionalista ideológiák. A versailles-i békével megalázott Németország tartós válsága közepette az értelmiség és a kispolgárság nem látott, semmilyen reális politikai, nemzeti és egyéni távlatot; a létbi­zonytalanság, az egzisztenciális félelem kétségbeesést szült és misztikus hitet a megmentő csodákban. (A német értelmiség zöme 1918 nyaráig hitte, hogy közel a végső győzelem.) Ebben a légkörben virágzott fel a kvantummechanika Heisenbergtől kezde­ményezett akauzális (okságot elutasító) értelmezése, H.Weyl matematikai intuicionizmusa, a biológiában a „totalitásra” törekvő neovitalizmus. Einstein kénytelen volt felszó­lalni azok ellen, akik „azt hiszik, hogy a relati­vitáselméletben támaszt találhatnak napjaink antiracionalista tendenciái számára”. (Vossische Zeitung, 1921. jul. 10.)

A mai irracionalizmust is az egzisztenciát fenyegető válság, az illúziók szertefoszlása hívta életre. De a helyzet különbözik az első világháború utánitól: az értelmiség ma távol­ról sincs olyan nyomorban, mint akkor, a kispolgárság tömegeinek a többmilliós mun­kanélküliség ellenére sincs okuk aggódni fizikai létfenntartásukért. A mai irracionaliz­mus legfőbb alapja a munkásmozgalom rendkívüli gyengesége, vereségeinek soro­zata, Kelet-Európa alárendelődése a Nyugat­nak. A 68-as örökség, a többé vagy kevésbé szocialista színezetű, de mindenesetre racio­nális társadalmi perspektíva a kispolgárság számára a 80-as években összeomlott, a haladás fogalmát elmosta a rezignáció. A kapitalizmus aljasságai felháborodást kel­tenek, minthogy azonban a társadalom meg­változtatására nincs remény, úrrá lett a bár­mely irracionalista üdvtan befogadására hajlamos civilizációellenesség. Jellemző példa erre az amerikai egyetemek diákjainak 1989-90-es tiltakozási hulláma, amely az elitegyetemekre, így a Stanfordra is kiterjedt. A diákok a tananyag ellen tiltakoztak, különö­sen a Nyugati kultúra, eszmék és értékek című hagyományos kötelező kurzus ellen, amely többek közt a Biblia, Platón, Homé­rosz, Dante, Machiavelli, Morus, Galilei, Voltaire, Marx, Darwin és Freud tanul­mányozását foglalta magába. A diákok ezt a tananyagot „az imperializmus, a nyugati elnyomás és a férfiuralom hagyományának” minősítették, és kulturális pluralizmust köve­teltek: a felsorolt szerzők mellett vagy helyett oktassák az egyetemek az afrikai Voodo-kultuszt és az indián mítoszokat. Az imperia­lizmus elleni harc összekeveredett ebben a mozgalomban a nyugati civilizáció és kultúra egyetemes értékei elleni harccal.

A Szovjetunió összeomlása után a kispol­gárság szociális érzékenységű elemei töme­gesen fordultak az irracionalizmus felé. A tö­meghatás forrása a romantikus antikapitalizmus, amely az észre alapozott civilizációval az ösztönöket állítja szembe. Erre az útra tért a fizikus David Bohm is (aki valamikor Magyar- országon és világszerte a kvantummechanika oksági értelmezésével vált ismertté). A „New Age”-hez megtért Bohm azt hirdeti, hogy a megismerés kevés számú „megvilágoso­dottnak” a kiváltsága. „Véleményem szerint a misztika pozitív jelentése abban rejlik, hogy a világ ősoka egy misztérium… úgy vélem, misztikusnak azt a személyt keli neveznünk, aki valóban közvetlen tapasztalatot szerzett a misztériumról, amely meghaladja a leírás lehetőségét. A probléma a többi ember számára az, hogy felfogják, mit is jelent ez… Az ilyen párbeszéd elindítása azért problema­tikus, mert a misztikusnak nehézségei támad­nak, ha közönséges emberekkel akar beszél­getni: kénytelen ugyanis olyan nyelvet hasz­nálni, amely nem alkalmas erre a feladatra. Az anyag leírásához szükséges mechanikus nyelv az ő szemében egy alantas tapasztalati sík számára van meghatározva.” Ez az isme­retelméleti arisztokratizmus – fűzi hozzá Lukács György nyomán Scheinost – széttöri a demokratikus emberképet.

A bárgyúságok propagálásából termé­szetesen sem a zsurnalisztika, sem a hiva­talos obskurantizmus nem maradhat ki. Heinz Jacobi, a folyóirat munkatársa, kommentárok kíséretében ismertet e tárgyban néhány jellegzetes beszámolót; mi helyszűke miatta puszta tényközlésre, illetve annak is csupán a legvelősebb részleteire szorítkozunk.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung, a német sajtó egyik legelőkelőbb reprezentánsa, hiedelmet pöcköli le a tudomány szőtteséről, 1992. március 13-i számában hosszan ma­gasztalta a csillagjóslás tudományát. „Persze, a számítógép is készíthet horoszkópot, kér­dés azonban, kifejeződik-e ebben az igazi divináció, vagyis a jövendölés művészete. Helyesebb a horoszkópkészítést képzett szakemberre bízni. Az asztrológia egyébként ma már a műveltség tartozéka. Ha valaki tüzetesebben foglalkozik vele, igen hamar érezni fogja, hogy igazi tudománnyal van dolga.” Méghozzá újtípusú tudománnyal. Manapság ugyanis „gyökeres paradigmavál­tás rajzolódik ki, amely röviden így fogalmaz­ható meg: a természet több puszta anyagnál és mechanikánál. A természetben a legtöbb dolog nem írható le az ok-okozat elvével, tehát nem-lineáris, kaotikus, esetleges.”

Egy másik cikk (Süddeutsche Zeitung, 1991. november 19.) a Repubblica című olasz lap tudósítása nyomán arról tájékoztat, hogy az olaszok körében nő azoknak a száma, akik úgy érzik, megszállta őket az ördög. Maga Gábrielé atya, a katolikus egyház fő ördög­űzője nyilatkozta, hogy a gonosz ma sokkal inkább kísért, mint bármikor azelőtt. Ő és két római kollégája túl vannak terhelve, lassan képtelenek lesznek eleget tenni a torlódó segélykéréseknek. A hatvanhat éves Gábrielé atya, akinek Egy ördögűző meséli… című könyve bestseller lett, Rómában egymaga napi hatszáz hívást kap, és a kereslet, mint mondja, nőttön nő: „valósággal sátáni szük­ségállapotról kell beszélnünk”. Még szeren­cse, hogy az ördögűzés nem túlságosan bonyolult, hiszen az ősi formula („Krisztus nevében, távozz, Sátán”) az atya szerint ma is hatásos. Padre Gábrielé emellett szentelt­vizet és extrafinom olívaolajat is bevet az ördög ellen, továbbá sót, amelyet előzőleg ördögtelenített. A Repubblica arról is hírt ad, hogy az ördögűzők beadvánnyal fordultak az olasz püspöki értekezlethez: létesítsen több ördögűző státuszt, és képezzen ördögűzőket a katolikus egyház védnöksége alatt. A nö­vekvő kereslet, mint a lapból megtudható, összefügg Olaszországban az okkultizmus és ezoterika két évtizede tartó virágzásával. Becslések szerint kb. 12 millió olasz jár má­gusokhoz, jövendőmondókhoz, kártyavetők­höz, vagy foglalkozik szellemidézéssel – olyan ismert személyiségek is, mint Gianni Agnelli (a Fiat-vezér), Feilini, Andreotti. Sohasem jövedelmezett jobban a varázsszerek keres­kedelme, mint ma: szemmelveréstől óvó amuletteké stb.

Mit szóljuk a fentiekhez mi, Európához fel­zárkózni kívánó magyarok? Úgy vélem, sze­rénytelenség nélkül leszögezhetjük, hogy ha gazdaságilag nem is, de babonákban, bűnö­zésben, kulturális süllyedésben máris sikerült feltornászni – vagy ahogy P. Howard (Rejtő Jenő) mondaná, „leküzdeni” – magunkat Európához, amely a maga részéről ezer évvel ezelőtti önmagához van felzárkózóban. Ennek örömére engedtessék meg e sorok írójának, hogy egy jelentős keleti eseményről tudó­sítsa a nyájas olvasót (ha netán nem hallott volna még róla); a színhely Szentpétervár, a cárok nagy múltú és elidegeníthetetlen vá­rosa. Nos tehát Alekszandr Zinovijevics Vasziljev a filozófiai tudomány kandidátusa, a Herzen Orosz Állami Tanárképző Főiskola tanára, megnyitotta a vezetése alatt álló, Krisztus és szent Szófia oltalmába ajánlott lelki intézményt, amely „A Személyiség Szel­lemi Fejlődésének Iskolája” nevet viseli, és hallgatóit arra neveli, hogy a kereszténység tanai alapján foglalkozzanak önmaguk tudatá­val és a világegyetemmel.

Tisztelt Olvasók! Nem akarnak beiratkozni? Csak siessenek, mert bizonyára sok a jelent­kező.

MŰHELY

NAGY LÁSZLÓ

A rendszerváltás nemzetközi hátteréről

(Befejező rész)

Az imperialista stratégia és taktika módosulásai

1945-től kezdve az imperialista stratégia alap­vető célja a Szovjetunió „visszakergetése” volt 1939-es határai mögé – azaz a második világháború következményeinek megváltoz­tatása, a kelet-európai társadalmi-politikai változások „visszafordítása”. Ezt az alapvető célt takarták különböző elnevezések: „feltar­tóztatás”, „felgöngyölítés”, „felszabadítás”, fellazítás stb.

E stratégia keretében egészen a hetvenes évekig arra törekedtek, hogy a világháborús összeütközés kockázata nélkül – de adott esetben annak lehetőségével is fenyegetőz­ve – egyenként – s viszonylag rövid idő alatt szakítsák le az egyes kelet-európai országo­kat a Szovjetunió szövetségi rendszeréből, s térítsék vissza azokat a kapitalista útra, a fejlett tőkés országokkal kötött katonai-poli­tikai szövetségbe. Alapvető taktikai eszközök voltak a katona-politikai nyomás; a gazdasági embargó, a belső diverziós cselekmények elősegítése, az ideológiai-lélektani háború, a legreakciósabb emigráns csoportok nyílt támogatása. Az 1953-as berlini, az 1956-os lengyel és magyar események, továbbá az 1968-as prágai fejleményekből azonban azt a következtetést vonták le, hogy ez a stratégia az adott katonai erőviszonyok mellett alap­vetően rossz, nem vezet célra, mert a Szov­jetunió – szilárd hátországának tudatában – katonai erő alkalmazásával is védi szövetségi rendszerét s szövetségesei általa elképzelt szocialista rendjét.

A hetvenes évek elejétől kialakuló stratégia és taktika főbb vonásai:

A., A leszerelésről folytatott tárgyalásokkal együtt fenn kell tartani, sőt, az USA számára előnyös területeken (elektronika, stb.) növelni kell a fegyverkezési versenyt, amelyet a Szovjetunió gyengébb gazdasága tartósan képtelen elviselni:

B., Fenntartani a szocialista országokra nehezedő katonapolitikai nyomást, de a külpolitika hangsúlyát és fő eszköztárát át kell helyezni nem katonai eszközökre. Ezek között is első helyre kell állítani a gazdasági, s az azokat alátámasztó ideológiai eszközöket. így – különösen Helsinki után – előtérbe kerültek az életminőség, életszínvonal, technikai-tudományos színvonal, emberi jogok, a de­mokrácia-diktatúra kérdései, s a békés egy­más mellett élés viszonylag liberális körül­ményei között a „nyugati világ” szép oldalai­nak (árubőség, látszólagos gazdagság, jobb technikai színvonal, stb.) látványos bemuta­tása.

C., Az egyes szocialista országok differen­ciált megközelítése, belső problémák tudatos felhasználása mellett valamennyi szocialista ország, sőt a Szovjetunió vonatkozásában is egységes elvek alapján kísérletet tenni egy tudatosan nyugatbarát belső ellenzék létreho­zására, s mint jövendő „káderbázisra”, első­sorban ezekre támaszkodni, háttérbe szorít­va, illetve más szerepet adva az emigrációs politikusoknak. Ez a folyamat elsősorban az ún. „emberi jogok” vonalán történt. Az em­beri jogok védelmére alakult különböző bizott­ságokat sikerült egységes, kívülről vezérelt nemzetközi hálózattá szervezniük, legalábbis a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország vonatkozásában. Ebben a vonatkozásban döntő jelentőségűvé vált az a törekvés, hogy megteremtsék a kelet-európai országok belső ellenzékének politikai és ideológiai kapcsolatait és lehetséges együtt­működését egymással és a Szovjetunióban kialakuló embrionális ellenzékkel. Bármilyen fellépés ellenük növelte a hivatkozási alapot a tőkés országok számára ahhoz a vádhoz, hogy a szocialista országok megsértik a helsinki egyezményt.

Fontos tény volt az egységes antiszocialis- ta ellenzéki tömb létrehozásában a csehszlo­vákiai „Charta 77” kibocsátása; ez azonnal nemzetközi támogatást kapott, s valamennyi kelet-európai szocialista országban gerjesz­tője lett az antiszocialista mozgalmaknak. Ennél is nagyobb hatást gyakoroltak Kelet- Európára az 1980-tól bekövetkezett lengyel események.

Ebben a helyzetben a legnagyobb nyugati hatalmak nyíltan törekedtek legális kapcso­latok létrehozására, nyílt „káderkiválasztásra” nemcsak az akkor még illegális ellenzék, hanem az uralkodó pártelit „reformista” és egyéb vezető értelmiségi köreiben is. Szélesí­tették és növelték a különböző alapítványok ösztöndíjait, nyugati tanulmányútjait, számos alapítvány tevékenységét, pl. a Soros-Alapít­ványt az érintett kormányok egyetértésével legalizálták. Megnyitották a korábban elzárt hiteleket, növelték a technikai engedmé­nyeket, szűkítették a COCOM-listát, ért­hetővé tették, hogy „érdekeltek” a szocialis­ta gazdaság, a termelési eljárások, stb. meg­javításában, s gyorsan a szocializmus megre­formálásának hívei lettek. Ez az amerikai és nyugatnémet politikai befolyás növelésének alapvető eszköze lett, legalábbis Magyaror­szágon – mert egy idő után olyan mélyre másztunk az adósságcsapdába, hogy ezzel legális lehetőséget teremtettünk közvetlen politikai beavatkozásra, amelyet azonnal kihasználtak, hangoztatva, hogy ha nem lesz reform és piac – vagy ha akárcsak politikai eszközökkel is fellépünk a különböző, akkor még lényegtelen tömegbefolyást képviselő csoportok ellen, sőt, ha nem legalizáljuk őket, elmaradnak a nyugati hitelek. Ezt csaknem minden szocialista országban úgy értékelték, hogy azonnali életszínvonal-romlást és gaz­dasági-technikai pangást eredményez, végső soron társadalmi feszültségekhez, sőt robba­náshoz is vezethet. Említésre méltó, hogy Kádár János 1983-ban ezzel az „üzenettel” ment el Andropovhoz, de segítséget nem kapott. Ezt követte Magyarország teljes gazdasági és pénzügyi alávetése az IMF-nek és a Világbanknak. Hasonló volt a helyzet a többi kelet-európai szocialista országban is, Románia kivételével, amely az életszínvonal további drasztikus csökkentésével átme­netileg kiutat talált az adósságcsapdából.

A nyolcvanas évek közepétől a kelet-eu­rópai szocialista országok helyzete kezdett kritikussá válni. Rendkívüli mértékben felerő­södtek a hatalomban lévők között a széthúzó, egységbontó erők. Ki-ki a maga módján igyekezett szabadulni a csőd felé menetelő Szovjetuniótól s gazdasági-társadalmi rendje további liberalizálásával igyekezett anyagi-technikai segítséget nyerni a nyugati hatal­maktól. 1985 áprilisától a Szovjetunióból kifejezetten „szirénhangok” érkeztek. Gor­bacsov és köre joggal, jogtalanul, úgy vélte, hogy a kelet-európai szocialista országok politikai vezetése és vezetői tehertételt jelen­tenek a peresztrojka számára.

És miért? Mert a „peresztrojka” alapvető célja a „felzárkózás” a világcivilizációhoz, a gorbacsovi felfogásban nem azt jelentette, amit a korai bolsevikok és Lenin számára jelentett, hogy t.i. a felzárkózást csakis a szocializmus útján, a fejlett tőkés országokkal kiépített, egyenrangú, a békés egymás mel­lett élés elveire alapozott kölcsönösen elő­nyös jó viszony keretében kell megvalósítani, hanem a legfejlettebb tőkés országokkal kiépítendő szövetség, sőt a velük való integ­ráció, egyfajta konvergenciát jelent, amelynek nem lehet kisebb ára, mint a régi szövetségi rendszer felbomlása. A várt „haszon” pedig a nyugati, elsősorban az NSZK-tól s az USA- tól eredő növekvő tőkebefektetések, techni­kai tudományos „segély”.

V.L.Muszatov, az SZKP nemzetközi osztá­lyának magyar és román ügyekkel foglalkozó szakértője szerint Gorbacsov leplezetlen kíméletlenséggel tájékoztatta az 1986. no­vember 7-i moszkvai ünnepségek alkalmából Moszkvába érkező szocialista párt- és állami vezetőket az új stratégiai irányvonalról. Gor­bacsov közölte; a szocialista országokkal fennálló gazdasági kapcsolatokat dollár-elszá­molás alapjára helyezik; megvalósítják a „teljes be nem avatkozás” elvét az egyes szocialista országok belügyeibe, belátható időn belül kivonják a szovjet csapatokat az érintett országokból, minden egyes szocia­lista ország önmaga viseli a teljes felelős­séget saját sorsáért; jobb sorsuk érdekében helyes lenne, ha rendszerük megrefor­málásának útjára térnének. (Lásd: Muszatov: Vosztocsnaja Evropa. Processz peremen. Novaja i Novejsaja Isztoríja, 1991/2.) A gyöke­res stratégiai irányváltást ezek a vezetők vagy nem érzékelték, vagy nem akartak róla tudo­mást venni, holott ebben az időszakban még voltak lehetőségeik mind szocialista rend­szerük megújítására, mind pedig a szovjetúnióbeli egészségesebb erők támogatására. Egyikkel sem éltek.

Nem a dollárelszámolásra való áttérés, nem a szovjet csapatok kivonásának bejelen­tése okozott gondot a kelet-európai szocialis­ta országoknak. A dollárelszámolásra való át­térést a hetvenes évek közepe óta maguk is szorgalmazták. A területükön állomásozó, lényegében kaszárnyáikba zárt szovjet csa­patok nem töltöttek be semmiféle belpolitikai funkciót, A lényeges dolog az 1986 őszétől reájuk nehezedő erkölcsi-politikai nyomás volt a „reformok” érdekében; továbbá az a nyílt és burkolt támogatás, amelyet a gorbacsovi vezetés az egyes országok „reformereinek” adott, pedig nem is ismerte őket.

Mindez természetesen nem maradta „go­nosz birodalmának” megsemmisítését célul kitűző amerikai vezetés és szövetségeseinek figyelmén kívül. Az amerikai külpolitikai, tudományos és napi sajtó rendre cikkeket kezd közölni a „feltartóztatás” politikájának időszerűtlenségéről, a hatékonyabb – ma­gyarul a direkt – kelet-európai beavatkozás politikájának szükségességéről. 1989 január­jában Henry Kissinger volt amerikai külügymi­niszter azt mondta Bushnak, eljött az ideje annak, hogy az Egyesült Államok megegye­zést kössön a Szovjetunióval a kelet-európai országok függetlenségéről, s cserébe ajánlja fel, hogy a NATO nem fog ezeknek az ország­oknak az ügyeibe beavatkozni. A javaslatot elfogadták. Ennek nyomán került sor 1989 júliusában Bush lengyelországi és magyaror­szági látogatására. Ezt követően vetette fel Bush Gorbacsovnak, hogy egy úgynevezett „informális”, tehát nem hivatalos találkozón beszéljék meg Kelet-Európa sorsát. így került sor 1989. december 1-3-án Máltán Bush és Gorbacsov találkozójára.

E találkozóra Bush egyetlen céllal érkezett: hogy végleges és meggyőző választ kapjon arra a kérdésre, vajon a Szovjetunió bármi módon – s különösen az 1953-as, 1956-os, s 1968-as években Berlinben, Budapesten, s Prágában alkalmazott módszerekkel – akadá­lyozni fogja-e a kelet-európai átalakulást, amely egyébként erre az időre igencsak előrehaladt minden országban. Gorbacsov válasza teljesen egyértelmű volt: nem, sem­milyen eszközzel, különösképp nem katonai eszközökkel. Gorbacsov maga viszont előter­jesztette a szovjet-amerikai viszony meg­javítására vonatkozó tervet, amely a lesze­relési kérdéseket, a legnagyobb kedvezmény megadását, főleg a tudományos és technikai fejlődést elősegítő amerikai hitelek nyújtását szorgalmazta. Bár nem került még nyilvános­ságra minden dokumentum – ha egyáltalán készült a máltai találkozóról –, az kétségtelen, hogy remélt gazdasági előnyök fejében Mál­tán Gorbacsov és társai – a jelenlévő Sevardnadze és Jakovlev – szabad kezet adtak a kelet-európai kapitalista restaurációs folya­matok befejezésére. Don Oberdörfer, ameri­kai külpolitikai szakíró, aki csaknem minden csúcstalálkozóra elkísérte Reagant és Busht, s közvetlen kapcsolatokat teremthetett a szovjet vezetőkkel is, ezt írja: „A máltai ter­mészeti viharokkal tarkított december eleji találkozó idején… Gorbacsov már országán belül s azon kívül is elvesztette a politikai kezdeményezést… A Kelet-Európa feletti szovjet dominancia ledőlése, amely ellen Moszkva nem lépett fel, nem avatkozott be, sőt maga Gorbacsov küldte burkolt figyel­meztetéseit és ösztönözte a változtatásokat, azt igazolták, hogy a Szovjetunió alapvetően megváltoztatta… a II. világháború óta folyta­tott politikáját… Hogyan történt az 1989. évi forradalom – s miért történt ilyen hirtelen és gyorsan, az további évtizedek történelmi elemzéseinek tárgya lesz… Kétségtelen azonban, hogy Gorbacsov és segítőtársai a Szovjetunióban saját számításuk, avagy téves számításuk miatt mindebben döntő szerepet játszottak, s hozzájárultak ahhoz, hogy mind­ez ilyen gyorsan és békésen menjen végbe. A Bush-adminisztráció a legkevésbé jelentős szerepet játszotta ebben, fenntartva a dialó­gust Moszkvával és az érintett nemzetekkel (Don Oberdorfer: The Turn. From Cold War to a New Éra. New York, 1991. 353-354.0.).

Ma még nem deríthető fel teljes konkrét­ságában, hogy mi is történt Máltában. A ki­adott közös közlemény szerint azonosan és pozitívan ítélték meg a kelet-európai válto­zásokat, amelyek a demokráciához és az összeurópai együttműködéshez vezetnek. Más, elsősorban francia sajtóforrások szerint – szemben Jaltával – itt történt meg a tényle­ges „világ-felosztás”, amelynek értelmében Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, no meg a dolgok színe-java, az NDK „újra­egyesül” az NSZK-ba, s visszatér a kapitaliz­mus táborába, az „Egyesült Európába”, míg Románia, Bulgária és a Baltikum – tehát a szovjet birodalom tengeri kijáratai – érintet­lenül maradnak a „szovjet hazában”. Erre ma még nincs nyilvánosságra került dokumen­tum. De figyelemre méltó Gorbacsov egyik „szokásos” utcai beszéde a Máltát követő, 1990 májusában lezajlott amerikai útján, amelyet az amerikai tv-társaságok Magyaror­szágon is fogható adásukban közvetítettek, s amely szerint ha Máltán nem egyeznek meg, akkor Kelet-Európában a szovjet-amerikai érdekek ütközése katasztrófával járhatott volna.

Figyelemre méltóak Sevardnadze szavai is, angol nyelven kiadott emlékirataiban.

„Mikor döntötte el, hogy Németország újraegyesítése elkerülhetetlen? Hans Dietrich Genscher kérdezte tőlem. Már a lemon­dásom után beszélgettünk moszkvai ottho­nomban… körülbelül 1986-ban. A német szakértőimmel folytatott legtöbb beszél­getésben azt sugalltam nekik, hogy ez a kérdés igen gyorsan, felszínre kerül… Két Németország létezése Európa közepén veszélyes anomália lett, amely súlyosan fenyegeti a biztonságot… Az a beidegződés, hogy a két Németország létezése tartotta fenn a Szovjetunió és az egész Európa bizton­ságát, akkorra már túlságosan mélyen alá volt ásva. Elképesztő árat fizettünk ezért a kon­cepcióért. De ezt a költséget leírni akkor még elképzelhetetlen volt. A háború emléke erő­sebb volt, mint az új koncepció a biztonság határairól.” (Eduard Sevardnadze: The Future Belongs to Freedom. New York, Max­well/Macmillan International, 131-132.0.)

Túl sok kommentár ehhez nem szükségel­tetik – talán csak annyi: nem az volt a fontos és a döntő a kelet-európai változásokban, hogy ki vágta el a határzárat jelentő drótot 1989 őszén. A kérdések hamarabb, s másutt dőltek el!

Természetesen Obendorfernek is igaza lehet alapvető kérdésben, de lényeges mo­mentumokat elhallgat. A korábban kialakított amerikai stratégiát és taktikát folytatva a fejlett tőkés országok – Málta előkészítése alatt és után – a lehetséges maximumra fokozták a direkt beavatkozást az egyes szocialista országokban a lábrakapott és legalizált, de még viszonylag csekély tömeg­befolyást élvező ellenzéki, vagy már párttá alakult csoportok érdekében. Ennek klasszi­kus példáját mutatta Magyarországon Mark Palmer amerikai nagykövet, aki – sutba vágva a diplomaták tevékenységére vonatkozó bécsi konvenciót – legális, nagyköveti minő­ségében járt az ellenzéki csoportoknál, pár­toknál, amelyeknek egy része még 1990. elején sem volt legitimált, s pénzzel, tanács­adással, erkölcsi és politikai támogatással bátorította őket.

E kettős nyomást a szocialista országokban uralkodó pártelitek nem tudták elviselni. Ez a magyarázata a hatalom békés átadásának, a „bársonyos forradalomnak.” Ceausescu Securitatéjának ellenállása értelmetlen vérál­dozatokhoz vezetett, mivel a szocialista rendszerek korábbi nagyhatalmi katonai garantálója – a Szovjetunió, illetve annak vezetése – maga is úgy vélekedett, hogy a rendszereknek pusztulni kell a saját „peresz­trojkája” érdekében.

Brzezinski véleménye szerint a teljesen megfélemlített pártelit csak a maga jövőbeli sorsával törődött. A nemzetközi nyomást oly nagymértékűnek vélte, hogy önként átadta a hatalmat a tömegek számára alig ismert, s a nyugati hatalmak által sebtében összeková­csolt ellenzéknek. Rólunk így ír: „Magyaror­szágon a reformok legfőbb ösztönzője a növekvő mértékben demoralizált és ideológiai téren megosztott, de még uralkodó kom­munista elit volt. Ebben az országban nem létezett olyan nagyságrendű ellenzéki moz­galom, amely olyan nemzeti támogatást élvezett volna, minta lengyel Szolidaritás. De a magyar kommunisták olyan mértékben csalódtak, hogy 1S89-ben elkötelezték magu­kat a teljesen szabad választások mellett, megváltoztatták pártjuk nevét, gyakorlatilag szakítottak nemcsak a sztálini- de a teljes lenini örökséggel. Sőt, éppen ők kezde­ményezték a szovjetek által valamikor sugallt Népköztársaság elnevezés likvidálását” (Zbigniew Brzezinski: The Grarid Failure. New York, 1990. p.XIII.).

Bár, ha az ú.n. kerékasztal-tárgyalások dokumentumai még nem is nyilvánosak (lám, a hatalomátadásnak is vannak fel nem fed­hető titkai), a politikai harcok logikája olyan, hogy ezekről is egyre több kerül napvilágra. A Pesti Hírlap 1993. január 22-i számában Antall József emígyen nyilatkozik: „…az ellenzék­ben részben adva volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, hogy mint az átalakítás egyik előké­szítője kevesebbet kapott, mint amit erköl­csileg és politikailag megérdemelt volna, hiszen részesei voltak az átalakulásnak… Azóta számos megnyilatkozásból következ­tethető, hogy egyes volt reformkommunista politikusok azt hitték, hogy szakértőként – innen van a szakértő-mítosz – helyet kaphat­nak a kormányban még az átalakulás után is. Ennek nemzetközi alapot is akartak adni, külső támogatásokat akartak szerezni, hogy a kormányban maradhassanak… Volt kommu­nista politikusok azért fogadták olyan meg­döbbenéssel, amikor én elvi politikát csinál­tam abból, hogy ne lehessen olyan tagja a kormánynak, aki korábban az MSZMP-nek tagja volt…” Eddig a Brzezinski álláspontjával összecsengő magyar miniszterelnöki állás­pont, amely az MDF tisztújító közgyűlése előestéjén született.

Ami pedig az „árulás” olykor leegysze­rűsített vádját illeti, a tények arra utalnak, hogy a kialakult objektív helyzetre adott helytelen, szubjektív válaszokat előidéző tényezők közül valóban nem lehet kizárni az ösztönös vagy a tudatos árulás faktorát sem.

Álljon itt Sevardnadze 1992. június 30-án a La Stampa című olasz lapban megjelent inter­jújából egy részlet, amelyet a Magyar Hírlap is közölt:

„…nem hiszem, hogy a peresztrojka siker­telen volt, hiszen olyan történelmi ered­ményeket produkált, mint 15 új állam születé­se… a konzervatívok azzal vádoltak, hogy segítettem a Szovjetunió felbomlását, s … igazat beszéltek. Úgy hiszem hogy a biro­dalom bukása komoly haladást jelent.” Ha ez az ember a saját soknemzetiségű hazáját, amelyben persze végleg nem tűntek el a cári Oroszországból örökölt, s a későbbi torzu­lások tehertételeivel súlyosbított nemzeti-etnikai ellentétek, ahelyett, hogy azok megol­dására törekedett volna, ilyen könnyű szívvel adta el a máig sem megkapott egy tál lencsé­ért, nem csoda, hogy Kelet-Európáért, annak baloldali erőiért egyáltalán nem fájt a szíve; a „gonosz birodalmát” felszámolni kívánó nagyhatalmak vezetőivel folytatott sorozatos megbeszélésein százmilliónyi ember sorsa számára egyszerű alkudozási tétel volt.

A rendszerváltás nemzetközi következményeiről

A szovjet-amerikai tárgyalásokon, különösen 1985 után az alapvető ideológiai-világnézeti érv mindkét részről az volt, hogy a megegye­zések az emberiség fennmaradását szolgál­ják. Ennek az érvelésnek igen erőteljes és meggyőző hátteret adtak a kísérleti atomrob­bantások során a légtérbe jutott sugárzó anyagok, a különböző amerikai és nyugat­német atomerőművekben bekövetkezett üzemzavarok, az amerikai repülőgépekről sorozatban elvesztett atombombák, s különö­sen a csernobili atomkatasztrófa. Ezért ebben a vonatkozásban is időszerű azt a kérdést feltenni, hogy az európai szocialista típusú politikai, gazdasági rendszerek megszűntével – Vörösmarty után szabadon – „ment-é a világ, az emberiség előbbre” a legfontosabb, legnagyobb gondjának megoldásában, azaz megszűnt-e az elpusztításának veszélye, beköszöntött-e a világbéke?

Sajnos, nem! Az emberiség ebben a vonat­kozásban is hátrafelé ment.

A kétpólusú katonai-politikai világrend meg­szűnt. Helyette egypólusú katonai-politikai világrend alakult ki, s ebben az USA által vezetett NATO, s az egyre inkább amerikai irányítás alá kerülő ENSZ a döntő politikai erő. Tagadjuk, vagy sem, de tényként kell tudo­másul vennünk, hogy az ENSZ égisze alatt kialakulóban van az USA világcsendőri szere­pe. Ezt még Roosevelt „álmodta” meg – és terjesztette elő Jaltában, de sem Sztálin, sem Churchill nem lelkesedett az álomért, s nem óhajtották valóra válását.

Megszűnt a fejlett tőkés országokat koráb­ban katonai-politikai téren egybentartó té­nyező, a Szovjetunió. Ez szabaddá tette a legfejlettebb tőkés országok hatalmi vetélke­dését – egyelőre még a létező együtt­működési keretek között. A korábban is többpólusú gazdasági világrendben erősödik az Egyesült Államok, az egységesedni kívánó és német vezetésű Európa, és Japán gazda­sági vetélkedése, amely idővel politikai és katonai vetélkedéssé is válhat.

Megkérdezhetjük, hogy csökkent-e a nuk­leáris világégés veszélye? A Szovjetunió felbomlásával új, legális atomhatalmak keletkeztek, amelyek vezetői nemigen iparkodnak korábbi ígéreteiket gyorsan megvalósítani, s nem nagyon törekednek a területükön lévő atomfegyverek gyors megsemmisítésére. Ennek tudatában a korábbi „illegális” kisebb atomhatalmak nyíltan is „bejelentkezhetnek” az atomnagy­hatalmak eddig zárt klubjába.

A jelenlegi legnagyobb veszély azonban az, hogy világszerte dúlnak a hagyományos, de modernizált fegyverzetekkel vívott lokális – vagy a korábbi amerikai nyelvezetet használ­va – a „korlátozott és ellenőrzött intenzitású” háborúk. A korábbi szovjet-amerikai tanács­kozásokon hozott döntések a helyi háborúk megszüntetéséről a nagyhatalmak kivonulá­sáról e háborúkból, nem valósultak meg. Újra harcok dúlnak Afganisztánban, Angolában, Szomáliában. S ami a leginkább keserű, a lokális háborúk lángja már elérte Európát – hisz a Balkán is Európa, s a fegyveres küzdel­mek változatlan hevességgel dúlnak a volt Szovjetunió számos európai és ázsiai terüle­tén. A „békéltetések” bár azokat több tízezer „kéksisakos” támogatja, mindeddig nem vezettek eredményre. E háborúk okát etnikai, nemzetiségi konfliktusokban jelölik meg, de nem nehéz felfedezni e konfliktusokban két tényezőt: a különböző nemzetekben és etnikumokban az utóbbi évtizedben kialakult és megerősödött kis- és nagypolgárságot s az érdekeiket képviselő új politikai elitet, valamint a nagyhatalmak egyre inkább kör­vonalazódó egymás közötti vetélkedését. Nem túlzás azt állítani, hogy a szocialista világrendszer nélkül maradt világban megin­dult a harc annak újrafelosztásáért.

A világ baloldali erőinek ezzel a kihívással kell szembenézniük.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Háborúpapok és egyéb rémképek

Jóllehet már gyerekfejjel – még 1944-ben, jóval azelőtt, hogy bármiféle tételes materia­lizmusról akár hallottam volna – „úgy döntöt­tem”, hogy se Isten, se túlvilág nincs, sosem tartoztam azok közé, akik „csuhásgyűlöletet” tápláltak magukban a papok ellen. Iskolás korom legkellemesebb emlékei az Érseki Katolikus Gimnázium minden tiszteletre méltó tisztelendő uraihoz fűződtek, költői pályafutásomat a Vigiliában kezdtem (képver­sekkel, amelyek akkoriban, az 1950-es évek derekán egyebütt aligha találhattak volna megértésre), s esztétikatörténészként is a hazai csúcsteljesítmények egyikeként kellett regisztrálnom Sík Sándor kézikönyvét. A vallásos hitben rejlő értéklehetőségeket sem tagadtam soha, sőt, a nyilvánosság előtt is hangot adtam azon – az 1980-as évek végéig még igen eretnek – nézetemnek, miszerint aligha bölcs dolog, ha a párt kirekeszti tag­jainak sorából azokat, akik egyébként minden evilági kérdésben egyetértenének vele, csak éppen a síron túli lét ügyében dédelgetnek magukban annál reménytelibb elkép­zeléseket, mint amilyeneket a párt szervezeti szabályzata kilátásba helyez számukra. S bizony, a beatmisék, az egyházak által szer­vezett nyári táborozások sikereit látva igen­csak bosszantott, miért tudnak a papok kevésbé dogmatikusak lenni, mint a KISZ vezetői.

A rendszenváltás óta azonban egyre aggo­dalmasabban figyelem e hajdan oly szimpa­tikus tisztelendő urak utódainak ügyködését. Viszolygásom okait szemléletesen példázhat­ja az a „Tanúim lesztek!” című műsor, ame­lyet ez év augusztus 24-én mint hangsúlyoz­ta, a kommunisták is engedélyeztek a vallásszabadsághoz az iskolai hitoktatás rendszere is hozzá tartozik. E felfogásban persze erősen megkérdőjeleződik az a jelszó is, hogy mielőbb igyekezzünk felzárkózni a fejlett nyugati demokráciákhoz: azoknak többségében ugyanis ilyen iskolai hitoktatás nincsen.

Végezetül a főtisztelendő úr még arra is felszólította a Kossuth Rádió hallgatóit, hogy a közelgő választáskor ne szavazzanak olyan pártokra, amelyek nem a keresztény ideoló­giát képviselik. E ponton hitbuzgalmi elő­adása már közvetlen politizálásba csapott át, ami az utóbbi évtizedek egyházi megnyil­vánulásaiban szintén eléggé szokatlan. Koráb­ban, a szigorúbb állampárti időkben voltak persze effajta tevékenységet folytató, ún. „békepapok”. S ha a béke ellentéte a háború, gondolom, logikus, hogy a fenti – a korábbival ellentétes-tevékenységet „háborúpapi”-nak nevezzük. (E terminus mellett szólhat, hogy a vele megjelölt egyházi férfiak ügyködése mind stílusában, mind tartalmában meglehe­tősen agresszíven militáns is.)

Ez a háborúpapi agresszivitás annál alan­tasabb, minthogy az ellenfél ma is olyan védtelen-kiszolgáltatott, mint a középkori inkvizítorok boszorkányperei és eret­nekégetései idején. A rendszerváltás nagy alkotmányossága és lelkiismereti szabadsága ugyanis arra nem terjedt ki, hogy a különféle vallásos (vagy éppen misztikus-„paratudományos”) propagandaműsorok mellett az ateis­ta-materialista világnézet híveinek is meg­felelő műsoridőket biztosítsanak. Méghozzá többfélét, hiszen ha a római és a görög katoli­kus, a kálvinista és a lutheránus vagy az izraelita stb. egyház külön programokkal rendelkezhet, akkor – hogy csak a főbb irány­zatokat említsem – a materialistától különböző ateista, valamint a mechanikus és dialektikus materialista világnézetnek is ugyanilyen elbánás járna.

Kíváncsi lennék, milyen képet vágnának tömegkommunikációs intézményeink mai vezetői, ha valakinek eszébe jutna, hogy a magyar nemzet e többségi jogait érvé­nyesítse a vallási kisebbségek (a „marxizmus hegemóniájánál” semmivel nem kevésbé intenzív) hegemóniájával szemben. A „há­borúpapok” világnézeti kereszteshadjárataiért ugyanis elsősorban ők felelősek, akik eldön­tik, mikor kit szólaltassanak meg az egyházak nevében. Biztos vagyok abban, hogy Sík Sándor s az emlékeimben őrzött többi szelí­den bölcs egyházi személyiség szellemi öröksége ma is eleven, mégha egyre ritkáb­ban jut is a mikrofonok közelébe.

OLVASÓLÁMPA

Nemeskürty István: A magyar irodalom története

A szerző Diák, írj magyar éneket (Gondolat Kiadó, 1983.) című munkájának átdolgozott változata. A két variáns között a cezúra nem­csak tíz esztendő, hanem egy történelmi korszakváltás is. Az olvasó, aki hozzászokott, hogy korunk magyar értelmiségének mily nagy része lenne hajlamos e társadalmi változások hatására hirtelenjében egész életét – mintegy „a talpáról a fejére állítva” – átdolgozni, nem minden ok nélkül gyanakod­hatnék arra, hogy Nemeskürty módosításait is ilyen szándékok vezérelték.

A gyanú azonban ez esetben alaptalan. Nemeskürtynek ugyanis nem volt oka arra, hogy Saulus irodalomtörténetét sebbel-lobbal Paulusévá dolgozza át. Aki azelőtt sem a politikai divat tetszéséhez igazította mondani­valóját, hanem saját tudományos meggyőző­déséhez, annak ma sem kell az új divatdik­tátorok ízlésnormáit követnie. Az átdolgozás ebben az esetben a tisztességes szakmai szempontok érvényesítését jelenti: a kiegé­szítést, pontosítást, a mű továbbfejlesztését.

Az itt adott terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy e megállapítást részletesebb elemzéssel támasszam alá. Valószínűsítse hát – a történészként is neves – Nemeskürty könyvének néhány, a Horthy-korszakra vonat­kozó idézete. Ezek számára különös (bár nyilván véletlen) aktualitást biztosított az, hogy e mű Horthy Miklós hazai földbe való temetésével egyidejűleg jelent meg. „A Tanácsköztársaság ellen katonailag fellépő győztes hatalmak erőszaka – írja Nemeskürty –, majd az általuk hatalomra segített Horthy tengernagy szinte lehetetlenné tette, hogy a békeszerződés miatt amúgyis zavart magyar országlakosság jövőbe néző, okosan mérle­gelő, a nemzet érdekeit szem előtt tartó politikusokat »neveljen ki«.” Jóllehet a nem­zetközi helyzet kedvezőbb választási lehető­ségeket kínált, „a jelentékeny államfői és fővezéri hatalommal rendelkező Horthy (…) egyetlen lapra tett: a német birodalom feltét­lennek vélt győzelmére.” Ezért aztán hiába voltak ellenkező irányú gesztusai, „a képzelt király helyett ideiglenesen kormányzó Horthy és politikusai még a kevés mozgási lehető­séget kínáló adott földrajzi-politikai helyzet­ben is a legrosszabb utat választották, s így ők maguk véglegesítették azt az 1920-as állapotot, amiért pedig a győztes hatalmaknak is lelkiismeretfurdalásuk volt”, azaz: a trianoni határok 1945-ös visszaállításáért Horthy volt a felelős.

Aki ezeket a mondatokat 1993-ban meg merte jelentetni, annak természetesen ahhoz is volt bátorsága, hogy – példának okáért – Petőfi, Ady vagy József Attila forradalmi költészetét ne stilizálja át úgy, ahogyan ezt egyesek (jó időérzékkel) már az „átkos” korszak vége felé megjelentetett tankönyvek­ben megtették.

Nemeskürty irodalomtörténetének tan­könyvként való használatát a miniszter az 1993/94-es tanévtől kezdve a középiskolák I- IV osztálya számára engedélyezte. Remé­lem, használni fogják. (Akadémiai Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Irodalom görbe tükörben és a filozófikum mérlegén

Alföldy Jenő: Koppintások (Z)
Rozsnyai Ervin: Kizökkent idő (Z-füzetek/41)

Személyes emlékkel kezdem. Tíz éves lehet­tem, amikor Karinthy irodalmi paródiáira rátaláltam s abból ismerkedtem a modern irodalommal. Bármily abszurdum, előbb ismertem meg ezekből Adyt, Babitsot, Móriczot, de Ibsent és Meyrinket (!) is, csak azután olvastam műveiket (köztük utóbbitól a Gólem-et, mint az első szűrrealista –?– köny­vet, ami kezembe került). Szóval Karinthy remek jellemzései vezettek be századunk irodalmába.

És most így vagyok Alföldy Jenő könyvecs­kéjével: nem egy szerzőről többet mond az ő karikatúrája, mint az eredetiek vagy a kriti­kusi-irodalomtörténeti elemzés. Úgy olvas­ható ez a füzet, mint egy antológia, irodalmi körkép!

Az aztán különösen mulatságos, hogy amikor a finoman kifigurázott, vagy mondjuk „jellemzett” szerző eredeti művei is eleve ironikusak, groteszkek, akkor a nyomukban készült Alföldy-féle paródia teljesértékű, eredeti vers benyomását kelti – nyugodtan beleilleszthető lenne az illető költő köteteibe. Ez azt mutatja, hogy Alföldy maga is jó költő lehetett volna, ha nincs kritikai érzéke s beéri a másodrendűséggel. Ám nyilván úgy érezte, hogy tán nem lehet eléggé eredeti, igazán nagy s ezért nem lett saját személyében költővé. Magyarországon, ahol kutyát akarsz ütni, költőt találsz, igazából csak legnagyobb­nak érdemes lenni. Ha sok költőcske mind legnagyobbnak hiszi is magát – ide felso­rakozni nem érdemes. Viszont érdemes jó kritikussá, népszerűsítővé válni, mégpedig humorral élve, mulattatva…

Alföldy paródia gyűjteménye tehát a mai irodalom jórészének modorbeli kötöttségein keresztül jelenti be igényét~a még különbre.

Egy másik szerző viszont remekműveken át vizsgálja évszázadok, s mondhatni az örök emberi problémák, hogyanját. Mert a remek­mű noha a való élet sűrített modellálása, épp mert remekmű: ugyanolyan gazdag, sokol­dalú, mint a történelmi-társadalmi valóság. Azt hihetnők, hogy a legkülönb világirodalmi remekek közé tartozó Hamlet esztétikai- értelmezési tekintetben „lerágott csont”, hiszen ennek az egyetlen műnek könyvtárnyi irodalma van; a legfrissebbek egyikét éppen­séggel e sorok írója szerkesztette: Kéry László Talán álmodni című kitűnő esszéjét a Gyorsuló idő sorozatban. Rozsnyai Ervin most közreadott könyvecskéje még Kérynek (az életében legújabbként hozzáférhető angol filológiai kutatásokat is felhasználó) művéhez képest is tud újat mondani, az oly hirtelen eltávozott tudós anglicistánál is tömörebben, de más, mondhatni társadalmi, vagy méginkább: filozófiai megközelítéssel. És ez a vizsgálódás azért párját ritkító, a remekműhöz méltó remeklés, mert az egyéni (pszicholó­giai) jegyeket összekapcsolja az általánosnak közösségi s ugyanakkor (előbbiek következ­ményeként is) bölcseleti boncolgatásával.

Mert mi a titka Hamletnak, a középkorból épp kilépő, Wittenbergában (!) már tán a reformációval is találkozott korai nemes „polgárnak”? Az, hogy az udvar minden mocskát fölismerve nem tud cselekedni, mert egy koronás gazfickó megölése nem állítaná helyre a „kizökkent időt”. Abban a lealjasult társadalomban, mely a középkorinak s „felszabadult” reneszánsznak minden rosszától egyaránt bűzlik, lehetetlen tiszta ésszel s lelkiismerettel uralkodnia. Mert ha Claudiust megöli, neki kell a helyére lépni – de minek? Változtatni úgysem lenne képes…

Kantig, sőt az egzisztencialistákig tekint előre Hamlet shakespeare-i dilemmája… Mint ahogy aztán a romantika válság-visszatükrözése egészen az „izmusokig” nyilvánul meg új meg új „avantgarde” formákban. (Erről is van Rozsnyainak egy tanulmánya a kötetkében.)

Igen, az irodalom (már ha ti. remekműről van szó) úgy tükrözi vissza a társadalmi való­ságot s veti fel az erkölcs alapvető kérdéseit, hogy előtte jár a legkülönb etikai elemzésnek is. Itt van az Antigoné-komplexum. A régi nemzetségi hagyomány szerint a halottat el kell temetni. Az újabb (tehát a haladásnak megfelelő!) uralkodói állásfoglalás az államér­deket a múltbeli fölé emeli s az ettől való eltérést megtorolja. De a zsarnokian képviselt újjal szemben Antigoné erkölcsi tekintetben – ha a régihez ragaszkodnék is – sokkal magasebbrendűen emberi, mert (és ez a döntő!) az elvont, merev és korlátolt (és ezért eleve embertelen) állami – közösségivel szemben önálló, egyéni elöntésre képes személyiség­ként nyilvánul meg – ebben modern.

És azóta is: erkölcs és haladás örök konflik­tusban van, a civilizáció szükségképpen ütközik a beidegződéssé (tehát „ösztönös­sé”) vált, öröknek számító (hajdani) közerkölccsel. Mi segíthet? A ráció – amely azon­ban épp őszintén önkényes önérvényesítő voltában szembekerül a társadalom kialakult rendjével, mint Moliére Don Juan-ja, aki úgy képviseli az egyéni szabadság szellemét, hogy közösségellenessé, ezért erkölcste­lenné lesz… A fejlődéssel ugyanis addig nem ismert érdekellentétek jelentkeznek s velük a kapcsolatok teljes széthullása következik be. így hiába tudjuk: „pozitív értékű mindaz, ami megegyezik az önkéntesen együtt­működő emberek szabad közösségének szükségleteivel és érdekeivel, negatív pedig az ellenkezője”. Mindennek ugyanis osztály­tartalma van s megoldása csak egy távoli (utópisztikus?) jövőben: az osztályok meg­szűntével, az érdekek egységében valósulhat meg. Addig pedig „a haladó erkölcs a haladó osztály erkölcse” – a polgáré, majd a mun­kásé.

Rozsnyai irodalmi modellek felhasz­nálásával egy új etika törvényszerűségeit fogalmazza meg, melynek föntebb csak egy­két motívumát érintettük, azt is szimplifikálva. Pedig a szimplifikált filozófia megint csak zsákutca. Műveket kell tehát olvasni és persze gondolkodni rajtuk…

SZENTESI IMRE

Az „új” Ottlik

Melyik a legjobb magyar regény? A Rajon­gók? Az Erdély? Az Iszony? A befejezetlen mondat? Egyik jobb, mint a másik; mind európai rangú, de tán mindnél különb (hiszen a legkésőbbi is) az Iskola a határon. Folytatá­sát a szerző haláláig egyre vártuk – és most itt van, posztumusz könyvként: a Buda. De hiába tekintik Lengyel Péter kitűnő szerkesz­tői tevékenysége révén teljes műnek, még sincs igazán befejezve, amiről itt-ott szinte szó szerinti ismétlések árulkodnak, – Ottlik ezeket minden bizonnyal elhagyta volna. Baj ez? Nem, inkább törvényszerű, hogy száza­dunk kelet-közép-európai regény-főművei majd mind befejezetlenek: a három Kafka regény, A tulajdonságok nélküli ember, Svejk, Németh László Utolsó kísérlete. Lehet-e manapság, itt, teljes világképet adó nagyre­gényt létrehozni?

Nyilván nem, és ez Ottlik Géza „új” regé­nyének nemcsak meghatározója, hanem – témája is: mármint a kifejezés nehézségei, a pontosságra való törekvés, a legteljesebb realizmus igénye. Annak felismerése, mennyire esetleges, hogy mire emlékszik az ember. Ettől lesz, befejezetlenségében is (csaknem?) remekművé. – A másik tényező: végtelen egyszerűsége abban, ami pedig megint csak „manapság” szentimentális közhelynek tűnik: a társak keresése, bajtársiasságban (iskolában), szeretetben, szere­lemben, családban. Megható, amit például anyjáról ír (pedig anya-fiú viszonyról szólni is afféle múltszázadi giccs lehetne – tartózkodik is tőle mindenki). Ottlik nagyságát mutatja, hogy meg meri írni, miszerint „Komoly arcá­ból a világ legédesebb arca lett”. De nem­csak a legintimebb szférában érvényesül ez a szeretet-szellem: „Tudod, hogy lehet bizto­san ártalmatlanná tenni a ronda ellenséget? Ha megszereted.”

És ez nem valami vallási malaszt – nagyon is közösségi tartalmú humánum, amelynek mélységét látszólag nem eléggé „szellemi” szférák mutatják meg, hanem például a sport követelte összetartozás, a szabályokhoz való önkéntes, önbecsüléssel összefüggő alkal­mazkodás, amely „sportszerűség” végül is szinte a demokratikus társadalmi programnak lehet a modellje. Amely korántsem zárja ki, utasítja el a versengést, a harcot. És a sport­tal együtt még valami, ami emberibbé teszi s ízesíti, élvezettel telíti a létet: a játék, ez az ősi trükk a fölösleges energiáknak derűs felhasználására.

Nem folytatom. Ottlik régi-új könyvével még sokat kell foglalkoznunk. (Európa Könyv­kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Járt-kelt Csehországban Isten angyala,
ama hosszú borongós ádventi napokban.
Szelek hangversenye kísérte,
vándorolt láthatatlan kórusok énekére,
maguktól nyíltak minden otthonok…

És megáldotta Isten angyala
erővel az erőtleneket.
Higgyetek, legyetek bátrak.
Sorsuk, öröklétük kegyelmét elnyerik,
kikben a türelem, a hit meg nem szűnik.
A kemény hitűekre
megváltó virradat messzi pírja süt le.

Karel Toman „Advent” című versével nyitja a Vigilia Kiadó Hang szólít című antológiáját, mely istenkereső versek gyűjteménye a huszadik század világirodalmából, Ferencz Győző szerkesztésében. A nagyvonalú, tartal­mas válogatás közel másfélszáz költő több száz versét sorakoztatja fel e témakörben. A kötet költői a bizonyosságot keresve a kétely, a vívódás, az elfordulás, a bűn, a lelkifurdalás, a megigazulás, a megvilágosodás útját járják végig, küzdve a magánnyal, a fenyegetett­séggel, a szorongással, zaklatott századunk minden zűrzavarával. A keresztény szellemi­ség, az európai irodalomban és kultúrában fellelhető keresztény eszmerendszer a kötet egyik-másik ciklusában hangsúlyosan jelen van, de az esztétikai mércét magasra állítot­ták a kötet válogatói és a szerkesztő, s felemelően szép versgyűjteményt nyújtanak át az olvasóknak a huszadik századi költészet reprezentánsainak alkotásaiból. Három nagy ciklusba, ezeken belül külön tematikus cso­portokba rendezték az anyagot, mely a nap­tári ünnepkörökön is végigvezet. Az európai jelenlét mellett észak- és dél-amerikai orszá­gok alkotói is szerepelnek a kötetben.

Bamber Gascoigne A keresztények című műve nem hagyományos értelemben vett egyháztörténet, hanem egy hatalmas tudás­anyag birtokában megírt, gyönyörű képanyag­gal illusztrált ismeretterjesztő könyv. Kereteit egy tizenhárom részes televíziósorozat adta, s a filmbeli feldolgozásnak megfelelően hatásos, érdekes, szellemes a könyv is. Ugyanakkor nyilván a filmfeldolgozáshoz való igazodásból származnak a mű hiányosságai is, például az, hogy hiányzik a reformáció, az unitarizmus egyik fellegvára, Erdély, ahol Európában elsőként hirdették ki, hogy a hit és a vallás mindenkinek személyes ügye, de még a kálvinista lengyel egyház is kimarad az írásból, a görögkeletiek közül pedig csak az oroszok szerepelnek. Németországról is csak a reformációval kapcsolatban ír. Ugyanakkor, bár sajátosan angolszász szemléletű s angol- francia-amerikai központú a feldolgozás, a szerző nem vádolható elfogultsággal egyetlen felekezet javára sem. Egyébként bőven kárpótolja az olvasót a szerző a rengeteg ismeretlen művelődéstörténeti érdekesség előadásával, könnyed és szellemes stílusával. A könyv szerkezete a filmsorozat fejezeteihez igazodik, s úgy dolgozza fel e korlátok között a kereszténység történetét, hogy „inkább emberekről, eseményekről és helyekről szól, mintsem eszmékről és teológiai nézetekről.” A magyar olvasót Szabó András értő kalauza vezeti be a könyvvel kapcsolatos tudnivalók­ba. A Kossuth Könyvkiadó és a Kossuth Nyomda jegyzi a reprezentatív kiállítású, míves kivitelű könyvet.

Katolikus, református, evangélikus, görög­keleti, unitárius, zsidó, mohamedán – hét vallás és felekezet negyvenkilenc templomá­nak történetével, építészeti, művészeti jelleg­zetességeivel ismerkedhet meg az olvasó a Corvina Kiadó Budapesti templomok című kis kalauzából, mely K. Pintér Tamás és Kaiser Anna munkája. A városkép meghatározó épületei, a templomok magukon hordozzák a változó idők – árvizek, tűzvészek, háborúk – nyomát, elpusztulnak, újjáépülnek, átalakul­nak, sokszor fennmaradnak ugyan, de elve­szítik eredeti egyházi rendeltetésüket, mint sok zsinagóga, minta pesti német és szlovák evangélikus vagy az újlipótvárosi református templom. A könyvben bemutatott templo­mok mindegyike ma is vallási célokat szolgál, a műemlékvédelem jóvoltából legtöbbjük méltón őrzi eredeti szépségét. Csak sajnál­hatjuk, hogy a leírások mellett nem mind­egyiknek találjuk meg a rajzát az igényes kivitelű kis kötetben, mely – olvasható az utolsó oldalon – a Gyomai Kner Nyomdában, 1993-ban, a nyomda fennállásának 77 7. esztendejében készült.

Értékes tankönyv-kézikönyv jelent meg az Editio Musica kiadásában: Dobszay László A gregorián ének kézikönyve, melynek egyik fejezete Szendrei Janka munkája. Magyar nyelven hasonló mű nem létezik, a külföldön megjelentek többsége pedig vagy egyházi szerzők tollából származó gyakorlati célú, vagy tudományos jellegű munka. Dobszay László elsősorban a gyakorló zenészek szá­mára foglalta össze a gregorián énekről való elméleti ismereteket, összekötve gyakorlati eligazításokkal, s mindezt korszerű tudomá­nyos háttérrel. A gregorián a római egyház­nak legrégebbi (8-11. századi) énekkönyvek­ben található hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű liturgikus énekrepertoárja, de a grego­rián ugyanakkor stílus is. A mű első fejezeté­ben a gregorián ének és a liturgia kapcsola­táról olvashatunk, majd a gregorián ének története, a gregorián hangjegyírás története, a gregorián ének stilisztikája című fejezetek következnek. Ezután a gregorián műfajok tárgyalása, majd „A gregorián a huszadik században” című rész olvasható, melyben a szerző a gregorián mai helyzetét elemzi. A bibliográfiai tájékoztató után nagy terjedelmű, teljes darabokat felsorakoztató példatár kapcsolódik az elméleti-történeti részhez.

Romániai magyar költők istenes verseit, hatvanhárom költő háromszáztizenöt versét gyűjtötték össze az Isten kezében című antológiába, mely a sepsiszentgyörgyi Castrum Könyvkiadónál immár másodszor jelent meg, az idei karácsonyra javított „és tovább csinosított” kiadásban. Több költőnemzedék ismert vagy mellőzött, sőt: elfelejtett alkotója került egy kötetbe azokkal a versekkel, me­lyekben a kételyek és tévelygések útvesztői­ben bolyongó ember keresi a hitet, a lelki vigaszt, s elviselni mindahhoz az erőt, mely­hez a ráció kevés. Az elmúlt négy és fél évtized terméséből válogatott az antológia szerkesztője, Lisztóczky László, tizenkét ciklusba rendezve a költeményeket. S mennyivel ismerősebb istenélményt közvetí­tenek ezek a versek, mint az elsőként ismer­tetett antológia költeményei. Krúdy hősét, Krisztus komáját juttatják eszünkbe, aki nap nap után megsüvegeli a faluszéli keresztet s elbeszélget vele mindennapi dolgairól. (Ez az elbeszélés az Argumentum Kiadó újdon­ságában, a Kisvárosi bohémek és más figurák című Krúdy novelláskötetben is olvasható.) Emberarcú Istenhez szólnak ezek a versek, akivel vitázni lehet, akitől számon lehet kérni, akit eltaszítani és hívni egyaránt lehet, káro­molni is, aki süllyedő sziget-létükben mégis az ígéret és a Remény. Ha a világirodalmi antológiát felemelően szép kötetnek nevez­tem, ezt megrendítően szépnek mondom. Zárja ez évi könyvajánlatunkat Egyed Emese modern imája a versgyűjteményből:

Könyörgés

a gyarlót aki újabb mérget forral

a nem levőket és az elmenőket
a letarolt a kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az ittfelejtett szikkadt nagyszülőket
a templom fele vivő kisutcákat
a szélbélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sáppadó reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk

áldd meg Isten karácsonyoddal

(emmi)