FÓRUM

HANTI VILMOS

Gyermekbarát társadalmat!

Az 1990-es választások előtt némely párt programjában még szerepeltek a gyermekek körülményeivel foglalkozó elképzelések, de a későbbiekben a „helyzetbe került” koalíciós pártok döntéseiben háttérbe szorultak a népet megtestesítő emberek, családjaik, s főleg a gyerekek. A felnőttek előbb-utóbb megtanulják, hogyan is kell érdekeiket megvédeni, de a gyerekek életkori sajátosságuknál fogva nem képesek erre. Talán nem túlzó az a kijelentés, hogy a rendszerváltás legkiszolgáltatottabbjai a gyermekek lettek.

Egyre romlanak azok a föltételek, amelyek az egészséges fejlődésükhöz nélkülözhetet­lenek. A jelenlegi vadkapitalista folyamatok csökkentik a társadalomban a szolidaritás érzetét, a karitatív tevékenységet.

Ezért tartottuk fontosnak néhányan, akik a Csakazértis című szociáldemokrata lap szellemi műhelyéhez tartozunk, hogy újjá­szervezzük 44 év után a Gyermekbarátok tevékenységét. A század elejétől kezdődően az öntudatra ébredő munkavállalók gyerme­keik érdekében jelentős gyermekóvó, gyer­mekvédő feladatokat láttak el a Gyermek- barát Egyesület keretében – akkor elsősorban a szociáldemokrata párt támogatásával.

A Magyarországi Gyermekbarátok Mozgal­ma tevékenységében ma is jelen vannak a szociáldemokrata gyökerek, de a mai súlyos helyzetben a Gyermekbarátok mindazon pártok, szervezetek, személyiségek segítsé­gére támaszkodni kíván, amelyek, illetve akik céljai elérésében támogatják.

Az egy éve újjáalakult mozgalom fő elvei közé tartozik a humanizmus, a bizalom, a belső és a társadalmi béke, a magyar és más népek megbecsülése, a természet szeretete, a környezet védelme, a demokrácia, a szabadság, az esélyegyenlőség, a szolidaritás, az ateista és a vallásos világ- felfogás pluralizmusa.

Mára már hatvannál több helyi szer­vezetünk működik, a legfontosabb területen munkabizottságok jöttek létre.

Tevékenységi körünk a következőkből áll:

1.) A gyermekek érdekeinek országos és helyi szintű képviselete. Már egy év alatt is több kérdésben foglaltunk állást, s lehetősé­geinkhez mérten igyekeztünk a társadalom figyelmét fölhívni a gyermekeket hátrá­nyosan érintő dolgokra. Kértük például a családi pótlék értékmegőrzésének bizto­sítását ez évre, kijelentettük, hogy számunkra elfogadhatatlan a családi pótlék megadóz­tatása, felhívtuk a figyelmet arra, hogy a meg­lévő segélyezési formák mellett szükséges a természetbeni juttatások rendszerének sür­gős kidolgozása, kértük, hogy minden rászo­ruló gyermek kapjon térítésmentesen meleg ebédet.

Az iskolai oktatás feltételeinek biztosí­tása témakörében elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az iskolai oktatásban résztvevők körét, az oktatás színvonalát a szülők anyagi lehető­sége szabja meg, s ne a képesség szerinti tanulás elve érvényesüljön. Kimondtuk, ha az új oktatási törvényben nem lesz biztosított legalább az eddigi gyakorlatnak megfelelően az „ingyenes” oktatás, akkor a társadalom marginalizálódott, illetve napjainkban lecsú­szó, elszegényedő középrétegei nemcsak életkörülményeikben, hanem szellemileg is lumpenizálódnak egy szűk elitréteggel szem­ben. E véleményünkhöz kapcsolódott, hogy csatlakoztunk az Iskolai Esélyegyenlőségért Egyesület fölhívásához, amely a tankönyvel­látás gondjaira hívta föl a figyelmet, és kiállt a minden gyermek számára egyenlő esélyt biztosító tankönyvhöz jutás mellett.

Véleményt mondtunk a gyermekjóléti és gyermekvédelmi törvény koncepciójáról is. Megállapítottuk, hogy a koncepció alap­vetően egyezik a mi véleményünkkel. A gon­dot abban látjuk, hogy a kormányzat tevé­kenysége utolsó tennivalói közé sorolta ennek a fontos törvénynek az előterjesztését, illetve, hogy lesz-e a törvényhez megfelelő anyagi garancia, hiszen minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle.

Helyi szinten is fontosnak tartjuk, hogy mindazok, akik a gyerekekért tenni készek, az önkormányzatoknál kellő érdekképviseletet lássanak el. Ebben a Gyermekbarátok mások­kal együtt tevékeny szerepet kell, hogy vállal­janak. Azokon a településeken, ahol a Gyer­mekbarát Szervezeteink létre jöttek, alap­vetően törekednek az önkormányzatok a gyermekérdekeltségek előtérbe állítására. Több polgármester is tagunk, s Horváth István mernyei polgármester vezetésével létrejött a Gyermekbarát Polgármesterek Baráti Köre, melynek pontosan az a célja, hogy a helyi gyermekérdekű lehetőségeket népszerűsítse. A gyermekek javaslatai alapján az elmúlt év egyik gyermekbarátja lett dr. Selmeczy Kamill, Alsónemesapáti polgár- mestere. Falujában példaértékű gyermekköz­pontúság valósul meg az önkormányzat döntései során, alapvetően a gyermekekhez közvetlenül eljutó, természetbeli juttatások rendszerét dolgozták ki.

2.) Közreműködés a gyermekek szabadidős tevékenysége szervezésében. Ez elsősorban helyi szinteken valósul meg. Anyagiak hiá­nyában központilag egy-egy programot tu­dunk csak szervezni. A legsikeresebb lehető­séget eddig a Húsvéti jótékonysági gálamű­sor jelentette, ahova a Zilahy Alapítvány több mint 400 hátrányos helyzetű gyermeket hívott meg a Gyermekbarátok által a Kong­resszusi Központba. Helyi szinten különleges lehetőséget jelent az osztrák gyermek­barátokkal való baráti kapcsolatunk, amelynek keretében már nyáron több településen cseretáborozásokat szerveztek az osztrákok­kal közösen.

3.) Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz az a törekvésünk, hogy a gyermekek sajátít­sanak el bizonyos demokratikus készségeket. Nem lehet közömbös a fölnövekvő generáció számára, hogy milyen demokratákká válnak. Tevékenységükön keresztül, adott csoport­jaikban tanulják meg például, milyen vezető­nek és vezetettnek lenni, milyen módon történjék a vezetőválasztás. Egyáltalán milyen szempontok szerint döntsön a gyermek ilyen esetekben? Először külsődleges tulajdon­ságok lesznek számára a mérvadóak. Csak gyakorlással, tapasztalati úton fogja megta­nulni az érték szerinti választást.

4.) Kényszerűségből kell foglalkoznunk a rászoruló gyermekek segélyezésével. A jelenlegi gyermekvédelem nem alkot egysé­ges rendszert, sokan nem jutnak el hozzá. A mozgalom rugalmasságával tudunk eseten­ként segíteni. Eddig több településen ruha­akciókat, tankönyv csere-beréket szervez­tünk.

I. Küldöttközgyűlésünkre Göncz Árpád hivatali elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni, de meleg hangú táviratot küldött. Amikor tovább tekintünk a munkánkban, bíztatást jelentenek számunkra ezek a szavak: „üdvöz­löm tisztes szándékukat, valamint állampol­gári céltudatot eláruló kezdeményezésüket. Szívből kívánok sok sikert mind gyermekeink megsegítésében, mind a jövőt jelentő civil társadalom munkálásában.”

(A szerző a Magyarországi Gyermekbarátok
Mozgalmának elnöke)

RÁCZ PÉTER

Az úttörőmozgalomról

„Az úttörőmozgalom nagyon hiányzik a gyerekek életéből. Hiszen régen a szüléink érdekesen, olcsón és együtt nyaraltak. Ma már ez nem így van, de nem azért, mert a mostani gyerekek nem szeretnek szórakozni, nyaralni, hanem azért, mert nagyon költséges. Gyerekek vagyunk, ezért igényeljük a játszást, sportolást, szórakozást, de napjainkban ez szinte lehetetlen. Azért jó lenne álmainkat megvalósítani, és együtt, békésen tölteni szabadidőnket.”

(L. K. BÁTORLIGET)


„A József Attila Általános Iskola 7. a osztályos tanulója vagyok Nógrádkövesden. Galgagután lakom. E faluban csak az alsó tagozatos tanulókat oktatják. Az úttörőmozgalom átalakulásakor a központi iskolában, Nógrádkövesden az úttörőszervezet megszűnt, helyben, Galgagután viszont megszakítás nélkül működik. Az érdekes, vonzó programok és a szervezett együttlét a »nagyobbak« részére is csábító volt, így váltak ők is a galgagutai úttörőcsapat tagjaivá. Mivel személy szerint én szívesen foglalkozom a kisebbekkel, ezért szándékomban áll a középiskolai tanulmányaim mellett is ifi vezetőként részt venni a Szövetség munkájában.”

(B. ZS. GALGAGUTA)

Az úttörőmozgalom 1946-ban jött létre, s hosszú ideig – az adott társadalmi helyzetből következően – lényegében az egyetlen magyar gyermekszervezetként átfogta a 6-14 éves korosztály majd egészét. A rendszerváltozást követően a mozgalom társadalmi megítélése egyoldalúvá vált, presztízse rohamosan csökkent, ugyanakkor rendre érték diszkriminatív intézkedések (pl. állami támogatás megvonása, vagyonelszámoltatás.) Mindezek hatására 1990 tavaszára a közvélemény jelentős része tényként könyvelte el megszűnését. Ennek ellenére a szövetség egyrészt folytatta – a már korábban megkezdett – a szervezet belső fejlődéséből adódó átépítést, másrészt erejéhez mérten (a lehető legszélesebb körben) továbbra is kínálta azt a sokszínű tevékenységet, amelynek értékei – sok vitatható elem ellenére is – kimutathatók.

Mindezek eredményeként ma a Magyar Úttörők Szövetsége közjegyzői igazolással hitelesített 67 232 fős taglétszámmal a legnépesebb gyermekmozgalom, amely 436 autonóm közösség hálózatából épül fel. Önképünkben benne foglaltatik a múlt kritikája, egyben a vállalható tradíciók, értékek folyamatossága is.

A szövetség politikai párthoz nem kötődik, s politikai ideológiát nem hirdet, platformja az ENSZ Gyermeki Jogok Nyilatkozata. Vagyonával hitelesen elszámolt az Állami Számvevőszék és a Parlament előtt.

Az „úttörőség lényegét” új dokumentumba – Egyezménybe – foglalta, amelyben meghatározó az egyén és közösség önállósága, önkéntessége és szabadsága. Napjainkban a Magyar Úttörők Szövetsége olyan korszerű, európai mintára szervezett gyermekmozgalom, mely tagságán túlmutatóan a magyar gyermektársadalom széles rétegeinek biztosít sokszínű cselekvési lehetőséget.

(A szerző a Magyar Úttörők Szövetsége ügyvezető elnöke)

ZÁGONI FERENC

Jancsi és Juliska

Mesekrimi

Élt a nagyváros rengetegében egy fiú meg egy lány. A fiút Jancsinak hívták, a lányt Juliskának. Jancsi keménykötésü, erős, izmos legény volt. Juliska szépségét messzi környék férfiai is ábrándozva emlegették. Nem csoda hát, hogy a fiatalok első látásra egymásba szerettek. Szerelmüknek nem is állottá volna semmi az útját, ha legalább egyiküknek van egy – nem kacsalábon forgó, nem mézeskalácsból font, nem kolbász- kerítéses, hanem egy – akármilyen icike-picike kis lakásféléje. De hát, nem volt. A lakásszerzés pedig, bizony a nagyváros ren­getegében nagyobb hőstett, mint a hétfejű sárkány legyőzése vagy az üveghegy meg­mászása. Juliska azonban nemcsak szép volt, de eszes is, Jancsi nemcsak erős, de bátor is. Elhatározták, hogy nem riadnak vissza az akadályoktól: összeházasodnak.

Mindebben nem volna semmi különös. Csakhogy ők úgy tervezték; összeházasodnak – de nem egymással. Nem ám. Legalábbis egyelőre. Jancsi ismerte a Vasorrú Bábát a rengeteg közepében. Úgy döntött, hogy behízelgi magát hozzá, és feleségül veszi. Juliska pedig azt gondolta ki, hogy hozzá megy Hüvelyk Matyihoz, aki mindeddig reménytelenül próbálkozott nála a széptevés­sel. Miután a szerelmesek mindezt megbe­szélték, összecsókolóztak és egyikük ment jobbra, a másikuk balra.

Telt-múlt az idő, a nagyváros élte megszo­kott életét s ha eleinte szemet is szúrt néme­lyeknek, hamarosan mindenki napirendre tért felette, hogy daliás férjre lelt a Vasorrú Bába, s hogy hamvasbörű menyecskét vitt az ottho­nába Hüvelyk Matyi, akit a szomszédok többnyire csak Hüvelyk apónak szólítottak.

Elmúlt a tavasz, elvonulta nyár, beköszön­tött a lombhullató ősz. Egy szép napon, amikor az eső már három nap, három éjjel dobolt Vasorrú Bába takaros kis házának rozsdapiros bádogtetején, egyszercsak nyílott az ajtó és belépett rajta Jancsi. Karján Julis­kával. A Vasorrú Bába orra vörösre gyúlt, szeme kimeredt, a szája hangtalanul tátogott. Jancsi készségesen, gyorsan, kedélyesen tájékoztatta a helyzetről: ez a fiatal, bájos lányka az ő kedvese, eddig a szabad termé­szettől pártfogoltan szerették egymást, ez most már lehetetlen, akinek szíve van, meg­érti. A Vasorrú nem titkolta, hogy nincsen szíve s éppen belekezdett volna ennek kifej­tésébe, amikor Jancsi értésére (érzésére) adta, hogy neki nemcsak a szíve, de a marka is erős.

Másnap pedig – miközben az eső buzgón verte az indulót Hüvelyk Matyi kacsalábon forgó szoba-konyhájának ablakán –, történt hogy… Igen, az történt: nyílott az ajtó és tündéri libbenéssel benn termett Juliska. Nyomában Jancsival. Hüvelyk Apó néhány zavart pislogás után már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor úgy érezte, hogy fene­mód beszűkült a gallérja. Csapkodott-kapkodott a kis manó, mígnem Jancsi megszánta és a sarokba lökte.

Ettől kezdve akár esett, akár fújt, a fiatalok egyik nap a Vasorrúnál, másik nap Hüvelyk Apónák áldoztak gyöngéd szerelmüknek. Zokszót pedig nem tűrtek, ezt Jancsi jókor és érthetően a tudtukra adta.

Már-már egyhangúnak tűnő változatlanság­gal peregtek a napok, mígnem egyszer kifo­gyott a Vasorrúból a türelem s azzal a resz­ketős ajánlattal fordult a daliás életpárjához, hogy váljanak el. Jancsi férfihoz illő nyíltság­gal azonnal bevallotta: ő is gondolt erre. Akkor hát máris szedje a cókmókját, igazította volna kifelé a Vasorrú. Szólt azonban Jancsi: ohó, nem esett ám ő a fejére! Takarodjon a vénasszony. Vagy ha nem, hát kösse össze

jegykendője négy sarkát, tegyen bele hamubasült pogácsát s kotorja mellé a tolipárnából, fazék alól, kredenc mélyéből a bankókat meg a csörgőpénzt, de mindet ám.

Nem beszélt össze a két öreg – hogyan tették volna, amikor nem is sejtették egymás létezését –, de szinte egyidőben Hüvelyk apóban is a válás mélabús gondolatai érlelőd­tek. A kis manót azonban félősebb anyagból is gyúrták, meg a gyalázatot is nehezebben viselte, így hát harmatos hitvese azonnali távozása reményében önként ajánlotta meg fele királyságát, országát, hatalmát s ráadásul a minden földi vagyonát jelentő szerény összegű takarékbetétkönyvét. Jancsi azon­ban szokatlanul nagylelkűnek bizonyult: közölte az apóval, megtarthatja mesebeli és földi minden kincsét, ráadásul megkapja a Vasorrú keszkenőjét a hamubasült pogá­csával és egyéb bennelévővel, mindezeken felül, jutalomként a bőréből sem, a gú­nyájából sem rázza ki, ha gyorsan elinal a lakásból.

Így hát Jancsi és Juliska szerelmének hevét nem olthatta-oltogathatta többé sem eső, sem szél, sem hó. Befészkelődtek a mesebeli, mézeskalács szoba-konyhába – és boldogan éltek, míg meg nem öregedtek.

CSANÁDY JÁNOS

Kint a futballpályán

Ohó! Jött a vasárnap délután, elégtétel, virágbokrétás elégtétel a magunk mögött hagyott hat napért; jött a hetedik, amikor világteremtő erőnk megpihenhetett, vagyis másfajta tevékenységgel frissíthettük magunkat.

Ohó! borotválkozni e nap délelőttjén kötelező volt, mosdószappan-habba merítettük a borotvapengét, hidegvízben öblítettük le arcunkat, amely arra vágyott, hogy szembefordítsuk a Stécé-pálya mögött lassan nyugat felé csúszó Napkoronggal; míg körülöttünk hozzánk hasonló, őrjöngő drukkerek tornáztatták egész héten a vasporba berozsdásodott hangszálaikat, ohó! Körülbelül ekkoriban írhatta a fiatal Nagy László a Vasárnap gyönyörét.

Ohó! Kint a futballpályán a kis Tusi kergette a labdát, s ha gólt rúgott, az olyan ragyogó volt, hogy felnéztünk, meg van-e még a Nap-golyó; nem az szállt-e be a pályára, rezegtetni a háló közepét? Két óra a pályán, hegyek, domboldalak nyújtogatták fenyő-fáklyáikat, tölgyek koszorús lombjaikat homlokunk felett- s „míg megvilágosult gyönyörű képességünk, a rend” – a bírók (a mérkőzésvezető és két partjelzője) szigorú rendet tartottak, példát adva a görögök, a rómaiak fegyelméből. Kint a futballpályán azt láttuk, hogy miközben rohan a Földgolyó (a bőrlabda) titokzatos célja felé, minden földi élőlények természetszabta rendben bonyolítják életüket, játékukat. Ohó! – mondom, a hetedik napon.

Sörösüvegek, petárdák, rézkallantyúk nem röpültek a pályára; a templomkongás odahallott, hisz nem messziről, a tarjáni keskeny völgy túlsó oldaláról indult, réznyelvek torkából, nemes volt ez a hang és évezredekre emlékeztető; és nemes volt, mert öntéskor bronzába ezüstöt kevertek; kint a futballpályán titokzatos erők ráztak helyre bennünket az egész heti kemény világteremtés után, mely megszívta erőnket országosan, ohó! Kiszáradt torokkal tapostuk aztán a városba vezető, vörös salakkal behintett ösvényt, hogy teljes elégedettséggel megtérjünk könyökölve egy korsó sör elé, vasárnap délután, lelket zsongító harangkongásban.

TABÁK ANDRÁS

(Szilvia)

Szilvia a harmadik emeleten lakott
Az ajtajuk a keskeny körfolyosóra nyílt
Hátul, a sarokban, a cselédlépcső mellett
Nem járt még iskolába, mint ahogy én se még
A háború utáni első tavasz volt az
A legszebb tavasz, melyet valaha megéltem
Mindig meglestem Szilviát, hol az udvaron
A porolónál, amelyen lógázni szoktunk
Hol a lépcsőházban, az egyik fordulóban
Hol meg a rommá lőtt kapualjban, s ilyenkor
Boldogan megcibáltam a két kis varkocsát
Melyekbe búzavirágkék masni volt kötve
Már Szilvia arcát nem tudom fölidézni
De szőke varkocsait s a kék masnit – igen
Meg azt is, milyen jólesőn meleg érzés volt
Leskelni utána, s meghúzgálni a copfját
így telt el s jól telt el a tavasz és az a nyár
Egyszer aztán, mikor ott állt az üres gangon
Tárt ajtajukban, a verdefényben lekváros
Kenyerét majszolva, és én odatrappoltam
Hogy a várva várt varkocscibálást megejtsem
Előszobájuk sötét mélyéből kiugrott
A mamája, és nyomban lekent két nyaklevest
„Nesze, te kis csibész, most majd elmegy a kedved!”
Jókora két pofon volt valóban, még ma is
Emlékszem, hogy a fülem csak úgy csengett belé
De bárhogy fájt is, nem sírtam el magam mégsem
Csak álltam égő arccal, némán, meglepetve
Lelkemig megszégyenítve, és sehogyan se
Fért a fejembe, hogy vajon miért is bűn az
S miért büntetendő, hogy szeretem Szilviát

TÍMÁR GYÖRGY

Versek Mártához

BOLOND JÁTSZMA

„Valami vonzotta bennem, csak tudnám, mi.”
                              JAMES JOYCE: ULYSSES

Hogy elzárkózás? Lehet, elhiszem.
Egy ajtó, melyet nem engedsz kinyitni.
De olyan bolond játszmát, kedvesem,
még senki nem játszhatott, mint amit mi.

Mindaz, mi végbemegy bennünk, titok.
Ép észre fordítanunk lehetetlen.
Melyikünk tudná megmondani, hogy
kik vagyunk egymásnak mi ketten?

Elzárkózás, vagy inkább valami
magadra szuggerált dac?
Nem kéne egyszer már bevallani,
hogy végül is kit áltatsz?

Nem, nem áltatsz te senkit, hisz tudom:
véded magad, hogy megmentsd, ami eltűnt,
meg ami van. Hisz értelek nagyon.
De semmire még ezzel nem feleltünk.


JÁTSSZUK, HOGY JÁTSZUNK

Játsszuk ma el a gondtalant, barátném,
a boldogot, a békével beteltet!
Tekintetemből villanjon reád fény
és játsszuk azt, hogy megválthat szerelmed:

Játsszuk, hogy játszunk – legalább az elménk
ne tűrje el az élet
jóvá már nem tehető késedelmét,
hisz ez az csupán, ami a miénk lett.

Hogy így élsz bennem, én magam se tudtam.
Sem azt, hogy örömöm csak az, ha látlak.
S hogy téged látlak minden kicsi zugban,
ki a minden vagy. Aki a hiány vagy.

Hogy így szerethetlek, tiéd az érdem,
s hogy fölösleges új utakba fognom.
Csak melletted, hol sose voltam otthon,
érzem, hogy hazaértem.


HOGYAN KÖSZÖNJEM MEG?

Hogyan köszönjem meg ezt a varázst
Amely egyszerre melegít s világít
És be is burkol mint bűvészpalást
Hogyan szemed protuberanciáit

Hogyan is köszönhetném meg neked
E kétségbeesett végső szerelmet
E mesebeli hattyúéneket
Mielőtt időm végképp hullnom enged

Hogyan köszönjem meg a hangodat
Mely érdesen is riadt és szelíd
Hogyan szemembe villanó fogad
Mosolyaid kis morzejeleit

Hogyan egész vívódó lényedet
Amely vívódó lényemnek felel
Ki több vagy nekem mint mi én neked
Hogyan köszönjem meg hogy létezel


AZ ISMERŐS KÖZEG

Vagy nem lehet talán, hogy te is hazaértél?
S mintha egy ismerős, de mégis új közegben
serkenne újra föl ma mindaz, amiért él
és küszködik szegény halandó rendületlen?

A tertia die csodája volna hát ez?
Hogy az se múlik el, amit már eltemettél?
Hogy van, min sose fog se Gyehenna,
se Hádesz,
és most mint szellemem kopogtat
szellemednél?

Médiumé a szám? A szavam túlvilági?
Látod, a sír üres – lakója mégis itt van.
Ő, ki csak általam tud érted visszavágni
és lenni az Ige, ő él mosolyaidban.

Hogy szeretlek, tudod. De vajon tudhatok
az lenni, aki ő? Én, aki én vagyok?

1993. április 10-én, Nagyszombaton

ANÓKA ESZTER

„Ifjúság mint sólyommadár…”

Az az önkínzásig átélt állandó szomorúság!

A zötyögő villamos ablakában tükröződő arc megviseltsége.

Akkor már tizennyolc.

Akkor még egy-egy élet minden év.

Egy-egy ígéret.

Mert akkor még a remény. Az oktalan, mert biológiai. A mindent megkeserítő szaharin-édes.

Álmok. Álmodozások. Másodperc alatt megélt életlehetőségek. Életlehetetlenségek. Megéletlen másodper­cek.

Tudnia kellett volna: sivár kis álmaiból semmi be nem teljesedik. Mivelhogy sivárak. Kicsik. És idegenek. Idegen életek átélhetetlen álma.

Az iroda.

Tizenhat nő.

Kriegler kartárs, a főnök.

Ül szorongva főnöki íróasztalánál, ahonnan belát mindenkit. Mintha ez volna a dolga. Mindenki igyekszik úgy ülni, hogy ne lásson rá. Eltűnni. Megszűnni.

Az a felszabadultság a munkaidő végén!

Hamis.

Hamis az is. Mert mi vár kire-kire?

Kriegler kartárs belevörösödik, ha szólnak hozzá. Dadog. Nem tud befejezni egy mon­datot.

Miért is dolgoznak ők olyan szorgalmasan? Semmiképpen sem Kriegler kartárs figyelő tekintete miatt. Még a kezdők is zsebreteszik.

Gagarin Magyarországon. Nyitott autóban végig a Nagykörúton. A Mártírok útján. Áll, mosolyog, integet. Nézik az iroda ablakán derékig kihajolva. Kicsit mintha dilinós lenne. Ezzel a mosolyával. A kicsit dilinósok jóindu­latú mosolya. Mintha nem fogta volna fel, mi kezdődött el vele s mire végzi. Hős.

42 fillér, 76 fillér, 1 forint 49 fillér.

Ipari áram, háztartási gáz, világítási áram.

Ahelyett hogy a napfényes utcán sétálná­nak.

Idebentről mintha mindig napfényes volna az utca.

Tartózkodó eleganciával öltözve.

Egy kecses s tágas villa teraszán.

Könnyű, színes gyapjúholmikban kétezer méter fölött.

1960.

1961.

De van, akinek egy egész élet.

Hírlik, Sylvia ott van még. Ott dolgozik. Éppen ő! Istenem!

Sylvia kegyessége.

Sylvia bölcsessége.

A szép Sylvia.

„Oázis a sivatagban.”

Asztala az oszlop előtt, amely az asz­talokkal zsúfolt szabálytalan négyszögű termet mégis oly nagyvonalúvá tette. Az oszlopra odatűzte Szinyei-Merse Pál Lila ruhás nőjének levelezőlapnagyságú repro­dukcióját.

Akkor még nem voltak önámító, öncsaló hatalmas poszterek.

A megelégedés művészete.

Sylvia a szakma zsenije.

Szakmája: számlázó.

A számlázás zsenije.

Fővárosi Közüzemi Díjbeszedő.

Gáz-, víz- és villanyfogyasztó életek.

Hatalmas, borongós szobák, kietlen fürdő­szoba, egyszál körte, elkoszlott kád, melyen már csak a sósavazás segítene.

Lukak.

Budoárszerű lakok.

Lakások, emberek: gáz-, víz- és villany­fogyasztó életek.

Főváros.

Közüzem.

Díjbeszedő.

A díjbeszedők az ő fillérre kiszámított számláikkal.

A várt, a félt, az elfelejtett számlák benyúj­tásának ideje.

Benyújtják a számlát.

Álmában is számokat hadrikált, anyja min­den éjjel felébresztette.

„Álmaimban látlak én…”

Áldott alvás áldott ideje.

Mért vagy itt? Mit keresel itt?

950 forintot.

Később 1000-et.

Később 1050-et.

Teljesítménybérbe.

Félnapokat tökölődni egy ív összesítésén.

Nem stimmel.

Nem stimmel.

Az Istennek se stimmel!

Lemaradsz.

S akkor Sylvia. Egy perc alatt a hibát. Könnyedén. Félkézről. Odafigyelve.

Mert mire figyelsz te?!

Mindenki jobban tud odafigyelni nálad.

Mindenkinél kevesebb vagy.

Csúnyább, butább, rosszabb.

S akkor Sylvia: Tanulj!

Sylvia, ki még most is ott. Dolgozik.

Látta, hogy elveszett ember vagy ezen az elátkozott helyen, amely neki egész élete.

Kempelen Thea. Szily Leona.

Sylvia. Thea. Leona.

1960- ban.

1961- ben.

Többszázéves név – a sakkautomata. S barátnője, a bájos kis arc a kissé hegyeske orral.

Gyereket vár. Elveszi a fiú. Mégis sokat sír. Titkon katolikus.

Kisírt szemmel a számológép fölé hajolva, amelyen végigszorozzák a végetnemérő íves összesítéseket.

A bájos kis arc, mely teljesen szexmentes.

1960.

1961.

És mégis, ugye, áldott állapotban.

Sír az esküvője előtti napon.

Sylvia dolgozik helyette. Pedig úgy álta­lában ő elég jól figyel. De aznap már nem képes. Sylvia halkan, jóltagoltan, mély búgó hangján átszól neki az asztalok felett: Hozd ide.

Naplózás, egyeztetés.

X tétel naponta 100%.

Három hónap a betanulási idő.

Annyit jegyez meg belőle: három hónapig nem köteles teljesíteni a 100%-ot. Vagyis­hogy a harmadik végére el kell érnie. De ő nem tudja elérni.

Gépesek jönnek a hibás számlával.

Nyílik az ajtó a gépterem felől.

Kinek hozzák?

Ki szúrta el?

Nekem hozzák.

És milyen körmönfont ez a figyelmetlen­ség! Még a díjbeszedők is hoznak vissza neki hibás számlát. Még a gép se ugratta ki a hibát!

Mert ha az áramfogyasztás értékénél a kivonásban százat tévedsz, az az összeadás­nál egy forint hibának jön ki a gépen, mivel­hogy egy forint az száz fillér, de ha éppen egy forinttal tévedtél a gázdíj beszorzásában, az a gép számára már kiegyenlítődik a számlán belül, tehát jó! van.

Zsidószám? Csehszám? Bagatell!

Egyszer még Sylvia is egy órán át keresi hibád. S a nyolc fillér eltérés végül is négy tévesztés összege.

Vagy hóvégi záráskor a végtelen ívek végte­len számsorainak összege nem egyezik egy­mással vízszintesen és függőlegesen, s min­denki szakadásig hajtja magát, túlóra fél tízig, ötször végigmentek rajta, s akkor: a te hibád.

Valahogy mindenkinek jobban megy, mint neked.

Vagy ha nem is megy jobban, könnyebben veszi ezt az egészet.

Leona.

Leona ilyen.

Ebédszünetben az utcán a vendéglő felé. Tavaszi szél simítja arcotok.

„Tavaszi szél vizet áraszt…”

Leona mosolyog.

Illetve nem is mosoly ez, csak mindig kissé széthúzza száját, felhúzza szája sarkát, hogy a két griberlije látsszék.

Most könnyű.

Most simogat a napfény.

Három perc oda, három vissza, mégis inkább öt perc alatt bekapjátok a kelkáposz­tát, lencsét, grenadirmarsot s utána az utcán.

„Valaki kell nekem is…”

Az ebédjegy 1 forint 72 fillér naponta. Nagy, sárga betűkkel rányomva: HÚSTALAN MENÜ.

Volt húsos is.

Valakik azt ették.

De kik?!

Mindenki spórolt.

A hústalan menüsök az étterem ablaktalan hátsó helyiségében ültek. A pincér kezét csókolommal köszönt nekik.

És akkor a herceg, mondja Leona, ahogy karonfogva andalognak az utcán, s Leona kecsesen rakja egymás elé enyhe görbületű lábacskáit, melyek igencsak nem gyaloglásra termettek, az egész kis nő a huszonegy évével, a röpke, göndör tincsekkel fején, a világító szürke szemével, amely sosem oda­néz, amit mégis meglát, egy Alfa Rómeóba való, egy herceg mellé, és akkor a herceg, mondja Leona, hosszan Anny szemébe néz s nem szól. Majd mondja: Anny!

S tűz gyúl szemükben.

Anny! S tűz!

Majd Anny: Herceg!

S a herceg. Királynőm!

S Leona séta közben, mesélve, minden pillantást észbe vesz, mely ráesik, osztályoz­za őket, minden férfit, kinek ráesik pillantása, anélkül, hogy rájuk nézne, s ha úgy ítéli meg, vágyainak megfelel, aki szemet vetett rá, akkor arcát az ég felé fordítva halkan, kicsit rekedten fölnevet s szempillafátylasan elpil­lant az illető mellett, mint Anny, kinek szívét ugyan megnyerhette a herceg, de kezét sosem, mert a mesékben a szegényeknek van méltósága, miközben ő, Leona készen áll arra, ugrásra készen, hogy az ő hercege, anél­kül hogy szívét nekiadná, kezét elnyerje. Eljött-e hát valaha is érte az ő hercege? Kialvatianul keresztül a fél városon reggel a lassú, zajos villamos peronján.

Nyitott peronú villamosok.

Szél.

Vagyis huzat.

Ferde, sanda férfitekintetek, hogy a szél combjára tapasztja a szoknyáját, hogy széltől dermedt mellbimbója kirajzolódik vékony kis blúzán.

1960.

1961.

Ha van rá ideje, gyalog át a Margit-hídon. A dunai szélben.

Az szél.

„Hej, Dunáról fúj a szél…”

Ez volt az ifjúsága.

Az ő ifjúsága.

Az állandóan sajgó rossz kis fogaival.

Az állandóan sajgó buta kis fejével.

A folyton üres, lapos kis hasával.

A kábulattal, hogy ez mind nem lehet igaz. Hogy ő el van varázsolva.

Mint gyerekkorában.

Csakhogy már nem gyerek.

Menekülni innen.

Kimenekült.

S Sylvia?

A szép? Az okos? A kegyes?

„Kik példaképeid?”s

CSALA KÁROLY

Pihenés

Nem szeretek löttyedni, de néha
muszáj. Nem bírja a hátam az ülést,
s az ülés sem bírja a hátamat.
Ezért – jobb a békesség – ledőlök.

Közben azonban folyik a világ
megállíthatatlan eseményfolyama,
amelyről ezennel – ismét – lemaradok.
Nagy nézője vagyok pedig e mozinak.

Így telik-múlik. Oda se neki.
Ide se nekem. Majd holnap,
vagy már ma este gyorsabban
piszmogok. Pénzért. (Ezt hívják munkának.)

Tessék!

Kisérdemű közönség!
Kezdődik a jótékony Cápabál!
Cápahon javára,
az igaz cápaság jegyében!
Belépés csak élesre köszörült fogsorral
és jobboldalt dobogó szívvel.
A Cápavízió egyenesben közvetíti,
e vérszínes eseményt,
ezért minden cápa kéretik
idejében helyet foglalni
kiszemelt áldozata közelében!
Tessék, csak tessék!
Foghegyre a cápaárulókkal!
Életüket és vérüket!
(A báli eseményeket természetesen
utóbb felvételről is sugározzuk
a kültengerekbe szakadt,
vagy a perfid vízhatalmak rosszvoltából
határainkon kívülre szakasztott
cápavéreinknek.)
Tessék, tessék!
A nagyvízekben e kívül
nincsen számodra bál!
Kiben igaz cápaszív dobog,
annak itt a megjelenés
cápaffyas kötelesség!
Hát tessék, tessék!

Lélekszerelők és elmeesztergályosok

I. Iskola

Oly bájosak
a képesített lélekszerelők,
a diplomás elmeesztergályosok.
Csakis ők tudják,
mire való a gyerek,
ez a nehezen bár,
de mégiscsak
szabványosítható munkadarab.

II. Hogyisne!

Lesekszik ránk e rongy életben,
minden kiszámolt perceiben
az időarányos halál.
Így élünk. Na és?
Még jó, hogy mindenféle
lélekszerelők,
elmeesztergályosok,
életügyvédek és halálbírák
nem bírnak el vele.
Mert őt is befüttyenteni szeretnék
sorozott seregükbe,
hogy végre
mindennek a vége
az ő markukba kerüljön
e forró dróton rángatott világon!
Még mit nem!

Új kor

Nagy cseppel-csurral
kezdődik a végenincs.
Csakhogy eleje sincs!
Úgyhogy csupán folytatás
ez a cseppenés,
ez a csurranás.

Triptichon

Hiába neked a szó.
Ahol te kezded, ott végzi más.
Ahol te megállsz, ott más tovaszáguld.
Ahol eltűnsz, megfogódzik más ott.
Hiába neked a korlát.
Lezúdulsz a mélybe.
Nem fog rajtad a szó. A más szava.

Én vagyok te, és te vagy a más.

*

Érintsd meg a szellőt,
hűtsd a havat.
Hívd hajnalban az alkonyt.
Nehogy magadra maradj.
Déli forróságban
jajgass meleg után.
Térj vissza folyton.

Csak meg ne utálj.

*

Mára véget ért már
minden nyilvános imádat.
Kezdik már felböfögni
a lenyeldekelt imákat.
Forradalom, reform,
maradék haladás!
Ebcsont vagy? Beforrsz?

Vagy marad a halódás?

Jelenet a népéletből

A szoba sarkában állandó méltósággal
trónol Televízió anyó,
és mesél.
Bajok vívásáról, bánatok beszerzéséről,
hadak romlásáról, népszerűségemelkedésről
és szerelmi szövődményekről mindig idejében
– jó idejében vagy rossz idejében –
beszámol.
Kedvenceit emlegeti folyvást,
hogy el ne felejtse őket,
mert ő a legeslegebb nefelejcs.
Nagy pletykafészek,
s vele a szoba valóságos
pletykafészekalja:
naponta kikölti híreit.
Amellett még dorombol is macska helyett,
hízeleg a háznak.
Néha azonban csupán a sok csatorna-
lé folyik ki belőle,
ezt aztán szinte lehetetlen tisztára
feltörülni.
Egy ilyen nagyrabecsült anyókából!

Mindegy

I.

Minek törődni manókkal?
Hacsak nem tudományos okból.
Különben átléphetni rajtuk,
s hogy jók-e, gonoszak-e, az végtére is
mesésen mindegy.
Nem élhet az ember
léptéktelenül.

II.

Mindegy, hogy korán jöttem, vagy későn,
ha velem tart az idő, kezesen követ.
Ha meg nem,
magam vagyok akkor is,
ha siettem,
akkor is, ha késtem.
Akkor meg mindegy.

Mítosz-szünet

Az Öregisten bekallantyúzta
a Mindenség ajtaját.
Mára elég,
nincs több teremtés.
Munkás az Öregisten,
mióta az eszét tudja.
Mindig tudta,
ezért mindentudó
hírében állt.
Hazaballagott most
a Mindenség műhelyéből,
otthon a csap fölé hajolt,
és lemosta arcáról
az aznapi világtörténelmet.
(A szomszéd tévéjéből
áthallatszott a felhőrégió csatája,
ám ez érintetlenül hagyta
elaludni
a még álmában is csak földönjáró
Öregistent.)

Táskák

Egyre csak óriási táskákkal
talpalnak az ifjak az utcán,
egyre csak óriási táskákkal.

Azelőtt nem voltak ilyen nagy táskák,
nem loholtak így a srácok,
nem hordtak ekkora táskát.

És már az öregek is igazodnak:
cipekedésben, messzire talpalásban
már az öregek is az ifjakhoz igazodnak.

Mi változott meg így a cipelnivalókban?
Mitől ily szakasztók most a hétköznapok?
Mi ez a sok vonszolni fontos holmi?

Hordozható hétköznapok húzzák le vállainkat.
Nem férünk magunkba. Növekvő táskákban
hurcoljuk, loholva, fogyó napjainkat.

ESZES MÁTÉ

Az első szerelem

Emike azt mondta magáról Hirsch Erzsinek, hogy tizenhét éves korában fog férjhez menni, a férjecskéjének éppolyan fekete, göndör haja lesz, mint nekem, és négy vagy öt gyereket szül majd. Amikor Erzsi erről értesített, elpirultam a fejem búbjáig. Miután felocsúdtam a kábulatból, csak azután értettem meg, hogy Emiké egy árva szóval sem említette, hogy én leszek a férjecskéje. Nagyon bántott a dolog, mert fülig szerelmes voltam Emikébe. Ő az én lángolásomat viszonozta ugyan, de igazi női praktikákkal gyötört minduntalan. Legutóbb is, a karzaton – együtt énekeltünk a templomi kórusban – nem mellém állt, hanem Háromi Jóska mellé. Máskor mindig hozzám simult, megengedte, hogy a szoknyája redői között fogjam a kezét. Most meg ott áll amellett a seggdugasz, hebegős Hámori mellett, babrálja a copfját, így legalább látom mind a két kezét, és hun­cut, kacér pillantásokat vet felém. Négy hónappal vagyok öregebb nála, bár ez a korkülönbség mára, a második elemi végére már nem látszik, mégis fűnek-fának meséli, hogy ő ott volt a születésemnél, végigizgulta, amíg én nagy kényelmesen világra jöttem. Ott volt, persze, hogy ott volt, az anyja hasá­ban, édesanyja, Irma néni ugyanis a bába­asszony a falunkban, mellesleg Faragó Piri­nek, anyámnak a barátnője. De még ennél is jobban bántott az, hogy a rábízott titkot soha nem tartotta meg. Mindent kibeszélt, a drá­ga. Emiatt aztán sokszor bajba keveredtem. Alig van egy hete, hogy Emikét a nagyszünet­ben átcsalogattam a kántorkertbe.

– Ha velem jössz, olyat hallhatsz, amilyet még Hadrik Boró sem tud. – Boróéknak világvevő rádiójuk volt, nekünk meg vezeté­kes, amin csak a Kossuth adót lehetett fogni. Boró látta el friss hírekkel az osztályt, de még Lívia tanító nénit is. Ez hatott Emikére, átmá­szott velem a drótkerítés résén, beugrottunk a kántor szőlejébe, és már ott is guggoltunk egymással szemben a tőkék sátra alatt. Összeért a térdünk, valósággal remegtem a gyönyörűségtől, közelebb hajoltam Emiké kicsi piros fülcimpájához, a copfjából kisza­badult tincsek csiklandozták az orrom és ezt súgtam a fülébe: – Jönnek az angolok!

Emikét őszintén meglepte a hír. – Mikor? Kitől hallottad? És hogy néznek ki azok az angolok?

– Szakasztott úgy, mint Tűzoltó Gazsi bácsiék a díszegyenruhában. Ezüstveretes sisakjuk van és rézgombos zubbonyuk. Arany paszomány lóg a vállukról mindkét oldalon, a vállpántjukat pontosan olyan rojt díszíti, mint a függöny rojtja.

Emike módfelett csodálkozott, nagy, kerek szemeket meresztett rám, csókot lehelt a bal orcámra – ez volt a bérem –, és futott vissza az iskolaudvarba. Én még guggoltam kicsit az áhítattól, de már nem sokáig, mert becsen­gettek. Éppenhogy be tudtam surranni az osztályterembe Lívia tanító néni orra előtt. De a táblára a dátumot – 1950. június 3. – és a hiányzókat: Pelyhe Dani, Csajbók Klári, már nem tudtam felírni, pedig én voltam a hetes. Ebben a pillanatban Emiké hátrafordult Hirsch Erzsihez és torkaszakadtából harsogta:

– Jönnek az angolok, a Matyi mondta a szünetben. Tűzoltóegyenruhában, dobszóra masíroznak végig a Lenin úton és azt éneklik majd, hogy „János bácsi a csatában…” – Az ajtónyílásban ott állt Lívia néni, várta, hogy elcsendesedjen az osztály, no meg szokásá­hoz híven hallgatózott egy kicsit.

– Vigyázz! – vezényeltem katonásan, amint belépett, de mielőtt jelenthettem volna a hiányzókat, Lívia néni leültetett bennünket. Megdermedve, hátratett kézzel ültem a pád­ban; éreztem, hogy elsápadok, végem van. A tanító néni lecsapta a katedrára az osztály- naplót és egyenesen hozzám lépett, megállt a padom mellett.

– Kitől hallottad ezt az emeletes barom­ságot? – Hallgattam, de időm nem volt meg­szólalni, sem felállni, mert Lívia néni hatalmas pofont kent le, éppen oda, ahol Emiké meg­csókolta az arcom a szünetben. Nem is fájt.

Lett folytatása is az ügynek. Délután Lívia néni eljött hozzánk, és aggodalmasan mesél­te anyámnak, milyen marhaságokat beszélek én az iskolában. Találgatták; hol hall ez a gye­rek ilyen badarságot? Anya állította, hogy otthon nem, az biztos.

Abban maradtak, hogy élénk a fantáziám. Mikor a tanító néni elment, anya hozatott velem egy pálcát. Ez a szertartás előzte meg nálunk a büntetést. Amíg nagy gonddal ke­resgéltem a megfelelő vesszőt, hogy sem vékony ne legyen, mert akkor fájdalmasan csíp, sem vastag, mert duzzadt hurka marad utána és tovább fáj, volt időm töprengeni elkövetett ballépésemen. A nagy komiszságokért a lábam szárára kaptam az ütleget, a kisebb csínyekért a tenyerembe. Most hét tenyerest kaptam.

Az igazi szerelem mindent legyőz. Egy pillanatig sem nehezteltem Emikére. Ő nem tehetett róla, hogy az apja, Fercsi bácsi ko­vács, és ő a kovács lánya. Amikor Fercsi bácsi az üllőn az izzított vasat nyújtotta, és egymást váltva sújtottak le a segéddel a szikrákat szóró fémdarabra a kalapáccsal, zengett belé az egész műhely, az egész ház, az egész környék. így aztán a család apraja- nagyja megszokásból torkaszakadtából kia­bált.

– Fercsi, kész az ebéd, gyertek enni! – Ha szólt az üllő, Irma néni kiabálhatott kedvére, nem hallotta meg se a mester, se a segéd, mígnem az otthon tartózkodók közül valaki túl nem harsogta a kalapálást, és céljához nem juttatta el a hívó szót.

Hétpecsétes titkomat Emiké ezzel a hang­erővel továbbította Erzsikéhez, vesztemre.

Senkinek nem árultam el, hogy az angolok­ról Vona Bori nagyanyámtól hallottam. Álla­mosított kocsmájának visszakapását remélte érkezésüktől. Kocsmája egész berendezését, poharakat, üvegeket, csapokat, mérőedénye­ket újságpapírba csomagolta, és vesszőko­sarakban felvitte a nyári konyha padlására. Amikor végzett, attól fogva nem csinált egye­bet, csak ült kedvenc karosszékében, kopott gramofonján Karády-dalokat hallgatott, és várta az angolokat.

Abból is látszik, milyen gyorsan megbocsá­tottam Emikének, hogy itt van a zsebemben egy agyagból készült huszár, lovastul, melyet neki szánok. Már kapott tőlem ajándékba legalább egy szakasznyi agyagkatonát, min­den találkozáskor egyet-egyet. Igaz, engedély nélkül hoztam el otthonról valamennyit a toalett-tükör alsó pereméről, ahol félkörben sorakoznak. Minden alkalommal úgy tűn­tetem el a leemelt katona helyén keletkező rést, hogy újra és újra egyenletes térközre igazítom a megmaradottakat. Ha gavallériám kitudódik, számíthatok ismét öt-hat tenye­resre. Csakúgy, mint akkor, ha anya észre­veszi, hogy tilalma ellenére elhoztam a kerék­párját, mellyel itt rovom a köröket az Icsuék rámpájánál, a Tisza-gát tetején. Emikére várva.

A Tátra márkájú női kerékpárnál aligha van szebb kétkerekű az egész faluban. Vadonatúj, hátsó kerekét mindkét oldalon szivárványszín háló védi, hogy anya szoknyáját be ne kapják a küllők. Még nem érem fel tökéletesen a nyerget. A váz fölött tekerek, azután, ha jól felgyorsul a kerékpár, vízszintes állásba igazítom a pedálokat és felülök a nyeregbe pihentetni. Már egész ovális ösvényt nyom­tattak a kerekek a porban, és még mindig nem jön Emiké. Nem engedi meg, hogy a házuk előtt várakozzam, de még azt sem, hogy a kert végében, a kiskapu előtt ácsorog- jak. Ezért kell innen a távolból, a szemem sarkából néznem, hogy jön-e már.

Végre nyikorogva nyílik a kertkapu, kilép rajta Emiké. Kék színű, vállpántos kötényruha van rajta, elöl, mellmagasságban fehér fodor­szegéllyel.

– Régen vársz? – kérdezi álnokul.

– Néhány perce – felelem. Arra van csak időm, hogy az agyaghuszárt átnyújtsam, máris ott terem Hirsch Erzsi és Háromi Jós­ka. Honnan a pokolból kerültek ezek ide? Most megint nem mondhatom el Emikének, mennyire szeretem.

Ácsorgunk, semmiségekről beszélgetünk, Háromi teszi a szépet Emikének, mintha én ott sem lennék.

Elhatározom, hogy ámulatba ejtem szívem hölgyét. – Ide süssetek! Lemegyek a rámpán elengedett kormánnyal. Fogadunk?

– Nem is mersz – mondja Háromi ajkát biggyesztve.

Villámgyorsan vízszintesbe állítom a pedá­lokat és már fent is ülök a nyeregben. A ke­rékpár gurul alattam egyre sebesebben a rámpa ártéri lejtőjén, két karom oldalt tartom, le-föl mozgatom, velük egyensúlyozok. Mint­ha röpülnék. Rohamosan közeledik a kuko­ricatábla, későn sikerül elkapnom a kormányt.

Az első kerék belezökken a barázdába. A barázda mély, hogy az ártéri útra forduló szekerek ne tapossák le a termést. Kerék­párostul a levegőbe emelkedem, görcsösen szorítom a kormányt, két szabályos szaltót csinálok, azután belefúródok a homokba. A kerékpár rámesik, a kormánya pont a szívem alatt két bordám közé döfődik. Akkora ütést érzek, mintha Boros Jani bikája öklelt volna föl. Nem kapok levegőt, a combom kihasí­totta valami, nem tudok lábra állni. Tele van a szám homokkal, de még kiköpni sem tudom. Mozgatom az állkapcsom, fogam alatt csiko­rog a homok. Néma csend körülöttem.

Hirsch Erzsi hajol fölém, felsegít, elin­dulunk a gátra. A kerékpárt otthagyjuk, mert akkora nyolcas van az első kerekében, hogy nem lehet tolni. Próbálok normálisan járni, de össze-összegörnyedek. Minden porcikám sajog.

Háromi Jóska szívből, kárörömmel vigyo­rog. Emiké életem legnagyobb mutatványát csak annyira méltatja, hogy vigasztalón csepp együttérzéssel hangjában ennyit mond:

– Nem baj. Majd máskor jobban sikerül.

ÁGAI ÁGNES

Akiért a harang se szól

A kislány, akár a többi kislány. Látszatra. Nem. A kislány látszatra sem olyan, akár a többi kislány. Más a szeme. Tekintetében izzik és vibrál a félelem és a rémület. De csak egy percre. Ha közelítenek felé. Aztán kialszik a fény, a pupillán tompult közöny sötétlik. Üresség, kifosztottság. A hangja is fakó. Ha megszólal. De ritkán szólal meg, mert nem érti a nyelvet. Az idegen nyelvet idegen földön. A kislány menekült. Menekített. Időnként a nevét ismételgeti: Reina, Reina. Ha ugyan őt hívják így. Lehet, hogy az anyját vagy a testvérét. Azok nincsenek itt. Eltűntek, szertefoszlottak. Csak a bombatölcsér maradt a kertben, az ágyúlövedék a falban. Áll a kislány a menekülttábor kapujánál. Nem játszik. Nem eszik. Nem sír. Vézna karjai lelógnak. Megsimogatják, elhúzódik. Reina – mondják neki. Elfordul. Megy néhány lépést, aztán megáll. Áll sokáig. Időtlenül. Mint egy szobor. Háta mögött lángol a falu, és lőnek a katonák. Se apa, se anya, se nagyanya, se testvér. A kislány soha többé nem lesz kislány. Egyszer majd megszólal, enni kér, sírni kezd. Elmeséli, hogy lelkének egyik felét széttépte az akna. Az emlékek és az iszonyat a tudat latrinájába fúlnak. Rárakódnak az évek. Az emberek azt hiszik, felejtett. A kislány csak áll. Néz a tábor fölé a semmibe.

A semmi mögött a kráter kiégett lángja füstöl.

MEGMENTETT OLDALAK

Ezt a verset a korán elhunyt költőnő (1947-1982) hagyatékából közöljük

PINCZÉSI JUDIT

Miért mennétek

A fákon pisztoly és száz puska nőtt
torkuk ébreszti a tengert
fonák termés az, ahol a föld
érleli gyümölcsét az embert

Madarak léket vágnak a füstben
föl-le szállnak s mindig visszahúznak
fiúk, kiknek szél és napsugár jut
Miért mennétek a háborúba!

        Jean Paul gyere tanuld meg a leckét
        Johann a moziban ne forgasd nyakadat
        Grigorij ha sietsz velem lehetsz még
        Gianni vigyázz ha csókolsz ne lássanak
        Karéi hogy ez fontos titok, megértem!
        Alberto ne sugdolózz, ha itt vagyok!
        George ha olvasol, maradj a fényben!
        Péter mondd szépen, hogy jól vagyok!

Léptek dobognak érthetetlen
hogy miért remegtek ha reng a föld
öltözzetek, frissen mosott sebekben
könnyebb az út a veríték s a köd

Zászlók bomlanak a füstben
egy csattanás! s a léptek visszahullnak
fiúk, kiknek néma film a nemlét
Miért mennétek a háborúba!

        Jean Paul gyere tanuld meg a leckét
        Johann a moziban ne forgasd nyakadat
        Grigorij ha sietsz velem lehetsz még
        Gianni vigyázz ha csókolsz ne lássanak
        Karéi hogy ez fontos titok, megértem!
        Alberto ne sugdolózz, ha itt vagyok!
        George ha olvasol, maradj a fényben!
        Péter mondd szépen, hogy jól vagyok!

A láb, a kéz árnyék-irányba dőlt
itt nóta már sehol se zenghet
fonák termés az, ahol a föld
érleli gyümölcsét az embert

Madarak csapatban föl-le szállnak
s arcról arcra keringenek: ki az?
fiúk, kiknek szél és napsugár jut.
Hogy hősi halál volt, az nem igaz!

Nicht wahr! Ce n’est pás vrai! Nye pravda!
No es cierto!
Non é verő! Is nőt true! Nem igaz!

KOSZORÚ

Kétszázhetvenöt évvel ezelőtt született Tarnaörsön a XVIII. század jelentős magyar költője, Orczy Lőrinc. Versét a „Két nagyságos elmének költeményes szüleményei” (Pozsony, 1789., Barcsay Ábrahám verseivel együtt) című kötetből adjuk közre

ORCZY LŐRINC

Amerikában kezdődött háború elején

Tengerre kelt Mavors hadi pompájával,
Csendes nemzeteket rémít zászlójával,
Neptunust kergeti hármas szigonyával,
Várakat veszt, éget, nyer, dúl álgyújával.

Ó dohány! ó nádméz! ó coffé s indigó!
Szaszafrasza, gyömbér, bors, myrha, kakaó!
Értetek száll sok nép idegen partokra,
Értetek embervér árad patakokra.

Veszett volna Vespuz törött gályájával,
Cortez túzokádó, paripás hadával.
Indus békességben szedne most gyöngyöket
Nem imádna durva, fösvény Isteneket.

Montezum nemzete kies barlangjában.
Ártatlan párjával aranyérc várában.
Trombitaszó nélkül enné vacsoráját,
Strázsa nélkül vinné gunyhóban mátkáját.

Pizarro fiai! koronás tolvajok!
Kik aranyért, gyöngyért embervért ontatok.
Ti nékünk erkölcsöt s hitet ígértetek.
Örökös jobbágynak vájjon mért tettetek?

Nem ez vala írva Las Casas könyvében,
Melyet hajdan látánk szentséges kezében,
Mennyországot ígért s földi boldogságot,
Ti pedig gyöngyökért adtatok rabságot.

Ezer gálya úszik közös romlásunkra,
Ötven nemzet siet elpusztításunkra.
Légyen bár! de ti is, fösvény nemzetségek.
Elmúltok, mint egyéb földi erősségek.

Szómagyarázatok
Mavors: Mars. Coffé: kávé. Szaszafrasza: szaszafrasz-olaj.
Vespuz: Amerigo Vespucci. Montezum: Montezuma.

ABLAK

E kis versgyűjteményt – Bede Anna válogatásában – az egri finnugor írótalálkozó tiszteletére közöljük

ANNA-MAIJA RAITTILA
finn költőnő

Mély folyó

Semmi sem marad meg bennem.
Oly sokáig csak álltak helyükön a partok
s most nekiiramodnak, túlcsordulnak.
Honnan hirtelen e kezek, lábak, szemek,
segélykiáltások, fojtott sírások?
Hol a kásás hó, annyi télnek hava?
Semmi sem marad meg bennem.
Partjaim elrohannak,
körém futnak az árkok.

Te mély folyó!
hogyan törsz rajtam át?

A küszködés sivatagában

Míg az erdőben a fagy felenged,
járunk önmagunk külön ösvényein,
a küszködés sivatagában.
Mégis, van valahol
                  forrás.

Honnan tudom?
A te vánszorgó mozdulataidból,
szavaid kereséséből, hallgatásod
szent fáradtságából,
                  útitársam.

ANDREJ TARHANOV
vogul (manysi) költő

Szomorú lovak

Szomorú lovak,
szomorú lovak
éji mezőn.
Nyugodt álmukat,
nyugodalmukat
őrizem én.

Falomb se rezdül,
falomb se rezdül,
nem száll sörény.
Bagoly szemében,
bagoly szemében
szunnyad a fény.

Sűrű vadonból,
sűrű vadonból
jő nagy robaj.
Robaja lónak,
robaja lónak,
patkó-dobaj.

Régvolt daliák,
régvolt daliák
dala rivall.
Mezőt remegtet,
mezőt remegtet
pata-vihar.

Őrült vágtában,
veszett vágtában
hajnal dereng.
Szálló paripák,
szálló paripák
sörénye leng.

LEONYID LAPCUJ
nyenyec (szamojéd) költő

Csillag-körtánc

Mint nyomkereső vadász
úgy les a tundra
a kék havas messzeségbe
De mit kutat?

Homályosan közeledik
a felhők lomha leple
Ó novemberi kurta fény!
Távoli dombvonulatok mögé
húzódik a Nap
és ott elbágyadva
titkos értelmű álmot lát
végtelen jeges nyoszolyáján

A láthatár vörösen izzik
gonosz a fagy
villog mint vadászkés
az eget fölhasítja
hajnalpír-sugár-penge
És a sebet
fúvogatja szelével
a tél

A sarki Nap
elaludt – a domb mögül
kipillant a Hold
és ringva úszik
a magasságok mélyén
mint csillagközi bölcső

Új álmokat lát a tundra
a sárga Hold alatt
álmokat amiket megtör
gépek zakatolása
Elúsznak a tundra látomásai
a fúrótoronyhoz

Torony
végtelen tér közepén
az idők jele
Torony világít
magányos tűz
körülötte ős hó
folyókon csillag-csoportok
körtánc-örvénylés
Sarki éjem csöndjében
tundrám rianásában
csillag-körtánc
arany merítőkanál
a fúrótorony
merítgeti az élő vizet
a fényt

MIKUL SULGIN
osztják (hanti) költő

Május

              Kislányom születésére

Májusi rózsavirágnak
bimbaja ring az ágon.
Jöttére egy kicsi lánynak
zsongít ébreni álom.

Csillogó, gyöngyös esőcsepp
hull, mint hajnali permet.
Tavaszi illatot görget
szellő-könnyű lehellet.

Május e zordon vidékre
lépett, hozva az enyhet.
ím a Nap felfut az égre,
madarak énekelnek.

Duzzad az ág, levelet hajt,
rügyecskék burka pattan.
Dalol a folyó is új dalt
szerelmes bódulatban.

Virágra gondol a barka,
borzong, burkait bontja.
Tisztásunk hófoltos tarka,
mint szarvas hószín foltja.

Nincs már hatalma a télnek,
jégtáblák szétomolnak.
Futnak a kék vizek délnek,
lehet halászni holnap.

Megszépült a rideg észak,
hogy többé semmi se fájjon.
Ez már egy boldogabb évszak, –
megjöttél, én kicsi lányom!

NILS-ASLAK VALKEAPÄÄ
lapp költő

Valahol kolompszó hallatszik

Valahol kolompszó hallatszik
Este van
elnyugosznak az állatok

Nyúl fut a homokon át

A mólón sétálok

A mólón sétálok
szívom a tengeri levegőt

Hullámok ringanak, sírnak
látni ahogyan úsznak a halak

Jön, jön a nyár

ARTUR MORO
mordvin költő

Bocskor

Agg Ara-Jasa font bocskort nekem.
Szívem dalolt, ha fölhúztam e kincsem!
– Úr lett a nép! Szállj, sólymom, sebesen!
Már az is ember, kinek lova nincsen!

Erza bocskorban útra keltem én,
a tarisznyámban hagyma meg pogácsa.
Föllélegezve mentem, könnyedén,
fény-út hívott, sugarak lángolása.

Oly könnyedén azóta sem megyek,
pedig cipőt cipésznél rendelek,
de az az idő nem jön soha vissza,
a látomást a szomjú föld fölissza…

Jöjj vissza, ó, merész ijfúkorom!
Új útra vinne régi bocskorom!

BEDE ANNA FORDÍTÁSAI

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Képzelt világok

A felnőttek, nyugovóra térve, nem meséket hallgatnak, hanem híreket. A való világ üzene­teit. A képzelt világokat a gyerekeknek hagy­ják. Pedig a mese egyáltalán nem gyermeteg dolog. A mese a képzelet szabadságának legszebb demonstrációja.

A gyerekek fantáziáját még nem béklyózza semmi. Emlékezzünk Saint-Exupéry Kis Hercegére: bármilyen bárányt rajzolt neki a pilóta, elégedetlen volt vele. Akkor ragyogott csak fel, amikor egy ládikót skicceit heve­nyészve a papírra, kis szelelőlyukkal. Abba ugyanis tetszés szerinti, leírhatatlanul – de legalábbis lerajzolhatatlanul – gyönyörű bá­rányt lehet beleálmodni.

A merész képzettársításokhoz, szürrealista képi kalandokhoz sokkal inkább partner a gyerek, mint az elmeszesedett képzeletű felnőtt. Ám ezt nem akarjuk tudomásul venni: gügyögünk neki és vulgarizálunk. Éppen ezért minden tiszteletem azé a felnőtté, aki önfe­ledten és az ügy komolyságának kijáró oda­adással képes vele szökkenni a szivárvány feletti régiókba.

Pjotr lljics Csajkovszkij – aki kereken száz esztendeje, 1893 őszén halt meg – 1882-ben olvasta E. T. A. Hoffmann A diótörő és az egérkirály című elbeszélését, de csak kilenc esztendő múlva kezdte baletté álmodni ezt a különös mesét. Akkor is csak vonakodva: úgy érezte, tehetsége apadóban van, nem szíve­sen látott hozzá új művek komponálásához. A gyermeki képzelet- és érzésvilág zenei megfogalmazása viszont nagyon vonzó fela­datnak ígérkezett, így aztán igent mondott a cári színházak igazgatójának, Vszevolozsszkijnak amikor az a balettmesterrel, Maurice Petipával szinte ütemekre kiszámolt, rész­letes kompozíciós tervvel „kísértette meg”. Hozzáfogott a munkához, de azért még sokáig kételkedett a sikerben. Egyik levelé­ben, amely 1891. június 25-én kelt, például így ír: „Amerikai utam előtt azzal dicseked­tem, hogy a Diótörőt öt nap alatt befejezem. Most be kell vallanom, hogy a munka tizen­négy napig tartott.

Ez azt bizonyítja, hogy öregszem. Rosszabbodik a látásom, hullik a hajam, mozog­nak a fogaim, nehezül a járásom – és ami a legnagyobb hiba, hogy érzésem szerint ez a balett gyengébben sikerült, mint a Csipkeró­zsika.”

Nos, ez a „rozoga öregember” (ötvenegy éves volt, amikor ezeket a sorokat papírra vetette!) ezúttal nem jól ítélte meg a helyze­tet. Saját tehetségében, munkája értékében is teljesen indokolatlanul kételkedett. Mert hogy mi lett a dolog vége – valamennyien tudjuk. A Diótörő azóta a világ dalszínházainak egyik legnépszerűbb tánckölteménye. Re­mekmű a javából.

Talán, mert a szerző elhitte a gyerekeknek, hogy a képzelt világok olykor igazabbak a valóságnál.

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Gyermekalakok az operaszínpadon

Századunk folyamán gazdag irodalma támadt a gyermekek számára írott kisebb-nagyobb operáknak, zenés játékoknak. Ezúttal azonban – amint talán már a cím is sejteti – elsősorban nem azokról a darabokról lesz szó, amelyek­ben a gyermekszereplők teljes egészében vagy legalább nagyobb részben uralják a színpadot. Igaz, ez a téma is monográfiányi témát kínál, hogy csak a hazai termést említ­sük, Poldini Ede még romantikus stílusú, közismert meséken (pl. Hamupipőke) alapuló darabjaitól, számos rövid életű játékon ke­resztül többek között a rádió által szorgal­mazott Vass Lajos- és Szokolay-darabokig, Szőnyi Erzsébet gyakrabban előadott művei­ig. Ez utóbbi szerző főként Kováts Edit szöve­gére 1955-ben írott, A makrancos királylány című daljátékával és a Móra-mesén alapuló A didergő király című, a címszerepet felnőtt énekesre bízó kisoperájának ismételten sikeres produkcióival bizonyította érzékeny­ségét a műfaj iránt. E művek a népzenére hivatkozó stílus jellegzetes példái. Az újabb termésből említsük meg Victor Máténak a Zöld lovag hőstetteiről szóló „környezetvé­delmi” gyermekoperáját, mely céltudatosan állítja szembe zenei-dramaturgiai funkcióval a hagyományos, mondjuk, komolyzenei eleme­ket és a populáris műfajok hangvételét. Ezeken a műveken túl ismeretesek nagyobb művek gyermek előadókkal megvalósított előadásai is. Az utóbbi évtizedben talán legnevezetesebb ezek között a kecskeméti Katona József Színház és a helybéli Kodály Iskola sorozatban játszott Háry János produk­ciója volt.

Sajátos helyet foglal el Benjámin Britten A kis kéményseprő című operája a gyer­mekeket főszerepben felvonultató darabok sorában. A zenés darab a Játsszunk operát! című keretjáték folyamán alakul ki, de termé­szetesen önállóan is előadható. Tartalma miatt még lesz róla szó.

Eddig főként arról tájékoztattuk az olvasót, hogy miről nem szól ez az írás. Szűkebb témánkhoz közelebb lépve ugyan, még min­dig a kínálkozó, de részletesebb vizsgálódá­sunkból kizárt lehetőségeket vesszük futólag szemügyre. Bővebben nem akarunk foglal­kozni olyan, inkább nevezetes, mint gyakran játszott meseoperával, amilyen Humperdinck Jancsi és Juliskája, itt a gyermekek s mesék sajátos világa jelenik meg a német népzene és a német operai hagyományok (Wagner, Weber) egyéni ötvözeteként. A címszerepe­ket természetesen zenei igényei miatt felnőtt énekesre bízta a szerző, tehát Jancsi úgyne­vezett nadrág-szerep. (Nadrág-szerepeket egyébként szép számmal találunk az opera- irodalomban, ezek azonban sokszor már nem is igazán gyermekalakokat kell hogy életre keltsenek, hanem inkább a felnőttkor határán álló ifjakat. Ilyenek – hogy csak a legismerteb­beket említsük – Mozart Figaro házassága című operájában Cherubin, a hevesvérű kamasz, Verdi Álarcosbáljában a felnőttek titkait tudó apród, Oscar alakja, vagy Richard Strauss Rózsalovagjában az ifjú, szerelmes gróf, Octavian szerepe.)

Mozart Varázs fuvolájának emberi színjáté­kában éppen az emberfeletti világ üzenetét, parancsait közvetíti a mindig együtt, tehát egyénítés nélkül fellépő három fiúcska. De hát ezek nem hús-vér emberek… Máskor meg csak mintegy színfoltként, semmikép­pen nem igazán fontos szereplőként (ne is mondjuk: kulcsfiguraként) jelennek meg gyerekszereplők az opera felnőttjeinek világában. Ilyenféle színesítő, valahogy persze mégis az élet teljességét jelző szerepben, de csoportosan (kórusban) jelennek meg a gyerekek Bizet Carmenjének végletes szen­vedélyekkel túlfűtött színpadán: az első felvonásban a katonák felvonulását utánzó­kísérő indulójukkal teszik életszerűvé a tragé­diába torkolló történet társadalmi környe­zetét; a végkifejletnek keretet adó jelenetben pedig a bikaviadal látványosságára váró tömeg részeként találja meg helyét a gyer­mekkar. Kodály Háry Jánosénak lírából és iróniából, valóságból és meséből szőtt törté­netében – Garay Obsitosának cselekményét követve – kishercegekként jelennek meg a gyermekszereplők, hogy előadják a – melles­leg megjegyezve: ivónótából iskolás dallá módosított „Á, bé, cé, dé” kezdetű népdal feldolgozását.

A Háry János (bár egyáltalán nemcsak gyermekeknek való darab, hanem valójában felnőtteknek szóló történelmi parabola) mégis elsősorban az ifjúsági előadások tartják az opera színpadán új meg új rendezésre kész­tetve a művészeket. Ha nem is vált annyira ismertté, hasonlóan járt Ránki György nagy stílusbravúrral megírt meseoperája, az Ander­sen nyomán Károlyi Amy által írt librettó megzenésítése: Pomádé király. A rádióvál­tozatban gyermekhangra bízta a szerző a mesélő szerepét. Témánk szempontjából azonban nem ez, hanem a darab befejezése a fontos. A gyermeki tiszta naívság keli ah­hoz, hogy az elvakított emberek legmélyebb felismerését kimondja valaki és a fenséges léggömb-figura elpukkanhasson: „A királyon nincs semmi!” Négy prózai szó, de az amúgy is gúnyoros zene közegében ellenállhatatlan hatású. Talán az sem lényegtelen, hogy a rádióváltozat 1951-ben hangzott el először, majd 1953-ban szólalt meg a magyar víg­operák e klasszikussá vált darabja. Hogy akkor éppen melyik „királyról” derült ki, hogy meztelen, szükségtelen taglalni…

Az operaszínpadon olykor haszontalan gyermekek is megjelennek. Ilyen Ravel mezzoszoprán énekesnő hangján-játékában megjelenített gyermekalakja A gyermek és a varázslatok című darabban, ahol az életre kelt tárgyak és a gyermek kegyetlenkedése ellen fellázadt állatok leckéztetik meg a rosszcson­tot, s aki a neki okozott fájdalom révén tanulja meg az együttérzést, a tapintatot a holt tárgyak és az élőlények iránt. Huncut kölykök mondhatni ördögi csínytevése viszi a romlás útjára a naivan, szinte együgyűen jó és tiszta életű Albert Herringet, akit – feddhetetlen életű leány híján – „május-királlyá” választa­nak a városka erkölcscsőszei Britten gúnyo­ros – szellemes kamaraoperájában. A díjki­osztó kerti ünnepségen a gyerekek (felnőtt szereplők!) Wagner Trisztán és Izolda című operájának varázsital-motívumával kísérve, rumot öntenek Albert málnaszörpjébe. A nagy kamasz (tenor) útja ezután „termé­szetesen” vezet a kocsmákba…

Ismerünk operákat, amelyekben a gyer­mekalakok néma szereplőkként, de a felnőt­tek világával, a felnőttek egymáshoz való viszonyával szoros kapcsolatban jelennek meg, legyenek akár csecsemők (akik tehát igazában meg sem jelennek a színen), akár nagyobbacska gyermekek. Titkolt, de tiszta szerelem gyümölcse és a jövő ígérete Katica és a megölt János gyermeke a szlovák Eugen Suchofi Örvény című népi operájában. Puc­cini Pillangókisasszonyában Cso-cso-Szant a kisfiában megtestesülő jövő Ígérete sem tudja visszatartani az öngyilkosságtól, inkább hagyja, hogy a gyermek elmenjen új asszonyt talált „férjével”, Pinkertonnal. Melinda és Bánk gyermeke is csak „statiszta” Erkel operájában a tragédia beteljesedéséhez. Britten Peter Grimesének néma szerepre kárhoztatott gyermekfigurája a nagy halász­zsákmányokra és gazdagságra vágyó fősze­replő esztelen munkahajszájának és durva­ságának áldozata. Grimes éppen ezért kerül összeütközésbe kisvárosi környezetével s kell végül a magasabb erkölcsi világrend „ítélete” értelmében magát is halálra adnia a szándé­kosan elsüllyesztett halászbárkával. Mindezt Britten drámai zenéje felfokozottan és na­gyon színpadszerüen kelti életre. Úgyszintén a felnőttek világának könyörtelensége jelenik meg a már említett Britten-féle kisoperában. Eric Walter White, az angol szerző operáiról írott könyvében így ír a darabról: „Felületi vidámsága ellenére, a kisopera légköre túl­fűtötten teli van a szülők szegénysége miatt szolgaságra eladott szerencsétlen kisfiú nyomorúsága iránti mély sajnálattal és mél­tatlankodással. … A Kis kéményseprő az ártatlanság operája – a becsapott és meg­mentett ártatlanságé és valóban méltó az Ártatlanság megéneklőjéhez, aki ihlette.” Ez utóbbi megjegyzés arra utal, hogy Britten fő ihletője e téma kiválasztásakor Blake Az Ártatlanság dalai című kötetének egyik, az árvasága miatt korán munkára fogott ké­ményseprő-gyerekről szóló rövid verse volt.

A társadalmon kívülre került, nyomorúsá­gos életű és halálú szülök gyermekeként, szinte együgyű ártatlansággal énekli vessző- paripájának a hipp-hopp tiszta kvarjait a gyer­mek Albán Berg megrendítő zenedrámájá­ban, amikor játszópajtásai után megy, akik a gyilkosság hírére a szenzáció nyomába ered­nek. Berg zenéjéből mély együttérzés, és elesett hősei iránti szeretet hallatszik ki. „A kör bezárult, az opera fináléja, melyben Wozzeck és Marié gyermeke árván marad, egy új szakasz kezdete, és azt sejteti, hogy a tragédia kezdődik újra azzal, hogy a gyermek apja helyére lép” – írja Douglas Jármán a Claudio Abbado által vezényelt DGG lemezhez írott tanulmányában. Ezt a befejezetlenséget, s egyben újrakezdést érzékelteti a záró motí­vum sejtelmesen semmibe hullámzó zenéje.

Különös szerep jut Debussy Pelléas és Mélisandejában a felnőtt énekesnő által életrekeltett kisfiú-alaknak. A Maurice Maeterlinck szimbolista librettójára írott opera „háromszög”-történetében a megözvegyült Goto első házasságából született gyermek, Yniold a felség Mélisande és a férj féltest­vérének (Pelléas) együttlétét lesi ki apja kívánságára. A Debussy jellegzetes francia impresszionista stílusában fogalmazott deklamáló, tehát csak alig-alig, egy-egy ponton ariózussá váló párbeszédben tanúi lehetünk az apa, vagyis a férj egyre fokozódó ideges féltékenységének, másrészt a gyermek, semmit sem értő magatartásának, ahogy a tartózkodó, kibontakozni nem merő szerelem látható jeleiről beszámol. „Kisanya”, vagyis Mélisande életet ad majd egy kislánynak, aki férje gyermekeként tisztának, bűntelennek születik, de anyai kötelességeit már nem tudja teljesíteni, mert nekivadult férje Pelléasszal való búcsútalálkáján meglepte őket s az asszonyka menekülés közben megsérült, s testi-lelki gyöngesége halálba ragadja. Yniold szerepe ebben a történetben kicsit hasonló az erdélyi Barcsai szeretője című ballada gyermekalakjáéhoz, azzal a különb­séggel, hogy ez utóbbiban a gyermek tudato­san hívja fel anyja hűtlenségére az apa-férj figyelmét („Édesapám-uram, bizony édes­anyám Barcsait szereti”), míg a francia törté­netben a kisfiú csak valami naivan tiszta, még kialakulatlan szerelem apró jeleiről énekelhet apja sürgető kérdéseire.

Muszorgszkij főművében, a Borisz Godu­nov című zenedrámában többrétegű a gyer­mekek ábrázolása. Csoportos megjelenésük az egyik tömegjelenetben a hazája sorsáért aggódó Bolond alakjához kapcsolódik: kicsú­folják, elveszik kevés kopejkáját, s ez elég neki, hogy „feljelentse” őket a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtt megjelent cárnál. Egyszerű zenei eszközei ellenére, vagy éppen azok miatt rázza meg a hallgatót, ahogy elégtételt kér a Bolond: „Elvették kopejkám a gyerekek, / Hát gyilkoltasd le mindet, / Ahogy akkor éjjel megöletted a cárevicst!” és „Nem mondhatok imát Heródes királyért…”

S ezzel Borisz cár tragédiájának a sűrűjé­ben vagyunk. A nép őt vádolja azért, hogy megölték Rettegett Iván fiacskáját, Dmitrijt. Borisz lelkébe is befúrja magát az önvád, mely kormányzása csődjével együtt halálba kergeti a lélekben összeroppant, jobb sorsra érdemes embert és uralkodót. Borisz „csa­ládi életének” bemutatása epizód jellegű, de lélektanilag több szempontból is fontos és Muszorgszkij zsánerteremtő erejének szép példája.

Ez pedig nemcsak a zenére vonatkozik, hanem a szövegre is, hiszen Puskin drámája és Karamzin történeti munkája nyomán azt is maga a zeneszerző írta. Az úgynevezett szobajelenetben először Xéniát (szoprán), Borisz lányát halljuk, aki a csatamezőn elesett vőlegényét siratja. A dajka is hiába próbálja együgyű dalocskájával, „népdalával” jókedvre deríteni, mert bizony Szúnyog úrfi és Bolha néni története is szomorúan végződik. Meg is rója érte a még szinte gyermek trónörökös, Fjodor, majd együtt kelnek dalra-táncra tréfás kedvvel. Nem csoda, ha Muszorgszkij ilyen mély realizmussal és zenei hitelességgel jeleníti meg a dajka és a gyermekek alakját, hisz egyrészt sokat tanulmányozta az orosz népzenét, másrészt az 6 gyermekkorában is nagy szerepet játszott (az orosz irodalomban amúgy is szinte legendássá vált) dajkafigura. Meg is örökítette nem egy művében: a Gyer­mekszoba című dalciklusban és a Gyermek­kori emlékek című töredékben maradt zon­goraciklusban.

Borisz ebbe a családias jelenetbe toppan be, magával hozva államfői gondjait. De van arra figyelme, ideje, hogy ő is megpróbálja vigasztalni menyasszonyságában özvegyen maradt leányát. (Igaz, később az is kiderül, hogy némelyek szerint 5 volt az oka a fiatal vőlegény halálának, s ezért is szemrehányást tesz magának.) A trónörökössel büszke apaként beszélget, meghallgatja, amint a birodalom nagyságát bemutató földrajzi tanulmányairól beszámol. Itt is látszik, s a zenei jellemzésből is kiderül: Borisz Godunov uralkodónak neveli fiát. Együttlétüket egy kínos epizód zavarja meg. Fia távozta után Borisz súlyos gondjairól elmélkedik: „Mit ér a cári trón, mit ér a hatalom, / Ha szüntelen sújt a végzet karja?!” Rémlátomásai vannak s az udvari bojár is rossz híreket hoz. Mielőtt azonban elmerülhetne az országos gondok­ban, Fjodor visszatér és beszámol a történ­tekről. A cárevics (ez is nadrágszerep, mezzo­szoprán énekesnőre bízta a szerző) részlete­sen elbeszéli, hogy a dajkák kis csoportja milyen kalandon esett át egy kissé megvadult papagájjal. Apja dicséretét érdemli ki a tör­ténet színes elmesélésével, melynek tanul­ságát így összegzi: „Lám, Felséges Apám, így zavartak meg Téged is, / Nem hagyva nyugton cári gondjaid”.

Érdemes talán ide iktatni, hogy Muszorg­szkij maga értékelte – némi szerzői öntudattal – e jelenetet, amikor Sztaszovnak beszámolt az opera munkálatairól: „Zenével ez a koholt mese olyan jól sikerült, hogy az említett muzsikusok állandóan hegyezték fülüket, hogy kellőképpen kiélvezhessék az elő­adást.” (1874. augusztus 10.)

Mire jó hát a zeneköltőnek efféle gyer­mekes epizódok beiktatása egy történeti-lélektani dráma menetébe? Éppen arra, hogy „körüljárható” jellemként mutassa be Boriszt, „a szélhámos cárt”, ahogy Muszorgszkij maga jellemezte már említett levelében. Nemcsak egyszerűen trónbitorló vagy zsar­nok uralkodó, hanem családapa is, ember, akiről éppen a gyermekeihez való viszonya megrajzolásával és zenei jellemzésével ka­punk hiteles képet. Tragédiája, bukása így még nagyobb, megrendítőbb. Őrjöngéssé fokozódó lelkifurdalása és látomásai után, halálba hanyatlón is fiát hívatja: „Jó gyer­mekem meg kell halnom, (…) Hogy lehettem én cár… Ne tudd soha meg! Rád jog szerint marad cári trónom (…) irgalmas légy, De a törvényt vas szigorral őrizd! (…) Míg csak élsz, Isten fölkent vitéze vagy! – Légy jó testvér És oltalmazd a kis húgod (…) Halld, nekem szó! e harang!”

Nem annyira a szavak, mint a zene teszik megrendítővé e jelenetet, s talán itt értjük meg igazán, hogy Godunov nagytávlatú tragikus történetében miért kaptak helyet a gyermekalakok. Nem önmagukért, hanem az élet teljességének zenedrámai ábrázolása kedvéért. Talán egyetlen opera sincs a zene- irodalomban, ahol a gyermekvilág a maga derűs- és szomorú epizódszerűségében is ennyire fontos dramaturgiai szerepet kapott volna a történeti és politikai léptékű felnőtt világhoz kapcsolva, ugyanakkor összefüg­géseiből kiszakítva is ennyire hitelesen és szeretettel megrajzolt lenne mind színpadi, mind pedig zenei értelemben.

E vázlatos írásban a gazdag témát termé­szetesen nem mutathattuk be teljes részle­tességgel. De talán arra mégis elegendő e témájához képest rövid eszmefuttatás, hogy felhívja a figyelmet arra a sokszínűségre, dramaturgiai és zenei gazdagságra, amely a gyermekalakok operaszínpadi megjelenését jellemzi. Ne feledjük azonban, hogy így vagy úgy, de mindig összefüggésben vannak e jelenetek a felnőttek életével, jellemével, s talán nem véletlen, hogy az esetek több­ségében éppen az embervilág árnyaira hívják fel a figyelmet közvetlenül vagy áttételesen, a drámai és zenei eszközök segítségével.

Figyeljünk csak rájuk, mit mondanak általuk nekünk az alkotók!

TÁNCMŰVÉSZET

KŐVÁGÓ ZSUZSA

A tánc a gyermek életében

A kinetikus testi nevelés kínálta lehetősége­ket a pedagógia, a pszichológia, de még a pszichiátria is felhasználja „életmódsegítő” tevékenységében. Az ember maga is – mint a természet része – mozgásban – mozdulat­ban – táncában láthatóan és láthatatlanul, tudatosan és öntudatlanul unisono vagy polifónikus módon megismétli a természet nagy aránypárait és alapritmusait. A termé­szeti, vagy mondjuk inkább úgy: természet­közeli népek életében még nem váltak el egymástól a művészetek – a mágikus jellegű énekes-táncos-színjátékszerü szertartásokban (amelyben a képzőművészet elemei is jelen vannak) a művészetek szimbiózisban élnek. A zene, a ritmikus mozgás közös gyökerét, valamikori együttélését bizonyítja, hogy a ma embere is öntudatlanul veszi át egy-egy dallam alapmetrumát, fejét vagy egész tör­zsét ringatja a zene ütemére.

Minden emberpalántában a 20. század vé­gén is atavisztikus erővel él a ritmus-dallam- mozgás ősi mágikus együttese. Ezt szoktam a „gyermek ősemberbarlangjának” nevezni. A két-háromhangú, egyenletes lüktetésű gyermekdal – melyet a két-három esztendős kisgyermek hosszasan ismételgethet kedve szerint, s közben csak általa „tudott” dolgot cselekszik – és a dallamhoz kapcsolt moz­dulatsor szinte azonos hatású a barlangi ember mágikus tevékenységével. Egy Galga- vidéki, guggolásban, széttárt karral vagy csípőre tett kézzel járt „szarkatánc” bizony nem más, mint a természetközeii népek állatutánzó táncainak egyike. Az „Ez elment vadászni., kiszámoló játék vadászmágia a javából! Szabolcsi Bence a kiváló zenetör­ténész „ Musica Mundana” című tanulmánya és a Világzenéből összeállított példatára ékesen bizonyítja, hogy az alapritmusok, formák-dallamok, játékok a „primitív dallam: a gyermekdal, a mondóka, a ringató, mindaz, ami két-három hangot ismétel, recitál, duru­zsol az egész világon létezik”.

A magyar gyermektáncmozgalom- és művészet úttörői és mai nagyjai a világon egyedülálló nagyközösségi-müvészetet te­remtettek, megvalósították Kis Áron és Kodály Zoltán álmát a saját területükön. Az „éneklő Magyarország” nem valósulhatott meg, de az elmúlt négy évtizedben százez­rekben mérhető azok száma, akik a – nap­jainkban megvetett úttörőmozgalmi, szak­szervezeti, szövetkezeti öntevékeny művé­szeti tevékenységbe kapcsolódván – a nép­táncoktatás és művészet segítségével ismer­ték meg a hagyományainkat, valódi identitás- tudatot, esztétikai mércét és értéket kaptak.

Foltin Jolán, az Örökség Gyermekművé­szeti Egyesület elnöke mondotta nemré­giben: „A gyermektáncmozgalom pedagógiai- művészi céljai között soha nem szerepelt elsődleges helyen a színpadi produkció, a pejoratív értelemben vett művészkedés, mint ahogyan nem akartunk kinevelni mindenáron »táncoló Magyarországot«, sem pedig daga­dozó keblű »kismagyarokat« se! A gyermek- játék-tánc-folklór segítségével akartuk – és képesek is voltunk – megtanítani a gyer­mekeket, hogy helyre tudják magukat tenni a világban, fellengzős magyarkodás, soviniz­mus nélkül”. Nekik Györgyfalvay Katalinnak, Ertl Pálnénak, Neuwirth Annamáriának, Osskó Endrének, Szabadi Mihálynak, Tóth Ferencnek és társaiknak ez sikerült. Az isko­lákban, úttörőházakban, művelődési ottho­nokban, szakszervezeti- és szövetkezeti amatőregyüttesek utánpótlás csoportjaiban, a gyermekjátszókban a gyerekek épp úgy megismerkedhettek a nálunk élő nemzeti­ségek táncaival, mint a sajátjukkal, s ami kielégítette ösztönös esztétikai érzéküket, mozgás-tánc igényüket azt a sajátjuknak tekintették. Legjelesebb táncalkotóink nem tekintették alacsonyrendű, másodlagos fela­datnak a gyermektánckompozíciók készí­tését, s olyan művek születtek a játékkal ötvözött koreográfiákban (pl. „Ajuhait kereső pásztor”, „Bakonyi játékok és táncok”, „Sze­ret, nem szeret”, „Villőzés”, „Gáspár Meny­hért udvarában”, „Eszelő-meszelö”, „Ha kicsinyek vagyunk is”), amelyekben termé­szetesen derűs, önfeledt gyermekek táncol­nak: adott esetben színpadon vagy verse­nyeken, de mindenképpen a maguk örömére.

A felnőtt néptáncmozgalom e pillanatban úgy tűnik, hogy megtorpant; ennek természe­tesen egyik oka zilált gazdasági helyzetünk, darabokra hulló közművelődési intézmény- hálózatunk stb. De oka a realitásérzék nélküli „fajmagyar gőz” szétterülése is. A gazdasági-létfenntartási küzdelem nem kerülte el a gyermektáncmozgalmat sem, de a – vélemé­nyem szerint – megalázó pénzkunyerálási pályázati rendszer ellenére a gyermekekért még felelősséget érző szülők, pedagógusok, alkotóművészek súlyos anyagi áldozatok árán is komolyan veszik az egyik legismertebb kapuzójáték szövegének mélyebb üzenetét: „Bújj, bújj zöldág / Zöld levelecske / Nyitva van az aranykapu / Csak bújjatok rajta!” Kaput nyitni és tartani a gyermekek előtt minden felnőtt kötelessége.

A gömbösi időkben írta Kodály: „Hozzon a gyermekeknek mindenki, amit tud: játékot, zenét, örömet. De hogy mit fogad el: azt bízzuk rá. Csak az a lelki táplálék válik javára, amit maga is kíván.” A gyermek pedig nem csak enni szeretne, szép és új ruhában járni: ösztönösen kívánja a szépet, a rend terem­tette szabadságot, s ehhez nyújt lehetőséget a gyermektánc tanítása.

MAGYAR SORSOK

SZIGETI JÓZSEF

A legjobb hírű budai gimnáziumban

Az irodalom- és történettudomány talán még több időmet kötötte le a gimnázium felső éveiben, minta filozófia. S éppoly intenzíven érdekelt. Leginkább a szépirodalom szeretete alakította így választásomat. Szélesedő és elmélyülő olvasmányaim. Ezekkel merült fel a komolyabb igény, hogy ne érjem be a művészi élmény spontaneitásával, igyekez­zek tudatossá tenni a művek szellemi tartal­mát, ami eszmetörténeti és történeti, vala­mint általános esztétika! ismereteket igényel. Ötödikes és hatodikos koromban Thomas Mann volt a legnagyobb olvasmányél­ményem, a Buddenbrooks, a Novellák és a Varázshegy, valamint jónéhány esszéje. Mindez magyarul. Nagyritkán egy-egy re­gényrészlet vagy novella németül, össze­vetve a magyar fordítással. Thomas Mann példájából azt éreztem ekkor igazán lénye­gesnek, hogy az életábrázolás mélységének és sokrétűségének természetes meghosszabítása és kiteljesítése lehet a műben ábrázolt emberi viszonyok eszme-filozófiai megszólal­tatása. Művészi ábrázolásnak és gondo­latiságnak ebből a belső egységéből követ­kezett a művész világnézetének, érték- irányultságának komolyan vevése, így Settembrini és Naphta elvpárbajainak lelkes nyomonkövetése és az egyre cselekvőbb Thomas Mann-i antifasiszta humanizmus igenlése.

A korábbi politikai impulzusokkal összeszö­vődve, mintegy ezek folytatása és megszilár­dulásaként, ebből eredt határozott állásfogla­lásom azokkal a Hitlert dicsőítő tirádákkal szemben, amelyeket osztályfőnökünk, dr. Hollós lldefonz időről-időre jónak látott elzen­geni. Egyébként vezérkedési és politikai ambíciók nélkül. Alighanem nagynémet nacionalizmusa vezette a Hitlert dicsőítők táborába. Osztrák ember volt (magyarul enyhe akcentussal beszélt), s számára a primitíven értett nyelvi és etnikai, vagy inkább „faji” egység, meg az ezzel állítólag együtt­járó nagyhatalmi pozíció volt a lényeges. Szerinte Hitler személyében egyenesen példásan valósul meg az osztrák-német faj egysége, hiszen Hitler Braunauból származik, az osztrák-bajor határvárosból, amely – hadd mondjam én el, amit ő nem mondott – egy­szer már rákerült a történelemkönyvek, sőt Tolsztoj Háború és békéjének lapjaira. Mert Braunau volt Kutuzov első főhadiszállása azon az úton, amely I. Sándor dilettantizmusából (Kutuzov elszántan ellenezte a „három csá­szár csatájának” erőltetését) Austerlitznél végződött; ott, ahol Napóleon, ekkor még parvenű császárságában is őrizve valamit a „lovasított Robespierre” gúnynév pozitív magvából, néhány óra leforgása alatt verte tönkre az egyesített orosz-osztrák hadse­reget.

lldefonz atya egy ízben lelkendezve beszélt Hitler hatalmas kulturális teljesítményeiről, a Blut und Boden (vér és talaj) íróinak előtérbe kerüléséről, a (pszeudo) népies zenekul­túráról, az olimpiai sporteredményekről, s ki emlékezhetne rá, hogy még miről. Kedvet­lenül hallgattam, aztán szót kértem. Már ne is tessék haragudni tanár úr, de Hitler – akiről tudjuk, hogy semmilyen értelemben nem lehet jó ember, mint ezt a más fajtájúakkal szembeni gyűlölködő és üldöző politikája bizonyítja – mégsem lehet olyan nagy támo­gatója és felvirágoztatója a német kultúrának, hiszen egy egész sereg művészt, írót, köztük a legnagyobbat, Thomas Mannt is emigráció­ba kényszerített. Hollóst meglepte az ellenkezés. Nem volt hozzászokva. Hiszen azok is mindig egyetértő képpel hallgatták még a zsidókra tett fasisztoid alkalmi megjegyzéseit is, akikben mocorgott valami ellenérzés. Idegesen rágni kezdte (belső zavarának ismétlődő tünete volt ez) beszívott alsóajkát, és hallgatott. Az időtartam, bármily rövid volt is, hosszúnak tűnt szememben. Végre eldön­tötte, hogy mit mondjon. Megszólalt. Tudod mit. Szigeti? Tesz a Hitler a te Thomas Mannodra! Meg rád is! Az osztály súgása-búgása egy pillanat alatt elült. Még az lldefonzzal egyetértők is hallgatásba burkolództak. Azt hiszem, ők is valami tartalmasabb választ vártak volna, nem pedig egy közönséges, a szokott hangnemtől nagyon is elütő, útszéli kiszólást. Óra után néhányan, közelebbi barátaim, kifejezésre juttatták elvi egyetér­tésüket, de azt is, hogy talán mégsem kellett volna, vagy ha igen, nem így. Végül is határo­zottan csak padtársam, a kommunista felfo­gású Téglás Vili helyeselte fellépésemet.

Perbeszállásomnak volt némi előzménye. Nem véletlenül éreztem úgy, hogy a pohár betelt. Hollós időnként feltörő antiszemitiz­musa számomra valamivel korábban abban kulminált, hogy Heine egyik versét, a Wall- fahrt nach Kevlaart, a szerinte közismert „zsidó cinizmus” megnyilvánulásaként emle­gette. A vers nem szerepelt a tananyagban. Lehet, hogy a Loreley szolgált ürügyként. Akárhogy került is sor Hollós kijelentésére, bosszantó otrombaságnak tartottam. Hallgat­tam, de engedve fejlődő hajlamomnak, hogy lehetőleg alaposan utánanézzek az engem foglalkoztató, akár csak véletlenül belém esett problémáknak is, megszereztem a kölcsönkönyvtárainkban gyakori kitűnő Elster-féle Heine-kiadást. Arcom verítékével lefordí­tottam a háromrészes „balladai homályban” gomolygó verset. Ismételten elolvastam és végtelenül megkapott. Sok mindent véltem felfedezni benne, csak éppen cinizmust nem. Se „zsidót”, se „keresztényt”.

A vers szenvedő alanya egy szívbeteg ifjú. Életerejét kedvesének halála törte meg. Mélyen vallásos édesanyja csak az istenanya segítségében bízik. Fiát Keviaarba viszi zarán­dokútra, hogy együtt zengjék a Szűzanya dicséretét – Gelobt seist du, Marie! Az anya viasz-szívet ad fiának, hogy áldozati aján­dékával az égi kegyet magához fordítsa, s éppúgy meggyógyuljon, mint azok a nyomo­rékok, akik mankón érkeztek, szívükben hittel, kezükben az áldozati tárggyal, viaszláb­bal, s mankó nélkül, Máriát dicsérve, délce­gen távoztak. Mária meghallgatja az anya és fia esdeklését is. Az anya látja álmában suga­ras alakját, amint fia szívére teszi kezét, majd ajkán szelíd mosollyal távozik. A kutyák voní­tására ébred. Fiához lép és íme: fia – halott. Maga sem tudja, mit érez, összekulcsolja ujjait, s áhítattal halkan énekelni kezdi: Gelobt seist du, Marie! (Légy áldott, Mária!)

Életemben először ébredtem rá igazán a vers nyomán a vallás problematikájára, amely nem tartozott alakuló világnézetem kardinális kérdései közé, hiszen a vallási közöny elter­jedt szelleme élt bennem is, mint annyi más társamban, akik között még ritka kivételként is alig akadt a vallásnak meggyőződött és hitbuzgó képviselője. Az a kérdés merült fel bennem, vajon a megrázó vigasz, amit az anya érez és pillanatnyi belső zavar után üdvös megoldásként él át, valójában nem szörnyű kegyetlenség-e? Az anyai fájdalom lecsillapításának az a módja, amelyet az istenanya alkalmaz, majd az édesanya szinte ellenállás nélküli belenyugvása a rosszba, jóllehet ez a rossz – bár a költemény hangu­lata, mint ezt nagyon jól éreztem a seb gyógyíthatatlanságát sugallja – talán nem is elkerülhetetlen, csak a valóságos világ és nem a túlvilág szeretetével kellene gyógyí­tani, – nos, mindez nem az ember méltóságá­tól való megfosztásának elfogadhatatlan ténye-e? Vajon egyáltalán más-e a vallás, mint a valóságos élet ütötte, sajnos túlontúl is gyakori sebek kétesértékű arcanuma, az alkimisták titkos csodagyógyszere, amely ellenálló- és cselekvőképességétől fosztja meg az emberi lelket. Nem válik-e az eleven szív viasz-szívvé alakítva, gyertyaként eléget­ve, „porrá és hamuvá”, amelyet a „felsőbb hatalmak” kényük s kedvük szerint formál­nak? S egyre inkább hajlottam arra, hogy így fogjam fel a vallás problematikáját és problematikusságát, egy erősödő vallási szkepszis szellemében.

Lehet, hogy ezzel túl is mentem Heine intencióin, aki két kiadás lábjegyzetében is hangsúlyozza „pártatlan” ábrázolását. Ez akkor csak abban a formában merült fel bennem, hogy a költemény az ifjú gyógyít- hatatlanságát, s ezzel a vallási vigasz pozitív mozzanatát érezteti. Ma ennek az ellen­kezőjét feltételezem. Lehet, hogy Heine lábjegyzeteit cenzúra-okokból vagy túlzott óvatoskodásból írta. (Ne feledjük, hogy az 1820-as évek elején vagyunk, amikor a kon­zervatív liberális porosz kultuszminiszter, Altenstein, Hegel nagy tisztelője és pártolója, arra a kérdésre, hogy még hány esztendőre becsüli a kereszténység történelmi életidejét, azt válaszolja, hogy tíz évre. Végső kicsen­gése volt ez annak a szellemnek, amely a napóleoni háborúk idején olyan népi kiált­ványt Íratott Gneisenauval, a porosz tábornok­kal, amelyet Fidel Castro is mindkét kezével aláírhatott volna.)

Élet és életkérdések, történelem, irodalom-történet és filozófia így fonódott össze szá­momra, nemcsak a fentihez hasonló emlí­tésre méltó esetben, hanem apróbb dolgok­ban is, amelyeket ma már felesleges volna felidézni.

MÉRLEG

TRENCSÉNYI LÁSZLÓ

Például a gyerekkultúra

Ez az írás nem készült sem tanúvallomásnak, sem védőbeszédnek. Pusztán mint modellt szeretném felmutatni a „létező szocializmus” korszaka kulturális életének egy mozzanatát. Mint a címben Ígértem: például a gyerekkul­túrát, vagyis a gyerekek kulturális-művészeti ellátását és a kulturális-művészeti öntevé­kenységének segítését.

A modell azért tanulságos, mert figyelmez­tet: nem érvényes a rendszer valamennyi elemének, alrendszerének analógiás megíté­lése, értékelése. Kicsit is igényes elemzés számára nem lehet a leírás eszköze a som­más befeketítés.

Állításom lényege, hogy hatalom és értel­miség különös egyezsége működött annak jegyében, hogy a „létező szocializmusban” – az igen rövid proletkultos-sematikus perió­dustól eltekintve – a gyerekek kultúrája siker­ágazat lehetett. Világszínvonalú volt a gyerek­kultúra. Világszínvonal? Nem jó szó, lám ez sem. Hiszen színvonalának éppen az adta meg mértékét, hogy jellegzetesen magyar maradt. A kodályi program általános elvei jutottak érvényre benne, ellenállt, legalábbis a késleltetés erejéig a világdivatnak, az ún. kulturális kozmopolitizmusnak. Legyen erre egyelőre kiragadott példánk a rajzfilmgyártás. Míg pl. Japán ez időben Wald Disney-másolatokkal, nemzeti karakter nélküli terméssel lépett a nemzetközi porondra, nálunk a fiatal grafikus-animációs nemzeték – jelentős formanyelvteremtő kísérletekkel (például Reisenbüchler „A Nap és a Hold elrablása” után, a Magyar Népmesék-sorozattal) rukkol ki.

Az intézményrendszer szegénysége is jellegzetes eltérő sajátossága volt a magyar modellnek. A rendszer paternalizmusából, ideologikus jelszavainak jövőre orientált­ságából, a privát szférát némiképp alábecsülő gondolkodásmódjából is következően a gyermekek iránti gondoskodás, a gyermekin­tézmények kiépített hálózat fontos eleme volt ennek a világnak. A Szovjetunióban az úttörőházi, technikai állomási, gyermekszínházi hálózat valóságos második intézmény- rendszere volt a gyermeknevelésnek, Bul­gáriában a gyerekek kulturális öntevékenysé­gére messzemenőkig jutott pénz az állam- kincstárból, ugyanitt a magas művészeti díjak adminisztratív feltétele volt, hogy a szerzőnek legyen igazolt gyermekirodalmi munkássága is.

A rajzfilmgyártás a Szovjetunió köztár­saságaiban közismerten színvonalas és igé­nyes, mennyiségileg is óriási volt. Csehszlo­vákiában a bábjátéknak voltak mindig is megkülönböztetett s ápolt hagyományai, sőt Csehország volt a közvetítő állomása az ún. drámapedagógia elterjedésének. Észak-Koreában valamennyi iskola ma is valósággal ének-zene tagozatos (hagyományos népi hangszeres és nyugat-európai hangszeres képzéssel). Magyarország ehhez képest kivétel volt. A gyerekkultúra – minden sikere ellenére – alig ellátott mostoha gyermeke volt a hatalomnak. Egyedülálló volt például a szocialista táborban azzal, hogy a gyerekkul­túrának nem volt elméleti-kritikai periodikája (ami volt, a Gyermekmúzsák már az ún. társadalmi kezdeményezésben jött létre, három szám után elvetélt, ennek utódja, a piaci vállakózásban helyét kereső Háttér a gyerekkultúrához című évkönyv sem érte meg második számát). Az egyetlen hazai gyermekirodalmi folyóirat egymilliós dotációja évről évre kínos viták, tárgyalások kérdése volt. Úttörőház is mindössze 83 működött az országban (többségük egyhelyiséges rozoga épületben). Kimutatások szerint évi egy színházlátogatás juthat egy fővárosi gyerek­re. Vajon miért? Többek között azért, mert a magyar rendszer „pongyola diktatúra” volt, nem szerzett tűzzel-vassal érvényt saját hirdetett ideológiájának (a legkisebb ellen­állás irányában mindig engedett, s a gyer­mekérdekeknek sohasem volt harcias képvi­selete).

Másfelől a rendszer közismert pragmatiz­musa a civil szférát kénytelen volt elismerni –az intézményfejlesztés rovására is. Dotált – ameddig dotált – pelenka, jegyes tej stb., legfeljebb a könyvkiadás szegényesebb, legfeljebb nincs évente egyetlen gyerekjáték­film se (mint azt Palásthy György beadvá­nyaiban szerette volna).

De nem ennek igazolását ígértem, hanem éppen az ellenkezőjét.

A magyar gyerekkultúra csúcsteljesít­ményeinek sajátos forrása volta „kultúrpoliti­kai karantén” effektusa is. Az elhallgattatás sokszor együttjárt a szerző gyermekirodalmi munkássága felvirágzásával (gondoljunk Weöresre, Kormosra, Végh Györgyre, Szabó Magdára, az illusztrátor Szántó Piroskára, Varga Domokosra, tán még Csoórira is). Jellegzetes Tamkó Sirató Károly esete. A nagyirodalomba való „visszavétele” előtt jóformán gyerekverseivel (az avantgárd ha­gyományokat őrző gyerekverseivel) szondáz­tatok ki fogadtatása. Más művészeti ágból és korszakból példa: amikor az irodalmi színpadi mozgalom, a diákszínjáték – nem kis részt politikai nyomásra – alábbhagy, akkor váratlan szenvedéllyel, heves iskolakritikával feltámad a gyermekszínjáték. Itt remek gyakorló peda­gógusok névsorát illene említenem, a folya­matot reprezentatívan mégis az Orfeo illuszt­rálja: ebben az időben készítenek gyerekelő­adásokat. A jelenségben szerepe van az alkotó (alkotóközösség) „gályapadból labora­tóriumot” elszánásának, szerepe van a szük­ségnek is, hogy ti. az uralkodó ideológiának megfelelően gyermekirodalomnak lennie kell, szerepe van a kultúrpolitikai hatalom „húzd meg – ereszd meg” játékának, de nem lebe­csülhető a szerepe az alkotói szolidaritásnak sem. A Móra Kiadó története nemcsak az előbbiekre, de utóbbira is szép példa.

A tény ettől még tény marad: a gyerekvers ebben az időben válhatott hazánkban a nem­zeti költészet integráns részévé, megszaba­dulhatott a megelőző korszakok didaktikus és affektáló stílusjegyeiről. Nemcsak csúcstel­jesítményeiben, de tisztes átlagában is eszté­tikai normákat követhetett – lényegében a korszak teljes időszakában. Néhány éves késéssel a folyamatot követte a mese is – legyőzve egy túlbuzgó hiperracionalista vulgármateriaiizmus rövid meseellenességét – a nyitány az 1953-as Új Mesekönyv. S a 60-as, 70-es években csúcspontra jut a valóság­feltárásnak, társadalomkritikának merészsé­gében a korszak szociográfiai irodalmát, filmjeit idéző gyerekregény, ifjúsági regény is. (Ha a mese fellendülésének forrásáról szól­ván a Népszava köréből induló Hárs Lászlót említjük – tőle vezet az út Thury Zsuzsán, Petrolay Margiton és másokon át Lázár Ervi­nig – akkor a gyerekregény társadalomkritikai vonulatában a méltatlanul számon nem tar­tott Gergely Márta utolsó korszakát említe­ném, persze említhetnék másokat is.)

A zenében Kodály és növendékei szabnak mértéket, Ránky György, Szokolay Sándor a színpadon, Karai József és mások a kórusiro­dalomban (s mindehhez európai hírű gyer­mekkórusok sokasága társul!).

Vagy itt van a gyermektelevízió!

Dramaturgiai műhelyének emlékezetes – nemzetközi fesztiváldíjakkal is kísért, itthon is népszerű sikerdarabjai közül a Keménykalap és Krumpliorrt vagy a Süsüt (nem a szériát, hanem annak eredeti első darabját) említem. De a modell szempontjából még figyelem­reméltóbbak a művészeti ismeretterjesztő műsorok: annak idején a televíziózás hősko­rában Varga Balázs Fabulája, Bartalus Ilona énekes improvizációi, a méltán hosszúéletü, fogalommá vált Cimbora. S közte olyan igé­nyes, valóságosan mozgalomszervező, lega­lábbis az adott amatőr művészeti gyerek­mozgalmat jól követő műsorsorozatok, me­lyek a maguk idején úttörő jelentőségűek voltak, s színvonaluk sem akármilyen. A szerkesztők a hagyományokhoz híven az adott szakma országos, ha nem nemzetközi jelentőségű figuráit nyerték meg műsor­vezetőnek. Timár és Sebőék az Aprók táncá­ban, Komiss Péter a Fotózz velünkben, Gabnai Katalin a Játsszunk bábszínházat több évadán, majd a Csörgősipkában, vagy idézzük Montágh Imrét. Említhetünk más műhelyt is. Az Iskola­televízió ekkor készült vizuális nevelési, techni­kai sorozatai is méltán időtállóak. Méltánytalan­ság befejezni a felsorolást: a magyar gyerek-televíziózás egész története s voltaképp mára kialakult műsorrendje alapvetően az igényes tárgyválasztás, a gyermeknézőt tisztelő dialó­gus, az értékközvetítés küldetését vállalta. (Jellemző, hogy éppen a mindennapos tömeg- termelés versenyét pénzszűke híján nem bíró, állandó és tetemes importra szoruló esti mesét kell kivonnunk a fenti megítélés alól; engedményekre kellett szorulnia. így időnként mintát adott bántóan bárgyú „testvéri ország­béli” mesefilmekből, de bepillantást engedett az amerikanizált animációs filmpiacba, a tö­megtermelés világába is.)

A rádióról sem szabad elfeledkeznünk. Jelképpé is vált sorozataiból említsük Dimény Judit zenei sorozatát, az éneklő és muzsikáló ifjúságról tudósító műsorokat, Varga Csaba, Kamarás István, Makk Katalin Kagylózenéjét (az erkölcsi és esztétikai kérdésekről kama­szokkal folytatott „embertani” dialógusokat), az óvodásokkal apai viszonyt teremtő mű­vészpárost, a Ki kopog? műsorvezetőit, a Nyitnikéket és így tovább. A dramaturgiai műhely klasszikusok sorozatát tette népsze­rűvé, nekem most Török Sándor törpéinek hangja jut emlékezetembe, majd Békés Pál Artúrja az Egy kis térzenéből.

Felsorolásunk talán meggyőző. Nem tar­tom véletlennek, hogy a játékgyártás köréből nem hozhatok példát – noha a 70-es éveknek volt néhány „világszínvonalú” kitörési kísérlete még Rubik Ernő előtt, példa lehet a Puli fajátékok története. Hiszen a témánál va­gyunk most is! A játékgyártásnál már a piac törvényei szerint osztották ekkor is a sikert és a kudarcot, e körben a magyar népművészeti hagyományokat korszerű pszichológiával ötvöző iparművészek nem lehettek verseny- képesek.

Most már nem kerülhetjük el a modellnek általunk feltételezett leírását. Alapos elemzés a korszak belső tagolását e szempontból is kimutatná. Annyi biztos, hogy az elmúlt korszak reformszakaszai mindig egybeestek a gyermekkultúra fellendülésével, így az 53/54-es évben, a 70-es években (ez utóbbi korszak alapvető bázisa jelen elem­zésünknek).

Adva van egy – már többé-kevésbé leírt – kézi vezérlésű, monopolhelyzetben tartott műhelyek felett működő kultúrpolitikai irányí­tás, amelynek ideológiájában mindazonáltal mégiscsak központi szerepet foglalnak el a humanisztikus értékek. Az értékek földi meg­valósulásának színtere viszont csakis a jövő lehet. Ebben a megfogalmazásban a gyerek­kor felértékelődik.

A modell másik eleme a gyerekkultúra „háttériparának” alapvető állami monopóliu­ma. Alapvetőt írtam, mert alighanem a mo­dellhez tartozik (a 70-es évekére minden­esetre) a monopóliumnak hegemóniává lazulása. Az alternatívák kihívása mint rém, jelen volt a teljesítménykényszerben. De mindenképp a minőségi kiválasztás felé hatott, hogy a gyermekkultúrában mégiscsak nehéz volt ekkor „bulit” csinálni (bár a Móra, az egyetlen kiadó, háziszerzőjévé, a tv-sorozat, az egyetlen tv-sorozat, forgató­könyvírójává, vagy az egyetlen gyerekszínház mesterévé válni nem volt karriernek sem rossz – ismertté tette a művész nevét, beve­zethette a szakmába.)

A 70-es évek hatalmának, a magyar mo­dellnek gyengeségei, pongyolasága, mond­hatni rossz lelkiismerete, legitimációs iden­titászavara legalább ennyire hozzájárult a hivatkozott jelenséghez, a gyerekkultúra felvirágzásához.

A gyerekkultúrára nézvést igen korán megszűnt az ideológiai feltöltöttség elvárása. A hajthatatlan Weöres s nyomában a gyerek­vers új hulláma hajtotta végre az áttörést. A politikai-ideológiai feltöltöttség helyébe az igényes, sokarcú humánum értékrendje, sőt egyenesen az esztétikum prioritása lépett, melytől nem volt idegen a játék, a humor sem. A gyerekversnek ezt az értékrendjét kiváló gyermekpszichológusok, kisded­nevelők befolyásával a könyvkiadás, a tömeg­kommunikációs közvetítők mellett magáévá tette az óvodai nevelés hivatalos állami prog­ramja is. A maga módján – jóval óvatosabban – de az iskolai olvasókönyvekben, tanköny­vekben is teret nyert.

A vásár kettőn áll. Mi az oka annak, hogy az értelmiség, olykor közülük olyanok is, akik a rendszerrel többé-kevésbé passzív rezisz­tenciában álltak, a gyerekkultúra oldalán megkötötték az alkut?

Itt is csak a kisebbik részét adja az okoknak a tény, hogy a terep – igen rövid időszakot, esetleg időszakokat leszámítva – lényegileg mentes lehetett közvetlen politikai ideológiai elvárásoktól.

Ennél többről volt szó. Az érdek- és távlat egybeesés azon látszatát kell itt észrevételeznünk, amelyet Konrád és Szelényi írt le Az értelmiség útja az osztályhatalomig című munkájában. Hogyne állította volna tollát a gyermekirodalom, a gyermekszínház, a gyer­mekfilm, a gyerekkórus szolgálatába, amikor úgy látta a háború utáni demokratikus pezs­gésben, hogy eljött az ideje, legjobb, korszerű szakmai értékei érvényesülésének! Balázs Béla emigráció utáni egyik első gesztusa a fővárosi polgármesterhez intézett beadvány gyerekszínházért. Ez Békés-Tarhos születésé­nek ideje. Ekkor jön létre baloldali kezdemé­nyezésre a világhírű Bábszínház jogelődje. Azt se feledjük, hogy a 47-es általános iskolai olvasókönyv emeli először tankönyvbe nem­csak Adyt, József Attilát, de Babitsot is. (A megcsalatásnak jelképe is az utóbbi: már a következő kiadásból kimaradt – éppen 30 évre.)

Aztán kiben meddig tartott a kezdés hite: hogy a tandal és a gyerekszobaköltészet – adott társadalmi-politikai viszonyok között – egyszer s mindenkorra felváltható értékes esztétikummal. A megegyezés tovább tartott végül is, mint a csalatkozás. Mély válságok után újult reménnyel lendült fel mindig a gye­rekkultúra a bemutatott 70-es évekbeli fenn­síkra.

A megegyezés résztvevőit „fortélyos féle­lem” igazgatta, de mindkettejük mögött hama­rosan már nemcsak saját – és egymás árnyéka állt madárijesztőként, hanem új rém is. Ennek fogadtatására mindkét fél felkészületlen volt: a piaccal közvetített pluralizmusról van szó. A riadalomnak első kifejezett jele volt a Móra Kiadó és a Táltos GMK emlékezetes perpatva­ra, majd a kőszegi gyermektelevíziós találko­zók állandó mumusa: a műholddal sugárzott filmdömping, a Supermanek agresszív-semati­kus világa. Az ijedelemben sokáig megerősít­hették szövetségüket, véd- és dacszövetséget alkothattak a felek.

Ez a helyzet újra és újra engedményekre, további liberalizálásra késztette a hatalmat, az értékvilág színvonalának emelésére a gyer­mekkultúrát élető-tápláló értelmiséget. A két – mi tagadás – fenntartásokkal egymásra sandító fél ebben a helyzetben sokáig kíno­san ügyelt az értékszempontokra, a minőség követelményeire. Majd mindkét erőfeszítés látványosan fúlt el az új folyamatokban, csapott át a liberalizálás az aluljáró-könyvpiac­ba, s zárta elefántcsonttoronyba a gyerekkul­túra ágenseit. Az összeomlás látványossága sok mindenről árulkodik. Mint állatorvosi lovon mutatja ki a modell, a „fortélyos félel­men” alapuló egyezség gyengeségeit. A gyerekkultúra csúcsai értékeivé, nehezen elismertetett integráns, emancipált részeivé váltak az ún. nemzeti kultúrának. Nem interiorizálódtak azonban a gyerektömegekben. Superman és társai jöttek, láttak és győztek. A gyerekkultúrának új sztárjai kerültek előtér­be, papírra, éterbe, képernyőre.

Vajon mihez kezd az új helyzetben a gye­rekkultúra értékeiért elkötelezett értelmiség?

KERESZTY ZSUZSA

Iskola a Csereháton

Szubjektív beszámoló huszonkét cigány gyerek alternatív iskolájáról

A település

Csenyéte háromszáz lelkes falu a Cserehát egyik völgyében, Miskolctól negyven, a szlo­vák határtól tizenöt kilométerre. Száz évvel ezelőtt – épületeiből ítélve – virágzó település volt, földművelő reformátusok lakták. Leszár­mazottaik közül ma mindössze néhány idős ember él a faluban. Az északi és keleti határ­vidék kistelepülései először Trianon után kerültek nehéz helyzetbe: megszakadtak természetes gazdasági, kereskedelmi kap­csolataik. Az ekkor megindult elvándorlást a téeszek, majd az iskolák évtizedekkel későbbi körzetesítése újra felerősítette. ¹ Az elvándo­roltak házait Csenyétén cigányok vették meg, vagy az elhagyott, pusztulófélben lévő házak­ba egyszerűen beköltöztek. A nyolcvanas évek végére a falu lakóinak több mint kéthar­mada magyar nyelvű cigány. (Cigány szavakat – többségüknek már a jelentését sem ismerik -- egy-egy énekük őriz.) A férfiak többsége néhány éve még a szomszéd falvak téeszeiben – főleg állatgondozóként dolgozott, ma a faluban tíznél kevesebb embernek van mun­kaviszonya –, a családok munkanélküli és gyerekgondozási segélyből élnek.

Forray és Kozma a nyolcvanas évek első felében végzett vizsgálatai szerint háromezer falu közül több mint ezerháromszáz nem rendelkezik helyi önkormányzattal, körzeti orvosi székhellyel, mezőgazdasági üzemköz­ponttal; 706 településen semmilyen oktatási intézmény nem működik, 135 falu csak óvodával, 252 csak alsó tagozattal rendelkezik. ² Ezek a települések összefüggő sáv­ban helyezkednek el, elsősorban az ország keleti határvidékén; s több mint fél századdal az általános iskola kötelezővé tétele után olyan falvakat találunk köztük, amelyekben a lakosság legalább 75%-a nem fejezte be az általános iskolát. ³ E falvak többsége leépülő, pusztuló; ezt az állapotot nevezi Hankiss hordalékszerűnek, amorfnak ⁴, Karácsony Sándor erre az állapotra gondolva beszél „tengő lét”-ről. ⁵ Ez a hordalékszerű állapot, ez a tengő lét teszi a legintenzívebb benyo­mást arra, aki először találkozik a faluval.

Az iskola

1989-ben néhány szociológus ⁶ alapítványt hozott létre és megkísérelt elindítani egy falurekonstrukciós programot. E program keretében először egy fiatal holland agroszociológus, majd egy magyar agronómus kísé­relte meg a környéken honos haszonnövényék – főleg gyógynövények – termesztésére meg- illetve újratanítani a falubeli felnőtteket, s a szellemi fejlesztés első elemeként meg­épült egy – itt még sosem volt – óvoda, újrakezdte működését – az első évében egyetlen elemi iskolai összevont iskolaottho­nos osztállyal, kilenc gyerekkel – a faluba visszatelepített iskola. Az alapítvány rendbe­hozatta az egykori református iskolaépületet s pályázatot hirdetett tanítói állásokra. A pályázatot a sárospataki képző frissen vég­zett, illetve utolsóéves – akkor mátka-, majd házaspárja: Komaság Margit és Pólya Zoltán nyerte el. Az iskola ma huszonkét gyerekkel, két összevont osztállyal, napközis keretben, a két tanítóval, egy (még képesítés nélküli) pedagógiai asszisztenssel és egy (mérnök végzettségű) napközis nevelővel működik. E cikk szerzőjét P.Z. kereste meg 1990. őszén az Iskolafejlesztési Központban. Abban biztos – mondja –, hogy a szokásos idő- és tana­nyagbeosztással nem lehet eredményesen tanítani a kilenc csenyétei cigány gyereket, ahhoz viszont segítségre van szükségük, hogy kimunkálhassák: hogyan lehet? így kezdődött el egy három éve tartó közös munka, amelyben e sorok írója szakértőként, facilitátorként vett részt.

A pedagógiai program

Kérdéseink a programfejlesztés kezdetén a pedagógia időtlen kérdései voltak: melyik gyereknek, mit, milyen módszerek segítségével, milyen szervezeti keretek között tanít­sunk; hogyan osszuk be a gyerekek iskolában töltött – mintegy tíz órányi – idejét, mire használjuk, használják a gyerekek a tanórákon kívüli időt. Az ugyanis kezdettől nyilvánvaló volt, hogy se a tanítás/tanulás tartalmában, se a tevékenységek szervezésében nem cél­szerű követni az ország összevont osztályai­ban alkalmazott ún. ciklustervet. ⁷ A ciklusterv ugyanis nem tesz mást, mint a kötelező tanterv kötelező törzsanyagára fordítható időt mechanikusan felosztja a tantárgyak és az évfolyamcsoportok között. Ha a tanítók a ciklustervet alkalmazták volna, akkor például az elsősök olvasás- és írástanítására, beszéd­fejlesztésére heti háromszor, a negyedikesek matematikatanítására ún. közvetlen órákon heti kétszer negyvenöt percnyi idő jutott volna.

Első lépésként félretettük a ciklustervet és megkíséreltük érzékelni, hogy melyik gyerek milyen aktuális fejlettségi szinten tart az egy- egy tantárgy tanulásához szükséges háttér­képességek tekintetében. Ennek durva diag­nosztizálásához az iskolaérettségi vizsgálat szempontjait és – részben – feladatait hasz­náltuk. Ezzel nem az iskolaérettség vagy – éretlenség utólagos megállapítása volt a cél, hanem az iskolaérettségi vizsgálatsorban találtuk meg azt a szempontsort, amelynek segítségével a gyerekek aktuális egyéni fejlettsége elég mélyen érzékelhető volt. ⁸

Arra a kérdésre, hogy melyik gyerek szá­mára melyik tantárgyból mi legyen a „tan­anyag”, úgy kaptuk meg a választ, hogy az óvodai nevelési program és az elemi iskolai tanterv anyanyelvi, matematikai, zenei, test- nevelési, környezetismereti, ábrázoló tevé­kenységeit összefüggő, hierarchikusan felépí­tett rendszerként értelmeztük, megfigyelés­sel, próbálgatással kíséreltük meg érzékelni, hogy melyik gyerek számára melyik területen milyen tevékenységek jelentik az optimális megerőltetést. Egyedül ezt tekintettük cél­nak, ennek viszont természetes következ­ménye lett, hogy attól a gyerekek többségé­nél el kellett tekintenünk, hogy formálisan melyik osztálycsoporthoz tartozik „hányadik osztályba jár”. Arra viszont nagy gondot fordítottunk, hogy ne a gyenge aktuális fej­lettségű területeken foglalkozzunk egy-egy gyerekkel (persze „ott” is), hanem éppen abban adjunk neki „táplálékot” – ötletekkel, eszközökkel, ösztönzéssel – amiben relatíve a legtehetségesebb. Bízva abban a – hazai és nemzetközi szakirodalomban leírt – törvény- szerűségben, hogy ennek transzferhatása a relatíve gyenge területeken is megindítja a fejlődést.

A ciklusterv idő- és tananyagbeosztásától, a korábbi kötöttségektől való eloldódás egy­beesett a hazai alternatív iskolák megjelené­sével. Az alternatív iskolák pedagógiájával való rendszeres szembesülés, a hazai reform- pedagógiai törekvések ⁹ filozófiájának és gyakorlatának újragondolása természetessé tette számunkra, hogy a vegyes életkorú/fej­lettségű gyerekekből álló összevont osztály kereteit ne hátrányos, hanem előnyöket kínáló fejlődési/fejlesztési helyzetnek lássuk. Hiszen P. Petersen vagy például M. Montessori pedagógiája szándékosan hoz létre ve­gyes életkorú csoportokat ¹⁰, a szigetvári ún. egyéni fejlődést segítő program pedig osztott osztályokban dolgozik erősen differenciált tananyagszervezéssel. ¹¹

Természetes volt, hogy a hivatalos tantervi program a gyerekekhez közeli, hagyományos kultúra tevékenységeivel egészüljön ki, illetve helyettesítődjön; magától értedődö volt, hogy a cigány népzene értékes darabjai, a hangsze­res zenére improvizált mozgás, a faluban valaha élő mesterségek – vesszőfonás, vá­lyogvetés – elemei megjelenjenek a gyerekek tevékenységrendszerében. (Persze úgy hogy valódi funkciójuk legyen: kosár készüljön vagy elvonulásra alkalmas „kisház”.)

Az is a gyerekeket megfigyelve, velük empatizálva vált kézenfekvővé, hogy számuk­ra különösen nem a témáról témára, tan­tárgyról tantárgyra „ugráló” tanulásszervezés kedvező; így '92 szeptemberétől a Waldorf- pedagógiában epochálisnak, az angolszáz szakirodalomban projektszerűnek nevezett tananyagszervezésnek megfelelően egy-egy hétig elsősorban egy tantárggyal foglalkoz­nak, egy tantárgyon van a „főhangsúly”.

Az iskola jelenlegi életének mai jellemzői összefoglalva:

– a nap beszélgető körrel kezdődik, hogy az intim szféra megközelíthetőbbé vál­jék, jelen legyen az iskolai életben, be­szédkészségük fejlődjön; hogy a tanító beavassa a gyerekeket abba a fejlesztési folyamatba, amelyet számukra aznapra tervezett;

– a tanító minden reggel megkérdezi és feljegyzi gyerekenként azt a tevékenysé­get, amelyet ki-ki magának aznapra tervezett; hogy segítse annak az attitűdnek a kifejlődését, amelynek birtokában valaki célt tűz ki maga elé és azt elérni törekszik;

– cigány, magyar vagy más klasszikus mese következik; a napi mesélésre a mese belső képteremtő képességet, elaborációs képességet fejlesztő hatá­sára számítva kerül sor; ¹²

– ezt énekkel, ritmuskísérettel végzett mozgás követi; a relatíve legfejlettebb terület transferhatására gondolva: a gyerekek többségének ritmusérzéke, mozgáskoordinációja fejlett;

– ezután kezdődik az ún. fő tanulási idő, ebben az a heti „főtantárgyra” naponta legalább két óra jut. (Az egy- egy tantárgyra jutó évi óraszámok isme­retében könnyen kiszámítható, hogy melyik tantárgy hány hétig lesz „főtan­tárgy”.)

– a főtantárgyat ebéd, szabadtéri játék, félórányi „házi” feladatkészítés, majd szabadidő-tevékenységek követik.

A tanítók tervet egyes gyerekek illetve kis­csoportok számára készítenek, az értékelés év közben szöveges (elsősorban az érvényes tantervi követelmények gyereknyelvre fordí­tott szövegén alapszik), év végén pedig „súlytalanított” osztályzás: a minisztérium nem adott engedélyt arra, hogy csak a har­madik osztály végén osztályozzon először az iskola, a tantervi követelményekhez viszonyí­tott minősítés pedig teljesítménycsökkentö hatású lenne, ezért a relatív fejlődést regiszt­ráló szöveges értékelést és a súlytalanított minősítést alkalmaz az iskola akkor, amikor elkerülhetetlen.

A program szerves részei az ünnepek és a nyári utazások. Karácsonyt, a farsangot, húsvétot, pünkösdöt ünnepük meg, megkísé­relve újraéleszteni, meghonosítani az ünne­pekhez kapcsolódó szokásokat. Már har­madik éve járnak házról házra betlehemezni, rendeznek farsangi mulatságot, választanak pünkösdi királyt/királynőt. (Az iskolai ünnepek – a lakodalmakon kívül – szinte egyedüli ünnepi alkalmak a falu felnőttéi számára is.) – Az első nyáron a Balatonnál, tavaly Fóton jártak – mind a kétszer útba ejtve Pestet is. – Az utazások emlékei hónapokkal később is kézzel foghatóan jelen vannak: az egyik másodikos fiú újra és újra kérdezi, „hogy tud menni” a vonat, az egyik legnehezebb, sokat hiányzó kislány képeslapnyi méretben is azonnal felismeri a fóti Károlyi-kastély oszlop­sorát.

A tanítók

K. M. törékeny, gracilis alkatú, világos intellektusú, talán legfőbb ereje, hogy a gyerekek felcsillanó ötletei, természetes érzelmi fris­sessége, tehetsége permanens örömforrás a számára. (A három csenyétei év alatt a pszichopedagógia szakot is elvégezte, most éppen első gyereküket várja; s a nyírbátori polgárcsaládból származó asszony legalább hat évig még Csenyétére tervezi az életét megszülni, nevelni Csenyétén akarja a gyere­ket, de saját osztályában tanítani már – ért­hetően – nem.) P. Z. a gyimesi csángók készí­tette bernyécről (díszes, szőtt övszalag) írta a szakdolgozatát szőni tud, s ha fáradt zongorá­zik. A hazai self-made-man legjobb típusát láthatjuk benne. Gyerekkorától kezdve szinte szülői segítség nélkül élt és jutott el az értelmi­ségi létig. Könnyedség, oldottság és eltökélt­ség él együtt benne. Pedagógiai stílusát egy kollégám ¹³ jellemezte a legpontosabban: „olyan festő, aki még nem tudja pontosan megfesteni, de belső képként világosan látja azt amit festeni akar”. Azóta a megfestett képnek már tiszták, világosak a kontúrjai.

Az Iskolázás Szabadsága Európai Fóruma 1992. őszén meghívta őket – illetve, az álta­luk képviselt programot – ljubjanai konferen­ciájára, s egy – a konferencián létrejött – szakmai kapcsolat tette lehetővé, hogy né­hány héttel ezelőtt elutazzanak a németor­szági Giessenbe, hogy tanulmányozzák Skiera asszony alternatív iskolájának programját.

Szülők, családok

Egy reggel K. kézenfogva hozza – az iskolától néhány száz méterre eső házból – nyolc gyereke közül elsőszülött fiát az iskolába, aztán néhány hónap múlva börtönbe kerül, a gyerek neki írja első levelét. L. – hetvenesnek látszó, ötvenes éveiben járó asszony – tanítás közben ront az osztályba, becsmérli a tanítót, mert „nem vigyázott” az unokájára; lám, vizes lett a hóban a zoknija –, majd mintha mi sem történt volna, mulat az iskolai farsangon. M. három fiát és az iskola melegítő konyháját tartja ragyogó tisztán. Zs. egyedül neveli három gyerekét, az udvaron száradó lepedői hófehérek, a zöldségeskert megművelt, 6 maga az egyedüllétbe belesoványodottan érzelmileg erősen kötve tartja a gyerekeit, a kisebbeket egyetlen nyári utazásra sem engedi el. R-ék házában a madzaggal zárható ajtó egy három ággyal és egy kályhával be­rendezett szennyes padlójú szobába nyílik. A három ágyon legalább heten alszanak, köztük egy súlyosan értelmi fogyatékos férfi, de a két kislány hófehér ruhában jön a farsangra; R. és húga mozgásában, tekintetében bizton­ságot érez az ember. Az anyjuk érzelmi intelli­genciája a magyarázat – mondja Margó. L-t és húgát egy délelőtt apjuk az iskolából viszi el: „költöznek” Kazincbarcikára. (L. apja vé­kony, kifejezetten intelligens arcú harmincas éveiben járó férfi, már-már súlyos alkoho­lizmus határán; négy gyereke a falu legelha­nyagoltabb gyerekei közé tartozik; a férfi annyira nem törődik a családjával, hogy télen a házuk gerendáit szedték le, azzal tüzeltek.) A két gyerek néhány hónapra eltűnik az iskolából. Aztán újra megjönnek. „Ezt mind én intéztem el” – mondja az akkor másodikos L, aki mára éles eszű, kiegyensúlyozott negyedikes. Két évvel ezelőtti dührohamai elmúltak, az idei betlehemes játékban 6 volt az egyik király. Persze aggódunk érte: hiába okos, hiába tud mindent, amit egy negyedi­kesnek tudnia keli, kérdés, hogy fogadja be a körzeti iskola gyerek- és felnőtt társadalma ötödikes korában az elhanyagolt öltözetű, ápolatlan, indulatainak szabályozásában alig gyakorlott kisfiút.

A szülők az iskolával szemben ambivalen­sek: várakozóak és gyanakvók, megelégedet­tek és sértettek –, főként zavarban vannak: nem tudják, hogy az „alternatív iskola”, amelyhez hozzátartozik a rókalesés a hegyol­dalban, csigakeresés a Vasonca-patak kövei között, betlehemezés és a gyerekeik által kitalált pantomim-játék egy gyilkos skinhead megszelidítéséről – mindez megkülönböz­tetetten jó-e, vagy újabb szegregáció ¹⁴ a gyerekeik számára. (A „parasztoknak” bez­zeg „rendes” iskolájuk van, ott főleg a padok­ban ülnek a gyerekek, órák és szünetek vannak, ez meg afféle játszadozás.)

Kilátások

Ha „eljön” a gazdasági konjuktúra, ha a konjuktúra vagy/és az alapítványi program révén legalább a családfenntartók egy része munkához jut, ha a felnőttek – a gyerekeik közérzete, fejlődése láttán – befogadják a tanítóházaspárt, s ők a faluban maradnak, ha a központi iskola képes folytatni az általános iskolázás utolsó négy (hat) évében azt, amit az elemi iskola elkezdett, ha legalább néhány 14-16 éves csenyétei gyerek képes szakmát szerezni, akkor megindulhat a falu struktu­rálódása, tűnhet az amorf, hordalékszerű állapot, szűnhet a tengő lét.

JEGYZETEK

¹ Ladányi János: A kistelepüléseken a konjuktúra sem segít Magyar Nemzet, 1990. [vissza]

² A pedagógiai programról szóló alfejezet egyes részeit lásd: Kereszty Zsuzsa: Településfejlesz­tés – iskolafejlesztés, Kézirat, 1992., a Baranya megyei Pedagógiai Napokon elhangzott előadás alapján – megyei kiadvány számára készült – dolgozat. [vissza]

³ Forray R. Katalin – Kozma Tamás: Regionális oktatásfejlesztés, in: Csak reformot ne… Eduká­ció, 1989. 217-240.p. [vissza]

⁴ Hankiss Elemér: Helyi társadalmak, in: Diag­nózisok 2., 1986. Magvető, 301.p. [vissza]

⁵ Karácsony Sándor: A magyar nép lelki alkata és a népiskolai reform, in: A magyar észjárás, Magvető, 1985. 58-130.p [vissza]

⁶ Elsősorban F. Havas Gábor, Ladányi János, Szelényi Iván [vissza]

⁷ Ciklusterv az összevont osztályok számára, készült az MM rendeletére az Országos Peda­gógiai Intézetben, 1984. [vissza]

⁸ Útmutató a nevelési Tanácsadók iskolaérett­ségi vizsgálathoz, Szerk. Császár Ildikó, OPI, 1989. [vissza]

⁹ Elsősorban Domokos Lászlóné és Nemesné Müller Márta pedagógiája [vissza]

¹⁰ Meggyőződésem, hogy a Jena Plan alkalmazása összevont osztályokban – messzemenő lehetőségeket rejt magában. [vissza]

¹¹ Oktatásfejlesztő: Pirisi Jánosné [vissza]

¹² A kérdéskör szakirodalma szinte áttekinthe­tetlen, lásd elsősorban B. Bettelheim, Nagy József, Petrolay Margit, Vekerdy Tamás idevágó munkásságát. [vissza]

¹³ Radnainé Szendrei Júlia [vissza]

¹⁴ Vekerdy Tamás véleménye [vissza]

MŰHELY

DR. BÍRÓ ENDRE

Gyermeki jogok – ma

Miért e nagy buzgalom a gyermekek jogai körül?

Nem spekulatív-e az élet természetes rendjét – miszerint a felnőttek határozzák meg a gyerekek sorsát-absztrakt jogi kérdé­sekkel agyonbonyolítani?

Miféle jogai lehetnek a gyermeknek, ha élete, lakása, ruhája – egész élete a felnőttvi­lág gondoskodásától függ? A gyermeki jogok­ra fordított energiát nem inkább a nagykorúak szociális és kulturális helyzetének javítására kellene fordítani, s ezzel ténylegesen is segíteni az általuk eltartott gyerekek boldogu­lását?

Kimondott és ki nem mondott kérdések ezek a gyermeki jogok kapcsán, megválaszo­lásuk alapja a jogba vetett bizalom, a törvé­nyesség (ma már elcsépelten divatos szóval: a jogállamiság) hite és akarata. A jog ugyanis nem tudja direkt módon megváltoztatni életünket, nem válik közvetlenül anyagi erővé, de a társadalom bonyolult folyamatai­nak szabályozása útján az állami akarat sok pozitív hatást képes kiváltani. Ha e szabályo­zási rendszerben a gyermekek jogait érdem­ben és következetesen biztosítják, az közve­tett módon az anyagi feltételek javulását is jelenti a társadalmi újraelosztás befolyásolá­sával.

A gyermek jogi helyzete

Miről van szó tulajdonképpen? Arról az alap­vető másságról, amely a gyermek jogi hely­zetét jellemzi a felnőttekéhez képest.

Egyrészt ugyanis a gyermek jogképes. Ez azt jelenti, hogy mint teljes (nem fél-, nem harmad-, nem negyed-!) jogalanyt megilletik mindazok a jogok, és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a társadalomban bármelyik személyt. (Kivéve azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyek természet­szerűen jogszabályban meghatározott élet­korhoz kapcsolódnak, mint például a házas­ságkötés joga, a honvédelmi kötelezettség, a választójog.)

Másrészt viszont a gyermek cselekvő- képessége hiányzik (0-14 év között) vagy korlátozott (14-18 év között). Ez azt jelenti, hogy jogai érvényesítésének érdekében jognyilatkozatot (kérelmet, szerződést, jogor­voslatot) csak törvényes képviselője tehet a nevében, vagy korlátozott cselekvőképesség esetében a törvényes képviselő hozzájárulása szükséges ehhez.

A felnőttekhez képest a gyermeket megil­lető jogok specialitása az tehát, hogy azok érvényesítésére a jogok alanya közvetlenül nem képes; vagyis a jogok érvényesülésének e jogokra vonatkozó jogszabályok különleges szerkezetében kell megjelennie. A gyermeki jogok speciális szerkezetének követelménye azt kívánja meg, hogy a gyermek jogaira vonatkozó rendelkezés mellett mindig meg kell jelennie azoknak a felnőtti kötelezett­ségeknek, amelyek e jogok érvényesülését biztosítják. Miután a gyermek nem képes jogai érvényesítésére, szükségszerűen és elválaszthatatlanul az intézkedésre köteles felnőtt számára jelent kötelezettséget a gyermek jogának biztosítása. A klasszikus jogszabályszerkezet (hipotézis, rendelkezés, szankció) a gyermeki jogok esetében kiegé­szül egy negyedik elemmel: a felnőtti kötele­zettséggel. Enélkül ugyanis deklaratívvá silányul a jogi norma, hiányzik belőle a megvalósulás alapfeltétele: a cselekvőképes személy jogérvényesítésre kötelezése.

Egyezmény a gyermek jogairól

Ahogyan az EMBER veleszületett természe­tes jogait nagy nemzetközi egyezmények rögzítik a modern világban – s ez érvényesül az aláíró államok egész jogrendszerében úgy alkották meg 1989-ben – és ratifikálta azóta az ENSZ több mint száz tagállama – A Gyermek Jogairól Szóló Egyezményt. (Az Egyezmény több évtizedes tapasztalatokat összegez pontos, árnyalt és veretes szövegé­vel, hiszen „elődje” a gyermekjogairól szóló 1959-es nyilatkozat volt, amelynek alkalma­zási gyakorlata alapozta meg az Egyezmény létrehozásának szükségességét.)

A Magyar Köztársaság az 1991. évi LXIV. törvénnyel hirdette ki Magyarországon A Gyermek Jogairól Szóló Egyezményt, így annak szabályai a magyar jogrendszer részé­vé váltak. Ez fontos lépés volt a gyermekek jogainak érvényesítése szempontjából, mert biztos hivatkozási alapot teremtett a jogalko­tás és jogalkalmazás minden szintjén a gyer­mekek jogait sértő vagy háttérbe szorító más törekvésekkel szemben.

Az Egyezmény bevezetője többek között kimondja, hogy a gyermekek jogainak külön szabályozása azért szükséges, mert a „gyer­mekkor különleges segítséghez és támoga­táshoz ad jogot.” (Ezt a tételt egyébként szó szerint tartalmazza az Emberi Jogok Egyete­mes Nyilatkozata is.) Az Egyezmény vonat­kozásában „gyermek az a személy, aki tizen­nyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri.”

Az Egyezmény talán legfontosabb általános tétele az, hogy az aláíró államok szervei (hatóságok, bíróságok, jogalkotó szervek), valamint a szociális védelem köz- és magán- intézményei „minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban.” Ez a nagyon fontos szabály azt jelenti, hogy sem­milyen más érdek vagy szempont (például nemzet, haza, költségvetés, önkormányzati­ság, migrációs politika, népesedés, ipar, közlekedés stb.) nem lehet erősebb a gyer­mekiek) érdekeinél, s e mérlegelési erősor­rendet törvény írja elő!

Az Egyezmény részletesen szól a gyerme­kek jogi helyzetének szinte minden vonat­kozásáról. (Részletes ismertetésére ehelyütt nincsen mód, s nem is vállalnám, mert inter­pretációja csak ronthatja a szöveg eredeti értékét.) Ha lehet egy nemzetközi szerződés szép, ez az, mert tárgya és nemes szövege­zése miatt olvasmánynak is élvezetes.

Konkrét javaslatok gyermeki jogok ügyében

Alkotmányunk részletesen tartalmazza a Polgári és Politikai Jogok Egyezségok­mányának, valamint a Gazdasági és Kulturális Jogok Egyezségokmányának megfelelő alkotmányos alapjogokat. Ezen alkotmá­nyozási módszernek megfelelően – akár az Alkotmány módosításaként, akár az új Alkot­mányban – A Gyermek Jogairól Szóló Egyez­mény alaptételeit is alkotmányos szintre kell emelni. (A Gyermekjogi Műhely készített már kodifikált javaslatot is erre.)

Alkotmányos szintű szabálynak tartom elsősorban:

– a gyermek mindenek felett álló érdekének érvényesítéséről szóló tételt;

– a gyermek szüleihez, családjához való jogának kivételes korlátozásáról szóló tételt;

– a gyermek védelmének biztosítását szülei vagy családtagjai hátrányos megkülönböz­tetésével szemben;

– a gyermek különleges védelmének előírását az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durva­ság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód, a prostitúció vagy a kizsák­mányolás bármely formájával szemben;

– a fogyatékos gyermekek különleges gondo­záshoz való jogát;

– a gyermek egészségügyi, oktatási és szo­ciális alapellásához való jogát akkor is, ha szülei vagy gondviselői nem jogosultak vagy nem képesek ennek biztosítására.

A gyermek jogegyenlőségének elve a gyakorlatban sokszor sérül. Szinte természe­tesnek veszik állami szervek és jogalkal­mazók, hogy a gyermek „fél-felnőtt”, vagy „harmad-felnőtt”, s ezért különböző ellátás­sal, ellátmánnyal, juttatással, járandósággal kapcsolatos jogszabályokban a gyermekjoga mennyiségileg is mérhető módon felét, harmadát éri a felnőttek jogának! Példa erre:

– a vámkedvezmények életkortól függő mértéke;

– a devizajogszabályokban található negatív diszkrimináció a gyermekek vonatkozásában;

– az árvaellátás társadalombiztosítási szabá­lyozása, amely a legkisebb özvegyi nyugdíj felének mértékében állapítja meg az árva­ellátást, s a teljes özvegyi nyugdíjat csak akkor engedi a gyermek számára folyósítani, ha teljesen árva; ha csak egyik szülőjét vesz­tette el, akkor a gyermek – az özvegyhez képest – 50%-nyi felnőttnek minősül a meg­élhetés szempontjából.

A vonatkozó anyagi jogszabályok módosítá­sán kívül az életkor negatívan diszkrimináló szerepének megszüntetéséhez az is kell, hogy az Alkotmány tartalmazza ennek gene­rális tilalmát. Ma sajnos ez még nem így van, Alkotmányunk „biztosítja az ország területén tartózkodó minden személy számára az emberi vagy állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más véle­mény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” Az életkor szerinti megkülönböztetés tilalma nem jelenik meg, ezért azt feltétlenül a felsorolásba veendőnek tartom.

Hatályos jogszabályainkat – sürgősen a tételes jog konkrét szintjén, későbbiekben a jogrendszer különös szintjén –, összhangba kell hozni a Gyermek Jogairól Szóié Egyez­ménnyel. (Ezt a feladatot elsőként a Gyer­mekérdekek Magyarországi Fóruma és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat közös társadalmi munkacsoportja kísérelte meg a javaslatok szintjén elvégezni a Gyermekek a jognak asztalánál című kötet összeállításával 1991-ben. E kötet nyilvános bemutatását kővetően az ifjúsági ügyekért felelős minisz­ter kodifíkációs és deregulációs bizottságot állított fel több tízmilliós költségvetéssel, amely bizottság munkájáról és eredményeiről kevés nyilvános információnk van.)

Két konkrét példa az Egyezménnyel való harmonizáció szükségességére:

– Az Egyezmény szerint a szülő (gondozó) joga és kötelessége, hogy a gyermeket képességeinek megfelelően irányítsa az őt megillető gondolat-, lelkiismeret és vallás- szabadság jogának gyakorlásában. A magyar hatályos jog (a lelkiismereti és vallásszabad­ságról, valamint az egyházakról szóié 1990. évi IV. törvény) ezzel szemben azt tartalmaz­za, hogy a „szülőnek, gyámnak joga van ah­hoz, hogy a kiskorú gyermek erkölcsi és vallási neveléséről döntsön, és arról megfe­lelően gondoskodjék.” Az ellentmondás nyilvánvaló, s ha például a 15-18 év közötti korosztályra gondolunk a probléma koránt­sem olyan akadémikus, mint amilyennek látszik!

– Az Egyezmény elismeri a gyermek egyesü­lési és békés gyülekezési jogát, s e jogot csak a közbiztonság, a közrend és más ha­sonló közérdek védelmének érdekében engedi korlátozni. A magyar szabályozás ezzel szemben a gyermekszervezeteket kizárja a társadalmi szervezetek sorából azzal, hogy ügyintéző és képviseleti szervének csak olyan személy választható, aki nincs eltiltva a közügyek gyakorlásától. Miután a közügyek gyakorlása a választójog gyakorlását is jelenti, s mint ilyen életkorhoz kötött jogosultság, az eltiltás hiánya egyet jelent esetünkben a közügyek gyakorlására jogosultsággal. Ez pedig a gyermekszervezetek vezetőjénél nem áll fenn. Ilymódon gyermekszervezet csak akkor jöhet létre, ha felkér nagykorú személyt ügyeinek intézésére, a szervezet képviseletére. Ezt követelik meg egyébként a magyar jogrendszer más jogágakba tartozó szabályai is, amelyek a társadalmi szervezet működésének területeit szabályozzák (gyüle­kezés, polgári jogi cselekmények, adózás rendje, társadalombiztosítás stb.). Az ellent­mondás a Polgári Törvénykönyv cselekvő- képességi szabályainak módosítása útján oldható fel, amely módosítás az egyesülési jog közvetlen gyakorlásának körében az életkora miatt cselekvőképtelen vagy korláto­zottan cselekvőképes személy jognyilat­kozatát érvényesnek fogadja el.

A gyermeki jogok biztosításának társadalmi és intézményi feltételeiről

A társadalom érdekartikulációra legkevésbé alkalmas csoportja a gyermekkorosztály. Az ő érdekmegjelenítésükre önmagukban véve nem alkalmasak a bevett nyomásgyakorlási eszközök (lobby, kamara, a jogszabályelő­készítés hagyományos egyeztetési folyama­tai, nyilvánosság), ezért különleges jogi lehe­tőségeket kell biztosítani a gyermeki jogok érvényesítése érdekében fellépő érdek- csoportoknak. E különleges gyermeki jogok­hoz rendelt speciális jogérvényesítés eszköze lehet a gyermek- és ifjúsági jogok biztosa.

Az állampolgári jogok biztosáról szóló hatályos alkotmányi szabályozás elvileg lehetőséget ad a gyermek- és ifjúsági jogok országgyűlési biztosának választására, de azzal, hogy konkrétan nem nevezi meg a gyermek- és ifjúsági jogok országgyűlési biztosát, a választásnak csak a lehetőségét adja. Szükségesnek tartom az alkotmány- módosítás vagy az új alkotmányozás kapcsán a gyermek- és ifjúsági jogok országgyűlési biztosának külön alkotmányos meghatározá­sát.

A jogalkotási folyamatban biztosítani kell a gyermekek érdekeinek megjelenítését – éppen úgy (vagy „úgyabbul”), mint más társadalmi rétegekét. A jogalkotás mai rend­szere erre nem alkalmas.

A jelenkori Magyarország jogalkotási folya­matait alapvetően három tényező: a parla­menti pártok, az államapparátus és a telepü­lési önkormányzatok tudják befolyásolni.

A parlamenti pártok főként a törvény- alkotást és a közigazgatás legfelsőbb szintjét „érik el”, az államapparátus a minisztériumi és országos hatáskörű szervek szintjén domi­náns, az önkormányzatok pedig kizárólag saját földrajzi területükön képesek meghatá­rozni a jogalkotás folyamatait.

Ebben a rendszerben a gyerekeknek, mint sajátos társadalmi rétegnek érdekérvényesí­tése a jogalkotásban: – nem rendszerszerű (esetleges több szempontból is: milyen ügyben, kik, kikre és milyen módon hathat­nak a döntésre?); – erkölcsi feladatként fogal­mazódik meg – mint a felnőttek általános „gondoskodása” az utódnemzedékekről –, s ebből következően nem normatív, tehát nem számonkérhető;

– legjobb esetben is azonos módszer és elbírálás alá esik, mint a többi nem-párt ér­dekképviselet jogalkotást befolyásoló igyeke­zete.

A Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma 1989 óta kísérli meg minden évben a „nyílt jogalkotás” kialakítását célzó törvény- módosítási javaslatát legalább megismertetni a képviselőkkel. Sem a Német-, sem az Antall-kormány alatt nem akadt országgyűlési képviselő, aki felismerte volna a javaslat lényegét és jelentőségének megfelelően kezelte volna. Úgy tűnik, hogy a rendszervál­tás a jogalkotó közömbösségén túl nem változtatta meg a jogszabályelőkészítésért felelős államapparátus beállítottságát és eljárási rutinjait sem.

A rendszerszerű megoldást – és nemcsak a gyermekek és ifjúság, hanem minden érdekképviselet számára – a jogalkotási eljárás reformjában látjuk. Társadalmi rend­szertől függetlenül a hatalmi mechanizmusok mind ez idáig nem engedték az érdekmeg­jelenítés nyitott rendszerszerűségét a jogal­kotási folyamatba beépíteni. 1990 előtt felte­hetően az államigazgatási apparátus új felada­toknak ellenálló kapcsolatos „önvédelme”, a rendszerváltás után pedig a parlamentariz­mus mellett „feleslegesnek” minősített közvetlen demokrácia intézményei közé való besorolás pecsételte meg e közel öt éves javaslat sorsát.

Álláspontunk szerint a jelenkor társadalmi viszonyai szükségessé teszik a jogalkotás nyitottságának megteremtését. Minden szinten (törvénytől az önkormányzati rendele­tig) szükség van arra, hogy az érdekkép­viseletek (szakmai kamarák, szakszervezetek, társadalmi szervezetek) reális esélyt kapjanak érdekképviseleti tevékenységüknek a jogalkotás befolyásolásában történő megvaló­sítására. Enélkül ugyanis kizárólag a parla­menti pártok és az állami apparátusok belter­jes osztozkodása lehet a jogalkotás.

A módszer egyszerű, de célratörő: a jog­szabálytervezetek véleményezési joga ne a minisztériumoknál vezetett „listák” alapján illesse meg bizonyos társadalmi szervezetek körét, hanem nyílt és ellenőrizhető módon az érdekartikuláció lehetősége legyen az érintett társadalmi szervezetekre bízva. Tegyék időn­ként közzé az előkészítés alatt álló jogszabály- tervezetek listáját, s legyen az érdekelt társa­dalmi szervezetek dolga, hogy „bejelent­keznek-e” véleményezésre vagy sem. Ha bejelentkeznek, akkor alanyi jogon illesse meg őket a tervezet megismerésének gya­korlati lehetősége, s írásban megküldött véle­ményüket kötelező módon a jogalkotó elé kelljen terjeszteni. Mellőzésükről vagy fel- használásukról döntsön az, akinek joga van hozzá: a jogalkotásért alkotmányos felelős­séget viselő személy vagy testület.

A „nyílt jogalkotási rendszer”bevezetésé­vel a jogszabályelőkészítő apparátusok fela­datai és költségei csökkennek (hiszen meg­szűnik a felesleges tervezet-megküldések rendszere), a társadalmi szervezetek felelős­sége viszont nő. A gyermekérdekek képvi­seletét vállaló szervezetek mindegyike végre reális lehetőséget kapna a jogalkotás befolyá­solására és minőségének javítására. Ez racio­nálisan végiggondolva érdeke lenne a hata­lom gyakorlóinak is, mivel a jogszabály meg­alkotása előtt már „teszteli” és bizonyos mértékben levezeti a társadalom várható reakcióit.

A gyermekek jogainak érvényesülését csak a gyermekvilág pontos ismeretére épülő társadalomépítés biztosíthatja. Szükség van tehát az utóbbi években elsorvadt ifjúság- kutatás gyermekekre vonatkozó „feléleszté­sére”, a gyermektanulmányozás bázisainak kialakítására, a gyermekek életkörülményei­vel kapcsolatos adatgyűjtés és információ- áramlás rendszerének továbbfejlesztésére, hatékony jogi megoldások csak megalapozott helyzetértékelés alapján születhetnek.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A gyermekeink

Ártatlan szemmel tekintgetnek ránk a járóká­ból, kacagva kapkodnak a borotvaéles kony­hakés felé, s lelkesült átéléssel elhiszik ne­künk, hogy a nagymama szép. Aztán labdákat dobálnak az ég felé, óriási iskolatáskákat cipelve, ceruzavéget rágcsálva magolják be, milyen egyenletekkel lehet kiszámítani a kiszámíthatatlan világot, s megtapasztalják, hogy ha nem tudjuk megmagyarázni nekik, mitől szép egy költemény, akkor bevágatjuk velük kívülről. Szeretjük őket, óvjuk a széltől is, és mindent megtennénk azért, hogy boldogabban éljenek, mint ahogyan mi él­tünk.

Ők a nagybetűs Jövő, a holnap emberi­sége, a nemzet fennmaradásának záloga. Minden politikus rájuk mutogat, amikor tudja, hogy ránk már nem mutathat: nekünk már hiába ígérne bármit, egyetlen szavát se hin­nénk. A gyermekeink boldogulása érdekében azonban még azt is elhisszük, hogy holnapra fülemülék kelnek ki a kakukktojásokból.

Hisszük, hogy a jóléti társadalomhoz veze­tő út infláción és munkanélküliségen át vezet, a jogállamiság kezdete a korrupcióval és az állami vagyon fosztogatásával fonódik össze, a sajtószabadság megteremtésének legnyil­vánvalóbb jele a rádió és a tv vezetőinek elkergetése, a nemzeti kultúra felvirágoz­tatásáért pedig meg kell szüntetni a tudomá­nyos kutatások állami támogatását s szabad­piacon kell versenyeztetni a krimit és az alanyi költészetet.

Hogy is ne hinnénk, amikor egyebünk se maradt, mint a hit. A jövő kiszámítható­ságának tanításáról kiderült, hogy bolsevista maszlag, a társadalomtudományokról, hogy egymás mellett éldegélő, bizonyíthatatlan feltételezésekre épülő gondolati játékok, a vallásról pedig az, hogy a legszilárdabb, az emberhez egyedül méltó világnézet. Hiszünk hát, hiszen János evangéliumában is az olvasható, hogy „boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”, s Tertullianusszai együtt valljuk „credo, quia absurdum” – „hiszem, mert képtelenség”. Hogyan is ne hinne egy szülő abban, hogy legalább a gyermekeinek majd jobb élete lesz?

Így volt ez mindig; milyen igaza lett a századfordulón nálunk is oly divatos konzer­vatív és antiszocialista gondolkodónak, Gus- tave Le Bonnak, amikor azt állította: „A nem­zet erkölcse múltjának műve. A jelen teremti meg a jövő erényeit. Mi apáink moráljából élünk, s a mi fiaink a mieinkből fognak élni”. A mi apáink is értünk, gyermekeikért öltöztek marcona egyenruhába, acélsisakba, s hívő lélekkel hitték, hogy a mi életünket oltalmaz­va ölnek. Mi voltunk a hivatkozási alap ahhoz, hogy bombázókkal és szirénasivítással teljék meg az égbolt, tankhadosztályok tapossák szét a búzamezőket, romtemetővé váljék egész Európa.

Ám, ha ez így van, voltaképpen el kellene töprengenünk azon, miért nem gyűlöltek meg bennünket a szüléink, s miért nem utáljuk mi is saját gyermekeinket, akikért kénytelenek vagyunk eltűrni, hogy pénzrontással, horribilis adókkal kifosszanak, létbizonytalanságba taszítsanak bennünket, s akik kedvéért hin­nünk kell abban is, amit józan ésszel abszur­dumnak találunk.

Miért nem veszik már észre a szülők, hogy csecsemőik mosolya mögött farkasvigyor rejlik, a jelent embertelen áldozatokra kény­szerítő jövő sátáni nevetése?

Vagy lehetséges, hogy a gyerekeknek semmi közük az egészhez? Hogy a járókából ránk tekintgetve sejtelmük sincsen arról, miféle jelent és jövőt követelnek a nevükben olyan felnőttek, akiknek a létezéséről sincsen tudomásuk? S felnővén és megtudván, mi történt, azt mondják majd, amit a nagybarokk hitszónok, Abraham a Santa Clara olvasott a biblia Istenének fejére: „Ádám ette a gyümöl­csöt, s minket lel tőle a hideg”.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Mire jó az utópia?

Baráti körben, ahol immár több évtizede rend­szeresen beszélgetünk természettudományos, irodalmi, világnézeti kérdésekről, Sz. O., a kiváló fizikus fölvetette, hogy minden ideológi­ára legjellemzőbb az utópiája, melyben azt próbálja megmutatni: milyenné alakítaná a világot, ha módja lenne rá. Rögtön fel is hívta a figyelmünket Koszterzitz Józsefnek, a nép­szerű Koszter atyának a Magyar Cserkész 1936-os évfolyamában megjelent folytatásos regényére, a „Fulgur”-ra, amit akkori tizené­vesként nagy élvezettel olvastunk.

Előkerestem a cserkészlap régi évfolyamát s most legalább zárófejezetét megpróbálom minél bővebben közrebocsátani, hiszen csakugyan tanulságos. Lássuk először az egész regény tartalmi összefoglalását, ahogy annak idején megjelent:

A főhős „Fulgur a viiágűrbeli, a kozmikus sugarak felfedezésével a villámok hatalmas ura lesz. Munkába fogja őket, gépeket hajtat velük, óriási földalatti munkatelepeket épít, hihetetlen erősségű áramfejlesztőkkel. Fölfe­dezik a törhetetlen, éghetetlen, átlőhetetlen gaboritot. Gyártanak belőle kozmikus sugarak hajtotta repülőgépeket, csodálatos szerke­zetű, biztos járású, akár gyerek által is vezet­hető autókat. Perceptorukkal mindenüvé, az államférfiak titkos szobáiba is odalátnak. – A Magyar Cserkészszövetség segítségével megalakítják a fiúhadsereget, mellyel Nagy- Magyarország meghódítására indulnak. A kormány és a társadalom velük van.” (No persze, a kormány nélkül mihez is kezdhetne egy tekintélytisztelő cserkészreformer…) „Hadjáratuk első részében a nyomorral veszik fel a küzdelmet. Megvásárolják a főváros nyomortelepeit, felégetik őket. – Új munkate­lepeket állítanak fel. Ezekben minden dolgoz­ni akaró magyar munkát kap.” Ez csak egy­szerű; hogy miből és hogyan – arról szó sem esik. Ellenben: „A második hadjárat folyik most: A Nagy Szövetségnek” (ez a Népszö­vetség lenne) „bejelentik, hogy – mivel éve­ken keresztül hiába vártak az igazságra – maguk veszik kezükbe Magyarország sorsát s az elcsatolt területeket vissza veszik: – Csonkamagyarországot bekerítik »gaborit-kerítéssel« s ezzel elérik azt, hogyha akarják – azon senki, sem ember, sem állat, sem repülőgép át nem hatolhat. A cserkészek – titkos éjjeli és veszedelmes munkával – Nagymagyarország határait is bekerítik, hogy adott jelre átjárhatatlanná tegyék azt is…”

Fulgur „amint megígérte, megszabadította Magyarországot szétdarabolóitól. Megkísérel­ték az ellenállást és Magyarország megtá­madását a nagyfal azonban mindent megaka­dályozott. A parlament megválasztotta Fulgurt diktátornak”. Ö pedig tíz évre herme­tikusan elzárja az országot, hogy megva­lósítsa a földi paradicsomot. Erről így beszél­nek Angliában: „Az egész világ lélegzet­visszafojtva várja, hogy mit fog elénk tárni a Duna völgyében elrejtett kis ország, ha majd másfél hónap múlva letelik az elrejtőzés ideje és lehull a korlát.” S mikor ez bekövetkezik, Fulgur sajtófőnöke az első sajtókonferencián bemutatja a külföldnek az új Magyarországot, mégpedig filmvetítés során, (gy a többezer kilométer sebességű járműveket: „Fulgur mindenütt a stílszerűséget keresi: a földön járó gépei bogarak, a vízen csupa halak és vízipókok meg vízimadarak járnak, a levegő­ben gyorsröptű ragadozók vagy kényelmes nagy madarak.” De ez az ízlésbeli elté­velyedés, mely azt érzi stílszerűnek, ha a járművek bogarak, pókok, vagy ragadozók alakját öltik, még nem több mint a természet- tudományos műveltség és formai kultúra hiánya, az utópia folytatása azonban mélyeb­ben járó ideológiai vágyálmokat tár elénk:

„Tíz év alatt mi nemcsak hernyóvasútat, repülőgépeket, új házakat és bogár-kocsikat építettünk. Ez a tíz év Fulgumak elég volt arra, hogy lelkileg átgyúrja a magyar népet. Nemcsak technikailag tartjuk őket egészen a kezünkben, hiszen a fűtést, világítást, minden motorhoz a szükséges mozgatóerőt, mind a mi központjainktól kapják… Magyarországon ma egyetlen mozgató erő van: Fulgur koz­mikus sugarai. De éppen úgy csak egyetlen szellem és világnézet van, amelyet Fulgur tíz év alatt egészen belegyúrt a telkekbe.” „Eszerint rossz minden állami intézmény, amely az isteni törvénnyel ellenkezik. Meg kell szüntetni minden ilyet. Az állami törvény- hozás alapja az Isten törvénye. Az állam szigorú szemmel ellenőrzi polgárai erkölcsiségét és büntet mindent, ami bűn.” „Megszűnt a felekezetnélküliség fogalma: megszűnt az istentagadás, akár valódi hitetlenség, akár frivol üreslelkűség diktálta is azt. Magyar polgár csak lélekben vallásos és gyakorlati keresztény életet élő ember lehet. Vallásos­ság jelent: hitet, erkölcsöt, világnézetet.” „Kötelező a vasárnapi szentmise, ill. egyéb vallások ünnepnapjain az istentisztelet.” „Vaskezű ellenőrzés alatt áll az egész iroda­lom, művészet.” „Nálunk az író felel minden soráért, minden szaváért.”

„Nincsen nemi élet a házasságon kívül; a házasság pedig szentség, pap előtt köttetik és felbonthatatlan, amint Krisztus rendelte. Minden szexuális bűn nemzetet romboló és károsító gaztett.” „A házasságtörő hazaáruló; aki a tisztaság törvényét sérti, a nemzet erejét pazarolja s elveszi büntetését. Agg­legény munkát nem kap.” „Nincs erkölcs­telen beszéd, tréfa, film, színház, könyv, újság. Nincsen vérbaj és bűnös élet okozta betegségek.”

„Aki a becsületes emberek társadalmának nyűge, nem találja helyét közöttünk, vagy nem hajlandó Isten törvénye szerint élni a közösségben, az egy órán belül (!) megérke­zett a Tündérkert egyik elhagyott sarkába, amelyet a »Névtelen vezeklők tanyájának« nevezünk és ott éli az első keresztény száza­dok nagy vezeklőinek kemény, szenvedéses életét. Kizárja a mi közösségünk a kereskedőt, aki rossz árut ad, vagy becsapja a vevőt, a szolgát, aki nem becsülettel szolgálja urát; a kötelességét nem teljesítő tisztviselőt; a sztrájkoló munkást.” „Vezeklésre küldjük a hazug kamaszt éppúgy, mint a hamiskártyást és nem egy hamiskártyás és nem egy savanyodott szívű, pletykázó vénasszony lakta meg a vezeklők tanyáját. Ó, mi nem ismerünk tréfát, ha a becsület kérdéséről van szó.”

„Istenem, a maguk szegény csenevész gyerekei dehogy is sejtik, hogy mit tész a magyar gyereknek ez a szó; iskola. Megvál­tozott a tananyagunk egészen. Főtárgyak: a hittan, a történelem, a magyar nyelv, iroda­lom és a világnézeti kérdéseket összefoglaló filozófia…”

És így tovább. Hogy mi van a másnem­zetiségű kisebbséggel, hogy természet- tudományos képzés híján ki kezeli a csodála­tos gépeket, amelyek az egész jóléti állam gazdasági alapját szolgáltatják, arra nem kapunk választ. A Magyar Cserkész utópiának semmiféle konkrét gazdasági elképzelése nincs, a gazdasági alapot csodával pótolja, hogy módja legyen csak az „eszmékkel” foglalkoznia. „Ehhez természetesen egy Fulgur kell és egy nemes veretű nép, ame­lyet tíz évre elzárnak a világtól és mintegy szerzetesi cellában, óriási, több százezer négyszögkilométeres cellában megnevel­nek”. (Az új Nagymagyarország ugyanis ekkora a regény szerint.)

De azért ne túlozzunk: ez a mű csak egy pap-író egyéni elképzeléseit mutatja be. Gyengécske, de jellemző utópia, amelyet azonban magyar diákok tízezrei olvastak. És noha nem „hivatalos” ideológiáról szól, az egyházi körök egy szóval sem tiltakoztak ellene, sőt: ajánlották, terjesztették.

Vajh milyen ma a Cserkészszövetség meg az egész egyházi nevelés jövőképe?

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Dobos Éva: Jósé Rizal (írói arckép)

Nem lehet eléggé megbecsülni, ha valaki arra vállalkozik, hogy tágítsa a látókörünket, olyan világok, személyiségek felé irányítsa a figyel­münket, amikről szinte semmit vagy semmit se tudunk. Magyarországon Jósé Rizal nevét legfeljebb egy szűk szakmai csoport ismerte eddig, az általános műveltség sem követelte meg, hogy egy múlt században élt filippino vagyis Fülöp-szigeteki ember életéről és haláláról tudomása legyen valakinek. Annak ellenére sem, hogy ez a „filippino” világvi­szonylatban sem volt akárki. Harmincöt éves korában végezték ki, de ezen a rövid életen belül Európa-hírű szemorvossá, a filozófia doktorává, költővé, íróvá, festővé, szobrásszá, néprajztudóssá, és nem utolsó sorban a Fülöp-szigetek forradalmi mozgalmainak szellemi atyjává vált, nem is beszélve arról, hogy mellékesen anyanyelvén kívül tizenöt nyelv ismeretét sajátította el. Az egészen nagy emberek tulajdonságai jellemezték, amelyeket tudatosan fejlesztett magában, hogy példát mutasson a több mint háromszáz éves spanyol uralom – ráadásul, szerzetesi uralom – alatt élő filippin népnek, amely, ezekben az évszázadokban nemcsak az elnyomás összes kínját szenvedte el, hanem elbutult, eltunyult, képtelenné vált arra, hogy saját érdekében cselekedjen. Ezért küzd Rizalban élete során mind jobban a kettős­ség: egyrészt tisztában van vele, hogy a nép élete elviselhetetlen s ezen segíteni kellene, de nem bízik egy forradalom lehetőségében, reformokkal kívánna segíteni, ám látnia kell, hogy a gyarmat-tartók és kiszolgálóik távol állnak attól, hogy ilyen reformokat végrehajt­sanak. Két regényében (az egyik Ne nyúlj hozzám! címmel magyarul is megjelent) Rizal, amellett, hogy végsőkig leleplezi a Fülöp-szigetek vérlázító és elviselhetetlen helyzetét, szereplői vitáiban kimondja a saját lelkében is viaskodó érveket és ellenérveket a forradalom vagy reform ügyében. „Minek a függetlenség, ha a ma rabszolgái a holnap zsarnokai lesznek? Márpedig nem kétséges, hogy azok lesznek, mert szereti a zsarnok­ságot az, aki aláveti magát!… Amíg népünk nem elég felkészült, amíg becsapatva vagy kényszerből megy a harcba, anélkül, hogy valóságos fogalma lenne arról, mit kell ten­nie, addig a legbölcsebb kísérletek is csődöt mondanak – így beszél egyik főszereplője.

Ő maga pedig azt mondja egyik barátjának: én sohasem fogok egy abszurd és termé­szetellenes forradalom élére állni, amelynek nincs esélye a győzelemre…azonban bárki áll majd egy forradalom élére a Fülöp-szigete- ken, az maga mellett tudhat engem.”

A filippin nép nem tartotta reformistának, könyveinek nagy szerepe volt az 1896. au­gusztus 30-án kitört forradalomban. És az ország urai – noha tudták, hogy valójában nem vett részt a felkelésben –, mégis úgy vélték, forradalmárként kell vádolniuk őt. És halálra kell ítélniük, mert szelleme forradal­mat szító szellem, ki kell tehát oltani. 1896. december 30-án végrehajtották rajta a halálos ítéletet. 35 éves volt.

Dobos Éva érzékletes és sok tekintetben aktuális arcképet rajzolt elénk erről a férfiról, aki csak látszólag távoli világ szülötte, gondo­latai, törekvései, vívódásai, sorsa nagyon is ismerős számunkra. És száz év elmúltával is élő példakép lehet.

(Z-füzetek/44)

SZENTESI IMRE

Költői életképek – hajdan és ma

(Négy kötetről)

Barcsay Ábrahám-Orczy Lőrinc: Két jó barát között való levelezésből szedett versek (Táncsics-sorozat, 9., Budapest, 1993); Baranyi Ferenc: Dal Danubio soffia il vento – Dunáról fúj a szél (Válogatott versek, 1962-1992); Simor András: A költő és a bankkisasszonyok (Z-füzetek/37); Tabák András: Az én katedrálisom (Z-füzetek/38)

Mit éra költészet olvasói öröm nélkül? És mi „szolgáltatja” az olvasói örömöt? A vers ünnepélyes volta, emelt hangja, „versszerű” megformáltsága, amelyen minden korban más-mást értenek; pár évszázada (szinte napjainkig) a kötött formát, alliterációkat, rímeket, ritmust, strófaszerkezetet. És a hétköznapitól eltérő színességet, hason­latokat, metaforákat, váratlan asszociációkat, a való életre és lélekre valló váltogatott, többnyire áttételes utalásokat. És a sajátos, általán nem fogalmi gondolatiságot. Szóval azt, amit a vers mond. Ahogy manapság mondják: az „üzenetet”. Amely aztán fonto­sabbnak tetszik a megformálásnál. Itt jön a realizmus, az ideológia. Miközben a forma másodrendűvé válik. Miáltal aztán odalesz az olvasói öröm… Amely öröm régebbi, mond­hatni primitívebb versek esetében eleve problematikus. Hiszen – mondjuk – kétszáz éve még nem értettek annyira magyar verse­léshez, minta Nyugat költői, vagy akár Arany János. Volt ugyan egy Csokonai, és további kétszáz évvel korábban egy Balassi. De a jó költői átlag is bizony csak egy-egy felvillanás­sal szolgál. Amit négysoros – sokszor – kínrimekből kell kihalászni, igaz, annál nagyobb örömmel. Mint például Barcsay Ábrahámnál:

Kegyetlen háborút látok mindenfelől,
Király királyt űz ki ősének székéből
Mint midőn a sasok anyjoknak fészkéből
Kikelvén szüléjek nevelőhelyéből,
Elébb fellegek közt kívánnak repdesni,
De midőn kezdenek végtére éhezni,
Kegyetlenül csapnak hattyúk seregére,
Vért fecskendeztetnek vizeknek színére.

Egészében azonban csak történeti bevérzés­sel élvezhető, amit Barcsay Ábrahám vagy Orczy Lőrinc művel. De ha megvan a törté­neti érzékünk, mikor a kibontakozó magyar költészetet születésében tudjuk figyelni s a mondanivalóra összepontosítunk, akkor a legigazibb olvasói örömben lehet részünk. Hiszen a sokszor suta verselésből egy kor képe bontakozik ki, sokkal inkább, mint a – még nem is létező – magyar regényből. Ezek a költői életképek adják a kor tükrét és való képének lenyomatát. Ezt viszont olyan bőség­gel, amely meglepi az olvasót: a nyögve­nyelősen indult olvasmány mind érdekesebb lesz, mondhatni, elragad.

Miről van szó? Két iskola, a budapesti Táncsics Mihály gimnázium és a békéscsabai Tevan Andor gimnázium és nyomdaipari szakközépiskola s egypár tanára, Kovács Andrásné, Marton Jenőné és Simor András vezetésével maguk a gyerekek is, közreadták két hajdani költő egymást váltó, egymásnak címzett, kiegészítő, ellenpontozó verscik­lusát, afféle költői levelezését, amely gyakran gyengécske rímekkel ékesítve, de őszintén, színesen számol be arról, amit látnak, s amit mint eszméiket elképzelnek – maguk, az egész nemzet, sőt, az emberiség számára. Nagyon művelten, nagyon korszerűen, hiszen már jól ismerik Voltaire és Rousseau tanait.

Mi a kor vezéreszméje? A szabadság! Ezt aztán végigtárgyalják, különösen az idősebb, érettebb Orczy, aki saját kis kopasz figurájá­val mondatja el, ami a tárgyról (akkor) tud­ható. Mégpedig sorra véve az ókori hagyo­mányt s jelenkorának olasz, angol, holland, török, német, lengyel, svájci gyakorlatát (az utolsó majdnem ideális), hogy végül is a magyar helyzeten és lehetőségeken elmél­kedve fölrajzolja az (osztrákkal együtt elkép­zelhető) magyar szabadságeszményt. Amely­nek nála meglepő konzekvenciája, hogy legfontosabb a jólét, s ráadásul ezt egy fel­felé ívelő, mondhatni konjukturális gazdaság viszonyai között a jogszerűséget biztonságot és gazdagodást garantáló monarchista szer­kezetben látja reményteljesnek, szemben a werböczyánus magyar jogászkodással, csűrés-csavarással, szőrszálhasogatással. Volt-e akkor „haladóbb” eszmény? Nyilván, például a jóval fiatalabb s még műveltebb Csokonaié. Majd a Széchenyié. No de a zseni ritka.

Sem Barcsay sem Orczy nem volt zseni, de hiteles, hű tanú, akinek e költői levélvál­tását kétszáz év után először olvashatjuk! És primitívsége (mert az) ellenére, ismétlem, elragadó. Az szép magyar nyelve és olykor gráfomén részletezése, amely a nyelvújítás előtt egyszerre archaikus és frissen népi, nem elvont, hanem mindig képszerű. Ezen túl pedig a tárgy, amely megannyi életkép, essék szó akár pesti farsangról vagy bécsi ligetekről, amelyek kora tavasszal még nem felelnek meg a rossz erkölcsű nőcskék igé­nyeinek, akik aggódva lesik, mikor hozhatják ide ügyfeleiket; akár hadgyakorlatról, amely hiábavaló, de kötelesség, akár nagy utazások­ról, akár – helytelenített – Huszti-féle (nincs megmondva, mi ez?) Tisza-szabályozási terv­ről, akár oláh vagy tót parasztok esküvőjéről van szó. Igen, szerepelnek itt „tótok” és „oláhok”, egyenjogú állampolgárként, teljes megbecsüléssel, legföljebb néprajzi megkü­lönböztetéssel, amely inkább rokonszenvező, semmint lenéző! Csak a soproni németekről vannak elítélő szavak – egyébként az egész Kárpát-medence egyetlen nagy Haza. Ame­lyet védeni is kell, porosztól, orosztól, sőt még tán töröktől is. Amely utóbbi – először olvasom így – ezerhétszáz hónapon át volt úr e hazában. Sok locsi-fecsi verselgetésből így bontakozik ki olyan költői életkép-sorozat, amely szinte korabeli mozivá lesz; inkább, mint bármely szakmunka, ami a 18. század végéről magyarul olvasható. Köszönet érte tanároknak, diákoknak, szedőknek.

És mikor másnap kora reggel nekiülök, hogy kétszáz év ugrással mai s egyértelműen kellemes versekről írjak – megakaszt a Bartók nevével fémjelzett rádió műsorvezetőjének meghatott vallomása, miszerint „életének legnagyobb szerelme” Faludy György költé­szete. Igen, itt tartunk. Egy, a legmagasabb kultúrát szolgálni hivatott, értelmes fiatalem­ber Faludy Györgyig jutott el a költészet megbecsülésében.

És ez az, ami visszafogja Baranyi Ferenc szép verseiről szóló elismerő szavaimat: akárcsak Faludy, Baranyi is túlságosan könnyen formál, és megnyerőbb a kelleténél. A magyar verselés kétszáz év alatt túléretté lett. Faludynak 1945 előtti tisztes politikai szerepe, hasznos és indokolt népszerűsége ma már az ízlés tehertétele, s Baranyinak is vigyáznia kell, nehogy nagyon is tetszetős verseken írjon. De megóvja ettől jó ízlése, széleskörű műveltsége, ami pedig versei elragadó zeneiségét illeti: annak mély zenei hangoltság és szaktudás adja a művészi hitelét (mely utóbbiban azonban költőnk igencsak kedveli a romantikus olasz operát). De ami a kétszáz év előtti (tíz éve úgy mond­tuk volna: „haladó”) költő elődökkel össze­köti: mutatis mutandis, ugyanaz az életközel­ség, elkötelezettség, közéletiség s ezzel kap­csolatban „életképek” megfestése. Amellyel szolgál hazát és emberiséget-emberséget. Ami ma nincs divatban – pedig tízezrek keres­nék a költészetben is. Épp a szolgálat, amely minden formai készsége ellenére korszerűvé teszi Baranyi verseit amelyekkel tudatosan vállalja a már-már könnyű könnyedséget s ebben – ahogy húsz évvel ezelőtt Ladányi a pop art stílusát – a mai legfrissebb költői attitűdöt: a posztmodemet.

Hazudik az, aki nem élvezi ezeket a gördü­lékeny és mégis elgondolkodtató verseket. Az élvezetet pedig most különösen színezi a szintén szép Barcsay-Orczy kötetnél is szebb nyomdai megjelenítés, az olasz nyomdaipar remeke, Piero Gauli gyönyörű, eredeti litográ­fiáival. Ami pedig mintegy még szebb tükör­képe Baranyi verseinek: azok olasz fordítása, kiváló itáliai költök, eszmei társak közvetítésé­ben. Alig ismerem minden nyelvek legszebbikét, de ízlelgetve is bámulom ezt a zeneisé­get, amellyel egy honfitársunk a költői hagyományait tekintve legrégibb kultúrtájon jelen­het most meg. A tökéletes verselés megvaló­sulása (idestova száz éve) minden régi és nagy költészetben szinte fölöslegessé teszi a nagyon is könnyen fölbukkanó rímeket, szinte kihívja a szabadverset.

És ezért tudom ide sorolni mint költői alkotást Simor András kisprózái írásainak gyűjteményét, A költő és a bankkisasszonyokat. Ezek megint csak – elsősorban – elgon­dolkoztató életképek. Míg Barcsayék egy las­sacskán fölemelkedő, gazdagodó és polgá­rosodó ország képét rajzolják, Simor egy szándékában polgár, de egyelőre nem emel­kedő társadalom ábrázolója, s teszi ezt tán a kelleténél is kelletlenebből, szomorúbban, de – sajna – éppoly hitellel, mint az optimista Barcsay, Orczy és – Baranyi is… Tárcái: meg­annyi prózavers és senki ne higgye, hogy indokolt pesszimizmusa ellenére írása nem lesz éppoly „kellemes”, mint Baranyi kötete. Azzá teszi nemcsak lakonikus formálása: a még mindig bőbeszédű magyar irodalomban a sűrítés iskolapéldája, hanem humora is. Amely olykor szinte akasztófahumor, mely szóösszetételben az első tag („akasztófa”) is halálosan komolyan vehető.

Ilyen „akasztófahumoruk” van Tabák András megint csak konzervatívnak tetsző, ám annál inkább brechti verseinek is (Az én katedrálisom). Ő ugyanazokkal a társadalmi jelenségekkel néz szembe, mint Simor, de olyan kegyetlen versekkel, amelyek megint a kétszáz év előtti „haladó” elkötelezettségnek felelnek meg. Sőt, Janus Pannoniust idéző erotikus verseiben még háromszáz évvel tekint korábbra: a reneszánsz szabadság- keresés felé, amely félezer év elteltével, hogy latinos legyek: „hic et nunc” is (újból?) aktuális… Tabák tudatosan vállalja az ezoteri­kus helyett az erotikusát, s hol a szinte durva, hol a melankolikus maiságot, noha „Apátiából Letargiába”, búskomorságból depresszióba térve.

Nem mindennel tudok azonban egyetér­teni, azzal például semmiesetre sem, hogy az általam legkülönb honfitársaink egyikének tartott Csoórit A nagyidai cigányok (jóllehet Kossuthot kifigurázó) vajdájához hasonlítja (Egy sámánra). No de miért kellene minden­ben egyetértenünk?

Egészében azonban ez a verskötet tiszta öröm, és szándékos (posztmodern) sutaságá­ban is gondolatébresztő, politikus olvasmány.

KÖNYVAJÁNLAT

„A Kökörcsin utca végén / áll egy híres is­kola,/ óvodáskorból kinővén / ment piszén piszénk oda./ ELSŐ BÉBE ment az apró,/ oda ám az a csöpp boglyos,/ lompos,/ loncsos / és bozontos,/ piszén pisze kölyökmackó./ Rikogatva akkor / iskolás lett Vackor” – mint ahogy iskolás lett most szeptemberben sok-sok ezer kicsi fiú és lány, akik szívdobogva, sokan közülük talán hüppögve léptek be iskolájuk kapuján. A magyar gyermekirodalom egyik legkedvesebb figurája, a piszén pisze kölyökmackó első iskolás napjainak történe­tét olvashatjuk el – bátorításul is a kis első­söknek – Kormos István Vackor az első bében – Vackor világot lát című verses mesé­jében, mely a Századvég Kiadónál jelent meg újra, ezúttal Keresztes Dóra illusztrációival.

Vackor nemcsak írni, olvasni, számolni tanult meg az iskolában (miközben csibészkedett is eleget), hanem új barátokat is szerzett magának osztálytársai közül. Nem is akárki­ket, hanem például Csukás Pistát, aki szintén az első bébe járt. Vackor előtt ült a padban, s nagy kártyabajnok volt. Aztán csak nőtt és okosodott, s lám, író lett belőle, sőt költő. (Sokak szerint király is!) Meg is írta a magyar gyermekirodalom másik halhatatlan állatfi­gurájának, a szelíd természete miatt honta­lanná vált egyfejű sárkánynak csetlését-botlását, vándorlásának történetét. Csukás István már a neve, s a kedvelt bábfilm jeleneteivel illusztrált Süsü, a sárkány című könyvét úgyszintén a Századvég Kiadó jelentette meg.

Nem mindenkinek voltak olyan boldog iskolás napjai, mint Vackornak. Charles Dick­ens remekművének gyermekhőse, Copper­field David egy olyan világban élt, ahol termé­szetes volt a gyermekmunka, pedagógiai eszköz a nádpálca, a gyerekek megalázása, a félelemkeltés. A világra rácsodálkozó, min­dent befogadó gyermek egyes szám első személyben írt története önéletrajzi ihletésű regény, a dickensi életmű kulcsdarabja. Ottlik Géza fordításában a Tulipán Kiadó újdon­ságaként ismerkedhetnek meg vele az ifjú olvasók.

Ki is tulajdonképpen ez a Copperfield Dávid? Ha felütjük Tótfalusi István Irodalmi alakok lexikona című művét e névnél, ezt olvashatjuk: „… hányatott sorsú angol ifjú, Dickens azonos című regényének hőse. Apja halála után született, hatéves volt, amikor özvegy anyja férjhez ment bizonyos Murdstone úrhoz. A mostohaapa és nővére, aki vele együtt a házhoz költözött, pokollá tette a gyermek életét. Egy kíméletlen bánásmód­járól hírhedett iskolába adták, s mivel ilyen körülmények között rosszul tanult, tízévesen munkára fogták. Az anya akkor már nem élt; a nyomorúságtól… nagynénje, Betsy Trotwood mentette meg. Örökbe fogadta, jó iskolába járatta.” Az Irodalmi alakok lexikonában ehhez hasonló szócikkeket találunk az iroda­lom hőseiről, akik általában elképzelt emberi alakok, de alkalmakként szörnyek, vagy név szerint ismert állatok, „akik gyakran meghit­tebb ismerőseink, és életünket hathatósab­ban irányítják, mint akik eleven valójukban ágálnak korunk színpadán” – írja a szerző. A középiskolai tananyaghoz tartozó klasszikus műveket mind feldolgozta, regények, drá­mák, eposzok, versregények, elbeszélő költe­mények, nép- és műballadák, 120 író 250 művének 1500 szereplőjéről találunk szócik­ket a köztudatban leginkább elfogadott név­forma – utó- vagy vezetéknév – szerint. Terjedelmi korlátok miatt a ma élő írók művei nem szerepelnek a Móra Kiadónál megjelent lexikonban, az időhatárt is az 1930-as éveknél kellett meghúzni. Művek mutatója és életrajzi adatokkal ellátott szerzői lista egészíti ki a lexikont, melynek szerzője reméli, hogy rövidesen megjelenhet a többszörös terjedel­mű, bővebb kiadás is.

Az élet volt a tanítómestere Tamási Áron halhatatlan székely legénykéjének, Ábelnek. Nyomorúságos sorban élő családja arra kényszerül, hogy erdőpásztornak adja őt, aki aztán egy éven át birkózik a zord időjárással, az emberek gonoszságával a Hargita renge­tegében. Ártatlanul tiszta, de nem naív, furfangos észjárása, leleményessége átsegíti a bajokon, s ebben segítőtársai a körülötte élő állatok is, főleg Bolha kutya. Ábel igazi népi hős, székely mesevilági figura, akinek sorsát a regénytrilógia további köteteiben kísérhetjük nyomon. Az első rész, az Ábel a rengetegben a Szépirodalmi Kiadónál látott ismét napvilágot.

A magyar ifjúsági irodalom utolsó igazán népszerű – sőt, a tévéfilm nyomán még világhírre is szert tett – népi hőse Eke Máté. A Tenkes kapitánya, Örsi Ferenc regénye, a Zrínyi Kiadónál immár hatodik kiadásban jelenik meg, s így a mai ifjú nemzedék is végigizgulhatja „a Siklós-környéki hétpróbás kuruc zsivány” kalandjait, nevethet Bruckenbacker kapitány ballépésein meg a mafla Eberstein bárón, szurkolhat, vajon időben érkezik-e felmentő seregével Béri Balogh Ádám. A Siklós-környéki szegény nép felkelé­sének története a vár császári parancsnoka ellen a hazaszeretet, a nemes emberi csele­kedetek példáját megörökítő klasszikus értékű ifjúsági mű, mely szórakoztatva fontos történelmi ismeretanyagot is közvetít.

Nem szépirodalmi, de olvasmányos, szóra­koztató stílusban írt történelmi sorozat a Tankönyvkiadóé, mely a magyarság történe­tének második részeként Félhold és kétfejű sas címmel jelent meg. A szerző, Kósa Csa­ba, Magyarország török megszállásának másfél évszázadát mutatja be, sorra véve a várvédő harcokat, az önállósodási törek­véseket, Erdély és a magyarországi protes­tantizmus szerepét, és a címben jelzett kétfejű sas, a Habsburg-uralkodóház befolyá­sa ellen vívott magyar függetlenségi törek­véseket. A kötet a Megyeriektől Mohácsig cfmü első részhez hasonlóan (melynek emlí­tésével egyúttal a júniusi számunkban, sajná­latos módon, hibásan megjelent címet is korrigáljuk!), gazdag képanyaggal illusztrálja a korszakról írottakat.

A kuruckor végétől, a szatmári békekötés­től az 1948-1849-es szabadságharc bukásával végetérő korszak mondáit olvashatjuk Len­gyel Dénes Kossuth Lajos öröksége (Mon­dák, történetek a XVIII. és XIX. századból) című könyvében, mely a Móra kiadónál jelent meg 2., átdolgozott kiadásban. A kötet első része „Rákóczi nyomában” címmel a fejede­lemmel kapcsolatos mondákat tartalmaz, ezután a felvilágosodás korának, majd a reformkornak a mondái következnek. A szabadságharc mondaköre a „Talpra magyar, hí a haza!” című történettel a Pilvax kávéház­ban kezdődik, az utolsó történelmi monda „Az aradi tizenhárom vértanú” címet viseli. A feldolgozott mondák egy részét a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteiből merítette az író, de felhasználta a Vahot Imre által gyűjtött katonatörténeteket, a szabadságharc tisztjeinek mondáit, és egyéb irodalmi vagy tudományos közléseket is, pl. Tóth Béla „A magyar anekdotakincs” című gyűjteményét, Orbán Balázs hatalmas művében, a „Székely­föld leírásában” közölt mondákat, Kazinczy Ferenctől a „Pályám emlékezete” című költői életrajzot, Petőfi naplóját, Jókai visszaemlé­kezéseit, Kossuth szónoklatait, Táncsics Mihály „Életpályám” című művét. Lengyel Dénes olyan művészek képeit válogatta illusztrációk gyanánt, akik személyesen látták az ábrázolt személyt vagy eseményeket. Utószó, időrendi tájékoztató, szómagyarázat gazdagítja a kötetet, mely méltó folytatása Lengyel Dénes sajátos olvasmányos-irodalmi magyar történelmének, a „Régi magyar mondák” és a „Mondák a török világból és a kuruc korból” című köteteknek.

Nagyoknak való mesekönyvecskéket aján­lok végül, a Kner nyomdában készült szép kiállítású, piros-arany pároskönyvet, a Littoria Könyvkiadó újdonságát. Az egyik kötet Ó- kínai tanmesék gyűjteménye. A másik a Modern kínai tanmesék, az utóbbi negyven évben keletkezett, a klasszikus művekhez formájukban-tartalmukban egyaránt méltó tanmesék csokra, válogatás az újabb kínai irodalom legjelesebbjeinek alkotásaiból. A kínai művészek rajzaival illusztrált modern meséket Striker Judit remek fordításában élvezhetjük. Szeptemberi útravalóul álljon itt Sen Csün-cse „A pacsirta száz tanítómeste­re” című meséjének egyik rövid részlete, melyben a pacsirta így oktatja ki a szép hang­ját irigylő verebeket: „Ha valóban jól éneke­lek, az abból következik, hogy az összes madártól tanultam valamit. Ti is közéjük tartoztok, tőletek is akarok tanulni. A verebek összenéztek, nem szóltak egy szót sem. Alig tudtak énekelni, ám eszükbe se jutott, hogy másoktól tanuljanak, a pacsirta meg, bár gyönyörűen dalolt, nem átallott a többiektől leckét venni…”

(emmi)