Tél volt. Hideg tél, és háború. A ház lakói a pincében bújtak el, mert különben lelőtték volna őket. A lakók közt egy festő is akadt, de most nem festett, csak állt, és nézett maga elé, mereven. A többi ember is körülbelül ezt tette, alig szóltak valamit, és ha igen, akkor is csak egy-egy szót. A pincében három gyerek is volt. Az egyik, egy kisfiú, arra kérte az anyját, hogy meséljen. De ilyenkor nem lehet manókról, tündérekről beszélni, hiszen másra gondol az ember. A másik gyerek lány volt, tizennégy éves. Íme, a fiatalsága kezdete. A harmadik egy kisfiú. Sírt és sírt könyörtelenül.
Így éltek a pincében, mindenki komor volt, és szomorú. És ekkor a festőnek fura ötlete támadt. Elővette a festékeit, melyeket ide is magával hozott. Az ecsetek gyorsan bújtak elő. És papírokat, vagy tíz nagy ív papírt vett elő. Víz is kell, és ő talál vizet. És elkezd festeni. A lakókat nem nagyon érdekli. De ő már festi a vidámabbnál vidámabb tájakat. Süt a nap, és a gyerekek fogócskáznak a virággal teli réten. Az első festmény után a másodikhoz lát. A képen megjelenik egy zsiráf, de nemcsak egy zsiráf.
– Hiszen ez egy állatkerti – kiált fel a kisfiú. És már ez a kép is kész. Majd egy újabb kép, virágzó fákról. És a következő festményen egy kivilágított karácsonyfa látható, alatta ajándékok. A következőn semmi más nincs, csak maga a nap, de olyan gyönyörű, mint még soha. Majd újabb és újabb képek jelennek meg a lapokon, és mindegyiken valami jó dolog látható. És már mindenki körbeállja a festőt, aki az utolsó képet festi. Két gyerek egy réten áll, és labdát dobnak egymásnak. És az összes lakó nevetve, boldogan nézi a képeket.
És ekkor, e nagy boldogság közepette belép egy ellenséges katona. Nem sok katona, csak egy. Csak egy dörrenés hangzik el. A festő az utolsó képen, ahol két gyerek labdát dob egymásnak, a gyerekek arcán a mosolyt már nem festette meg.
Hogy miről meséljek? Egy bohócról. Egy bohóc jutott most az eszembe. Egy fehér arcú, könnyes szemű, piros orrú, fekete sapkás, vékony, kicsi bohóc. Róla szól hát a mesém.
Tudom, most azt gondoljátok, hogy ez is olyan bohóc volt, mint a többi, akit a cirkuszban láttok, aki ott nevet, és az előadás után lemossa magáról a festéket, leveszi a piros krumpliorrot, a nagy, esetlen ruhát és a narancssárga parókát. Nem. A mi bohócunk nem ilyen volt. Hiába csodálkoztok, ő egy igazi bohóc volt. Nem csak eljátszotta, mint a többi, csak azért, hogy az emberek nevessenek. Hiszen az igazi bohóc nem arra született, hogy nevettessen. Az igazi bohóc sokszor szomorú, sír, és nagyon rosszul érzi magát, ha azt hiszik róla, hogy ő egy közönséges cirkuszi bohóc. Mert ő kívülről is bohócnak született, piros orral, nagy, sírós szemekkel és legörbülő, csalódott szájjal.
Szóval, a mi bohócunk egyszer éppen csendesen sírdogált magában, egy kis sarokban, amikor eszébe jutott valami. Úgy gondolta, hogy nem mehet így tovább, hogy mindenki kineveti, aki meglátja, vagy azt kérdezi tőle: „Mi az, álarcosbálba készülsz?” És ilyenkor bizony ennek a bohócnak rögtön a szemébe szökik egy könnycsepp. De most talán, most minden megváltozhat, mert a bohóc úgy döntött, elmegy egy cirkuszba állás után nézni, és ezentúl eljátssza, hogy nem igazi bohóc.
És elment a legközelebbi cirkuszigazgatóhoz.
A cirkusz óriási épület volt. Artisták, „bohócok”, bűvészek futkároztak benne ide-oda, A kis bohóc csak ámult-bámult. Aztán belépett az igazgató irodájába. A cirkuszigazgató odament hozzá és így szólt: – Á! Maga az új bohóc, de most még nem kellett volna ilyen kimázoltan megjelenni.
– Én nem vagyok kimázolva – szólt a bohóc.
– Na jó, menjen fel és öltözzön át – mondta az igazgató. A bohóc erre így válaszolt: – Én felmehetek, és lemoshatom az arcomat, de ugyanilyen leszek akkor is, amikor visszajövök, mert én bohóc vagyok.
– Na de, uram, mire jó ez? Maga, úgy látszik, nem akar engedelmeskedni nekem, én pedig az ilyesmit nagyon nem szeretem. Sokan várnak még odakinn, kérem, távozzon – mutatott az ajtóra az igazgató.
Szegény bohóc még bohócnak sem volt jó.
És a bohóc egy nagyot sóhajtott, a sóhaj elszállt, az épületből messze, messze, oda, ahol a nap találkozik a tengerrel, és a sóhajjal együtt odaszállt a bohóc is.
Homályos tekinteted messze vész,
nem látom egy fától, hogy merre mész.
Kirohansz a nagyvilágba veszettül,
most nem futhatsz árkon-bokron keresztül.
Nem értem, hogy mért menekülsz előlem,
jajgatok, de te azt mondod: – Felőlem!
Véres vagyok és a karom erőtlen,
rám nézel és elhúzódol mellőlem.
Ne hagyjad el e haldokló barátot,
aki téged véletlenül sem bántott.
Kopogtak az ajtón. – Billy, gyere már ki! – szólt be az apa halkan – várnak rád. Az ünnepi torta már az asztalon van!
– Nem akarok lemenni! Torkig vagyok ezzel a hülyeséggel! Menjenek a fenébe!
– Billy, ne tedd ezt velünk! Nem ezt érdemeljük!
– Mit bánom én! Ti sem érdekeltek! – mondta Billy már-már őrjöngve a dühtől. – Ivarérett vagyok! Tekintsetek végre felnőttnek! Hagyjatok békén! Belőletek is elegem van! Hagyjatok, hagyjatok, hagyjatok!
– Fiam! Utoljára kérlek – mondta dühösen az apa –, engedj be!
– Nem, nem és nem!
– Fiam! Az anyád már zokog.
Zaj hallatszott. Mintha egy kéz motozna a kilincsen. Az ajtó egy pillanatra kinyílt, majd végleg becsukódott.
– Érts meg végre, nem, nem és nem! – üvöltötte Billy.
Az apa megindult lefelé a lépcsőn. Egy könnycsepp gördült le az arcán. És azt suttogta: büntetés.
Odalent palackok nyíltak és ürültek. Evés-ivás zajától zengett a ház. Néhány férfivendég hatalmas bőrfotelekben dohányozva tárgyalta üzleti gondjait és sikereit. Pletykazsák hölgyek – egymás szavába vágva – csámcsogtak legfrissebb szaftos kibeszélnivalóikon, az egyik szendvicsekkel megrakott asztal körül. Frissdiplomás jogászok ültek a magas bárszékeken, mindkét kezükben dupla viszkivel. Szemben reklámposzter hirdette a falon: Ne igyál, ha vezetsz!
Egy szépreményű osztálytárs, Mr. Robert A. Harrison öt üres pohár társaságában nem messze ült az ajtótól. Egyszercsak kivette zsebéből kulcsait, megcsörgette és rekedten felkiáltott: – Akar valaki hazamenni?
*
Milyen jóképű és intelligens fiú ez a Billy, hogy irigylem az anyját! – mondta Mrs. Monroe.
– Igazad van, drágám, Billy mintagyerek – válaszolta Mrs. Van Buren.
– Nem értem, miért nem jön le közénk – jegyezte meg Mrs. McKinley.
– Én sem – felelte Mrs. Monroe. – Nem kérdeznénk meg Priscillát?
Mindhárman átmentek a nappaliba, ahol Priscilla barátnőivel csevegett. Egyikük, Miss Adams, erősen gesztikulálva ágált a nők jogaiért.
– Priscilla, drágám, nem tudod hol a fiad?
– Nem Jane, kedves… Talán meg kellene…
A mondatot egy alacsony, kövér fiatalember dr. Andrew Q. Garfield szakította meg. A dohányzóasztal tetején imbolygott, kezében egy pohár gyanús folyadékkal.
– Kis figyelmet! – kiáltotta. – Fel akarom Billyt köszönteni.
– Kedves Billy! Mindannyian tudjuk, hogy… – de hol a fenében vagy?! Hé, Billy, hol a fenében vagy?! – És ebben a pillanatban a frissdiplomás ügyvéd, dr. Andrew Q. Garfield, leesett az asztalról.
Mrs. Van Buren és Mrs. McKinley, mintha puskából lőtték volna ki, rohantak, hogy végre megérinthessék a fiatalember testét, amíg az nem tud magáról. Mrs. Monroe egy másodperccel később ért oda.
– Istenem, istenem! – sikoltozott Mrs. Van Buren. Micsoda rettenetes eset.
Az ifjú Andrew Q. Garfieldet együttes erővel bevonszolták a fürdőszobába.
– Jó estét! – köszörülte a torkát Billy a lépcső tetején. – Mindenkitől elnézést kérek, amiért eddig nem jöttem le. Kicsit rosszul éreztem magam.
– Úristen, mi történt veled, édes, kicsi fiacskám?! – sikoltott fel Priscilla.
– Hogy vagy, öcsém? – érdeklődött egy rózsaszín öltönyös, kopasz öregúr.
– Köszönöm, már jól, Mr. Van Buren.
– Na, azért! – felelte az öreg.
– Most már mondhatom a felköszöntőt? – kérdezte az időközben szerencsésen magához tért dr. Andrew Q. Garfield. – Tehát, kedves Billy! Mindnyájunk barátja! Te már elértél…
– Várj Andy, várj! Hol az apám?
– Valahol itt kell lennie. Pár perccel ezelőtt még láttam – mondta Priscilla.
– Remélem, ma nem csinál semmi furcsát – gondolkodott hangosan Billy.
– Biztosan a toalettre ment. Hallottam amikor azt mondta: megyek a dolgomat végezni – jegyezte meg Mr.McKinley.
Billy végigrohant a nagy ház szobáin. A társaság utána. A biliárdszobában a golyók, egy kivételével az asztalon voltak.
A lámpán egy ember lógott.
Billy üvöltve rohant át a szobán: – Apa! Apa!
Óvatosan leemelte a testet a lámpáról, és a biliárdasztalra fektette. A hiányzó fekete golyót apja holtában is görcsösen szorongatta, egy gyűrött papírlappal együtt.
Egy szó volt ráírva: BÜNTETÉS.
Tizenhét éves kora óta ír verseket. Itt olvasható verse „Ha átfúj a szél az álmokon” című, 1992-ben Szekszárdon megjelent kötetéből való
Kopogtass, már vártalak.
Terítve az asztal.
Vendégem légy minden nap,
kérő szó marasztal.
Nem hiszem, hogy itt maradsz,
el kell tőlem menned,
addig ülj itt mellettem, míg engedi kedved.
Ajándék, ha láthatlak, akár csak egy percig.
Várok Rád, csak kopogtass, ugyanúgy, mint eddig.
Az idő, mely számodra elmúlt,
Nekem még létezik.
A lehetőség elveszett, lehullt,
Talán már látod is.
Fejemben zakatol egy kérdés,
Érzed és hallod is!
Az IDŐ, mely számomra elmúlt,
Elpusztít téged is!
Kacag a Hold, ropog a tűz
Tábortűznél áll a bál
Ékként csillan minden csillag
Az éj sötét bársonyán
Távolból csak a csönd hallik
Rikkant az éji madár
Távolban a semmi látszik
Fénylő szentjánosbogár
Köröttem nyugalom pihen
Súlyos leple arcomon
Valahol egy tücsök cirpel
Zenéje halk, monoton
| SZEREPLŐK: | Hephaisztosz | Apollón | Erisz |
| Zeusz | Ember | Artemisz | |
| Pállasz Athéné | Démétér | Hermész | |
| Poszeidón | Gaia | Héra | |
| Arész | Uranosz | Aphrodité |
I. FELVONÁS
Hétköznap az Olümposzon. Körben ülnek az istenek, középen karosszékben Zeusz. Halk beszélgetés. Egyszerre belép Gaia és Uranosz. Gaia leroskad egy székbe, Uranosz szemmel láthatóan vigasztalni próbálja. Mikor látja, hogy reménytelen, Zeuszhoz fordul.
Uranosz Zeusz!
Zeusz (nem figyel oda)
Uranosz (hangosabban) Zeusz!
Zeusz (még mindig nem nagyon figyel oda) Mgen… (motyog) a fenébe ezzel a Hérával megint… fogalmam sincs, mi vitt rá, hogy elvegyem, amikor csak a nyakamon ül…
Uranosz Zeusz, figyelj már ide! Nézz már oda Gaiára! Megint teljesen maga alatt van. Lenn jártunk a Földön a délelőtt, és megint teljesen kiborította a dolog. Próbálj meg valami lelket önteni belé!
Zeusz Jó, persze… (magával van elfoglalva) …és most tessék, megfájdult a fejem…még ez is… Héra Haha. Megérdemled. Bár minden alkalommal megfájdulna a fejed, amikor valami új nővel kezdesz ki!
Hermész Akkor már rég széthasadt volna a feje, alighanem.
Zeusz (lassan felemeli a fejét, és szúrós pillantást vet Hermészre, az istenek röhögnek)
Gaia (lassan feláll és kifele indul)
Erisz Ó, az érzékeny lelkű! Ő ezt most nem is bírja hallgatni!
Gaia (megfordul, és határozott léptekkel Zeusz felé indul; menet közben gyilkos tekintetet lövell Erisz felé) Na, ide figyelj! Tudom, hogy téged más se érdekel, csak hogy lehetőleg minéi inkább szaporítsd az istenek és félistenek számát, de azok a problémák, amelyek talán tényleg fontosak, valahogy hidegen hagynak. Rendben van, engem nem érdekel, hogy amellett még kivel és mennyit, de mivel egyelőre még itt te vagy a főnök – sajnos –, elvileg kötelességed lenne foglalkozni a Föld egyéb vonatkozásaival is! Ma délelőtt voltam lenn, és azt kívántam, bár halandó lennék és fordulnék föl, csakhogy ne kelljen ezt tovább néznem. A legújabb olajfoltjuk látványától egyenesen a hányinger kerülgetett. Kíváncsi vagyok, Poszeidón mit fog szólni, ha meglátja! Azonkívül megint vagy huszonöt fajjal kevesebb van, mint előző alkalommal, mikor lenn jártam. Én csak nem merek belegondolni, mi lesz, ha ez így megy tovább, te viszont, akinek – ha még nem késő egyáltalán – van valami lehetősége változtatni, nem is akarsz, nem is próbálod meg! Úgy tűnik, képtelen vagy felfogni, hogy… (elfúlik) – áh… (leroskad)
Zeusz (először meglepetten, majd elgondolkodva) Most mit tudok erre mondani? Igazad van.
A kiáltozásra közben odafigyelt a többi isten
Artemisz Mi van? Miről van szó?
Zeusz (még mindig gondolkodva) Gaiának alighanem igaza van. Ne értsetek félre, nem akarom itt tettetni a bűnbánót de egyszerűen sajnálom, most, ahogy így mondja. Tényleg úgy tűnik, hogy fáj neki (Gaiára mutat) az, ami odalenn a Földdel történik. Én sajnálom őt.
Athéné Jaj, Zeusz! Nagyon szépen hangzik, hogy sajnálod, igazán. Csak az a baj, és te is pontosan tudod, hogy a sajnálat annyit ér, mint halottnak a borogatás.
Artemisz Ez az egyik. A másik pedig: miből gondolod, hogy egyedül őt érik ilyen borzasztó sérelmek? Ha már itt tartunk, én is sorolhatnám, hogy a szüzesség ellen milyen vétkeket halmoztak föl odalenn, kezdve egészen attól a – hogy is hívják a keresztényeknek azt a nagyfejesét? – ja, pápától, aki a saját lányát becstelenítette meg, azon a de Sade márkin keresztül egészen a pornográfiáig! És akkor még ő (Gaia felé int) siránkozik, hogy az ő szegény Földje így meg úgy! Hát, ez a te Földed!
Apollón Majd téged is elkezdelek sajnálni, ha éppen ráérek. Miért, én mit szóljak például azokhoz az – úgymond – versekhez, amelyek abból állnak, hogy különböző betűtípusokból összerakott, tökéletesen értelmetlen betűhalmazok villanykörtét formálnak „Villamosítás” címmel. Vagy kivágnak egy könyvből egy oldalt, papírrepülőt hajtogatnak belőle, és ami még kilátszik, azt leírják, és ez a „Hajnal virágzása december ötödikén” című vers? A festészetről nem is beszélve, ahol már egy idővel – azt hiszem, ez odalenn pár évtized, ahogy ők számolják –, szóval már egy idővel ezelőtt olyan „művek” születtek, mint mondjuk az „Átlagos légfejű bürokrata koponyahárfát fej”, meg ehhez hasonló marhaságok. Arra a hülye spanyolra mindig nagyon dühös voltam, szerencsére már meghalt. Ja, és persze a zene! Azon egyszerűen már csak röhögni tudok, amikor fognak egy nagy halom ónkanalat, és kartondobozokat ütnek velük félig-meddig véletlenszerűen, mindezt pedig „Gondolatok a férfivécében” címmel vesztegetik, például. Ezt vesd össze egy Mozart- operával, és azt kapod, hogy ehhez képest szüzesség és pornográfia között csak egy leheletnyi a különbség!
Arész Javíthatatlanul széplelkű vagy. Mégis kit érdekel a te művészeted? Azt csinálják, ami tetszik nekik, és úgy látszik, most ezt szeretik. De művészettel még senki se követett el pokolgépes merényletet. Ha valakinek, akkor nekem van itt alapom kifordulni magamból, amikor látom, hogy az egyéni erő és ügyesség szerepe már teljesen kiveszett a harcból. Lehet valaki genetikai hulladék, korcs, idegbeteg, de hogyha ő fogja a kezében robbanótöl- tényes automata gépfegyvert, akkor ő vezet egy-nullra. Hol itt az ő híres elméletük, a természetes szelekció, ha egy paranoiás elpusztíthatja a fél világot anélkül, hogy egy rohadt íjat meg tudna feszíteni?
Erisz (eddig gúnyos mosollyal az arcán figyelt) Nem, nem veszik észre magukat. (Hozzájuk szól) Tudjátok, egyszerre vagytok szánalmasak, gyerekesek és tehetetlenek. Próbáljátok felülmúlni egymást, hogy bibi, engem jobban bántanak… Ha ennyire odavagytok, miért csak a szátok jár, és miért nem csináltok valamit?
Zeusz Erisz, ne játszd megint a demagógot. Nem akarok balhét, most ehhez nincs idegem.
Erisz De hát látod, hogy mennyire fel vannak háborodva! Csak éppen úgy tűnik, tehetetlenek, hát kell valaki, aki a szájukba adja a varázsszót, és ez a valaki, mint általában, én leszek. (Az eddig beszélőkhöz fordul). Te, Artemisz, azért vagy dühös, mert nem elég szűziesek. Apollón, te a művészetüket kifogásolod. Arész, te meg a harcmodorukkal vagy mijükkel nem tudsz megbékélni. Én nem akarok ítélkezni, nem értek hozzá, ti tudjátok. Csak azt látom, hogy túl sok a baj velük.
Athéné (Zeuszhoz) Nem nagyon tetszik ez nekem.
Erisz (folytatja, már belelendült) És egyszerűen nem értem, hogy ezt miért vagytok – vagy miért vagyunk – kötelesek elviselni. Amikor pedig elég kézenfekvő, világos és egyszerű a megoldás: túl sok baj van velük, nincs szükségünk rájuk… (Félbehagyja, figyeli a hatást)
Zeusz Remélem, nem azt akarod mondani, hogy…
Athéné De, ahogy ismerem, azt akarja mondani.
Arész (komolyan) Megint csináljuk meg?
Aphrodité (felsikolt) De hiszen ez szörnyül
Apollón Szörnyű gondolat, de végül is… (Gondolkodóba esik)
Artemisz (bizonytalanul de dacosan) Igen. Megérdemlik.
Zeusz (próbál csillapítani) Nana! Csak vigyázzunk. Őrizzük meg a hidegvérünket.
Démétér Mi az, hogy őrizzük meg a hidegvérünket? Hogy a francba tudnám megőrizni a hidegvéremet, amikor éppen több négyzetkilométernyi szántóföldet forgatnak föl és dobálnak szét, csak mert olyan francos kényelmesek, és mindenhova a legrövidebb utat akarják kiépíteni. Szántóföld, hát kit hat meg? Túrjuk föl, építsünk utat, nehogy megmozdítsuk azt a lottyadt seggünket és gyalog menjünk, ne adj' Isten!
Zeusz Fékezd magad, Démétér! Ne felejtsük el, hol vagyunk, jól van?!
Poszeidón Könnyen adod itt a nyugodtat és megfontoltat! Nem a te tengereidbe ürítik arohadt szennyvizüket, nem a te tengereidbe folyik az a pár millió tonna kőolaj évente nem a te tengereidben pusztulnak az állatok százezerszámra nap mint nap! Könnyen vagy ilyen istenverte nyugodt! Márpedig most nem hagyjuk, én legalábbis nem hagyom, hogy beleszólj. Felőled aztán mehetne minden az idők végezetéig, de én már nagyon várom a percet, amikor láthatok egy, azaz egy darab rohadt sirályt, amelynek nem olajtól ragad össze a szárnya, vagy nem félholt a higanytól, ami a szintén félholt halakkal együtt bejutott a gyomrába! És erre pedig tényleg csak egy út van, mégpedig az, hogy el kell söpörni ezt az egész mocskos emberiséget az erőműveikkel, a járműveikkel, a fúrótornyaikkal, a laboratóriumaikkal, a fegyvereikkel együtt, és kész. Még így is el fog tartani egy jó darabig, amíg a Föld kiheveri ezt az emberiségnek nevezett traumát, de ha sose tesszük meg, sose lesz jobb.
Zeusz (kezébe temeti az arcát)
Arész (komolyan) Hát drasztikusnak drasztikus a megoldás, de attól tartok, Poszeidónnak mégis igaza van.
Athéné Ezt nem lehet csak úgy hipp-hopp. Az emberiség már nem valamiféle magzat, amely ha kellemetlenné válik és nem akarjuk megtartani, elvetélhető. Akárhogy is vesszük, csak a civilizációjuk, ahogy ők számolják, legalább tízezer éves. Jó, rendben van, lehet, hogy ezalatt az idő alatt nem sokat fejlődtek, ami a dolgok átlátását és objektív szemlélését illeti. De annyival tartozunk nekik, hogy, ahogy ők szokták mondani, tárgyalásos formában rendezzük a dolgot, szemtől szembe, és ne teljesen a hátuk mögött.
Poszeidón (fölfortyan) Őrültség! Egyelőre még legjobb tudomásom szerint mi vagyunk itt az istenek, és ők az emberek. És ha nekik szükségük van arra, hogy álljon felettük valaki, akkor azt is el kell fogadniuk, hogy adott esetben ez a valaki önállósítja magát, és nem veszi figyelembe az ő kicsinyes érdekeiket!
Zeusz (dühösen) Te pedig, légy szíves, ne beszélj úgy, mintha te lennél a főnök. Ha már ott tartunk, hogy ki ki fölött áll, akkor beszélni beszélhetsz, amit akarsz, de dönteni én döntök. Én pedig legalább szeretném magamról azt a képet fenntartani, hogy nem döntök elhamarkodottan. És tőlem szét is robbanhatsz, akkor is fölhívunk ide egy embert, és beszélünk vele.
Poszeidón Nevetséges! Az elítéltet nem szokták megkérdezni, szeretné-e, hogy kivégezzék. (gúnyosan) „Ó, ne haragudjon, bocsánat… ha megengedi! Méltóztatna ide felállni? Igen, erre a kis zsámolyra! Úgy! És lenne szíves betenni a fejét ebbe a kis hurokba itt? Nem?” (durván) Amilyen jellemtelenek egyesek itt, meghatódnának attól a szánalmas nyavalygástól, amit itt produkálna!
Arész Fogalmam sincs, kire célzol! Tudhatod, hogy ha én elhatározok valamit, akkor azt semmi és senki nem másítja meg!
Zeusz (dühösen) Most már elég lesz talán, nem?! Mi az, hogy te elhatározol valamit? Úgy tűnik, csak azért, mert nem vagyok a diktatúra híve, ti már itt teljesen elkanászodtok! A fenébe is, kuss legyen, majd ha itt lesz az ember, őt győzzétek meg arról, hogy neki igenis kötelessége önként és dalolva elpusztulnia az egész fajával együtt! (Hermészhez, nyugodtabban) Hermész, légy szíves! Menj le, és hozd fel az első értelmes embert, akit találsz, mindegy, hogy kiféle-miféle. Remélem, bízhatok benned és a józan ítélőképességedben, te talán még nem vesztetted el egészen az eszedet. Na, menj!
II. FELVONÁS
Az istenek várakozva ülnek körben. Már elkülönült a két szembenálló csoport. Halk suttogás, moraj. Megjelenik az ajtóban az ember, Hermész betolja. Minden szem rájuk szegeződik. Másodpercekig csak méregetik egymást.
Ember Hová a pokolba hozott engem?
Hermész Majdnem ráhibáztál, öregem.
Ember Ne szórakozzunk. És ki az isten ez a sok valaki itt?
Hermész Na látod, ezt már eltaláltad.
Ember Na, menjen a francba! Teljesen hülyének néz? Szóval valami titkosrendőrség lesz, vagy ilyesmi. Akkor meg miért vannak így öltözve? Na mindegy, gyerünk, mondják meg, mit akarnak kiszedni belőlem, de gyorsan! Nagyon rosszul töröm a fájdalmat, úgyhogy mindent rögtön bevallók. Államellenes tevékenységet nem folytatok, nem vagyok semmilyen terroristaszervezet tagja, nem vagyok kém se, viszont tavaly karácsony előtt sikkasztottam húszezret az öntőformákra szánt pénzből, hogy meg tudjam venni az új mikrosütőt, amit a feleségem már október óta kért, amikor kinn volt a gázművektől a pasas, és azt mondta, hogy úgyis le kell cserélni a tűzhelyet. Tessék, ez minden, mehetek?
Artemisz (rosszmájban) Ecce homo, ahogy mondani szokták.
Zeusz Nézze, mi most nem kezdjük el magyarázni, hogy kik vagyunk, mert úgysem hinné el. Ne izguljon, nem fogja bántódás érni, remélhetőleg.
Ember (közbevág) Az mit jelent, hogy remélhetőleg?
Zeusz (folytatja) Ezek az is…khm…emberek itt különböző vádakkal fogják illetni magát. Magának egy dolga van, mégpedig az, hogy megpróbál védekezni. Ne essen pánikba, de miheztartás végett mindenképpen tisztában kell lennie azzal, hogy az emberi faj sorsa függhet magától, minden költői túlzás nélkül.
Ember Mik ezek a nagy szavak? Mi az, hogy „az emberi faj sorsa”? (Hermészhez fordul) Hé, magyarázatot követelek! Nem hallja? (Bátortalanabbul) Nem hallja?
Zeusz (a vádló istenekhez) Titeket pedig arra kérlek, hogy ha egy mód van rá, kíméletesen. Fékezzétek magatokat.
Vad morgás a válasz
Poszeidón (gúnyosan) Nos, hát akkor kezdjünk csak hozzá. Mit tud maga arról, hogy tenger? Tudja még egyáltalán, mi az? Jól van. Ön szerint a tenger tehát valami olyasmi dolog amit arra használunk, hogy a különböző végtermékeket, tisztítószereket, reaktorok hűtővizét beleöntsük. Nagyon okos, jól van. Hiszen hová öntenénk? Hát persze, hogy a tengerbe, hiszen arra van, nem igaz? No aztán. Ezenkívül a tenger még olyan valami, ami jelentős részben kőolajból és elenyésző hányadban úgynevezett vízből áll. Ez a világ rendje: kiszívjuk az olajat a földből, beletöltjük tankhajókba, aztán szépen kiöntjük a – hova? – a tengerbe. így keli ezt csinálni, jól mondom? Csak igazítson ki, ha kifelejtenék valamit! (Beszéd közben egyre emelkedik a hangja) Ekkor, ugyebár, a tengerben az állatok megdöglenek. Hát, ez csak azért baj, mert akkor nincs, amit leszigonyozzunk és megzabáljunk vagy százezerszám kifogjunk és konzervekbe rakjunk? Igaz?
Ember (félig magának) Úristen, nem tudtam, hogy a zöldek már az emberrablásig is elmerészkednek. Hogy a francba hívhatnék egy rendőrt? Biztos kihúzták a telefont.
Arész Köszönjük, Poszeidón, ennyi elsőre elég.
Ember (felcsillan a szeme) Á, szóval görögök vagytok! Ó, a szemétládák, mindig utáltam a buzi görögöket. Ezt majd elmondom a zsaruknak.
Arész Figyelmeztetem, nem jár jól, ha nem veszi komolyan a dolgot! Inkább gondolkodjon, mit tud felhozni mentségére! Na, halljuk! És ehhez mit szól: csak felsorakoztatok egy pár mérföldkövet az önök vértől tocsogó történelméből, annak is a harcászati vonatkozásaiból. Kezdetben még úgy nézett ki a dolog, hogy ketten egymásnak mentek, aztán az győzött, aki az erősebb volt. Idáig még rendben. Aztán jöttek a mindenféle kések és balták meg kardok meg miegyebek. Aki ügyesebb volt, megölte a másikat. Még ez is rendben. Aztán jöttek az ágyúk meg a tarackok. Akinek több volt, az elpusztította ellenfelét. Mondjuk, még ez is rendben. De amikor egy senki, egy paranoiás, egy őrült fegyvert fog és fegyvert ad a többi őrült kezébe, és kiirtana egy fél országot? Hol itt az erősebb meg a gyengébb? Hát nem teljesen mindegy, hogy akár egy szellemi fogyatékos, akár egy bolond, akár egy genetikai roncs fogja a kezébe azt a rohadt fegyvert? Egy kézmozdulattal eltüntetheti a legnagyobb zsenit is, aki valaha született a Földön! Hát hogy jön ez meg az egészséges fejlődés, az önök evolúciója egy képbe?
Apollón Na, és azt tudja, mi az, hogy művészet? Megmondom én magának, mi az önök művészete: egy funkcióvesztett kiüresedett, fantáziátlan, elkeserítő, de mégis nevetséges semmi. Tisztelet természetesen a kivételnek. De kíváncsi lennék, maguk valóban azt gondolják-e, hogy csak mert időben Bach után következnek, az önök posztmodern úgynevezett zenéje fejlettebb is, mint az övé? Gondolják, hogy egy tubus gyűrött lepedőn szétkent olajfesték valami „más, új, érdekesebb”, mint mondjuk Jacopo Bassano valamelyik, bármelyik festménye? Csak mert azt már több száz éve megfestették? Hogy két doboz összetekert gemkapocs olyan végtelen harmóniát tud árasztani, mint egy görög szobor? Majd akkor beszéljenek modern – vagy posztmodern, ha úgy tetszik – művészetről, ha műveikben ugyanannyi tartalom, humanizmus és esztétikum lesz, mint egyes régiekében, mindezt úgy persze, hogy az valóban újszerű lesz!
Hephaisztosz (gúnyosan) Most miért bántod őket? Építészetben például újat hoztak. Én csak a fémrészekhez értek, úgyhogy először onnan veszek példákat. A sötét múltban például hatalmas, gyönyörű, csipkés, erős és mégis légies kapukat kovácsoltak. Most odatesznek a helyébe egy pártonnás acéltömböt. Miért, az is elzárja a nyílást, nem? Régen indák, címerek, családi jelképek díszítették a kerítéseket. Ma van helyette szögesdrót, több rétegben. Hát most véd a behatolás ellen, vagy nem? Rendben, értem én a szisztémát. Volt nekik a Louvre képtára? Nekünk van a Centre Pompidou! Volt nekik a párizsi Opera? Nekünk van Sydney-i Operaház!
Aphrodité Na, és szerelem helyett mi van? Azt még tudják, mi? Csak azért kérdezem, mert számomra a „Jössz?” „Megdumáltál…” jellegű kapcsolatok, ha lehet ezt a kifejezést használni, nem tekinthetők szerelemnek. Pedig ezt az agyi működést, ha nagyon tárgyilagos akarok lenni, nem véletlenül hozta létre a természet, mert jellegében van valami köze ahhoz, amit még úgy neveztek, hogy ember.
Uranosz (gúnyosan) Ó, hát hogyne maradt volna az ember emberi? Például mindig, mióta csak létezik, szeretett volna repülni. És nem nyugodott, amíg ez a vágya is, mint annyi más, be nem teljesülhetett. Először csak röpködött ide-oda, és örült ha nem esett le. Aztán, amikor már egy kicsit biztonságban érezte magát odafönn, elkezdett mindenfele kémkedni, fotózgatni. Amikor meg már fönn is teljesen szilárdan állta lábán, megbecstelenítette az eget azzal, hogy onnan lődözte és bombázta azokat, akik ellenszegültek a különböző Herrek, misterek és tavarisok akaratának. Ennyit a repülésről. Ó, szárnyalás, ó, a kecses gépmadarak!
Erisz És te, Gaia? Te miért nem szólsz hozzá semmit? Ha jól emlékszem, éppen te voltál az, aki felvetette ezt az egészet, most meg milyen csöndes vagy! Talán csak nem gondoltad meg magad?
Athéné Erisz! Hagyjad békén Gaiát! Ne felejtsd el, 6 csak végső elkeseredésében fakadt ki, de te voltál az, aki ebből messzemenő következtetéseket vontál le.
Poszeidón És tökéletesen igaza volt! Azok közül a dolgok közül, amiket itt most felsoroltunk, jóformán egy is elég lenne ahhoz, hogy megtegyük, amit elhatároztunk.
Athéné De amit eddig csináltatok tárgyalás címszó alatt, az ugyancsak egyoldalú volt. Ezt megtehettétek volna anélkül is, hogy idehívtuk volna. Ha nem vettétek volna észre, egyszer se hagytátok szóhoz jutni!
Arész Mi az, hogy nem hagytuk szóhoz jutni? Nem tudott szóhoz jutni, és erre számítottam is! Az igazsággal szemben nem tud mit felhozni.
Athéné Kinek az igazsága? A te szemszögödből naná, hogy azaz igazság,amit te mondasz! Ennyire szűklátókörű lennél?
Arész Nagyon furcsa, de ezek szerint mi itt legtöbben nagyon szűklátókörűek vagyunk, mégpedig – micsoda érdekes véletlen! – éppen ugyanúgy szűkült le mindannyiunk látóköre, és mind ugyanazt gondoljuk.
Athéné Attól, hogy többen mondtok valamit, attól az még lehet hülyeség. Már előfordult, hogy többen mondtak hülyeséget egyszerre, mégse nekik volt igazuk!
Arész Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz velem? Te mindig azt hitted, hogy valami rohadt bölcs vagy! Az még hagyján, hogy képtelen vagy felfogni, miről is van szó valójában, de ráadásul még minket hülyézel le!
Ember (kezd nekibátorodni) Akárkik is legyetek, eddig nagyon emberfelettinek akartátok feltűntetni magatokat, pedig úgy látom, nem sokban különbözünk.
Zeusz Igazán sajnálom, hogy így alakult a dolog. (Arészhoz) Tudtam, hogy nincs annyi eszed, hogy visszatartsd magad. (Az emberhez) De ha már így történt, én kérlek meg: próbálj valamit felhozni a mentségedre – a mentségetekre!
Ember De nem értem, miért tartozom én itt bármiért magyarázattal, amit közvetlenül nem én követtem el? És még mindig nem értem, mi ez az egész.
Zeusz Csak hogy komolyan vedd, úgy látszik, kénytelen leszek felvilágosítani téged.
Ember Na! Éppen ideje.
Zeusz Egyszóval: mi képviseljük a Földet irányító erőket, mindegy, hogy ezt hogy nevezzük. Mondjuk úgy, hogy mi vagyunk az istenek, bár nem szeretem ezt a szót.
Ember Persze. Én meg Ali baba vagyok.
Zeusz Hm. Előre is elnézést. (Valami látványos effektust produkál) Csak hogy elhidd.
Ember Jézusom! (A szájára csap) Ó, jaj, bocsánat. Szóval ti vagytok itt az istenek. Röhej. Őrület. Rémálom. Fél nyolckor pedig föl kell ébrednem, bármilyen izgalmas is. Na jó, akkor folytassuk a játékot. Tehát?
Zeusz Tehát mi az előbb felsorolt vádak alapján azt a döntést hoztuk (fölnéz, elhadarja), hogy elpusztítjuk az emberiséget. Persze csak akkor, ha nem tudsz mit felhozni a mentségetekre, amint azt már mondtam.
Ember Hogy elpusztítjátok az emberiséget? Na jó, hát ez már rémálomnak is durva. De milyen alapon? Milyen jogcímen? Hiszen mi neveztünk ki titeket isteneknek! Mi teremtettük magát a Teremtőt is! És ahogy elnéztem az imént azt a kettőt (Arészre és Athénére mutat) száz százalékig a magunk képére és hasonlatosságára. Bármilyen fájdalmas és illúzióromboló ez nektek, és némelyikünknek ott lenn, mi és ti teljesen ugyanazok vagyunk. Milyen alapon, milyen jogcímen tartozunk tehát nektek bocsánatkéréssel? Azért, mert önös érdekből elpusztítjuk egymást? Ilyenre formáit minket a természet, hiszen mi lenne, ha nem az önfenntartás vezetné az egyed életét? Hamvába holt volna az egész evolúció, az egész élővilág! Igaz, van aki nem abból a célból öl, de azt mi is elítéljük. És mellesleg ti is ezt tennétek, ha tehetnétek, de mert nem megy, gyakran úgy élitek ki magatokat hogy minket tizedeltek! Vagy a művészetünkért tartozunk felelősséggel? Mi közötök hozzá? Magunknak csináljuk, próbálkozunk, változtatunk, és higgyétek el, hogy minden nemzedék, éljen bármilyen körülmények között is, kitermel és létrehoz maradandó remekműveket. Az építészetünkkel van baj? Hát először is, a Sydney-i Operaház nem a párizsi helyett van, hanem ez is van, és az is van. Az lenne a vétek, ha elvetnénk és lerombolnánk az elmúlt századok építészeti remekeit, és a helyükre építenénk, mint ahogy néhány elvakult meg is tette. Egyébként meg mit csináljunk? Hát valahol lakni kell, nem lehet örökké gigantikus dómokat és fényűző palotákat építeni! Mit csináljunk, ha még a háborúk ellenére is egyre és egyre többen vagyunk? És még visszatérve, miért funkcióvesztett a művészet? Nem igaz, hogy az, csak mindenki számára más és más a funkciója. Mindenki tetszés szerint nézi és hallgatja és értelmezi. Egyébként sem olyan könnyű annyira tökéleteset alkotni, mint mondjuk Beethoven, éppen azért, mert minden alkotó emberben ösztönös irtózat van attól, hogy valakit a legkisebb mértékben is utánozzon, amikor sajátot és egyedit akar teremteni. Úgyhogy senkinek semmi joga a művészetünk fölött ítélkezni. Sem az életvitelünk fölött. Az egyetlen valami – vagy valaki, mit tudom én, most hogy hívjam – a Föld, akit meg kell követnünk, akinek bocsánatkéréssel tartozunk. Ellene is az az egyetlen vétkünk, hogy meg szeretnénk élni rajta. Mindannyian. Ha ötmilliárdan vagyunk, ötmilliárdan szeretnénk megélni, csakhogy sokan közülünk sajnos még a valóban bevezethetőnek látszó környezetvédelmi újításokat se tudják elfogadni, és általában nem azért, mert ragaszkodnak eddigi kényelmes életformájukhoz, hanem mert például nincsenek meg a megfelelő anyagi eszközeik. Próbálja valaki megmagyarázni az afrikai földművesnek, hogy ne vágja ki az erdőt, mert a Föld növényállománya rohamosan csökken, amikor az ő és családja napi megélhetése függ attól a pár kiló francos gabonától vagy mástól! Jól van, tudom, ez nem mentség, csak azért mondtam, nehogy azt higgyétek, hogy mi képtelenek vagyunk átlátni a helyzetet. Ellenkezőleg, a legrosszabb, hogy tudjuk, mit csinálunk, és tudjuk, hogy ez a Földnek rossz. (Szünet, sóhajt) Melyikőtök itta Föld… hm…marhaság…a Föld istene, vagy mi?
Zeusz Istennője. Ő az. (Gaiára mutat, aki mindvégig arcát kezébe temetve ült, valahol hátul)
Ember (megindul feléje, az istenek utat nyitnak neki, bátortalanul) Asszonyom, én… khm. (Gaia vállára teszi a kezét)
Gaia (lassan felé fordítja szomorú tekintetét; föláll és átöleli, így állnak egy darabig)
Ember (óvatosan kibontakozik Gaia öleléséből, és lassú léptekkel el, pár pillanatig csönd)
Erisz (halkan, feszülten) Gaia, te… te rongy! Te senki! Elég volt csak egy kicsit a szoknyádhoz dörgölőznie, anyuka így, anyuka úgy, és te már megbocsájtottál neki! A férfiak rohadtul értenek ahhoz, hogy csak egy kicsit szépen néznek, egy pár hízelgő szó, és anyuka kisfia máris mintha sose csinált volna semmi rosszat!
Poszeidón (dühösen) Hogy tehetted ezt? Lefogadom, hogy most teljesen tiszta lelkiismerettel távozott, annak a tudatában, hogy ő mindent megtett, ami tőle telhető. Ami azt illeti, tényleg csak ennyi telik tőle. Szabadkozik egy kicsit, eljátssza az ártatlant, aztán egy könnycsatornákra ható jelenet, és kész! Sose volt többre képes. De te, Gaia, vagy annyira vak és vén érzelgős, hogy ezzel két vállra tud fektetni. Bedőltél neki, meg a régi ócska trükkjeinek!
Gaia Tudom, hogy süket füleknek beszélek, de azért elmondom. Lehet, hogy én gyenge vagyok, lehet, hogy vén érzelgős vagyok, bármit mondhatsz: ő akkor is a fiam…
Poszeidón Istenem, a fiad! A te egyetlen, aranyos, undorító, tömeggyilkos fiad!
Gaia Engedd, hogy végigmondjam. Rátok úgyse vagyok befolyással, de legalább Zeusz tudja meg, mit gondolok és mit érzek. Én egyszerűen képtelen lennék a beleegyezésemet adni ahhoz, hogy elpusztítsátok őket. Nem tudok mást mondani, nem tudom mással magyarázni, mint hogy a fiaim, akármilyenek is. Hát, most mit csináljak?
Poszeidón Pillanatokon belül megmondom neked, mit csináljál: menjél innen! Mi itt az istenek vagyunk, és elvileg az a dolgunk, hogy felülvizsgáljuk őket és felülemelkedjünk a rövidlátó szempontjaikon. És aki erre nem képes, mert gyenge és érzelgős, az mitől lenne isten? A fenébe is, menjél le hozzájuk, éljél közöttük és figyeld, ahogy tönkreteszik magukat – és tönkretesznek téged! Ha neked ez kell…
Gaia Igen. Tényleg lemegyek hozzájuk. Érezzék, hogy a Föld mellettük áll, ha már más nem. Döntsetek akárhogy, de mostantól, ha az embereket elpusztítjátok, én is köztük leszek, és engem is elpusztítotok. Mert meggyőződésem, hogy a Földön nem véletlenül jött létre az ember, csak úgy. Ha nem is valami külső erő alakította, a Föld talán mégis rendeltetett volt arra, hogy az embert létrehozza. És titeket – igen, titeket pedig az ember teremtett, és ha ő elpusztul, elpusztultok ti is mind. Tegyétek, amit jónak láttok. (El.)
 |
Az itt olvasható versek a Balatonalmádiban tartott nemzetközi zenei, irodalmi, képzőművészeti találkozó idején születtek a Cimbora Vakáció Tábor költői műhelyében. Onnan valók a megadott rímekre írt szonettek is, melyeknek mintája a híres József Attila – lllyés Gyula Szonett-játék volt. Arany János személyes rögtönzését, a Weiss barátom… című verset folytatta az egyik ifjú versíró, ketten pedig Csokonai Vitéz Mihály az Alku című kettős dalát véve mintául költöttek közös párverset. A linómetszetek Morvái László irányításával készültek. |
| Esztergás Tibor (14 éves) |
Kérdezel, s én süketen bámulom a szemedet.
Nem nyitom számat, pedig felelnem kellene.
Riadt vagy és dühös. Dobálod fel-le a kezedet.
Zúg a fülem, nem hallok semmit. Gesztenye.
Akármit mondasz, nem érdekel.
Gyűlölni akarlak magadért.
Csak hogy dühös légy, mindenre azt mondom:
Gesztenye! Gesztenye! – egy húszasért.
Már lilul a fejed. Én magamban röhögök.
Szemét vagyok. – Na, mi kellene?
Látom, hogy mindjárt elsírod magad.
De csak annyit mondok: Gesztenye!
A parton sétál egy szomorú gólya,
sajnálja azt, hogy nincsen nála lóvé,
csak egy kis nadrág, de az is a lóé.
Busongva nézi, mint úszik egy bója.
Lassan, komótosan a partot rója.
Olyan a Balaton, mint piszkos hólé.
Lesi, a nád közt kecskebéka szól-é.
De nem szól, és a gólya éhes. Ó, jaj!
Jót hörpint bújában a karcos borból,
felszáll egy hajóra, s nagyokat horkol,
alszik szegény, s elindul a hajó.
Nagy bánatában sós könnyeit issza,
és józanságát sírva sírja vissza.
A parton békát enni volna jó.
Weiss barátom, azt a foltot.
Amely tavaly még nem volt ott,
Viseld egészségesen.
Tudom, hűségesen hordod,
S nem veszted el sohasem.
Kabátodhoz illik, hidd el,
Mosodába hát ne vidd el.
Jól áll neked, barátom,
Az a folt a kabáton.
C.-nek és L.-nek
Körülöttünk szürke házak,
bennünk bezárkózva a magas falak –
vastagon és sápadtan, bőrükön
fekete ráncok, s mi
kint állunk az ajtók előtt,
kulccsal a kezünkben, elvágyódva.
Portól vastag, seszínű függönyök
előtt órákig néznénk a külső időt,
látva a napok ismétlődését
az utca változó fényében,
fényképezőgéppel a fejünkben,
összegyűrt negatívok tekercseivel –
esténként ha egyedül vagyunk,
elönt a meleg.
Acélszívünket elzárták a
nehéz, kétszárnyas ajtók;
a városban vörös pamutgombolyagok
futnak nyomunkban, s újra
ott állunk az ajtók előtt,
kulccsal a kezünkben, elvágyódva.
Ma visszatért hozzám az öreg gólya,
őt nem érdekli, hogy kié a lóvé,
az én hazámban ma már csak a lóé.
Életemben örök határ a bója.
Minden ember a saját útját rója,
olyan a sorsuk, mint a szürke hólé.
Ha sírsz, hallgasd az öreg gólyát, szól-é?
Suttog a múltból, és annyit mond: ó, jaj!
Ha örömet szereznék hitvány borból,
amíg odakinn az éjszaka horkol,
és eljönne a rimbaud-i hajó,
míg a hajnal az ég harmatját issza,
én elhagynám a bort, nem térnék vissza,
most vigadni egyedül volna jó.
Tekinteted,
Mi bensőmig hatol.
Feldúlja belőled lelt lelkem,
És csontig tépi törött testem;
Mélységekig hatol
Tekinteted.
Áruld el most, furcsa fiú,
ismersz-e?
Nem ismerlek, furcsa leány,
ki vagy te?
Én vagyok az éj illata,
körbejárok.
Én pedig a hajnal szele,
társra várok.
Messzi dombon égő fáklyák,
lángjuk kósza felhők rágják,
részeg a hold, szürke a táj,
elszabadult a csillagnyáj.
A nap alig zárul még be,
álompor villant a légbe,
sárga ködként körbe röppen,
arcodba is belecsöppen.
Belecsöppen, s ott is marad,
lassan furcsán érzed magad,
míg le nem csukódik a szem,
most csoda történt, azt hiszem.
Ez érzést már rég kerested,
súlytalanná válik tested,
kezed, lábad emelkedik,
már csaknem a felhőt szelik.
A föld csak egy apró labda,
de érted, hogy ez nem csapda,
egy más világ, úgy találom,
nem élet, maga az álom.
Egy kis tízforintost talált a gólya,
töpreng, vajon kié lehet e lóvé,
talán a birkáé, vagy épp a lóé,
jó rejtekhely lesz néki majd a bója.
Gazdag madárként már az utcát rója,
az árokparton még ott van a hólé,
meglátja a lovat, várja, hogy szól-é,
s a kocsmába fut, csak ne lássák, ó jaj!
És ha már ott van, hát rendel a borból,
fél óra múlva jó hangosan horkol,
azt álmodja, hogy övé egy hajó.
Miközben az összes pénzét elissza,
arra gondol, hogy sosem kapja vissza,
gazdagnak lenni bizony volna jó.
