SIMOR ANDRÁS

A jelenés

Füst Milán versére

Lám, száz évvel előttünk megszületett Majakovszkij.
Számonkéri ma tőlünk hajdani büszke, nagy álmát
s kérdi, agyunk nem póktemető, és harcba megyünk-é,
vagy csak búsan, múltba merengőn várva csodákat
őt felidézzük. Zordul néz ránk, szörnyű haraggal
s szól:
     „A meleg szél fútta vidéket könnyű feledni,
ám odahagyni, amellyel kettesben dideregtél,
gyáva galádság.”
                                          Azzal máris messze fölöttünk
száll az időben, roppant csontmezején a halálnak,
hol komor angyalok űri sötétben szállnak a karddal
s elfödvén szemüket: szent, szent, szent, ezt kiabálják,
oly komoran, mert csontokon átal van repülésük.
Oh, hát ily nagy az Eszme, a régvolt, mondd, Majakovszkij,
túl a halálon, s életen is túl, csont velejében,
mondd, ki tanítja a lényeket itt hűségre, igazra,
hogy szomorún is, s már végleg keseredve, de vallják:
szent, szent, szent vala mégis, él a jövőben az Eszme.

Nézem az égbolt messze vidékét, hol Majakovszkij
verssel száll, mint karddal az angyal, s már tudom immár,
lesz még itt jelenés, és törvény, kőbe faragva,
még ha ma képed bólogat, és szomorú szemed int csak,
és gigászi munkád.

GARAI GÁBOR Majakovszkijhoz Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál”     lázíts fel, légy velem,     ha szívem – dolga bár     rohanások időzítése volna –     mint a metronóm mutatója     kocog türelmesen,     s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza – Indulat Radarja, ádáz költő, vezéreld szent haragra     lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsöt papol, és veszteget, s előnyért élre rugtat, ki parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell, de önként csak csörgő haszonra kémlel,     mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket,     mert gönyört kéz alatt     ad, vesz, cserél;     ki számlát nyújt be mindenért,     s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók,     e gyarlók     s türelmesek szelíd     ajkai közt a jófalat     is megkeseredik! De legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnapi gáncsokba botol ma, csalókon s csüggedőkön átnyomulva     itt árad, itt     sokasodik,     és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat hoz, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz –     testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csak egy-élű-szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömét a szemnek,     szív vigaszát, ha szenved, – és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milliomod-magamnak! Ó, költők bátra, add hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat,–                                                   lásd, konok bú, keserű mámor s kacér gyilok kisért – szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el – ha élni nem tudok – egy álmaimhoz méltó ütközetben.

L.F. Sehtyel: Majakovszkij (1913)

GYÖRE IMRE

Majakovszkij-percek

Bandukoltam Pestről Budára,
és onnan vissza, a hídon.
Gondoltam, tán a víz fölött
lengedez némi fuvalom,
de csak egy sirály röpködött
kisujjnyi döglött halra várva,
és esküszöm, hogy nem tudom,
miről jutott épp ott eszembe,
s épp akkor, Majakovszkijom.

Felhő se szállt, ebből kifolyva
nem volt rajt kék vagy sárga nadrág,
felbukott lovacskát se láttam,
szájában vértől nyálas zablát,
a burzsuj nem rágott narancsot,
és művészeti hadparancsok
sem szálldostak fejem körül,
s nem mondták: költő, indulj balra!

A lényeg: sehogysem tudom,
s Ön – bevallani is kínos –
ma nem valami divatos.

Mandelstam költőbb,
Paszternák lágyabb,
és keletje van Ahmatovának,
Ön túl orosz,
sőt, túl nemzetközi,
és úgy haladnak sorai,
mint lenn a lépcsők sora, ni,
egyszóval: nem az igazi.

No mit tegyünk?
Azt is túlélte,
hogy golyót röptetett fejébe,
vagyis: túlélték művei.
Ha szembejönne itt kegyed,
hol Dunánkat egyfelől hegyek,
másfelől házak koszorúzzák,
lehet, lemérnék lépte hosszát,
(tudnék erről mit mondani)
szólnának: túl gyorsan halad,
és mit rejtenek öklei:
utcakövet vagy sült halat,
mert csak ez utóbbit szabad,
s csak szivarzsebben hordani.

Szájában is van valami?
No, persze, nyelv. Az még lehet.
De túl nagyok a fogai.
És szavai, ha tán bezúznák
néhány polgártárs ablakát,
nem jósolnék jövőt Magának,
lecsapolnák, mint a megáradt
folyó vizét, robbantva gátat,
vagy egyszerűen elterelnék,
és kérdezhetnénk: hova lett?

Szelídek vagyunk, szívünk jámbor,
ugyanezt elvárnánk Magától,
és istenfélő életet,
ki napjait így végigéli,
és aggastyán lesz, reszketeg,
a hamut rég mamunak mondja,
s elfeledte, mit rejt a szoknya,
és amit rejt, mire való?

S persze, Iván Kozirjevet,
a vasöntőt is elfeledné,
ki melegvizet engedett,
hideget keverve mellé,
egy szép napon a fürdőkádba,
s nem kérdezné: vele mi lett?
Kiszállt-e már a fürdőkádból?

No mindegy. Kedves volt Magától,
hogy épp ma, s épp eszembe jutott,
rosszkedvem kissé rendbeszedte,
és belecsusztatott zsebembe
egy vörös zászló-darabot.

CSALA KÁROLY

Töredékek egy költőről

Összevert szívét marokra fogva,
elkékült lélekkel ült utolsó harca
után aprócska „Renault”-jába
az óriás költő, a szálfa-
termetű verstermő csoda,
a vers veretlen tábornoka.

Hasonló csatákat vívott ő naponta.

Ő volt, aki már fiatalon
pórázon húzta Napóleont.

De nem történt meg még,
hogy az jelezze: ott járt –
a színpad harcmezején
ottfelejtette botját…

              *

A halottas menet hosszú volt,
Baumann, Lenin, később Kirov
kapott ilyen kíséretet.
S a barátok tömegében
ott kísérték a költőt
ellenségei is:
tegnapi és mai kísértetek…

GALABÁRDI ZOLTÁN

Kereszt a szőlőhegyen

A szőlőhegy lábáig ért a falu. Magasból nézvést megtorpant hadnak tűnhetett volna, amely egyszer, valamikor, nekibuzdult, hogy rohammal bevegye a hegy szelíden aláereszkedő oldalát, feljebb a nyugalom csendjét dajkáló fennsíkot, egészen a borzas üstökű erdőig, aztán ereje fogytán letett a szándékáról, s megkapaszkodott azon a ponton, ameddig eljutott. A falu széle emlékeztetni látszott a hajdani hevületre: két utcája a hegy felé tapogatózott, magasra nyúlt jegenyefák őrsorával álcázva…

A hegy bölcs derűvel nézett le a falura. Az oldalán bozontos szőlőrengeteg burjánzott, sűrű szövevényében csak néhány, óvatosan tekergő gyalogösvény nyitott rést. A mélyzöld takaró fölött időtlen nyugalom mélázott, a nyugalom redői között víg órák, napok emléke és ígérete mocorgott, cinkos üzenet, a réges-régi egyezségre ütött új pecsét. Egyek voltak a falu és a hegy – a falu munkájával, gondjával babusgatta a hegyet, s cserébe kapta vígságát vagy vigasztalást megszenvedett bánatára, ösztönzést egy szólni akaró nótára. A hegyoldal felső peremén zsúpsüveges présházak sorakoztak, kortalan ábrázatukat a falu felé fordítva.

Csönd volt, nagy csönd, amilyen csak későnyári délutánokon szokott rátelepedni a világra.

Fönt, a hegy síkká enyhült platóján ketten üldögéltek, mesebeli óriást formázó szelídgesztenyefa alatt. Egyiküket a véletlen vezérelte oda, ismerkedett a vidékkel, talán megvehető parasztházat keresett, hódolva a terjeszkedő divatnak. Nem lehetett több harmincötnél, koptatott farmernadrágot viselt, figurás inget, kerettelen szemüvege meg-megvillant ahogy ide-oda igazgatta a tekintetét. Bal homlokán borsónyi, rózsaszínbe játszó szemölcs virított, s láthatóan együtt mozgott a gondolataival.

A másik az a fajta ember volt, akit kortalannak mondanak – a külseje szerint hatvanévesnek is, nyolcvannak is hihető vagy még többnek; egy darabig formálta, alakítgatta az idő, aztán fölhagyott vele. Vaskos alakja, darabos mozgása, dudoros keze sokféle, nem könnyű munkára emlékezett, nyugodt, jól mért mozdulatait a célszerűség szabta. Sűrű, fénnyel fehérlő haja szép renddel takarta boltozatos koponyáját, arcának kiálló csontjain simán feszült a bőr, csak a szája két oldalán gyűrődött egy-egy aláívelödő ránc. Feketének maradt szemöldjeinek árnyékában szokatlanul nagy, hajnalkék szemek ültek, s egyik-másik pillanatban nehéz lett volna dönteni, kifelé néznek-e vagy a múlt mélységeiben kutakodnak.

Jó ideje csendben üldögélt már a két ember. A városi a látnivalókkal töltekezett, az öreg meg a városi arcát kémlelte. Lent, a faluban akadtak össze, mondhatni véletlenül, s néhány mondat után az öreg készségesen vállalta, hogy kalauza legyen az érdeklődőnek. Előbb bejárták a falu túlsó határát, a városi természetesen megmártotta a lábát a fűzek alagútjában csordogáló patakban, kérdezgetett, bólogatva köszönte a válaszokat – végül ott kötöttek ki, a szőlőhegyen.

– Mondják – törte meg a csendet az öreg, s a háta mögé bökött –, ez a gesztenyefa a legvénebb az országban. Talán Európában is. Ötszáz éves lehet. Vagy hat…

– Szép kor – bólintott a városi. Ünnepélyes zönge csúszott a hangjába, s megfordult ültében, hogy tövétől a sudaráig végignézze az udvarnyi területet beárnyékoló Matuzsálemet. – Eleven tanúja a történelemnek.

– Olyasmi – hagyta rá az öreg. – Riadó eseményeket ugyan nemigen látott, nem ült alatta Rákóczi, Kossuth, hírneves betyárok se jártak errefelé. A másik színét látta a történelemnek. Az igazit…

– Az igazit?

– Azt. Olvastam egyszer régen, hogy ami az emberi világban olyan nagyon színes meg habzó, gyötrő vagy örömös, az csak a virág. Ami a virágot létezteti, az hátrább munkál. Mélyebben. Láthatatlanul…

A városiban moccant a szándék, hogy az öreg szavai mögé hatolva kitudja, miféle szemlélet formálja a nézeteit, de kicsit fáradt volt már, élményekkel teli, s nem akart beleszállni egy könnyen hosszadalmassá nyúló történetfilozófiai értekezésbe.

– Gyönyörű ez a falu – mondta inkább, és a kezével széles, az egész tájat befogó ívet húzott.

– Gyönyörű…

– Az – hagyta rá az öreg. – Szemre az… Amúgy… hát, halódik ez is… – Kicsit megvonta a vállát, a hangjában nem volt semmilyen indulat.

– Halódik? – A látogató kétkedve bámult az öreg arcába, a homlokán megugrott a szemölcs.

– Nem úgy néz ki…

– Lehet… És, látja, mégis… Ilyen az élet rendje…

Éles, parancsoló rikoltás rekesztette el az öreg szavait – egy ölyv tudatta érkezését. Lebegett egy darabig a mélyezüst napkorong előtt, a szárnyai alatt láthatóan vibrált a levegő. Leszállt egy száradó fa csonka csúcsára, körbehordozta a tekintetét, s újból rikoltott.

Mozdult a napkorong is – szálltának lehajló ívét mérte, megnyújtotta a földön heverő cakkos határú árnyékokat, a fényébe halvány bronzárnyalat képződött, de uralta még a világot. Kicsit megnehezedett a levegő, vaskosodtak a szagok, édesebb lett a fák lombozatából aláperme­tező mézíz.

– Gyönyörű – mondta rebegő hangon a városi, maga is bajosan tudta volna, hányadszor már aznap. – Akármerre nézek. Itt ez a fűtakaró. Szőnyeg, valóságos szőnyeg. Nincs emberi képzelet, amelyik ilyen kitalálna. Amelyik megalkotná…

– És jó is – tette hozzá az öreg. – Úgy értem, ami széna itt terem, az nem akármi. Régen is… ünnep volt lónak, marhának, ha hegyi széna került a jászolyba, a sráglába…

Hímes bundájú menyétasszony surrant elő a gyalogösvény kanyarulatából. A két ember láttán megtorpant, bámult rájuk, aztán pillanat alatt eltűnt egy különösnek tetsző, bujazöld halom mögött. Emberderékig érő volt az a halom, valamivel talán magasabb, sűrű lonc borította, a lonc szövetében csipkés virágú futóka tekergett, rozsdavörös lósóska viaskodott velük meg egy satnya akácbokor. A növénytakaró alól két helyen vakszürke, mohafoltos kődarab türemkedett elő, roncsolt betonelemek, mintha azon tűnődnének, elbujjanak-e a dúsan tenyésző takaróban vagy inkább kierőlködjék magukat a napvilágra. A látogató utóbb azt is felfedezte, hogy a halom körül ledőlt vaskerítés hever, nagyobb részt benőve az is, csak a hátsó felén maradt állva egy lándzsás hegyű vaspálca – a sejtelem könnyen mögéje képzelhette volna az idők elködlött mélyéből ottfelejtkezett katonát, aki hatalmatlan fegyverével rendületlenül őrzi egy szétporladt rend határait…

– Az ott micsoda?

Az öreg odabillentette a tekintetét, hümmentett valamit, s csak sokára, kelletlenül szólt. – Az? Semmi az már… Csak van …

– Ha jól látom, nem a természet műve…

– Jól látja. Nem a természeté… Kereszt volt valamikor. Kőfeszület. Akad ilyesmi… A mi határunkban is… na, hány is…

Az öreg, aprókat biccegetve számolni kezdett, előbb a balkezén, aztán a jobbon nyitogatta az ujjait.

– Kilenc… Utak mellett, itt, a szőlők szélén is egy, kettő bent a faluban… Divat volt ez a maga idejében. Már aki megengedhette magának… Lehet, most majd divat lesz megint. El se múlt teljesen. Egyiket tíz, tizenkét éve állították, magyarán abban az időben, amit most… na, hogyan is emlegetnek…

– Átkos pártállami idők…

– Az, az-mondta az öreg és legyintett.-Ha az emberek mindig tudnák, mit is beszélnek… Na, hogyhát divat. A városi kőfaragó iparosok jó hasznokat kerestek rajta… Egy a története ezeknek a kereszteknek, ha külön-külön másnak is hangzik. Van, amelyiket a túlvilági üdvözülés óhajtása emeltette. Kérdés, miféle tudott, vagy még inkább nem tudott, annál jobban félt bűnnek a súlya munkálta lelkekben… Más meg csak azért fordított rá, hogy lássák. Hogy neki telik. Na meg, ugye, került ilyen-olyan felírás a feszületek hasára, az állító nevével. Valaki arra járt, keresztet vetett, kalapot emelt, az szalutált annak a névnek is…

Elhallgatott az öreg, s nyomatékül súlyosat bólintott a szó végén. Szakított egy fűszálat, bedugta a szája sarkába.

– Na, de ez itten… ez le van rombolva…

– Régi história…

– Háborús?

– Háborús… annak is lehet mondani…

– Az oroszok, mi? Neki egy gránátot, le a nép ópiumával! A papokat is hajkurászták…

Tűnődő derű terítette be az öreg arcát.

– Ezt az utóbbit aláírom. Itt tényleg hajkurászták a plébános urat. Alighogy ideértek. Harc itt nem volt, a németek elmentek idejében… na, megjöttek, kezdték mindjárt keresni a plébánost. Valami sarzsi volt, komisszár. Hol a pap? Az, szegény, egy istállóban reszketett, ringy-rongy göncben, szerette volna, ha béresnek nézik. Úgy találta, korai lenne még megjelenni az Úr színe előtt. De ember volt a talpán. Amikor az orosz már nagyon kiabált, csak előállt. Hogy ő az. És teljesedjék be rajta a mindenható akarata… Hát, a mindenhatónak éppen az volt az akarata akkor, amit annak az orosznak az útján nyilvánított ki, hogy a pap harangoztassa össze a népeket, tartsanak Te DeumoX a község szerencsés megmenekedésének örömére. Félig magyarul, félig németül megértették egymást, hamarosan szólt is a harang… Igaz, amíg áhítatoskodtunk a templomban, itt a hegyen egypár hordó bornak lába kelt, de az megesett volna Te Deum nélkül is, gondolom…

– Hát akkor?-A városi a halom felé villantotta a szemét, a szemölcs engedelmes holdként ívelődött együtt a fejével. – Melyik háború?

– Nem olyan – mondta az öreg. – Másféle… Ha igazán kíváncsi rá, hogyan, miért hanyatlott le ez a kereszt… nem is egyszer…

– De mennyire! – lelkendezett a városi. – Érdekelnek a rejtélyek. A maga szavaiból titkok áradnak…

– Lehet… Tudja, ez a történet… semmi különös. Ismert, az unásig ismerős… Volt itt a faluban annak idején, még a harmincas években egy család. Mondjuk, Gerendásék. Nem ez volt az igazi nevük, de most maradjunk ennél. Nem fontos. Gazdagok voltak. Nyolcvan hold. Nem nagybirtok, nem uradalom, de nagyon nagy szó. Akadt más nagygazda is a faluban, de őhozzájuk fogható nem… Látja ott a templomot? Attól valamivel jobbra állt a Gerendás-ház. Régen innen is jól lehetett látni. Kitetszett a többi ház közül, csak a torony volt magasabb. Azóta… épültek sokkal magasabbak, a Gerendáséké meg elenyészett. Tizenöt éve vette meg a tanács, nem tudom, milyen ötödrokontól, lebontották, most iskola van a helyén. A Gerendásék beletűntek az időbe… Ámbár meglehet, a gyerek él még valahol. Ha él, kívánom neki, hogy ne legyen vele az emlékezet…

– Ezt nagyon szépen mondta…

– Őróla, a gyerekről van szó… Ott volt az a nagy vagyon, honnan lett, miből lett… lett. Örökség, célszerű házasodás, a Gerendás is gyarapítóit szépen, magát se kímélte, ez is igaz. Csak hát a gyerek. Benne voltak már a korban, amire megjött. Kínlódásosan született, meg is rokkantotta az anyját. Mégis valóságos messiásnak látták. Apja is, anyja is, pedig amúgy elég hitvány volt gyereknek is, utóbb is. Úgy találták, isten adománya. Megérthető… Nevet is olyat választottak neki, hogy az, mint valami korona, ékeskedjék a fején. Teofil. Gerendás Teofil. Hány kalendáriumot olvastak végig, hogy rátaláljanak, ki tudhatná?

Elég az hozzá, Teofilnak keresztelték. A falu meg nem tudott mit kezdeni ezzel a koronával, kóstolgatta, alakította, Tejföl lett belőle… Egy kis gonoszkodás elfér a legpirosabb szívben is, na meg azt mondani se lenne igazságos, hogy errefelé csupa pirosat virágoztak volna a szívek. Az a világ olyan világ volt… Alighanem ma se sokkal másabb… Gyerekek kezdték, játszás, huzakodás, veszekedés közben, hogy így Tejföl meg úgy Tejföl, ráragadt, kapott rajta a felnőtt nép is. Némelyek azt is gondolhatták, na Gerendás, a porontyod nevét is úgy hegyezted meg, hogy szúrjon minket, mi meghegyezzük másként, szúrja a szúrni akarót… Akik a Gerendáséknál keresték a kenyerüket, vagy másért voltak a hatalmukban, azok, megérthető, nem mertek csámcsogni, de a többi… Pedig a plébános is ráprédikált a csúfolkodókra. Hogy ne szólj a te felebarátod ellen, Krisztus urunk is korholta a tanítványait ilyesmiért, meg hogy az a név nagyon is tiszteletre méltó, Isten Barátja, azt jelenti…

Ez a szentbeszéd nem tett jót. Olyan az emberi természet, hogy egyszer-egyszer vállát rándítja akár az égi hatalmaknak is, ha nem olyan borzasztóan nagy dologról van szó. Meg aztán mi az, hogy Isten Barátja? Másnak jó az István, a János, a Gergely, akármi? Maradt a Tejföl. Viselte, szegény, egész életében, talán még ma is viseli. Talán, mondom, mert errefelé nem tud róla senki semmit, él-e, hal-e, hová keveredett…

Sóhajtott fölöttük a fa lombtetője, meglebbentek a cakkos levelek – lélegzett egyet a világ, szűk pillanatra oldódott a napmeleg heve. Az erdőben feleselni akartak volna a madarak, lent a faluban örömugatásba kezdtek a kutyák, a templomtorony keresztje mozdulatlanná nyugodott. De hamar összeszedte magát a hőség, s megint uralma alá hajtotta az eget is, a földet is.

– Aztán? – A városi a feszület maradványára bökött. – Mi lett ezzel a… Tejföllel?

– Aztán?… – Sokáig tűnődött az öreg. – Aztán már igazán szabályos a történet… Úgy nőtt az a gyerek, mint senki másé a faluban. Vatta között, selyempapír között. Otthon parancs volt a szava, ha nem mondta ki, akkor is… így nőtt föl, így ért bele a legénykorba. Igaz, inkább csak az évei szerint. Hitványka volt természetre is, lélekre is. Katonának se vált be. Emlékszem, jött haza a sorozásról a községi fogat, a rekruták danoltak, ahogy a torkukon kifért, emelgették a boros üvegeiket, a kalapjukon lobogott a pántlika, az meg hátul a saroglyábán búslakodott. Hát persze, nem volt az igazi bánat, ha beválik, anyja, apja úgyis megváltotta volna pénzzel, ezzel, azzal… Minden azt mutatta, ki van mérve az útja, azon az úton egy döccenés nem sok, annyi se lesz…

Akkor választott magának feleségnekvalót. Kedve szerint választott. Az apja bíztogatta, mások is hallhatták, válasszon csak kedve szerint, neki már nem kell gyarapodásra, hozományra pislogni, ha megnéz magának valami lányt. A Csehi Terust választotta. Persze, hogy azt. Szegény az én szavam annak az elmondásához, hogy milyen pazéran szép volt az a Terus a maga tizenkilenc évével. Az anyjával élt éppen hogy tehetségben, az apja odamaradt tizennyolcban az olasz fronton. Szép volt, igen szép volt. Nem tudom, milyen lehet most. Úgy tudom, él még… Nézegette persze más is. Mindenki. De a Teofil gyerek rávetette az akaratát, apja, anyja áment mondott, a Terus anyja is csak annyit mórikált, amennyit az illem szerint kellett. A lányt nemigen kérdezték. Nem volt az szokás. Ha mégis biggyesztett volna csak egyet is, az anyja elmagyarázta volna neki, mekkora nagy szerencse veszi az ölébe…

Akkor került sor erre a keresztre. Pöffeszkedő cselekedet volt. Nem az, hogy állították, istenem, telt rá, jól van. A felírás! Az volt a pöffeszkedő. Mert, ugye, miféle szavakat vésettek mások az ilyen feszületek derekára? Isten dicsőségére, ezt elsőnek. Aztán, hogy háborúban elhullott férjének, fiának, mennybe szállt ezének, azának, valami csodás gyógyulásnak az emlékezetére állíttatta ez meg ez, ekkor meg ekkor. A Gerendásék? Addig még rendben volt, hogy Isten dicsőségére. De ami utána volt! Hogy: és egyetlen fiuk boldogságának házasság általi megszentségesülésének örömére. Borzasztó! Még kimondani is. Zagyvaság, pofátlanság. Meg aztán hol volt még a megszentségesülés?!.,. A papunk is sziszergett, fintorgott, de azért meglett a fölszentelés. Két hónappal utóbbra gondolták a lakodalmat…

Távolból sejlő pattogás hatolt a táj halk zsongásába. Megremegett a levegő, az erdőben elhökkent a neszezés. Az öreg gyanakodva lesett a darazsakra. Azok is ráfigyeltek az erősödő morgásra, egyik részük sietve behúzódott az odúba, a harcosok meg önnön testükből alkottak erődítményt a nyílás fölött… Aztán a városi fedezte föl, s mutatta az öregnek is az illetlen lárma forrását. Motoros sárkányrepülő ívelődött az erdő fölé. Az opálos színekkel írizáló szárnyak ölelésében emberi alak függött, előtte a légcsavar szivárványossá habarta a nap színesedő sugárkévéit. Könnyeden, víg magabiztossággal úszott a készséges ég alatt. Ahogy a nap duzzadó korongja elé ért, fénygömb burkolta be, jó ideig abban tündökölt, végül egy habos felhő elnyelte röptével, hangjával együtt…

– Ikarosz – mondta az öreg, s még nézett utána szeme elé tartott tenyere alól. – Valóságos Ikarosz…

A városiból csaknem kibukott az otromba kérdés: ugyan, honnan tud ez a jámbor falusi arról a mitológiai hősről?… – Örült, hogy idejében visszanyelte a szót.

– Csak le ne essen – mondta sután, és sóhajtott hozzá.

– Mondhatnám tovább – szólalt meg az öreg. – Ha ugyan érdekli még.

– De mennyire! Gondolom, most jön a java.

– Az jön. Éppen a java… Jausz Bence. így hívták azt a legényt. Cseléd volt az uradalomban…

– Jausz – tűnődött a városi. – Különleges név.

– Az. Szokatlan. Úgy lehet, a törökök hagyták itt az ősét… Ez a Bence… hát, jókedvében teremtette az isten. Ami Terus volt lánynak, az volt ő férfinak. Termete, arca, a szeme, a járása… Már akkor leszolgálta a katonaidejét. Nem sok korát élő asszony, lány akadt errefelé, aki ne gondolt volna valamit, ha látta. Hát még ha hallotta! Na, nem volt afféle nótás, mulatós, nem is telt volna rá neki, de a hangjában, abban volt valami nem evilági. Ahogy mondta! Ahogy ékesítette! Aki nem követ viselt a szíve helyén, azt valósággal elbabonázta. Olyan érzést támasztott az emberi lélekben, hogy felejtsen el gondot, bajt, nyomorú valóságot, és menjen neki a felhőknek, a csillagoknak, a végtelen világnak. Régen garabonciásnak, táltosnak hírlelték volna…

Na hát, ez a Bence is forgolódott a Terus körül. Persze hogy forgolódott. Jutottak-e valamire, ha igen, mire, annak kettejükön kívül nem volt megmondhatója… Akkor volt aza bál. Mulatság. Ott esett meg a baj. Teofil persze elment oda. Mégiscsak legény volt. És akarta mutogatni a bőrkabátját. Bőrkabát! Kilencven pengőbe került. Hogy az mennyi pénz volt!… Az idő miatt nem kellett volna, a mutogatás, az volt a valódi értelme. Az anyja pénzt tett Teofil zsebébe, az apja elmagyarázta neki, mit hogyan csináljon, azt külön a lelkére kötötte, hogy ne krajcároskodjon, legyen gavallér…

A Gazdakörben rendezték a bált. Mire Teofil odaért, félig teli volt már az udvar, készülődtek a cigányok is. Jausz Bence ott álldogált. Ünneplősen. Ahogy telt tőle. Teofil meglátta, és akkor belebújt az ördög. Azt mondta Bencének, ő felakasztja a kilencven pengős bőrkabátját a kerítés mellé, a körtefára, és húsz pengőt, húszat ád Bencének, ha ott strázsálja a bál végéig, vigyázzállásban. Bence ráállt. Meg kell érteni, ha ma már nehéz is. Húsz pengő módosabb embernek is mondott valamit, hát még egy cselédnek. Két esztendei pénzbére lehetett az a húsz pengő. Ráállt. Odacövekelt a kabát mellé, hapták, hasat be, mellet ki. Eleinte még pofákat is vágott, villogtatta a szemét… ha nevetségessé bohóckodja a dolgot, akkor talán nem kell olyan megalázóan nagyon szégyellenie.

Közben elindult a tánc, a huzatás, Teofil legalább ötször parancsolt ácsit, most az ö nótáját, megint az ő nótáját, bankót ragasztott nyálával a prímás homlokára, aztán a Terus nótáját, táncolt is, mindig csak Terussal, és úgy vezette a lépést, hogy ott járják a kabát körül, Bence körül. A bálozók egyik része nevetgélt, a másik sziszergett. Baj lesz… Aztán, úgy fél óra múlva, meg is lett a baj… Mit élt meg addig magában Jausz Bence, azt gondolni lehet, elmondani aligha… elég az hozzá, egyszer csak elővette a bicskáját, azzal neki a bőrkabátnak. Széthaso­gatta. Csíkokra metélte. Pillanatig ha tartott az egész. Kiabált is valamit közben, aztán marokra fogta a kabát maradékát, s mint valami korbáccsal, nekiesett vele Teofilnak. Az futóra, ez mögötte, verte egészen hazáig. A húszpengőst is széjjelszaggatta, beletömte Teofil szájába…

– Maga is ott volt? Végignézte? – kérdezte a városi.

– Megértem a kérdését. Igen. Ott voltam. Végig is néztem. Mint a többiek. És, ahogy a többiek, én se szítottam se ehhez, se ahhoz. Még annyira se, hogy biztassam valamelyiket. A Bence gyereké volt az igazság, de a hatalom Gerendáséknál lakott… Teofilt nagyobb baj nem érte, vére nem folyt, csontja nem tört, Bencét a bíróság negyven napi elzárásra ítélte. Negyven nap, merthogy a kárt úgyse tudta volna megtéríteni… Most el kell gondolni azt a furcsa véletlent, hogy éppen Teofil és Terus esküvője előtt, szombati napon szabadult haza… Vasárnap, egy órakor térdelt a pár a pap elébe. Mirtusz, slájer, koszorúslányok, vőfélyek, násznagy, mind kocsin, a lovak fényesre subickolva. Az öreg Gerendás nem tűrhette volna, hogy az ő népei csak úgy, akárhogyan vonuljanak, mint az akárkik…

Innentől nagyon ismerős lesz a história. írtak, balladáztak hasonlókról, film is készült, nem is egy. Úgy történt, ahogy az ilyen menetrendekben meg van írva. Jönnek ki a templomból, már férj és feleség, akkor elkezdett énekelni Bence, egy sűrűre burjánzott bodzabokor mögött. Mondtam már, mi minden volt, mi minden tudott lenni annak a nótájában. Ehhez a szó szegény. ATerust is elragadta a nóta, kilépett a fehér selyemcipőből, és ment. Nem is ment, lebegett valósággal. Mintha szárnya nőtt volna. Lebegett, úgy láttuk, ölnyire a föld fölött, az üdvösségbe. Mire valaki észbe kaphatott volna, már nem voltak sehol. Hová, meddig mentek, akkor nem tudta senki. Jó év eltelt, akkor híre jött, hogy nem is nagyon messzire, egy papi uradalomba szegődtek el.

A lakodalom persze nem lett meg. Nagy csönd borult a falura. Nagy, aggódó csönd. Hiába harapott bele egy-egy megjegyzés, vihogás, attól csak még nagyobb lett…

Gerendásék sehogyse akartak volna belenyugodni a megtörténtbe. Keresték, kerestették Jausz Bencééket. Eltelt három hét vagy négy inkább, akkor Teofil feljött ide, nála a nagyfejsze, és ledöntötte a feszületet. Mi adott elegendő erőt azokba a vézna karjaiba? Abba a suta derekába? Csak az, hogy nem teljesedett az ő akarata. Az ő akarata!… A törvény persze fölneszelt, hiába mondogatták Gerendásék, hogy hát az övék, az ő legsajátabb tulajdonuk, amibe kár esett. Szentséggyalázás történt, annak pedig ára van. Egy évben szabta meg a bíróság az árat, Teofil ki is töltött nyolc hónapot. Nyolc hónap után elengedték. Közben újra fölállították a keresztet, Isten dicsőségére, szeretett fiunk áldozatos szenvedéseinek engesztelésére… a pap, ha nem is nagy kedvvel, újraszentelte…

Félelemmel, rémületes jelekkel érkezett az újraszentelés órája. Sötétség ereszkedett a tájékra, az teli lett kék meg lila felhővel, lobogtak, dagadoztak, s villám ugyan egy se volt, mégis pokolbeli morgás, dörgés lett mindenfelé. Valóságos égiháború. Futott is haza a processzió, alighogy a pap szétlocsolta a szenteltvizet… Másnap meghaltak Teofil szülei. Apja is, anyja is. A mezőről igyekeztek hazafelé, szekéren és a lovak megvadultak, bögöly marhatta meg valamelyiket… Gerendásék a sírban, Teofil a börtönben, jött valami rokonuk, az állt bele a gazdaságba, hogy addig is legyen valahogyan, amíg Teofil szabadul…

Szabadulni szabadult, de talán jobban járt volna, ha nem hazafelé irányítja a sorsa. Maga volt, belső ereje semmi, azt se tudta, mit, hol kéne megfogni, hát a poharat fogta meg. Nem egészen fél esztendő alatt szélbe szórta, elitta mindenét, ami rá maradt. Megy az könnyen… Utoljára, amikor már csak a rajtavalója volt, feljött ide, megint nagyfejszével, megint ledöntötte, összetörte a keresztet. Aztán azon mód, fejszével, csuromvéres arccal ment be a városba, jelentkezni a csendőrségen… Csuromvér volt az arca, ruhája, mert ahogy zúzta, aprította a keresztet, egy röppenő kődarab kicsapta a bal szemét…

A hatóságok mit tehettek volna vele? Tébolydába zárták… Él-e, hal-e, nem tudja senki… nem is akarja tudni senki. Emberi számítás szerint aligha él, ha meg mégis, régen nem Gerendás Teofil, csak egy szám valami könyvben, aktában… A keresztet pár hónap után még egyszer fölállították. A plébános ügyködött, állítsák újra, közköltségen, mégiscsak szégyen, meg hát vezeklés egy közülünkvalóért. Meglett. Isten dicsőségére, és a kárhozott lelkek mentségére, így szólt a felirat… Állt is a rákövetkező nyárig. Vasárnap volt, fulladozott ember, állat, fű, fa, minden már napkeltekor, a toronyban magától megkoccant a nagyharang, valaki a világvégét idézgette. Déltájt csúnyán elfeketedett az ég, akár az első szentelés napján, lett iszonytató égiháború, és villám csapott a keresztbe, kettő egymás után. Magában is csodálni kell, ha a villám kétszer üt egyazon helyre… Akik látták, mind azt mesélték, hogy szárnyuk volt, és nem mennydörgés járt a nyomukban, hanem eget-földet rengető jajongás, sikoltozás, ahogy a Jelenések Könyvében meg van írva… Azóta csak van itt… már ami megmaradt belőle. Lassan majd magába eszi az idő. Senki nem akar kezdeni vele semmit. Kérdezhetné, miért nem takarítják el a maradékát, csak egy dózer kellene hozzá. Ki tudja? Hátha előkerülne valami az aljából. Hogy mi? Hiszen épp ez a megmondhatatlan, a gondolhatatlan. Jobb rábízni a kegyelmes időre. Lonc benövi, gyökerek repesztik, vasát elmarja a rozsda… A falubeliek úgy tesznek, mintha sose lett volna, a fiatalabbja meg, aki még van, nem is tudja, miért rándul, miért kanyarodik a gyalogút amellett a halom mellett…

Elhallgatott az öregember, a városi meg azt latolgatta, mire lenne jó ez a történet. Az erdőben nagyot kiáltott egy madár, hisztérikus kutyaugatás felelt rá a falu széléről. A vörösre vált napkorong lefelé az erdő mögé hanyatlott, a fáktól megszűrt fénye foltokká szakadozott, mint mesebeli páva kibomlott szárnyán a szemek. A látóhatár túlsó felén feltűnt az újhold, a közeledő éjszaka szálláscsinálója.

– Jó lesz hazaindulni – mondta az öreg. – Nem sietős, de azért… menjünk, amíg látjuk, mi van a lábunk alatt…

BARANYI FERENC

Magyarságvizsga

I.

Ki itt a jó magyar?

A szájtépő, a másságot leszóló,
a mellverő, de vész elől kilógó –
az lenne jó magyar?

Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
de „honféltése” népét sem kímélné –
az lenne jó magyar?

Ki eladná az országot egy lóért
s a lovat, nemzetének, milliókért –
az lenne jó magyar?

Ki Európát falná fel, de régi
ázsiai voltát se jól emészti –
az lenne jó magyar?

Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
az lenne jó magyar?


II.

Apai ágon áldás eleimre,
hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
ezért itt élni s tartozni e néphez
vérség szerint lehetek illetékes.

De önmagában ez mitsem határoz,
csupán elindulás a vállaláshoz,
ahonnan már csak lélek s ész irányít
munkálni a világból egy hazányit.

Anyám ágán is áldom minden ősöm,
fejfáiknál emlékezőn időzöm,
mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.

Tót-sarj Petőfi, német-ősű Erkel
példázza: mitől jó magyar az ember,
nekik tudom be, nem a vér szavának,
hogy épeszűén szolgálom hazámat.

Ismétlődő történelem

Húszas évek

Vörös fejjel bömbölt a magyar,
sértve soha-be-nem-állott csöndünk,
véresszájú volt a hon köröttünk –
s benne minden véres lett hamar:

veríték a kizsákmányolástól,
utcakő a tőke sortűzétől,
vizelet a vese-leveréstől –
és a köpet is, cellák dohától.


Ötvenes évek

Vörös fejjel bömbölt a magyar,
sértve soha-be-nem-állott csöndünk,
véresszájú volt a hon köröttünk –
s benne minden véres lett hamar:

Veríték a beszolgáltatástól,
utcakő a nagy meneteléstől,
vizelet a felfázott veséktől,
köpet meg a kőbányák porától.


Kilencvenes évek

Vörös fejjel ordít a magyar,
sérti soha-be-nem-állott csöndünk,
véresszájú a világ köröttünk –
s benne minden véres lesz hamar:

Veríték a munka-hajszolástól,
utcakő a szkinhed-bevetéstől,
vizelet a sugárszennyezéstől,
köpet meg a seholsem-lakástól.


Távoli évek

Véres lesz a most színehagyott
lobogó is, vérpiros lesz újra,
véglegesen önszinére gyújtva
Betlehem fölött a csillagot.

Botcsinálta Ábrahámok

Ha véres volt a keze, tenyeréből
miért ettek mai kárhoztatói?
Falánkságuk legyőzte volna végül
utálkozásukat s buzgón lenyalták
a tenger lucskot „hóhéruk” kezéről?
Így válhatott a szóban forgó végtag
pápai parolára érdemessé?

És a Szent Jobb, melynél vérszennyesebbet
alig láttunk a századok során?
Ma is előtte hull térdre az ország
az augusztusi fény harangszavára.
Nem, ez nem párhuzam, bár nincs a széles
történelemben Jupiter s ökör,
csak egy-egy botcsinálta Ábrahám van,
ki gyermekét is kész leölni, hogy meg-
óvja népét önpusztító dühétől,
megbékítve a Seregek Urát is
a lét s nemlét ideiglenes határán.

Ahol eldől: ki farkas és ki bárány.

Kossuth tér, 1992. október 23.

A pestmegyei Fehér Könyv szerint én
ötvenhatban egy járás Forradalmi
Ifjúsági Bizottságának voltam
választott elnöke – s ez az igazság.
E tényt – amely sem érdem, sem gyalázat –
eleddig sem hangoztattam nagyon,

de mától kezdve szégyellni fogom.

TOKAI ANDRÁS

Egy terem leírása

Hommage á Mándy

Goethe valami olyasmit tanácsol (igaz, ő rajzolni is tudott), hogy ha végképp nincs már ötleted, írd le a fát, ami úgyis ott van a szemed előtt. Nekem most ez az elme-osztályi ebéd­lő/társalgóterem került a szemem elé.

Bánat-növények mocskos nejlonterítővel leborított asztalon. Két csenevész, túlöntözött diffenbachia, dohányfüsttől, lerakódott portól cakkosra sorvadt levelű filodendronok. (Mi lehet az a dendron, amit ők görök nevükben valaha, másutt, mégiscsak szerettek?)

És a főtárgy: az ÁLLÓHAMUTARTÓ!

Miszter Nikotinophorosz.

Az ápoltak köréje guanóztak, hamuztak, s amit végezetül – mielőtt a tévét, éjfél után a székre állva kihúzta volna – a hanyag ápoló még jól megtetézett Porti-, Sopianae-, és Symphonia-csutkákkal. Ott áll narancssárgán, középen, ott forgatja körbe a pocakját. Több sovány szék észrevétlen köréje gyűlik az „éj leple alatt”. Hangtalanul tanácskoznak: az az egy kövér, meg az a sok keszeg, a maguk, számomra ismeretlen és érthetetlen nyelvén.

Gesztusaikból, meg abból, ahogyan állnak, úgy sejtem, valami bonyolult elintéznivalójuk van egymással: székek kontra állóhamutartó, ám ahogy megfigyelhető, a székek különböző pártokra, frakciókra szakadtak minden szemmellátható azonosságuk, s nyilván alapvetően közös létérdekeik ellenére.

Hat nagy neon-armatúra működik a plafonon. Fölösleges és pazarló módon miniszterkednek az állóhamutartó, a székek, az ápoltak és az ápolók feje fölött, igaz: büntetésük már folyamatba tétetett, hiszen ők koszolódnak és porosodnak ott a magasságos büdösben a leghamarébb, legalaposabban, leglemoshatatlanabbul.

Poroltó lóg a kapcsolótábla mellett. Kívül se lehet rajta sokkal kevesebb por, mint benne.

Körbe-körbe kilincstelen ajtók, fényevesztett csempe, sok-cikkelyes máriaüveggel berakott, ugyancsak kilincstelen, hatalmas ablakok. Hogy nehogy belássanak a fák. Vagy hogy nehogy bevirítson a terembe, most éjszaka a hold, vagy hogy ha nagysokára végre megvirrad, be ne süthessen a terembe a Nap?

A padlón mocskos, hatszögletű sejtekből rakott műkő-borítás. És ugyanezen a barnás-vörös, szarral és húggyal vékonyan, de tartósan korrózió-védett műkőpadlón kezdődik újra ebben a minutumban, pontban 5 órakor, a farkasok órája, mikor a rideg állat is veszélyt neszei a pusztán, kezdődik ismét az ápoltak folyamatos vécére, kezelőbe, konyhába, céltalanságba igyekvő ide-odacsoszogása, kopott, letaposott sarkú utcai cipőkben, kályhacső-ezüstfestékkel írókázott műbőr- és egyép papucsokban, mezítláb, adidas-csodákban, vietnami gumipapucsok­ban, s folyik egész nap, szakadatlanul, egész éjjel is föl-alá, majd az armatúrák nappal is működő figyelőszolgálatának ellenőrzése mellett, az állóhamutartó folytonos helyváltoztatása közben, a székek pártharcai, különféle alkalmi csoportosulásai, összeverődései és szét- veretései közben, a filodendronok, a nagyvizit, a főnővér, satöbbi.

Ez a lap. Ez a terem. Fehérén, szarbarnáján eleget csúszkáltam. Csupa lét-, ők- és én-nyom. Nem csoda, ha betelt. Kezdődhet a savanyú hónap: november, amit csak az András (és Endre)-nap meg Mátyás fiam születésnapja édesít meg kissé. Ha meg.

A martinis üveg kinyitásáról szóló

Mert aztán, az éj leple alatt, mégiscsak kinyitotta a díszes Martini Biancót. Rettentő sok kemény celofánban volt, ami a hegyi ház mélységesen csöndes éjszakájában irtózatos recsegéssel volt csak lefeszegethető, mert a drága ital drága csomagolása cukrosán odaragadt.

Föl fog ébredni a szomszéd szobában a Védőnő, kiront, nem is csak azért, mert ő kapta ajándékba azt a díszes fehér Martinit, hanem hogy „már megint mér iszol?” Száradjon le a keze annak, aki üveget, ami magában is elég kemény és ellenálló, még becsomagol, s ráadásul ilyen borzalmasan hangos celofánba.

Végül is nem ébredt föl a Védőnő, s a dugó, amint jól emlékezett, nem volt probléma: csavaros teteje volt az édes Biancának, igaz kissé, a cukortól az is ragadt, de lejött: ő meg volt mentve. Hűha… És szerencsére még telihold is. Szép a telihold egy halványzöld, három­negyedig még teli Martini Biancos üvegen, sőt részben magán a martinin keresztül!

Ült az ablak alá nemrég fölszerelt, hosszú és jó meleg fűtőtesten. Lehetne hidegebb ez a Martini, de messze a konyha és az a lopakodás is zajt okozna, így ajtónyitásra – esetlegesre – el lehet dugni az amúgyis egyre melegebb italt a hosszú-hosszú fűtőtest mögé, s lehet levegőzésnek, holdkórosságnak álcázni az akciót, de lám: elkezdett dolgozni a papírkosárban a celofán.

Tanulság: hiába álcázni dolgokat. Egyik kamuflázs működik, a másik csak kamu. Meg hát a dolgok, úgy látszik, élni akarnak. Te is élni akarnál. Ne haragudj a celofánra. Ne tarts a védőnőktől. Nemsokára hat óra. Fölteheted nekik a kávét. Aztán a megengedett, hivatalos reggeli zajok úgyis elnyomják a nyúló celofán recsegését a papírkosárban.

SZARKA ISTVÁN

A költő éjszakája

alszik a lény, ki elkísér
ki megbocsát, bár nem feled
nézd életmentő csípejét
     anteusz-földedet

amíg bírod a nagyrezsit
meleg a bérlakódoboz
szenderegnek a gyermekek
     barkás ág illatoz

s dereng a hold a műhelyen
hol dolgozhatsz még, mint aki
kényére futtat sorskutyát
     s áll a világ neki

(mázlista költő, ötvenes
könyve nem egy, s későn-korán
jutaszatyorral cuccol át
     vad könyvpiac során

kínálja kínját, szellemi
rosszlány, riszál szemérmesen
fordított koldus – óvakodj! –
     s hát életképtelen)

mégis, mintha pezsegne már
osvát-utód is rádkacsint
s csóró kisnyomdász-cinkosod
     s ügynökök gyöngye mind

s ébred a lény, ki elkísér
ki elvisel, és nem feled
vond magadéhoz csípejét
     anteusz-földedet

Papok, polgárok, katonák után

Visszaveszi a jezsuita hév
korábbi térnyerésem.
Ha nem leszel már utcanév:
megértelek egészen.

Igen

Késő bár, szólni kéne
hívó igent
mert errefelé bujdosunk mi
külön-külön a sivár idegenben
mind a voltak, az élők
s kik még meg se fogantak
és tán közel már ama táncoló tűz
szép mesterségünk háza, kertje
hol tiszta korty, meg jó falat is vár
fürdő, kispárna, s marasztaló igen.

ANÓKA ESZTER

„…mindenkinek van egy tévedése…”

Semmire se voltam fölkészülve. Igazságra, hazugságra…

Főként önmagamra nem.

Az ideálok talán mégis sokkal károsabbak, mint amennyi a hasznuk. Nem a magam hiányát panaszlom én itt fel, hanem a hasznom. Amennyi hasznot hajtani tudtam volna.

Mi haszna? Mihaszna.

Mondhatnám: semmire sem voltam fölkészítve.

De akkor rögtön, mint a kakukkos órából a kakukk, kiugrik a kérdés: És te mire készítetted föl gyermeked? És erre a kérdésre nincs érvényes válaszom. Semmire? Valamire? Majd az Idő. Azonban az állandósult lelkifurdalás helyett egy idő után úgy tudom: nem adhattam neki többet, mint amennyi az adott időben magam voltam.

Nem tudható bizton, milyenek mások. Jók? Rosszak? Sose is mertem az emberek viselt arca mögé látni, nem akartam. Mert ha megtettem, annyi álságot találtam az álarc mögött, hogy kezdettem betegesen rosszindulatúnak érezni magam, és ez önromboló szemlélet. Később többé-kevésbé sikerült a megítélést és az elítélést szétválasztanom gondolkodásom­ban, és igyekszem elfogadni azt, amit mutatnak.

Így hát életem nagyobbik felében kiszolgáltatott voltam. Talán csak az a kicsi lány nem, akit egy kedves nénikém felemleget nekem.

Megyek a falu főutcáján az óvodába. Piacnap van, az egyik kaskában káposzta, és engem már megismertettek szeretteim egy olyan mesével, amelyben egy boszorka káposztafejjé bűvöli a gyermekfejeket. Megbűvölve nézem hát a káposztát a kaskában: kis gyermekarcokat látok bennük. Megbűvölve, mint akit rontás ért, mint később is mindig, a legutóbbi időkig azt, amit emberek hoztak létre, de embertelen.

Állok. Nem érzem létezésem. Átlényegültem. Minden káposzta gyermekfej, és minden arcocska én vagyok. Az asszony meg boszorka.

Senki se tudja? Vagy mindenki tudja? Ez érdekel. Erre figyelek. Magamban keresem rá a feleletet.

Arra jön nénikém, s rámszól: – Igyekezz, Mariska! Elkésel az óvodából!

Végigmérem, és azt mondom: – Nem sietek biz' én, mégis odaérek!

Ez még tudás volt. Valóság. Költészet.

S ekkor még értették is. Elfogadták, terjesztették – szájhagyománnyá lett a faluban, negyven évig őrizgették.

Tizenöt évesen szerettem egy fiút.

Milyen volt? Szegény. Szegényemberek szegény gyereke. Lumpeneké. Az anyja rá se rántott, apjáról mit se tudtam. Pár napja elmaradt tőlem a fiú. A barátai mondták el: megbetegedett, tüdőgyulladása van.

Rohantam hozzá. A koszos, üres konyhában, a hideg tűzhelyen paprikáskrumpli dermedt fedetlen a levert zománcú lábasban. A szobába vezető ajtón kitörve az üveg, rongyos, szürkére koszlott gézlepedő felrajzszögezve helyére, egyik-másik rajzszög már rozsdáll, egyik-másik rég kipotyogott.

Szaladok be. Nem figyelek a fiú anyjára, aki a hokedlin ül a konyhaasztal mellett, csak mondom neki, ki vagyok, megyek be őhozzá, mintha anyja lennék.

Mindent látok, és semmit se látok. Nincs jelentősége a laposra s gödrösre feküdt szalmazsákoknak, három van a három deszkaágyon, a rongyoknak, amelyek ágynemű helyett szolgálnak, izzadságtól martan koszlottan mállanak.

Csak szerelmem látom. Ő szégyellj magát.

Mi is szegények vagyunk, de nem lumpenek. Anyámnak minden csalódása, fáradtsága, elgyötörtsége ellenére még van annyi tartása, hogy bizonyos alapvető élet-parancsokat megtartson, én meg a tisztaságot magunk körül létfeltételnek tartom, hazaszabadulva az intézetből, ahol anyám neveltet, minden szünidő első hetét azzal töltöm, hogy megszabadít­sam nyomortanyai lakásunkat a koszrétegtől, amelyek távollétem hónapjai alatt ellepik.

Látom, szerelmem mennyire szégyellj magát, a koszt, a rongyokat. Búvik a rongyok alá, ha itt magára húzza, ott kilóg belőle, de azért csak húzkodja, rám nem nézve, gyöngén, bizonytalan, szédült mozdulatokkal. Látom lázas, fényes-üres, halál-közeli szemét, szédülök szédülésétől, ez az egész, amit látok, mindössze hét röpülő lépés, három pillanat, ennyit lehet ennek a nyomortelepnek a szobáiban az ajtótól az ablakig megtenni, ekkorák, három pillanat és az örökkévalóság, amíg hozzáérek, leülök ágyára, mellé, tenyerembe veszem arcát, felém fordítom, csókolom, tizenöt éves vagyok, ő tizenkilenc…

– Ne ülj le, poloskás az ágy – mondja. – Ne ülj le, itt kosz van – mondja, sípolva tör fel belőle a levegő.

Valóban, én gondosan tiszta, vasalt, takaros vagyok.

– Ne csókolj, elkapod – mondja.

Érzem, mint a tűz, emészti a láz, érzem, milyen gyönge, bágyadt, elhúzódom, nem csókolom, mert érzem: a csók elszívná még azt a maradék kis erejét is, amely magára hagyatva harcol a betegséggel.

– Lázas vagy – mondom.

– Á, nem – feleli.

– Volt itt orvos? – kérdem.

– Itt?! – kérdi, s megtört tekintetét végigjártatja a szobán, de már nem lát: elalél.

Vasárnap van ez, téli szünidőben, otthon vagyok az intézetből, ahonnan mindig hazavágyom; otthon, ahonnan mindig visszavágyom az intézetbe, annyira nem szeret anyám, és olyan nyomorúságos ez az otthon; őrlődöm, de senki sem tud róla, nem is érdekel senkit.

Szerettem ezt a fiút, akinek éppen olyan álmai voltak, mint a korabeli slágereknek, naphosszat üvöltött a telep ötszáz telepesrádiójának dobozaiból, Sopína Loren, mondtam, öten voltunk együtt moziban, ő, a három barátja meg én, szó se volt ott „partiba dobás”-ról, az egy más világ volt, más élet, más emberek, mondd mégegyszer, kértek, s nevettek, én meg mondtam a nagy olasz színésznő nevét a hibás kiejtéssel: sopína loren, és egyáltalán nem bántott, hogy röhögnek, mert nem is értettem, min röhögnek: ártatlan voltam, ilyeneken röhögtek akkor a fiúk, ilyenek voltunk: ártatlanok és gátlásosak, de egy tekintettel se vétettek ellenem soha, a barátjuk szerelmeként tabu voltam…

Ez a tüdőgyulladás már ötvenhét telén volt.

Szaladtam haza ész nélkül, vagyis hogy inkább ésszel. Hoztam lázmérőt, gyógyszert, párnát, takarót, ételt, persze nem tudott enni, már beszélni se, nem tudtam magához téríteni. Elhoztam hozzá az orvost, kiabáltam vele, mert nem akart jönni, mikor megtudta, kikhez, hová hívom, ő már akkor elvárta a hálapénzt: nagy lovis volt az öreg, a lánya meg sikertelen kezdő zongoraművész, erre kellett neki, rossz orvos volt, de annyit azért mégis tudott, hogy priznic és penicillin, fiam, mondta nekem, mit keresel te itt, mit fog szólni anyád?

Igen, ez most úgy folyik belőlem, mint nyitott csapból a víz, feltéve, ha jó a csap és van víz a vezetékben, úgy folyik, mint folyna a könnyem, ha csak elsiratni tudnám még mindig az életem… Valahogy ez mind megromlott azután, én és az emberek, nem egyszerre, hanem szinte észrevétlenül, apránként, részletekben, rétegenként, hogy egyszercsak eljött egy olyan idő, amikor többé már senkit se tudtam szeretni, se magamat, se mást, hogy ránéztem egy emberre és hányhatnékom támadt tőle, mert mindent tudtam róla, minden az arcára volt írva, még ha ő nem is tudott róla, az ember maga formálja az arcát az életével; mint a sivatag, olyan lettem, mint a sivatag, olyan lett az élet, egy merő sívó homok, bár Bartók még ott is talált életet: rovarokat, ritkákat, sivatagiakat, mint ahogy mi is éltünk azóta valahogy, már akik élünk…

Bennem is maradt valami abból a tudásból, a fájdalom, a félelem, a rettegés közegében élve is még valami, augusztus huszadika volt 1958-ban, régen vártam már ezt a napot: utcabál! A nyári szünidőket anyám mindig végigdolgoztatta velem, egy állami gazdaságban akkor éppen Nagytétényben napi tíz órát, és két óra utazás oda, kettő vissza, négykor keltem és este nyolckor estem be az ajtón szatyromban önköltségi áron a másnapi főznivaló, télikabátom persze még így se volt, anyám kezén elfolyt a pénz, gazdálkodni én se tudtam soha, nem mintha lett volna miből, de az én gyerekem mégse ismerte meg, mi a nincs.

Akkor még szombaton is munkanap volt, mi több: még teljes munkaidő, nagy értéke volt hát a vasárnapnak, az Ünnepnek, utcabálba megyünk, ígérte a fiú, kunyeráltam pénzt anyámtól, valami kis ruhát is összetákoltam, lógtam a karján boldogan, jóval magasabb volt nálam, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ivott egy felest, hogy már délután ott lófráltunk a felvonulási téren, pedig csak tízkor kezdődött az utcabál, a tűzijáték után, aztán ivott még egyet, engem is kínált, de meggylikőrrel, a serri, az volt a non plusz ultra, amit még megihatott akkor egy jóravaló, tisztességes lány, egyből a fejembe szállt, mondtam neki, hogy nem is szeretem, ezt sokszor mondtam neki, szerettem volna, hogy dühös legyen és féltékeny, mert olyan fölényesen biztos volt felőlem, én meg egyáltalán nem voltam biztos felőle, mert szép volt, vidám, jódumájú.

– Szép vagy – mondtam neki becsípve, felnézve rá.

– Kancsítasz – mondta, és nevetett.

Ez nagy döfés volt. Éppen elég baj volt az nekem, hogy szemüveget kellett hordanom, pápaszemes kígyó, mondták a telepen.

– Nem igaz! Nem igaz! – kiabáltam, és a karjába kapaszkodva ugrálgattam föl, hogy pofon vághassam, ő meg nevetve, félkezével hárított.

– Mondhatsz akármit, úgyis tudom, hogy szeretsz – mondta, s nevetett.

– Honnan? – kérdeztem majd' szétrobbanva a méregtől. – Honnan tudod, te?!

– Mert szépnek mondtál, onnan. Ha azt mondod: szép vagyok, akkor mindig tudom, hogy szeretsz.

– De te tényleg szép vagy – mondtam neki sírva. – Én meg nem vagyok szép. Mi lesz így velem?

Olyan jó volt vele összeölelkezni, belesimulni, belefeledkezni a mellkasába, csókolózni, hogy ahhoz képest a rejtekhelyen elsietett szeretkezések mindig csalódást okoztak. Túl fiatal voltam még ehhez? Vagy ő volt gyakorlatlan? Akkoriban erről nem beszélt senki, a párok se egymás közt, ő mégis mindig megkérdezte, jó volt-e, és én mindig engedelmesen rámondtam, hogy jó, mert annyira szerettem, s ha erőltette: de mégis, milyen volt, csak azt tudtam mondani neki, hogy ott, az ölemben én semmit se érzek, de megrendül alattam a föld, amikor belémlövell a magja, máskor meg csillagsziporkázást láttam.

Akkor még nem jelent meg Hemingwaytől az Akiért a harang szól, sírva olvastam jóval később, amikor már tudtam az ölemben érezni, de már nem rendült meg a föld alattam és nem láttam csillagsziporkát, a szeretkezési oldalakat, amelyeken María ugyanezt érzi, akkor már a szívemben nem tudtam érezni, a jonhomban vagy a lelkemben, kinek hogy tetszik, hol érzi az ember a szerelmes gyönyört, igaz, ő meg én mindig futtában, lopva, bújva, lehetetlen időkben és helyeken, esti sétán elszakadva a barátoktól a Kis-Duna szemetes, kietlen partján a magas gyom között az olajos víz döglötthalszagában, vagy vasárnapi kimenőmkor, amikor anyám mindig lefeküdt ebéd után a maga díványára s minket, gyerekeit is rákényszerített, feküdjünk, holott semmi szükségét nem éreztük már: tizenöt, tizenkét s tíz évesen hárman, teljesen felöltözve, alig-alig mozdulva, mert az öreg ágy szilasai a legkisebb mozdulatra is nyíttak, jajongtak.

Az elsőnél, a Kis-Duna partján, uraságoktól levetett rózsás selyemblúzban és selyemsantung szoknyában, s a barna, rozsdabarna szoknyán másnap reggel az alvadt vér foltja – így vesztettem el szüzességem; én semmit se éreztem, se félelmet, se fájdalmat, se gyönyört, hanem minden sejtem zsongott belé, mint az aranyvessző bokor, ha egy egész méhraj lepi el, mint a nyíló rózsa bong, harangoztak bennem, ezt hallottam: messzi harangszót, mint az a régi, szép a rádióban délben, amelynek hangját azután – természetesen – csúnyábbra cserélték ki, éjszaka volt, nyáréjszaka, a három barát a nevünket kiáltozta, de meg se láthattak minket, hiába meresztették szemüket, a menedékes part egyik bemélyedésében feküdtünk, eltűntünk árnyékában, nem ő volt az első szerelmem, ő a negyedik volt, az első hétéves koromban, a második kilencévesen, a harmadik tizenhárom éves koromban, nem is így képzeltem én el, akinek odaadom egyszer magam, akinek párja leszek, nemi ilyen nyomorult­nak, magamnál is nyomorultabbnak, de mégis ott, a lumpentelepen, a maga királyságában királyfinak…

„Mindenkinek van egy álma, az enyém te lettél. Egy bolondos ideálja, az enyém te lettél. Van egy titkos ideálja, az enyém te lettél” szólt akkor a sláger, de ő nem volt az ideálom, csak szerettem. Szégyelltem ezt a fiút az intézetben, hiszen én ott gimnáziumba jártam, ő meg helyesírási hibáktól nyüzsgő szerelmesleveleket írt nekem, gyönyörű leveleket, s igyekezeté­ben, hogy ne hibázzon, mindent, minden egyes szót elhibázott, hogy már mikor a kezembe adta az ügyeletes nevelőnő a borítékot, égett a pofám, sült le a képemről a bőr, mert még az utca nevét se tudta helyesen leírni. Jeles tanuló voltam ott a gimnáziumban, osztályelső, anélkül hogy kitűnőnek kellett volna lennem, a kisujjamból ráztam ki azt az egész tananyagot az elavult természettudományos tantárgyaival együtt, orvos, színész vagy író akartam lenni, s anya is, persze, már nagyon fiatalon, még tizenhárom éves kori szerelmemnek írtam ezt a kis verset:

Bolondot álmodtam az éjjen:
asszony voltam, és te voltál a férjem,
az ablakban muskátli virított,
az ablak alatt fehér bölcső ringott.

Mindent együtt akartam: férjet, gyereket, hivatást, házat, mindenesetre a nélkülözés nem volt benn terveimben, se szellemi, se lelki, se testi, se anyagi ínség… Még tizenhárom évesen olvastam a takaró alatt az intézetben a Tizenöt éves feleség című ponyvát, amelynek egyik passzusa megragadt bennem: egy szegény asszony hamar megöregszik és elcsúnyul, így hát ezt a tanulatlan, szegény, édes fiút végül is elűztem, ezt az én szüzességem birtokosát, sokáig, hosszan és könyörtelenül, mert sokáig, hosszan könyörögte vissza magát. Nem tudtam megérteni, hogy ő lehetne álmaim lovagja.

Betöltötték ezek az álmok, egy szerencsétlen, szüleitől eldobott kis intézetis lány zavaros, ócska, csodaváró álmai, hozzá még az is megzavarta a fejem, hogy a gimnáziumban együtt jártunk mi, intézetisek a rózsadombi úrilányokkal meg káderlányokkal, és senki se volt, aki eligazítson, pedig kerestem, kitartóan kerestem a felnőttek között, nagynéha látott rokonaim között, tanáraim között, de mindig valami egészen más választ kaptam, ha egyáltalán meghallgattak, mint az a teljesség, amely az igazság volt, nem álom, abban a versben.

„Mindenkinek van egy álma…” Az enyém egy kis ház volt. Az utca felől virágoskert, oldalt zöldséges, hátul baromfiudvar, gyümölcsfák, kis krumpli, kukorica, szerető férj, akinek mindenekelőtt fontos legyek, mint ő nekem, nem mint anyámnak apám és apámnak anyám, erős legyen, egyszerűen csak úgy, hogy a karjába tudjon kapni, ha úgy hozza a kedve, meg úgy is, hogy biztos, magabiztos, ültessen az ölébe este, ha a hét gyerekünk már alszik, okos is legyen, minden kérdésemre tudjon választ, és vállaljon minden döntést, amit családunk élete megkíván… Mit csinál apád, kérdezte tőlem apámék egyik barátja még hatéves koromban, mielőtt elváltak. Olvasik és cigarettáz, feleltem.

Álmomban se, semmi esetre se akartam, hogy olyan házasságom legyen, mint anyámé s apámé volt, pedig azután mégis csak azt a rossz mintát tudtam, bár választásaimban gyakran apámat választottam: erős, okos, derűs azzal az asszonybolondító szép hangjával, azzal az asszonybolondító szikrázó szemével, gyöngéd mosolyával. Dehogy is tudtam, amikor újra és újra beleválasztottam, hogy őt választom, akitől hét évesen megfosztottak, kikértem volna magamnak, ha valaki szemembe mondja ezt, szüzességem birtokosában, ebben az édesben is az örök szegényt, a szíjast, a széphangút, a villanószürkeszeműt – tudtam is én? Pedig talán éppen ugyanezért tudtam aztán tőle olyan magammal szemben kegyetlenül elválni is, ahogyan ő, apám is, anyám is elvált egymástól, apám elvált tőlünk és anyánk sorsunkra hagyott.

Akkortól lett a természetellenes természetes, kifacsarodott minden, összekeveredett igazság és hazugság, mindig ahhoz kellett alkalmazkodnom, akihez, ahová löktek: rokon, nevelő, tanár, hol van-hol nincs anyám, sosincs apám, muszáj volt alkalmazkodni, hogy élve maradjak, hogy szeressenek, jól viselni magam, jól tanulni, jól sportolni, ez volt a követelmény, gondoltam: ha teljesítem, szeretnek, de nem sikerült jónak lenni, és nem is szerettek, túl keserű voltam én már akkor, csak ezzel nem tudtam szembenézni, nem tudtam azt mondani: ilyen vagyok, ha kellek, kellek, ha nem, nem, hanem újra és újra magamban keresve és találva hibát igyekeztem kinek-kinek kedvére tenni, no nem alázatosan, de mégiscsak az ő kedvére és nem a magaméra, kifacsarodtam, azt se tudtam, ki vagyok, fogalmam sem volt róla, milyen vagyok valójában, csak ezt az állandóan változó követelményt: mit kíván nagynéném tőlem, mit Klári néni, mit az igazgató úr, csak azt: milyennek kell lennem. Hogy meg kéne maradnom szerelmem mellett, hogy föl kéne emelnem magamhoz abban, amiben több vagyok, s rászelídíteni arra az életre, amire vágyom vele, honnan is tudtam volna az én hol veszekedő, hol egymást bújó s még csecsszopó kishúgom ellenére is szétváló pár mellett megtanulni, hogy ez egy életre van?

Ez is lehetett volna az életem, több mint harminc éves késés – de tudjuk, úgyse lehetett volna ez, mert akkor miért nem ez lett, az a pár, az egy életre van, azt szétválasztani nem lehet, nem szabad, ahogy ma tudom: bármi történhet köztem és gyerekem közt, bármilyen ő és bármilyen is vagyok én, egyszer s mindenkorra gyermekem: a ki-ből be vágyni, a be-ből ki, ahogyan mindig az intézetből anyámhoz s anyámtól el az intézetbe, igen, a természetel­lenes lett a természetes, azt a mintát utánoztam, amit tudtam: a rosszat, és mégis: legalább anya tudtam lenni, legalább egy kapcsot összekapcsoltam.

Mikor később egyszer, egy gimnáziumi bálon egyik táncosom kérdésére mondtam, író akarok lenni, ő azt mondta: Rajta! Mire várok? Itt van most ez a Frangoise Sagan, annyi idős, mint én, és már világhíres. Olvastam? Nem, nem olvastam Frangoise Sagant. Ha még őt se olvastam, mondta, hogyan akarok én író lenni? Sehogyan, vágtam rá dühösen. Én nem világhíres akartam lenni, hanem adni valamit az embereknek. Elindulni felkutatni az igazságot, és odaadni az embereknek. így gondoltam. Nem zenél?, kérdezett tovább ez a táncos. Zongorázni tanultam öt évig, feleltem neki. Mire kiröhögött. Ő azt kértezte: Nemzenél? Ilyenek voltak az én időmben ezek az értelmiségi fiúkák, s máig is, már deresedő fejjel is ilyen éretlenek és értetlenek, szóban bátrak, tettben öngyilkosán gyávák, tisztelet a kivételnek, idejében észre kellett volna vennem: nincs mit keresnem köztük, hogy bármelyiküknél, az összes kiműveltségükkel egyetemben többet ér az én szegény szerelmem, akit hányszor megtagadtam, ha barátnőm röhögte a helyesírási hibáit, ahányszor csak írt, hányszor elküldtem, mert jött, jött, még mindig, egyre jött, tizenkét év múlva, amikor már gyereket vártam, még mindig megkeresett, de akkor már öt gyerek apja volt s egy szép, rossz kis asszonyka férje, aki elálmodta tőlem az álmom, de hogy vettem volna el én öt gyerektől akkor már az apát?

Semmit sem lehet meg nem történtté tenni. Semmit nem szabad elfelejteni.

„Mindenkinek van egy tévedése,
jaj nehogy te légy!
Vigyázz, hogy szerelmes álmaink
ne tépje semmi szét!”

Így folytatta a sláger.

CHOLI DARÓCZI JÓZSEF

Halott hajós

Révész voltam,
boldog voltam!
Halott lelkek közt
hajóztam.
Hordtam át
a halottakat,
most már vihetem
magamat.
Vinném, vinném: már nem lehet,
elúsztatták
a lelkemet.
Halott lelkű
hajós vagyok:
halott hajók,
halott hajós.

Béjásicko gilyi ^*

Három lányom felneveltem békében,
mind a hármat férjhez adtam épségben.
Mind a hármat férjhez adtam,
emberséget mégsem kaptam,
emberséget mégsem kaptam, nem.

Elindultam három úton, járt a szél.
Mind a hármat végesvégig fáztam én.
Mind a hármat végig jártam,
emberségre nem találtam,
emberségre nem találtam még.

Hosszú az út, törik a rúd, száll a jaj!
A fejemen fehérre váltott a haj.
A fejemen fehér a haj,
gyűlik körülöttünk a baj,
gyűlik körülöttünk a baj, jaj!

Kifeszülve

SUBTITLE

A cigány értelmiségnek ajánlom

Fekete bilincsét töri a hajnal,
a csillagok félárbócra ereszkedve
készülnek a halálra.
Magzatburkában mocorog a Nap,
az éledő zsarát,
egyszálmaga,
mintha megkötözött lenne,
mintha megkötözött lenne…

Már magunkhoz sem tudsz visszavezetni.

Rabtartója s rabja vagy magadnak.
Álmaidban meggyszínű ostort suhogtatsz,
semmilovad toporzékoló táncát figyeled –
táncolsz magad is.
Fütyülsz a kétségbesettek hívására,
sodor az idegen áradat.
Utódokat a vakvilágnak nemzel…

Hát már magunkhoz sem tudsz visszavezetni?

Item:
A félelemtől remegve itt benn és kinn
borzol a kín.
Ki él,
ma is remél,
hogy majd holnap is lesz cél.
Én csendben készülök, magamban
s kifeszülök a demokráciára.

^* Bejás dal [vissza]

CSÁK GYULA

Pitymallat

Hangjáték

Lenyomódik egy ajtókilincs, azután kopogtatás az ajtón

PAPP LAJOS

A pálya bére

Értetlenül éled az ember
egy világ dolgai között
Két kezével tétován kapkod
S fölsír Ha falba ütközött

Majd az igenlés rendszerében
próbálgat színes szavakat
Először úgy érzi az ember
több lett és sokkal szabadabb

Fejét vak gőggel hátraveti
gúnár-kevélyen lépeget
míg el nem botlik valahol és
meg nem érti hogy tévedett

S majd valakit talál az ember
Ha nem talált hát kitalál
Alámerül egy ölelésben
amely lehúzza mint a sár

perc-boldogság hitvány anyagból
Olcsó lepedő Szétszakad
S tehetetlenül és mezítelen
jajdul a szürke ég alatt

Egymaga csupa tagadássá
változik – sípok és dobok
törött társává S az is amit
megnyert megúnt és eldobott

A szemgödrében pilácsoló
új áltatás új lángra kap
Kigondol az ember magának
nagy lelki-forradalmakat

Felháborult tettekre készül
fest kokárdát és lobogót
míg csak ki nem ordít magának
valahol egy kis dobogót

Arra felszökken Átváltozik
bölcs reformerré S fél nagyon
A dobogót félti kiváltképp
mert az a deszka – hatalom

S majd jönnek újabb tagadások
másféle hitek igenek
amíg a sok áthangolástól
kikészülnek az idegek

Baktat Ballag a csillagok közt
álmatlanul vagy álmosan
Vállait érintik a házak
mikor közöttük átoson

S egy hivatalban elhallgat majd
Kucorog asztala mögött
s villódzik mint a gépekben a
túlgerjesztett áramkörök

Kopik A bőre színét veszti
elszürkül Ványadt régi kép
Lehorgadt váll s tétova zörej
ha botra támaszkodva lép

Majd egy harang szól S mire elhal
belőle földtúrás marad –
Valami árnyék csetlik-botlik
az összehajtó fák alatt.

TÍMÁR GYÖRGY

Az apuka

Egek, ez a nő!

Bertényi a Margit körút és a Frankéi Leó utca sarkán majd három évtizedet röpül vissza az időben, a nő oly kísértetiesen hasonlít Pincési Icára.

Pincési Ica. Nagy ég, de rég is volt! Ötvennégy elején. Ö maga akkor még nem futott be mint zeneszerző (miért, mostanra tán igen?), a Műsorirodában dolgozott, és az éjszakai lokálokban elhangzó zeneszámokért volt felelős. Esténként ellenőrző körutakat kellett tennie a mulatókban Tótkovács Gyuszival, aki meg – dramaturgi címmel fölruházva – a műsorokbéli szövegekért felelt. A feladat egyszerre volt viszolyogtató és nevetésre ingerlő, hisz melyik lokáldalnok vagy dizőz merészelt volna éppen a két ifjú ellenőr jelenlétében adni elő tiltott számot?

Három hónap. Ennyi időt bírt ki ott Bertényi. S főleg emiatt a nő miatt fogta a kalapját és állt idébb ötvennégy áprilisában. Illetve hát, persze, Pincési Ica miatt, akire ez a nő annyira hasonlít.

Ica abban az időben egyike volt a pesti éjszaka koronázatlan királynőinek. Természetes vörös hajához szürke szempárt viselt, de a legtöbb szürke szemmel ellentétben ez a szempár sem nem volt hideg-rideg, sem nem elnéző-megbocsájtón szelíd: szinte bujtogatóan kihívó, bizonnyal ama néhány apró pirosas pöttyöcske révén, amely mintegy a hajából tévedt a pupillája köré. Pincési Ica a Papagájban lépett föl éjszakánként, és mindig fölvett egy-egy éppen divatos világslágert a műsorába, akárcsak vetélytársnői a többi lokálban. Ezek a slágerek általában a latin országokból származtak: Hispániából, mint a „Talán, talán, talán” magyar szöveggel énekelt Qui sas; Dél-Amerikából, mint a Kávé („Peng a gitár, szól a halk dzsessz, őrjöng Buenos Aires”); vagy Franciaországból, mint a C'est si bon meg „A két szemét még most is látom” kezdetű, a bécsi Munkásinduló dallamából csent Kozma-sanzon. A szocialista kultúra tisztaságán őrködők látnivalóan csak az angolszász eredetű zeneszámok fertőzetétől óvták a romlatlan nép szellemiségét, gondolja a Lukács uszodába tartó Bertényi, s kénytelen megvallani magának, hogy ma éppen oly kevéssé tud erre magyarázatot, mint akkor, ötvennégyben.

Pincési Ica ekkoriban egy Bertényi által nem ismert eredetű világslágert énekelt estéről estére a Papagájban, Az én apukám címűt, mindahányszor kirobbanó sikerrel. Ám egy napon leszólt valaki a Műsorirodába a Fővárosi Tanács kulturális osztályáról, alighanem Bárdoska elvtárs: a Népművelési Minisztérium letiltja a sláger további előadását. Indok nem volt.

Tótkovács Gyuszi éppen influenzásán, harminckilenc fokos lázzal feküdt otthon az ágyában, s mivel Bertényinek kellett helyettesítenie, voltaképpen mindegy is volt, vajon a szöveg ellen, avagy a muzsika eredete ellen támadt-e kifogás odafönn. Mindenesetre Bertényire várt a kényelmetlen feladat, az irodába rendelni Pincési Icát és tudatni vele a felsőség döntését.

A művésznő dermedten hallgatta a verdiktet. Kész téboly, mondta végül. De hát miért? Miért?!

Bertényi becsülettel kinyögte, hogy fogalma sincs róla. A szövegbe aligha lehetett bármit is belemagyarázni:

Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem élt sohasem. Piros haja volt és krumpliból volt az orra, trombita harsant, mikor megjelent…

A híres bohóc továbbá a trapéz tetején, „a szörnyű mélység szélén” is megjelent a dalocskában, ám ebből még mindig nem világlott ki, mibe lehet itt belekötni. Pincési Ica dühbe gurult, nyilván azt gondolta, hogy valamelyik vetélytársnője feküdte ki magának ezt a tilalmi rendelkezést. Amikor nagy sebbel-lobbal távozott, alaposan bevágva maga mögött az ajtót, Bertényi nem sejtette, hogy az ügynek ezzel koránt sincs vége.

Három nap múltán Pincési Ica ismét, ezúttal hívatlanul, megjelent Bertényinél az irodában, helyet foglalt, előhalászott retiküljéből egy csomag bolgár Rodope cigarettát, rágyújtott, majd hátradőlt a karosszékben, kifújt három szabályos füstkarikát, egy vámp minden kimódolt rafinériájával keresztbe vetette a lábát, s rávillantotta piros szikrákat vető szürke tekintetét Bertényire.

Nézze, Bertényi, maga helyes fiú; biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. Két estén át nem énekeltem el a bohócdalt. A vendégek reklamáltak, zúgolódtak. Schöller, az üzletvezető lehordott, hogy mit rontom én a boltot, az lesz a vége, hogy a törzsvendégek máshova pártolnak, neki meg ugrik a prémiuma. Nézze, Bertényikém, ezt maga sem akarhatja. Nekem semmi kedvem kiszúrni a Schöllerrel, de a vendégekkel sem. Sőt, még magával sem, kedves Bertényi, tehát befogom a pofámat, és nem mondom a hőbörgőknek, hogy a Műsorirodán kérjék ezt számon, mert egy-két indulatosabb imádóm még ide találna jönni, hogy beverje a képét, kedves Bertényi. Nos hát, ugye, ez így senkinek se jó. A szám frenetikus siker! Bombasiker, érti? Elvégre nem énekelhetem helyette a manuskáimnak a sződd-a-selymet- elvtárst éjjel fél tizenkettőkor, ezt csak beláthatja. Arról már nem is beszélek, hogy maga se talált kivetnivalót sem a szövegen, sem a zenén. És ha itt volna most a kedves Tótkovács barátja azzal a fenenagy irodalmi eszével, hát ő se találhatna. Mert ilyen egyszerűen nincs. Attól, hogy valahol egy főmufti rosszat álmodott, vagy hogy másképp nem tudná valamelyik ribanc vetélytársnőmet megtartani az ágyában, miért kellene egy sikerszámot megölni és egy jól menő lokált lerohasztani? Nézze, Bertényikém, hadd énekeljem ma estétől újra az apukát, ígérem: mindig csak akkor adom elő, ha maga meg az a másik fenenagy eszű, a barátja nincsenek jelen. Na? Mit szól? Nyugodtan jöhetnek ellenőrizni, amikor csak kedvük szottyan rá. így mindenki boldog lesz. Nos?

Bertényi megsemmisülten ült az íróasztala mögött. Végre kéne hajtatnia egy teljesen bornírt rendelkezést. Egy rendelkezést, amellyel ép elméjű ember nem érthet jó szívvel egyet. Mit tegyen?

Tulajdonképpen igaza van, Ica, mondta. Isten neki fakereszt, énekelje.

Pincési Ica fölpattant a karosszékből, áthajolt az íróasztalon, s miközben félkezével elnyomta cigarettáját, a másikkal magához vonta Bertényi fejét, és homlokon csókolta. Maga egy tündér. És elviharzott.

Néhány nappal később Bertényi egy délelőtti próbán kezdte a napot, s csak dél tájt vetődött be az irodába. Döbbenten látta, hogy akárha a félelmetes Velencei Tizek volnának, ott ült Pincési Ica társaságában a számonkérő nagytanács. Bertényi íróasztala mögött, az ő székén Bárdoska Elemér, a fölöttes hatóságot képviselő pocakos gnóm terpeszkedett, köröskörül pedig, a Műsoriroda egyéb helyiségeiből összehordott székeken, az iroda igazgatója és egyéb vezetői ültek. Mindnyájuknak össze volt ráncolva a homloka, mintha éppen egy véres merényletnek vagy összeesküvésnek vették volna hírét.

De hisz itt is van! – kiáltott föl a pesti éjszaka koronázatlan királynője. Majd ő megmondja maguknak!

Nem volt nagy művészet kitalálni, merről fúj a szél. De nem is kellett. Az íróasztalnál ülő Bárdoska Elemér már mondta is: Bertényi elvtárs, a művésznő azt állítja, hogy Ön adott neki engedélyt Az én apukám eléneklésére.

Én?! – szakadt ki a hitetlenkedő, sőt felháborodott kiáltás valakiből, mielőtt Bertényi megszólalhatott volna. És Bertényinek még hitetlenkedőbben, még felháborodottabban kellett tudomásul vennie, hogy ez a kiáltás az ő száján szaladt ki.

A füle hegyéig forróság öntötte le. Ez az egyetlen árva szótag, ez a képtelenül gálád, nyavalyás kis szótag, melyet nem is ő, hanem valaki más, egy Másik szalajtott ki a száján, még mielőtt ő maga bármit felelhetett volna, lehetetlenné tett minden visszakozást. Már nem volt pardon, már nem lehetett azt mondani, hogy izé, persze, tényleg, most jut eszembe, csakugyan én adtam rá engedélyt, mivel az a tilalom egy kapitális ökörség, és egy ilyen csacska kis dalocska valamilyen krumpliorrú bohócról nem árthat senkinek az égvilágon.

Aljas disznó, ripakodott rá Pincési Ica, de többen erélyesen lehurrogták, hogy itt nincs helye pimaszkodásnak. A társaság már csak hivatalból is Bertényinek hitt, vagy legalábbis vele volt szolidáris, ami őt kiváltképpen földúlta, hiszen maga is pontosan tudta, hogy valóban aljas disznóság volt, amit tett.

De hát mi történt vele? Vele, aki utált, megvetett és éppen ezért került is mindenfajta hazugságot?

No igen, ha lett volna ideje fölkészülni erre a drámai szembesítésre. Ha előre tudja, hogy ekkor és ekkor, itt és itt fölteszik neki a kérdést, ő adta-e meg az engedélyt, igen, igen, és százszor is igen, akkor, ha némi rágódások árán is, de úgy dönt, hogy lesz, ami lesz, előjön a farbával.

Csakhogy a támadás váratlanul érte.

Na és? Attól, hogy váratlanul érte, tán nem a becsület útját kellett volna választania? Egyáltalán, mi fenyegethette volna, ha beismeri: igen, igaz, ő mondta Pincési Icának, hogy csak dalolja nyugodtan azt a jelentéktelen kis bohócdalát? Mivel lehetett volna megtorolni egy ilyen semmicske fegyelmezetlenséget, egy ilyen szóra sem érdemes önállóskodást? Mivel? Legföljebb egy kiadós fejmosással. Netán, de akkor aztán a legrosszabbat föltételezve, írásos megrovással, amelynek még a munkakönyvbe való bevezetése sem jelenthetett volna katasztrófát.

S lám mégis a gyáva énje kerekedett fölül, méghozzá meghökkentő gyorsasággal vágva a másiknak, a tisztességesnek elébe. Miért? Mi tette ezt vele? A zsarnokság, a maga közismert módszereivel, melyek még ekkor, az új szakasznak nevezett enyhébb és reménytkeltőbb periódusban is mintegy bele voltak maratva az ember reflexeibe?

De ha ezen az igazán picurka becsületrpóbán ilyen szégyenletesen elbukott, vajon hogyan állta volna a sarat, mondjuk, az Állami védelmi Hatóság pincéiben?

Bertényi még most, a Lukács uszoda pénztárcsarnokában is beleborzong a gondolatba. Tisztában van vele, hogy ama régi-régi pillanat ólomsúlyát mindhalálig cipelni fogja. Az sem igazi vigasz, hogy Pincési Ica működési engedélyét nem vonták be az affér nyomán, a piroshajú bohóc piroshajú leánya megúszta egy utolsó figyelmeztetéssel, amiben nyilván szerepet játszhatott a felsőség olyasféle meggondolása, hogy a művésznő leparancsolása a dobogóról csak fölösleges botrányt robbantana ki. Ha mégis leparancsolták volna, Bertényi természetesen azonnal a védelmére kel, vagyis kerül, amibe kerül, kipakol az igazsággal, a többiek megvetését is vállalva, amiért korábban olyan szánalmasan megpróbálta kihúzni nyakát egy nem is túl szoros hurokból.

A gyávaság néha nem egyéb, mint az ész bátorsága, vigasztalta annak idején apja, amikor ő a Ligetben eliszkolt a rátámadó nagyobb suhancok elől. Lehet, hogy így is van. Abban a régi esetben nyilván így is volt. Más esetekben viszont csupán erkölcstelenség, semmi más.

Lassan, törődötten vonszolódik az uszodabejárathoz vezető platánok alatt. S ebben a pillanatban újra hallani véli Pincési Ica hangját csaknem négy évtized távolából: Nézze, Bertényikém, hadd énekeljem ma estétől újra az apukát…

Az apukát.

Az ő apja, aki bölcs megértéssel oldozta föl valaha a futás szégyene alól, akkor, ötven­négyben már tíz éve nem élt: Élt viszont az, akit az újságokban úgy neveztek: mindnyájunk forrón szeretett édesapja.

Az apuka. Mindnyájunk apukája.

Mint híres bohóc.

Mint egy vörös… illetve, hát piros parókájú bohóc, krumpliorral. A szörnyű mélység szélén. És trombita harsan, amikor megjelenik. Hát persze, hogy a közönség tombolt a gyönyörűség­től! Hát persze, hogy valaki akkor, odafönn…

Úristen, gondolja most, csaknem négy évtized elteltével Bertényi, miféle iszonyatos partit játszottunk mi abban az időben?

Vagy lehet, hogy abban az egyetlen áruló szótagban – Én?! – már ott rejlett ennek a kései fölismerésnek valamilyen öntudatlan sejtelme?

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés Petőcz Andrással

Júliusi kánikula, mediterrán fény, azúrkék ég. Minden együtt van ahhoz, hogy jól érezzem magam, hiszen régi meggyőződésem: égtájat tévesztet­tem, s valahol Itália ege alatt kellett volna meglátnom azt a bizonyos mediterrán napvilágot. Az Astoria kávéházban beszéltünk meg találkozót. Benn légkondicionálás, szinte hűvösnek hat a kinti hőség után. Tehát tulajdonképpen itt is jól érezhetném magam. András megérkezik, lerogy.

– Tán nem bírod a hőséget? – kérdezem.

– Dehogynem, hiszen én délszaki lény vagyok, valahonnan Dél-Franciaország partjairól.

– Akkor neked is jól kéne érezned most magad. Tehát, hogy feltegyem a kötelező kérdést: hogy vagy?

– Hogy a kötelező válasszal feleljek: köszönöm, rosszul. Nagyon rosszul.

– Miben áll a rosszulléted?

– Én akkor vagyok rosszul, ha nem tudok írni. És most nem tudok. Nagy László mondja egy vallomásában, hogy szomorú verset is csak jókedvében tud írni. Valahogy így vagyok én is. Nem tudok dolgozni.

– De mi okozza ezt a – szemlátomást hosszabb ideje tartó – rossz közérzetet?

– Utálom ezt az egész magyar irodalmi életet. Úgy látom, szinte tökéletes kontraszelekció működik, az értékeket nem mutatják fel, divatokat ünnepelnek. Ennek következtében a költők- írók egymásra acsarkodnak, irigykednek. S ez főként mintha az én generációmra, a 30-40 évesekre volna a legjellemzőbb. Hihetetlen dolgok történnek meg. Egy évkönyvben megjelent X költő verse. Erre Y költő levelet ír a kötet hetvenéves, tapasztalt, szakmában ismert szerkesztőjének és mocskolódó hangon tiltakozik a másik megjelentetése ellen, mondván, az rossz, gyenge, szemét, nem évkönyvben való. Hát hogy történhet meg ilyen? Nem egymás értékeinek megbecsülése, hanem egymás eltaposása folyik. De a kontraszelekció időben visszafelé is működik. Egyik neves folyóiratunkban megjelent egy összefoglaló tanulmány a 80-as évek magyar lírájáról. A tanulmány meg sem említi Juhász Ferenc vagy Ágh István nevét, viszont kimerítően foglalkozik náluk sokkal később jelentkezett és jelentéktelenebb szerzőkkel; „költővé” avat olyanokat, akik igencsak távol állnak ettől a fogalomtól. Egy másik jelenség: az említett kritikus költőként aposztrofál egy fiatal prózaírót, pusztán azért, mert egy költői baráti kör tagja. Tudatlanság, rossz információk és elfogultság mindenütt. Ugyanúgy folyik a lobbyzás az irodalomban, mint a pénzvilágban vagy a kereskedelmi életben. Aki nem tartozik valamilyen csoporthoz, az kívülreked az irodalmi életen. Szinte félelmetes, mennyire elkülönülő, zárt világot alkotnak az urbánusok, népiesek, avantgárdok, illetve az irányzatokon belül is elkülönülő klikkel működnek.

– Elég régóta ismerős fogalmak ezek. Ki hitte volna, hogy még mindig élnek?

– Erősebben, mint valaha. Az utóbbi három évben ezeknek az ideológia által meghatározott művészi csoportosulásoknak az elkülönülése és gyűlölködése teljesen tönkretette az irodalmi közéletet és hangulatot. Én nem tudok csoportérdekeket tisztelni, csak embereket, és nem csoportérdekek szerint mérem és becsülöm a tehetséget. Elképesztőnek tartom, hogy ideológiai okok miatt Juhász Ferencet törölték a magyar költészetből. Én őt korszakos tehetségnek tartom, aki bizonyított, életműve kikerülhetetlen mind a költőutódok, mind az irodalomtörténet számára. Sajnos, a kritika legalább olyan elfogult, mint maguk az írócsopor­tok. A kritikusok ugyanúgy egy-egy lobbyhoz tartoznak, és csak az odatartozó alkotót hajlandók elismerni. Sajnos, a magyar kritikának rossz hagyományai is vannak. Az egyébként mindannyiunk által oly nagyrabecsült Kölcsey bírálata 1817-ben pörölycsapásként érte a pályája csúcsára érkezett és alkotóereje teljében levő Berzsenyit. Annyira megsérült, hogy a támadásra 1825-ben volt csak képes válaszolni, de a sebet sohasem heverte ki. Alig írt verset ezután, inkább a közéletben vett részt.

– Költői elhallgatásának gyönyörű megfogalmazása a legjobb cáfolat Kölcsey ítéletére: „A nemes poesis néma hattyú,/ S hallgat örökre hideg vizeken”. És hogyan ítéled meg Kosztolányi hirhedt Ady-kritikáit A Toliban?

– Szerintem az más eset. Akkor Ady már nem élt, az ő személyes érzékenységét nem sértette Kosztolányi. Úgy hiszem, a még élő alkotók esetében a kritikának tekintettel kell lenni az alkotói érzékenységre. Egy rossz mondat egy egész életművet megbéníthat. Míg azonban, ha a kritika toleráns, és nemcsak a negatívumokat emeli ki egy versből vagy egy kötetből, hanem felmutatja a benne meglevő értékeket is, egyrészt reálisabban ítél, másrészt empatikusáéban fordul az alkotó felé. Az életmű megítélése úgyis az utókor dolga. Az irodalomtörténetírás feladata ezért más, mint a kritikáé. És még egy különbség: a kritikának azonnal kellene reagálnia minden megszólalásra. A kritika azonban – ha csak nem lobbybeliről van szó – igen gyakran hallgat. Egy alkotói teljesítmény elhallgatása talán még fájóbb, és még nagyobb hiba, mint a negatív kritika. S jóllehet a kritikának sosem lehet az a feladata, hogy beletaposson egy élő alkotóba, egy tárgyilagos elemzést jónéven vesz az alkotó, ha negatívumai mellett az értékeit is felmutatják. De hát ez nálunk ma szinte lehetetlen. Egy nagyon szűk elit diktál az irodalmi életben, ők nevezik ki a zseniket, akiknek minden odavetett kötőszavát zseniálisnak minősítik; két-három ilyen alkotót avattak zsenivé prózában, és nem sokkal többet költészetben. Ezek mind egy meghatározott irodalmi körhöz, ízléshez, irányhoz tartoznak. A többiek nem számítanak, ügyet sem vetnek rájuk, kritikára sem méltatják őket.

– Úgy érzed, stílusdiktatúra van?

– Ezt még soha nem fogalmaztam meg így, de azt hiszem igen, erről van szó. Ennek a szűk, arisztokratikus irodalmi körnek az ízlése igen jellegzetes: a nagyon intellektuális, a „sachlich”, tényszerű, az érzelmektől mentes vagy azokat hűvösen szublimáló, szubtilis humorú költészet tetszik. Már a Zalán Tibor-féle igazán nem harsány, érzelemgazdag költészetet is leírták. Nem tagadom ennek az intellektuális költészetnek a létjogosultságát, természetesen ebben is születnek értékek. De a magyar líra ennél sokkal szélesebb színskálán él, és minden stílusirányzatban születnek számomra jó és rossz versek. Szerintem mindegyikből ki keli emelni a jót ahhoz, hogy a magyar líra teljes körképét kapjuk, és nem lenne szabad a favorizált irányzat minden darabját előtérbe állítani, antológiákba csak ezeket felvenni, folyóiratokban csak ezeket közölni. Nem a stílusokat, irányzatokat kell rangsorolni, hanem a művek színvonalát megérezni.

– Hol állsz te ebben az irodalmi kirekesztősdiben?

– Úgy érzem, nem vagyok a helyemen. Mármint nem én nem érzem a saját helyemet, hanem az irodalmi közvélemény nem sorol oda, ahol lennem kellene. Amikor én indultam, a 80-as évek elején, két stílusirányzat közé robbantam be. Voltak közös hangjaim és célkitűzéseim korosztályom fiatal tagjaival, de vonzódtam az idősebb generációhoz is. így egyszerre voltam jóban – és stílusközösségben – Zalánnal, Géczivel, Kukorellyvel, Márton Lacival, Garaczival, és mélységesen tisztelem még ezeken felül Juhászt, Tandorit és Somlyót.

– A JAK-füzetekben – az utóbbi három név kivételével – mindezek a korosztályok, ha lehet generációs választóvonalat húzni ilyen kis korkülönbségeknél, de még ezeken kívül is, például Szilágyi Ákos, Várady Szabolcs, még együtt szerepeltek. Te is publikáltál a JAK-füzetekben.

– Igen, de az utóbbi három év polarizálta a korábban még együttműködésre képes embereket. Én két stílus között őrlődöm, van vonzódásom a költészet klasszikus vonalához…

– Ezért írsz olyan sok szonettet? Méghozzá a szabályostól kezdve a legszabálytalanabbig, amelyben már semmi más nincs az eredeti szonettformából, csak a 14 sor, meg a 4+4/3+3 szakaszok közti forduló. E számunkban olvasható versek között is van japán szonett, amely tartja a strófaformát, de nem tartja a szótagszámot, sem a jambikus lejtést, és van prózavers, amit csupán a 4+4/3+3 tagolás tesz szonetté.

– Így igaz, de hát ti magatok írtátok Szerdahelyi Istvánnal a Verstanban, hogy mára már tulajdonképpen minden 14 soros vers szonettnek tekinthető. Valóban vonzódom a költészet klasszikusabb vonulatához, de voltak és vannak kapcsolataim a posztmodernista törekvésekkel is, bár ma ezekhez már kevésbé vonzódom. Tulajdonképpen egyedül vagyok, stílusmeghatá­rozottság nélkül, és ezzel csoportérdeken kívül. Saját utam van, amelyben ötvöződik mindaz, ami körülöttem él és alakul, de semmiképpen sem sorolom magam sehová. És ez ma nagy baj. Idegenkednek az egyéniségektől, az irodalom meghatározó emberei jobban kedvelik a szalonéletben sablonossá formált alkotókat, mint a saját útjukat keresőket. Egy-egy ilyen irodalmi szalon egyben politikai csoportosulás is, megszabják a divatot, túlértékelik a divatjelenségeket, és a körön belül létezők minden elismerést megkapnak. Tarthatatlan, hogy ezek a közember számára „közérthetetlen” intellektuális csoportok alakítsák egy ország költészeti és magatartásbeli normáit. Tarthatatlan az is, ami az előbb felsoroltak következ­ménye: az 1992-es életműdíjakat (neveket nem mondok, mert nem a személyek, hanem a gondolkodásmód ellen van kifogásom) harminc- és negyvenéves fiatalok, vagy kevésbé fiatalok (de semmiképpen nem olyanok, akik mögött életmű van) is megkapták, vagy olyan ötvenesek, akiknek költői termése a legnagyobb jóindulattal sem minősíthető életműnek, míg olyan nagyformátumú személyiségek, mint Juhász Ferenc vagy Tandori Dezső ezt a díjat – a divatdiktátorok szerint – nem érdemelték ki. Sajnos, úgy érzem, az elmúlt 3-4 évben minden olyan rossz tendencia, melynek a csírái már korábban is megvoltak, felerősödött, fokozódik az atomizáltság. Úgy érzem, egyedül vagyok.

Ez Petőcz András 33 éves, ötkötetes, Graves-díjas költő lelki kórképe. A kórelőzmény a fenti beszélgetésből egyértelmű. A diagnózis: a magyar társadalom betegségeinek járványszerű elterjedése a közéletben, az irodalmi életben, és ennek hatása a szubjektumra. Ahogy a diagnózist maga Petőcz megfogalmazza: „illegalitásban élek”. A terápia? Az már nem elsősorban az ő feladata.

PETŐCZ ANDRÁS

Japán szonett

Ha parton maradok,
Vitorlám ha oldom,
Távozom mindenképp:
Időm elhullajtom.

Ha tétlen szorongok,
Félelem ha megköt,
Kőpagoda árnya:
Lassanként belém nőtt –

Sötétséggel telten
Virradatra várva
Fenyőfa-suhogás –

Napokat hevertem
Készen a halálra,
S rettent valaki más.

Bemutatás

Sálingeinek is

Míg távol voltam,
rettenetesen megnőtt,
rettenetesen megnőtt
a néhány nap alatt.

Kezembe vettem
kicsinyke-apró kezeit,
és kiáltottam, akkor,
szinte sikoltottam.

Annyira akartam,
hogy szeressen.
A szeretetét akartam,
a ragaszkodását.

Annyira akartam.

S csak bámulva néztem,
milyen óriási –
Milyen hatalmas lett
a néhány nap alatt.

A gyönyörre-várás hűs gyönyörével

Somlyó György-variáció

Párizsba készülsz. Benned közele.
Örökre itthagysz végre-végre mindent.
Emlékszel még, ahogy egy szoknya libbent,
s utánanéztél: egy voltál vele.

Mert volt jó pillanat: nyirkos tele
a pusztulásnak még nem érkezett el –
Nem borított borongós érzetekkel,
miképpen most, a jelen jelene.

Látod, jó így a távozás előtt
eljátszani a visszarévedőt;
hátrapillant, s nem a messzibe néz

az utazó, ki fojtott vágyat érlel,
s boldog titokban: mint a rebbenő kéz,
a gyönyörre-várás hús gyönyörével.

Virágszirom: kékes-fehéres

Pilinszky Jánosnak

Azt a mozdulatot, a virágszirom
kékes-fehéres lassú elmozdulását,
csak azt tudnám feledni, a franciát,
ahogy – éhes volt, csak, csak
annyit akart ő – és a virágszirom-

lebegés, körülötte, mintha álmod-
nék, mintha visszafojtott lélegzet-
futással lenne éjszakai látomás, ott,
a soha-nem-volt Luxemburg-kertben, éj-
szakában, telihold és hűvös szél

közepeit: csak, csak, csak tudnám
feledni azt a franciát, végre, végre
elfeledni őt, lélegzetfojtott-futásom
félelmét, szorongását, ha, ha feledni
tudnám, ha feledni tudnám azt a rohanást –

Lolita

Dorkának

Csak nézem, nézem ezt a lányt,
az én lányom ez,
az én lányom ez,
csak nézem, miként egy idegent.

Elküldi nékem pusztulásomat:
nem láthatom,
nem láthatom,
rámaggatja: és nevet.

Azt mondja: nem játszom veled.
Rossz vagy, rossz, nagyon.
És mosolyog majd, amikor
egy hajnalon, egy hajnalon –

(Szegény kis Lolita, kínálkozik.
Szívét már másoknak adja –
Idegen kezek matatnak rajta,
és én hagyom, hagyom –)

Egyetlen lélegzetem

Egyetlen lélegzetem!
Még: megmaradtál.
Abban a különös futásban,
ami mostanság körülvesz.

Betelik nyaram.
S miként az őszi asszonyok,
körülem hajladoznak
a fák, meglesve csöndesen,
hogyan pusztulok.

Nem. Nem jön
felmentő sereg.
Azután pedig eltemetnek
ők, akikhez fohászkodom,
hogy temethessenek.

Egyetlen lélegzetem.
Tebenned bíztam.
Hogy megmaradsz,
hogy: megmaradsz.

Zárójelvers op. 54.

// illegalitásban élek, szülővárosom jólismert terein, utcáin
    sétálgatok, úgy hiszik, messzire mentem, úgy hiszi mindenki,
    aki szeret, és aki nem, illegalitásban élek, szavaim
4 illegálisak, emigráns vagyok szülővárosom jólismert utcáin,
    terein, bocsáss meg, hogyha megbocsáthatsz, futásom nem ér
    véget soha, bocsáss meg nekem, hogyha megbocsáthatsz, futásom
    nem fejeződik be sohasem, menekülésem folytatódik, írtam
8 nemrégiben valakinek, messziről írtam, messzi, messzi
    városokból, mintha ott lennék, mintha ott létezhetnék
    valaha is, érzem a lélegzetfojtó indulatot magamban,
11 ne, ne, ne engedd, Uram, kiáltom, ne engedd, Uram,
    ne engedd soha az utolsó
    mozdulatot, ne engedd soha azt
14 a mozdulatot, kiáltom, és futok, futok a világban, menekülök //

Zárójelvers op. 55.

// Budapest, ez, itt, a helyszín, azon terek, utcák,
    sétányok és parkok összessége, ahol jelenleg
    tartózkodom, meghatározható a négyzetkilométer
4 és a lakosság száma, a csatornahálózat hossza,
    és meghatározható továbbá a napi szemétmennyiség,
    amelyet ügyes és gondos kezek naponta
    a szemétlerakóhelyre ürítenek –
8 Jelenleg épp ebben a városban tartózkodom,
    itt élnek szüleim, rokonaim és gyermekeim is,
    bár gyermekeim mosolyainak száma nehezen
11 meghatározható, s milyenségükre vonatkozóan
    nemigen tudnék
    adatokkal előállni.
14 Budapest: helyszín. Terek, utcák sajátos ötvözete csupán. //

Zárójelvers op. 56.

// ez az új, ez a megújult futás kell nekem,
    levegő van ebben a futásban, sok-sok gyönyörűség,
    szabadság van ebben a szaladásban, tiszta-tiszta
4 szó, és élvezet van ebben a rohanásban, ahogy
    felszakadnak belőlem a hangok, a szavak, iszonyú
    mennyiségben törnek elő, a felszínen új és új zokogások,
    de boldog, magukradöbbent zokogások ezek, nem akarok
8 már semmi mást, ezt az új rohanást akarom csupán, ezeket
    az új magukradöbbent zokogásokat, és ezt a lélegzet-
    állító-szédító rohanást, a levegő surrogását magam
11 körül, ezt az új szaladást akarom, ezeket a tiszta
    szavakat és
    a futást,
14 ami bennem van, ami belőlem tör elő, ezt a boldog nevetést //

Zárójelvers op. 57.

// „néha-néha csapzottan megállók, idegenül, mint meghajtott,
    hajnali lovak, de aztán rohanok tovább, menekülök”, írtam
    korábban, hamisan, helytelenül, mert egészen más volt
4 az igazság – nem állok meg soha, gondoltam akkor, nem
    állok meg soha már, mert futásom nem ér véget soha,
    sohasem, csak éppen nem is volt bennem futás akkor,
    üres, tárgytalan, iszonyú szorongás volt bennem, nem
8 futás, de rettegés, rettegés a megfoghatatlantól,
    fáradt szomorúság volt bennem akkor, fáradt szomorúság
    a kudarcoktól, a pénztelenségtől, a kilátástalanságtól,
11 örökös rettegés volt bennem, gyáva meghunyászkodás, akkor
    még fáradt szomorúság,
    de most az újrakezdés
14 akarata van bennem; boldog és nagy-nagy levegővételek //

Désirée

Miként az őzek,
a patakhoz hogyha szaladnak,
olyan a mozgása,
olyan a remegése.