TÍMÁR GYÖRGY

A sötét lakás meg a kert

Részlet a „Fölmerült Atlantisz” című készülő regényből

Miért éppen ez az öregasszony?

Miért éppen ő? Azzal a beteg-madárka testtartásával, ahogy ott áll a függőfolyosóról nyíló előszoba és a nehéz homályú hall közti üvegezett ajtóban, egy kissé csálén, mint a csípőficamosok?

Pedig nem az. És igazából nem is öreg. Csak az ő akkori szemében tűnt annak. Ötven és ötvennégy közt járhatott, tíz évvel még fiatalabb is volt hát, mint ő most.

Talán az a kis ferde tartása? Igen, talán az láttathatta öregnek. Az a furcsa állás (kéz a csípőn), amelyből csakis oldalazva lehet nekiindulni. És amely mintha egy élet minden vereségének, minden szánalmas kiegyezésének és beletörődésének, minden alávetett­ségének, minden fogyatkozó reményének térbeli megfogalmazása volna, kivetülő lelki hologram.

Miért éppen ő jut eszébe ebben a füstös drinkbárban, amint megüti fülét a környező hangfoszlányok szertecsapongó áradatából a két szó: vegetatív neurózis?

B. röstellte, hogy nem jut eszébe az asszony keresztneve. Jó, jó, végtére is harmad évszázad nagy idő – mégis. Anyu, így hívta, amíg ott lakott náluk, Zsuzsa férjeként. De vajon hogyan szólíthatták a barátnői? Vilmának? Arankának? Terikémnek? Lujzikának? Az asszonyhoz voltaképpen egyetlen női keresztnév sem illett, még az sem, hogy anyu. Csak az, hogy Lusztig Jenőné.

Utánafülelt az elcsöngött mondatoknak, amelyek azt a vegetatív neurózis-t megelőzték. Csak az autóban, a kormánykeréknél ülve érzi magát biztonságban, az utcán járva az az érzése, rögtön összeesik. Két feles után ez elmúlik, úgy viszont nem ülhet be a kocsiba.

Zsuzsa. Zsuzsának kellett volna az eszébe jutnia, nem az anyjának. De hát parancsolhat-e az ember képzettársításainak? Az a rejtélyes személy, aki vagyunk, s akiről többnyire nem tudjuk, voltaképpen kicsoda, a saját törvényeit, önnön, alig kiismerhető útjait követi; minden asszociációnk egy-egy talány, titokzatos üzenet mitőlünk mihozzánk, s megfejtéséhez gyakran egy teljes emberélet is kevés.

Pedig ez az asszony az előszoba és a hall között, ez az asszony, akinek már a nevére sem emlékszik, hirtelen olyan élesen képzett meg előtte, mintha most is ott állnának egymással szemben a terézvárosi lakás nyomasztó félderengésében. A nehéz homályú halion túl szinte most is látja a csaknem épp oly sötét nappalit, amelynek utcára néző ablakához az az öreg, vastag törzsű, terebélyes lombú platán úgy hajolt oda, mint jóindulatú szomszéd háború idején, figyelmeztetni, hogy vigyázzunk, megfeledkeztünk az elsötétítésről, baj ne legyen már belőle. A nappaliból nyílt az öregek hálószobája, melynek sötét mivoltáról ugyanannak a platánnak egy másik ága gondoskodott. Apu, azaz Lusztig Jenő birodalma volt ez a két egybenyíló szoba; az öreg még a hallba sem igen lépett ki, nem hogy az előszobába, a konyhába, vagy az előszobából nyíló szűk, és a lakás többi helyiségénél is sötétebb – mert ablaktalan – cselédszobába, ahol cseléd még a háború előtt, de még a zsidótörvények előtt sem lakott soha, s amelyben most Zsuzsa meg ő, B. húzták meg magukat. A nappalin és a hálószobán kívül Lusztig Jenő csak a fürdőszobát látogatta, melybe a hálóból és a haliból egyaránt nyílt ugyan bejárás, de az öreg – ki tudja, miért? – a hall és a fürdőszoba közti ajtónak még a létezéséről sem látszott tudomást venni. Magában a hallban csak a nagyobb zsidó ünnepek alkalmával volt látható, amikor is a család ott, a nagy, kerek, éjfeketére politúrozott asztal körül ülve fogyasztotta el vacsoráját. B., aki nem volt vallásos, először meghökkent, amikor apu az ő fejére is ráerőltetett legalább egy zsebkendőt, miközben esznek. Olyasforma érzés volt ez, mintha bohócsipkában étkeznék, pedig hát tudván tudta, hogy ezzel a rítussal, amely az Urat födetlen fővel megtisztelő keresztényekben mindig viszolygást kelt, tulajdonképpen a negyven éves pusztai vándorlásra emlékeznek világszerte a vallásos zsidók, az ősökre, akiknek koponyáját szakadatlanul sütötte-égette-verte a Nap pokoli heve, s akikkel, ha nem viseltek volna fejfödőt, alig néhány órán belül kíméletlenül végzett volna a napszúrás. Apu a kóser étkezési szokások tekintetében nem volt ennyire szigorú, kitalált magának egy praktikus köztes megoldást: a sertéshús-evés tilalmát és a böjtöt egyénileg kombinálva, böjtös napokon nem evett disznóhúst.

Amennyire ő maga célirányosan és néki tetszőén elegyítette az étkezési előírásokat, annyira kiszámíthatatlanul vegyítette sorsa a szerencsés és szerencsétlen mozzanatokat életében. A középiskola elvégzése után rögtön nagybátyja, Lusztig Oszkár vas- és gépgyárába került. Lusztig Oszkár fifikás, élveteg férfiú volt, aki hallani sem akart arról, hogy unokaöccse beiratkozzék a Műegyetemre és mérnöki diplomát szerezzen; én sokkal értékesebb dolgot adok a kezedbe, hajtogatta, és ragaszkodott hozzá, hogy gyárában a fiú kitanulja az esztergálást, majd később a marosi vizsgát is letegye, s végül a szerszámkészítést is elsajátítsa. A Jenő gyerek apjának, Lusztig Ottónak már csak azért sem lehetett beleszólása fia jövőjébe, mert a piavei csatából többé nem tért haza. Nem fogod megbánni, hogy apád helyett én vagyok az apád, mondogatta Lusztig Oszkár, s úgy föstött, igaza lesz: a szerszámkészítői vizsga sikeres letétele után művezetővé nevezte ki a Jenő gyereket, s ebből az alkalomból ünnepélyesen koccintott is vele a főnöki irodában egy pohár veres szalagos Mumm pezsgővel. Ez itt most a következő grádics, fiam, mondta, és kilátásba helyezte, hogy hamarosan őt teszi meg maga helyett vezérigazgatónak. Én meg végre elmegyek lopni a napot és élni világomat.

Lusztig Oszkár iparkodása, hogy unokaöccse a vasas szakma minden csínját-bínját kitanulja, bölcs és előrelátó elhatározásnak bizonyult, noha a ravaszdi öregúr cselekedetei egészen más rugóra jártak: ha unokaöccséből mérnök lesz, nem teheti meg, hogy ne őt nevezze ki a gyár főmérnökévé, márpedig ezt a posztot egy selymes hajú, lányos képű, a párizsi Polytechnique-en végzett fiatalember, egy bizonyos Pelz Iván töltötte be az üzemben, aki iránt Lusztig Oszkár különösen gyöngéd érzelmeket táplált, sőt az üzemben nyílt titok volt, hogy Pelz Iván ezt az állást nem csupán kétségtelen szakértelmének köszönheti, hanem azoknak a szerelmi szolgálatoknak is, amelyekben a tulajdonost (kedvvel-e, avagy puszta számításból, ezt nem lehetett pontosan kideríteni) rendszeresen részesíti. Oszkár úr semmiképpen sem óhajtott hát megválni Pelz Ivántól, de még vetélytársat sem akart rálőcsölni unokaöccse személyében, ezért eszelte ki a mit sem sejtő Jenő fiú kiképzésének fönti haditervét. (Más kérdés, hogy mire eljött volna Jenő úr vezérigazgatói kinevezésének ideje, addigra már a zsidótörvények világa következett és Lusztig Jenő – gyárosivadék létére – megmaradt a munkásosztály tagjának, ami később aztán óriási szerencsének bizonyult, különösen leánya, Zsuzsa számára, aki enélkül aligha kerülhetett volna be hallgatónak a bölcsészkarra.)

Lusztig Oszkárnak – becsületére legyen mondva – lelkifurdalásai voltak, amiért unokaöccse pályáját a saját szexuális vonzalmaihoz igazítva alakítja, ezért kompenzálásképp időnkint váratlanul jutalomban vagy éppen fizetésemelésben részesítette Jenőt, és egyébként is igyekezett a kedvében járni, például a koranyári elő- és a nyár végi utószezonban átadta neki római-parti kabinjának a kulcsát és a csónakház használati jogát. Lusztig Jenő ott, a Római-parton ismerkedett meg későbbi feleségével, aki egy sikertelen kikötési kísérlet közben a stég előtt fölfordult kílbótjával, és Jenő úr segítette partra. Ez 1932-ben történt; Lusztig Jenő ekkor harminchatéves, délceg, négerbarnára sült szép szái férfi volt, és a jóval fiatalabb, akkor huszonnégyéves vézna leány (mint kiderült, a Bethesda kórház egyik nemrég végzett ápolónője) ott helyben belé is pistult, úgyhogy szeptember végén már meg is tartották az esküvőt. A Podmaniczky utcai lakást Lusztig Oszkártól kapták nászajándékba. Zsuzsa 1934 márciusában született, és magát a boldogságot jelentette a vezérigazgatói jövő elé néző művezető szemében, aki még nem sejtette, hogy ebből a jövőből nem lesz semmi, még kevésbé azt, hogy a kis jövevény (neki magának különben valóságos hasonmása) életének megrontójává, sírjának megásójává válik, s hogy eljön a nap, amikor – a harmadik, az immár végzetes infarktus után – özvegye, átkutatva holmiját, minden fiókban, minden füzetben, minden öltönyzsebben, zokniban és cipőben azonos szövegű cédulákat talál férje kezeírásával: Lusztig Zsuzsa volt a gyilkosom.

Zsuzsa lehetett az oka annak is, hogy Lusztig Jenő, legalábbis amíg B. velük élt, mintegy az utcai két szoba ketrecébe zárta magát, s csak a nagyobb ünnepeken ült ki a többiekkel együtt a hallbeli asztalhoz, amelynek fénylő feketesége zongorára emlékeztetett, olyan zongorára, amely még csak hangosan eljátszani sem, csupán billentyűzetében némán elgondolni mer egy gyászindulót.

Az összeköttetést a halion túli és inneni világ között anyu jelentette: oldalazva-csalinkálva jött ki a konyhába, nem is annyira főzni, mint inkább kiheverni az utcai front nyomasztó hallgatását, s ugyanígy tért oda vissza, lesújtva a Zsuzsa és közte, B. közt vibráló, szavakban nem, legföljebb hangsúlyokban megnyilvánuló egyet nem értéstől.

Abban az időben Lusztig Jenő már nyugdíjas volt, túl egy hányatott élet számos keservén, egy épp-csak-hogy élve megúszott ukrajnai munkaszolgálaton, meg – Zsuzsa jóvoltából – az első infarktuson, amelynek később azt a kínos közjátékot köszönhette Hámori doktorral, a szívgyógyásszal. Emennek sikerült ugyan talpra állítania, de az orvos daliás alakja, mosolygós, szellemes egyénisége és szolidan őszülő halántéka ellenállhatatlan hatást gyakorolt anyura (akit B. ekkor még nem ismert, persze); s mivel anyu valamikor ápolónő volt, boldogan fogadta Hámori doktor nehezen félreérthető ajánlatát, szegődnék el hozzá, a magánrendelőjébe asszisztensnek, ami heti kétszer két órai elfoglaltságot jelent: szerdán és pénteken délután négytől hatig. Zsuzsa nem volt biztos benne, hogy a két ember kapcsolata megmaradt-e a puszta rajongás keretei közt avagy-ami valószínűbb volt-akkor negyvenhatodik évében járó anyját elragadta a búcsúzó testi szenvedély őrjöngő örvénye. Remélem, így volt, jegyezte meg Zsuzsa, s erre látszott mutatni, hogy a heti két rendelésből anyja gyakran csak fél nyolc tájban vagy éppen nyolc óra körül igen kipirultan tért haza, s hogy ilyenkor jóval többet beszélt a szokásosnál, méghozzá össze-vissza csapongva és a lehető legjelentéktelenebb dolgokról. Lusztig Jenő nem volt vak, hiú annál inkább, emésztette is magát, habár soha egy fél szóval sem tett említést gyanújáról, de a második infarktusát szinte bizonyosan annak az embernek köszönhette, aki az elsőből, s aztán ebből a másodikból is kigyógyította. Zsuzsa azokban a napokban egy alkalommal a nappaliban járva egy könyvért, véletlenül a fültanúja volt, amint beteg apja a hálószobában azt mondja Hámori doktornak: Nézze, doktor, előbb-utóbb el kell döntenie, mit akar, meggyógyítani-e, vagy megölni. Az orvos csak annyit kérdezett: Ugye most viccel? Mindenesetre e látogatás után résztvevő arccal, de minden indokolás nélkül lemondta anyu asszisztenciáit. Vajon volt-e része vagy nem e kis intermezzónak abban, hogy három hétre rá szívszélhűdésben meghalt? Nincs ember, aki e kérdést megválaszolhatná. Annyi mindenesetre tény, hogy anyu ettől kezdve csupán férje mellett gyakorolta ápolónői hivatását, méghozzá a bűntudat táplálta túlzott odaadással, egyszerre gyászolva halott szereimét, halódó férjét és a tulajdon boldogságát, ez utóbbit már csak Zsuzsától remélve, s miként az idők megmutatták, tőle is hiába.

A mátyásföldi kertet is Lusztig Oszkártól kapták, még 1934-ben, amikor Zsuzsa megszüle­tett. A kert voltaképpen Zsuzsáé volt, noha egy csecsemő nevére nem lehetett íratni; de Oszkár úr nyomatékosan hangsúlyozta, hogy tulajdonjog ide vagy oda, a teleknek az új jövevény leendő boldogságát kell szolgálnia. Nem ő tehetett róla, hogy a dolgok másképp alakultak; arról még kevésbé, hogy neki már nem adatott meg beleszólnia a család életébe.

Ez a mátyásföldi kert volt az utolsó adomány, amelyben a családot részesítette. Néhány év múlva, amikor pedig esedékessé vált volna unokaöccse vezérigazgatói kinevezése, s amikorra ő maga azt tervezte, hogy visszavonul, „élni világát”, a zsidótörvények arra kényszerítették, hogy vas- és gépgyárát Pelz Iván nevére írassa. Amikor negyvenötben híre jött, hogy Oszkár úr az auschwitzi lágerban elpusztult, Lusztig Jenő bekopogott a főnöki irodába Pelz Ivánhoz, oda, ahol valaha a Mumm pezsgőt itta a nagybátyjával, és megkérte a selymes hajú, lányos arcú mérnököt, adja át neki az üzemet. A mindig kifogástalan modorú, csöndes beszédű, mindenkihez lenyűgöző kedvességgel közelítő Pelz Iván hellyel és hideg Planta teával kínálta Lusztig Jenőt, és nagyon határozottan elutasította a kérést, mondván, hogy őt nagyon mély emberi kapcsolat fűzte a megboldogulthoz, és úgy érzi, e kapcsolat bensősége folytán jogot formálhat arra, hogy amit a néhai Oszkár úr reá hagyományozott, azt meg is tartsa a tulajdonában. Mindamellett, fűzte hozzá gavallérosan, a Jenő úrnak természetesen mindig meglesz a Lusztig-gyárban, azaz új nevén a Pelz-művekben a munkája, és ő, Pelz Iván, kész ezt a munkát mindenkor a lehető legbőkezűbben honorálni. Szarjankó, felelte erre Lusztig Jenő, fölkelt, bevágta maga mögött a főnöki iroda ajtaját, és elszegődött a Láng gépgyárba, ahol kapva kaptak nagy szakmai tudásán és egykettőre kinevezték üzemszervezőnek. Két- három év múlva, amikor a Pelz-műveket is utolérte az államosítás, Pelz Ivánt egyik percről a másikra kitették Lusztig Oszkár egykori gyárából, és a tréfás kedvű sors úgy hozta, hogy a Párt Lusztig Jenőt bízta meg a gyár igazgatásával. Lusztig Jenő tehát végül mégiscsak a főnöki iroda gazdája lett, igaz, csupán egyetlen esztendőre, akkor ugyanis megbízását visszavonták, mert valakinek szemet szúrt, hogy az új igazgatót ugyanúgy Lusztignak hívják, mint az egykori tulajdonost. Lusztig Jenő vállat vont, és visszavette régi munkáját a Láng gépgyárban; onnan is ment később nyugdíjba.

A sufni voltaképpen nem sufni volt, hanem egy széles ággyal meg fölállítható pótággyal, rezsóval, mosdóval és konyhaedényekkel fölszerelt kis fedett szobácska, melyből egy vécé is nyílt. Sufninak azért becézte a család, mert kívülről valóban annak föstött, nem pedig nyárilaknak; a teteje kátránypapírból volt, fala vályogból; Lusztig Oszkár valaha fillérekért vette, és azóta sem jutott senkinek az eszébe, hogy a kertbe, illetve a „házba” pénzt fektessen, a családnak nyaralóként, hétvégi pihenőként így is tökéletesen megfelelt.

B. és Zsuzsa a mézeshetüket töltötték itt, és a test örömein kívül legföljebb beszélgetésre nyílt módjuk, mert az eső két nap, két éjszaka egyvégtében zuhogott, éppen úgy, mint most (a Soroksári úton végigdübörgő járművek már úgy fröcskölték kétfelé a fölgyülemlő esővizet, mintha öntözőkocsik volnának). Nem, mondta akkora sufniban Zsuzsa, azt a nyarat nem lehet elfelejteni.

Füleky-Tarr Richárd, azaz Rixi és szülei a Füleky-Tarr család szegényebbik ágából valók voltak; az apa, Füleky-Tarr Gáspár, szemben a földbirtokos Füleky-Tarrokkal, egyszerű elöljárósági tisztviselőként kereste kenyerét: egy ingatlan-nyilvántartó hivatalban körmölt könyökvédősen naphosszat, s egész addigi életében valósággal ette az irigység, ha a família tehetős ágával hasonlította össze magukat és helyzetüket. Az egyetlen dolog, amelyet nem Füleky-Tarr Kornél, gazdag másodunokatestvére örökölt, az a mátyásföldi telek volt, amely a Lusztig-féle kert szomszédságában terült el, s amellyel Füleky-Tarr Kornél úgy altatta el lelkiismeretét, mintha ő ajándékozta volna kispénzű unokafivérének: Füleky-Tarr Gáspárral és hozzátartozóival szemben a legkevésbé sem érezte magát erkölcsileg adósnak, még csak azzal sem törődött, rokona él-e, hal-e. Füleky-Tarr Gáspárt a birtokába jutott telek egyszerre tette boldoggá és elkeseredetté: boldoggá azért, mert – szemben Lusztigék nyomorúságos kis nyúlfarknyi kertjével – ő egy jókora park urává vált, melynek hatalmas tölgyei és gesztenyefái mögött, a szomszédok kíváncsi tekintete elől elrejtve egy ha nem is hivalkodóan nagy, de az átlagos nyaraló-épületektől méretében is, kastélyszerű külsejével is elütő ház húzódott meg; falai között, de még a parkból rátekintve is úgy érezhette Gáspár úr, hogy végre az őt a Füleky-Tarrok ősi nemzetségének tagjaként születéstől megillető környezetbe került; elkeseredett­ségének oka pedig, mondhatnék, ugyanez volt, tudniillik, hogy ezek a nyári díszletek csak még inkább éreztették vele a távolságot, amely az ő egész éves kistisztviselői életformája és Kornélék valóságosan is úri életmódja között fennáll. A házzal annyiban szerencséje volt, hogy az nem lévén túlontúl nagy, a Vörös Hadsereg Mátyásföldön átvonuló csapatai nem rekvirálták el laktanya céljára, csupán tiszti szállásul használták, aminek megvolt az az előnye, hogy tankjaik és lovaik nem dúlták szét a park virágágyásait és szökőkútját, továbbá, hogy Gáspár úrékat, amikor a harcok elültével kilátogattak a telekre, nem ellenségként, hanem barát­ságosan fogadták, a konyhán még enni is adtak nekik. Füleky-Tarr Gáspár elkeseredettsége akkor lett végleg a múlté, amikor Kornélék földjeit fölosztották a parasztok között, s az egész Füleky-Tarr vagyonból mindössze egyetlen kézzelfogható érték maradt a család kezén, ez a mátyásföldi park a kastélyszerű nyárilakkal, s ez is az övé volt, Füleky-Tarr Gáspáré, Kornéléknak pedig nem maradt semmijük, el is mentek az országból hamarosan, s meg sem álltak Ausztráliáig, ahol Kornél állítólag juhtenyésztésre és gyapjúkereskedelemre volt kénytelen adni a fejét.

Zsuzsa négyéves kora óta ismerte Rixit, aki akkor, harmincnyolcban, hétesztendős fiúcska volt. A két telek között egy helyütt kidőlt a kerítés dróthálóját tartó cölöp, oldalra rántva a dróthálót, s az így keletkezett öblösödésen egy-egy kisgyerek jócskán átfért. Már egyikük sem emlékezett arra, melyikük is kalandozott át elsőként a szomszédos birodalomba; tény, hogy nyaranta mindketten szinte állandóan át-át császkáltak a másikhoz. Zsuzsa még azon a nyáron, harmincnyolcban, fedezte föl nagy csodálkozással és izgalommal, hogy Rixi nem tolja le pisiléshez a rajta lévő kis fürdőgatyát, de még csak le se guggol, hanem csak úgy egyszerűen félrehúzza a gatya szárát, s máris széles ívű sugár szökken elő belőle. Rixi viszont azon csodálkozott, hogy neki, Zsuzsának nincs erre alkalmas szerszáma, nem is nagyon akarta elhinni, csak akkor, amikorra kislány bizonyságul letolta a fürdőbugyiját. Rixi hosszasan elnézte az eléje táruló különös látványt, s egész jóindulatú kis fiúcska-lényét egyetlen érzés kerítette hatalmába: a szánalomé, amiért a sors ilyen mostohán bánt kis barátnőjével, s éppen a legfőbb jótól fosztotta meg szűkmarkúságában.

Az esztendők múlásával a közös pisiléseknek, amelyek a kettejük közt hagyományos nyári mulatsággá vált papás-mamás játék központi témájául, mondhatnék alig leplezett céljául szolgáltak, egészen új tartalmuk kezdett lenni; Rixi, aki negyvenháromban már tizenkétéves nyurga kölyök volt, még olyankor is elő-elő vette a fütyülőjét, amikor a legkevésbé sem volt pisilhetnékje, és Zsuzsa ismét csodálkozott, ezúttal azon, hogy az a fütyülő hirtelen megnő és fölmered a levegőbe. Megfoghatom? – kérdezte alázatosan, bizonyosra véve, hogy Rixi fölényes férfigőggel kurtán leinti, de nem, a fiú olyan készségesen fogadta ajánlkozását, mint aki maga is effélére gondolt titokban. Sőt, amikor Zsuzsa ügyetlen, remegő ujjai félénken megérintették minden hímhiúságoknak e kútfejét, ez utóbbira még ő zárta rá a kislány markát, s mozgatta rajta ezt a markot ide-oda, mígnem elkezdte szaporábban szedni a levegőt, hogy aztán egy ponton hangosan felnyögjön és hirtelen eleressze Zsuzsa kezét. A kislány megijedt, azt hitte, akaratlanul valami bajt csinált, de aztán megnyugodott, amint meglátta Rixi széles vigyorát és meghallotta a papás-mamás játék keretei közé angolnaügyességgel visszasikló fiú még egy kicsit ziháló szavait: Jó feleség vagy, Zsu, el is foglak tégedet venni.

Lusztig Jenő nem nagyon örült a két gyerek barátkozásának; nem mintha akár csak a leghalványabb sejtelme is lett volna arról, hogy e barátság a szexualitásnak ilyen gyors fölbokrosodását indítja el Zsuzsában; azt hajtogatta, hogy a két család két külön világhoz tartozik: egy Lusztig Jenő gyerekének meg egy Füleky-Tarrénak semmi közös dolga nem lehet egymással; olykor-olykor idegesen megpróbálta minden ok nélkül hazaszólongatni a szomszéd kertben időző kislányt, akinek ilyenkor anyja kelt védelmére, mondván, hogy nem érdemes a dolognak ilyen nagy feneket keríteni, hadd szórakozzanak a gyerekek, utóvégre nem házasságra készülnek, még jó is, hogy Zsuzsának játszótársa akadt, mit csinálna itt egész nap nélküle. Ami a másik felet illeti, Füleky-Tarr Gáspárt sem töltötte el különösebb lelkesedéssel, hogy Rixinek éppen egy „ilyen” család ivadéka jutott pajtásul; becsületére szóljon, hogy ő viszont sosem adott hangot ellenérzésének, s ennek aztán még külön örült is negyvenötben, amikor kiderült, hogy Lusztigék túlélték a háborús zsidóüldözést, amelyet egyébként ő maga, Füleky-Tarr Gáspár, mélységesen alávaló és elítélendő, egyenesen szégyenletes dolognak tartott, függetlenül attól, milyen véleménnyel volt, illetve van ő maga a zsidókról.

A két gyerek kapcsolata mindazonáltal a háború után valahogy megváltozott. Most is örültek egymásnak, persze, különösen, hogy véget ért a sok szenvedés és rettegés, és újra lehetett gondtalanul játszani a parkban, ahonnét már elvonultak az idegen katonák; mégis, mintha a háború valamilyen cezúrát húzott volna a múlt és a jelen közé. Zsuzsa fülig pirult, amikor viszontlátta a tizennégyéves, már ugyancsak emberesedő fiút, eszébe jutottak a két év előtti papás-mamásdik, s pillantása nyomban ösztönösen Rixi fekete klottgatyájára tévedt, de mindjárt valaminő furcsa, visszamenőleges bűntudatérzés kíséretében, amely bűntudatnak akkor, legbizalmasabb játékuk idején még híre sem volt. Zsuzsa maga sem értette, miért jön zavarba most, két esztendő elteltével; de ennél is nagyobb zavart okozott benne, hogy Rixi viszont mintha tökéletesen elfelejtette volna ezt az egykori kapcsolatukat: nemigen kúszott át hozzá a kidőlt cölöpnél a kerítésen; ha ő, Zsuzsa ment át hozzá, focizni hívta, s mert ez Zsuzsát nem vonzotta, elment egyedül rugdosni a labdát, vagy – és ez volt a gyakoribb eset – fiúcimborákat hívott át a túlnani szomszédságból, kapura lövöldözni vagy fejelőmeccset játszani.

Így telt el negyvenöt nyara, s utána Zsuzsa hat évig egyáltalán nem látta Rixit, akibe ekkor, hogy nem volt sehol és csupán a hiányával volt tele minden, szeretett bele, az első szerelem őrjöngő hevével és tébolyítóan fölkavaró, egyszerre tobzódó nemiséggel teli és szűziesen tiszta álmaival. A Füleky-Tarr családnak ekkoriban rosszul ment a sora, s a szülők boldogok voltak, hogy egykori mindenesük, Terka néni a nyári vakációk idejére magához veszi Rixit Debrecenbe. Így aztán Zsuzsa legközelebb csak ezerkilencszázötvenegy nyarán látta viszont a fiút, akkor, amikor az éppen túl volt a bölcsészkar francia szakának második esztendején.

Vajon csakugyan nyomtalanul kihamvadtak-e Rixiből a régi emlékek? Zsuzsa azt remélte, hogy nem, s hogy az a focizgató kamasz csupán afféle átmeneti lény volt, akinek semmi köze nincs sem a papás-mamásdi Rixijéhez, sem a mostanihoz, akiről még nem lehetett tudni, miféle. Kiderült: ennek a húszéves nyúlánk fiatalembernek a képében csakugyan egy harmadik változat jelent most meg, egy elbűvölő, udvarias, kedves, figyelmes, egy világfias modorú, ám Zsuzsa lelki közeledésére érzéketlennek mutatkozó úr. Zsuzsa ekkor már tizenhétéves volt, elméletileg már mindent tudott férfi és nő kapcsolatáról, s természetesen már azt is régen megfejtette, mi volt az, ami annak idején Rixi és közte lejátszódott, s amit akkoriban még néhányszor megismételtek anélkül, hogy a kétségkívül izgalmas szertartás valódi mibenlétével ő maga akkor tisztában lett volna. De az emlék egyre elevenebben élt benne, s vele együtt hevítődött fel – igaz, már erős szégyenérzet kíséretében – a vágy, hogy valami hasonló újra megtörténjék kettejükkel. Megtörténjék, igen, ez ilyen passzív formában fogalmazódott meg Zsuzsában, mert nem hitt benne igazán, hogy sikerül visszahódítania egykori „férjét”. Kishitűségében közrejátszott, hogy azóta szemüveget kellett viselnie; fogalma sem volt róla, hogy az új Rixinek éppen így tetszik igazán. Nem is tudhatta, mert Rixi szintén attól félt, hogy Zsuzsa már nem a régi Zsuzsa, nem a valaha-volt papás-mamásdik Zsu-ja, ezért védekezésül tartózkodónak mutatkozott a lánnyal szemben, legalábbis egy jó ideig, addig a délutánig, amikor a Füleky-Tarrok parkjában csatangolva, szinte véletlenül (de vajon csakugyan véletlenül-e? nem a közös vágyak lerakta láthatatlan sínen-e?) oda jutottak, ahhoz a gesztenyefához, amelynek törzse mellett hosszú évekkel korábban az a bizalmasnál is bizalmasabb érintkezés egy egész életre összeforrasztani látszott sorsukat. Ott, mintha csak vezényszóra tennék, egyszerre cövekeltek le és fordultak szembe egymással; Zsuzsa úgyszólván beleájult Rixi karjába, a fiú pedig fölemelte a lány állát, és szájon csókolta, miközben alsótestével szorosan hozzáfeszült, olyan szorosan és követelőn, hogy ezúttal Zsuzsával történt meg az, ami annak idején a fiúval szokott: a kéj gyors, a maga számára is a váratlanság döbbenetével ható görcse egész testén végigrángott, s ő a csókot félbe sem hagyva nyögött-hörgött bele a fiú szájába.

Gyere, menjünk a szaletlibe, mondta Rixi, és a derekát átfogva a park végén lévő lugas felé terelte, itt bárki megláthat.

Sejtése nem volt alaptalan. Még kettőt sem léptek, amikor fölharsant a Lusztig-kert kerítése felől Zsuzsa apjának parancsoló hangja: Zsuzsa! Azonnal gyere be!

Mintha a mennyből egycsapásra a pokolba sújtó villám hasított volna keresztül a lányon. Élete legboldogabb pillanatát, szerelmes testének első érzéki csúcspontját leste ki és maszatolta be az az ember, aki úgy látszik csak azért adott életet neki, hogy emezt a maga módján élni ne engedje. Mit számít, hogy Rixi Rixi, s hogy ő meg zsidó? Miért nem hagyják, hogy ők ketten boldogok legyenek?

Be kell mennem, mondta sötéten. Holnap találkozunk.

Kívánlak, mondta a fiú. Négykor, a szaletliben. Várni foglak.

A tirádára, amelyet Lusztig Jenő a hazatérő Zsuzsának tartott, a lány oda sem hederített. A szemrehányásokra nem válaszolt, apjának tüntetőleg hátat fordított. Talán ennek is volt betudható, hogy Lusztig Jenő tőle szokatlanul sokat és hevesen beszélt, sőt kiabált; feleségének még csitítania is kellett, halkabban, fiam, minden szó áthallatszik hozzájuk, de a férfi már fölhergelte magát, a csitítás csak olaj volt a tűzre, semmi közöd nem lehet hozzá, vedd tudomásul, üvöltötte, még az hiányzik, hogy egy gój nekem fölcsináljon! Mostantól fogva itthon maradsz a fenekeden, vagy föl is út, le is út, megértetted?

Zsuzsa nem aludt azon az éjszakán. Kivitte tábori ágyát a sufniból (az ő sufnijából!) a kertbe, hogy ne kelljen egy födél alatt lennie apjával. És elhatározta, hogy másnap odaadja magát Rixinek.

De másnap a fiú nem volt ott a találkozón. Pedig várta, egészen délután hatig, az sem érdekelte, ha apja megpukkad a dühtől, amiért tilalma ellenére ismét „odaát” van, „azoknál”. Csak attól félt, hogy Füleky-Tarrék, meghallva Lusztig Jenő előző napi ordítozását, megtiltották Rixinek, hogy eljöjjön a randevúra.

Hatkor bekopogott Füleky-Tarrékhoz, hogy mi van Rixivel.

Füleky-Tarrné állt az ajtóban, és üveges tekintettel meredt rá. Hát maga nem tudja? Reggel itt voltak érte, és elvitték. Valami államellenes mittudomén miatt.

PAPP LAJOS

A nap vége

Itt ül mellette lámpa
    fehér
rezdületlen fény
s körül a szoba árnyékai
Mozdulatlanság fogja körül
    23 óra 35 perc
Az írógépben papírlap
Hallgatás-homlok két tenyérben
Csend vérmelege lüktetés benn
Ablak tárul
    kihajol
    integet az emlékezés
Pajtások füttyögetnek
a Népkert a Tóalja
A jelet ki hallja?
Akibújt-akinem
    GYERÜNK
    sej a mi lobogónkat
haj hogy is volt csak?
jött mezők sarja erdők növendéke
Kinek az arca-képe
rémlik elő
mélyből napra nevelő
földből anya-meleg ölből?
Mondták pedig
    ne menj a városba
híres Bíró Máté
ne menj a városba maradj a Rikába
Rika erdejébe
    Szélben a kéve
bomlottunk széledtünk jót remélve jóért
király szép lányáért
nem nekünk valóért
kacsalábon forgó váráért
repülő táltos-csikóért
Szeptember ördögszekere
száguldott velünk
Reggeli harmat anyánk könnye
Szöktünk alig köszönve
Kopáncs Rárós Csomorkány
síp mozdonyszikra
Világforgató seregek torkán
micsoda ének-orkán!
    Itt ül
metronóm-kopogásban
hulló hózizegésben
s tudja történjen bármi
fájna ujjait ökölbe zárni
    SRÁCOK
    a közös harccal építünk
Sejtenként fogy az idő
hamubasült titok kiszáradt
ó hányszor nem nyíltak
kincseket őrző zárak
Elfonnyadt a varázsige
Kell-e még harcban elesni?
Szabadpéntek-szabadszombat
szabad összeveszni
vasárnap békülni
egy-ágyba kerülni
öregségre várni meg nem menekülni
A húsz után a tíz után
a legutolsó szám után
    mi lesz még?
Miféle megtartó eszmék?
Körülvétetvén fájdalommal
kaszáló keselyűkarommal
húst csontot törő pörölyös hatalommal
lesz-e félelmére
nézni a kútnak mélyére
ahonnét nem hallik föl
semmilyen csobbanás?
    ütések 24 óra
    ÉJFÉL
A szemhatáron
menekülő
álom

CSANÁDYJÁNOS

A háború ártatlan áldozata

Láttam a háború ártatlan áldozatát. Később mégis csúzlit csináltam magamnak, és oszlopokra, verebekre lődöztem vele. Az egész falut bejártam a gömbölyű, simafalú kavicsokért, amelyeket csak a friss sóderben lehetett lelni; sosem lehetett tudni, a sóderhalmok hol bukkannak fel, a falu melyik szegletén építenek ezt-azt. De rendszerint be kellett érnem az apróra zúzott bazaltkaviccsal, amelyet az országút szélén szedtem fel.

Láttam a háború áldozatát, mégis csúzlizni kezdtem; végig az utcahosszat a kihajló orgonákról, házereszekről lőttem le a verebeket, madzagra fűzve vittem őket haza, mint vadász a fácánt, és nagymama a kedvemért verébpaprikást készített belőlük, leforrázva, megkopasztva az apró madarakat.

De a galambokra nem csúzliztam.

Amúgy is szerettem őket kertünk akácfáin mindig turbékolt néhány csillogó gerle; gyakran a baromfinak kiszórt eleségre, magokra szálltak, s a tyúkokkal, csirkékkel együtt csipegettek. A háztetők teli voltak házi galambokkal, melyeknek szokásunk volt hogy csapatostul kirepültek a mezőkre; ha a határba bámészkodtam kertünk végéből, gyakran láttam őket a magasban: nagy kört írtak le, a keleti napfényben fehéren megvillantak, s fordultak vissza sebesen csapkodó szárnyakkal a falu felé.

1942 nyarán lehetett. Gyakran kijártam a lóvásártérre és a futballpályára, s messziről néztem a szorgalmasan gyakorlatozó leventéket – valami feszített belülről, valami büszkeséghez hasonló érzés, s önkéntelenül a Toldi sorai zsongtak bennem: „Hej! ha én is, én is közietek lehetnék. Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” Ott gyakorlatozott Jani bátyám is, akit ezenfelül legfőképpen sapkarózsás leventesapkájáért irigyeltem; mit meg nem adtam volna egy ilyen sapkáért!

Egyik gyakorlat után, nem kis büszkeségemre, Jani bátyám kóborolni hívott a temetőbe; a református, az evangélikus és a katolikus temető egy tagban feküdt a gyakorlótér felett; tele cipruslombokkal, babérbokrokkal, rózsa-, akác- és fenyőfákkal, a vadgalamb-turbékolás az egész temetőt betöltötte. Különben is szerettem a halottak elsüllyedt Atlantiszát; dolgot adott nekem már gyerekkoromban, odajártam nagyapáim sírjait gyomlálni, odajártam Húsvétkor pirostojást gurítani. A temető mellett szép árnyas gesztenyesor vezetett a marhavásártérre s a futballpályára; minden vasárnap délután végigmentem egyszer-kétszer rajta.

Tikkadt délután volt, a Nap lángkereke izzott az égen; jólesett a temető hűvösében, a babérbokrok közt bóklászni, s egészen elfogott a hősi büszkeség, amikor Jani bátyám a zsebéből csúzlit húzott elő, hogy most vadászni fogunk. A csúzli szép, szabályos, fehérre hántott kőris-ágasra volt szerelve, megcsodáltam négyszögletes, valódi tejgumiját, s fényes­bőr parittya-bőrét, melybe a lövedéket kellett tenni. Lövésre készen tartott csúzlival bóklásztunk a temető régebbi, öreg sírokkal tarkított, elhagyatott részén; ő elől, én mögötte mint fegyverhordozó, bár fegyver helyett csak néhány kavicsot szorongattam a markomban. Egyszercsak egészen közel gerlebúgás hallatszott. Megmeredtünk, fürkésztük a babérbokrok ágait. A gerle édesen búgott tovább, ünnepelte a temető békéjét, s egyszerre, alig vettem észre, már kavics süvített át a levegőn, egy tompa csattanás, s a babérbokrok ágai közül valami szürke hullott a vastag fűre. Elhallgatott a gerlebúgás, mély, lila csend ülte meg a levegőt; ekkor a gerle a fűben szárnyát lógatva bicegni kezdett ide-oda, s ép félszárnyával megpróbált elrepülni. Szánalmasan vergődött csak, míg valami vaddisznó-horkanással két láb, két hosszúnadrágos láb vad dervistáncba kezdett fölötte, felszakadt lila melle, s mint élő giliszták, türemlettek ki, vonaglottak a gerlebelek a földön, s nemsokára csak véres rongycsomó maradt belőle.

Engem az émelygés környékezett, csak lilát láttam már akkor délután, s mikor – nem tudom, hogyan – hazaértem, nagymama rohanva melegítette a zománcos fedőt, mert iszonyatos gyomorgörcsökben fetrengtem a konyhakövön. De szívemet mintha kisöpörték volna, nem irigyeltem többé a sapkarózsát, és sokáig még kedvenc Toldimat sem idézgettem magamban.

PASS LAJOS

Preludium

Nem tavaszi szél.
Mérget sziszegnek a hegyek.
Állnak szégyenkezve hógatyás bokrok,
múlhatatlan slágerek szíjazzák
a szeretők szívét.
Nincs szó, mely az ajkakat megédesítené.
Rossz csillag áll a város felett.

1976

Egy ünnep látomása

Már döfködik a füvek a szelet és íme,
tócsában fröcskölődnek a madarak és
lábat áztathat mellettük akárki istenborja.

Gyorsan vödör kerül az eresz alá, a fa alá:
az eső eztán el ne inaljon. Ó,
fehér koccintásé ünnep ez, záporharangos,
gilisztacsalogató délelőtt.

Mert – miképp is volt? – a fölkapart arcú földekből nem fakadt
semmi.
Szégyentelen lyukakkal tátongtak a kutak.
A mesebeli békák nem rángathatták magukkal a kölyköket,
lelkük elszivárgóit a vízzel, de
– világ pofonjaként – bőrük ottmaradt, züllesztve valóssá,
buborékká püffesztve az iszapban.

Volna miről mesélni, de por lepi még a torkot.
Hiszen a sírás is öröm volt;
megkerült gyermek, elveszettnek hitt bicska. Így aztán

nem tréfa ez az ocsúdás. Mert nem rossz álom volt az egész csak.
Eztán,
ha faltól falig részegedünk is, a magunkét isszuk,
föld, fű, barom, ember-akinek jussa.

1983

VADÁSZ FERENC

Tovaszállt ifjúság

Komárom – Komárno – kertjeit, temetőit, utcáit járva gyermekkoromra emlékezem. Egy mesébe illő ősanya alakját látom kibontakozni a régmúlt ködéből. írni-olvasni nem tudott ez az öregasszony, talán iratai sem voltak, mert a szülői házból nem hozott ilyesmit magával. Nem is nagyon volt akkor még hivatal a Csallóközben, a városhoz közeli apró falvakban. Ahogy emlékszem, képtelen volt megmondani, mikor született. Weinmann Frigyesnének hívták, nyolc gyermeket hozott a világra. Ötöt nevelt fel fel közülük. Három meghalt csecsemő­korában. Én, az egyik unoka, nevüket sem tudtam megjegyezni.

A nagymamának döngölt agyagpadlózatú borkimérése volt a város legmagasabb pontján, a Pihegő utcában, ahol az ő zsidó családján kívül csak cigányok éltek. Jobbára zenészek, hangos asszonyokkal, szutykos gyerekekkel, roskatag házakban, szellőzetlen lakásokban, szűk udvarokban. Mindazonáltal innen is kikerült néhány híresség: Rácz Laci, Rigó Jancsi, több Lakatos, világot járó prímás, brácsás, bőgős, cimbalmos. A tzigányok – így említették őket régi krónikák – a tizenhetedik században tűntek fel a városban. Ők muzsikáltak a céhek zászlószentelő ünnepélyein, úrnapi körmeneteken, lakodalmakban. Előbb a Kálvária-domb mögé települtek, ott alakult ki a másik dombra, még feljebb kapaszkodó utcájuk, amelyet eleinte Pöhögőnek hívtak. A magisztrátus vajdát nevezett ki föléjük. A cigányok segítettek a Duna menti hajóácsoknak, de volt köztük üstkészítő, szegkovács, eszkábáló, teknővájó, pánt- és zsanérkészítő, moha- és piócaszedő meg egyéb foglalkozású.

A szabadságharc előtti összeíráskor háromszáz családjuk élt a városban. Földbevájt odúk helyett már vályogfalú házakban laktak, s amikor a hatóságok megtiltották nekik, hogy kohókat fujtatókat eszkábáljanak, jobbára csak a zeneszerszám maradt megélhetésük forrása. Akik ehhez nem értettek, kóborolni kezdtek, s a mostoha élet sokukat elzüllesztette.

Az évszázad elején ezek a zenészek voltak nagymama törzsvendégei. Jószívvel hitelezett nekik. Egy-egy rovátkával, krétával jelölte a fatáblára naponkénti tartozásukat. Felrótta a féldeci rumokat, a fél és egész liter borokat, majd réklije ujjával törölte el tartozásaikat, he letettek elé néhány hatost. így hívták akkoriban a húszkrajcárost.

A férjét Frici bácsinak, őt magát Frici néninek szólították a kocsma látogatói. Olykor előttem, kisunokája előtt írástudatlansága miatt kesergett és bevallotta: gyakran becsapták, megtréfálták. Belópoztak konyhájába, tűvel felszúrták a tojások héját, a lyukon át kiszürcsölték valamennyit. Azt mondták neki, hogy „holnap” kifizetik adósságukat, aztán ha másnap kérte a pénzt, kötekedtek: hát nem megmondtam Frici néni, hogy holnap fizetek? A holnapot sokáig ígérgették. Mindazonáltal szerették, védték volna minden rosszakarójával szemben.

A kocsma gyakori vendégei közé tartozott Csóka Posztó Józsi is, aki arról volt híres, hogy Jókai temetésén muzsikált – mesélte a nagymama. A cigányok mindegyike viselt olyan nevet, amit gyerekkorában aggattak rá. A lányok között (őket kisgyerekként én is ismertem, évekig játszottunk együtt a Rozália téren) akadt Csipetke, Lütyütyü, Tappancs, a fiúk között Alibali, Bede, Pocik, Pupusz. Csóka úgy szerezte furcsa, második nevét – így mesélték nagyanyám­nak az idősebb cigányok –, hogy szülei az előkelő Kázmér nevet szánták neki, de a keresztelő előtt felöntöttek a garatra és a pap kérdésére sehogy se akart eszükbe jutni a Kázmér név. Tudták, hogy valamilyen szövetet hívnak hasonlóképpen. Kasmir, vagy mi a csuda… találgatták, de látva a káplán türelmetlen mozdulatát, felhagytak a találgatással és eldöntötték: „Jól van, legyen hát Posztó.”

Frici bácsi, a nagyapám, aki születésem előtt halt meg, ritkán mért bort, legfeljebb éjszaka segített agyonfáradt feleségének. Napközben helypénzszedő volta piacon. Ez városi állásnak számított, a kofák hatósági személynek tekintették, respektálták a helypénzszedőt.

Lilásszürke és rozsdabarna fényképek, merev, kemény kartonra ragasztott elnyűhetetlen fotográfiák tanúsítják a családi hagyatékban, hogy anyai nagyapám, Frici bácsi, pitykés, feszesen gombolt mellényével, kackiás bajuszával, csokros nyakkendőjével ránézésre miben sem különbözött korabeli földijeitől, Rév-Komárom szekeresgazdáitól, halász és iparos polgáraitól, céhlegényeitől.

Az ómama – a családban így szólítottuk Frici nénit – derekától szélesedő, legyezőként szétnyíló szoknyájával, galambősz-borzas hajkoszorújával egy kicsit a boszorkány hírébe keveredett hajdani kovácsmester feleségére, Patkós Körmendinére emlékeztethetett, akinek mohás, megdőlt, alig olvasható sírkövét kisiskolásként még láthattam a temetőben. De emlékeztetett egy kicsit a szent asszonyok kötelékébe tartozó Rachelre, Leára vagy Rebekkára is Mózes valahányadik könyvéből.

Frici bácsi tizenhárom decemberében húnyt el. Sírkövén hét évtized alatt a bevésett számok már csaknem egészen elmosódtak, néhány éve még annyi látszott belőlük, hogy 1839-ben született. Az ő korából következtetve ómama kilencven lehetett, amikor csendesen elszenderedett.

A századeleji gond és nélkülözés szerencsét próbálni fiatalon küldte el a háztól Weinmann Frigyesék gyermekeit. Három lányuk – a tizenhat, a tizenhét és tizennyolc éves – százezernyi kivándorlóval együtt hajózott át Amerikába. Közülük a legfiatalabb, Ilona volt az édesanyám. Egyik nővére, Mariska itthon ment férjhez könnyelmű, kicsapongó emberhez, aki azt követően, hogy asszonya siketnéma fiút szült neki, búcsú nélkül elhagyta, világgá szaladt. Bánatában vagy betegségtől Mariska korán meghalt; Józsit, a kisfiát hosszú évekig a siketnémák váci intézetében nevelték.

Édesanyám Amerikában töltött másfél évtized után férjezetten hazatérve magához vette nővére árváját és felnevelte.

Édesapám jómódú, ahogy akkoriban emlegették, előkelő kereskedő családba született. Érettségije után ment ki Amerikába, ahogy anyám mesélte, mert nem érezte jól magát a rideg családi otthonban. Komáromban aligha vehette volna el a Pihegő utcai kocsmárosék lányát. Odakint „a korlátlan lehetőségek földjén” mindenki a munkájából élt, nem számított, hogy szülei milyen bölcsőben ringatták. Ilona tizenhat évesen, asszony nővéreinél Brooklynban lakott. Amikor megismerte jövendő apámat, az mukkanni sem tudott angolul; tányérokat mosogatott egy étteremben, aztán pincérré lépett elő. Otthon hátat fordított a jólétnek, odakint meg a biztos menedéknek, a háború kitörésének hírére hazajött Magyarországra.

Alighogy elrendelték a mozgósítást, gyors kiképzés után már indultak is a menetszázadok, a „marskompanik” a szerb és az orosz frontra. Apám önként jelentkezett frontszolgálatra. Tizenöt elején Volhiniába vitték. Tüzéreknél szolgált, őrmester lett, ahogy akkor mondták: tűzmester. Súlyosan megsebesült, tüdőlövést kapott. Megmaradt egy fényképem róla: lovon ül, de nem derült ki, hol és mikor készült a felvétel. Ezüst csík és három fehér csillag ékesítette mundérja gallérját.

Ezt a képet és a többit is az Amerikában életben maradt nagynénik és azok lányai juttatták el hozzám három évtized múltán, negyvenötben, amikorra rajtam levő ruhán kívül az égvilágon semmim sem volt. Apám sebesülését a tábori barakk-kórházban, ahol a lavórban fenékig fagyott a mosdóvíz, tüdőgyulladás követte. Tizenhat őszén szabadságot kapott, hogy láthassa elsőszülött fiát. Tizenhétben már egyik hadikórházból a másikba vitték, később Komáromban próbálták megmenteni az életét.

Tizenkilenc júniusában, három évesen lettem félárva. Januárban vonultak be szülővárosom­ba a cseh légionáriusok. Míg én tizennyolc éves lettem, anyám a csehszlovák hatóságoktól havonta hetvenöt korona segélyt kapott hadiárvája eltartására. Ennyi pénzért a Bat'a üzletekben tizenéves koromban egy pár elég jó minőségű cipőt lehetett venni.

Édesanyám két évi özvegység után újra férjhez ment. Nevelőapám Krausz Mór szobafestő segéd, autodidakta zenész, kotta olvasásában járatos fuvolás volt. Furinda, a közelünkben lakó hentesmester, amikor tíz deka füstöltszalonnáért be-betértem a boltjába, sokszor emlegette: „Milyen csodálatosan sírta Marci fuvolája Durazzóban meg az albán hegyekben, ahol együtt katonáskodtunk. Sokszor mondom a családomnak, mennyit segített ezzel a bajtársainak. Neki is köszönhetjük, hogy a lelkünk épségben maradt.”

A következő háború vége felé, míg jómagam az Auschwitz-Dörnhau-i koncentrációs táborban semmit sem sejtettem arról, hogy mi történik távoli szülővárosomban, örökre elhallgatott a csodálatos fuvola, Marci bácsit, aki húszas-harmincas években Szlovákia legjobb magyar munkáskórusának karmestere volt, édesanyámmal együtt negyvennégy június tizenharmadikán deportáló vonatba tuszkolták, s a csendőrök puskatusát nem fogta le senki. A hentesmester, az egykori fontharcostárs pedig – amint utólag értesültem róla – éppenség­gel ujjongott az események láttán.

Komáromban ma már nincs Pihegő utca, egykori lakóinak utódai szétszóródtak, ők már nem zenészek. Divatját múlta a cigánymuzsika. Utcájuknak nyoma se maradt, panelházak százai épültek a régi város körül. Csak a Duna hömpölyög két ország határvonalaként régi medrében. Szülővárosom kertjei, terei, templomai és temetői egy-egy villanással idézik fel a tegnapokat, a tovaszállt ifjúságot…

BAKTAI FARAGÓ JÓZSEF

Verseid robogó szerelvények

Ladányi Mihály emlékére

Vándoroltak sejtjeidben
kisiklott asszonyos szerelmek.
Keresztülvonatoztad ezt a
sínekkel megkeresztelt hazát –
nem törtettél,
s nem túrtál ki helyéről senkit.
Inkább maradtál
néped viharkabátos költője.
Lyukas zsebbel kerestél –
hazát, szerelmet, vigaszt.
Olykor felbukkantál
szikföldes házaink közt,
akár a hold, a fény, a csend.
Korom éjszakáidban
gyertyázó fogakként
ragyogtak a falak.
Arcodhoz emlékezve simultak
a fák, a bokrok, a füvek.
Álmodó dűlőink elvezettek
kutyák óvta tanyák titkaihoz.
Te megértetted a fűzfás
csontjaira sárgult gyászt.
Utadon – ötvenhárom éven át –
kísértek a ványai csillagok.
Hiányoddal megözvegyült
hajszálerek a vasúti sínek.
Gyászoló bakterházak szalutálnak.
Itt hagyott verseid
értünk robogó szerelvények.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Fellobogva a föld porából

1965 nyarában,
                     amikor anyámat temettük,
holt apámat is viszontláttam:
                     két egykedvű, izzadt sírásó
tárta fel előttem a mélyt,
                     s amikor apám egykor hatalmas,
                     beszakadt, csontos mellkasában
koccanva megakadt az ásó,
                     s a kósza szél szétszórta szép,
elporladt rőtarany szívét,
                     egy pillanatig úgy éreztem,
hogy a rideg vas csorba éle
                     az én élő szívemhez ért…
Aztán valahol mélyen bennem
                     árnyak ölelték át a fényt,
s fellobogva a föld porából,
                     a felszikrázó végtelenben,
egy ismeretlen messzi tájból,
                     újra egymásra lelt apám,
s anyám, napfényes, tiszta, kék
                     szemével nézett vissza rám
                     a forró júniusi ég…

SIGMOND ISTVÁN

Pillangó vagyok, öreganyám

A fiú a konyhaajtó küszöbéről nézte az udvart. Számtalanszor elhatározta, hogy a kövek közötti burjántól megtisztítja a kapuhoz vezető utat, most éppen itt volna az alkalom, ezt a vasárnap reggelt erre kellene áldozni. A kerítés meglazult léceit meg-meglóbálta a szél, az egyhangú nyikorgás végighullámzott az udvaron. A szomszédok háza táján megtelepedett a csend, csak a távolból hoztak a szelek valami alig hallható, sejtelmes kutyaugatást. Kora reggel volt, a nap mintha unalmában bukkant volna elő, alig-alig fénylett a felhő borította, szürkésfehér égboltozaton. A fiú jól hallotta a közeli erdőből érkező neszeket, a lombhullató fák koronái halkan sírtak a szélfúvásban. Amikor megroppant valamelyik ág s széttárt karokkal lezuhant az avarra, zuhanását valami hirtelen feltörő zokogásnak hallotta. A fiú behunyta a szemét, hogy a környezet látványa ne zavarja a hangok élvezetében. Egy ideig hallgatta a lécek keserves nyikorgását, melybe beleolvadt a koronás fák szánalmas jajveszékelése és a messziről jövő kutyaugatás. A fiú elégedetten vette tudomásul, hogy a szél neki szánta ezt a kora reggeli koncertet, hiszen csak ő egyedül élvezi ezt a sajátos muzsikát, a vidék mindenhatóvá magasztosult, többszólamú kórusát. Benne vagyok a tájban, gondolta a fiú, én magam hordozom a mindenhatóság varázslatát. Nekem fújnak a szelek, nekem zuhannak alá a Krisztus-ágak. És nincs feltámadás. A fiú megfigyelte, hogy körülbelül egyforma időközökben hallja a leszakított ágak halálos zuhanását, melyek beletörődő alázattal kísértek minden tizedik szívdobbanást. A fiú vérszemet kapott. Most nyolcra akarom! – igézte behunyt szemmel a tájat. Kiszámolta a nyolcat, és csörögve bukfencezett alá egy újabb áldozat. Aztán hatra, négyre, kettőre, majd egyfolytában, szünet nélkül tépték a szelek a halálra ítélt faágakat. Hirtelen elcsendesedett minden, valaki elővehette hatalmas kalapját és letakarta vele a hangforrásokat, a hangok megszűrve e láthatatlan posztó rostáján, tompán, vánszorogva terjedtek tova, hogy később teljesen megszűnjenek, mintha a himbálózó lécek elnyelték volna a saját nyikorgásukat, a kutyák nem unhatták meg a csaholást, bizonyára hangtalanul tátogtak, a fák koronái pedig valami érthetetlen okból kisírhatták magukat, pedig amióta a világ világ, egyfolytában nyöszörögnek, sírnak, jajveszékelnek a szélfúvásban.

A fiú nem merte kinyitni a szemét, attól félt, hogy a látvány változatlan volna, himbálóznának a meglazult lécek, és jól hallhatóan hajladoznának az erdőszéli fák alázatban megöregedett koronái. Megállt a szél, gondolta, biztosan megállt, az utolsó hangok ott kushadnak valahol a hangforrások körül, várják a nemsokára érkező újabb szeleket, melyek szárnyukra kapják és szétszórják őket a világ csendjébe. A fiú meg akart bizonyosodni, hogy valóban megállt-e a szél, kilépett az udvarra, s ahogy eltávolodott az ajtó közeléből, hosszú, hátrafésült haját szertefújta a szél, homlokába csapódtak a tincsek, majd eszeveszett táncot jártak a fején. Hideg, csípős szél volt, a kíméletlenek közül való, amely befurakodik a kabátujj alatt s dermesztő leheletével befészkeli magát az ember szívébe. A fiú összehúzta magán a kabátot és kinyitotta a szemét. A kerítés lécei közül jó néhány, mint holmi megkergült óramánus, vadul himbálózott az egyre erősödő szélfúvásban. Az erdőszéli fák koronái veszettül hajladoztak tovább, egymásba kapaszkodó ágak, szerterepülő levelek százai jelezték a mérhetetlen zenebonával járó küzdelmet. Csak a hang hiányzott. A fiú semmit, de semmit nem hallott a tárgyak, fák, szelek okozta, fájdalmasnak látszó hadakozásából. Visszatért konyhába, s hirtelen úgy döntött, hogy magára zárja az ajtót. Valami készül, ha már nincsenek hangok, gondolta, régebben még a csendnek is voltak hangjai, de a mostani csend egyenértékü a semmivel. A fiú leült az asztalhoz, lábát összeszorította, kezei egymásba kulcsolódva remegtek a simára kopott asztallapon. Figyelt. Várta, hogy bekövetkezik valami. Még mindig csend volt, mélységes csend.

Kezétől nem messze egy gyufaskatulya hevert az asztalon. Egy ideig mereven nézte, aztán ujjai szétváltak, egyik keze óvatos lassúsággal megindult a gyufaskatulya felé. Két ujjal emelte fel az asztalról, lassan maga elé tartotta, s behunyta a szemét, jó szorosan, hogy a látvány ne zavarja a zörej élvezetében. Aztán megrázta a gyufaskatulyát. Erősen, veszettül, erőszakosan, mintha lassított filmjelenetből hirtelen gyorsítottba váltott volna. A gyufaszálak zörögtek. A fiú rázta a skatulyát, rázta, arcán egyre szélesedett a mosoly, már úgy rázta, hogy remegett az egész teste, szemét kinyitotta, s most már két kézre fogva zörögtette a skatulyát amíg kiesett a kezéből, egy­két szaltót vetett a levegőben, majd nyugalmi helyzetbe kerülve elpihent az asztalon. De a gyufaszálak zörögtek tovább. A fiú rémülten felugrott az asztalról felragadta a gyufaskatulyát, s egy hirtelen mozdulattal leszakította az egyik oldalát. Üres volt. De valami zörgött tovább.

Már tudta, hogy kintről érkeznek a zörejek, kirohant az udvarra, végigszaladt a kapuhoz vezető, burjánoktól gazos kockaköveken, a kaput szinte kitépte a helyéből, s kimenekült a szabadba. Most is süvített a szél, érezte bőrén csípős, arcba markoló karmait, a közeli fák változatlan hevességgel himbálták lecsupaszított koronájukat, de semmilyen hangot nem hallott, csak azok a zörejek váltak egyre elviselhetetlenebbé. Mintha rohanó bakancsok csattanása lett volna az aszfalton. A fiú nem mert az erdő felé menekülni, jobbnak látta befordulni a meredeken emelkedő sikátoron. A bakancsos messzire lehetett, a fiú időnként hátra-hátranézett, de nem látott senkit, a csattanás viszont mintha egyre közeledett volna. A sikátorból jobbra is, balra is vezetett egy-egy út. Tétovázva megtorpant, talán valamilyen sugallatra várt, hogy eldönthesse, melyik útra forduljon, amely kivezetné a veszélyes zónából az egyedüllét biztonságába. A sugallat késett, vagy csak jobban érezte magát a mesékben, eszébe sem jutott megjelenni a valós világban. A fiú jobbra tért. Erős iramban trappolt az utca végéig, szemben megmászhatatlanul meredek, óriás sziklatömb emelkedett a magasba. Simára kopott arca ki tudja, hány ezer éve bámult előre az utca torkolatából. Most a fiút nézte.

A fiú odatámolygott a faihoz, s mintha segítségért rimánkodott volna, izzadt arcát rányomta a fehér sziklára, s karját széttárva, egész testével rátapadt az óriásra. Hallotta, hogy már befordultak a sikátorba, a meredeken felfele vezető utcán csattannak a bakancsok az útkereszteződés felé. Vissza kellett fordulnia, hogy megpróbálja a balra vezető utat is. Ellódította magát a faltól, egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy megtorpan az útelágazásnál és megadja magát, de a félelem tovább hajszolta. Alig szaladt egy kicsit, máris a balra vezető utca végéhez ért. Zsákutcák vannak mindenütt? – nézett kétségbeesetten a másfél méteres kerítésre, amely átszelte keresztben az utcavéget. A fiú átvetette magát az akadályon, a földszintes ház udvarra néző ablaka nyitva volt, bemászott rajta, és a függöny alatt hasra vetette magát.

A szobában két öregasszony mondta az asztali áldást. Reggelihez terített asztalnál ültek meggörnyedt háttal, kezüket összekulcsolva, s ahogy egyforma ütemben bólogatott a fejük, valamit belemormogtak a ráncos kezükből formált kehelybe.

– Üldöznek – suttogta a fiú. – Bújtassanak el.

A lecsukott szemhéjak meg se rebbentek, az ajkak tovább rebegték az imát.

– Legyenek irgalmasak – könyörgött a fiú. – Nem tettem semmi rosszat.

Nézték a fiút. Egyikük kinyúlt, a tányérból kiemelt egy szelet pirítós kenyeret, s ropogtatni kezdte a fogai között. A másik még nem fogott hozzá a reggelihez, egy piros lábosból poharakba öntötte a tejet.

– Adjak neki tejet? – kérdezte.

– Adjál – egyezett bele a kérdezett. – Van tej elég.

Átnyújtottak a fiúnak egy pohár tejet. A fiú felemelkedett a földről, s miközben elbambult arccal meredt maga elé, a fehér függöny halotti lepelként ereszkedett a fejére. A tej szétfröccsent a plafonon, a tej-eső bepermetezte a fehér abroszt s a pirítós kenyereket az asztalon, a felhajított pohár apró darabokban hullott alá, s csörömpölve elhevert a padlón, az ágyakon.

– Bújtassanak el! – parancsolta a fiú. – Nem hallják?!

– Nem szereti a tejet – mondta a kenyeret ropogtató sajnálkozva.

– A másik szerette.

– Bizony. De soványabb volt, mint ez, nem?

– Soványabb – mondta a kérdezett. – És csendesebb.

– Nem értek semmit! – kiáltotta a fiú. – Beszéljenek hangosabban! – könyörgött. – Egyetlen szót sem lehet hallani.

– És nem volt süket – mondta egyikük, s kiemelt egy másik szelet pirítóst a tálból. – Te nem ropogtatsz?

– Ropogtatok – mondta a kérdezett. – Hát, ami igaz, az igaz, jó hallása volt. Rögtön megértette, hogy itt nem lehet elbújni.

– Okos volt – merengett az öregasszony, s ivott egy korty tejet.

– A legokosabb élő ember, akit valaha ismertem.

– És a legokosabb halott.

– Az.

– Visszamászott az utcára, hogy ne lőjék le az udvaron.

– Bizony.

– Akkor kezdődött a háború, ugye? – kérdezte az öregasszony előrehajolva.

– Akkor.

– S még tart?

– Nem tudom.

– Aki ételt, italt adott, annak…

A fiú kiugrott az ablakon. Kezét a fülére tapasztotta, a bakancsok csattogása mintha a dobhártyáját szaggatta volna. Kikémlelt az utcára, nem látott senkit. Átmászott a kerítésen, és nekiiramodott. A házak mellett, szorosan a falhoz tapadva futott, elért az útkeresztező­déshez, s hogy tiszta volta levegő, rohanni kezdett lefelé a kanyargós sikátoron. Aztán az erdő fele vette az útját. A szél változatlan kíméletlenséggel tépte a fákat, s mintha kedvét lelte volna a garázdálkodásban, sűrű gomolyban forgatta a letarolt leveleket, amelyek apró koszorúkban álltak össze a levegőben, mintha csak azt várták volna, hogy feldíszítsék az egyelőre sehol sem látható hantokat. Aztán darabokra hullva szórták tele az erdő földjét s a lekuporodó, félelemtől reszkető fiút, akit e mérhetetlen temető díszhantjának vélhettek bizonyára. A fiú úgy érezte, hogy kilós súlyokkal dobálják a hátát, a fejét, menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy elevenen eltemessék a gonoszul csapkodó falevelek. Hallani csak a bakancsok csattogását hallotta most is, kiért az erdőből, előtte ott csillogott az alig-alig hullámzó folyóvize, amely hosszan, méltósággal kanyargóit a tájban, minta természet földre kényszerített kérdőjele. A fiú nem bírta tovább hallgatni a mindinkább közeledő csattogást, s hogy nem volt más kiút, belegázolt a vízbe. Jó mélyen beúszott, hogy a partról ne vehessék észre. Tiszavirágok sűrű rajai hemzsegtek a folyó felett, az egyik raj körbefogta a fiút, és haláltáncot járt a feje körül. A fiú elborzadva nézte e furcsa lényeket, melyeknek a természet gonosz kedvében olyan szájat adott, amit nem tudnak kinyitni, s táplálék hiányában sokszor csak egy napig tart felnőtt életük a földön. De ezt az egy napot végigtáncolják a folyóvíz fölött. Nem messze tőlük egy pillangó röpködött. Pillangó szeretnék lenni – sóhajt fel a tiszavirág, a fiú elmerül a vízben, pillangó leszek!, határozza el magában, pillangó akarok lenni!, izmait megfeszíti, kitárt karokkal bukkan a felszínre, lábával sebesen kalimpál, már derékig kiemelkedett a folyó vizéből, de feljebb kerülni sehogy sem sikerül. Izmai elernyednek, visszatrottyan a vízbe, egyik szeme a felszín alatt mereng az imbolyogva örvénylő növényekre, másikkal a tiszavirágok bódult táncát nézi a levegőben. Csíkbogár lettem, esik kétségbe, szemem lent is, fent is, ha kiemelkednék teljesen, járnám a tiszavirágok táncát napestig, ha lebukok a víz alá, a növényekkel együtt vinne az ár, a víz felszíne volna fölöttem a mennyezet, melyen fejjel lefelé mászkálnak a vízicsigák. A fiú szájába zöld békalencse kerül, kiköpi, s öklendezve úszik a part felé. El innen, el innen, mondja magában elborzadva, s vágyakozva nézi az emberlakta földsávot a messzeségben.

A parton szétvetett lábbal, gumicsizmában állt egy öreg halász, botját a kezében tartotta, s éppen egy gilisztát tűzött a horogra, amikor a fiú olyan húsz méterre a parttól kiemelkedett a folyóból, s az immár combközépig érő vízben kifele gázolt. Amikor meglátta az öreget, ömleni kezdtek a könnyei.

– Ember! – kiáltotta. – Ember! – S széttárt karokkal közeledett az öreg felé.

A halász egy pillanatig megmerevedett, aztán ledobta a kezében tartott holmikat s észvesztve beszaladta fák közé. Egy ideig kétségbeesetten ordított segítség után, a falevelek sűrűjében nehezen haladt előre, időnként fel-felnyögött a szokatlan erőfeszítéstől, közben minduntalan vissza-visszanézett, vajon a vízből kiemelkedett szörny üldözi-e a fák között. A fiú kitárt karokkal lépett ki a vízből, s amikor rájött, hogy jól hallja az időközben megenyhült szélsusogást, az erdőből érkező neszeket és a távolból jövő sejtelmes kutyaugatást, elkezdett ujjongva hahózni, majd szaladni kezdett a menekülő halász után.

Amikor az öreg meghallotta a háta mögött csattogó caplatást, felgyorsította az iramot, a fiúból ömlött a víz, elázott cipőkkel nehéz volt a szaladás, de egyfolytában hahózva rohant tovább. Elértek a meredeken felfelé vezető sikátorhoz, már csak lépésben tudtak haladni, a nyöszörgő halász elöl, mögötte harminc-negyven lépésre a hahózó fiú. Az öreg jobbra tért. A fehér szikla láttán, amely eltorlaszolta az utat, rémülten fordult vissza, s amikor kiderült, hogy a balra vezető út is zsákutcába vezet, nem volt más választása, valahogy átvergődött a kerítésen, a földszintes ház nyitott ablakán begördült a szobába, s lehasalt a függöny alá.

A szobában két öregasszony mondta az asztali áldást. Ebédhez terített asztalnál ültek, lecsukott szemhéjuk meg sem rebbent, amíg be nem fejezték az imát.

– Üldöznek – suttogta az öreg halász. – Bújtassanak el.

Nézték az öregembert. Egyikük felállt, a kredencből elővett még egy mélytányért, s letette az asztalra.

– Adjak neki levest? – kérdezte.

– Adjál – mondta a másik. – Van leves elég.

Az öreg megadóan feltápászkodott, beszélni sem volt ereje, nemhogy ellenkezett volna, leült az asztalhoz, de közben nem vette le a szemét az ablakról, melyen egy átlátszó fehér függöny röpdösött a kívülről jövő enyhe szélfúvásban, akárha menyasszonyi fátyolba öltöztették volna az ablakrésen bekandikáló vidéket.

A fiú közben erőre kapott nem kellett átmásznia a kerítésen, egyik kezével rátámaszkodott, s átlendítette magát. Amikor a szobába ért, végignézett a három emberen, szeme megállapodott a levest tálaló öregasszonyon, karját széttárta, s örömtől kábultan elkiáltotta magát:

– Pillangó vagyok, öreganyám!

– Isten éltesse – mondta az egyik.

– A zöldséglevest szereti? – kérdezte a másik.

Előkerült a negyedik teríték is, tálaltak, a kanál hol itt, hol ott koccant a tányér alján. Az öreg halásznak megcsendesedett a szeme, s a keze is egyre ritkábban remegett az asztalon, a fiú száradófélben volt, csak a hajából csepegett még a víz a levesestálba.

Az öregasszonyok szemük sarkából figyelték a kanalazó öreget s a vele szemben ülő, levest szürcsölő fiút, szemükben huncut mosoly bujkált.

– Úgy látszik, vége a háborúnak – mondta az egyik.

– Bizony – hagyta helyben a másik, s hozta a második fogást.

GULYÁS-ZANA LÁSZLÓ

lépéstávolban

lépéstávolban, lépésre mindenkitől,
a folyosón mindig – sohasem legelöl –
csak egy kósza széken ülve, félre-
húzódva, rejtőzve-füstbe, cigarettázom

napokon át és minden zamatét
ízlelve nézem e lépésnyi, karnyújtásnyi
füstöt, és azon át, a túlnanra nézek,
s figyelek, könyököm térdemre hajtva,

s rá fejem, igen, a fejem megtámasztva, –
inaim feszülnek: támasz kell, támasz
kell hát és izzó parázs – ahogy a
mélyébe vágyom ennek a folyosónak

és minden rajta elfutónak, minden
tűzpiros ruhának, mely magába szívja
füstöm, s elviszi, magában hordja
napokig, lépéstávolban, lépésnyire.

FUCHS KATALIN

(címtelenül)

Mosolygó árvaházak
gőzölgő ingyenkonyhák
szegények roppant karácsonyfája
jótékony célú hangversenyek
szeretetházak pszichiátriai osztálya
dagadó keblű felmentőseregek
ügyeletes jótevők kitüntetettjei –
tegnap én is megnyitottam
egy 320-as számú csekkszámlát
hogy egy irgalmas hóhér
elvigyen végre
ebből a földi mennyországból
valami távoli
még meg nem váltott pokolba.

(vacsoránk)

Vacsoránk rég feledve
reggelre nyitom az ajtót:
füst édeskés alkoholszag
elpattintott szavaink
vágnak arcomba
az asztalon ételmaradék –
jól élünk.
Nem rámolok csak nézem
a romokat a széknek támaszkodva;
mint két egymásbafordult tányéron
halombaszikkadt narancshéj kupac
úgy magasodsz ki
szerelemmé nőtt
önbecsapásaimból.

KÁNTOR ZSUZSA

Egyté, kétté

McDonald's, Burger King, Pizzeria – sorolja Ancsurka, régi kolléganőm kinézve a villamos ablakán –, ahol az ántivilágban kávéházak, ahol még nemrég presszók, most ezek, meg hangulatos kis sörözők. Jó, jó, egy-két presszó még akad, de a fénykoruk, hát az odább volt, várj csak, mikor is? Mikor azt a fotelt vettük, a meggyvöröst, a hatvanas, nem, a hetvenes évek elején; formatervezett, egyedi darab, kényelmes, eredeti, a Paál László-vagy a Derkovits- teremben… nahát, megláttuk és beleszerettünk és megvettük részletre, pedig drága volt, és nálunk két tanári fizetés, hát ugye, de ugrott nekünk valami külön kis pénz akkoriban, tudod…

– …dehogyis tudod, dehogyis, azt se, hogy jön ez most ide… hát csak úgy, hogy feljön egy délután a két nagymama fotelt csodálni; egyik is kipróbálja, ül benne a másik is, és mind a ketten, hogy hát ez csakugyan remek, pompás az ívelése, orvosság a hátnak, és olyan szép… feldobja a lakást. Ittunk is a vásár örömére egy kupicát, virágos lett a kedvünk, vicceket meséltünk, jó pesti viccek járták akkoriban, és egyikünk, talán a gyerek, bedobja azt a kissé morbidat, hogy ugye, tele öregekkel a presszók, az utcára kitett asztaloknál is mindenfelé, arra sétál egy ember s amúgy kedélyesen, hogy ejnye-ejnye, beszól: „Kávézunk, kávézunk, a temetők meg üresek?” – Lett erre nagy nevetés, mert hát csakugyan, a kép valós, főleg tavasztájt-nyáron dugig tele a presszók, egy-egy asztal körül öregek koszorúja; itt randiznak és csevegnek át egy kávé mellett egész délutánokat.

– Na, én csak hadarok, hadarok itt, de elhiheted: Ez volt a presszók fénykora, hőskora – persze nincs rajta csodálkoznivaló; olcsó mulatság – volt akkoriban még a szimpla is. Három a dupla, egyötven a szimpla, na mondjuk, feljött tízre borravalóval a teraszon. Ezért ejtőztek- szellőzködtek ott az öregek, egyté, kétté… Meg se érti, mi az a szimpla, egy mai fiatal. És azt a viccet se értenék, mert ma már inkább a téren, padokon szellőzködnek az öregek. Mondat a szövegből, kép a korából kiragadva – sose érthető.

Így, egyszuszra idáig, de mint aki kifulladt hirtelen.

– „Kávézunk, kávézunk…” – Ancsurka elmereng. – Hogy nevettek a nagymamák, dehogy vették magukra, ugyan; dehogy vesszük magunkra az ilyen dolgokat!

Hallgatunk, kinézünk a villamos ablakán. Elmaradnak mögöttünk a körút cégtáblái, féltucat Kleider Bauer, sörözők, hotdogosok. Ancsurka összehunyorítja a szemét, már nem is néz ki, neki még az előbbin jár az esze, mondja is halkan-lassan, inkább csak úgy magának: a presszók fénykora, a szimpla-dupla, a fotel, az a meggyvörös, a nagymamák – egyté, kétté…

Mikor leszállunk, azért megkérdezem, hogy mit jelent ez, miért említette többször is. Erre csak rámnéz csodálkozva, felnevet:

– Mondtam, csakugyan? Jaj, hát tényleg… ez néha becsúszik… hogyhogy nem fogtad fel? Egyté, kétté: a múlt idő jele.

ROZSNYAI ERVIN

Jókai bezzeg

Jókai bezzeg, bár születésekor ipszilonos volt,
pórias i-re cserélte az úri, mihaszna cikornyát,
mert a nemesség szellemi rang, nem rendi kiváltság,
s hogy ki mit ér, azt tettei mérik, nem kutyabőre.
Oly természetes ez, mint nyár idején a rigófütty,
közhely – véltük elég hebehurgyán. Ámde ma ismét
címek után kotorásznak a ládák korhatag alján,
bolydul az alvó molyhad, az ipszilonok kirepülnek.
És lám, mit tud a csúzli-betű, ez a mágikus ábra!
Általa lesz nagyeszű a szamár, a csaló makulátlan,
törzsökös az, ki a nyelvet törve beszéli vagy úgy sem,
általa tölti be példaadóan a bálanya tisztét
Bordélyházy Unő, a direktrisz a Lánynevelőből.

Csak egy erecskét

Viselni ezt a
tetovált szörnyűséget
ezt a méregbe mártott
bőrre égett inget
undokságokkal hajigáltan
sárba vert arccal
hurcolni fulladozva ezt a
torokba gyűrt kiáltást

Csak egy bukdosó forrást félszeg erecskét
pár csepp esőt legalább gondolatban
hogy megmoshassam az arcom