Azt vallja a gödény, hogy mindig absztinens volt,
a görény pedig azt, hogy bűze illatár,
az ítéletidő – úgymond – nem volt sosem zord,
s porló homok saját szava szerint a sár.
A sokaság pedig hallgatja ezt a kardalt,
csóválja a fejét és tengődik tovább,
megszokta, hogy azok csapják folyvást a nagy zajt,
kiknek a színe is eleve már fonák.
A „piacgazdaság” azt vallja: szociális –
és közben oly mohó, mint a piaci légy.
De erre végre már mozdul a sokaság is:
koldulni nyújtja ki légycsapó tenyerét…
Álmom nyugodt lehet: bármily buzgón kutat
múltamban bárki is, nem bukkan másra, csak
olyasmire, amit vallók és vállalok
e fejreállt világ bugyrában is, kifog
pályám vizsgálata rágalmazók hadán –
csak igazol, aki vádat vél szórni rám.
De azt sajnálom én, hogy hitvány pályatársak
iránt nem volt elég nagy bennem az utálat,
mert aki milliók ügyét sunyin feladja
s viharköpönyegét átváltja díszmagyarra:
az költőnek magát ne mondja, mert kikérem
magamnak meglopott s megcsalt népem nevében.
Gizella út, Gizella út,
egy régi dallam visszabúg,
idézi az emlékezet
ezerkilencszázhetvenegy
nyarát, amikor házibulit
csapott albérletben Judit,
szeretkeztünk a szőnyegen,
én csak vele s ő csak velem,
Gyuri és Ancsa ugyanúgy
vívták a szőnyegháborút,
zuglói éj, zuglói kéj,
szemérmetlenség, szenvedély,
ott még a bűn is tiszta volt,
akár forrásvízből a korty,
senki senkit nem irigyelt,
beérte azzal, kit ölelt,
beérte azzal, hogy a nap
neki is osztott sugarat,
csak annyit, amennyi a szűk
manzárdszobában összegyűlt
s amennyitől be nem borult
soha a tört burájú múlt.
Behintve már veled az egész Magyarország:
nincs ösvény, mit kecses lábad nem illetett,
akárhová jutok – már voltam ott veled,
a lombok mindenütt a te neved susogják.
Mi sem könnyebb nekem mint eltalálni hozzád:
bezárok gondosan mindent magam megett
s bármerre indulok, minden út elvezet
oda, hol víztükör, sugár csillantja orcád.
Hozzád kívánkozom – nem több ma már a honvágy,
szeretlek téged – és ez hazaszeretet,
irányodban amit érzek: erdők, hegyek,
mezők, falvak, vizek, városok százszorozzák.
S ha ebből bármit is bárkire átruház
szeszélyem ihlete: az hazaárulás.
Rendszeresen összefutottak a vidéki vásárok standjain. Bazárosok voltak mind a ketten.
– Kicsi a világ, szomszéd!
– Magának is ott kell kirakodni, ahol én vagyok!
Mosolyogtak, még le is paroláztak, irigykedve nézték egymás portékáját, magukban pedig a pokolba kívánták a másikat.
– Látom, kicserélte a kocsiját…
– Maga is megtehetné… Ez a Volga öregebb, mint ez a … a Lancia.
– Lancsia, édesapám! Lan-csi-a!
– Lancia, Lancsina, nekem mindegy! Öreg, meg kimustrált.
Évek óta evődnek-civódnak egymással. Persze csak, ha összefutnak. De hát – mondják – kicsiny a világ. Kátai Lajos és Horváth Nesztor hazája pedig még e kicsiny világban is parányinak mondható. S ha ehhez hozzá vesszük, hogy e parányi hazában a mi kétbazárosunk csupán a vásárokat piacokat járja portékáival, akkor nem nehéz kitalálni: sokszor összetalálkoztak, sokat évődtek egymással.
Horváth Nesztor, közönségesen Csiga, egy öreg Volgával járja az útját, Laji pedig (Kátai Lajos) legújabban egy olasz Lanciával. Természetesen, csupán a történetünk jelen időszakában. Hiszen a két vásáros tíz év alatt a legkülönbözőbb, öreg, kimustrált kocsival jelent meg a vásárokon. Csiga például egy öreg Warszawával kezdte az üzletet. Kardigánok, lebernyegek, farmerek, himi-humi jelentették a készletét. Ma? Rikító, idegen feliratokkal ékített blúzok, trikók, anorákok, miegyebek, szóval csupa bazári áru. Ám a sátor elején szépre pingált tábla hirdette: „Horváth Nesztor kereskedő”. S nem kis önbizalommal még e pár szó: „Párizsi divatbazár”.
Lajit – bár nyugodt természetű embernek tartotta magát – a gutaütés kerülgette.
– Annyi köze van magának meg a lim-lomjának Párizshoz, mint az ismeretlen anyósomnak az óceánrepüléshez! – s mert látta, hogy a kövér, pocakos, olajos képű Csiga fel sem veszi az efféle megjegyzéseket, tovább fűzte a szót. (Tulajdonképpen saját magát hergelte Kátai Lajos.) – És mondja, mondja, Horváth úr… Miféle név az, hogy Nesztor? Nesz-tor! Esküszöm magának, hogy ezzel a névvel csak a korcs kutyákat csúfolják…
Csiga olajbarna képe egy árnyalattal világosabb színben kezdett játszani, de a szeme és a szája mosolygott.
– Olyan nagyon nagytudományú embernek tartja magát Kátai úr…? Akkor illene tudni, hogy a Nesztor görög név. Méghozzá régi-régi görög név.
– Talán szégyenlette az anyja, hogy cigány?
– Mondtam én magának egyszer is, hogy cigány vagyok? És ha az lennék?
– Ne játssza az eszit, Horváth úr… Csak magára kell nézni, a képére van írva!
– És magának… a maga… – legszívesebben azt mondta volna, hogy a pofájára, de lenyelte az indulatát. – Maga talán nem putriban született?
Ilyen s ehhez hasonló kötekedés, szópárbaj csak akkor történhetett meg a két bazáros között, ha a vevők elkerülték sátraikat, melyeket míg felverték, segítettek egymásnak. A később érkező szó nélkül indult a másik placcára, s már szedte is le a kocsi tetejéről a fémcsöveket, a sátorlapot; a másik viszonozta a szívességet. Arra is vigyáztak, hogy a portékát egyszerre kezdjék kirakni az alkalmi pultra. Míg a standot rendezték, nem szóltak egymáshoz. Horváth szuszogott, nyögött, Kátai pedig összeszorított szájjal végezte a dolgát. Olyan mókásnak tűnt Laji az elfehéredett, összeharapott ajakkal, mint egy csenevész bohóc kifenve. Csiga nem állta meg, hogy meg ne jegyezze. – Anyánk nézett ki így… Mikor foltozott… és tűt tartott a szájában.
– Dolgozunk vagy dumálunk?
… Szóval, Horváth Nesztor egy öreg Warszawával kezdte, majd egy még vénebb Wartburggal folytatta, míg végül, immár két esztendeje egy kimustrált Volgával furikázik piacról vásárra, faluról városba.
– Ezután már egy Csajka következik – jegyezte meg egy alkalmasnak ítélt percben Laji: – Az oroszoknak kampec!
Ám tévesen ítélte meg a pillanatot Kátai Lajos. Horváth tele volt gondokkal. Az üzlet, ahogyan mondani szokás, nem ment. A felesége betegeskedett. A legidősebb lánya pedig („Micsoda szégyen!” – vallotta be egyik későbbi alkalommal) megszökött egy svéd turistával. „Persze, nem mentek messzire: az Astoriában éltek két hétig…
Alkalmatlan pillanatban tette Kátai a megjegyzést.
Horváth arca, amennyire csak bőrének színe engedte, elfehéredett, a szeme pedig úgy ugrált a gödrében, mintha ki akarna ugrani.
– Csajka? Miért? Tudja, mennyi árut elbír – mert Csiga tudott uralkodni az érzelmein. Legszívesebben pofán vágta volna ezt a cingár emberkét. De Horváth nagy tisztelője volt a törvénynek és a szokásoknak. A törvényt betartotta, a szokások szerint élt. – Tudja, Kátai úr, még ha putriban is születtem, azért tudom, hogy mivel tartozom a fajtámbelieknek… Hát, most csak azért nem kap tőlem egy nagy frászt…
Kátai majd oda volt a boldogságtól. „Végre sikerült felcukkolnom ezt a handlét!”
– Maga csak ne fenyegessen egy olyan becsületes kereskedőt, amilyen én vagyok.
– Maga becsületes? Ott csapja be a kedves vevőt, ahol éri… Én is vehettem volna pár véget abból a svéd szövetből, amit a csomagtartóból szed elő a „jobb” vevőinek.
– Angol szövet! An-gol!
– Mióta hívják a soroksári leértékelt áruk boltját angolnak? Avagy lengyel turistákat vert át?
Ezek a viták szót se érdemelnének a történetünkben. Ráérős idejét az ember azzal tölti ki, ahogyan éppen lehetséges. Kátai Lajos például független magánzónak is nevezhette magát, s mint ilyen, kellemesebb időtöltést is el tudott volna képzelni. De az üzlet- üzlet. Ha két óráig feléje se szagolnak a vevők, neki akkor is meg kell várnia azt a percet, amikor valaki a sátra elé áll, s válogatni kezd. „Ha már az Isten mellém gyömködi ezt a Nesztort, hát legalább vele évődjek egy keveset!” Mert Laji bizony kötekedő természetű volt. Sovány, gyomorbeteg kinézetű emberekben az ilyen természet egyáltalán nem ritkaság, s hát Kátai Lajosnak valóban volt egy fránya, meg-megújuló gyomorfekélye.
Arról feltétlenül szólnunk kell, mielőtt történetünk lényegéhez érnénk, hogy amíg Csiga, azaz a Horváth Nesztor megrögzött Dózsa, azaz UTE drukker volt, addig Kátai Lajos, Laji ereiben a piros vér helyett zöld-fehér folyadék csörgedezett. A mindenkori autók ablakában ott lengedezett-porosodott a lila-fehér, illetve zöld-fehér zászló, egy-egy bütyöknyire zsugorodott futballcipő társaságában. Az utóbbiak-ha hinni lehet-magától Albert Flóriántól és Göröcs Tititől származnak.
A futballról keveset beszéltek. Ha kikapott a Dózsa:
– Rossz hete lehet, kedves Nesztorom! – jegyezte meg Laji.
Ám, ha Fradi hagyta el vesztesen a pályát, Csiga meg nem állhatta megjegyzés nélkül: – Már rég az olasz kettőben lenne a helye annak a csapatának!
Az ellenfél győzelmét körülbelül ilyen megjegyzések kísérték. – A vak tyúk is talál szemet…
– Megint összekalapolták a két pont árát?
Ha végképp nem akadt vevő, rábízták a portékájukat valamelyik szomszédra, s meghívták egymást a lacikonyhába, kolbászra, sülthúsra, miegyébre. És újra kezdték egymás ugratását. A kocsik kerültek mihamarabb szóba.
– Tudja, Horváth úr, én szégyenlenék egy ilyen ócska Volgával járni. Mégha új lenne… Mert az új kocsi – új kocsi. No de, ha képes az ember egy használt Volgát venni, akkor képes lehet egy használt Lancsiára is… Tudja, mennyi sikerem volt már ezekkel a nyugati kocsikkal? Ha meglátja a nőci, már oda van…
– Engem a nők nem érdekelnek! – vágott közbe Horváth Nesztor, s belevillant a gondolat, hogy annak a svédnek, meglehet, ilyen Lancia, azaz Lancsia kocsija volt, s mennyi szégyent hozott a fejére, amikor kitudódott, hogy Pircsi, a nagylánya… Ha erre gondolt, menten teleszökött az agya vérrel, s alig látott-hallott a méregtől. Pedig az orvosok figyelmeztették: „Horváth úr, ne idegeskedjen, ne cukkolja magát… Maga gutaütésre hajlamos ember, jó lesz vigyázni…” Horváth arra gondolt: hát lehet vigyázni? Itt van ez a nyikhaj, mitugrász emberke, akivel majdhogynem barát, de mindenképpen szaktárs, kolléga vagy mifene, és ez állandóan cukkolja a kocsiját, holott egy Volgába háromszor, ha nem négyszer annyi áru fér bele, mint egy Lanciába, azaz Lancsiába.
– Mondja már meg nekem, Laji úr! De őszintén! Nekem ne púdereljen, mintavevőinek… Mondja meg, mit tud a maga kocsija? Mégha olyan fránya neve is van, hogy ki se lehet magyarosan ejteni! Ezzel az én öreg Volgámmal úgy odébb lökném, mint disznó az üres vödröt!
– Méghogy a maga Volgája az én Lancsiámat? Úgy tolnám arrébb, mintha… mintha egy karóra tűzött mosogatórongy lenne! Mintha mo-so-ga-tó csutak lenne!
Horváth előbb elsápadt, majd bordó színűre változott a kerek, tokás képe. „Most fog megütni a szól! A guta!” – villant át az agyán, de már nem volt képes uralkodni indulatán. „Méghogy az én Volgám mosogatórongy?”
Még mindig méltóságos nyugalom uralta a hangját.
– Ide figyeljen, maga nagyokos oláhcigány! Az én kocsim nem mosogatórongy! Ha olyan ember lennék, most feljelenteném. Mert hát mi az, ha valaki a másik személygépkocsit szidja? No? De maga egy buta oláhcigány, én ezt magának ezennel megbocsátom. De ha nagyon kíváncsi ennek a príma kocsinak az erejére, hát próbáljuk ki…
Laji keskenyre harapta a száját, s ő is iparkodott fékezni magát.
Maga zsíros disznó! Hát csak nem képzeli, hogy én beleülök a maga tragacsába? Én Opelhoz, Ausztinhoz vagyok szokva… Azok autók. A magáé csak egy nagy batár!
Horváth Nesztor ideges remegéssel kihalászott nadrágja zsebéből egy abrosznyi zsebkendőt, s törölgetni kezdte homlokát, arcát, nyakát. Ez a kényszer a legteljesebb idegességet jelentette nála. Ha ő zsebkendőt vett elő, s törölgette az egyébként forró, de száraz arcát-nyakát, akkor már nem volt ura önmagának.
– Maga? Maga akar beülni egy ilyen príma kocsiba? A jövő héten akarom újrafényeztetni… Tizenöt-húsz rongyot ráköltök, és akkor maga csak nézőnek lehet jó a kocsim mellett… De ha annyira oda van a maga tragacsa a mittudjával, hát ugorjunk össze! – Idegesen a kocsijához sietett, s megrugdosta az elejét, az ajtaját. – Páncél, maga tökfilkó! Páncél! Golyóálló! Ez nem rohad el soha! A magáé? Ha rászáll egy kövér darázs, már behorpad. Egy pimperli az egész! Csak csillog, meg miegyéb.
– Méghogy pimperli? Nézze meg a forgalmim, majd kétezer köbcentis a motorja. Száztizenöt lóerős! Ez százötvennél még csak röhög. A magáé száznál már csak durrog!
– Össze merné ereszteni az enyémmel, mondjuk húsz lépés távolságról? Szemtől!
– Meg van maga őrülve? Letaposom magát, kocsistól, mindenestől!
– Eltaposom, mint a… – Már a nyelvén volt a goromba szó, de valahogyan fékezte magát. Méltóságosnak és mértéktartónak szeretett látszani leginkább Horváth Nesztor. Nevelése, neve, mind-mind ezt kívánta tőle, de még talán az a svéd által megszöktetett lánya híre is. „Egy svéd akárkit nem visz az ágyába!” – vigasztalta az eset után a feleségét.
– No, ha annyira biztos a dolgában… Van itt legelő, vagy valami hasonló… Ott majd elválik!
Laji a száját harapdálva ült be a kocsijába, Nesztor még egyszer gondosan megtörölgette nyakát, mellét, homlokát, majd tájékozódott az egyik idevalósitól.
– Ott ni – mutatta az – a sátrak után. Olyan rét van ott, hogy vége sincs.
– Elvállalna valamit, papa? – kérdezte Horváth Nesztor, s egy ötszázast vett ki a zsebéből. Majd rámutatott Kátaira. – Az ugyan nem úriember, de őtőle is kérjen ötszázat.
Kátaiban felforrt valami. Lehetséges, hogy a zöld-fehér vére ez egyszer piros volt, hiszen az arca is bíborban játszott.
– Smucig oláhcigánya! Itt egy ezres, kedves bátyám és üljön be mellém, ha igazi autóban akar egyszer utazni.
A helybéli végül is gyalog tette meg a pár száz méteres utat, Kátai és Horváth majdhogynem birokra kelt: ki vigye a mérkőzés bíráját a helyszínre.
A szomszédos bazárosok megpróbálták lebeszélni a két hetvenkedőt, persze sikertelenül.
Akkurátusán, nagy komolysággal kimérték a távolságot.
– Sípja nincs, papa?
– Honnan az istenbül lenne?
– Akkor rikkantson. De előbb jól feltúráztatok. Rongyot csinálok az öreg Volgából!
– Te dög! Ócskavasnak se lesz jó az a…
A kocsik egymásnak ugrottak, de a motorok hamar lefulladtak. Igaz, hatalmas csattanással estek egymásnak, de szinte semmi se látszott a két karosszérián. Talán a lökhárítók… De hát ezek a lökhárítók már sokkal nagyobb ütközést is kénytelenek voltak elviselni. Másodszorra mind a ketten nagyobb gázt adtak, s a kerekek visítva ásták be magukat a homokos talajba. Harmadszorra – új terepre mentek – már összetörtek a lámpák, az indexek. Egy órai küzdelem után a Lancia nem akart beindulni, a Volga pedig – bár a motorja még úgy-ahogy dolgozott – nem akart megmozdulni. Mint két szarvát-csápját tört hőscincér, úgy feküdt a zöld legelőn a két kocsi. Az alkalmi nézősereg nevetett, üvöltött, tapsolt.
Horváth Nesztor a homlokát törölgette a hatalmas zsebkendővel, s minden mozdulata azt súgta neki: jókora púp lehet a homlokán. – Mit bámulnak! Kell az ingyen cirkusz, mi?
Kátai Lajos összeharapta a szája szélét, s a derekában sajgó fájdalomra figyelt. Még az előkerülő rendőrnek se szólt semmit, csak csöndben átadta a személyi igazolványát, majd megfújta a szondát és fizette az ötezret; ennyit kellett leszurkolniuk ugyanis fejenként közbotrányokozásért.
Estére fogadtak egy magánfuvaros tehertaxit, szép egyetértésben felrakták a portékájukat és visszautaztak a fővárosba.
– Maga mennyit kapott a Volgáért, Horváth úr? – kérdezte hazafelé menet Kátai Laji. – Az a szemét! Háromezret kínált… Drága lámpa, drága szélvédőüveg. Mind drága ezen az átkozott Lancsián!
– Odaadta?
– Mit tehettem? Maga?
– Ugyanannyit kaptam én is: a Devla verné ki a szemét!
– Adunk borravalót a sofőrnek?
– Urak vagyunk! Vagy nem? Meg hát, ő nem tehet róla, hogy ez a szerelő így átvert bennünket.
Testvériesen megosztoztak a számlán, a borravalón, és segítettek egymásnak a lepakolásnál is.
– Jöjjön fel hozzám, fiam – mondta megtörtén Horváth. – Legalább megismerkedik a lányommal… vagy zavarja az a svéd…?
– Miért zavarna? – kérdezte Laji.
Hangyák a Capitoliumon.
Emberek a Földön.
Üzekvő ősállatok.
Koponyadarab a múzeumban.
A homokban négy rovarláb.
Keresztre feszített egyszülött Fiú.
Mihez kezdesz ezidáig cipelt
tudásod fűszálával?
Pusztulóban a vak csillag,
keserű levében forog.
Dózsa húsát faló alvezérek
ideje a mostani idő.
Kolumbusz halálát tervezgető
tengerészeké a hajófenéken.
A történelem gondatlan szakács,
mit többezer év máig halmozott,
összeégeti, mint a tűzhelyen
feledett ételt, csak füstje marad.
Mire jó hát maradék életed,
ha szénné lett a vakmerő remény?
A végtelenben nincs vég.
Mai pokolban születik a kezdet.
KA CSIN tsunk
ez nem kínai helységnév
hanem
felszólító módban álló ige
Magyar a magyarra
KA CSIN TSON
Kormányzó Urunk
temetésén
De nehogy
odaszemtelenkedjék szemlesütve
nem odavaló
mert őrá nem
KA CSIN TUNK
A lélek éjjel fölriad.
Kinek mondjam el rémálmaimat?
Szürrealista borzalom
lépdel a szendergő világokon.
Nem Goya szörnye, iszonyúbb
rém üzent a népeknek háborút.
Szekér torlad, ló fölnyihog,
A főid mélyébe bújt el a titok.
Prométheusz odaveszett.
Vigadnak a bosszuló istenek.
Fázunk, didergünk, és a láng
óvó fényét nem küldi már miránk.
A csillagok, sokszáz csibe,
vakon hullanak a rossz semmibe.
Ugatni kezd halott kutyánk,
ébreszti a gazdátlan éjszakát.
A vonítás messzire száll,
föléled tőle a holdbéli táj.
Szia, Utókor! Légy szíves, hívj vissza az 199-3000 számon. A három nulla, az a helyi értékem. Csak azért kereslek meg, mert volt, hogy engem is Utókornak hívtak, és nagy becsben tartottak. Mindent tőlem reméltek, rám hivatkoztak, és azt hajtogatták, hogy nekem már milyen jó lesz, mert nekik milyen rossz volt. És hogy én biztosan megértem mindazt, amit ők nem értettek. Ebből egy szó sem igaz. Nekik nem volt üzenetrögzítőjük, és most szüntelenül azon vitázunk, hogy mit is üzentek. Ciki. Én nem üzenek neked semmit, legfeljebb azt, hogy jó volna egy kicsit dumálni. Persze, csak ha van kedved hozzá. Tudod, elég rossz állapotban vagyok, és a fene sem figyel rám. El vannak foglalva magukkal. Készítik elő a jövőt neked. Kész röhej, nem? Mondd, téged érdekel, hogy mit mondok? Hülyeség így kelepelni, hogy nem hallom a választ. Na, szia, majd még hívlak.
Hát megint én vagyok. Tudod, a srác a 199-3000 számon. Az ember unatkozik, és feltárcsáz téged. Te biztos okos, bölcs, türelmes vagy, és próbálod megfejteni, amit itt összezagyválok. Még mindig jobb, ha tőlem hallod, mintha adatokból akarod összegyűjteni. Mire a kezedbe kerülnek, megváltoznak. Ha nem is látod a képem, azért a hang is mond valamit. Többet, mint a papír. Ezt nem lehet hamisítani. Csakhát, mire meghallod, eltelik egy kis idő. Az idő mindent megmásít vagy mindent helyére tesz. De hát, ki tudja, minek mi a helye ebben a tohuvabohuban. Ez a századvég piszkosul kiismerhetetlen. Lehet, hogy te majd kiismered magad benne, én nem. Ez a változás kora. Történelmi, társadalmi klimax. Majd elmúlik. Csak az a fontos, hogy tanuij belőlünk. Tele vagyunk tanulságokkal. Próbállak elképzelni, hogy milyen lehetsz, de ilyen távolról nehéz. Ha ráérsz, megismerkedhetnénk. Na leteszem, majd hívlak.
Prütty, prütty… innen beszélek egy utcai századvégből. Tűz a nap, büdös a fülke, odakint állati zaj van. Mindenki rohan és kiabál. Szerintem, egy szót sem fogsz érteni az egészből. A verebek is itt csivitelnek, szeretnék, ha hallanád, hogy csak morzsákon tengődnek. Itt meg egy bazi nagy Merci tülköl, keresztben áll az úttesten, és nyomja, nyomja a dudát, hogy meghalljad. Közben egy csoport veri a fülke ajtaját, hogy ők is akarnak beszélni. Túrót a fülükbe. Egyáltalán, hallasz engem? Meg kell süketülni, még fegyverek is ropognak valahol, szerencsére távolról. Hát így nem lehet beszélni! Különben is, elfogyott a pénzem, kártyám sincs, se hitem, se célom, múltkor még a világnézetemet is kilopták a zsebemből. Szia!
Már megint én hívlak. Hol tekeregsz, sose vagy otthon. Kicsit egyoldalú ez a beszélgetés. Én szövegelek itt a magnódnak, aztán lehet, hogy be sem kapcsolod. Tudod, azért hívlak folyton, mert így mégis elevenebb, mintha a halottakat kellene faggatnod. Azok nem pofáznak vagy mindent letagadnak. Mi rengeteg halottat gyártunk, csak győzzed feldolgozni. Vannak természeti csapások, és vannak emberi csapások. Amikor ember embernek az embere. Mert a farkas a farkasnak nem farkasa. Mi vagyunk a legvérszomjasabb ragadozók. Benne vagyunk a Guinnessben. Állandóan ragadozunk. Tele van velünk a föld, kívül, belül, alul, fölül. Már a földet is pusztítjuk, mert egymással már torkig vagyunk. Közben siránkozunk, hogy nem jut neked se víz, se levegő, se egy fűszál a réten. Aztán majd szidhatsz bennünket, és kezdhetsz mindent elölről. Hát ezért is szólok, többek között. Lehet, hogy bedöglik az üzenetrögzítőd, és nem fogsz meghallani. Na, akkor várhatom a hívásodat.
# Helló. Mondd, jó számot hívok én? Biztos, hogy te az Utókor vagy? Különben, ezt mindenki mondhatja magáról. Lehet, hogy nem is vagy szebb és okosabb, mint mi? Csak később veszed fel a kagylót. Na bumm. Akkor meg, mit akarok tőled? És mit mentegetőzöm? És egyáltalán, van neked üzenetrögzítőd?
Újból helló. Bocs, kicsit nyegle voltam az előbb, meg egy kicsit bizalmatlan. Annyi rosszat hall manapság az ember. Kimegy az utcára, és leütik, mert más színe, szaga, formája van. Nem tetszik, amit mond, amit gondol, amit gondolnak, hogy gondol. Úgy hogy legjobb ki se menni. Deákkor meg bejönnek, becsöngetnek, és kiadják magukat gázszerelőnek vagy Jézus Krisztusnak. Nemrég valaki Marx Károlyként jelentkezett még papírja is volt róla. A szakálláról nem is beszélve. De hát most annyiféle szakáll van, ahány idézet. Szóval, nem árt az óvatosság. Téged is azért hívlak, mert nem látom a fizimiskád. Azt se tudom, érdekel-e, amit mondok. Persze, lehet, hogy hívtál, csak mással beszéltem. Mert azért mással is kell beszélni. Egymással. Jó, hogy az a legnehezebb. De azért vagyunk néhányan, akik szót értünk. Például abban, hogy rendbe kéne tenni ezt a földet, ezt az országot, mielőtt átadjuk neked. Mert így meglehet, hogy át se veszed. Visszaküldőd, mint osztrák a pestises sertést. Kíváncsi vagyok, te hogyan csinálnád? Lehet, hogy neked még nehezebb lesz? És te is feltárcsázod majd az Utókort? Ide figyuzz, velem sokkal többre mész. Tulajdonképpen ezt akartam mondani. Megy a magnód? Le is teszem a kagylót, mert nem tudom kifizetni a telefonszámlát, aztán azt is benyújtom neked. Hát, szia!
Szikrázó kristálycsillárok alatt,
Intarziás, fényes parkettára terített
Süppedő perzsaszőnyegen kart karba öltve
Bizalmasan suttogott Andrássy Munkácsyval,
A képfestővel.
Aztán barátian koccintottak, paroláztak
Búcsúzva egymástól.
A másik kormánytag – szintén gróf, nagyúr –
Nyomban Andrássyhoz lépett és szemrehányó
Hangon adott kifejezést nemtetszésének.
– Kegyelmes uram, ön hogyan állhatott szóba
Egy asztalosinassal!
A felelősségre vont homlokát felhők árnyékolták,
Majd felkacagott:
– Milyen igaza van, kedves barátom!
Belátom, e nagyúri társaságban túl sokáig
Csevegtem bizalmasnál bizalmasabban
Ez egyszerű sorból származó emberrel,
E piktorral.
De most azon tűnődöm, ki volt olasz földön
A „miniszterelnök” Raffaello korában.
– Fogalmam sincs kegyelmes uram – nyugtatta
Andrássyt már megenyhült kollégája.
– No sebaj – legyintett mosolyogva Andrássy –,
Hiszen azt bizonyára ön is tudja, hogy
Ki volt Raffaello.
Nem az idő te változol –
próbálok reggel józanodni
holott még sosem voltam részeg
aztán csak mosolygok egész nap:
köztetek így vagyok eladható.
Néha megbotlom valami emlékben
de már testemhez idomult
konfekció-vacogásom
akár ruhám mit este
a székkarfára hajítok
mint minden napot
mely így múlik el mostanában
s amellyel elszámolni magamnak
sehogysem tudok.
Éjjel takaró hízelgi körül
lappangó érzékszerveim
az ágy kilóg alólam
és fáradt még az undorom is.
Akkorára nőttél bennem
hogy nem kapok levegőt
belémragad a szusz
szétnyomod a beleimet
leszakad a vesém
fáj mint a fekély
hogy kilyukad tőle a hátam
s beszakad az oldalam
fejem szétreped
görcstől kajla a lábam
járni se tudok
se enni se aludni
elég volt takarodj nem hallod?!
De csak holnap
mert ma annyi bajom van
és félek egyedül.
Egy még üres könyv szemrevételezése
A könyvet Miklós hozta. A száztíz kilónyi lendülettel ez a név: Miklós, harmadszor vagy negyedszer jön, dübörög, torlódik, trappol bele az életembe. Ez a – mondjuk – IV. Miklós egy krapek. Éva sógornőmnek a krapekja.
Én, volt és leendő magyartanár, hogy engedhetek meg magamnak ilyen mérvű slendriánságot? Hogy azt írjam, ráadásul az ő ajándék, üres, általam teleírandó szép fóliánsába:
KRAPEK?
Síelésből jött – síelésbe megy. Én rég elhagytam a sportokat. Itt hagyta – nagy ember, sápadt arcán pirosas pörsenések – ezt a nagy könyvet:
ÍRHATOK.
Kinyitom sűrű, nyersvászon kötését. Mintha Miklóst nyitnám ki: – Ne marháskodjál, öreg! Mintha – kísérletezzünk ezzel. Mintha Miklóst magát nyitottam volna ki. Sima, kemény, fényeslapú belül.
E mondat leírása itt, a belülső baloldalon kényelmetlen immár. (Immár Bergman is idejött velünk.)
Mintha Miklós nadrágszíját oldottam volna meg. Nagy és nyilván szintén pörsenéses pocakjából valami, nem sok, kilátszódik a síeléshez is hordott, lebuggyanó, alálöttyenő gatya fölött. A szíjtól egy ferde vonalban piros.
Ez a pirosodás nem árt a könyvnek. A könyv: három-vagy négyszáz lapnyi, szorosra fűzött, fényes papír igazán makulátlan.
TÁRULJ, SZEZÁM!
Hajas tanár ül hirtelen elúszott katedrájához.
– Csuti! – szól Vályi Vörös László, egykori képeslap-kivágatkasírozó.
Vagy lehetne Miklós is ez a László. Lehetne ő a Nulladik Cár.
Most cártalanítom, miklóstalanítom magamat. Kezemben az éppen őtőle kapott, túl fényes és túl tetemes dologgal.
Minden lehet – ezáltal minden lehetetlen. Könyv! Nézem fényességedet. Nézzél, Könyv, te is bele a mi matt és ragyás ábrázatunkba!
– Jó.
Ennyivel ma könyvet, Miklóst és egy elkésett tavaszi reggelt kinyitottam. Beáramolhat fényes lapjai, párálló gatya-korca, reccsenő, hűvös ablaka mögé
AKÁRMI.
Csönd, madár-beszéd, ordítozás
Brácsák szólaltak meg akkor, mert fölösleges verseimből olvastam föl éppen. Volt kürtös is abban a képzelt zenekarban, de őneki még nem intettem, hogy fújjon bele.
Ő is, én is, meg a zenekar többi dolgozói is pontosan tudta (tudtam) tudták, milyen lenne, ha az a kürt megszólalna.
Egy félbevágott nagybőgőt szerettem volna látni még ott, a többi hangszer között. Furcsa kívánság, tudtam; annyiban hagytam.
Csendet intettem akkor. Megfelelően adták elő a csendet. Jelentőségteljesen hallgatott az egész zenekar. Akkora zenebonát tudtak volna csapni pedig, hogy csak na! Mert rengeteg zúgás, dúdolás, dönögés, brum-brum volt abban a sok hangszerben. Egyik-másik csengeni, sőt: csattogni is tudott. Hallgattak mégis.
Ez volt az én születésnapi hangversenyem.
Ám a csönd helyett mégis: madárbeszéd. Van persze lejjebb, a Hegyalja úton bőven autósurrogás is, és így, kissé nedvesebb, lopakvó ködös időben, hallatszik a megafonhang is a Déliből.
Sok cinkécske született az idén.
Meg jönnek a fekete-fenyőre a tarka, „közepes fakúszók”. Az „Európa madaraiból” tudom ezt, amit mostanában szívesebben olvasgatok elalvás előtt, mint bármely közepes regényt.
Tamás-hegyemmé válik ez a kis zajos, lépcsőzetes gellérthegyi kert. Tamás-hegy: tudjuk, Déry műhelye volt önkínzó, goromba és gyönyörű visszatekintéssel írásakor.
Tamáskodó vagyok magammal is. Tegnap, lejjebb már a Duna-parton, a rácsokkal védett és összevissza-cementezett sziklafalnál, aholéletem legnagyobb, igaz, hogy döglött patkányát láttam, mégis
LEKÖPTEM A SZERETTEM GELLÉRT-HEGYET.
Mert más-vagy harmadnapon sokat kell köpködni. Milyen csúf ez, és milyen igazságtalan! Hogy többet nyelsz és falsz a világból, mint amennyi jár! A világ ezért megbüntet. A fölösleget kiköpködöd, vagy kiöklendezed.
Fölnézek most, és vigasztalásul, rácsos ablakomból mintha fecskét látnék elcikázni, ám lehet: csak egy fölspécizett, sportos cinke az is.
A gyöngyvirág vadul burjánzik, s ma reggel látom: az ősz óta elfelejtett apácaliliomok dugdossák kifelé az avar alól halványzöld lándzsáikat.
Élni kellene még. És mint a szomszédban házat magasítók: sokat, sokat, sokat kopácsolni és fütyörészni, és egészségesen ordítozni közben.
Cseng a telefonom, legfőbb összekötőm a világgal, mióta itthon dolgozom. Belehallózok, és egy ismerős, régi emlékeket ébresztő hang válaszol: – Almási Katalin vagyok. Emlékszel rám?
Legalább hat éve nem hallottam róla, így csak némi gondolkodás után vágtam rá a biztató „Természetesen! ”-t.
– Jaj, de jó. Azért hívlak, mert négy évi vajúdással írtam egy regényt, és szeretném, ha elolvasnád.
– De én már nem vagyok a kiadónál, nem tudok segíteni…
– Nem is azért hívlak. A véleményedre vagyok kíváncsi. Annál a bizonyos réginél is sok szépet mondtál. Nem rajtad múlott, hogy nem jelent meg.
Ez igaz volt.
Almási Katalinnal hajdani munkahelyemen, a Szépirodalmi Könyvkiadónál ismerkedtem meg. Egy kitűnő, szarkasztikus regényt hozott be, feltétlenül szerződni akartam rá. A másik lektor is igen jó véleménnyel volt a műről, a dolog sínen levőnek látszott. Ám Soros-ösztöndíjat kaptam, és egy évig otthon dolgoztam. Ezalatt más töltötte be a főszerkesztői funkciót. Amikor Katalint behívták a szerződés ügyében, az új főszerkesztő és a lektor a következőket közölték vele: a regény kitűnő (a lektor még a jelentését is megmutatta), de soha nem fog megjelenni. Katalin értetlenkedésére, hogy vajon miért, a két hatalmi poszton lévő kinyilatkoztatta: – Kedvesem, ez a regény csak akkor jelenhetne meg, ha magának hosszú, szőke haja, kék szeme, karcsú dereka volna, és nem lenne több húszévesnél.
A minősíthetetlen sértésre Katalin hallatlan lélekjelenléttel válaszolt: – Én a művemet jöttem ajánlani, és nem magamat árulni.
*
Most tehát ismét regényt írt, méghozzá kitűnőt. De hát sajnos nincs magánkiadóm. Ezért, egyrészt hogy ne veszítsem ismét szem elől, másrészt, mert éreztem, hogy ezzel az íráskészséggel és érzékenységgel biztosan ír mást is, rákérdeztem, nincsenek-e versei. Vannak, elhozta őket. Azóta sem győzök csodálkozni, hogy ha nem kérdezek rá, talán ki sem derül, milyen irodalmi csemegét rejteget a fiókjában.
Az általam (Katalin utólagos jóváhagyásával) szabálytalan oratóriumra keresztelt opusz, A huszadik század története egy rejtélyes világba vezetett.
A tankönyvborítóra való, tudományos ismeretek közlését sejtető cím után meghökkentő módon nem precíz adatok, hanem egy háromrészes vízió következik. Az elsőben (A három lovas) három lovas vágtat elő (nem négy, mint az Apokalipszisben, holott a látomásosság igen rokon), de ezek gonosz lovasok, kivájják lovaik szemét. Ettől kezdve a lovak válnak a látomásos történet főszereplőivé: ők beszélnek, panaszkodnak, így ők is részei annak a költői állatvilágnak – amely világ természetesen az ember helyettesítésére hivatott-, és beszédük révén még erősebben megnyilatkozik emberi lényegük. A vak lovak azonosítása a rabszolgaként dolgoztatott, munkájuk célját nem ismerő emberekkel nyilvánvaló:
húzod-húzod
a szekeret,
önmagad kifogni
nem lehet,
forognak-forognak
együtt veled a kerekek.
A lovasok és a megvakított lovak az ég felé igyekeznek. Útjukat állja három boszorkány. Az allegorikus történet átszínezése mesével valódi telitalálat: a boszorkányok itt az evilág és a túlvilág közt közvetítő lények, s gonoszak, mert elátkozzák és nem engedik az égbe a jókat. Nem hisznek a Megváltó erejében (ez a Pokolhoz tartozó lényükből fakad): „A megváltó mindig meghal,/ s mindig újra születik”, majd: „A másik évezred azé lesz, ki megváltónak nem született,/ csak embernek.” Ám a megváltásban való kétkedésüknek nagyon is valós alapja van: „a kereszt ujja mindig az ég felé mutat,/ mindig ígéri a mennybe az utat,/ de a kaput oda még/ soha/ senki meg nem találta.” A Megváltó ezért hal meg újra és újra, hogy minden kor minden szenvedését átélhesse: hol keresztre feszítsék, hol halálra korbácsolják, hol golyót repítsenek a szívébe – a Megváltókat a történelem mindig megsemmisíti, hiába jönnek el újra és újra. S hogy kik ezek a gonosz (?) boszorkányok, arra az oratórium első tételének végén kapunk választ egy tündérszép látomásban:
A hegy tetején
az éghez vezető út felén
még innen,
de a felhőkön már túl,
három boszorkány üldögélt,
egyikük az elfakult szivárványt
magához húzta,
s az elfoszló szálakat
orsójára feltekerte,
s többé már nem figyelte,
hogy válaszuk
átaljut-é
a felhőkön,
A szivárványból orsón fonalat sodró boszorkány képe igencsak emlékeztet az élet fonalát fonó Párkára; amazok is hárman vannak, mint a boszorkányok, s tisztük az emberi élet sorsának meghatározása az élet fonalának gombolyításával, majd elvágásával. Az oratórium boszorkánya az emberi élet fonalát szivárványból fonja: ez jelzi életünk látszatjellegét, illékonyságát, pillanatnyi színessége utáni elszürkülését, semmibe foszlását. Életünk – amit a vak lovak alakja allegorizál – a Párkák-boszorkányok kezében van –, mondja látomásában a költő. Nem igazán megnyugtató látomás.
A második „tételben” az elveszett harangszó nyomába ered a költő. Dante távoli utódaként erdőben indul útjára, és magányos kereséséhez társat nem talál. Legalábbis emberi társat nem. Egy párduc szegődik kísérőjéül – ismét visszaköszön Dante allegóriája; de míg a firenzei költőnél a párduca luxus, a gazdagság, az élvezetek hajhászásának megszemélyesítése, addig Almási látomásában ez a büszke, gőgös, valóban luxusra termett, gyönyörű mozgású állat a szépség, a szabadság, a függetlenség, az elegancia és könnyedség megtestesítője. Nem áll távol képe Dantéétól, csak míg a szigorú fehér guelf szemében a párducban testet öltött (természetesen emberi) tulajdonságok elítélendők voltak, a 20. század költőnője számára már az elérendő szabadság jelképei, amely szabadság csak a szépséggel, könnyedséggel, függetlenséggel párosulva válik igazivá. Ez a szabad-szép állat segít keresni a foglyul ejtett harangszót, amelyről a keresés során kiderül, hogy az igazság, a szépség és a művészet szimbóluma, amelyeket mint az ember számára legfőbb értékeket igyekeznek megsemmisíteni a hatalmasok (a vízióban a hatalmas Hegyek). A kereső költő egyedüllétének okára megerősítését. A kereső költő legfőbb fegyvere a csend: „Legyen pusztító villámod a csend!” – mondja a párduc, mert tudja: hang, költészet és szépség nélkül pokollá válik a világ. S a költő igazságkereső útjain vátesszé, sőt, Prófétává, Megváltóvá, s még tovább Mindenhatóvá válik: „Új kőtáblát vések, új kőtáblát írok” (Mózes, Ótestamentum); „Kergessétek világgá a kisdedeket!” (Jézus-palinódia, Újtestamentum); „Én odaadtam a reményt” (önfeláldozó Megváltó); „Én akarom, hogy a harangszó szabad legyen,/akarom, hogy mindent megadjon nekem… (legyen enyém az akarat,) amely megfordít eget és földet” (Mindenható Atyaisten). S a jóktól, erősektől megfosztott világban egyetlen (természetesen szimbolikus) emberalak maradt életben, aminek okát a párduc így világítja meg:
Az okos mindig tudott hallgatni,
lásd, ő mindig tudta, hogyan kell csendben maradni,
és ezáltal megmaradni.
így élte túl más halálát a piszkok ivadéka.
Az egyetlen élő – mert gonosz – ember fellelése után a párduc is elhagyja elszánt partnerét. A költő magára marad, egy világvégi kidőlt-bedőlt kocsmában egy kopott, kalapos lényt pillant meg: magát a Halált, aki természetesen emberalakban mutatkozik, s lebeszéli a költőt a további keresésről, mondván, hogy a harangszót vissza ugyan úgysem kaphatja, így igazán mindegy neki, életbe vagy halálba torkollik keresése. A költő nem hátrál, ezért bajtársa, a párduc és útjának kísérői, a fák együttesen fohászkodnak a Fekete Kalaposhoz minden gonosz elpusztításáért és saját életükért. Az ima után a Fekete Kalapos áldozatot kíván az életért cserébe: darabonként kéri a költő testét. Az feláldozza magát, csak nyelvét, száját, tehát szóló szavát szeretné megtartani. A Halál kegyesen visszaadja neki a szót, s egy apokaliptikus, pusztító vízióban, mikor ég és föld egybehajolt a költő tántoríthatatlan akarására, önfeladó áldozatára, a költői szóval együtt ismét szabadon a harangszót a hegyek.
Az oratórium harmadik tétele egy Requiem a huszadik század kortársaiért. Amilyen képet festett a költő a maga látásmódjával korunkról, valóban ránk fér az engesztelő imádság. De kik éneklik ezt a különös bűnbánati éneket? A század rettegett fenevadai, a gyilkos tigris és a sakálok. Vitriolos szarkazmusba csap át az egyházi ének: a gyilkos tigris énekel, kísérik a sakálok, de nem üvöltve, amiként az szokásuk, hanem zümmögve. Ezzel az egyetlen jelzővel (zümmögő sakálok) a tragédia groteszkbe fordul. A század hóhérai mellé társul még a hiéna és a csörgőkígyó, s együttesen zengik el, hogy ők – áldozatok. A groteszk látomás itt válik filozófiává: „elől a gyilkos aztán az áldozat, vagy talán fordítva?” „Ki tudja, hogy ki fut, és ki az, ki hajszolja…” A század nagy kérdése, hogy gyilkosokból válnak áldozatok és áldozatokból gyilkosok, csak ki kell várni az idejét együtt rettegünk, mikor fordul a kocka…”Nem akarok aktualizálni vagy konkretizálni. Hagyjuk a kérdést filozófiai síkon, hagyjuk meg a képeket a látomás síkján. Kinek-kinek úgyis megvan a maga konkrét alakja, akit az allegória helyébe állíthat. Hagyjunk élni a maga költői szépségében egy hatalmas víziót századunkról, korunkról „amely futni és ölni egyszerre tanított”. Talán többet értünk meg belőle, mint a koronként változó történelemkönyvekből.
(Almási Katalin kultúrával átitatott családban született. Édesanyja az Új Idők kiadó ügyvivő-igazgatója volt, otthonukban kiváló művészek fordultak meg. Legjobb barátaik közé tartozott az Auschwitzban mártírhalált halt festő. Farkas István. Katalin a Zeneművészeti Főiskolán ének tanszakon végzett, 1961-ben. Ekkor szerződést kínáltak neki Nyugat-Berlinbe, de minthogy kintléte alatt kezdték felhúzni a berlini falat, azonnal hazajött, félve a kényszerű kintmaradástól. Énekesként többé azóta sem kapott szerződést. Fordításokból él.)
I.
A három lovas
Elővágtatott három lovas,
az egyiknek kezében csupasz virág,
a másiknak kezében a kés,
ami a virágot levágta,
a harmadik kezében a tőr,
mely a lovak szemét kivájta,
mert a lovak nem láttak,
vágtattak, tántorogtak,
megtorpantak, nyerítve körülforogtak,
semmit sem láttak,
de mindent hallottak,
és sírtak együtt a lovasok,
a három ló
és a meztelen virág.
A hegy tetején,
az éghez vezető út felén
még innen,
de a felhőkön már túl,
három boszorkány üldögélt
a lovaknak zabot keverve és
felelve minden kérdésre,
és a három boszorkány
nézte-nézte,
hogy válaszuk átaljut-é a szivárványon.
S kiáltottak a lovasok
és kérdezték a vak
lovak:
Mit is kezdhetünk azon az éjjel,
ahol minden torok magyarázni tágul,
a szájakon át kövek zuhognak kifelé,
rémült fejünkhöz vágva
az igazságot?
S felelt a három boszorkány:
Átok reá, vesszen, kinek igaza van,
éljen, aki vak, süket és ostoba,
vesszen a tudós, aki világot látott,
éljen, akinek a fű növése is csoda,
s ámulat lelkének, ha feljön a hold
és folt a lelkén,
ha nem volt makacs,
tagadd, ha tudod,
hogy te is ugyanaz
maradtál, csak szemed színe más,
vagy talán a függönyé,
amin át bámulod
a világot.
S kiáltottak a lovasok
és sírtak a vak
lovak:
Jaj, megfordult az alvó óriás,
a hullám morogva gurult át a túlsó partra,
akarva vagy nem akarva
követi álmodó urát!
S felelte a három boszorkány:
Bálványt építettek,
rátették az utolsó pettyet
is és íme
a szobor mozogni, beszélni
kezdett.
Agyagajka remeg, keze döbben,
s szavára
mozdul a csizma szára,
süvít a rémület,
béna léptekkel vágódik a láb,
indul a sereg,
mögötte üvölt az életre kelt báb,
szava folyama ömlik,
s az áradatban csónakját taszigálja
a csontváz,
kanyarog az úton
a menet.
S sírt a három lovas
és zokogtak a vak
lovak:
Miért nem szóltunk?
Hang nem bukott ki szánkon.
hályog feszült ajkunk előtt,
fülünkben meg elpusztult a hártya,
s jaj, nem volt sehol,
hogy a zengést visszadobja.
Miért nem mutattunk,
előre lendülő karunk is
visszafordult,
szívünket felhasítva.
S suttogott a három boszorkány:
Mikor egy hal énekel,
az emberek mind felé fordulnak,
bólogatnak, azután összesúgnak,
de mikor a hal beszél,
vigyázz, figyelj,
jön a veszély,
éles horgát nyeldeklődbe vágja,
kifognak, megölnek,
hogy ne beszélhess,
ezért félnek
a halak,
sose beszélnek,
mindig csak énekeinek.
S vádolt a három lovas
és nyerítettek a vak
lovak:
Jaj, de könnyű tudni, mit nem szabad,
jaj, még könnyebb, hogy mit nem
lehetett volna tenni,
ennyi is elég,
oly csekély dolog
tagadni és megtagadni.
S mondta-mondta a három boszorkány:
A megváltó mindig meghal,
s mindig újra születik,
szavát hallatja ismét,
vagy meszelt falon,
vagy kőtáblák rúnáin,
kapcsos kis könyvek tábláin,
de a kereszt ujja mindig az ég felé mutat,
mindig ígéri a mennybe az utat,
de a kaput oda még
soha
senki meg nem találta.
S sírt a három lovas
s dobbantottak a vak
lovak:
Jaj, ki mondja meg nekünk,
hogy előre melyik nyíl mutat,
ki hajtja félre a bokrot,
ki nyitja meg a járatlan utat,
jaj, kinek a szája
formálja meg nekünk
a teremtő igent?
S felelt a három boszorkány:
A másik évezred azé lesz,
ki megváltónak nem született,
csak embernek,
senki sem látta, amíg élt,
csak akkor ismerték fel,
amikor már kiszenvedett,
olykor a kereszten,
aztán újra meg újra
golyóval szívében,
vagy korbácsütéstől
a sárban cafatokra hullva,
hogy az élők majd leírják,
mit szenvedve kiabált,
s tanát a falra akasztva hirdessék
azok, akik őt soha
meg sem ismerték.
És üvöltöttek a lovasok
és ágaskodtak a vak lovak:
Jaj, jaj, a zászlóvivőnek,
Jaj, az első mindig elesik,
mindig a második veszi be a várat,
szobrot építtet majd magának,
s görbe, kurta lábát a kőnek feszíti.
És süvöltött a három boszorkány:
A megváltó, míg él
köztünk bolyong
és rongyos szatyrából
halakat varázsol elő,
a hal síkos testét burkolja
tanai egy lapjába
és kéri:
Olvassátok és egyétek,
egyétek és olvassátok!
A halat megölik,
a papír porbahull,
a Mester bólint,
tenyerén a szög vérző
nyomát szívogatja,
s megint és ismét
új dalt tanul
és énekli a halakkal együtt:
Ó, boldog, boldog ostobák,
jaj az okosnak,
jaj a gyémántfejünek,
jaj annak, ki lángkoronát visel!
S hörgött a három lovas
és zokogtak a vak lovak:
Kik törték le a tulipánok szárát,
kik mérgezték a fák gyökerét,
kik fújták el az éberek álmát,
kik nyitották fel a halottak szemét?
Talán a jók?
S szólt az egyik boszorkány:
a jók elmentek.
S kérdezte az egyik lovas:
A nagyok?
S szólt a másik boszorkány:
A nagyok el sem jöttek,
a gyávák meg a harcból
mind-mind hazaszöktek.
A bégető bárány a kötelet fonja,
a fehér galamb a hurkot csavarja,
a húsvéti harang lába akasztófa,
az imakönyv lapja meg a hóhér karja.
S daloltak együtt a három lovas
és daloltak velük a vak
lovak:
Haj, haj,
a gördülő szekér elé feküdni
baj, baj,
de nagyobb baj, hogy
tetemed
a szekér útját meg nem
akasztja,
te ezt úgyse tudod,
húzod-húzod
a szekeret,
önmagad kifogni
nem lehet,
forognak-forognak
együtt veled a kerekek.
Várj, várj,
eljő
az idő,
amikor a tetemek
sokasodnak,
s talán-talán
megállítják
a kereket.
Tolni-tolni,
életet rabolni,
húzni-nyúzni
csak lelkeket lehet,
nem tolhatod vissza
a kezdethez
a szekeret.
S elhallgatott a három lovas
és felzokogtak a vak lovak:
Jaj, mi már nem látunk,
jaj, már nem is hallunk,
zablától sebzett szájunk
hol talál
kutat?
S felemelte hangját a három boszorkány:
Halottak vagytok, mint az eloszló por,
halottak, mint kő alatt fuldokló selyem,
halottak, mint az ég felé sikoltó pernye,
halottabbak, mint az elmúlt szerelem.
S visszafordult a három lovas
és támolyogtak a vak
lovak.
A mocsárban sírt a
meztelen virág,
s a föld alól reccsenő
csontkezek
kaparták a paták előtt
az utat.
A hegy tetején,
az éghez vezető út felén
még innen,
de a felhőkön már túl
három boszorkány üldögélt,
egyikük az elfakult szivárványt,
magához húzta,
s az elfoszló szálakat
orsójára feltekerte,
s többé már nem figyelte,
hogy válaszuk
átaljut-é a felhőkön.
II.
A harangszó a hegyek között rekedt…
A harangszót foglyul ejtették a hegyek
és hiába verekszik,
szabadon nem eresztik szegényt.
Én indultam el, hogy kiszabadítsam,
és egyedül haladtam az erdőben.
Majd rétre értem ki és néztem,
csak néztem, hogy a mezőn mindenki görnyedt háttal lefelé néz,
sántítva lépeget,
csak lopva-lopva
szeme csücskéből kémleli az eget.
Senki nem kérdezte, hová megyek.
Mentem az úton.
Lassan haladtam, mert tudtam,
hogy lélegzetemből csak kevésre futja,
bár ki tudja,
mire képes az erő s a hit,
melyből bennem ugyan semmi nem volt,
csupán csak holt szeretet,
de azt gondoltam, s a gondolat nyakam köré simulva lebegett,
hogy majd útközben találok valakit,
aki ha meg nem is ért, de talán megsegít.
Senki az úton, senki a bozótban, ösvényen,
csak a néma, ijedt nép odakünt a réten,
hallgatott mind és lefelé nézett,
én meg csak felfelé figyeltem,
s végre szemem elől a fényt elfogta valaki,
egy párduc, ki az ágon heverészett,
elfogva és felfogva felé meredő pillantásom,
ásított s kérdezte:
– Magasba néző, te, hová-hová?
Feleltem néki boldogan, örülve, hogy hangom hallom,
mert féltem, hogy a némaságban már
magam is némává váltam:
– A harangszót foglyul ejtették a hegyek
és hiába verekszik, szabadon nem eresztik szegényt.
Felelt a párduc:
– Az utat arra ugyan meg nem leled!
– Pedig erre sejtem én – feleltem –, hallom sikoltását
és érzem, hogy homályban haldoklik a távol,
és sárga lángban ég már a közel.
– Ne az utat, a monostort keresd – mordult a párduc.
– Hát jó – kiáltottam mondd meg, hol van a monostor,
amely az álruhás szerzetesek csapatát hűvös mélyébe befogadja
és a festett szentek között megoltalmazza
a feloldozott bűnök hordozói elől?
Kint a réten – szólt a párduc – kiálts oda!
S kiáltoztam:
– Segítsetek, mert a harangszó a hegyek között rekedt!
Aki kiszabadítja, kap egy tarisznya titkot, s benne
ördög körmét,
angyal szárnyát,
róka máját, lidérc várát,
szellem farkát, kutyát, tarkát,
lábára bilincset, szemére hályogot,
szájára lakatot,
és jó okot, hogy nevét megátkozzák örökre.
– Nem igaz – morgott a párduc – néki nem lehet,
sosem lehet neve.
Ó a nagy Névtelen,
arcára húzza a múlt fátyolát és rongyai közül
az új út felé integet.
Nem felelt senki, még csak fel sem nézett,
félelemteli, fémes igézet bénította a nyelveket.
S kiáltottam újra:
– Olyan tisztán, egyszerűen szólok, hogy megérthessétek
azt, amit mondok.
Valaki fusson és segítsen,
mert a harangszó a hegyek foglya lett és
a völgyben megkötözve fekszik,
jaj, miért nem cselekszik az erős,
akinek karja, lába megmaradt.
És sikoltoztam:
– Én nem születtem vezérnek,
hogyan került mégis a kard a kezembe?
Én nem születtem megváltónak,
hogyan, hogy hátam keresztre feszítve borzad,
szűkölve remeg eremben a vér?
Szürke kígyó vagyok csak,
beolvadok a sziklák színébe,
mégis láng csapkod bőrömből
és vörösen égve festi meg fájdalommal az eget.
– Rendkívüli dolgok történnek véled – szólt a párduc
az ágról, ahol talpát nyalogatva heverészett.
– Rendkívüli időben csodás esetek esnek – feleltem, s ő nevetett.
– Rendkívüli emberek fogják fel a jeleket – szólt ismét és
nevetett tovább. – Fuss hát vissza, ha akarsz, vagy inkább újra kezdenéd?
– Nem tudom – rebegtem. – Ha lehetne, hiszem, hogy újra kezdeném.
Ezen az úton csoszognék,
újra erre vinne a lábam,
újra erre görnyedne ütés alatt a hátam,
és erre vinné sorsom a vállam.
Mert lehetne még újra kezdeni,
ha az emlék szoros csomóját oldottra cibálja szét a szív
és az értelem,
a boldog bosszú és a megadó, hazug bocsánat.
Mert magamnak szól csak az igaz feledés
és a bánat megadón bólogat hozzá.
Mi mind nem a harangkongást,
hanem a rontást fogadtuk magunkba.
– Hát hová lettek az erősek? – kérdezte a párduc, és a fák
helyeselve lihegtek. – Te maradtál csak egyedül? – kérdezte
újból a párduc, mert ő is egyedül maradt.
– Én maradtam egyedül felfogni a hangot,
és kongatni a harangot, mely most fogoly,
megkötözték a hegyek.
– A te fegyvered a csend – mondta a párduc és megsodorta
bajszát –, bocsásd sugarasan magad köré a csendet!
Úgy, mint a furcsa érc a sugarát,
nézd, hogyan sugárzik,
csak hallgat némán, csak hever, csak ásít,
mégis körülötte pokollá válik a világ
és elég
a mindenség.
Legyen pusztító válaszod a csend!
S mormoltam:
– Új kőtáblát vések, új törvényt írok.
Mert nem jó, hogy akit megrúgtak, elpirult,
s akit megvertek, az asztal alá bújt szégyenében.
Engedjétek hozzám a szégyenülteket,
engedjétek hozzám azt, aki megesett,
aki hamubasült pogácsával tarsolyában világgá bújdosott.
Gyertek hozzám, bűnösök, akiket az ártatlanok megvertek.
Kergessétek világgá a kisdedeket,
akik féltettek, óvottak,
engedjétek hozzám az elbukottat,
saját bűne miatt félig már halottat,
engedjétek ide a vádlottat, aki ítéletre vár,
kergessétek el a pöffeszkedőt,
aki okos volt és kivárta az időt,
aki rendes volt,
de nem türelmes,
aki jó volt,
de nem irgalmas,
aki erős volt, de nem volt hatalmas,
aki előre mutat, és hátra csoszog,
aki értelmes, de nem hisz a csodákban,
aki becsületes és nem bízik a tolvaj igazában,
akinek lába volt, de benne elbukott,
akinek talpa volt, de rajta megállni nem tudott.
– Ó, szegény – gúnyolódott a párduc és körmét reszelgette –,
hát te mit adhattál,
talán azt, amit meg sem kaptál,
csak foszló fonálon szállongott orrod előtt?
– Én odaadtam a reményt – suttogtam.
S a párduc ferdén pislogott felém és morogta:
– Szerencsétlen, te, magadért adtad a reményt oda?
Én kiáltottam:
– Magamért soha!
Szólt a párduc:
– De az a más neked kellett, úgyé?
Más karja takarta szégyened,
más háta fedezte gyengeséged,
téged egyedül ugyan ki bírt meg,
senki,
sem te, sem más,
hamis a vallomás,
kedvesem!
– Igen – feleltem –, de én azt akartam, hogy
a harangszó szabad legyen,
és vér ne freccsenjen a lányok ruhájának fehér csipkéjére,
és ne mocskolja sár a férfiak ingének elejét,
és ne tépjék ki a gyöngyvirágok fehér lelkét,
és a fellegek világos seprűkkel seperjék tisztára az eget,
és a hold foltozza meg kopott szoknyáját ezüst tűvel.
– Ó, ó – sziszegte a párduc.
Én folytattam:
– Én akarom, hogy a harangszó szabad legyen,
akarom, hogy mindent megadjon nekem,
minden áldozatot, melynek füstjét felszippantotta a mohó ég,
akarom, hogy a bárány vére erébe visszafolyjon,
álljon talpra és újra a réten bolyongjon,
legyen enyém az akarat,
amely megfordít eget és földet,
utat nyit és kapukat dönget,
s enyém legyen az utolsó holnap
és az első tegnap reggele.
S rámutattam egy alakra, aki a rétről felém sandított
ugyan, de félt, nehogy felismerjem.
Én ujjamat rászegeztem és
harsogva szóltam:
– Ó, poklok ivadéka, pokol tornácának szülötte,
miért maradtál meg,
miért téged rejtett pokróc alá életet kolduló anyád?
Ó, ég! Mért nem az érdemest óvtad,
mért nem gondoltál arra, hogy a holnap
az okosat, a jót és a nemest kívánja majd becézni?
Felelt a párduc:
– Az okos mindig tudott hallgatni,
lásd, ő mindig tudta, hogyan kell csendben maradni
és ezáltal megmaradni.
Így élte túl más halálát a piszkok ivadéka,
a mocsárba olvadó,
sáros, konok romok lehullt törmeléke.
Nem segít a dermedt, tehetetlen gyász,
nem old a könny, nem simogat az áldás,
nem támasztja vállunk a hazug kiállás sem,
a néma gyász jegesen borítja a sebet,
nincs éjszaka, de akkor nincs kikelet,
se dél,
a kiáltásra nem felel gyötrő ima,
fejünk felett csattog az ostorkarika.
Ekkor tovább bandukoltam, a homok súrolta lábam,
a párduc is elmaradt mellőlem,
egy szép mozdulattal átugrotta vállam
és „viszontlátást” mormolva visszafelé szaladt.
Lihegtem előre tovább.
S látom, hogy feltűnik előttem egy kocsma.
Ócska ház volt és a sarokra
borult ki korhadt kerítése.
Betértem, remélve, hogy friss vizet csak kapok,
ha már a harangszó szolgája vagyok,
vagy inkább szeretnék lenni.
S ahogyan szemem a homályhoz szokott,
kopott alak tűnt fel előttem,
az asztalnál üldögélt,
fején fényes, fekete kalap,
nyakán fekete keszkenő,
s íme, ő is friss, hideg vizet ivott.
Én kértem: – Adjál!
És minél többet töltött énnekem,
a kancsóból a víz csak ömlött, ömlött,
soha nem fogyott.
Ittam s vacogtam: – Ki vagy?
S felelte:
– Börtönőröd vagyok, az előre-hátra néző!
– Élet vagy halál – rebegtem.
Felelte:
– Az ugyanaz, hisz mindegy, hogy az út melyik végéről nézed.
Nem igaz?
Ha az élet álom, mint mondják,
az álom s a halál meg ikertestvérek,
s a nappal és az éj két egymást átölelő nővér,
hogyan is tudhatnánk, ki kicsoda,
ki kivel egy,
ki kinek ellentéte vagy mása.
Nézd csak azt, honnan vetődik a fény
és honnan jő az árnyék,
honnan tűnik el, vagy hová megyen.
Mondjátok, az élet szomorú,
de vidám-e vajon a halál?
Ugyan!
Csak szemét eltakarva integet és ígér
mindenfélét
s ezalatt a vidámság a bokrok alatt remeg,
fintort vág és a tó felé szalad,
egy pillanat csak, s már el is bújt a homok közé,
elsurrant és kaviccsá változott,
meg többé már nem fogod, soha.
Akkor hallottam, hogy messziről valami bong,
és lávafolyam terül az izzadó földre,
s a réten át a párduc szökdécselt felénk,
s sziszegett:
– Ürítsünk kupát a fekete keszkenős férfiért,
aki vizet iszik ugyan, de torkából vér lövell ki és
rozsdával fedi be a kulcsot, a Nagy Lakat kulcsát.
Mert látod-é, itt a véres rozsda,
a keresők sebzett kezének ere folyatta rá.
De tudjátok-e, mennyi volna a vér, ha a lakat lehullna,
mennyi széttört koponyából csorogna velő és keveredne
a suhogó árral.
Ha a harangszó majd felfalja a réten lézengőket,
hiába kiáltoznál, hangodat elnyelnék a gyávák,
felfelé emelt tekinteted eltakarná a lefelé nézők görnyedt háta,
ki állíthatná bizton, hogy nyugodtan várja a harangszót,
van-e igazán igaz?
A fekete úr ránk nézett és szólott:
– Én ártatlan vagyok!
De ti, csak előrenézők,
kövessétek példám, hátra is nézzetek!
Szemetek fogja be a jövőt, a múltat
s a fejetek felett feszülő jelent,
amely már-már hajatok súrolja,
a mozgó inga már bőrötök felett remeg,
és ring felétek a veszély, hogy kívánságtok teljesül.
De belül, ott belül, mi pendül és feszül?
Ne feledjétek, hogy a boldogságot a más bánata támogatja,
a szerencsét a balsors taszítja előre,
pokol és menny egy szálon vonaglik,
a falak mögött emberek toporognak,
a beomlott barlangban nyulak kopognak kifelé
mind a harangszóra várva,
de a felszabadult had kit zárna
majd helyükre?
Kié a harangszó, tán a tiéd, az enyém se, övé se,
mert most még lebeg a völgyben,
körülzárták a hegyek.
Párducom, te,
hol a hatalmad,
ugye, nem ezt akartad?
Ne felejtsd,
én teremtek és megszüntetek!
– Én meg nevetek – szólt a párduc
S mennydörgött a fekete úr:
– Te nem akartál és nem tudtál tenni,
jó volna most a vádat eltemetni,
szólni: oka semminek nem vagyok,
bűnöd az ég, bűnösek a vakok,
mert látni nem tudnak, de te nem is akarod látni,
hogy a könyörület nyila visszapattant.
De ha az eget a hittel kézenfogva támadod,
akkor eljuthatsz, de akkor is csak talán
a fekete bársonyon fekvő csillagokhoz.
Szólt a fekete keszkenős férfiú a fákhoz:
– Imádkozzatok hozzám és értem!
Letérdelt a párduc és a fák gyökerükön csúszva hajlongtak:
– Ments meg minket a kiegyenesített kérdőjelektől,
ments meg az orrhangú okostól,
ments meg a levegőbe firkálótói,
ments meg a vidám butától,
ments meg a sértett szem világától,
mert már csordul fel a hab a vályú szélén,
jaj nekünk, az ismeretlen már az öböl partján hegedül.
S szólt a fekete kalapos férfiú:
– Hozzatok nékem áldozatot,
hogy élhessen, aki nektek kedves!
És levágtam kezem és most a máglyára hajítom,
aztán dobom a vállam, a hátam, a szívem kitépem,
freccsen a vérem, zsírom sercegve élteti a tüzet,
kivájom szemem, letépem a fülem és sikoltok:
– Csak a szájamat ne, hadd kiáltsak,
hadd tudjak kiáltani az utolsó percig,
jaj, nem eresztik, foszlik az ajkam, már nyelvem sincsen,
mért versz meg, mért tetted ezt velem, Isten,
már semmim sincsen,
miért veszed el, mi szívem köldökzsinórján lógott,
boldog nem akartam lenni,
de ha a harangszót sem tudom boldoggá tenni,
ugyan mi maradott akkor földön s az égen?
Nézz rám, már tűnök el, már csak árnyék vagyok,
nyöszörgők, karmolok, csúszok, de még harapok.
Fák, térdepeljetek.
Fekete Uram, add vissza nyelvemet!
Kiáltott a fekete úr:
– Szeressétek a csiga hátát és a házát,
mely fölötte kapaszkodik s remeg,
verjétek béklyóba a lovak lábát,
amíg szabad, és amíg lehet.
Te pedig beszélj, akarom!
S szóltam, mert Uram megengedte,
és énekeltem kántáló dalt:
– Ha én kegyed meg nem érdemlem,
szemem addig ne érintse álom,
amíg meg nem találom az érdemest.
De ha én elbuknék, párduc, te majd megkeresed?
– Már bánom – mordult a párduc –,
hogy az ágról rád lenéztem.
– Hagyd el-szólt a Fekete úr.
– A harangszó majd megtalálja az egyedüljárót.
– S ha nincsen? – kérdeztem.
– Akkor kongása addig szól,
amíg a hegyek meg nem unják,
és összeroppantják a harang szavát.
– S akkor mi lesz?
– Várunk tovább!
– S ha soha el nem jő?
S szólt a Fekete Úr:
– A soha nem az én birodalmam szülötte,
hatalmam legyőzte a sohát,
hát tudd meg, adok néked egy szót: VÁRNI!
E mellett ülve lesheted és bizton tudhatod,
hogy megtalálni majd mindent meg lehet,
csak hosszú az út,
és vége hozzád visszagörbül,
a kezdet lábadhoz csúszik és
bárányként hempereg,
nyelve kezed felé kapkod.
Itt a kulcs, a hegyek felé dobd,
és legyen sorsod az örökös ébrenlét
és a várás.
Hálás leszel-e nékem, nem hiszem.
A párduc lelapult, én ráborultam,
a Fekete Úr a fák felett lebegett,
meghalt az idő és meghalt a szeretet,
a föld két sarka a mennybolt széléhez bújva remegett,
amikor a harangszót szabadon engedték a hegyek.
III.
Requiem a huszadik század kortársaiért
(Énekli a gyilkos tigris, és hárfán kísérik a zümmögő sakálok)
A tigris a pálmafa alatt ült és a zümmögő
sakálok hegedűn kísérték dünnyögő dalát,
a hiénák cimbalmon játszottak édes zenét,
a csörgőkígyó akkordot fogott a hárfán,
és zörögve fölkiáltván sziszegte.
Kyrie eleison!
(A tigris bűnbánó dala)
Előbb meghaltam, aztán megszülettem,
anyám méhében szünetlen sírtam és jajongtam,
belei között bolyongva zokogtam, s kértem,
hogy öljenek meg előbb, mintsem
megszületve én ölhessek.
Aztán szikla alá bújtam,
összehúzódtam s lelapultam,
nyöszörögtem, ríttam,
ez nem is én vagyok,
hallgassatok meg,
mindenkit, mindent megtagadok,
csak megszülettem, hát ezért sincs bocsánat,
nincs feledés, elnézés, elsimító bánat,
az éjszakából választ csak vártam, csak várom,
de nincs se ébrenlét, se megoldó álom,
csak maga a sötétség, válasz el nem hangzott,
és a kés éléről a halál villantott
szikrát a sötétben, körülnéztem, de hiába,
a tétlen várakozás közben újra meg újra kiabáltam,
nem akarok ölni, én már feledni akarok,
kérlek, kérlek, ne ítéletet, bocsánatot adjatok,
ne fussatok előlem, üssetek meg,
akkor végre én is összerogyhatok!
És a hiénák suttogták:
Mors stupebit et natura, quam resurget creatura…
A tigris énekelt:
Én vakon születtem, csak később nyílt fel szemem,
a világosságot félve, hunyorítva,
tétova léptem az erősebb rúgdosta,
csámpás kicsi lábam csizmával taposta,
kerek kis fülemet csomóra kötötte,
farkamat cibálta, hátam összetörte,
hát,
fogam élesítem,
ajkam megnyálazom,
nyelvem megmérgezem,
földre lelapulok és várom, várom az időt,
hogy én is megnőjek,
szép legyek és erős,
és én osztogassak örök, soha fel nem támadható halált!
A sakálok hegedültek és kiáltoztak:
Salva me fons pietatis…
És a tigris énekelt:
Futkosok tétován forrástól forrásig,
nincsen egyik, nincsen másik,
csak egy kis vér, vagy egy kis szeretet ömlene belőlük.
Rogyásig hajszolnak,
nyelvem is kilógna,
hogyha még megvolna,
elöl a gyilkos,
aztán az áldozat,
vagy talán fordítva?
Gömbölyű a föld és csalóka a látvány,
vakít a szivárvány is,
ki tudja, hogy ki fut,
és ki az, ki hajszolja.
És mormolta a csörgőkígyó:
Requiem aeternam dona eis Domine…
És sírt a tigris:
Adjátok ide a félelmet nekem,
mert a félelem,
egyetlen, gyilkos, igazi fegyverem,
ragályos, mint a fekete pestis,
bőröd mögé bújva azt is, ezt is
átfúrja, összezúzza,
lábadat bénítja,
ajkad fittyedve remeg,
kúszik lábadból agyadhoz
a fertőző rémület,
már szívednél tart,
nyelőcsöved szűkül,
szíved százhúszat ver,
nyomják az erek
az alvadni készülő, fekete vért,
már fullaszt a lehelet,
tudsz még mindent,
mindent figyelsz,
de tenni már semmit sem tehetsz,
fogad is fáj,
majd tompul a kín,
és tudod, hogy a ragály már
orrod felé tart,
bűzös a rettenet,
már csak szemed és tudatod várja
végedet, és
már csak ösztönöd súgja:
add tovább, míg lehet,
fertőzd a világra félelmedet.
(A tigris engesztelő éneke)
Zümmögték a hiénák:
Libera me Domine…
És a tigris zokogott:
Éjszaka együtt alszunk el,
gyilkos és áldozat kézenfogva,
és együtt riadunk fel,
együtt rettegünk,
mikor fordul a kocka,
és hol áll meg,
mit hoz nekünk,
dupla vagy semmi,
ennyi, csak ennyi volt az egész,
ó, bocsáss meg nekünk. Uram…
Borulj rám, csókolj meg, édes áldozat,
átölellek, késem lendül
és hátad átdöfve hegye az én szívembe is talál utat.
Sokat sírtál, most én is sírok,
hát így esett,
ez a szánalmas eset,
ugye boldogok leszünk, te meg én,
az út kezdetén vagy a végén,
úgyis egyremegy.
És suttogtak a sakálok:
Dies irae, dies illa solvet saeculum in favilla…
És szűkölt a tigris:
Én futottam, futottam,
mellettem, mögöttem mindenki futott,
üvöltött, sírt, nyerített, zokogott,
én egyedül nem tudtam hős lenni,
a hősök áradata magával ragadott.
Bocsássatok meg azért, akiket futni hagytam,
bocsássatok meg, akiket meg nem haraptam,
ők sem tudtak megállni, szembeszállni,
hiszen közöttük én is ott futottam.
És boldogan dalolt a tigris:
Nagy az én bűnöm, ennyi, hát ennyi,
keresni már nem tudom az okot,
amely futni és ölni egyszerre taszított.
Bocsássatok meg azért, mit vétettem,
bocsássatok meg, mit meg nem tettem,
bocsáss nekem meg, múlandó gyűlölet
kistestvére, örökké tartó szeretet!
Et lux perpetua luceat eis!
Második rész, IV. jelenet
Bánk otthona. Nappal van.
| Erzsébet | (II. András király és a megölt Gertrudis királynő lánya, Lajos, thüringiai őrgróf felesége, utóbb Magyarországi Szent Erzsébet; ekkor 15-16 éves. Ruhája hosszú lovaglástól zilált. Körülnéz, talán hogy Bánk otthonából következtessen a házigazdára.) |
| Bánk | (nagyúr, országbíró-udvarispán, ekkor már 61-62 éves; megtorpan, amikor belép, s némán figyeli a neki háttal álló Erzsébetet.) |
| Erzsébet | (megérzi, szembe fordul Bánkkal) Bocsáss meg, nagyúr, hogy hívatlanul házadba jöttem. |
| Bánk | (öregesen meghajol) Királyom leánya előtt mindenkor nyitva otthonom. |
| Erzsébet | Köszönöm. Mondják, egyik leghűségesebb híve vagy atyámnak. |
| Bánk | Ez a „hűségem” vajon dicséretnek vagy vádnak hangzott? |
| Erzsébet | (keményen) Vádoltak vele. Vádoltak vele, hogy hűségeddel – vagy annak látszatával – égbekiáltó bűnödet igyekszel feledtetni. |
| Bánk | Tiszta beszéd. Köszönöm hercegnő, hogy korunkban ily ritka ajándékot adsz. |
| Erzsébet | (csodálkozva) Miért? Oly ritka nálatok az igaz szó, a „tiszta beszéd”? |
| Bánk | Mint a fehér holló vagy az ötlábú csikó. De így van ez mindenütt a világon. (Legyint) |
| Erzsébet | (csodálkozva) De hát az igazság, hogy derül ki akkor?! |
| Bánk | Az igazság? Az mindig az idővel érkezik. Amit tegnap igaznak hirdettek: ma hazugság lehet. A tegnapi „hazugság” viszont, holnapra igazsággá válik. így aztán néha sokáig lappang. Bocsáss meg, hercegnő, még azt sem mondtam: ülj le, helyezd magad kényelembe! Ételt, italt hozassak? |
| Erzsébet | Jobb, ha még járkálok. Görcsölnek az izmaim. Ritka erős ló hozott idáig… Hogy nyeregbe maradjak… még most is remeg a lábam. |
| Bánk | Isten csodája, hogy itt vagy! |
| Erzsébet | Miért lenne az? |
| Bánk | Hercegnő! Az a csődör már több tucat ifjút nyomorékká gázolt és nem egy jó vitézt a pokolra juttatott. |
| Erzsébet | Pokolra juttatott? Mi volt a bűnük, hogy ily biztosan tudod? |
| Bánk | Akit a hiúság ördöge megszáll, és nincs az igaz bánatra ideje – vajon hová jut ha ebben az állapotban szegi a nyakát?! (Megrendültén, kis szünet után) Nem tudok a Mindenhatónak eléggé hálás lenni, hogy épségben látlak itt. (Hozzálép, féltérdre ereszkedik és megcsókolja Erzsébet kezét.) |
| Erzsébet | (bizonytalan kapkodással) Bánk, te örülsz annak, hogy itt vagyok? Hogy lovad nem végzett velem? |
| Bánk | (föláll, méltósággal) Hercegnő, a lovaglásod azon a csődörön, istenítélet volt. Bajvívás, tüzesvaspróba és egyéb istenítélet sem bizonyíthatná meg jobban, hogy a Mindenható akaratából találkoztunk itt. (Nehéz szünet után.) Nem öröm ez nekem, de itt vagy. Ez az ítélet: tessék, rendelkezésedre állok. |
| Erzsébet | (csöndesen) Talán kívántad, hogy vessen le a lovad? Hogy elpusztuljak?… |
| Bánk | (megrendültén) Istenre bíztam. Iparkodtam a nyomodba, hogy kezessé tegyem azt a szörnyeteget… Nem tudtam elképzelni, hogy épségben ideérsz. |
| Erzsébet | (kis szünet után) Itt vagyok, tekintsd istenítéletnek hát. |
| Bánk | Mi más lehet, hogy te, aki időtlen álmaimban örökké gyötörtél, itt vagy házamban, holott minden erőmmel kerültem, hogy újra találkozzunk. |
| Erzsébet | (csodálkozva) Gyötörtelek, én?! Hiszen te voltál az, aki torkomba forrasztottad a szót az én álmaimban! |
| Bánk | Én? Mikor, miféle álmaidban? |
| Erzsébet | (leül, kis szünet után szinte bizalommal) Csak nemrég az utazás során kezdődtek ezek az álmok. Korábban sohasem bukkantál föl éjszakáim szorongó vergődésiben, de ahogy régi hazámhoz közeledtünk – minden éjszaka. |
| Bánk | Hercegnő, éveim számával jár, hogy ritka az olyan dolog, melyen én elcsodálkoznék. Most mégis kérdezlek, ha nem sért a kérdés: én a te álmaidban? Torkodra forrasztottam a szót? |
| Erzsébet | (kis töprengés után) Ülj le, Bánk! Fáradtnak, zaklatottnak látszol. |
| Bánk | Köszönöm, hercegnő. (Leül a lócára.) Hatvankét olyan esztendő – amellyel Isten megajándékozott vagy megpróbált – ugyancsak ólomként nehezedik rám. (Sóhajt.) |
| Erzsébet | (nagy csönd után) Nagyúr, ugye azt mondtad az előbb, hogy „időtlen álmaidban örökké gyötörtelek”? |
| Bánk | Ezt mondtam, így van. |
| Erzsébet | Gyötörtelek? Én? Hiszen négyéves voltam, amikor utoljára láttál! Mivel gyötörtelek? Mondd, mivel?! |
| Bánk | (keserűen) Nehéz erről beszélni, hercegnő. Nem véletlen, hogy álmaink titkát ránk bízta az Isten. (Maga elé nézve, megtörtén mondja) Az álmot csak az álmodó látja. Csak ő érzi át a kusza történetek csapongó rettegéseit. A tehetetlenséget, az elérhetetlenséget, a hirtelen zuhanásokat, a kényszerű dadogás rémét, mely torkunkba szorítja a szót. Még a mellettünk fekvő sem érzékelhet mást, mint gyöngyöző verejtékünket, hallja zihálásunkat vagy nyöszörgésünket, fogaink csikorgatását vagy a felszabadító üvöltést, amellyel ébredünk és megkönnyebbülünk. De mindaz, amit átéltünk, a mi álmunk volt csupán. (Hirtelen abbahagyja, szinte megrázkódik, hogy „így kiadta magát”, s már józan ridegséggel folytatja) Kilenc esztendeje már nem fekszik mellettem senki, így aztán ennek nincs tanúja. |
| Erzsébet | Kilenc esztendeje? |
| Bánk | (zárkózottan) így őszidőben múlt kilenc esztendeje. |
| Erzsébet | (elgondolkozva) Ha jól számolom, engem is azóta üldöznek az álmok… Megtisztelsz vele, Bánk, hogy elmondod álmaidat? |
| Bánk | (zárkózott zavarral) Ne kívánd tőlem, hagyd meg nekem átkínlódott éjszakáim titkait. |
| Erzsébet | (némi töprengés után) Nagyúr! Ennek az „istenítéletnek” csak akkor van hitele, ha őszinték vagyunk. Én hajlandó vagyok elmondani néked álmaim titkait – ha te is őszintén megvallod, hogy mitől borít el a verejték, mi csikorgatja fogaidat, s miért felszabadító az ébredés? |
| Bánk | (felpattan) Ezt királyom sem követelheti tőlem! Az álmaim az enyémek. |
| Erzsébet | (megnyugtatóan) Én sem követelem… Az én álmaim is az enyémek, (kis szünet után) Kérésem: cseréljünk titkot, nagyúr, Csak ennyi. Először én vallom meg gyötrelmeimet. |
| Bánk | (zaklatottan tesz néhány lépést, majd szembefordul Erzsébettel, megtörtén mondja) Szerettelek volna megkímélni ily ifjú asszonynak nem való éjszakai látomásaimtól. Ha követeled, legyen. (Elkeseredetten) Isten örök átka sújtson engem, ha igaz szavaid után én hazug leszek. |
| Erzsébet | Köszönöm. Kilenc esztendeje fojtogat egy szörnyű álom: anyámat látom, felém nyújtott karjai csonkra vágva, véresen! Könyörög, hogy imádkozzam érte… |
| Bánk | Nagy oka volt rá!… |
| Erzsébet | (kizökkenve) „Nagy oka”? Mire? |
| Bánk | Isten irgalmára. |
| Erzsébet | (fegyelmezi magát) Valamennyiünknek csak ez adhat reményt. |
| Bánk | (fékezett indulattal) Neki valóban csak ez adhatott… |
| Erzsébet | Honnan tudod? (ugrik fel) |
| Bánk | (ridegen) Egy egész ország tudta! |
| Erzsébet | (megütközve) Talán az egész ország úgy gondolkodik, ahogy te?! Hogy mered föltételezni? |
| Bánk | Ismerem ezt az országot. Én itt élek! |
| Erzsébet | (szinte szóhoz sem tud jutni) Te még mindig gyűlölöd anyámat? (tör ki) |
| Bánk | (nem válaszol) |
| Erzsébet | (keményen) Kérdeztelek, nagyúr! |
| Bánk | Az álmaimról! Igen… |
| Erzsébet | Azt kérdeztem: te még mindig gyűlölöd anyámat?! |
| Bánk | (ridegen) A gyűlölet, a bátyád kenyere. |
| Erzsébet | Néki joga van rá! (csattan föl) Ami anyánkkal történt kilenc esztendeje!… (Szinte fulladozik) Ő, ott volt!… Látta! Nemcsak álmodta! |
| Bánk | (szavába vág) Tehát erről beszéltetek az éjszaka? |
| Erzsébet | Nem tartozom számadással! |
| Bánk | Én sem neked, hercegnő! Királyomnak pedig elszámoltam róla. |
| Erzsébet | „Elszámoltál”? Mivel? Királynéd életével? Anyám életével? (Felháborodva) Mivel számolhattál el, ami sohasem volt a tied? Ami fölött rendelkezési jogot Isten nem adott neked? |
| Bánk | (nem válaszol, némán áll Erzsébettel szemben) |
| Erzsébet | Miért nem beszélsz? Legalább mondj valamit, amiből megértem, hogyan vetemedhettek arra magyar urak, hogy lekaszabolják koronás királynéjukat! |
| Bánk | Megérteni? Ez hát az óhajod? |
| Erzsébet | (kissé fékezi előbbi indulatát) Igen, megérteni az okokat! Ha meg tudnám érteni… (elbizonytalanodva) Igen, az okokat, amelyek arra késztettek oly alattvalókat, akik a királyt és családját korábban hűséggel szolgálták… Ha megérteném – miért lettek ezek gyilkosok?! (Csaknem összerogy, majdnem elsírja magát.) |
| Bánk | (segítőkészen mellé lép) Ülj le, hercegnő… Ha valóban az a kívánságod, hogy megértsd az okokat, van mit mondanom. |
| Erzsébet | (leül) Beszélj, nagyúr! Beszélj! |
| Bánk | Akkor légy erős, mert meghallgatni egy leánynak anyja vétkét, ahhoz éppen oly erő kell, mint nekem elmondani. |
| Erzsébet | Isten majd ád erőt!… Beszélj! Beszélj! |
| Bánk | (nézi Erzsébetet, majd halkan mondja) Adj nékem néhány pillanatot, hogy régi és új indulataimat legyűrjem. Isten akaratából vallanom kell neked… (eltökélten) És vallók is oly igazul, mintha végsó órámban gyónnék annak a papnak, aki az utolsó útra készít föl. |
| Erzsébet | Nem vagyok pap. Nem bűnöket akarok hallani, hanem az igazságot, amelyet még az uram sem mert elmondani! Holott én néki adtam testem és lelkem minden titkát! |
| Bánk | (kis szünet után, megértően) Félti a férfi asszonyát, akinek örök hűséget esküdött. |
| Erzsébet | (kissé fellobban) Jóban és rosszban egyaránt! így szól az eskü! |
| Bánk | Jóban, rosszban. De mi a jó és mi a rossz? Vajon mikor torzul szörnyűséggé a jó, és kap igaz értelmet a rossz? |
| Erzsébet | (ismét föllobban) Hogyan kaphatna „igaz értelmet a rossz”? |
| Bánk | Hercegnő, amikor atyád született, annyi idős voltam, mint te most. Tizenhat éves. Csatát is próbáltam, és büszke voltam arra, hogy nagyapád – a dicső emlékű Béla király – megjutalmazott, mert négy ellenséget levágtam. De büszkeségem ifjonti mámorát szétdúlták álmaim: láttam a megölt emberek arcát, rámfröccsent vérüket… (Hirtelen elhallgat.) Bocsáss meg, hercegnő! Rosszul érzed magad? |
| Erzsébet | (megremegve) Nem… Nem… nem szokatlan a férfiak emlékezéseiben az ilyen… (Megerősíti magát.) Tehát a „jó”, amit királyod szolgálatában tettél, így vált szörnyűséggé. |
| Bánk | És a rossz – négy ember megölése – királyom dicséretétől igaz értelmet kapott. |
| Erzsébet | (próbál higgadt lenni) Meglehet, ilyen okoskodással anyám meggyilkolása is „értelmet kapott”? |
| Bánk | Ennek eldöntését rád bízom, ha megismerted a valóban szörnyű tett még szörnyűbb okait. |
| Erzsébet | (indulatosan) A te szavadat kértem! Értelmet kapott? |
| Bánk | A király és az ország menekült meg általa a véres testvérháborútól. |
| Erzsébet | Testvérháborútól? Ki fenyegette atyám trónját? |
| Bánk | Anyád. A királyné. |
| Erzsébet | Hazudsz! Hazudsz, Bánk! |
| Bánk | (iszonyatosat robban) Hercegnő! (Majd megfékezi magát, és rideg szertartásossággal mondja.) Parancsot adok, hogy álljon készen egy kocsi, amellyel visszatérhetsz a királyi udvarba. Küldök egy asszonyt, aki rendelkezésedre áll, amíg házamban vagy. (Meghajol és indul kifelé.) |
| Erzsébet | (felugrik) Bánk! (siet utána) Nagyúr! Állj meg! |
| Bánk | (megáll, ridegen visszafordul és némán áll Erzsébettel szemben) |
| Erzsébet | (riadtan megtorpan) Maradj, Bánk! Meg kell tudnom az igazságot! Egész éjszaka virrasztottam és kértem az Istent, hogy adjon világosságot, adjon jelet, adjon valamit, ami utat mutat az igazság felé. Mert amit a közelgő őrület jelének véltem, az álmaim!… Kiderült, igazat álmodtam! Nem én sodródok a téboly felé, hanem a körülöttem lévő világ hazug és tébolyult! Jelet kértem az Istentől, Bánk! Csak jelet! Amikor kijöttem a templomból, megláttam egy üresnyergű lovat. Mintha rám várt volna, hogy az igazság kútfejéhez vigyen. Igen, ezt éreztem. Istenhez sóhajtva, a nyergébe küzdöttem magam. Idehozott. Csak itt tudtam meg, hogy hova érkeztem. |
| Bánk | (ridegen) A lovak természete… |
| Erzsébet | Nem, nagyúr! Az előbb igazabbul mondtad: Isten ítélete. |
| Bánk | Meglehet. Én nem akartam találkozni veled. Éreztem!… Tudtam… Kérleltem atyádat, de ő nem engedett! Kérdezz hát, hercegnő! |
| Erzsébet | (megfontoltan) Nincs szándékomban, hogy megbántsam tisztességedet, nagyúr. Mégis kénytelen vagyok megkérdezni: valóban igaz-e, hogy anyám meggyilkolása atyám trónját mentette meg? |
| Bánk | (ridegen) Igaz. |
| Erzsébet | Rajtad kívül hányán vélik ugyanezt ebben az országban? |
| Bánk | (önfegyelemmel) Kérdezd meg atyádtól! Pontosabban számon tartja, mint én. |
| Erzsébet | (kis töprengés után) Tehát, ezért méltányolja úgy hűségedet… |
| Bánk | Ezért – is. |
Heinrich Heine HITVITÁja
skandálódik bennem újra:
miként „küzdött” Toledóban
fráter Jósé s rabbi Juda.
„Melyik isten a valódi?
Ki az igaz? Ki a Sátán?”
Mai duma – Cifra Házunk
párviadalait látván.
A mocsok is hasonló, mit
bili-szám egymásra hánynak.
(A „köznép” közönye szintúgy…)
Kinek higgyek, melyik pártnak?
–-Hogyan mondta Donna Blanka
királyné, berekesztendö?
„Melyik győzött? – nem tudom, de
szörnyen büdös mind a kettő!”
*
Nem irigylem a katholikus ifjak
szex-elhárító osztagait!
Roppant
kínos lehet, sőt, mélyen megalázó,
hogy míg a „rút”, utcai aktplakátok
lemázolhatók, s „disznó”-könyv, kazetta,
újság kacagva betiltható – addig
éjjelente sátáni parabola
antennák lesik a mennyboltot, míglen
megnyílnak az ég csatornái s ömlik,
árad a szex!
Dús didik, tomporok
megkísértő dimb-dombjain, parázna
fanszőrzetekben helytelenkedik
a vétkező szem! Atyám! S azután
csak dugnak…
DUGNAK! Pfuj! Büntetlenül!!!
*
Verjétek szét a nagyüzemeket!
Daraboljátok sufnikká a gyárat!
Utcára minden izgága melóssal!
A parasztokat hülyítsétek vissza
mezsgye-karámok biztos börtönébe!
Nehogy veszélyes közösségben élve
szervezkedni kezdjen a proli újra,
s feldühödve a pokolba zavarja
blindre választott új urait: azt a
pár száz szellemi semmirekellőt, vad
műparasztot, paragrafus-huszárt!
*
FORRADALOM! Ha-ha! Forradalom?
Bősz állampártod tréfás végzete:
olyan svunggal rohant vesztébe – ÖNKÉNT! –,
hogy térdig-lógó-nyelvű, bábeli
ellenzéke még ma sem érte be!
*
Én megértem bölcs kormányunk begörcsölt
izgágaságát. Rettentő zsenánt,
hogy MOST, amikor szétrúgtuk a múltat
(szemétre vágva azt is, ami jó) s bősz
vakogással pitizünk a legújabb
külgazdi nyegle füttyszavára, mert
vár ránk a Ház, az Európa Ház – hol
az úri szalon ölében Profit
nagyságos úr és Profit nacsasasszony
áldott kezét nyalhatjuk majd napestig…
MOST NEM TÁRUL a kibaszott kapu!
A cseiédlépcső alján álldogálunk.
Ha nem is kedvenc ebként, hanem kóbor
alkalmi kontárként lessük a grádics
magasát: mikor szól a szobalány, hogy
eljött végre a mi időnk…
A konyha
nikkelezett sarkában üldögélve
bérünk mellé jár pár pohárka snapsz is,
ha kikotortuk keresztény kezünkkel
az úri szartól eldugult klotyót.
*
Irgalmasisten! Öcsi! Ezek FÉLNEK!
Miként a gyáva fütyül a sötétben:
azért e vad, agresszív ordibálás,
hogy elkendőzze rettegésüket?!
*
Midőn a Nagy Véres Veres Mumus
önkéntesen saját nyakára lépett:
egymás torkának estenek legott
a testvéri megbonthatatlanok,
a hős, hangja-nagy inci-finci népek!
És sápítozik a Művelt Világ,
a NYUGAT, hogy az okot nem találja.
Pedig van ok a gyilkolásra, hisz
vért kíván, hogyha a szomszédnak is
alul a segge van s felül a szája!
Jaj, dideregve nézem a jövőt!
Hogy Rend, Kussolás légyen, meglehet:
a tehetetlen, tesze-tosza Tőke
még visszasírja Gyagya Brezsnyevet!
*
Tegnap: zengő Bunkócska. Ma:
Boldogasszony Anyánk-ének.
Tegnap bigott „bolsevisták”,
ma: agresszív keresztények.
Valamennyi piti zsarnok
helyét nálunk megtalálja.
Hozsánna! A „bolsi szarból”
átléptünk a szent kakába!
Potyika begyakorlott mozdulattal igazította el a homlokába kunkorodó hajfarkincát, s miután óvatosan kitapogatta az eredményt, elégedetten csettintett összeaszalódott, vértelen ajakával. így most már teljesen felkészültnek érezte magát a délutáni eseményre. A szőnyeg rojtjait már előbb kifésülte, a teavíz nemrég kezdett el forrni, még csak a megboldogult hálószobájának az ajtaját kellett, hogy elbarikádozza, de ezúttal is elegendőnek érezte a piros bársonyszalagot, amely átvezetett az egyik ajtófélfától a másikig, mintha azt akarta volna érzékeltetni, hogy ezt a festéktől megkopott, rozoga faajtót kiállítás tárgynak kell tekinteni, kinyitni tehát semmiképpen sem szabad, de talán még hozzáérni sem. Potyika leguggolt az ajtó elé, s cinkos mosollyal besuttogott a kulcslyukon:
– Mindjárt jönnek! Nehogy eláruld magad!
Válasz nem érkezett ugyan, de Potyika elégedetten bólogatott, mint aki biztos benne, hogy intelmét figyelembe veszik odabent.
Amikor berregni kezdett a csengő, Potyika az ajtó felé indult, de menet közben eszébe jutott, hogy még rengeteg dolga van. Először is türelemre kellett hogy intse az angyalt, ott lebegett az áldott az ablaknyílásban, és „jaj, én vétkes, jaj, én boldogtalan” – motyogta, ugyanis legalább egy fél órája nem imádkozott az előszoba falára elhelyezett Megváltó több színben pompázó, bekeretezett képmása előtt. Most már csak döntenie kellett, hogy e két feladat végrehajtása milyen sorrendben következzék egymás után, csakhogy ezzel már háromra növekedett a tennivalók száma, mert a döntésre is időt kellett hogy áldozzon, mégha ez utóbbi kizárólag szellemi ténykedésnek számított is. A csengő közben egyfolytában, szünet nélkül szólt. Potyika tanácstalanul forgolódott a szoba közepén, s miközben minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető leggyorsabban hajtsa végre a tennivalókat, arra a dermesztő felismerésre jutott, hogy már rég nem tudja, miről van szó, csak a dörömbölésre tud odafigyelni, amely a megszakadt csengetést felváltva egyre erőszakosabban figyelmeztette a kint várakozókra. Potyika kinyitotta az ajtót.
– Várakoztatsz? Te, hülye tyúk! Van pofád? – Borbála fölemelt ököllel rikácsolt, hatalmas melle ijesztőbben meredt előre, mint bármikor, a dallamos nevű Antonella arcán is vibrált a felháborodás, fogyó holdra emlékeztető, szénfeketére festett szemöldöke idegesen rángatózott homloka közepén, csak a kontyos Mici maradt változatlanul nyugodt, amit a világtalanokra jellemző végtelen türelemmel lehetett magyarázni.
Közben Borbála rikácsolása artikuláltan szóáradatba csapott át, bizonyára Potyika kisápadt, csodálkozó arca hozta ki belőle a félelmetes hangözönt, no meg az az ügyes kis farkinca Potyika homlokán, amelyet ebben a zaklatott lelkiállapotban is, vagy talán éppen ezért, a vékonyka öregasszony minduntalan megigazította kezében szorongatott fésücskével.
– Bika! – mondta Borbálának a felfedezés rémületével. – Te vagy a bika!
Az események felgyorsultak. Borbála esernyőjét a magasban tartva benyomult a szobába. Ha megtorpan és fújtat, senki sem csodálkozott volna, ezzel talán befejezettnek lehetett volna tekinteni a viharos vendégfogadás első fázisát, csakhogy Borbálánál még javában tartott az első fázis.
– Ne bikázz, hallod?! Ne bikázz! – harsogta, s hogy dühe egy jottányit sem csökkent, behemót testévei üldözőbe vette a filigrán házigazdát.
– De hát, kinyitotta! Végül is kinyitotta! – próbálta enyhíteni a helyzetet Antonella, miközben Borbála igencsak megközelítette az idétlenül menekülő Potyikát, akiben nyilván felmerült a versenyfutás tragikus befejezésének a valószínűsége, hirtelen megtorpant, kihajolt a nyitott ablakon, s éles, sipító hangon kikiáltott a negyedik emeletről:
– Anyuka! Gyere vissza, anyuka!
– Ennek befellegzett! – mondta Borbála dühösen. – Halljátok, mit beszél?!
– Itt volt! – erősködött Potyika. – Nemrég még itt repdesett!
– Hagyjuk ezt! – mondta Antonella. – Nem ezért jöttünk.
Potyika kihajolt az ablakon, s mint egy kíváncsi csirke, fejét oldalra fordítva, félszemmel kémlelte az eget. Aztán visszafordult, s titokzatos arccal suttogta:
– Azt álmodtam, hogy berepült az ablakon, szárnyai rózsaszínűek voltak, lehelete meg lila volt. Erre felébredtem, és az ablaknyílásban ott lebegett anyuka rózsaszínű szárnyakkal és lila lehelettel. Na, Potyika, mondta, neked most elárulom a titkot.
– Mindennap ezt álmodod – jegyezte meg Antonella rosszallóan. – Nem tudnál álmodni valami másról is?
– Hát nem érted! Nem értitek? – csodálkozott Potyika. – Anyuka azt mondta, hogy na, Potyika, neked most elárulom…
– Nem érdekel! – csattant fel Borbála. – Sosem csaptalak meg, de ha még egyszer Borbála a magasba emelte a kezében tartott esernyőt.
– Én szeretlek téged, Borbálácska – mondta Potyika szelíden. – Te mindig olyan férfias voltál. – Potyika ügyesen megigazította a homlokába kunkorodó hajfarkincát.
– Tea! – ordított Borbála, közben az esernyője nagyot csattant a földön. – Hozod, vagy nem hozod?
– Jaj – mondta Potyika, és kihátrált a szobából.
– Nekem szabad beszélni? – Ez Mici volt, a fal mellől.
– Szabad, de nincs értelme – folytatta Borbála a heveskedést. – Állj ott nyugodtan, Potyika mindjárt hozza a teát.
Mici a falat tapogatva elindult az ablak irányába.
– Ne settenkedj! – szólt rá Borbála. – Tudod jól, hogy utálom.
– Csak sétálok – mondta Mici. – Amíg jön a tea.
– Sétáltunk eleget.
– Hát ez igaz.
– Akkor maradj nyugton, jó?
– Jó – mondta Mici, s hogy elért a sarokig, megfordult s most a másik kezével tapogatva a falat, visszaindult az ajtó felé.
– Mit csinálsz? – Borbálának jól láthatóan reszketett a feje.
– Úgy döntöttem, hogy mégis sétálok – mondta Mici. – Hátha meghallom a hangot.
– Ez a légkör nekem nem tesz jót – fanyalgott Antonella, táskájából előkotort egy csipeszt, s gyors mozdulattal tépni kezdte a szemöldökét. – Tulajdonképpen teázni jöttünk, s ahelyett, hogy békességben élveznénk Potyika teáját, te, Borbála lelkem, állandóan hangoskodsz, Mici settenkedik, Potyi meg az álmaival gyötör bennünket. Ebből nekem elegem volt.
– Potyika a nagy titkot akarta elmondani! A nagy titkot! – Mici elindult a szoba közepe felé.
– Állj meg! – Borbála ezúttal is elemében volt.
Mici megállt.
– Nem akarok megállni! Nem akarok mindig azt csinálni, amit te akarsz!
– Te nem érted, hogy a szoba közepén állsz, pontosan ott, ahol inni szoktad a teát?
– Na, jó – mondta Mici megnyugodva –, akkor nem mozdulok.
– Potyi! Mi a fenét csinálsz? – Borbála a padlót csapkodta az esernyőjével.
Potyika éppen az előszobában tartózkodott. Mielőtt belépett volna a szobába, úgy döntött, hogy puszit lehel Krisztusra, mert hogy imára nem volt ideje. Ebből a célból lábujjhegyre csimpaszkodott, de hiába, mert csak a rámát sikerült elérnie, noha megpróbált felfele csücsöríteni. A négy csésze tea ide-oda csúszkált a kezében tartott tálcán. Potyika végigpuszilta a ráma alsó felét, aztán besietett a szobába.
– Mit csináltál ennyi ideig? – Borbála ideges mozdulattal emelte le az egyik teáscsészét a tálcáról.
– Pusziltam a rámát – mondta Potyika, de valahogy olyan megrendültre sikeredett a kijelentés, kénytelen volt enyhíteni rajta valamelyest. – Ha tudni akartad, kérlek szépen – tette hozzá, mint akinek nincs mitől tartania.
Antonella visszatette a csipeszt a táskájába.
– Ezt már nem lehet elviselni – jelentette ki megfontoltan. – Most kellene elmennem, amíg nem őrülök bele.
– Várj! – Borbála most tényleg olyan bikás volt, de csak néhány pillanatig, mert közben taktikát változtatott. Erre abból lehetett következtetni, hogy idejövetele óta először öntötte el arcát a mosoly, amely túlontúl olvadozóra sikeredett, mondhatnánk azt is, hogy élvetegre, egyszóval ebben a maszkban Borbála félelmetesebbnek látszott, mint „bikás” mivoltában, ráadásul gügyögött is: – Jaj, te, Potyi, te, drága kicsi Potyikám, te! Mondjál még valamit erről a ráma-pusziról, jó?
– Hát mondhatok – egyezett bele Potyika. – Az a helyzet, hogy még a lábát sem tudtam megcsókolni, mert a hokkedlit nem hozhattam magammal a tea miatt, és akkor arra
gondoltam…
– Erről ennyit – szólt közbe Borbála. – Teljesen érthető, ne is folytasd Potyikám. És most már hiszem a rózsaszínű szárnyakat, a lila leheletet, mindent hiszek.
– Istenem, de jó vagy, Borbálácska. Anyuka azt mondta, hogy na, Potyikám, neked most el…
– Egyszer teázzunk, jó? – Borbála ismét vigyorgott.
A hölgyek beálltak teázni. Székek ugyanis nem voltak a szobában, pedig valamikor négy szék állt az asztal körül. A teázók négyszöget alkotva álldogáltak a szoba közepén, azt az illúziót keltve, hogy bármikor leülhetnének, ámde valamilyen tradíciónak hódolva állva szürcsölték a teát. Székek hiányában rákönyökölhettek volna az asztalra, az álldogálásnál tudvalevőleg sokkal pihentetőbb az asztalra könyöklés, de erre sem kerülhetett sor, mivel hogy nem volt asztal. Azaz volt, de nem ott. Hogy az asztal hol tartózkodott pillanatnyilag, erre Potyikán kívül egyikük sem tudott volna választ adni. Antonella éppen ezt a körülményt szerette volna tisztázni, de elkésett vele.
– Akkor levetem a kombinémat – mondta Mici.
– Ha leveted, nem mesélem el – fenyegetőzött Antonella.
– Hugót? – lehelte Mici.
– Igen. Hugót – merengett Antonella. – Pedig tegnap már ott tartottunk, hogy mélyen a szemembe nézett és engedélyt kért, hogy levethesse a zakóját.
– És megengedted neki? – kérdezte Mici lehaló hangon.
– Meg – válaszolt Antonella. – Hugónak megengedtem. Behunytam a szemem és azt mondtam: „Hugó, vegye le a zakóját”.
– Jaj – sóhajtott Mici, és leereszkedett a földre.
– És levette? – Borbála hanglejtésében felelősségre vonást lehetett érzékelni, de a szemében reménykedés csillogott.
– Egyszer az egyik karját húzta ki a zakóból, aztán a másikat. A zakó ott lógott a mutatóujján. Néztem a csóré mutatóujját és rájöttem, hogy engem hiába neveltek erkölcsösen.
– Miért mondasz ilyet, Antonellácska? – Potyika elérzékenyülve simogatta Antonella karját.
– Rád mindig büszkék voltunk.
– Folytasd! – Borbála türelmetlenül integetett.
– Azt mondtam: „Hugó, leveheti az ingét is”.
– Nem mondhattál ilyet, Antonellácska! Nem mondhattál ilyet! – Potyika sírt.
– Negyed négy volt – emlékezett Antonella –, és besütött a nap az ablakon. Hugó arcán volt valami római. De ti ezt nem tudjátok igazán átérezni, mert sosem volt részetek ilyesmiben. Egyszóval úgy éreztem, hogy ütött az órám.
– Meghaltál? – Mici enyhén delirizált.
– Él! Nem látod, hogy él?! – Borbálának bíborvörös volt az arca.
– Nem – mondta Mici. – Nem látom.
– Még csak annyi történt – folytatta Antonella –, hogy nadrágtartójának az egyik szára lassan leomlottá derekára.
– Mondjad gyorsabban! – idegeskedett Borbála. – Nem látod, hogy Potyiék milyen türelmetlenek?!
– Ez a vége. Ennyi volt.
– Antonellácska, nem teheted ezt velünk – könyörgött Potyika. – Neked is kell legyen istened!
– Elvesztettem az eszméletemet – mondta Antonella.
– Jó, jó, de mégis, mi történt azután? – Borbála a kiürült teáscsészével hadonászott.
– Elvitték a frontra – mondta Antonella. – Nemsokára megérkezik. Ezt írta.
– De hát, negyven évvel ezelőtt írta! – kiáltotta Borbála.
– Nem baj – mondta Antonella csendesen. – Megvárom.
Potyika térdre ereszkedett.
– Imádkozzál, Antonellácska. Biztosan megsegít a jóisten. Szóval – folytatta Potyika –, anyuka azt mondta, hogy na, Potyika, neked most elárulom…
– Csend legyen, az istenit neki! – Borbála fuldoklóit a méregtől. – Izmos volt? Legalább ezt mondd meg!
– Honnan tudjam? – Antonella megvonta a vállát.
– Mi az, hogy „honnan tudjam”? Hát nem fogtad meg a bicepszét?
– Miről van itt szó? – kérdezte Mici gyanakodva.
– Hogy fogtam volna meg? – tiltakozott Antonella. – Mi vagyok én?
– Ha egy férfi leveti a nadrágtartóját, elvárja, hogy megfogják a bicepszét – mondta Borbála oktatóan. – Ennyit te is tudhattál volna.
– És azt mondod, csóré volt a mutatóujja? – merengett Potyika, s elkezdte nézegetni a saját mutatóujját. – Te, Antonellácska, mindenkinek csóré a mutatóujja, nem?
A hölgyek a mutatóujjukkal voltak elfoglalva egy ideig, csak Micit nem érdekelte ez az ügy, lassú mozdulatokkal felemelkedett a padlóról, s előrenyújtott karokkal keringeni kezdett a szobában.
– Hangot hallok – suttogta titokzatosan. – Végre meghallottam a hangot.
– Hogy én milyen nagyon szeretem ezt a Micit – mondta Antonella. – Neki aztán igazán van humorérzéke.
– Van – mondta Borbála rezignáltan. – Neki aztán van.
– Csak le ne vegye a kombinéját – tette hozzá Antonella.
– Onnan jön! – mutatott Mici a piros bársonyszalaggal elkerített ajtóra. – Valakit a falba szorítottak.
Potyika egy szöcske gyorsaságával került a megboldogult hálószobájának az ajtaja elé, egyik kezével megragadta a bársonyszalagot, másik kezét a szívére szorította.
– Nem igaz! – kiáltotta. – Ne higgyetek neki! Senki nincs ott! Senki sem!
– Akkor nyisd ki az ajtót – mondta Borbála Potyikának, de valahogy közömbösen mondta, mint akit nem nagyon érdekel az a bizonyos hang, melyet Mici hallani vélt.
– Nem lehet! Nem szabad! Nem tudom! Hogy képzeled? Jaj! – Potyika cérnavékony hangon ellenkezett, könyörgött, jajongott.
– Jó, jó, rendben van, ne izgasd magad, majd kinyitom én. – Borbála megindult a bársonyszalaggal elkerített ajtó felé.
– A testemen át! A testemen! – zokogta Potyika. – Élő ember nem léphet be… Harminc éve üres a szoba… Harminc éve senki sem merte átlépni ezt a küszöböt…
– Beleőrülök – háborgott Antonella. – Én egy zárdába jártam teázni, már megszoktam, hogy fényes nappal röpködnek az angyalok, hogy egyesek földöntúli hangokat hallanak, azt hittem, hogy mindent el lehet viselni, nincs szék, nincs asztal, jó, semmi baj, de ezt, gyerekek, hát nem, ezt már nem. A végén én is kimegyek puszilni a rámát, közben levetem a kombinémat, mert hogy nekem is van humorérzékem, vagy mi a fene!
– Sipirc – ordította Borbála, s egyetlen mozdulattal messzire lökte az aprócska Potyikát.
– Nem engedem! – nyöszörögte Potyika az egyik sarokban. – Megtiltom – suttogta.
Az ajtó zárva volt.
– Kulcsot! – Borbála őrjöngött.
– Nincs kulcs! Nincs! – Potyika széttárta a karját, s eszelős félelemmel mutatta üres tenyerét.
– Hát ha nincs, akkor nincs! – mondta Borbála, s egyik vállával nekiesett az ajtónak.
– Könyörgöm… – Potyika suttogása beleveszett a beszakadt ajtó reccsenésébe.
*
A megboldogult hálószobájában vakító világosság fogadta őket. Elsőnek Borbála lépett be, aztán Antonella is bekíváncsiskodott, Mici az ajtóban állt, előrenyújtott karokkal. Potyika bevonszolta magát a nyitott ajtón, nekidőlt a falnak, majd leereszkedett a padlóra. Csak Antonella sikoltott egy rövidet, Borbálának ismét elkezdett reszketni a feje.
– Mi van itt? – kérdezte Mici.
– Csend legyen! – suttogta Borbála. – Maradj ott és fogd be a szád.
– Elvesztem az eszméletemet – motyogta Antonella. – Ez most már biztos.
– Valami baj van? – Ez ismét Mici volt.
– Nincs baj – mondta Borbála, lassan visszatért a pír sápadt arcára, lélegzetvétele is helyreállt. – Mi van itt, Potyi? – kérdezte suttogva.
Potyika elbambult arccal nézett körül, s úgy vett számba mindent, akárha először nyílt volna alkalma a szoba szemrevételezésére. A hihetetlenül nagy méretű, üvegmütyürökkel feldíszített csillárról huszonöt-harminc égő villanykörte világította be a szoba padlóján elszórt rózsaszirmokat. A szobában egyetlenegy bútordarab díszelgett, az is középre húzva, egy kétszemélyes baldachinos ágy, selyempaplannal letakarva. A paplan alatt egy hosszú alak körvonalait lehetett felfedezni. Egyik lába kilógott a paplan alól, de csak az alsó lábszára közepétől. A talpa rózsaszínű volt.
– Ez mi? – kérdezte Borbála.
– Férfi – mondta Potyika.
– Férfi? Itt? – Mici kitépte a hajcsatokat a kontyából. Egy halomnyi póthaj maradt a kezében. Szálkás, rövid, őszes hajával egy kivénhedt bohóc benyomását keltette. – Kellemes a kinézésem? – kérdezte izgatottan.
– Mit akarsz csinálni, te szerencsétlen? – Antonella ideges mozdulatokkal kereste a csipeszt a táskájában.
– Akármit – mondta Mici eltökélten. – Mindent.
– Mióta? – kérdezte Borbála.
– Harminc éve – mondta Potyika.
– Szajha – mondta Borbála.
– Az enyém! – Potyikának megjött a hangja. – Senki sem veheti el tőlem.
– Hol vagy? Hol vagy? – Mici előrenyújtott karokkal megindult az ágy felé.
– Marha – mondta Borbála, s Micit visszalökdöste a nyitott ajtóhoz.
– Ha felébred, baj lesz- mondta Potyika.
– Nem lesz baj – mondta Antonella és megnyálazta az ajakát. – Én boldogságra születtem.
– Daliás? – kérdezte Mici az ajtóból. – Szőke?
– A lába után ítélve daliás – vélte Antonella. – És az is lehet, hogy szőke.
– Atyám – suttogta Mici –, tégy velem csodát!
Közben Antonella elkezdte simogatni a paplant.
– Jaj, istenem – suttogta –, lüktet a fejem.
– Legyetek könyörületesek – siránkozott Mici. – Nekem semmit sem adott az élet. Én még azt sem láttam, ahogy rám mosolyog a kutyám.
– A kutyák nem mosolyognak – mondta Antonella.
– Az enyém mosolygott – büszkélkedett Mici. – Az egy olyan kutya volt.
– Nem is volt kutyád!
– De lehetett volna! – mondta Mici.
Borbála az ágyhoz vezette Micit, s a kezébe adta a selyempaplan egyik csücskét.
– Ezzel takarózott be – mondta. – Vedd le róla, ha akarod.
– Ha megteszitek, öngyilkos leszek – nyöszörgött Potyika.
– Éltél eleget! – mondta Borbála. – A szajhák amúgyis rövid életűek.
Mici a földre rántotta a selyempaplant, aztán letérdepelt az ágy elé, fejét felvetette, arcát elöntötte a ragyogás.
– Látom őt! – suttogta. – Szőke és daliás!
Antonella egy olyan éleset visított, mintha eszét vesztette volna. Aztán elfogta valamiféle hisztériás nevetés, közben táncszerű mozdulatokat lejtett. Potyika kitámolygott a szobából.
– Mi van? Mi történt? Nem vagyok elég tetszetős? – Mici lassan kúszott fölfelé a lepedőn.
Borbála kihúzta az ágyból a pokrócokba gyömöszölt falábat, meglengette a feje fölött s felröpítette a villanykörték közé.
*
Amikor Potyika megjelent három csésze teával, a hölgyek már újra a helyükön álltak. Nem nagyon volt mit beszélni, itták a teát. Potyika közben kiment a konyhába, elmosta az edényeket, megtörülgette, majd a helyükre rakta őket. A ciánkális üveget is visszatette a gyógyszeres üvegek közé, a legfelső polcra. Az előszobában megállt egy pillanatra a Megváltó több színben pompázó képmása előtt, de inkább csak ösztönszerű megtorpanás volt, mert nem mondott semmit, nem gondolt semmire. A szobába lépve kikerülte a testvéreit, akik szanaszét hevertek a padlón, s odalépett a nyitott ablakhoz.
– Nem tudtam elmondani a titkot, anyuka – mondta szomorúan, s felmászott az ablakpárkányra. – Pedig örültek volna, hogy ma este mindannyian ott leszünk a családi vacsorán.
Potyika megkapaszkodott az angyal rózsaszínű szárnyában, aztán egyik pillanatról a másikra üresen tátongott az ablaknyílás, csak a levegőben maradt valami furcsa gomolygás, mintha egy maroknyi lila lehelet oszlott volna szét a melegben.