Régi újságok lapozgatóját néha kellemes meglepetés éri, amikor jelentős szerző elfeledett írására bukkan. Ekként találtam rá az alábbiakban közölt novellára a Filmvilág 1958-as első évfolyamának május 1-jei számában.
Úgy tartja számon az irodalmi köztudat, hogy Örkény Istvánt 1958-ban publikációs tilalom sújtotta. Ezért is érdekes ez a novella, amely azóta – tudtommal – egyszer sem jelent meg újra. Bár alcíme erre céloz, a hangulatos írásból film nem készült. A novellából sugárzó szeretetten részvét indokolja újbóli közlését.
KELECSÉNYI LÁSZLÓ
Egy külvárosi templom középhajója. Olcsó, aranyozott gipszangyalok, futószalagon készült szűzanyák. Délelőtt van, söprik a kőpadlót, egy orgonista gyakorol, ötször is nekirugaszkodik a fugának. Csak néhány öreg nénike üldögél a jó hűvösön, inkább önmagával, mint Istennel társalogva. S egy állapotos munkásasszony térdel egy mellékoltár előtt. Időnként elönti a keserűség s abbahagyja az imádságot; aztán erőt vesz magán és belekezd újra.
Jani, az asszony nyolcéves kisfia unatkozik. Elmegy az egyik mellékoltárhoz, ahol egy nénike három szál gyertyát gyújtott. Megvárja, míg tovább nem megy, s elfújja. Ezt kétszer megismétli, s a néni, aki először saját magát vádolja szórakozottsággal, harmadszor, amikor visszapillant és újra meggyújtja a gyertyákat, szemrehányó pillantást vet Szent Antalra, mintha annak tulajdonítaná a csínyt.
Müllerné – így hívják az állapotos asszonyt – kézenfogja a kisfiát és kimegy a templomból. Elindulnak hazafelé; az Illatos úti munkásházak egyikében laknak.
Ahogy mennek, egy kislány jön szembe, kezében léggömb. A kisfiú megáll, sóváran nézi, az anyja kézenfogja és továbbvezeti. Jön egy kalauznő két gyerekkel, mindegyiknek van léggömbje. A kisfiút megint elfogja a sóvárgás. így érnek ki a Soroksári út sarkára. Itt áll a léggömbárus.
Janinak földbe gyökerezik a lába. Az anyja hívogatja, a fiú nem bír továbbmenni. Müllerné egy sóhajjal az árushoz lép. Az élelmes árus rögtön lefűz egy nagy, piros léggömböt, fölcsavarja Jani egyik gombjára.
– Hogy ez? – kérdezi az asszony.
Mikor az árát megtudja, visszateszi a pénzt a kis patkótárcába. De a fiú arcán akkora csalódás látszik, hogy nincs ereje visszavenni a léggömböt. Egy sóhajjal kifizeti az árát. Látszik, hogy ez a kis pénz is számít neki.
Mennek tovább. A kisfiú boldog. Most ő találkozik sóvár szemekkel. Nem lehet bírni vele. Ugrál, futkos, egy megvadult kiscsikó. A ház előtt a gyerekek sorfalat állnak, s ő bevonul a pompás zsákmánnyal.
Hazaérkeznek. Apja (aki délutános) elaludt a konyhazsámolyon. Jöttükre fölébred, első pillantása a léggömbre esik. Nem szól egy szót sem, de látszik, rosszallja.
– Mit néz ezen a léggömbön? – kérdezi Müllerné. – Már ennyi öröme se legyen ennek a gyereknek?
Müller visszafekszik, lustán fújja a füstöt, nem szól. Az a fajta ember, akinek nincs szerencséje, de nem is nagyon érdemli meg, hogy legyen. Nem érdekli semmi, nem ügyes, nem jó munkás, elherdálja az életét s valami csodára vár.
Az asszony megfőzi az ebédet. S közben néha odaszól az urának, folytatja a már régóta húzódó, egyoldalú, reménytelen vitát.
– Kétszer megnézek minden fillért, de úgy sem tudunk semmit félretenni.
Müller nem szól. De az asszony érti.
– Hát mire várjak? Hogy maga megemberelje magát? Arra várhatok.
És később:
– Tudja meg, hogy egy szál pelenkánk sincs. Más asszony ilyenkor már fikszundfertig várja a gyerekét.
És amikor már asztalon gőzöl az ebéd, s az ember meg se mozdul, odamegy hozzá:
– Mi az? Még el is akar késni?
Müller föltápászkodik, megeszi az ebédet, fejébe nyomja kalapját. Az ajtóban megáll. Nem sok meggyőződéssel mondja:
– Ne félj: Nemsokára lesz valami.
Az asszony nem is válaszol.
– Megkapsz mindent, ami kell. Most várok valamit.
Az asszony nem szól. Müller még vár egy kicsit, aztán elmegy. Aztán Janika kéredzkedik le az utcára. Fogja a léggömböt, boldogan leszalad a lépcsőn, de félútról visszajön, bekopog. Anyja bosszúsan hagyja abba a mosogatást.
– Anyu kérem, ha meglesz a testvérkém, akkor nem tetszik többé nekem léggömböt venni?
– Hagyj békén! ? – csapja be az ajtót Müllerné.
Jani lemegy az utcára. Most már nem olyan nagy esemény az ő léggömbje. Példáján felbuzdulva, a házbeli gyerekek is vettek, olyik kettőt-hármat is kimuzsikált az anyjából. Azt játsszák, hogy összefogják valamennyit, s a legkisebbik kezébe nyomják: fölrepül-e. De a gyerek nem repül föl, Janiét is elkérik, de ő nem adja oda. Kicsúfolják, milyen irigy.
Elszégyelli magát, továbbmegy, valamin töri a fejét. Arca földerül, belép a sarki trafikba. Sokan vannak, mennek munkába a férfiak, mind vesznek cigarettát.
– Irma néni, tessék szíves lenni kölcsön adni egy kis papírt és ceruzát.
Irma néni amúgyis ügyetlen trafikosné. Alig győzi a nagy rohamot, belezavarodik a visszaadásba, egyre többen vannak és ez a kisfiú, mint a verkli, ismétli, már ötödször:
– Irma néni, tessék szíves lenni kölcsön adni egy kis papírt és ceruzát.
Végül – hogy szabaduljon tőle – odalöki neki.
– Irma néni kérem, vékonyabbat tessék.
Mert csak egy darab barna csomagolópapírt talált a trafikosné. Ez a mondat is elhangzik még négyszer, s Jani megkapja, amit kért. Leül, mindenkinek elállja az útját, de szép lassan és iskolásán írni kezd.
»Édes jó Istenkém, most már testvérkém lesz, lehet, hogy kettő is lesz minta Pöspiszének, csak te tudsz segíteni, mert apunak nem adnak jó munkát, mindig csak egyes darabot és nem lesz pénzünk, még piros léggömbre sem. Müller János II. oszt. Illatos út 127. III. em. 4.«
Ráköti a madzagra és kezdődik a búcsú a léggömbtől. Nem könnyű dolog ez. Az ember eleresztené is, mert hátha jobbra fordul a sora, de fogná is, mert oly piros és oly vidáman rángatja a spárgát a szélben… Egyszer elereszti, de utánakap, visszahúzza. Aztán továbbmegy. Megint eleresztené, de épp arra jön egy rendőr, ránéz a léggömbre, Jani megijed, hátha nem szabad. Elfut, s aztán egy üres telekről, ahol senki sem látja, fölereszti.
Néz utána, szeme csupa könny. Megy, megy föl a léggömb, aztán egyszerre belekap a szél, elkapja s viszi magával, el a háztetők fölött, el a templom keresztje fölött, el a napfényben szikrázó Budapest fölött…
A felhők közt vagyunk már. Itt táncol a léggömb, rajta a kis levél. Lent a város óriási, elnyúlt teste, fönt ez a szelek játéka, semmiség. Ragadja a szél, el a Margitsziget fölött, ez már Újpest, ez már talán Vác… Följebb, már csak egy pont látszik a felhők szegélye alatt s akkor elpukkad a léggömb és zuhanni kezd.
Robog a délutáni vonat a nagymarosi dunakanyarban. Bent, egy nyitott, harmadosztályú kocsiban majdnem csupa munkás, aki az alagi, dunakeszi gyárakból utazik haza munka után. Az egyik bóbiskol, a másik olvas, két ember hangosan veszekszik valami futball-butaságon az ablak előtt. Egy sarokban, térdükre rakott vulkántáskán, négy öreg munkás ultizik. Az egyik öreg, beesett arcú, huncut szemű férfi, akit »Vasálarcosnak« csúfolnak, mert mozgékony arcával mindent ki tud fejezni, nagy nevetség tárgya. Fogadnak is vele, hogy leosztják neki a lapot és a partnerek az arcáról leolvassák, hogy milyen lapja van neki. Kiosztják, az öreg mimikázik, s egy kövér partner bemondja:
– Vörös disznó, alsó, tízes, meg a tök király.
Leteríti a lapját, kis híján eltalálta a kövér, hogy milyen lapot kapott. Nagy lesz a kacagás, mások is odalépnek, azoknak is el kell mondani, mi történt, viharzik a nevetés, a Vasálarcos úgy kacag, hogy fuldokló köhögés vesz erőt rajta. Kinyitja az ablakot, kihajol egy kis jó levegőt szívni. Az ablakon egy kis piros gumidarabot verdes befelé a szél.
Gépiesen utánanyúl, de a gumi madzaghoz van kötve, nem jön befelé. Rángatja, aztán kihajol, óvatosan huzigálja; a vagon tetején levő kis szellőzőnyílásról lecsavarodik a madzag s a madzag végén a levél. Az öreg behúzza, olvasni kezdi.
Már kiosztották a lapját, de ő csak olvas, mozgékony arcán mély megindultság.
– Még nem is láttad a lapodat és már zokogsz? – csúfolja a kövér. De az öregember szó nélkül kezébe nyomja a levelet. Ő is elolvassa. Aztán fölolvassa. Csönd lesz a sarokban. Odaát fölfigyelnek a csöndre, valaki átjön, elcsöndesül az egész vagon. Bejön a kalauz, meghökkenve néz körül s hallja:
»… nem lesz pénzünk még piros léggömbre sem. Müller János II. oszt. Illatos út 127. III. em. 4.«
– Adja csak ide – mondja valaki a tömegből. – Isten bizony fölírom a címét és küldök neki egy piros luftballont.
Írja a címet. A Vasálarcos elgondolkozva mondja:
– Nekünk még megvan a Misiké járókája. Nem is fog kelleni egyhamar senkinek.
– Inkább pelenka kell – mondja egy avatott asszony. – Az kerül legtöbbe és abból sohasem elég.
És a kövérnek föl kell állnia a padra és hangosan felolvasnia a címet. Még a kalauz is kiveszi tintaceruzáját, megnyálazza és a blokkja hátára ír.
Az Illatos úti bérkaszárnya előtt megáll a posta zöld autója. Leszáll a postás, kinyitja az autó ajtaját, rakja ki a csomagokat. Megjelenik egy gyerekfürdőkád, két demizson, egy ketrecbe bezárva két pár csirke, s utána a csomagok lavinája. Utoljára egy összecsukható járókát vesz ki az autóból a postás, melynek korlátján, hosszú madzagra kötve, piros léggömb himbál már kissé hervatagon. Selyempapír van ráragasztva, s a papírra rámázolva a cím:
Müller János
Illatos út 127. III. em. 4.
A szél belekap a léggömbbe, mely friss erőre kap, megfeszíti a spárgát és jókedvűen csapkod a levegőben.
1912-ben született és 1940-ben halt meg. Vietnam egykori fővárosában, Huêban végezte tanulmányait, ahol katolikus neveltetésben részesült, és szembenállása Vietnam uralkodó vallásával, a buddhizmussal számos verséből ki is tetszik. Líráját a századelő Vietnámjának legfontosabb költészeti mozgalma a Tho mói (Új vers) mozgalom határozta meg. Jóformán ő az egyetlen vietnami költő, akinek életművében fontos helyet kap az érzéki szerelem – versei ezért évtizedeken át tiltottak voltak. Életében csak egyetlen kötete jelent meg, a Gái guê (Falusi leány). Összes verseit nemrég gyűjtötték össze s adták ki hazájában. Alábbi négy versével most mutatkozik be magyar nyelven.
Régóta nyitva bár házad –
Ám félek belépni utánad.
Ruhádnak illata szeplőtlen.
Harmatos krizantém – kívánlak.
Néma víz. Kél a hold. Bambusz-árny.
Szétterül gyönge fű pázsitén.
Éjjeli tó körül sás neszez.
Női hang csendül, és ring a nád.
Leng az ág. Ám a dal megszakad.
Karcsú lány lép elő ott alant.
Lábait nem fedi már ruha.
Bőre – hó. Férfiszem fennakad.
Fordul a tó felé gyermekin.
Csillan a vízkörök tükrein.
Arca – csak egyetlen lágy mosoly.
Habfodor rejti el terveit.
Kupában ring a holdsugár
Fürödve tán párjára vár – kacér!
A tó vizét fodrozza szél
Szívem hűséget nem remél ma már
A torkod száraz, hát igyál!
Az öröm végre megtalál – de most
Hörpints kis holdfényt hamarost
A borral – édes-asszonyost nyakalj!
Sárgáll a krizantém – itt az ősz.
Szirmánál a holdfény elidőz.
Királynő-orcája csodaszép.
Szerelmünk már minden mást legyőz.
SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI
1939-ben született, Belgrádban élő Crna Gora-i (montenegrói) író. Négy elbeszéléskötete jelent meg: A fű konoksága, 1969., Valami, 1972., Félreértések, 1986., A történelem kereke, 1988. E két rövid novellájával először olvasható magyarul.
Igen, igen, harcos is voltam… Ki beszélt neked erről?… Csak ne akarjatok engem belerángatni ebbe a ti hogyishívjákotokba… Én, testvér, parasztember vagyok. Rákényszerültem. Azt nem mesélték el neked, hogy mért álltam be harcosnak? Hát, majd én elmondom akkor… Idejön a sereg, itt ülnek jópáran a ház előtt – nem volt még meg ez a ház, hanem csak amaz, amelyik leégett, amikor azok a gyújtogatások voltak –, én meg csak hordom ki nekik palackban a pálinkát. Aztán, amikor a parancsnokuk észrevette a lovamat-a legrosszabbkor vezettem elő, hogy elinduljak vele valahova – azt mondja nekem: Ezt a lovat nekünk adod. Nem fogjuk, azt mondja, elvenni, pedig megtehetnénk, hanem te fogod szépszerével nekünk adományozni. A népi hadsereg szükségleteire, azt mondja. Mintha a mennykő csapott volna belém. Hát mi lesz énvelem, szerencsétlennel, ha rólam is, a lovamról is lenyúzzák a bőrt! Micsoda ló! Jól össze voltunk már szokva… Nem kellett annak ostor. Beszélgettünk egymással… Rákezdtem hát, hogy mi lesz énvelem… Mire ő azt mondja, elég a szóból, a népi hadsereg szükségleteire, tudod, mi az, hogy népi hadsereg… Tudom, istenemre! De azért csak jajveszékeltem még egy kicsit: Isten az atyám, nem fogtok ti vigyázni rá, tönkre fogjátok nyúzni, nem látom én soha viszont… Akkor már nekem is vele kéne mennem. Hé, ha te is jönni akarsz – csak pislogtak egymásra vigyorogva –, annál jobb…
Hát így mentem el.
Atyaúristen, mennyit szenvedtünk! Mit össze nem kínlódtam abban a nagy ínségben, hogy etetni tudjam, hogy megvédjem, megóvjam.
Aztán ott valahol Boszniában, Prozor környékén lehelte ki a páráját. Én meg mehettem tovább.
Amikor pedig véget ért a háború, jöttem vissza, onnan jöttem lentről, erre fölfelé, ottan leültem egy szusszanásnyira, körülkémlelni a vidéken, s hát amint az orromat megcsapta az itthoni fű szaga, amint rápillantottam az út menti, érintetlen kalászokra – elhiheted, telifutott könnyel a szemem…
(A Félreértések című kötetből)
Nekiállt az asszony ablakot mosni. (Talán azt hitte, attól fölvirrad egy kicsit a világ.) A faluban pedig katonaság fészkelt. És ahogy mozgatta az ablakot, beleverődött egy sugár – sütött hétágra, szép tavaszi nap volt – valami gazember szemébe. Az megeresztett egy sorozatot – odalett az ablak, odalett egy élet.
(A történelem kereke című kötetből)
CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI
„Verdi zenéje félresöpri végül a visszatérés nagy lidércnyomását” – írta valamelyik versében Franco Cajani, a neves lombardiai költő. A vers egy dunaparti sétája során fogant, napjainkban. A múlt század derekán, az olasz egységért folytatott függetlenségi harc idején Verdi zenéje egy teljes nép szorongását söpörte el. Az ifjú mester óriási szerepet játszott a szabadság tüzének felszításában, korai operáinak kórusai a Risorgimento tömegdalaivá váltak. A Nabucco bemutatója 1842-ben a Szállj gondolat aranyszárnyon kezdetű kardal jóvoltából osztrákellenes tüntetéssé terebélyesedett. Egy évvel később, a Lombardok egyik kórusa még a kor jeles költőjét, Giuseppe Giustit is megihlette:
Egy Verdi-karban Isten fénye gyulladt,
vágyó lombardok ajkán kélt az ének
így: „ Ó Urunk, érted vágtunk az útnak” –
s a szívek ettől megrészegülének.
És most Franco barátom lelkéből söpörte ki a lidércnyomást Verdi. Néhány órára legalábbis. Mert amúgy a szorongás állandóan bennünk tanyáz manapság. Az idei január egyik napján Szabó György író lakásán hármasünnep volt: Cajani 3-án, Szabó György 10-én, e sorok írója pedig 24-én töltötte be ikszedik életévét. A közös születésnapi vacsorán jó volt a hangulat, Francóval széles jókedvünkben még verset is írtunk. Közösen. Néhány sort ő, néhány sort én. Váltakozva. Olaszul természetesen. Lefordítottam. A saját soraimat is. Közreadom, íme (az általam írt sorokat dőlt betűvel szedtük):
A visszatérés létforrásainkhoz
véglegesült e januári éjben,
mely hó nélkül olyan, mint meztelen nő,
kit unalom köznapjai aláznak,
a hármasegységben kutat szerelmet,
elvetve értelmét létnek s halálnak,
a szeretet, amelytől minden éled:
egy dunaparti séta szép gyümölcse.
De lám, fakó s halott a Duna immár,
a partjain gyötrelmes a bolyongás
s a hármasság „rossz”, „rontás”,
„rothadás” ma
Hungária könyörtelen telében.
Akár Itália, felkél Magyarhon,
nem kormányos – hajótörött a költő,
nem képes úszni széles Balatonban,
mégha Dunáról fúj is még a szél, mert
a szél csak fúj, tovább is fúj Keletről
és bárhogy légyen is: a szél a győztes,
végül a szél az úr, Istennek hála
(vagy valakinek fönt a fellegek közt).
Bak és Vízöntő jegyzi ezt az évet,
férfitanúi rég letűnt szokásnak,
igazságot és verset szentesítve
a kenetteljes áldással, mi éltet
a húnyt holdfényú, csillagtalan éjben.
A vers – lévén a legszemélyesebb műfaj – mindig leleplez. Kiadja létrehozóit. Hiába írtuk emelkedett hangulatban a fenti költeményt, a kor meghatározó életérzése, a szorongás határozza meg alapvetően a tónusát. A lidércnyomás, amely már-már világméretű.
Lesz-e Verdi-zene, amely félresöpri?
Ha valaki netalán megkérdezné tőlem, hogy kiről-miről nevezetes a mai Cegléd, akkor így válaszolnék: Cegléd városában él és dolgozik a földkerekség egyik legismertebb, 314 (!) nemzetközi díjjal elismert, Balázs Béla-díjas, SZOT-díjas, Érdemes Művész, az Évszázad Kiváló Fotóművésze (New York, 1980) rangját viselő Tóth István, aki eddig több mint 2210 nemzetközi kiállításon vett részt. A Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja fotószövetségének-fotóklubjának tiszteletbeli tagja. Kimagasló művészetét a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége (FIAP, Svájc) 1990-ben az Excellence-FIAP kitüntetéssel ismerte el.
Tóth István alkotásai – önálló kiállításokon – hazánk és a külföld sok-sok városában egyaránt, és széles körben ismertek. A művész mindmáig szünet nélkül új és újabb meghívásokat kap a világ minden tájáról hosszantartó vándorkiállításokra is, ami nem csoda, nem is véletlen, hiszen a Tóth-kollekciók bemutatása mindenütt eseményszámba megy.
Kérdezhetjük: mi az oka a rendkívüli érdeklődésnek, illetve annak, hogy Tóth Istvánt már most, életében is a világszerte ismert nagy magyar elődök – Székely Aladár, Kertész André, Brassai Gyula, Munkácsi Márton, Robert Capa-Friedmann András – közé sorolják? Az ok az, hogy Tóth István mélyreható látást tanúsító, s ugyanakkor gondos-mívességgel varázsolt fényképei – legyen bár szó falusi-városi emberek életéből merített s őket jellemző pillanatokról, vagy az eseményeket és jelenségeket övező tájak-környezetek hangulatalakító milyenségéről, avagy műtermek vibráló atmoszférájában alkotó-gondolkozó-töprengő kortárs- művészek portréiról, de akár a fotóművész gyermekkorát felidéző emlékekről is ezekkel bizonyítható Tóth István lényeglátó művészete, illetve az, hogy ő, fotóobjektívje közvetítésével a meghatározó lényeget tudja rögzíteni, és azt szuggesztív módon a nézők elé tárni.
Ezért, és a fotóművészeti alkotások iránt érdeklődők figyelmébe is ajánlhatom azt a szép, nyomdatechnikailag tökéletesen kivitelezett albumot, amelynek a címe – sokatmondóan – csupán ennyi: TÓTH ISTVÁN (a szerző kiadása 1985-ben, Xantus Gyula öt nyelven megírt előszó-tanulmányával; Petőfi Nyomda, Kecskemét).Az albumban levő 194 művészi fénykép minden bizonnyal megerősíti az előbbiek szerint vázolt vélekedés helytállóságát, akárcsak legutóbbi kiállítása is (Cegléden 1992 május-júniusában), melyen a művész Egy csepp India címmel – feltűnően nagy érdeklődés közepette – mutatta be egy távoli világrész életét-hangulatát, bár csak cseppként sugallóan, de mégis az egész Indiát jellemezve. A falakat kitöltő egzotikus fotókat a látogatók lelkes tetszésnyilvánítással fogadták. A fotógyűjteményt India városaiban is bemutatják.
Meggyőződésem, hogy Tóth István tartalmas és színvonalas munkássága, mely műértő kritikusok egész sorát foglalkoztatta már eddig is, még sok értékes alkotással fogja gazdagítani a fotóművészet történetének lapjait.
Csepel egyik lakótelepi házának negyedik emeletén egy kis kétszobás lakásban működik immár három éve a Martin Luther King Egyesület. Könyvek mindenütt: a polcon, a székeken, az ágyon, iratok szanaszét, az egyik széken telefax, a másikon telefon. Színes bőrűek jönnek-mennek, angol és francia szótól hangosak a szobák. Nyílik az ajtó. Egy magas, szakállas, szemüveges fiatalember jelenik meg szabadidőruhában, mezítláb. Ill Márton, az egyesület egyik vezetője, pár éve végzett az Állatorvosi Egyetemen. Így aztán önként adódik az első kérdés:
– Miért nem lovakat vagy más állatokat gyógyít?
– A lovakat eleve ki kellett zárnom, mert az államvizsga idején gerincsérvet kaptam. Megbénult a jobb lábam, és megoperáltak. Emiatt hosszú ideig kezeltek különböző kórházakban, szanatóriumokban. Kisállatpraxist folytattam egy évig. Már az egyetemen igyekeztem segíteni bajba jutott külföldi kollégáimon, és mivel ez az érdekvédelmi munka is teljes embert kívánt, választanom kellett, különösen, amikor a külföldi diákokkal együtt arra az elhatározásra jutottunk, hogy létrehozunk egy egyesületet. Magyar és külföldi orvosok, állatorvosok, bölcsészek, közgazdászok baráti köréből szerveződtünk.
– Miért Martin Luther Kingről nevezték el az egyesületet?
– Nagyon sok névre gondoltunk. A jamaicaiak például azt javasolták, hogy nevezzük magunkat Petőfi Társaságnak, nehogy a magyarok sértve érezzék magukat. Úgy éreztük, hogy Martin Luther King tanítását mindannyian elfogadhatjuk. Ő olyan társadalmat képzeltei, amelyben senkinek nem jelenthet hátrányt a származása, a bőrszíne. Mi csak ennyit szeretnénk, nem többet és nem kevesebbet. Azért is vállaltuk King szellemét mert az ő útja eltért Malcolm X-étől, aki a totális terrort választotta. Egyébként mondjon egyetlen magyar polgárjogi harcost, akiről elnevezhettük volna a szervezetünket!
– Hány tagja van az egyesületnek?
– Tízen kezdtük, és most már több mint ezren vagyunk. Ez az ezer tag azonban mind aktív. Rengeteget dolgozunk, mert nagyon sok ügyünk van. Az elmúlt két évben például több mint háromszáz alkalommal vertek meg Magyarországon színes bőrű diákokat. Nem az a célunk, hogy sok ember legyen az egyesületben, hanem hogy akik vállalják a diákokkal a szolidaritást, azok komolyan is dolgozzanak értük. Olyan emberekre van szükségünk, akik tudnak és akarnak is tenni. Természetesen vannak pártoló tagjaink is, de még meglehetősen kevesen, mert a napi munka mellett kevés időnk jut a propagandára.
– Ki lehet az egyesület tagja?
– Nemcsak diákokat látunk szívesen, hanem mindazokat, akik egyetértenek a céljainkkal. Már több mint húsz ország fiataljai tagjai az egyesületnek, és – „hála” a diákok elüldözésének – több fiókszervezetet nyithatnánk az USA-ban, Angliában és több nyugat-európai országban. Évről évre kevesebb a külföldi diák. Sok afrikai hazautazott. A jemeniek például leállították a diákok küldését. Egyébként az atrocitások miatt afrikai turista is kevesebb jön Magyarországra.
– Mi az egyesület célja?
– A Magyarországon tanuló külföldi diákok védelme. Tevékenységünk három részre osztható. Kapcsolatot tartunk az idegenrendészettel, segítünk társainknak a tartózkodási engedélyek megszerzésében, és tájékoztató, tanácsadó központként működünk. Most tervezzük, hogy szórólapokat osztunk szét az ideérkező diákoknak, amelyekben a legfontosabb tudnivalókat közöljük. Kapcsolatot tartunk a követségekkel is. Sajnos az idegenrendészettel nagyon sok konfliktusunk van. Nemrégen például egy angolai orvostanhallgató szeretett volna hazautazni a szüleihez, de a reptéren, állítólagos adminisztratív hiba miatt, nem engedték felszállni a repülőgépre. Sajnos Magyarországon – az emberi jogokról szóló egyezménnyel ellentétben – a huzamosabb ideig itt tanuló diákoknak is kiutazási engedélyt kell kérniük, hogy elhagyhassák az országot. Ebben az esetben minden okmányt, engedélyt megszerzett a diák, mégsem engedték ki, mert egy ügyintéző elírt egy dátumot. A határőrök még azt sem engedték meg, hogy a hivatalban tisztázza a félreértést, és az egyesületet sem engedték elhívni. Csak akkor engedték ki a tranzit- záróból, amikor már elment a gép. Nem törődtek azzal, milyen nehéz megszervezni Angolába egy repülőutat, és hogy veszendőbe ment a repülőjegy. Az is közömbösen hagyta őket, hogy a szülők Angolában várják t gyermeküket. Végül egy Malévos telefonit, de amikor odamentünk, úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. Semmibe vették a szervezetünket. Nem csoda, hiszen Magyarországon még nincsen hagyománya a polgárjogi szervezeteknek. A hatóságok nem tudnak mit kezdeni velünk. Egyesületünk második tevékenységi köre is az idegenrendészettel nagyon szoros kapcsolatban levő úgynevezett deportálás. Köztudott, hogy a kerepes- tarcsai internáló táborba viszik azokat a külföldieket, akik illegálisan jöttek be az országba. Ezeket – jogosan vagy jogcím nélkül – ott tartják a táborban egy hétig, egy hónapig vagy akár egy évig is. Szerintünk jogellenesen járnak el velük szemben.
– A hatóságok azzal védekeznek, hogy azért kell deportálni a külföldieket, mert hihetetlen mértékben növekszik a külföldi bűnözés Magyarországon, és az idegenek hovatovább elárasztják az országot.
– Kerepestarcsán egyetlenegy embernek sincs bírói ítélete. Szó sincs arról, hogy köztörvényes bűnözőket tartanának ott. Az azonban igaz, hogy vannak olyan erők az országban, amelyeknek érdekükben áll úgy föltüntetni a külföldi diákok ügyét, mintha az azonos lenne a bűnözőkével. Semmiképpen sem helyes bűnözőnek nyilvánítani és bűnözőként kezelni olyan embereket, akiket a magyar bíróság nem tart annak. Nem szerencsés bűnözéssel gyanúsítani minden külföldi diákot. A rendőrségnek nem az a feladata, hogy vádaskodjon, hanem az, hogy a bűnözőket elfogja és előállítsa. A magyar törvények szerint azt, aki ellen nincs elegendő bizonyíték, hetvenkét órán belül szabadon kell engedni. Nem biztos, hogy deportálni kell, aki engedély nélkül jön az országba. Minden egyes esetet meg kell vizsgálni. A megoldás az lenne, hogy ismertetik a külföldivel a jogait, lehetőségeit, és csak abban az esetben deportálnák, ha olyan bűnt követett el, amely ezt indokolja. Egyébként Kerepestarcsán mindössze háromszázan vannak, és szó sincs arról, hogy afrikai és arab menekültáradat özönlené el az országot, ami veszélyeztetné az integritást és a népesség összetételét.
– Sokan attól félnek, hogy a magyarok kisebbségbe kerülnek a saját országukban.
– Ilyen veszély nincs. Magyarország lakosságának csak tíz-tizenöt százaléka más nemzetiségű. Egyébként is: mennyire vagyunk mi magyarok? Az én őseim például franciák és németek voltak, én mégis magyar vagyok. Ki a magyar? Csak az, aki a Vereckei-hágón jött be? Tudomásul kell vennünk, hogy kialakulóban van a soknemzetiségű, sokkultúrájú társadalom, és el kell döntenünk, hogy konzervatív, egynemzetű országban, elzártan akarunk-e élni, vagy pedig részt akarunk venni a sokszínű világ életében. Ma már természetesnek kell elfogadnunk, ha egy koromfekete férfi dán útlevéllel érkezik. Tudomásul kell venni: egy országnak nem az a legfőbb erénye, hogy lezárja a határait, és addig őrizze homogenitását, míg bele nem pusztul. Nem folytathatunk tovább kirekesztő politikát. Önmagunk ellen vétünk, ha megkérdezzük egy idegentől, mit keres Magyarországon.
– Tehát a külföldi diákok megsegítésére hozták létre az egyesületet. Hány külföldi diák tanul Magyarországon?
– Tavaly háromezer színes bőrű afrikai, arab, latin-amerikai, távol-keleti diák járt egyetemeinkre, főiskoláinkra. Mára egyharmaddal kevesebben lettek. A fejlődő országokban elterjedt a magyarországi idegen- gyűlölet híre. Egyesületünk nemcsak a diákok érdekvédelmével foglalkozik: bármely külföldinek segítünk, aki hozzánk fordul. Nem igaz, amit a budapesti rendőrfőkapitány, Bodrácska János állít, hogy mi csak azokon segítünk, akik fizetnek ezért. Egyetlen, hozzánk forduló külföldit sem küldünk el.
– Milyen haszna van Magyarországnak abból, hogy külföldi diákokat fogad?
– A nálunk tanuló diákok több mint kétharmada úgynevezett önköltséges: saját maga fedezi tanulmányi költségeit. Egyharmaduk ösztöndíjat kap a magyar államtól. Hogy kik, azt a Külügyminisztérium és a Művelődési Minisztérium illetékesei döntik el. Általában azoknak az országoknak az állampolgárai, amelyekkel Magyarország szeretne jó gazdasági és diplomáciai kapcsolatot tartani. El kell ismerni, hogy a jelenlegi magyar politika már nem ideológiai alapon dönt ezekben a kérdésekben. Ez a befektetés egyébként nagyon rövid idő alatt megtérül. Gondoljon csak arra, hogy itt tanult a mostani ciprusi elnök, a tanzániai közlekedési miniszter, a kambodzsai külügyminiszter-helyettes is, és ezek az emberek második hazájuknak tekintik Magyarországot. Óhatatlanul jobban figyelnek a magyarokra, és sok esetben előnyükre szolgál az ismeretség. Nemcsak a kereskedelmi és politikai kapcsolatokban hasznos a külföldiek taníttatása. Közvetlen gazdasági haszna is van. Egy külföldi diák évente négy-nyolcezer dollár tandíjat fizet, pénzt költ a taneszközökre, segédletekre, lakást bérel, vásárol; szóval sok pénzt költ el Magyarországon. Az önköltségesek tanulmányi díja közvetlenül az egyetemek, főiskolák fejlesztésére fordítható, tanári munkahelyeket teremt, ebből a pénzből mehetnek a magyar diákok külföldre, és devizaforrásnak sem utolsó.
– Hogyan élnek nálunk a külföldi diákok? Hogy érzik magukat?
– Ha most odamennénk hozzájuk, és megkérdeznénk őket, udvariasan azt felelnék, nagyon jól érzik magukat, a magyarok nagyon kedvesek. A valóság azonban az, hogy egyre kevésbé érzik jól magukat, mert nagyon elszigetelten élnek. Örülök, ha olyan külföldivel találkozom, akinek aktív magyar kapcsolatai vannak: magyarokkal együtt tanul, lakik. Sajnos, kevés ilyen van, mert a magyar felső- oktatás struktúrája szinte elszigeteli a külföldieket a magyaroktól. Kevés a lehetőségük, hogy kapcsolat alakuljon ki közöttük, holott ez szükséges és hasznos lenne. Elszomorodtam, amikor egy negyedéves arab egyetemista elmesélte, hogy még nem volt magyar lakásban. Ez szegénységi bizonyítvány. Figyelnünk kellene az ilyen kis ügyekre is.
– Tiszteletben tartják-e Magyarországon a külföldiek emberi jogait?
– Nemigen. A legkülönbözőbb jogsértéseket kénytelenek elviselni. Van például egy nigériai diák, aki már szinte minden szolgáltatásunkat kénytelen volt igénybe venni. Fényes nappal, a könyvtárba menet igazoltatták a rendőrök. Nem fogadták el a fényképes diákigazolványt, és az útlevelét kérték. Szó szót követett. Lelökdösték a metró egyik föld alatti helyiségébe, és órákig ott tartották. Nem engedték, hogy értesítsen bennünket, azután betuszkolták egy autóba – közben megverték –, majd bevitték a kollégiumba, ahol igazolni tudta, hogy legálisan tartózkodik Magyarországon. Nem kértek tőle bocsánatot. Sőt, búcsúzóul azt mondták, az afrikaiak jobban tennék, ha hazamennének. Az intézkedés is, a verés is jogtalan volt. Ráadásul egy rendőr nem tanácsolhat ilyesmit még akkor sem, ha az a magánvéleménye, hogy ne tanuljon nálunk külföldi diák. Ugyanez a nigériai fiatalember a Déli-pályaudvar környékén sétált egy honfitársával. A skinheadek beléjük kötöttek, szidták őket, majd verekedést provokáltak. Mire odaértünk, a járókelők elkapták a skinheadeket. Bementünk a rendőrségre. Azt kérdezték, a Martin Luther King Egyesület szervezte-e a verekedést. A skinheadeket máig sem ítélték el. Ezt a nigériai diákot a kollégiumban is kikezdték: nem tetszett, hogy néhányszor csinos lányokat vitt fel a szobájába. Ugyanaz, ami egy magyarnál bocsánatos bún, nála rendbontásnak számított.
– Milyen viszonyban van az egyesület a magyar hatóságokkal?
– Korántsem felhőtlen a kapcsolatunk néhány rendőrséggel és bírósággal. Azért fogalmazok így, mert mi nem általánosíthatunk. A rendőrség több esetben úgy viselkedett, mintha mi provokáltuk volna a skinheadeket. Úgy tűnt, mintha pártjukat fogták volna. Az elmúlt években a bíróság egyetlenegy skinheadet sem ítélt el a 156. paragrafus alapján, amely szerint a fajgyűlölet súlyosbító körülménynek számít. Mindannyiszor a 230. paragrafust alkalmazták, amely a garázdaságra és súlyos testi sértésre vonatkozik. Öröm az ürömben, hogy a rendőrségen – mind az idegenrendészeten, mind a skinheadekkel foglalkozó részlegekben – akadnak már olyanok, akik előítéletek nélkül fordulnak a külföldiek felé. Jó volna, ha többen lennének, hiszen közeledik a világkiállítás, és bizony sok színes bőrű látogat majd Magyar- országra. Fel kellene készülni a fogadásukra, nehogy tovább romoljék a világban a hazánkról alkotott kép.
„…átúszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.”
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
„Egész világ nem a mi birtokunk” – mondhatta Vörösmarty Laurának, s még abban sem tévedett sokat, hogy „Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk”. Fichtét mindenesetre jelentősen meghaladta, aki roppant elegánsan így osztotta ketté a világot: ÉN – nem-Én. Érthetőbben kifejezve: a világon vagyok ÉN, nagybetűvel írandó, s van a „reszli”, a maradék, a többi. E két létező szembenállása persze sem Fichte, sem más idealista filozófusok szerint nem végletes, van kapocs közöttük, lehetséges némi átmenet, áthatás, „transzcendencia”. Meglepő, de a hivatali (az utóbbi évtizedekben egy acélos jellem és szilárd szellem által engedélyezett) katedrafilozófia marxistának alig mondható brosúrái gyakorlatilag Fichte álláspontját képviselték, amennyiben a szubjektum (értsd: egyén) van az egyik oldalon, s vele szemben minden egyéb objektum. Vagyis nem olvasták Hegelt, tehát – Lenin szerint – szükségszerűen nem érthették Marxot. Hegel szerint ugyanis a más – tehát többek közt a szubjektummal (azaz: egyénnel, közösséggel) szembenálló más is – nem akármi más, hanem valaminek a saját mása, tehát szubjektumnak csak az objektum a mása, azaz a szubjektum „szervetlen teste” és csakis az. „Egész világ nem a mi birtokunk”, s bár a szív szerepe sem lebecsülendő, tény, hogy a világ egészében, a dolgok, jelenségek, történések végtelen halmazában csak a szubjektum figyelmére méltatott, a szubjektum által kiválasztott, általa célszerűséggel felruházott, vagy általa a semmiből teremtett (pl. intézmények mint társadalmi „szerszámok”) létezők tarthatnak igényt az objektum nevezetre. A többi létezők egyszerűen természeti magánvalók (Kantnál: Ding an Sich) bár potenciálisan kétségkívül objektumok. Az objektum nem lehetne objektum az emberi világban, és csakis ott előforduló kikristályosodott, önálló alakban a szubjektum (mint kikristályosodott szubjektivitás) nélkül, s viszont, a szubjektum sem szubjektum az állandóan hozzája társult és reá folyton ható (kikristályosodott) objektumok rendszere nélkül. Ilyenformán az EMBERT meg lehet ölni úgy is, hogy minden egyedi szubjektum (egyén) biológiai mivoltában, azaz vegetatív szinten életben marad, s csak az objektumok teljességét semmisítik meg. Szerencsére ez a lehetőség elvben és gyakorlatban kizárt dolog, bár az ember elpusztulása valami más módon nagyon is reális lehetőséggé lépett elő, elsősorban az ember ténykedése nyomán.
A gyakorlat elsődleges – vallja meggyőződéssel minden marxista. Nem mindig világos ugyan, hogy mi a másodlagos ehhez képest, de Lucien Séve-nek igaza van, hogy a gyakorlat elsődlegességét elfogadva akár szubjektív idealisták is lehetünk. Nem egyszerűen azért, mert a szubjektív idealizmus különböző válfajai az „okos idealizmus” körébe sorolhatók rendszerint (ami Lenin szerint hozzánk, marxistákhoz, azaz dialektikus materialistákhoz közelebb áll, mint a buta materializmus), hanem mert a gyakorlat egyszerűen a szubjektív (cél) objektiválódási folyamata. Kiindulópontja a szubjektum, végpontja az objektumok rendjének közvetítésével (amit a szubjektum a külső, nemtársadalmi, vagy kevésbé társadalmi világ közé „iktat” rendszeresen) a külső – adott szubjektumhoz képest külső – világ valamely meghatározott része. A szubjektív idealista visszacsatolásról – vagyis arról a folyamatról, amikor a kiindulópont a külső világ, s a szubjektum a „végpontja” a folyamatnak – vagy megfeledkezik, vagy jelentőségét alábecsüli. Pedig épp ez, a visszahatás a szubjektumra, a hatás befogadása, azaz filozófiai nyelven a szenvedés (mely Marx szerint – Gazdasági-filozófiai kéziratok – „emberileg megfogva az ember önélvezete”) éppoly lényeges és nélkülözhetetlen, s lényegében nem egyéb, minta megismerési folyamat. Ha a gyakorlat (azaz odahatás, hatékonyság-érvényesülés) a szubjektív objektiválódási folyamata, akkor a megismerés (azaz hatásbefogadás, „szenvedés”) az objektív szubjektiválódási folyamata. Kettőjük szerves egysége: a cselekvés, az ember belső létmódja, pontosabban az emberi létmód belső oldala.
Ha nehéz is az elméleti gondolkodás kunkorait híven követni, s a fenti, szinte képtelenségnek tetsző megállapodásokig eljutni, megéri a fáradságot, mert egy ilyen út megtétele után legalábbis kritikusan elgondolkodunk azon, mit is tekinthetünk valóban marxista szellemiségnek, s ráébredhetünk a vulgármarxizmus iszonyatos veszélyeire. Marx erről szólt A tőke egyik francia kiadásához írt előszavában: „A tudomány nem ismer széles országutat, s csak azok remélhetik, hogy napsütötte ormait elérik, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos”. Ez nem arisztokratizmus, ez a felelős komolyság megnyilatkozása, mely egyszerre láttatja a dolog szépségét költői képbe rajzolva, s a munka nehézségét, azaz nem táplál illúziókat az ügyet illetően.
Lám, az objektivitás. Milyen egyszerűen el lehetne intézni! Objektív az, ami rajtunk kívül van (ha eltekintünk is attól, hogy tudományos követelmények szerint tisztázandó a „kívül” kifejezés mint kategória tartalma). Ám ahogy a szubjektivitás szertelen magasztalása, vagy a szubjektum gátlástalan és feltétlen azonosítása az egyénnel csak látszat szerint hódolat a szubjektivitás előtt, valójában a szubjektivitás, az ember arculcsapása, ugyanúgy az objektivitás fogalmának, ügyének meg- gyalázása az a szertelen „nagyvonalúság”, mely a szubjektumon kívül mindent az objektumok rendjébe sorol, válogatás nélkül. így aztán örök homály fedi, hogy valójában mi is az az objektív, amihez a szubjektívnek igazodnia kellene. Ellenségeink sem találhatták volna ki jobban, mivel is tehetnék impotenssé, tudománytalanná, antidialektikussá gondolkodásunkat. Igénytelenség vagy az igénytelen megoldások elfogadása a szemléletben – hatástalanság, felületesség, kalandorság a cselekvésben.
Marxistának mondott körökben – széles e szocialista világ minden országában, a mozgalom minden pártjában – miért hallgattak oly kitartóan az érdek kérdéséről, amely nélkül egyszerűen lehetetlen materialista társadalomszemlélet? Néhányunk próbálkozása, hogy az ügyben lépjünk valamit, hivatali tényezők gyanakvása és állandó gáncsoskodása közben (hány mű nem született meg, mert úgysem jelenhetett meg) alig eredményezett valamit, bár mienk az érdem, hogy egy provokatív tanácskozás nyomán (Székesfehérvár, 1972) egyedül itt, kies hazánkban „támadt” némi tudományos lehetőség az érdek-témában. „Az érdek, elvtársak, nem erkölcsös dolog, pokolba véle! Aki ezzel foglalkozik, az érdekembereket akar nevelni a pártban, kiközösíteni az ebadtát!” De hát, sajna, a világ olyan, amilyen. Ha úgy vesszük, az ember eleve érdekember, érdekek nélkül ui. nincs normális ember, sohasem is volt, sohasem is lesz. Az érdek nélküli, azaz „társadalmasult”, „tudatosult” szükséglet nélküli ember-nem ember. „Élőhalott” legfeljebb.
Ha Marx szerint „az ember lényege a mindenkori társadalmi viszonyok összessége” (Tézisek Feuerbachrót), ez közvetlenül úgy értendő, hogy az emberi lényeg érdekviszonyok szövevénye, mi több, ezek közül épp a meghatározó érdekviszonyok (végső soron persze valamennyi érdekviszony) a társadalmi törvények. Társadalmi törvény, amely valamilyen módon és mértékben ne lenne érdek- viszony, egyszerűen nincs. Miért hallgatnak ma is hivatali és nem-hivatali tényezők ugyanúgy az érdekek vaskos jelenlétéről életünkben, mint még nem is oly rég vulgármarxista országnagyok és lokál-kicsik tették? Nincs is köztük oly nagy különbség, hacsak nem a koptatott terminológiában. Paternalista atyácska – legyen megyei PB-titkár vagy vállalati igazgató – éppúgy, mint a mai újgazdagok hivatalban vagy hivatalon kívül (hazánk az a világcsoda, ahol kizárólag újgazdagok és régiszegények fordulnak elő) ágáló képmutató csapata „szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond”. Inkább elintéz, „kijár” valamit, jótékonykodik, de érdekeit nem hagyja sérteni (s eközben még meg is dicsőül, mert lám, arany szíve van).
„Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, –
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény ”
– írta József Attila, minden költők közt filozófusnak is az egyik legnagyobb a világon, a marxista, a párton kívüli kommunista. De hát tévedett kicsit. A szegények hatalmas tömegei, miközben mások érdekei sodorják őket, saját érdekeikről és azok valós szerepéről alig tudnak valamit, nem is sejtik, hogy-lévén az egyetlen lény az ember, melynek érdekei vannak – éppen mert emberek, érdekemberek ők maguk is, hogy érdek-determináltságukban s annak folytán emberek elsősorban. Nem, még ma sem sejtik, s ez tényleg az elmúlt negyven év mulasztása, hiszen e negyven év előtt már sejteni kezdte sok szegény, de nem „ostobán”, mint „ki gazdag”. E tendenciát észlelte s becsülte túl a költő. Mert végül is az érdek semmi más, mint „tudatosult szükséglet”, vagy pontosabban és egyúttal szélesebb értelemben: „társadalmasult szükséglet”, emberiesült”, „humanizálódott szükséglet”.
Az emberek tettei mögött végső soron mindig valamilyen érdeket vagy érdekeket találunk mozgatórugó gyanánt, ez a tett tartalma, bár kétségtelen, hogy a tett közvetlen oka lehet akár parttalan vágy vagy szeszély, pillanatnyi ötlet vagy tartós – a valós érdekek, szükségletek ellenében ható – rögzült rossz szokás stb. is. Az érdekek végül mindig visszaterelik az embert a realitás talajára, lefaragják szertelenségeit, embervoltára emlékeztetik, mértéktartásra szoktatják. Az objektivitás ismét. A szükséglet – mindig szubjektum szükséglete az emberi világban, a társadalomban. A tudás – szubjektum tudása, mi több, az egyén tudása közvetlenül, még a közösségi szükségleteket illetően is. Hol van itt az objektivitás, sőt a társadalmi törvények (mint érdekviszonyok) objektivitása e tömény és többszörös szubjektivitás körében? Hát igen, a társadalmi törvények egyik alapvonása, hogy csak tudatos cselekvés során és azáltal érvényesülhetnek, éspedig sohasem tisztán, hanem a természeti törvényekkel egyező módon, tendenciaszerűen. Ez csak úgy lehetséges, ha a társadalmi törvények érdekviszonyok, a tudatosság e viszony alapjául szolgáló tényezőben, az érdekben nélkülözhetetlen alkotórész, nem másutt. Nincs ebben semmi misztifikáció, semmi „kivétel”, semmi csalás. Nem az említett szubjektív mozzanatok jelenléte, hanem ezen szükségletek és a tudás társadalmi, történelmi meghatározottsága, illetve a cselekvési feltételek összességének objektív meghatározottsága teszi mind az érdeket, mind a reáépülő viszonyokat, az érdekviszonyokat objektív jellegűvé, minden szubjektív mozzanat jelenlétével együtt. Ahogyan a teljesen szubjektív indíttatású gyakorlat lehet objektív, megbízható mércéje az objektív indíttatású megismerés, ismeret (az objektív szubjektiválódásal) számára, a szubjektivitások érdekügyben sem zárják ki az objektív determináltságot, a velük azonos vagy rájuk épülő társadalmi törvények törvény (értsd: tudományos törvény) jellegét. Mindezek a szükségszerűség (a szükségszerűség mostanában mindenféle antidialektikus számára kedvenc céltábla, s mert ő maga nem érti, azt hiszi, hogy valami nevetséges dolog) társadalomban, társadalmi feltételek közt történő érvényesülései, e tényben lelik különösségük magyarázatát.
Az ember világa – a világ része – nem egyszerűen determinált, hanem öndeterminált világ. Ez részint az érdekek természetéből érthető, részint abból a tényből következik, hogy az ember cselekvései nem egyszerűen a világot változtatják meg, miközben „ráadásul” maga is megváltozik, vagy nem egyszerűen ő változik, aminek nyomán a világ is kényszerül megváltozni (legalábbis az embert közvetlenül körülvevő világ), hanem az ember változása = a világ változásával, és viszont, a világ változása = az ember változásával. Ez természetes, ha az ember szubjektum-objektum differenciált (azaz kikristályosodott, önálló, elkülönült alakban megjelenő) egysége. Mivel a „külső” világ hatására mindig és feltétlenül változik a szubjektum (mint az objektumai által transzformáit hatások „végső” befogadója e hatások által gyarapodván), változik a transzformálások, hatásközvetítések közben az objektumok rendje, s e megváltozott szubjektumobjektum együttes hat vissza a világra, amely mint eredeti hatástevő is, mint e visszahatások elszenvedője is sokszorosan együtt változik a cselekvő emberrel. Nincs semmiféle „ráadásul” egyik oldalon sem. A világ az ember által érintetten és az érintettség mértékében – az ember világa; az ember a világ elválaszthatatlan, de öntörvényei szerint mozgó része mindörökre.
Az érdeket „ostobán” rég értő gazdag ostobasága, korlátoltsága, egyben erre alapozott elviselhetetlen nagyképűsége és túltengő öntudata (helyesebb lenne ezt „vagyontudatnak” nevezni) abban áll, hogy érdeknek a hasznot tekinti, vagyis a gazdasági érdekek közül is a legkevésbé jelentősek (emberi, történelmi, társadalmi szempontból legkevésbé jelentősét), a legfelszínibbet tekinti, miközben eszébe sem jut kutatni a poloskától eltérően „a rejtve levő mélyet” (Arany János: A poloska) még a gazdaság síkján sem, nem beszélve az érdek egyéb, nem-gazdasági területeiről. Bár „mindent a számítás jéghideg vizébe fojt” (Marx: A Kommunisták Kiáltványa), azaz egyetlen dolog „érdekli” igazán, a profit, ha valóban polgár (nálunk inkább a haszon, bármiből származzék, a dézsma, a préda, a konc a magyar ugar kisszerű viszonyai által determináltan), és ezen az alapon tekinti magát a realitásokhoz ragaszkodó lénynek. E primitív együgyűség talaján félti másoktól az emberi értékeket, az emberi sokoldalúságot, amelyet ő maga csak pusztítani képes, hiszen nem adhat ő se mást, „csak mi lényege”. Lényege ez a primitív, felszíni érdeksík. Ennek jegyében vallja a legfőbb igazságot, amely előtt meg kell hajolnia mindenkinek: a biznisz az biznisz. Nem érti, miért tekinti az emberiség dolgokat értő, aggódó, emberhez méltó gondokkal küszködő jobbik hányada a kapitalizmust az emberiség szégyenének, rákfenéjének (ami förtelem ugyan, de – koszorús költőnk szerint – úgy látszik, az emberiség egyelőre nem érdemel mást). Csúcsnak, Kánaánnak azért ne tekintsük. Tartok tőle, nem esik nehezünkre, ha jobban belegondolunk.
Az érdek persze nem minden, főleg nem a megtestesült emberi teljesség, hanem a végtelen gazdag emberi megnyilatkozások és lehetőségek eme gazdagságához képest egyszerű lényege (a lényeg mindig egyszerű a jelenségekhez képest, amelyeknek lényege), amit tudni kell, ha az emberi dolgokat hozzáértéssel akarjuk intézni. A lényeg ismerete nélkül nem lehetünk szabadok – elvégre „egész szabadságunk abban áll, hogy hozzáértéssel dönthetünk” (Engels). Lényeglátás nélkül (a tudás mindig a lényeg tudása!) nem mi uraljuk a dolgokat, folyamatokat, erőket, hanem azok bennünket. Nincs „senkiföldje”. Minden konkrét ismeret, tapasztalat ellenére csak téblábolunk a világban a lényeg – emberi lényegről lévén szó – az érdekek és érdekviszonyok ismerete nélkül. „Ki gazdag” ostobán érti az érdeket, ezért sorsa kikerülhetetlenül Szavojai Jenő herceg szamarának sorsával azonos. Ez a jeles állat a legenda szerint úgy járt, hogy ámbár tizennégy hadjáratban vett részt mégsem lett belőle hadvezér. Merthogy kizárólag a zab érdekelte.
A társadalmi valóság természetesen bonyolult, de megfelelő módszerrel, tudásunk rendszeres és módszeres értékelésével fogalmilag is megragadható, céljaink szerint át is alakítható. De valódi tudás, hatékony, célszerű cselekvés szükségeltetik. Ezért kell az emberi világ igazi természetét megértve mindenekelőtt objektivitás-szubjektivitás ügyében határozottan előrelépnünk. Ha valami nagy bűnt elkövetett a szocialista rendszer (vagy amit annak hittünk hibáival együtt), az alacsony hatékonyság, a szavakban szuperlativuszos megalománia, tettekben a „kicsivel beérjük” mentalitás és cselekvés, meg az igényesség tagadása. Ez volt reményeink s emberi arculatunk megcsúfolása. Ami egyébként ma – más rendszer kereteiben – változatlanul folytatódik. Hivatalos törekvésekből kiolvasható: oly szerények vagyunk, hogy némi lerágott csont, konc reményében azzal is beérnénk hálásan, ha az „európaház” kutyaólába betehetnénk a lábunkat. Még nem egyenesedhetünk ki.
Ha a kormánynyilatkozatokat, hatalmon levő pártok és olykor a térdenálló ellenzéki erők némelyikének szózatát hallgatjuk, azt hihetnék – hogy miközben „mindent a számítás jéghideg vízébe” fojtanak – a humanizmus még soha nem diadalmaskodott annyira, mint manapság. Ma már szeretik és dédelgetik az elesetteket; van ínségkonyha és karácsonyi akció, nyűtt-ruha gyűjtés és nyílt koldulás – mi ez, ha nem a humanizmus diadala? Mert a humanizmus lényege e képmutatók hitvallása szerint: „szeressük egymást, gyerekek!”. Ráadásul önzetlenül, azaz kikapcsolva minden érdeket. Ne higyj az önzetlennek! Önzetlen ember egyszerűen nincs (a normális emberek közt nem lehet!). Ha mégis előfordul, vagy gyógyászati eset, vagy ezenkívül – az önzetlenségen kívül – még egyéb aljasságokra is képes. Van piac- gazdaság, ami a piacgazdaság minden hátrányát a nyakunkba zúdítja anélkül, hogy előnyeiből bármit felmutatna, s a politikai „ellenzék” csak annyit mond, hogy „Nana!”. Ezt úgy kell érteni, hogy szociális piacgazdaság. Vagyis négyszögesítjük a kört. De ki meri felvállalni az érdekek nyílt képviseletét, a maga teljes gazdagságában, rámutatva az első-, másod- és sokadrangú érdekek valódi hierarchiájának tényére és méltatva jelentőségét? A költő – minő véletlen! – Emberek című költeményében leírta: „Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat”. Ragozzuk igényesen. Minta jó, gondos, előrelátó, felelős gazda; tanult s a tanultakat korszerűen hasznosító gazda. Ne feledjük, a társadalmi objektivitás valódi természetét firtatva: emberi lényeg és érdekviszonyok teljessége – egymást fedő fogalmak.
Az ember – érdekember? Még jó! Másként hogyan lehetne ember?
Amikor e sorokat írom, belpolitikai életünk nagy szenzációja éppen az, hogy kiderült: 1993. január 21-én kormányunk titkos határozatot hozott, miszerint tetemes összegű kiegészítő támogatást nyújt a Duna Tévét finanszírozó Hungária Televízió Alapítványnak. E határozatot a leleményes újságírók valahogyan megorrontották, de amikor rákérdeztek, a sajtóügyekben illetékes államtitkár úr előbb kerek perec letagadta, hogy ilyesmi történt volna, majd az állította, hogy megtörtént ugyan, de neki nem volt erről tudomása. A kérdésre, miként lehetséges, hogy a kormány a legutóbbi idők legfontosabb, a sajtót érintő döntéséről éppen a sajtóért felelős államtitkárt nem értesíti, a tréfálkozó modoráról ismert közéleti férfiú azt válaszolta: „ilyesmi egy kezdő kormánnyal előfordul”.
Az ügy további pertraktálása során az államtitkár úr más vicceket is megengedett magának. Például a 168 óra riporterének faggatására, miszerint igaz-e, hogy időnként, amikor politikai kifogásai vannak a tévé valamelyik műsora ellen, oda-odatelefonál meg levelet ír a tévé elnökének, azt a jópofa választ adta, hogy bizony, neki is állampolgári joga, hogy a véleményét eljuttassa az illetékesekhez, aminthogy ilyenkor „bárki felveheti a kagylót”. Lehet persze, hogy a derék politikus ezt komolyan gondolta, de belőlem – s gondolom, a magyar nemzet tekintélyes részéből – sokkalta elementárisabb derűt váltott ki ez a replika, mint a Friderikusz-show összes eddigi szubkulturális elménckedése.
No de nem az államtitkári komikum természetrajzáról akarok értekezni, annál is kevésbé, hiszen tudatában vagyok annak, hogy ez az áprilisi szenzáció júliusra, amikor írásom megjelenik, feledésbe merül már: kormányzatunk titkos és nem titkos határozatai gondoskodnak arról, hogy nálunk egy ekkora balfogás ne köthesse le a közérdeklődést néhány napnál hosszabban. Igencsak aktuális marad viszont – sőt, a választások közeledtével egyre időszerűbbé válik–, hogy eltöprengjünk az államtitkár úr azon kijelentésén, miszerint ez a mi kormányunk „kezdő kormány”, s intézkedései ennek megfelelő jóindulatú megértéssel fogadandók.
Nos, e mostani garnitúra – ide értve nemcsak a kormány tagjait, hanem politikai életünk valamennyi irányítóját, a parlament ellenzéki padsoraiban ülők nagyobb részét is 1990 májusa óta ül a hatalomban, azaz kereken három esztendeje. Ez valóban nem sok idő. Főként, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy (egy-két, nagyon ritka kivételtől eltekintve) a szóban forgó urakat a teljes ismeretlenségből, az értelmiség alsó rétegeinek perifériájáról emelte magasba egy történelmi véletlen. Nemhogy az ország ügyeinek intézésében nem szereztek – nem szerezhettek tapasztalatokat hanem saját szakmájukban sem vált jelenlétük érzékelhetővé. E tényt értékelhetjük úgy is, hogy épp azért csöppentek hatalomba, mert az ördög se tudta, kicsodák (azaz: ha a nép ismeri őket, sose szavaz rájuk), de úgy is, hogy ha egyszer a nemzet akaratából senkikből valakikké váltak, megilleti őket valamelyes türelmi idő, míg tehetségüket kibontakoztathatják. A nagy kérdés csak az, hogy mennyi ez az idő, s mekkora tehetségre vall, ha a kormányzat vezető egyéniségei három esztendő múltán is „kezdőknek” tekintik-mondják önmagukat.
Hát Napóleon formátumú egyéniség nem rejtőzik köztük: a hasonlóan alacsony sorból az Első Konzul posztjára kapaszkodó Bonaparte tábornok ugyanis ennyi idő alatt –1799 vége és 1802 között – már megnyerte a kilenc éve tartó háborút, megszervezte Európa legkorszerűbb közigazgatását, igazságszolgáltatását és a közoktatást, s rendbehozta az ország pénzügyeit is; derűs szemmel nézhetett hát a népszavazás elé, amely több, mint 99,9%-os többséggel hagyta jóvá császárrá koronázásának javaslatát.
Lehetne azonban legalább egy Horthy Miklós nagyságrendű politikus köztük. Az ő intellektusa ugyan korántsem villogott úgy, mint lovastengerészi egyenruhája, de legalább annyi esze volt, hogy megfelelő emberekkel igyekezzék elérni saját – ne firtassuk most, miféle – céljait. Az 1920 márciusától számított három év alatt megfékezte a különítményeseket. Leverte a legitimista puccsokat, kiegyezett a szociáldemokratákkal, s olyan konszolidált viszonyokat teremtett, amelyek lehetővé tették a béketermelés megindítását. Megkezdődött a gazdasági prosperitás, megteremtették az 1924. júliusi pénzügyi stabilizálás alapjait.
Hogy 1945 és 1948 között is sikerült újjáépíteni a földig rombolt országot s a reggeltől estig elértéktelenedő adópengők helyére stabil forintot állítani, erről már nem is beszélek; a fentiekből világosan kitűnhet, hogy az a garnitúra, amelyik három esztendő eltelte után sem tud mást válaszolni az ország népének, mint azt, hogy „kezdő” lévén ne várjanak tőle semmi – legalább saját céljaihoz mért – szakmai célszerűséget aligha kecsegtethet azzal a reménnyel, hogy tevékenysége valaha is „haladó” szintre emelkedik. Talán nem véletlen hát, hogy a jelenlegi parlamenti pártok oly kínkeserves kálváriákat járnak az időközi választásokon: az a történelmi helyzet, amelybe az országot juttatták, igazán nem alkalmas arra, hogy türelmesen kivárjuk, sikerül-e beletanulniuk a valakiságba, vagy maguktól belátják, hogy reménytelen kezdők, akik legfeljebb arra alkalmasak, hogy egy-egy elszólásukkal jobban mulattassák a közönséget, mint Friderikusz.
Bizonyára valami véletlen szabad képzet- társítás lehet csupán, ha végezetül az jut eszembe, hogy az ókori Rómában minden év december 17-től egy héten át tombolt a Saturnalia-ünnep, amikor felfordult a világ, a lakomákon az urak szolgálták ki a rabszolgákat, s egy erre választott saturnalicius princeps – afféle bolondkirály – parancsolt az országos dínom-dánomban. (Ámde annyi eszük volt, hogy e hét alatt semmiféle köz- vagy akár magánjellegű üggyel nem lehetett érdemben foglalkozni.) E szokás – főként Franciaországban, Németalföldön és Angliában – a karácsony táján tartott középkori bolondünnepekben folytatódott a XVI. század derekáig. Igazán nem tudom, miért fut át rajtam ez a kultúrtörténeti emlékfoszlány éppen most. A modern európaiság, amely felé oly szívrepesve törekszünk, a bolondünnepeket rég nem ismeri már, s ennek hagyományai a magyarság körében sosem voltak és immáron aligha is lesznek.
SANTIAGO DE CHILE, 1992. NOVEMBER
„Valódi személyiségünk a szentség. Nincs két azonos falevél, két azonos ember, a bún húz ránk uniformist.” – olvasom Ernesto Cardenal atya sorait a santiagói gazdag-negyed egyik luxusvillájának kertjében, átmeneti szállásomon, az Olasz tér „másik” oldalán. Az Olasz tér a vízválasztó gazdagok és szegények között. Ha munkát keresel, azonnal megkérdezik, hogy a tér melyik felén laksz.
A szegénység némelyeket alázatossá tesz, másokat indulatossá. A gazdagok mintha jobban hasonlítanának egymásra, abban például feltétlenül, hogy valamennyien kénytelenek öntözni kertjüket, mert sivatagos a vidék errefelé. Most mégis esik. A deszkaviskó tetején két apró lyuk, beszivárog rajta az eső, de csak lassan érkezik el hozzám, pecsétet nyom a homlokomra, amint hanyatt fekszem a priccsemen. Nehezen alszom el. Szemben a falon Andoki Szent Teréz képe jól megfér Che és Neruda képeinek a társaságában. Dörömbölnek. Háziasszonyom világi misszionárius, a házban jókora élelmiszerkészlet van, a nyomornegyed lakói olcsón vásárolhatnak nálunk.
- Vásárolni jöttek vajon ? – tűnődöm, de az izgatott hangok másról árulkodnak. Feltápászkodom és kiszédelgek. Két feldúlt fiatalember magyaráz valamit Juanitának. Segítségért jöttek. Juanita rám néz: – Tudsz ördögöt űzni? Nagyon kéne. – Hát – dadogok, de Juanita szigorú tekintetére bólintok: – Tudok. Hol az az ördög? – Csak itt a szomszédban – magyarázzák a fiúk –, a kishúgunkat szállta meg: napok óta nem eszik, nem iszik és nem alszik. Próbálkoztunk mi is, hiába. Tessék segíteni!
Felrángatom a farmeremet és elszántan elindulok a fiúk után. A helyszínen kisebb tömeg, bámészkodók, szörnyülködők. Néhányan gallyakból font keresztet szorongatnak kezükben. A szívem a torkomban. A missziósnak mindenhez értenie kell. Intek, hogy egyedül akarok maradni a megszállottal a viskóban. Halálsápadt, vézna kislány reszket a deszkafalak között. Azonnal látom, hogy fél. Megfogom a kezét, jéghideg, a szeme üveges. Én is félek, de aztán erőt veszek magamon, és határozottan megszólalok. Pontosan tudom, mit kell mondani.
– Látom, félsz valamitől. A félelem lyuk, ezen a lyukon mászott beléd az ördög. Mosolyogj, és eliszkol. Most egy olyan nyelven fogok imádkozni, amitől a legjobban fél az ördög, mindjárt eltakarodik.
Feltekintek a plafonra (Uramjézus, bocsássmeg, de tudom, te is ezt tennéd a helyemben!), azzal elmondok magyarul egy Miatyánkot. A kislány egyre melegebb lesz, kipirul. Mosolyog), mosolyogj! Az Ámennél már mosolyog. Kézen fogom és kivezetem. Az arcok döbbentek. – Jézus segített – mondom, és ón is iszkolok, nyomomban az ördög.
Ha utolér, elbeszélgetek vele, aztán újra elkergetem.
Lefekszünk. Fél óra múlva újra megpecsétel az eső.
Pass Lajos költői pályája eltér a szokásostól. A hatvanas évek fiataljainak népszerű költője volt. A „hitegető hatvanas éveké”, amikor a gimnazista diákok kikéredzkedtek a vécére az amerikai pedagógusküldöttség látogatásakor, hogy kikrétázhassák: ami go home!, és: „ama küldöttség tapsolt”. A vietnami szolidaritási bizottságok, a Che Geuvaráért lelkesedő fiatalok esztendejei voltak azok az évek. Haraszti Miklós Bertolt Brecht, Majakovszkij, Jánisz Ritszosz.. Nicolás Guillén megzenésített verseit fordította, és a Gerilla-együttes az argentin doktorról énekelt pol-beat számot. A középiskolákat sötétkék öltönyű BM-es nyomozók látogatták, és a politikai irányítás veszélyeseknek találta azokat a tizenhatéveseket, akik Lenin, Marx, Guevara nevét írták fel krétákkal a házfalakra, és a létező szocializmustól a marxi értelmezésű szocializmus erényeit kérték számon.
Pass Lajos első kötete 1975-ben jelent meg Első rekviem címmel, Kormos István szerkesztésében. A kötethez fűzött vallomásában Pass azt írja: „Tudom, hogy a sors, ami verseimből kitűnik, sokakéval közös, elsősorban azokéval, akik megtermelik és megteremtik egy nép mindennapjainak alapjait. A költészet feladata a szembesítés. Egy osztály, egy réteg szembesítése helyzetével, jövőjével vagy – elhivatottságával. Célom: e feladatnak megfelelni.”
A második kötet tizenhét év múlva jelenik meg, 1975-től 1988-ig írt verseinek a válogatásaként. A költő a folytonosság jelzéseként átvette első kötetéből a Magyarázat majdaniakhoz című 1974-es versét: „Már bölcsebb, semmint kipattanjék belőle a szó, mint dadogó rügyekből a levél; / de attól is tart: ha hallgat, mint vérrögöt, / úgy köhögheti föl csak egy szédült napon mindazt, ami / szívébe szívódott, tüdejébe ette magát.”
Mi szívódott Pass Lajos szívébe, mi ette magát tüdejébe?
Az, hogy „rossz csillag áll a város felett”, az, hogy „eső, ha jő ma éjszaka, / szegénységünket mossa földbe”, az, hogy „… élet és halál / között naponta hősen élünk, / fillérek élén kézenállva”, az, hogy „vetített mozdony / rohan felénk csak, és ki kérdi, / aláfeküdni miért akarnánk / és miért akarnánk oly nagyon?” József Attila mozdonya lett vetített mozdonnyá Pass Lajos versében. írásai a tegnapi és a mai szegénységről vallanak. Az „ó, barátaim, hét napja nem ettem” József Attilájának máig továbbélő üzenete ez, azé a fiatalemberé, aki a szelet kérte, hogy fújja el dalát, és aki jól tudta: „Nincs senki, akire rámondjam: / »Örömét lelte nyomoromban.« „A nappali jópofa farkas / Éjjelre éhezik, ellóg, / S vélem üvölt” – írja Pass Lajos, aki nem felejtette el, hogy mit jelentett édesanyjának ötvenkét évig várni fürdőszobára: „s a kádra teszi a régi lavórt, / hogy legyen miben meg- fürödnie.”
A versek rövidebbek lettek, a hang letisztultabb. Ez a költő megszenvedett a verseiért, akárcsak a szegények mindennapi életükért. De a verseknek egyelőre gyakran tisztább, világosabb a hátterük, mint maguk a versek. A címadó vers, az Egy ünnep látomása hiteles példája ennek a kettősségnek. A szárazságra érkező zápor, a fehér koccintásé ünnep, a gilisztacsalogató délelőtt a szegények öröméről szól, akiknek még por lepi torkát, és emlékeznek a szégyentelen lyukakkal tátongó kutakra, a fölkapart arcú földekre, amelyekből nem fakadt semmi. A háttér egyedítetten konkrét, a megvalósítás viszont elvontan általános, mintha a költészet lényegéhez tartozó képi beszéd ezúttal a rejtőzködő költőt óvná a személyesebb, a közvetítő eszközök nélkülibb vallomástevéstől. Pedig a jelentős költészet útja – legalábbis minálunk – mindig a külső és belső gátakon végül áttörő vallomáson át vezetett maradandó alkotások létrehozásához.
Pass Lajos új összegzése fontos állomás a ritkán megszólaló költő pályáján, és azt is jelzi, hogy képes lesz a folytatásra, noha ma még azt mondja kétségbeesve: „Feltámadunk – rikoltja hülyén a kakas. / Istenem, én aludni szeretnék.” Madáchot megszólaltató versében írja ezt, de éppúgy az ő saját vallomása is, mint Scott kapitány naplója, Boka János gépbe diktált emlékezése vagy Kolumbusz megrendítő széljegyzete. „Hallom halálomat a semmiben”. (A könyvet készítették: Bálványos Huba, Halmos Ferenc, Rőczei György és Takács Ferenc)
Az MTA Irodalomtudományi Intézetének gondozásában megjelent tavaly egy, A strukturalizmus után címet viselő, kézikönyvnek álcázott vegyes tanulmánygyűjtemény, amely azt a látszatot keltette, hogy a legújabb irodalomelméleti elgondolásokról tájékoztatja az ilyen témák iránt érdeklődő olvasókat. Valójában azonban nem nyújtott egyebet, mint néhány hazai szerző magánelképzelését; ezek között akadt több feltűnően zavaros és néhány színvonalas is, de olyan egy se, amelyik valóban arról informált volna, mi történt az irodalomtudományban „a strukturalizmus után”.
Nagy szerencse hát, hogy a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Irodalomelmélet és Irodalomtörténet Tanszékének kollektívája felfedezte egy kiváló amerikai tudós munkáját, s Orbán Jolán szerkesztésében közrebocsátotta ennek magyar fordítását. Igaz, hogy e kézikönyv csak az amerikai irányzatok eredményeit térképezi fel, de az USA egyetemein az utóbbi évtizedekben úgyszólván minden jelentősebb európai irodalomelméleti törekvés megfelelő visszhangra talált, s a szerző a külföldről származó koncepciók eredeti forrásaira is kitekint; így a (kontraszelektív módon kiválasztott) hazai szakemberek látszatteljesítményét pótolhatja a pécsiek vállalkozása.
Leitch elemzései mindenekelőtt példás objektivitásukkal tűnnek ki. Áttekintését – a rendszerváltás utáni magyar olvasót bizonyára meglepő módon – a marxista kritika eredményeinek áttekintésével kezdi, s a többi irányzat, így a New York-i iskola vagy az Új Baloldal koncepcióinak ismertetésén belül is külön alfejezetet szentel a marxista hatások alatt fejlődő elméleteknek. Fő törekvése az, hogy minden irányzaton belül az előremutató, új nézőpontokat tartalmazó mozzanatokat mutassa fel, s e feladatot rendkívüli értékérzékkel tudta betölteni. Hasonló gonddal kutatja fel azonban az egyes irányzatok kritikai visszhangjában is a helytálló, megalapozott véleményeket, s ilyen módon – anélkül, hogy saját szubjektív véleményét tolakodó módon előtérbe helyezné – egy rendkívül vonzó, alapvetően racionalista tudós gondolkodói arcképe is kirajzolódik művében. Egy ilyen szerzőtől természetesen mi sem idegenebb, mint az, hogy az irodalomtudományi divathóbortok szócsöveként a mindenkori legújabb ötletek propagandistájaként lépjen fel. A „posztstrukturalizmusról” is szakszerű és minden termékeny gondolat felismerésére fogékony leírást nyújt, de kritikusainak ellenvetéseit sem hallgatja el, s – szemben e divat magyar terjesztőivel – nem tesz úgy, mintha most már csak ez az irányzat léteznék a „művelt Nyugaton”: könyve zárófejezetében azt mutatja ki, hogy a „Baloldali kriticizmus” milyen erős és termékeny gondolatrendszereket mutathat fel a formalisztikus irodalomfelfogással szemben.
S minthogy Vincent B. Leitch ahhoz is ért, hogyan kell az irodalomteoretikusok gyakran igencsak körmönfontan ezoterikus elgondolásait közérthetővé tenni, mi sem különösebb annál, hogy e kiváló kézikönyv úgyszólván visszhangtalan maradt a magyar sajtóban.
„Mesélik, hogy Jungot, a nagynevű pszichiátert megkérdezték, hogy mit látott, amikor a Távol-Keletig bejárta a világot, ő meg azt válaszolta, hogy nem látott semmit, mert folyvást a Nibelungok jártak az eszében.” Papp Zsoltnak, a tavaly fiatalon elhunyt filozófusnak a Századvég Kiadónál megjelent Barangolások című könyvéből való a fenti idézet. A nagyközönség a televízió Tudósklub című műsorából ismerhette meg őt, hiszen öt évig volt az adás műsorvezetője. Az Élet és Irodalom olvasói pedig hétről hétre olvashatták izgalmas esszéit a lap hasábjain. E kötetbe is esszéket – méghozzá útiesszéit – gyűjtött egybe Várnai Györgyi, melyek mindegyike egy-egy kis mesterműve a mai magyar esszéirodalomnak. Junggal ellentétben Papp Zsolt mindent látott utazásai során, amit látni érdemes volt. Érzékeny szemmel és szívvel vette észre és helyezte el a világ dolgai között az olyan apró részleteket is, melyek fölött másvalaki talán rezzenéstelenül átsiklik. A szépség, a tökéletesség elbűvölte, s a tudós filozófus rendelkezett azzal a képességgel, hogy amit látott, tapasztalt, gondolt, azt érdekesen, izgalmasan, sőt költőien tudta leírni. Firenzéből Arezzo felé egy vonatból így látta, hogy „…valahol felkelt a nap. Késedelem nélkül lánghegyre kapta a tájat, torkonragadta az ezerszáz dombtetőt, szívósan, majdhogynem fojtogatóan izzani kezdett az udvarházak fekete ablakán, hogy a hörgésük is hallott, ébresztő erővel kutatta át a sötét tornyokat, a földig lerántva gyászlepleiket, végigsöpört a lakóházak emeleti galériáin, sziszegve perdült az oszlopok között, lekergette az árnyékot a kastélyok, villák zsalugáteres réseiről, ráfutott a voluták sárga csigavonalára, onnan egy ugrással leleplezően utolérte az eloltott gyertyák sorára emlékeztető fekete cédrusok menetét, akik ezen az éjszakán sem értek el a céljukig. Csak álltak, visszafordulva, egymásra nézve, restellkedve, egy domb s az ég között. A táj tárgyai úgy adták egymásnak a fényt, mint teniszütők a labdát, a fény hol felívelt, hol becsapott, mígnem tántoríthatatlanul s kisajátítóan világítani kezdett egy cédrus a hegytetőn. Alatta fellángolt egy villa narancspiros cserépteteje, és a kert aljában még sötétlett, de már felragyogásra jelentkezett egy mézbarna amfóra, tele lecsüngő virággal.”
Bizony itt van a barangolások, kirándulások, utazások évadja, a kalandos vagy pihentető nyaralások ideje. Utazás, kirándulás, kaland és rengeteg praktikus tudnivaló akad Laczkó Zsuzsa és Radnai Tamás Levelek Japánból című, a Babits Kiadónál megjelent könyvében. A fiatal házaspár abba a szerencsés helyzetbe került, hogy családostul együtt tölthettek két évet a távoli országban. Radnai Tamás vendégkutatóként került oda, s feleségével együtt írták ezt a könyvet. Pontosabban leveleket írtak „arról az országról, amelyet bár állandóan földrengések és tájfunok pusztítanak, mégis mindig fantasztikus tempóban újjáépül és folyamatosan gyarapodik… amelynek alig van művelhető földje és nyersanyaga, mégis a világ gazdasági élvonalába került;… amely iszonyú körülmények között elvesztette a világ legborzalmasabb háborúját, és ráadásul történelme során először került idegen megszállás alá, hihetetlen gyorsaságú »westernizálódása« közepette hogyan őrizte meg hagyományos tradícióit és kultúráját, és hogyan szerezte vissza nemzeti méltóságát.” A 22 terjedelmes levélben egy férfi és egy női szemmel látott Japánt ismerhetünk meg, amely természetesen ugyanaz az ország. Olvashatunk az odautazás és a megérkezés körülményeiről, a beilleszkedés nehézségeiről és a japánok segítőkészségéről, iskoláról, óvodáról, lakásról és szolgáltatásokról, milyen a gyermeknevelés, főzés, öltözködés japán módra, milyen a japán karácsony és a holdünnep, a szokások, a családi élet. Egy levél a japánok szexuális életéről szól, több levélben az egyetemi munkahely, az oktatás és kutatás körülményei közé kalauzol bennünket a szerzőpáros, s még számtalan érdekes részletét írják le ott tartózkodásuknak és Japánban szerzett élményeiknek. Végül is megértjük azt a könyvben előforduló filozófikus értelmű viccet, hogyan lehetséges, hogy tizenöt millió tokiói elfér egy ilyen kis területen? Csak úgy, hogy közülük ötmillió állandóan a vonatokon lebeg. A könyv végén színes fotók és közel harminc oldalnyi magyarázatos szószedet található a könyvben előfordult japán szavak betűrendjében.
Nem kell feltétlenül külföldre utaznunk ahhoz, hogy természeti ritkaságokat, geológiai különlegességeket, növénycsaládokat, csodálni való állatokat, régészeti emlékeket vagy építészeti remekműveket lássunk. Ha belelapozunk Garami László Védett természeti értékeink című Képes útikalauzába, álmélkodva győződhetünk meg arról, hogy micsoda kincseket rejtegethet számunkra egy-egy hazai túra vagy utazás, ha kellőképpen fel is készülünk rá. Ehhez nyújt segítséget ez a könyv, a Medicina Kiadó Panoráma sorozatának egyik újdonsága. 5 nemzeti parkkal, 45 tájvédelmi körzettel, 135 természetvédelmi területtel ismerkedhetünk meg a hangulatos leírásokból, melyek egy-egy országos főútvonal mentén kalauzolnak el legféltettebb természeti értékeink közelébe. A 117 gyönyörű fotó mellett a tájékozódást segítő térképek, a megközelítés legpraktikusabb útvonalainak leírása, és igen gazdag, informatív mutatók teszik teljessé a szép kiadású kötetet. Minden természet- és könyvkedvelő örömét lelheti benne.
Egy izgalmas nyaralás történetéről szól a gyermekirodalom régi sikerkönyvének új kiadása. Erich Kästner A két Lotti című regényének főszereplői, Luise és Lotte, bár testvérek, mégsem ismerik egymást, amikor a Bühl-tavi diáküdülőben összetalálkoznak. Az elvált szülők titkaira, akik „osztoztak” a gyerekeken, a tábor lakóinak segítségével fény derül, s mire vége a nyaralásnak, a praktikák nyomán a szülők és gyerekek egymásra találnak, s a kalandos, lírai, könnyes-vidám történetben végül minden elrendeződik. A Szív könyvek sorozatban a Móra Kiadónál jelent meg az igényes időtöltést kínáló gyermekregény.
Hasznos időtöltés utazóknak, vagy borús napokra Hernádi Sándor nyelvi rejtvényeit megfejteni. A népszerű szerző eddig már sok könyvében invitálta játékra a helyes nyelvhasználat a helyesírás iránt érdeklődő olvasókat. Észtekergető helyesírási játékok című új kötetébe mintegy 300 helyesírási játékot gyűjtött egybe, 52 hétre elosztva, melyekben hangokkal, szavakkal, szókapcsolatokkal és az ezekhez kapcsolódó helyesírási tudnivalókkal ismerteti meg játékos kedvű olvasóit. A szóforgató játékok csoportjában találunk hangmásítást, szólékelést, helyesírási lottót, hangrendváltást, a mondatforgatás játékai között pedig mondatritkítás, monogramfejtés, rákmenet, mondatfejtés, öndiktálás s még számos más szórakoztató nyelvi játék szerepel. Minden játékhét a megfejtések kulcsával zárul, így ellenőrizni tudjuk nyelvi tudásunkat is. Ízelítőül álljon itt két megfejtendő mondat a Tankönyvkiadó újdonságából:
„tenyérbengyikotaltatpiciviráglevélpárnán”
„elrobogezanyárizöldvonatnappalokéjszakák- kocsisora”
(emmi)
