KOSZORÚ

Százhetvenöt éve született Marx Károly
Emlékét György Aladár (1844-1921) esszéjével és Vas István (1910-1991) versével idézzük

GYÖRGY ALADÁR

Dr. Marx Károly ^*

Az Internacionálé alapítója s szellemi vezére

A kommün leveretése óta alig telik el egy nap is, midőn az Internacionálé, a munkások rette­gett nemzetközi egyesülete szóba ne hozat­nék. A kormányok nagymérvben üldözik a Testületet, a sajtó legnagyobb része hasonlóan elítéléssel szól róla, s a nagyközönség, mely benne csak a romboló titkos szövetkezését látja, rettegve fordul el e név hallatára.

E testület alapítója s szellemi vezérének arcképét közöljük ma olvasóinkkal. Az arckép, mint hosszú személyes ismeretség után állíthatjuk, teljesen hű, s csak az erély kifeje­zése hagy még némi kívánatot maga után. Senki sem fogja tagadni, hogy ez az arc értelmet s nemes érzelmet árul el, s bi­zonnyal sokan lesznek e lapok olvasói között, akikben már e kifejezésteljes vonások némi kételyt támasztanak: vajon lehet-e a társulat, melyet e férfiú alkotott, oly rablóbandaszerű, mint azt hirdetni szokták?

Marx 1818-ban született; Bonnban és Berlinben bölcsészeti, jogi és történelmi előadásokat hallgatott. Nyilvános tevékeny­ségre 1841-ben lépett a Rheinische Zeitung megalapításával, Kölnben. Első művei is határozottan szocialisztikus jellegűek voltak. A „Junges Deutschland” több tagjával, külö­nösen Bőmével egyértelműleg, nem tartotta ő sem elegendőnek a papok és királyok ellen vívott szellemi küzdelmet a gondolat- és politi­kai szabadság kivívását; hanem már akkor kimondotta nyíltan, hogy a társadalmi bajok orvoslása az anyagi viszonyok teljes átalakulá­sától is függ, hogy a nép, amely anyagi gondok közt, léte föltételéért küzd, örökké képtelen leend a szabadságra, hogy a jogi és politikai egyenlőséget az egyenlőtlen társadalmi kasz­tok uralomvágya folytonosan veszélyezteti, s előbb-utóbb ismét csak látszóvá teszi. A sajtó­viszonyok folytán lapja sok korlátozásnak volt kitéve, s a rendes cenzoron kívül még a kölni polgármesternek „imprimatur”-ja is szükséges volt, mielőtt az nyomda alá került volna. De a kormány e szigorú ellenőrködés dacára is veszélyesnek tartotta a közlönyt, s már 1843 elején véglegesen betiltotta, s magának Marx­nak is Párizsba kellett a kormány üldözései elől menekülni.

Párizsban volt már ekkor a német forradal­mi párt legtöbb nevezetessége: Heine, Bör­ne, Rüge Arnold stb. Marx velük együtt egy folyóiratot indított meg: Deutsch-Fran­zösische Jahrbücher cím alatt, s ugyenezen időben a szocialisták egyik lelkes tagjával, Engels Frigyessel egy élces és nagy tanul­mányra mutató polémiát adott ki e cím alatt: Die heilige Familie gegen Bruno Bauer und Consorten, melyben már nyíltan kimutatja hitetlenségét a pozitív vallások irányában, s erősen küzd a német idealizmus ellen. A nevezett évkönyvek egész iránya forradalmi s a porosz kormány ellen intézett volt, amiért azok már alakulásukkor Németországon eltiltattak, s később – a nagynevű termé­szettudós, Humboldt közbenjárására – kiadóik Franciaországból is száműzettek.

Marx Brüsszelbe ment, s folytatta nemzet- gazdászati tanulmányait s agitációját. E korból két francia röpirata van: Discours sur le libre Échange (1846) és Misére de la philosophie, Réponse ä la philosophie de la misére de M. Proudhon (1847). Egyetlengy munka sem jelent meg oly éles bírálattal e lángeszű, de kevésbé alapos nemzetgazda ellen, mint Marxé, amelyben Proudhon gunyorosan a „kispolgári” (kleinbürgerliche) szocialisták közé számíttatik. Proudhon tagadhatatlanul csak idealista, aki éles ítélőtehetsége dacára nem képes a társadalmi ellentétek töm­kelegéből kivergődni, s aki ezért tisztán csak erkölcsi és filantrópjai eszközöket ajánl terve kivitelére. Marx ellenben határozottan radi­kális irányú; a „történelmi realizmus”, amint ő maga nevezte egykor irányát, mindenkor a tényleges viszonyokra tekint, s e viszonyok gyökeres átalakítása által akarja a célt elérni, azon célt, amelyre az egyesek szabad akara­tát a viszonyok túlsúlya miatt képtelennek tartja.

E működésének közben megkezdődött az európai szabadságharc 1848-ban. Marx és Engels még ez év februárjában egy kis röpiratot bocsátottak közre: Das Manifest der communistischen Partei, London 1848, mely mű azóta, habár minden országban eltiltatott, többször megjelent, s a szocialisták között közkézen forog. A mű a jelen társadalom, az általuk úgynevezett burzsoá rendszer bírálata s az új irányzat programja. Végül néhány lapon az addigi szocialisztikus rendszerek mesteri osztályozása áll, amely azonban rövidsége, célzatai s ironikus hangja miatt csakis szakértőkre nézve élvezhető. A két barát ezenkívül egy francia lapot is adott ki Gazette Allemande de Bruxelles névvel, mely azonban igen rövid idő alatt elődei sorsára jutott. Betiltatott, s szerkesztőiknek Belgium­ból is el kellett menekülni.

Vagyonilag csaknem tönkretéve s rongált egészséggel ment át a buzgó férfiú a német forradalom hírére hazájába. Népgyűléseket tartott, röpiratokat bocsátott szét a forra­dalom és köztársaság érdekében; kétszer állí­tották haditörvényszék elé, s még alig hang­zott el az ítélet, ő máris tovabujdosott buzdí­tani és lelkesíteni. A Neue Rheinische Zei­tungban, melyet a viharos időben alapított meg, leírja érdekes agitátori útját Hessen és Badenben, mint kellett itt küzdenie a félénk­ség és filiszteri szükkeblűséggel, s mint emelkedett mindenütt a fegyveres monarchia túlsúlyra, amely őt természetesen mindenün­nen száműzte.

Marx ismét Párizsba tért, részt vett a forradalomban, de a porosz hatalom innen is elűzte őt, s 1850-ben Londonba vonult. Lapja még 1851-ig fennállt, de azután az is betilta­tott. A buzgó republikánus megtett minden lehetőt elveiért, írt, izgatott, de rettegett neve bezárta az ajtót hatása elől. Legjelen­tékenyebb műve e korból Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte, s bátran mondhatom, hogy a legjobb is azok közt, amit eddig a híres decemberi államcsínyről írtak. (Újabb kiadása Hamburg, Ottó Meissnernél, 1869.)

A sokat zaklatott férfiú ezután egy év­tizeden át csöndesen, visszavonultan élt londoni magányában. A város éjszaki részén, Maitland-park utcán van csendes laka. Neje, három szép és művelt leánya s egy régi cseléd képezik egyedüli környezetét. Éveken át élt itt nyugodtan. A British Museum óriási könyvtára s jelentékeny magángyűjteménye elég tápot nyújtottak túl sóvár tudvágyának. Európa legnevezetesebb szabadsághősei keresték föl személyesen vagy leveleikkel e kisded lakot, melynek gazdája nyílt vendég- szeretettel lát mindenkit. Marx minden isme­rősétől egyaránt bámult tudományát különö­sen ez évtizednek köszöni, s aki későbbi művei közül csak egyet is kezébe vesz, méltán csodálkozni fog a legkisebb részletek­be is beható olvasottságán.

Az ötvenes évek végső napjai ismét meg­ingatták az európai abszolutizmust. Garibaldi lelkes példája gyújtólag hatott a népekre, s a szabadság napja derengeni kezdett. Az ab­szolutizmus érezte e mozgalmat, s minden lehetőt megtett annak elnyomására. Egyike volt ez eszközöknek a szabadelvűek hírében álló egyének bérenccé aljasítása. Marx felszó­lalt ez ügyben Herr Vogt (London, 1860) című művében, melyben a hírneves materialista s Napóleon bérence példáján több liberálist játszó politikai vezért álcáz le. Ugyenezen korból való egy nagyobb műve: Zur Kritik der politischen Oeconomie, Berlin, 1859, amely­ről később.

Az elismert tudós- és írónak csakhamar ezután egy új tevékenységi kör is nyílt. Egyik tanítványa, Lassalle az ő elvei alapján meg­kezdte 1863 őszén híres harcát Schulze-Delitzsch s általában a burzsoázia ellen. A munkások öntudatra ébredtek, s mindinkább hangosabban követelték nyomorult sorsuk enyhítését. Lassalle, a hírneves agitátor párbajban csakhamar elvérzett, de a mozga­lom nem szűnt meg, sőt inkább nagyobb nemzetközi mérvet öltött. Marx állott az ügy élére. Ernyedetien munkássága s lelkes szónoklatai folytán 1864. szept. 28-án meg­alakult a munkások nemzetközi egyesülete, az úgynevezett Internacionálé Londonban, s ez időtől fogva a központi tanács egyik tagja szerény helyzetében annak lelke és szellemi vezére is maradt. Mert meg kell jegyeznünk, hogy az Internacionálé, amelynek tagjai közé tartozik e sorok írója is, teljes demokratikus szervezettel bír, és sem állandó, sem ideigle­nes elnöke nincs, amely intézkedés hétévi fennállása óta teljesen igazolva van. Ez egylet központi választmánya heti gyűlésein min­denkor megjelenik a buzgó vezér, mint a német és orosz ügyek előadója; ő szerkeszti a társulat hivatalos kiadványait s felszólam­lásait, ő képezi a szellemi kapcsot az egye­sület jelentékeny tagjai között, s általában az ő szelleme, az ő tudománya ad ingert és erőt működésükbe.

Sokoldalú működése dacára a tudomá­nyokhoz sem lett hűtlen, sőt inkább éppen ezen korban jelent meg tőle egy nagy mű, mely egymaga elegendő volna a nevét halha­tatlanná tenni. A mű címe: Das Kapital. Kritik der Politischen Oeconomie. Hamburg, Meissner, 1867. Eddig csak az első nagy (784 I.) kötet jelent meg a tőke alakulásáról, azonban már ez is nagymérvben felköltötte a figyel­met. Tudományos testületekben, egyete­meken gyakran hangzik neve; szaktudósok, ha természetesen nem tartják is őt, mint párthívei, korunk első nemzetgazdájának, kivétel nélkül elismerik, hogy e műben egy új, figyelemreméltó nemzetgazdászati irány van megállapítva, s eddig már több mint 25 kötet­re megy azon művek száma, melyek ennek alapeszméit tárgyalják. A mű, melynek első fejezetében az 1859-ben kijött s fentebb említett mű tartalma is benn foglaltatik, alapos bölcsészeti és nemzetgazdászati előismereteket követel az olvasóktól; vannak azonban egyes részei is, melyekben a nép s különösen a gyári munkások nyomora költői ihlettel rajzoltatik. Marx e műve által határo­zottan szakít az eddigi nemzetgazdák és szocialisták rendszerével; műve – hasonlóan Buckle kísérletéhez a történelemben – a szükségszerűség elvét vonja be a társadalom tudományába, s Hegel dialektikája és Darwin fejlődéstana egy sajátságos vegyüléke analó­giája szerint mutatja ki, (hogy] a burzsoá kornak, a tőke uralmának korunkban szükség­képp [kellett] bekövetkeznie, s mint fog ebből hasonló szükségszerűséggel egykor a negye­dik rend, a proletárok uralma előállani. A szocializmusnak, mintáz általános társadalom tudományának feladata, hogy a történelem ezen fejlődését egyengesse, s így meggátolja azon különben múlhatatlanul bekövetkezendő véres harcot, amely a proletárosztály uralom­ra jutását megelőzné.

Igen hosszas lenne e nevezetes férfiú működése s gondolkozásmódja ismer­tetésébe mélyebben bemerülni. Aki ezzel közelebbről akar megismerkedni, annak múlhatatlanul önálló tanulmányt kell tenni. Marx élete a jelenkor egyik legnagyobb kérdésével szoros összeköttetésben áll, s ez az: miként lehet fölemelni a nagy néptöme­get emberi méltóságára, amelyből a visszás társadalmi állapotok – az uralkodó osztályok­kal szemben tekintve – egészen kivetkőztették. Egyszóval a szocializmus kérdése. Marx e nemes eszmének élt önzéstelenül, s mert ez eszme mai nap még legfeljebb csak szána­lom tárgya, élete szenvedés- és nélkülözé­sekből állott. Látszólag erőteljes testalkatát is csakhamar meg fogja törni a mellében sor­vasztó kóranyag, s talán elébb, mint meglátná sikerét annak, amiért élt és küzdött.

*

Az Internacionálé embereivel nálunk is nagy zajt ütöttek, midőn a pesti munkások közül június elején egész tömeget befogtak, kik ellen az a vád hangzott, hogy Sz. István napján forradalmat akartak rendezni s Budapestet felgyújtani. A befogottak azonban lassankint mind ártatlanok, szabadon bocsátattak, s már csak 3-4 van vizsgá­lat alatt, ezek sem összeesküvés miatt. Általában a nemzetközi munkásegylet ellen, minthogy a kommün uralmát nekik tulajdonítják, sokféle, néha borzasztó dolgokat lehet olvani, és ügyök szóba jött még a gasteini és salzburgi találkozásnál is. Mi tehát érdekesnek tartottuk nemcsak az internacio­nalisták főnökét bemutatni, hanem Marx életrajzá­val oly cikksorozatot kezdeni meg az Internacionáléról, mely a sokat emlegetett munkásszövetséget ismerteti. Megjegyezzük itt, hogy a cikkírót véle­ménye és nézetei elmondásában a szerkesztői Írón legkevésbé sem korlátozta. Mi éppenséggel nem ismerjük az Intemacionálét, s eképp nem éreztük magunkat hivatva semmiféle megjegyzésekre, míg t. munkatársunknak – mint írja – alkalma volt hosszas külföldi útja alatt megismerkedni azzal.

A szerk.

^* Megjelent a Hazánk s a Külföld című folyóirat 1871. november 23-i számában. A szerző – kiváló földrajz-, néprajz- és társadalomtudós – a marxiz­mus egyik első magyarországi ismertetője volt [vissza]

VAS ISTVÁN

Marx

Hogy nem érvényes többé? Elavult?
Hiszi a piszi. Én ugyan nem értem,
Hogy mi történt a világpiacon,
Sem azt, hogy miért éppen ott, miért nem
Amott lett győztes az a Valami,
Ahogy kezdetben megjósoltatott.
És azt sem, hogy e két-három fokos
Eltolódás miért is okozott
Itt ilyen, ott olyan okozatot –
Már amilyeneket. De azt tudom,
Azazhogy látom, hallom, hogy megint egy
Kísértet járja nem is Európát,
De a világot. Vagy mitől remegnek
Ott meg amott? Gondolod, az atom-
Vagy neutronbombától? Nem bizony!
A földgolyót féltik tán? Van eszükben!
Védje meg odafent az atyaisten
– Ha szüksége van rá – a széteséstől!
No mondd meg hát, mitől e félelem?
Talán az általános pusztulástól?
A rakéták robbanó töltetétől?
Az űrbeli mesés lézersugártól?
Hisz félhetnének ettől is. De nem!
Csak a kommunizmus kísértetétől.

1983

ABLAK

ERNST DORNKE

Berlin

Ernst Dornke 1822-ben született Koblenzben, s 1891-ben Liverpoolban halt meg. Publicista és író volt, a Kommunisták Szövetségének tagja. 1848-49-ben Marx és Engels mellett dolgozott a Neue Rheinische Zeitung szerkesztőségében.
    1846-ban, az éhezés évében Berlin címmel Frankfurt am Mainban könyve jelent meg. Egy nagyváros életét ábrázolta minden fajta jelenségével együtt. A porosz kormány azonnal be is tiltotta Dornke munkáját, mégpedig a megjelenés előtt, és a szerzőt 1847 áprilisában két évi börtönre ítélte, majd az ítéletet várfogságra változtatta át. A kétkötetes Berlin, melyet huszonnégy éves korában írt, Dornke legjobb műve, modern, szinte dokumentációs értékű alkotás.

P.P.

Berlinben a legkülönfélébb jellegű vendéglők léteznek. Az aranyifjak az Unter der Linden legelegánsabb éttermeiben étkeznek, s az éttermek rangját az áraikon mérik le, tehát aszerint, hogy mennyit kell ott fizetni. Pedig ezekben az éttermekben nincs nagy luxus az ebéd idején, talán azért, mert az aranyifjak számára az ebéd voltaképpen az estebédet készíti elő, és így mellékessé válik. Mindenki tudja, hogy az ennivaló így is, úgy is rossz.

Az emberek Berlinben meglehetősen későn étkeznek, legalábbis, ami a függet­leneket, a hivatalnokokat és a naplopókat illeti. így nem kell a napot kettéosztaniuk.

A tudósok és művészek, akik nem szíve­sen állnak fel a munkából, mert nehezen tudnak visszazökkenni az alkotáshoz szüksé­ges hangulatba, egyre inkább az estig tartó hosszú és töretlen tevékenységhez ragasz­kodnak, nem is szakítják hát meg a napot fárasztó és álmosító déli kosztolással. Álta­lában tizenkét óra körül reggeliznek, s egyéni szokásaik szerint öt és hat óra tájban esznek újra. Ezzel az étkezéssel lezárják a napot, és így estéjük „szabad” marad.

A gazdagabb fiatalemberek vendéglőikben vagy szállodákban reggeliznek; mások, pél­dául a diákok, borkimérésekben; megint mások – akik ebédig dolgozni akarnak – odahaza.

Az aranyifjak a sétányokon korzóznak, hogy estig agyoncsapják az időt, miközben úgy vélik, hogy a henyélő számára nincs kelle­mesebb semmittevés, mint holmi peripatetikus, korzózó, tanulságos szemlélődés. A sétatereket a korzózás céljára teremtették; az előkelőbb utcák csakis arra valók, hogy az elegáns világ gyülekező terei legyenek.

De Berlinben vannak kényelmetlen helyek is, mintha az utcákat nem két ember, hanem csak három láb számára tervezték volna.

A közepes éttermekben valamivel koráb­ban ebédelnek, egy és négy óra között; itt fiatal hivatalnokokat, alkalmazottakat és üzletembereket láthatunk. A szegényebbek, akik a nap mindkét felén fárasztó munkára kényszerülnek, a szokásos déli órákban esznek. Ennek megfelelően az ebédek minő­sége és az ebédlőasztalok fajtája, továbbá megtérítése is különféle. Az utóbbi étkezési intézmények a külvárosi utcákban, leginkább a pincelakásokban találhatók. A legtöbb házban a szuteréneket lakás céljára használ­ják. Leggyakrabban olyan kis spekulánsok laknak bennük, akik nem tudnak több bért fizetni. A szuterénekben viszont kisebb üzle­teket alakítanak ki, hasonlókat azokhoz a na­gyobb boltokhoz, amelyek a félemeleteken vagy a földszinteken találhatók. Csaknem minden pincelakásban – ezek nedvesek és még a rendkívül erős testi felépítésű embe­rek számára is hátrányosak – kis boltosok vagy gazdák laknak.

A főutcák pincelakásaiban egyetemi hallgatók és fiatalemberek szállnak meg, a mellék­utcákon és félreeső negyedekben pedig leginkább a munkások közül és a kiszolgáló rétegből jövő vendégek lelnek ilyen lakásra. Ezekben a háztartásokban egyszerű a beren­dezés. Mindenből megvetés és bizalmatlan­ság árad. A lakókat úgy kezelik, ahogyan a kivetetteket és a bűnözőket szokás. A tányé­rok az asztal kerek mélyedésében találhatók. A kést és a villát drótból készült bilincsekkel szintén az asztalhoz erősítik. Az ételt sem a legízlésesebb és étvágygerjesztőbb módon osztják ki. A tálak nem kerülnek az asztalra, hanem a személyzet körbehordja azokat, és kiosztja az adagokat, amennyi a lakóknak jár. Azt is beszélik, hogy a levest egy fából ké­szült szerszámmal spriccelik a tányérba. Az adag mindig pontosan az árnak megfelelő. A kiszolgáló mindig ugyanannyit tesz a tányérba a levesből, s hiába követelődzik bárki, nem kap többet.

Az ipar, de még inkább a spekuláció arra készteti az étkezési intézmények tulajdono­sait, hogy csakis a nyereség utáni vágy hatá­rozza meg tevékenységüket.

Egyes ilyen kisvendéglőkben még az ott eltöltött időt is beszámítják az árakba. Aki az előírtnál hosszabb ideig marad az asztalnál, annak az eltöltött időnek megfelelően egyre több pénzt kell fizetnie, aszerint, hogy med­dig tartózkodik ott. Magától értetődik, hogy az ételt ezeken a helyeken olyan forrón viszik ki, hogy senki számára ne legyen azonnal élvezhető, hiszen szájukat és torkukat össze­égetné, ha rögtön hozzákezdenének.

Némely helyeken lottó-játékokat rendeznek be. így aztán hamar eltelik az idő.

Hatalmas nyereségi kulcsokkal dolgoznak ezek az üzletek. A konyhákban a zavaros lébe csak kis húsdarabkákat potyogtatnak. A hús­cafatokat villával próbálják kihalászni. Ha valakinek olyan szerencséje van, hogy ki tud venni egy-egy kis húscafatot, még el is mondhatja magáról, ha gyengén is, de evett valamicskét. De ha nem sikerül neki a kísér­let, akkor hoppon marad, illetve ha enni akar, újabb pénzért kell a zsebébe nyúlnia.

Az ilyen intézmények képe rendkívül szo­morú. Az asztalok körül száraz, kiégett tekin­tetek. Ezeknek az embereknek nyomor, gond és szegénység van a homlokukra írva. Vá­gyakozó pillantásukon látni, hogy még ez a nyomorúságos koszt is milyen ritkán jut osztályrészükül.

PINCZÉSI PÁL FORDÍTÁSA

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Nem mind nép-nemzeti, ami magyar

A hatodik században keletkezett az a breton legenda, amelynek a főhőse azt tartja, hogy az asszony inkább halva, mint verve jó… Ki is irtja hát mindegyik feleségét, rendszerint éjszaka, amikor a sötétség kékesfeketére festi a szakállát.

Gilles de Lavalt, Rais báróját a tizenötödik században szintén Kékszakállúnak nevezték, pedig egyetlen felesége volt mindössze, és azt sem ölte meg. Alkimista kísérleteihez viszont gyermekvérre volt szüksége, ezért száznegyven kisfiút tétetett el láb alól. A védtelen gyermek fogalmához mindig hamar társul a vérszomjas farkas képzete: így olvadt össze az emberek tudatában a farkassá változott breton mesehős és a sokszoros gyermekgyilkos francia báró alakja.

A Kékszakállú figurája Perrault meséjében bukkan fel újra a tizennyolcadik században. Ám a Kékszakállú felbukkan a székely ballada­világban is, csak ott Sajgó Mártonnak hívják. Molnár Anna balladájában esik szó a katoná­ról, aki fiatalasszonyokat csal el magával és egy burkos fára akasztja fel őket.

Ennyi „horror” előzte meg Balázs Béla szép egyfelvonásosát, A kékszakállú herceg várát, amelyet 1910-ben mutattak be, a Nyu­gat című folyóirat egyik matinéján. Balázs Béla ezt az egyfelvonásost eleve librettónak szánta, Bartóknak és Kodálynak egyszerre olvasta fel, remélve, hogy valamelyikük „ráharap”. Nos, a téma Bartókot fogta meg jobban, ő írt operát belőle 1911-ben. A művet a lipótvárosi Kaszinó operapályázatára nyújtot­ta be. A héttagú zsűri a Kékszakállút „előadhatatlannak és énekelhetetlennek” minősí­tette.

A Kékszakállút Egisto Tango azért csak-csak színre szorgalmazta 1918-ban, a Fából faragott királyfi című balettel együtt, amely­nek ugyancsak Bartók Béla volt a zeneszer­zője. A bemutatóra 1918. május 24-én került sor, tehát a múlt hónapban kerek hetvenötödik évfordulója volt ennek a neve­zetes premiernek. Judit szerepét Haselbeck Olga, a Kékszakállúét Kálmán Oszkár éne­kelte. A mű akkor nem ért el értékének megfelelő sikert. Azóta meghódította a világot.

Talán, mert magyarul volt európai.

GÖRBE TÜKÖR

ISZLAI ZOLTÁN

Acsargó páciensek

(Vendégszöveg-riport)

Betevő betegek
„A képviselő úgy véli: az orvos továbbra sem érdekelt abban, hogy a beteget meg­gyógyítsa; de a beteg sem abban, hogy meggyógyuljon.” (Köztársaság, VII. 3.)

A szégyenlet bére
„… becsületesen dolgozik egy orvos. A fize­tése annyi, amennyi. Illetve annyi, amennyi eleve úgy szégyen, ahogy van.” (168 óra, 46. sz.)

A drága gyermek
„Sokszor még azt is megkérdezik, nem lehetne 214 forint helyett 30-40 forintból meggyógyítani a beteget – mondja Reif Márton gyermekorvos.” (Magyar Nemzet XI. 14.)

Nyugdíjas dáridó
„(rátok egy kis gyógyszert az áremelés előtt.” (Köztársaság, VIII. 28.)

Tüdős tudás
„A tbc-betegek 10%-a főiskolát, egyetemet végzett. Képviselteti magát közöttük a társa­dalom minden rétege, az orvostól a vállal­kozóig.” (HVG, IX. 12.)

Doktor stuka
„… az orvosnő úgy berúgott… hogy a kórház­ban rázuhant a betegeire. Nos, kell-e ahhoz orvosi szakértelem, hogy eldöntsük: etikus magatartás-e az ilyen?” (Új Néplap, VI. 27.)

Acsargó páciensek
„A kolléganőmet Kiskunfélegyházán akarták megverni. A meghirdetett időpont után nem mérte meg a kitartóan várakozók koleszterin­szintjét.” (Esti Hírlap, VI. 12.)

Gyogyókúra
„Kétségkívül a legtöbb ember kiadós étkezés közben, az ágyban fekve akar lefogyni.” (Magyar Nemzet, VIII. 5.)

Méhek és gyökerek
„A francia abortusztabletta elutasításának kétségtelenül vannak üzleti és történelmi okai… Németországban a Hoechst, mint az IG FARBEN utóda attól tart, hogy összefüg­gésbe hozzák a koncentrációs táborok meg­semmisítőgázával.” (HVG 1991. X. 5.)

Fogyasztó babák
„Floridában például több kislány életveszé­lyes állapotban került kórházba, mivel legfőbb céljukat, vagyis a Barbie-külsőt csak éhezés­sel, illetve az elfogyasztott étel rendszeres kihányásával tudták elérni.” (Kurír I. 8.)

Betegre gyógyulva
„A gyógyteákat kritikátlanul használó egyé­nek igen gyakran fordulnak meg panaszaikkal az orvosi rendelőkben.” (Fehérvári Hét, VI. 12.)

Tömeges kúrszalon
„Csoportosan sokkal könnyebb fogyni, mint egyénileg.” (Rakéta, III. 31.)

Morbid fürtök
„… egy súlyos vesebeteget két kiló banán is megölhet – annyi benne a számára mérgező kálium.” (HVG, VIII. 8.)

Nótapatológia
„Mert »lehet könny nélkül sírni, ha fáj a szív« különösen olyan betegségek esetében, amikor a könnytermelés egyáltalán nem működik. (Magyar Hírlap, VIII. 28.)

Forgótőke szalaggal
„A hölgyet mára kezelés elején megriasztot­ta a 310 márkáért rásózott gyógyszer: a saját székletéből készített, sterilizált kivonat.” (Magyar Nők Lapja, IX. 18.)

Pisiátria
„A betegnek saját vizeletét kellett meginnia és az ugyancsak avval átitatott törülközővel masszíroznia magát. Ezután a természet- gyógyász szigorú zsírmentes diétát írt elő számára.” (Népszava, X. 5.)

Férfias fegyverrendelet
„Mit szólt volna gróf Széchenyi Zsigmond, ha orvosa herezacskóját kívánta volna megtapo­gatni, mielőtt elengedi Afrikába oroszlánt vadászni?” (Riport, IX. 25.)

Szopáskorlátozás
„Az AIDS-től való félelem miatt egyébként a vámpírok között mind többen monogámok. Azaz, csak ugyanazt a személyt csapolják meg rendszeresen.” (Mai Nap, XI. 14.)

Hamuvízió
„Az első magyar magánkrematóriumban arra is mód van, hogy a hozzátartozók tévéképer­nyőjükön végignézzék a hamvasztást.” (Ri­port, V. 15.)

Jobblétre menekült
„A minap járt a központban egy paraszt bácsi. A doktort kereste. Azt válaszoltam: a doktor elköltözött oda, ahol nincsenek harminchár­mak, nincsenek tizenkettek, csak egy van: béke és nyugalom.” (A vidék, 4. sz.)

Hanti hanta
„Ezen a csodálatos szigeten, ahol Buddha fogát őrzik és Ádám lábnyomát a hegytetőn, a vélemények békésen megférnek egymás­sal, akár a temetők.” (Élet és Irodalom, 1991. XII. 20.)

Tetemes elővigyázat
„Hát, valakinek csak be kellett feküdnie próbahullának a bádogteknőbe, hogy kipróbál­juk a lépegető koporsót. Nem kopoghat az elhunyt feje, amikor lefelé viszik a lépcsőn.” (Európa, II. 20.)

Gyorsuló arrafelé
„… az öregasszony földi maradványait öt nap után találták meg, ami errefelé elég gyorsnak mondható.” (Élet és Irodalom, IV. 3.)

Orroló horror
„Minden katonának 21 ezer 800 forint jár, ha ilyen sajnálatos helyzetbe kerül. Az más kérdés, ha a szülők az egyetlen fiuk elte­metésére olyan drága koporsót és szertartást rendelnek, amire ez nem elég.” (Népszabad­ság, 1991. X. 5.)

Mindhalálig simf
„Végeredményben egyik halott se szép. Hiába néz ki majd' mindegyik úgy, mintha aludna.” (Magyar Nők Lapja, III. 21.)

Hűtési idényben
„Számolja ki – mondja az intézeti igazgató –, naponta 200 forint halottanként a hűtési költség, és azt senki se fizeti ki az intézet­nek.” (Élet és Irodalom, IV. 15.)

MÉRLEG

TÓTH GYULA

Charles, a papírember

1928-as, a békéscsabai Tevan Nyomdában kinyomott, könyvmüvészetileg is szép kötete kezdődik a Papírembertő\ szóló vallomásos sorokkal:

palatáblák katakombáiban születik
a Papírember
.........
felkel visszaesik felkel visszaesik
mindig a papírra esik és mindig a papírból
száll ki
mert a papír-föld:
.........
Mindenki elmúlt
de a Papírember örökre él
.........
pillanatonként meghal és feltámad
mint a dugattyú a gépek hasában.

1960-ban ismertem meg Tamkó Sirató Károlyt, és kórházi betegágya mellett gub­basztottam halála napján, 1980. január 1-jén. Születési évéről Emlékfutam című Önéletrajzi ciklusában írta:

„József Attilával

egy esztendőben születtünk. A Nap éve volt: 1905. Együtt is indultunk. Sokszorfutot- tunk össze szerkesztőségekben és a kóbor költők egykori Olümposzán: az llkovicsnál. Övele sem vitatkoztam. Minek?

– Na, állíts valamit, hogy megcáfoljam! – mondta nekem is.

Hallgattam.

Egyszer aztán a Japánban mégis ezt mond­tam:

– Tudod mit?! Inkább te állíts valamit és fejtsd is ki, beszélj, beszélj… Én majd csak közbeszólok néha… És öt perc alatt te fogod megcáfolni önmagadat!…

Fogadtunk.

Kitettük az órát a márványlapra. Már nem emlékszem arra sem, hogy kik voltak jelen és arra sem, hogy melyikünk nyert.”

A Papírembert a kor lealjasodott sajtója kíméletlen haraggal fogadta. A Budapesti Hírlap tárca-vezércikkben írta: „Egy új magyar »verseskönyv«” Alcím: „Az ügyészség szíves figyelmébe!” S az otrombán támadó kroki­kritika így végződött: „Ma, amikor törvé­nyeink vannak a vallásgyalázás, a szemérmet­lenségek és a társadalmi rend elleni izgatás ellen, csodálkozunk rajta, hogy ezt a könyvet szabadon terjesztik. Hol az ügyész? Miért nem koboz? Most! Rögtön! Azonnal! Lombrózo, az elmekórtan híres tudósa Lángész és őrület című művében egész sorát közli a kezelése alatt állott őrültek verseinek… A Pa­pírember azonban nem lángész, ellenben kényszerzubbony nélkül, szabadon írja ver­seit…” Fiatal költőtársa sem sok jót fedezett fel a Papíremberben, s tanácsain még ma is elcsodálkozhatunk: „Ifjúkori pongyolaság, a legújabb kül- és belföldi irodalmi iskolák rekvizítumai, modorosságba eső újatakarás, de mindezek mögött itt-ott meglepő fénnyel oly eredeti tehetség villan fel, oly zabolátlan, friss egyéniség, amely arra kényszerít,, hogy minden stílusbeli szertelenkedésének elle­nére is érdeklődéssel olvassuk végig ezt a könyvet… Nem, az új művészethez, s főleg az új tömegművészethez, amely Sirató Károlynak is becsületes, tiszteletre méltó célja, nem a forma játékos kísérletezgetésével jut el a költészet. Szemükön túl a tömegeknek lelkűk is van, és ez a költészet sajátos terü­lete! Biztosak vagyunk abban, hogy Sirató Károly egyik napról a másikra elérkezhet erre a területre: az egyetlen, belépésre jogosító laissez-passer-nak, a tehetségnek birtokában van. De engedje meg ezt a baráti tanácsot – garabonciás köpenyét tegye le a bejáratnál.”

A Papírember lesújtó fogadtatása szinte menekülésre, hazája elhagyására késztette a költőt. Az általa „sík-költészetnek” nevezett irányzat kutató-kísérletező útját Párizsban sokkal jobban járhatónak látta, „tehát az, hogy szervesen felzárkózhatom az európai művészetek fejlődéséhez, szinte biztos volt előttem.” Kiutazása előtt befejezte jogi tanul­mányait aminek igen nagy hasznát vette, „az a szétfolyó, kapkodó, rendszertelen gondol­kodásmód, amely általában a művészeket jellemezte (bizonyos mértékig engem is), jogi tanulmányaim befejeztével rendszeres, összegező, fokozottan kollektív gondolkodás- móddá alakult át bennem”.

A Papíremberből megismerkedésünk után két raritás-számba menő példányt is nekem ajándékozott 1969-ben és 1975-ben, s az egyikben a következő dedikáció olvasható: „Szathmári Sándor régi jó barátomnak és lakótársamnak szeretettel Budapest, 1928. V. 29. Sirató Károly”. Szathmári Sándor, állami gépgyári főmérnök, a Kazohinia írója később perbe-haragba keveredett egykori barátjával, legalábbis erről számol be Szathmári Sándor Hiába című könyvének utószó írója, kihasznál­ván az alkalmat Tamkó becsmérlésére 1991-ben.

Sorsának alakulásáról szólnak a nekem dedikált sorok: „Első modern verseskötetem fotókópia-példányát s az eredeti könyv né­hány lapját (az 1960-as évek átdolgozás nyomaival) adom” és „Az eredeti könyv oldalai a második világháború három lakás­pusztulásból mentett példányából valók.” 1969-ben megkaptam tőle a Kiáltás 1942-es kiadásának egy példányát, a kötetben olyan csodálatos versekkel, mint az Európa-himnusz.

Az Amorf Falvakban
sírunk és átkozódunk
testvéreink vérét isszuk
és egymás húsát esszük
örök kő-piramisaink enhúsunkból dagadnak
világvárosaink felett saját vérünk ragyog
minden nagy alkotásunk szenvedésből épül.
Az összes Zeüsz eddig így akarta…
Oh váltsd hát meg az embert
a szenvedések ingoványaiból
a bizonytalanság ingoványaiból
    a betegségek mocsaraiból.
Küldd el új angyalseregedet: a kémia titokzatos erőit
Küldd el katonáidat: az agyvelő terroristáit
hasítsd szét a titkok atomjait előttünk
Küldd el új Kisugárzásodat
    hogy jajtalanul vezessen át bennünket
    a végtelennek tetsző idő sivatagjain
a te országodba.

Még Párizs előtt az időproblémát tanul­mányozta behatóan: „Bergson, Einstein, Lorentz, Minkovszkin át szellemi és világfor­radalmunk gyökeréig: a nem euklideszi geo­metriákig, Bolyaihoz és Lobacsevszkijhez vezetett el. Utam innen a filozófia általános történetéhez, majd az egész emberiség teljes történetéhez vezetett, amelyen keresztül végülis eljutottam Spenglerhez” – írta egyik önéletrajzában.

A magyar költészet nagyjai között kitüntető helyre emelte Kassákot és Palasovszky Ödönt. „Kassák Lajos egy fejezet az életem­ben. Az avantgarde úttörője és országútja. Nélküle baktatnánk, sántikálnánk. Ültem asztalánál törzskávéházai sorában. Mint embert csak madártávlatból figyeltem. Nem vitáztam vele. így nem is vesztünk soha össze. Ma is hálával tisztelem. A Sors külö­nös ajándéka: Emlékmúzeuma mellett lakom… Palasovszky Ödön! Kassák után ő volta második, aki merni önmagamhoz segí­tett.” Kassák elismerő szavakkal méltatta tanítványát: „A hazai avantgarde költészet tevékeny alakja volt Sirató Károly. Két verses­könyve jelent meg abban az időben, a Papír­ember és a Kiáltás.” Első verseit és önálló izmusát: a „glogoizmust” Kassáknak ajánlot­ta. Később Párizsba ment, ahol „dimenzionizmus” néven manifesztumot adott ki, francia nyelven. A kiáltványt az avantgarde több nagy alakja, így Kandinszkij, Picabia és mások is aláírták.

A párizsi évek Charles-át, az ott eltöltött hat esztendőt sokan leírták, boncolgatták, vázlatosan életrajzírója, Aczél Géza, Párizsban élő Magyar Műhely-barátom, Papp Tibor, fiatal, jó költőnk, Petőcz András némileg szűkítő című tanulmányában: Napjaink vizu­ális költészeti előfutára – Tamkó Sirató Ká­roly, és két említés erejéig Szabolcsi Miklós: Érik a fény című József Attila monográfiájá­nak második kötetében. Legjobban persze Charles írta le megérkezését és hazain­dulását, s az ott eltöltött éveket, meg barátai közül Bajomi Lázár Endre. Tamkó: „Apámtól 600 pengő értékű értékpapírt örököltem, melynek felét eladtam és ezzel a 300 pen­gővel szálltam fel 1930 augusztusában a Párizsba vivő vonatra… 1936 júniusának egyik hajnalán Bryen és Moreau taxin eljöttek értem a Vavin utcai kis hotelbe, és kivittek a Gare de l'Est-re. … Én teljesen össze voltam törve, testileg is, lelkileg is. A vonat kirobo­gott. Úgy éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam. Végem van.” Bajomi Lázár Endre kétszer is írt Charlesrói: „Ekkortájt a Montparnasse-ra jártunk ebédelni, abba a Villori-körbe, melyet gazdag jótékony hölgyek alapítottak az éhenkórász piktorok és egyéb léhűtők éhkoppjának átmeneti enyhítésére. Egyszerre étkezhettünk korhadt fehérorosz generálisok­kal, akik már taxisofőrnek sem voltak jók, meg a művészeti forradalom olyan harsány újítóival, mint Tamkó Sirató Károly barátom, akit még Debrecenben az újságíró Klubban ismertem meg, aki akkor a világmegváltó Döme egyik magyar oszlopa volt Tihanyi, Kolozsváry, Csáky társaságában. A plániz­mus, a vizualizmus, a glogoizmus feltalálója, ki csapodár izmus-Don Jüanként sűrűn válto­gatta avantgarde eszme-mennyasszonyait, akkor éppen a dimenzionizmust dobta be a montparnasse-i szellemi megújulás fortyogó üstjébe…” (Párizs nem ereszt el. Bp. 1975. 165-166.1.) Ugyancsak Bajomi Lázár Endre: „Van azonban magyar vers is a művész­negyedről. Szerzője nem más, mint talán a »legmontparnasseibb« montparnasse-i ma­gyar: Tamkó Sirató Károly. A költemény egyik megállapítása: én azt hittem… hogy a montparnasse-i hotelekben nem teszik ki az em­bert, ha nem fizet…” Továbbá: „Mikor jött a depresszió / s rongyos csoportokba verődve / úgy járták a Montparnasse oldalait, / mint az éhes farkascsordák Éhes? Bizony szinte éhezett a Montparnasse-on… Szerencsére ott működött a Cercle Francois Villon, egy „jótékony” étteremmel. Itt én is többször találkoztam később vele. Az ebéd olcsó volt, és alkalmat adott neki, hogy megismerkedjék az élenjáró irodalomizgatókkal. így került be a formadöntők élvonalába, még Jacqueline Appollinaire-rel, a költő özvegyével is tár­gyalt… a Montparnasse-ra szakadt égbe röhögő hazánkfia 1936-ban hazatért, miután már hetek óta betegen feküdt a Vavin utcai hoteljában, a Dôme-mal szemben. Azzal a Dôme-mal, amelyet külön is megénekelt: „Én is / itt virrasztók a Dôme-ban / Én harmincegy éves. / A fejem Skandinávia/lábam Gibral­tár/homlokom a Pantheon/s verseim Európa folyóí.” (Jean-Paul Crespelle: A Montpar­nasse fénykorának hétköznapjai, 1905-1930, Bajomi Lázár Endre utószavával, 1987. Gon­dolat 1988.) Párizsi magyar barátai közül Tamkó F. Rácz Kálmánt is említette, akivel én 1976-ban még találkozhattam, de Tamkóról nem kérdeztem, s ezért most megelégedhetem Időhúzás című kötetének regényes párizsi részleteivel. Az éhezés franciaországi tényéről most az jut eszembe, hogy Károly a hetvenes évek végén járt akkori munkahelye­men, az Állami Gorkij Könyvtárban, s kér­dezés nélkül arról emlékezett meg, hogy joghallgató korában a Molnár utcában levő menzára járt enni, de a segélyezés ellenére a húszas évek végén az egyetemisták sokat koplaltak. Egyébként-élete utolsó évtizedeit kivéve – sokszor kínozta az éhség, ahogyan ez műveiből is kikövetkeztethető. A párizsi élményvilágból született művekből csodálato­sak a kortársak festői rajzai, amelyek művei­ben szétszórtan jelentek meg. Az Emlék­futam egyik folyóirat-ciklusának kéziratát Károly nekem adta, pontosabban kéziratvál­tozatait, hiszen kínos, minuciózus aggályos­sággal javítgatta írásait, s megrajzolta szinte egy fényképész villantásával, egy festő ecset­jével, egy költő szépprózájával a magyar származású Sandro Grosmannt, Marinettit, Tristan Tzarát, Picassót és Ehrenburgot, Kandinskyt, Marcel Duchampot, Arpot, Moholy-Nagyot, Francis-Picabiát és Camille Bryent. A Gare de l'Est-en Bryen így búcsú­zott tőle 1936-ban: „Ha szívbaj is, …ha ízület­gyulladás is… Gyógyulj meg! És gyere vissza! Föltétlenül!”

Most, mikor Nicolas Schöffer halálhírét olvasom, akinek műtermében egyszer a londoni Sárközi Mátyás szívességéből egy Magyar Műhely találkozó idején jártam, felidézem Tamkótól a Picasso és Ehrenburg-leírást: „Ültem velük a Döme drágábbik teraszán, a kokszkályhák mögött. Ehrenburgon olyan fenséges-hosszúszőrű bunda volt, hogy hasonlót még filmekben sem láttam életemben.

Picasso szeme melegen csikorgott. Érez­tem rajta, az egész emberen, hogy főleg és halálosan csak festő. Készvilág-rabszolga! Még ha kutató és lázadó is. Épp ezért nem is kértem fel a Dimenzionista Manifesztum aláírására. Pedig hírlett, hogy aláírta volna.

Mikor Mezei Árpádnak ezt elmondtam, felugrott és ordított: – Egy ember, aki ejtette Picassót.

Hiába. Nicolas Schöferrel egy véleményen voltam róla. Akkor is. Most is.”

A párizsi évek művészetelméleti munkái­nak teljes, tökéletes feldolgozására mind ez idáig nem került sor. 1936 és 1960 között költőnk szinte végletes elszigeteltségben élt hazájában, hajdani párizsi művésztársaira, festőkre, szobrászokra, fotósokra és írókra jobb sors várt, mint a hazájába visszaszorult költőre, akit a harmincas évek végén Magyar- országon eluralkodó szörnyűségek, a máso­dik világháború kataklizmája, súlyos beteg­sége, az 1960-ig tartó belső emigráció szinte reménytelenül távoltartottak a hat év művészetelméleti munkáinak még egyszerű szám­bavételétől is. Annak pedig vele búslakodó tanúja voltam, hogy franciaországi, főleg párizsi éveire, kapcsolataira büszke magyar íróság hogyan akarta háttérbe szorítani Tam­kó akkori művészetelméleti munkásságának eredményeit, elzárva őt még a hazai megismerhetés, kiadás gyönyörűségétől is. Tamkó életében ezeknek a párizsi műveknek teljes vagy megközelítőleg teljes publikálására nem kerülhetett sor. Jellemző az elhallgatásra- elhallgattatásra, hogy az első nagy album csak Charles halála után, 75 számozott pél­dányban, a Pesti Műhely gondozásában, Fajó János festőművész felelős kiadásában, Sík Csaba bevezetőjével jelent meg. A 22. pél­dányt a költő gyengéd özvegye cipelte el könyvtári szobámba. Ebben az óriási album­ban találtam meg a Le Planisme című könyv 1936-os röpiratából az Egy éjszaka története című kör-novellát, A Dimenzionizmus (Le dimenzionisme) Első Manifesztumát szintén 1936-os párizsi jelzéssel, és Tamkó villanyver­seinek több darabját. A költő halála után, már a 80-as években lassan fojtogató Tamkó- csendet 1986-ban Illés Endrének írt javaslat­tal akartam megtörni, kérve a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójától egy hatkötetes életmű-sorozat kiadását (1-2. Versek, 3. Műfordítások, 4. Egy magyar Párizsban, 5. A három űrsziget 6. Portré). Februári levelemre váratlanul gyors választ kaptam. Kónya Judit 1988-89-ben megjelenő 30 ívnyi verseskötet kiadására kért, de e megbízásból már nem lett semmi.

Károly 1974-ben dedikálta nekem Az avant­garde művészetek rendszerbe foglalása, A dimenzionizmus I. Albuma (nem-eüklideszi művészetek) című könyvének kéziratát, s ezt 1988-ban a Magvető akkori igazgatójának ajánlottam fel kiadásra. Az igazgató egyik főszerkesztőjével Íratta meg az elutasító végzést, s nevének említése nélkül azért hagyom ezt a főszerkesztőt, mert Tamkót 1988-ban élő szerzőnek hitte. Az olvasó mai jobb megértése kedvéért Charles bevezetőjé­ből elméleti következtetéseinek lényegét idézem: „Korunk egyik élő és előre vezető művészet-akarata a dimenzionizmus. Öntu­datlan kezdetei visszanyúlnak a kubizmusba és futurizmusba… A dimenzionizmus létre- hívói egyrészt a modern szellem teljesen új tér és idő koncepciója (geometriai, matema­tikai, fizikai kifejlődése Bolyaitól Einsteinen át napjainkban is folyik) másrészt korunk új technikai adottságai. A fejlődés, ez a minde­nen áttörő ösztön, – az elavult formákat és a kizajlott lényegeket a kevésbé igényes művé­szek zsákmányául hagyva, – az alkotó művé­szet úttörőit teljesen új területek felé indította el. El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szem­ben álló abszolutumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-eüklideszi koncepció értelmében össze­függő dimenziók …egyszerre eltűnnek elő­lünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai… Az idetartozó művészeti jelen­ségek összességét a »dimenzionizmus« szóval jelöljük meg. A művészeteknek ezt a dimenzionista fejlődés-mozgását az »N+1« képlet fejezi ki, mely képlet művészeti vonat­kozását a plánizmusban fedeztük fel s álta­lánosítottunk azután, hogy ezáltal korunk kaotikusnak látszó, rendszertelennek és megmagyarázhatatlannak tűnő művészet­jelenségeit a legegyszerűbb módon egyetlen egy közös törvényre vezessük vissza. Új világérzéstől vezetve, a művészetek egy általános erjedésben mozgásba jöttek és mindegyik egy újabb dimenziót szívott fel magába, mindegyik új kifejezésformát talált A+1 dimenzió irányában, megvalósítva a legsúlyosabb szellemi következményeit ennek az alapvető változásnak… S ezután fog kialakulni még egy teljesen új művészet: a Kozmikus Művészet. A négydimenziós, eddig abszolút üres térnek a művészet által való meghódítása. E művészet alapja az anyag nem szilárd, hanem gáznemü állapotban. Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtár­gyat, maga lesz központja és alanya a műal­kotásnak, mely az emberre, mint öt érzék- szervű alanyra összpontosított érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt koz­mikus térben.”

Párizsi éveinek hatására indult Charles a műfordítói pálya magaslatai felé is. A franciák közül, kiknek nyelvét maga is anyanyelvi szinten megtanulta, barátait, társait fordította legszívesebben, kedvességből, nekem aján­dékul A francia szürrealista líra csúcsai cím­mel egy szép ciklust már 1967-ben összeállí­tott. Ebbe a kéziratos kötetbe is beválogatta Jacques Prévert Felvonulását, az inverziós játék remekét, amelyet a 60-as években naponta hallottunk irodalmi esteken, klubok­ban, mindenütt a fiatalok előadásában:

Egy tizennyolcköves aggastyán a
                            gyászbaborult zsebórával
Egy kerekasztal leolvasó a gázóra lovagjaival
A gumi-professzor a filozófia-ragasztóval
Egy lélekszedegető a csikkbúvárral…

A hegedű vőlegénye című, 1971-es váloga­tott műfordításkötetének ciklus címei jól tükrözik műfordítói érdeklődését: A fiatal Majakovszkij, Modern szovjet-költők, Mun­kás-líra, Jacques Prévert, Klasszikusok, Mo­dem jugoszláv költők, Picasso és az említett francia ciklus.

Igen közel állt hozzá Emmanuel Roblès, az orani születésű regény és drámaíró, akinek világhíres regényét a Villanegyedet (Les Hauteurs de la Vilié), 1960-ban lefordította és több művével együtt 1962-ben az Európánál közzétette. Roblès a REN északafrikai elnöke és a Seuil Könyvkiadó lektora volt, Villa­negyede ezzel a mondással kezdődött: „1946-1947-ben azzal a céllal írtam ezt a regényt, hogy bemutassam azt a válságot, amely ez idő tájt az algériai ifjúságot gyötör­te… Hat év sem telt el a Villanegyed megje­lenése óta, s Algériában máris kitört a harc.” Nem tartottam véletlennek Charles érdek­lődését Roblés művészete iránt.

Hazatérése után 1948 teléig, azaz 12 éven át halálos kórokkal küszködött: torzító sokízü­leti gyulladás, reumás, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj, idegösszeomiás-félék; kórházak, klinikák lakója, két évig teljesen járásképtelen volt, hordágyon cipelték vagy mankón járt. Fogait kihúzták, kivették manduláit. Orvosai gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reményte­lennek látszó helyzetéből a jógalégzés gyó­gyította meg.

1948-ban Selva Raja Yesudian: Sport és jóga című könyvének hatására olyan jógázási rendszert alakított ki, hogy tudományát isko­lájában taníthatta, 1949 és 1960 között ez megélhetést és belső biztonságot is nyújtott művelőjének. A jóga művelésében a hat­vanas években már tudományos szaktekin­télynek számított olyannyira, hogy a Medicina Kiadó 1968-as Hatha-jóga könyvét több or­vostudós társaságában szakíróként lektorál­hatta.

Életének következő két évtizedét a nagy humanista igéjével suttogta világgá: „Fel­támadtam. Sőt szellemileg és testileg is erősebb lettem… kedvvel dolgozom és jól érzem magam! A német és a francia nyelv mellé elsajátítottam (műfordító fokon) az orosz és angol nyelvet, és mint műfordító tértem vissza – hosszú távoliét után – a magyar irodalomba. Tudományos-fantasz­tikus regényem, modern verseim mellett egy részemre teljesen új műfaj: a gyermekköl­tészet adta nekem Magyarországon az irodal­mi feltámadás igazi örömét. A gyermekköl­tészetben fokozottan érzem: az irodalomnak van célja és értelme.” Gyermekvers költésze­te magyarul a világirodalom magaslataiba jutott el, ahogyan ezt már Cs. Nagy István szép tanulmányában elmondta 1975-ben (Mai magyar gyermekverstechnikák A nyelvi játékok költészete), kiemelvén: Tamkó Sirató Károly egyike a nyelvi játékok legötletesebb költői alkalmazóinak: nyelvi szellemessége költői rendeltetésű. Szó-rakétái mindig súlyos tartalmakat röpítenek a művészet magasába. Egyik röptető mindig a nyelvi lelemény.” Önálló kötetei, a Tengerecki Pál és a Pinty és Ponty mellett a nagy antológiák: Zöld levelecske, Cifra palota, A mesélő kert Tamkó- versei minden idők gyermekeinek kedvencei lehetnének.

Magát az új korszak egyik megsejtőjének tartotta: „…az emberiség új nagy korszak küszöbére érkezett. 1957. október 4-én hivatalosan is megkezdődött az emberiség ÚRKORSZAKA. Már régebben ATOM­KORSZAKNAK neveztük ezt a közeledő nagy periódust. Belészülettem ebbe a korfor­dulóba, és örülnék, ha ki nem is teljesedett életem eredményeivel segíthetném alakulá­sát. ' Élete utolsó két évtizedében lehettem beszélgetőpartnere, örömeinek megosztója, félelmeinek oszlatója, mindenben adiutora.

A magyar irodalom nagy humanistája egyik szép célját idő hiányában nemigen tudta megvalósítani: az egészségre nevelés társa­dalmi programját. Egészségjóga-tankönyvet akart írni, az „egészségművészetet” akarta megtaníttatni, amely igen nagy hányaddal csökkenthetné az emberi „szenvedéskontin­genst”. A XX. században annyira meg­betegedett ember meggyógyítására készült, de Ne légy többé beteg című könyvét már nem írhatta meg. Versei azonban utolsó évtizedeiben regisztráltak minden nagy tudo­mányos felfedezést, a hosszabb-élet fel-fel-csillanó reményét nyújtó orvosi gondolatot- gyakorlatot és az embert megnyomorító halálfélelmek leküzdésének a lehetőségét.

Charles élete utolsó két évtizedében lehet­tem tanúja munkájának, küzdelmeinek, az anyaggal (verssel, szóval, gondolattal) való szüntelen birkózásának. írótársai közül saját vallomása szerint Jankovich Ferencet, Gereblyés Lászlót, Devecseri Gábort, Váci Mihályt, Demény Ottót gyászolta meg bele nem nyugvó fájdalommal. Két nagy gyűjteményes verseskötete, a Vízöntő-kor hajnalán (1969) és a Kozmogrammok (1975) előzménye az volt, hogy 1963 januárjában a Kiadói Főigaz­gatóság akkori vezetőjéhez, Köpeczi Bélához irányítottam magánkiadási kérelmét. Magán­kiadásra nem került sor, de a Szépirodalmi Könyvkiadó – Illés Endre jóvoltából – vállal­kozott versei megjelentetésére. Kéréséhez 1962 októberében Jevtusenko A humor című poémájának fordítását mellékelte. Ebben állnak e sorok:

Cárok,
       császárok,
              fejedelmek,
urai földnek, tengereknek,
parancsukra masírozott a seregek sora,
de a humor –
                     soha!
............
Szeretnék
       a humort
              kenni –
de a humort nem lehet megvenni!
Szeretnék
       a humort
              ölni…
De minden
       bicska
              bele fog törni!
............
Száz csapdájú.
       Csavar, furfangol.
Lelép mindent
s mindenkin átmegy, aki él!
Így hát -
              sokáig éljen a Humor
ez a –
       bátor, derék legény!

A Vízöntő-kor hajnalában versről-versre összegeződnek immár 60 évének legnagyobb humanista-reneszánsz gondolatai:

A Tudat
       szétnyűtt
       foszlány
       lyukacsos
Mit kell hát tenni?
Új Tudatot!
.........
Új nyelvet
Frissebb szavakat
Rendszerebb rendszert
Más agyat!…
Hagyjátok hát, hogy én beszéljek!
                                   (Vita)

Himnikusan kiáltotta világgá a világűr-korszak eljövetelét, még egy új szót is alko­tott erre:

Az atom-molekula-sejt-növény-állat-ember társadalom futamban
              a Föld nyújtódzott egy új hatalmasat…
       a gravitációs Newton-egyenletek lépcsőin a geo-homo
egy óriásit lépett…
                                   (1957. október 4.)

Vagy

A rügy kiszállt az űrbe!
Az élet száll az űrbe!
                            (Csillagünnep)

A Kozmogrammok megjelenése után a felfedezés, az újrafelfedezés örömével írta kritikáját Lengyel Balázs: „Nem tudom, hogy a Kozmogrammok című kötete alapján válto­zatlanul avantgarde költőnek tartsam-e. (Erő­sen kétlem) Két dolgot azonban tudok: 1. Semmi köze a hagyományos lirizmushoz. 2. Jó költő. Kötete meglepetés… Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. Tréfálhatnék: idegen bolygó lakóitól kapta. Tréfán kívül: mintha a világűr makrókozmo­száról nézne le a mikrokozmoszunkra. És rózsaszín szemüveg is ez: a Világűrt birtokba vevő ember nagyságát láttatja vele, a diadal­mas emberét.” Lengyel Balázshoz hasonló­an beszélt, írt a két nagy kötetről a kiadó azóta elhunyt szerkesztője, Horváth Zsigmond. Az újabb magyar irodalom kitűnő összefoglalásában. Pomogáts Béla 1982-es irodalomtörténetében már ez a szemlélet vált uralkodóvá: „Tamkó a modern technikai civilizációban élő ember tapasztalatait szólal­tatta meg.” Az egyszer avantgárdnak, más­kor modernnek jelzett antinómiát Perneczky Géza A ringlispilre nehéz felszállni című írásában oldotta fel, hivatkozván Körner Évára, aki szerint a modernizmus a racionális Nyugat-Európa kultúrája, amelyben a társa­dalmi tényező csak áttételesen van jelen, hiszen a mű itt mindig esztétikai minőséggé szilárdul… Ezzel szemben az avantgarde eleve túllép a művészet határain, mert nem a művészetet, hanem embertakarja megvál­tani. Ha megvalósulna a Westkunst-Ostkunst kiállítás, akkor nekünk Tamkó Sirató Károlyt kellene bemutatni, mert ő egyszerre modern és avantgarde.

Halála után Charles özvegye elküldte cí­memre azt a versen, amelyet hozzám írt, a címbe versláb-nevemet illesztve, mert ezt nem engedtem annak idején közölni. Ugyan­csak az özvegytől kaptam meg barátom 1979. november 1-től keltezett versét. A versben szereplő nukulit nem kenőcs, hanem a nuku-szóból alkotott tréfás szócska, azaz semmi. Charles egyik végső tréfája.

HALOTTAK NAPJÁN

Ez már az én ünnepem
amiért mindent feláldoztam
gazdám a föld, az ember
terveimet
teljesíteni már nem tudom
Plank életemnek nincs értelme.

Bocsássátok meg
akiket megbántottam
barátságok, rokonságok
amiket ápolni nem tudtam
ember-terveim
       mili-rostokkal
el idő szívtak.
       S ön-életem.
Csak a harag maradt utána.
A földsúlyos neheztelés.

Annyi barát után
elpárolgók a levegőbe
bekenem magam nukulittal
s ön-katafalkról
elpárolgók a levegőbe.
Az utókor
       hogy robban rajtam
ki mikor hogy lesz
akár hogy is lesz
20 év 30 év 50 év
       más más felvonás
b e l é n y u g o d t a m.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A szubjektivitás becsülete

(avagy: Az ember arculcsapása)

Vagyok, mint minden ember: fenség
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény…

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni…

ADY

Bár „nem szoroz az 1 és nem is oszt” – vallja a költő és a matematikus egybehangzóan – a tudomány és a szakértelem manapság tapasztalt hihetetlen mértékű hazai „előnyo­mulása” közben olyan látszat keletkezik, mintha mégis. No ez csak látszat. Nem szo­roz, nem oszt, csak összeadódik, értékes szavazatok értékelhető halmazát alkotva s törpe és szellemtelen kisebbség számára – az előidézett közöny talaján – akár kor­mányzási lehetőséget is biztosítva helyben és országosan, hála a listás szavazás talál­mányának, amely a politikai és erkölcsi arcu­latnélküliség szinte zseniális értékesülési módszere. Itt tartunk. Az egyén végre sza­bad. Az egyén a minden, minden rajta múlik állítólag, trónra lépett s kiegyenesedvén, széttekint és dolgához lát. Regnálása ugyan meglehetősen siralmas, mert-munkanélküli lévén – nincs is dolga, amelyet a társadalom értékelne; a dolga nem is az ő dolga, mivel gyönyörű képességei, az univerzális lény benne megnyilatkozó csodás adottságai az érzékenységtől a tudásig, az alkotókészségtől a leleményességig stb. megélhetése puszta eszközei gyanánt funckionálnak; pillantása egyáltalán nem acélos, hanem riadt vagy sunyi, mert széttekintvén akkora bizonytalan­ság fogja el, hogy a térde is megroggyan. Amúgy – szabad. Egészen.

Ha szabad hinnünk a hivatalosan véletlenül sem ideológiának, hanem az igazságnak deklarált nézet harcos híveinek, az egyén még soha nem volt ilyen szabad, mint most nálunk. Megteremtettük azt a csodát, amikor mindenki csakis különbözik egymástól, az emberek egyénileg egyéníthető egyének. Állítólag mindig is ilyenek lettek volna, csak az átkos múltban nem hagyták. Ez a szub­jektív valóság a valóság.

A halhatatlan lélek egyéni lélek, mint tud­juk. Mindenkinek van belőle egy, kétlelkűeknek esetleg kettő. Az egyén ettől a lélektől szubjektum, ezért tekinthető a szub­jektumnak. Van neki szabad akarata, nézete, szeszélye, célja, mindene, amivel szubjektum és szubjektív lehet. Az egyén mostanság tapasztalható szabadsága, becsülete tehát a szubjektivitás diadala, szemben az átkos múlt (no, szerencsére csak mintegy negyven évnyi lyuk a nemzet történelmében) objektív determináltságával, ahol a dolgok objektív rendje volt a meghatározó, amihez az egyénnek kényszerűen igazodnia kellett. A dolgok objektív rendjét kiegészítették az intéz­mények objektíve determinált válfajai, mai hiedelmek szerint társadalmi rendszert – valóságosan politikai rendszert – alkotva. Az egyén, a szubjektum (az egyén = szubjek­tum, a szubjektum = egyén ezek szerint) nem tehette azt, amit akart, vagy szeretett volna. Most bezzeg igen. Ha mégse teszi, magára vessen.

Az egyén, az egyéni szabadság, a szubjek­tivitás gátlástalan magasztalása, az egyén azonosítása a szubjektummal – ahol a közös­ség legjobb esetben az egyének összege lehet a konszenzus elve szerint működve, azaz a szavazás primitív modellje szerint elképzelve, de semmiképp sem különös arculatú sajátos szubjektum – mind az egyén manipulálhatósága végett történik. Kitalálni se lehetett volna jobban. Egyfelől van az egyéni hiszékenység, éspedig tömegesen előfordulva, amely fehérnek látja a feketét és feketének a fehéret, ha bizonyos érdekek ezt kívánják, másfelől az ezt kihasználó és gátlás­talanul érvényesülő bűnöző mentalitás a gazdaságban, a politikában, a kultúrában (a bűnöző mentalitás lényege: „kerül, amibe kerül másnak, csak nekem legyen némiképp előnyös”), amely fütyül a dolgok termé­szetére, s ha azok mégis másképp vannak, mint ahogy egyesek szeretnék, „annál rosszabb a dolgokra nézve”. így kompromit­tálódhat egy csodálatos forradalmi gondolat, mely Fichtétől Leninig minden valamirevaló forradalmár, gondolkodó, teremtő (azaz kreatív elme ösztönös vagy tudatos hitval­lása volt és marad a maga eredeti, meg nem hamisított tartalmában. Ma vásári féligazság. Mert az ember, az igazi (nem pedig a kitalált), ellentétben az úristennel, aki szétnézve a teremtés végeztével „látá, hogy jó” és állító­lag szerfölött meg volt magával elégedve, az ember folyton azt tapasztalja és úgy látja, hogy ez a világ nem jó, s hozzálát, hogy megváltoztassa. Nem megerőszakolja a világot, mint az manapság ajánlott program és gyakorlat (s valljuk be, bármily keserű: ilyen volt, sajnos, az elmúlt negyven évben is), hanem a dolgok természetének engedel­meskedve – feltéve, ha ismeri azok termé­szetét – átformálja a valóságot szükségletei szerint. Vagyis: „annál rosszabb a dolgokra nézve”. Az a sorsuk, hogy – nem találván jónak – megváltoztatjuk őket.

Ám a szubjektivitás, a valóságos, ugyanúgy része a világnak, mint az objektivitás. Minden dolgok, létezők „tulajdonsága”, attribútuma ez is, nemcsak az objektivitás. Az emberi világ e tekintetben „csak” annyiban külön­bözik a világegyetem egyéb dolgaitól, hogy itt az objektivitás és szubjektivitás „elve”, „prin­cípiuma” nem egyedi dolog két ellentétes „mozzanata”, funkciója, hanem az emberé, „aki” szubjektum és objektum differenciált egysége, amolyan „külső középponti lény” (L. Sève), kettős lény. A szubjektum (az eredetileg egyszerű biológiai lény) megtes­tesíti adottságaiban és mozgásában a szub­jektivitás, azaz hatékonyság elvét; az objek­tum (az eredetileg természeti magánvaló dolgok közül) az. amit a szubjektum még állati léte során kiválasztott, majd emberréválási folyamatában átformált, magateremtette találmányaival (minta tagolt beszéd, az intéz­mények stb.) kiegészített. Ez utóbbi az ember „szervetlen teste”, de az ember teste! Lévén a szubjektum a hatékonyság megtestesülése – bár szervetlen teste által lehet valóban hatékony –, a szubjektum-objektum viszony­ban eleve „fölényben van”. Az aktivitás a dolga elsősorban, noha elég gyakran az ő korrelativ „másik fele”, „saját mása”, az objektum kénytelen noszogatni („böködj, böködj csak, kedves fegyverünk!”). Valljuk be: a szubjektivitás jelentőségének felis­merése és jelentőségének valódi elismerése nem volt és máig sem erős oldala a marxista elméleti gondolkodásnak. Ha mégis elismer­jük a szubjektivitásunkat, mint a gyarlóság nyilvánvaló esetét, pironkodva valljuk be. Ez az ügy is „kimaradt”, mint annyi más, ennek tisztázására sem használtuk ki történelmileg kínálkozó lehetőségeinket. Ez nem jelenti azt, hogy ennélfogva (ha már mulasztottunk) kötelező annak a bárgyuságnak az elfoga­dása, amit a mai vulgáridealista változatok ez ügyben felkínálnak és tolakodóan a képünkbe vágnak.

Talán kezdjük elölről. „… nem szoroz az 1 és nem is oszt.” De nélküle nincs szorzó­tábla, nincs matematika, nincs gondolkodás, nincs szellem. Ám az „egy és sok” – marxis­tának tekintett brossúrákban gyakran előfor­duló „példa” – dialektikája nem dialektika, mert hol van itt „az egységes kettéhasadása majd az egység újbóli tételeződése maga­sabb fokon”, ahogy az a dialektikaelméletben Hegel óta Leninen át Lucien Séve-ig egyaránt követelmény. Micsoda különbség van 1 és 1 között! Az egyik a számlálás során felmu­tatott ujj, vagy kavics elvont, de félig érzéki képzete, az egyes, az összeadódó; a másika bonyolult matematikai műveletek során „előálló”, „kifejlett” 1, a megoldás, mint pl. bármely szám önmagával osztva – 7/7=1, 2873/2873=1 –, vagy az olyan matematikai mennyiség ill. fogalom, mint a³/a³=a⁰=1, nem beszélve az imaginárius szám (√¯-1) „csodájáról”, amely nélkül nincsenek komp­lex számok, és nincs relativitáselmélet. Az előbbi – összeadódó 1 – a mai vulgáridealizmusé, ahogyan az egyént mint egyest hal­hatatlan lelkével együtt elképzeli a számolási művelet legelején és e kezdethez ragadva, az utóbbiak a marxi mai valóságos egyén és majdani – szükségszerűen megvalósuló – „szabad egyén” megfelelői. De lám, Marx hiába intett minket: minden eddigi (Marx előtti) materializmus egyik fő fogyatékossága, hogy a szubjektív, a tevékeny oldalt elhanya­golta, s átengedte az idealizmusnak, amely­nek persze nincs – s látjuk, mennyire nincs ma sem – valóságos, elfogadható, tudomá­nyosan megalapozott megoldása ez ügyben, de a másik fél kudarcát vagy hanyagságát kihasználva a feltett kérdésre: „mi az em­ber?” felkínálja a maga megoldásnak tűnő válaszát. Nem is lehet helyes válasz birtoká­ban, ha egyszer a gyakorlatot, a tevékenység döntő, meghatározó oldalát nem ismeri és főként meghatározónak nem ismeri el, nem tudja az anyagi világ objektív rendjének moz­zanata gyanánt megragadni. Mi, marxisták, megtehettük volna, ha lustaságunk és hivatali akadékoskodások folytán nem vallottak volna kudarcot zsenge próbálkozásaink. Mert a gyakorlat a szubjektív objektiválódási folya­mata • (ha az ember=Szubjektum-Objektum differenciált egysége).• A szubjektív – ami objektiválódik. a mindig és kizárólag szubjek­tív természetű cél (célja csak a szubjektum­nak van, legyen egyén vagy karakterisztikus közösség). A cél objektiválódik, valósul meg a gyakorlat folyamán. A gyakorlat lehet külön­böző jellegű – gazdasági, politikai, szélesebb értelemben vett társadalmi gyakorlat, tudo­mányos, vallási (kultikus), erkölcsi, pedagó­giai, stb. –, és mindegyik fajta gyakorlat lehet egészen különböző szintű (tervalkotás és az erre épült ipari termelés pl. a gyakorlat külön­böző szintjei) és ráadásul különböző színvo­nalú. Aki gyakorlatnak csak a gyakorlat egyik fajtáját (termelés vagy mozgalmi gyakorlat) egyik szintjét, vagy egyik általa ismert színvonalát tekinti a gyakorlatnak, vulgármaterialista legjobb esetben. Sajnos ilyen volt a szocialis­ta, sőt „fejlett” szocialista gyakorlatszemlélet az elmúlt évtizedekben. A szubjektivitás megismerési lehetősége az elmélet és a gyakorlat számára ebből a szemléletből teljesen kimaradt, a szubjektivitás, tehát a valóságos egyén és a valóságos (azaz nem-kvázi, nem-alkalmi) közösség elismerése vagy közömbös ügynek, vagy „bűnös elhajlásnak” minősült. Nem ez volt a bukás oka sem első­sorban, sem önmagában, de a tehetetlenség halmozódásában, – mely a valóságos haté­konyság-növekedés helyébe lépett szükség­képpen – döntő szerepe volt. A politikai rend­szer vezetése ezért sem tudta a súlyosbodó válság idején újjászervezni a szubjektív erőket. Számára ilyen tematika legfeljebb a vezetők tartalmatlan szavalásaiban létezett.

Évezredes gyakorlat igazolja a szubjektív erők szervezésének, újjászervezésének, ter­melésének szükségességét és lehetőségét, amelyet még csak tanulni sem kellett, csak „hagyni” kellett volna érvényesülni, s ha már elmaradt, e program fontosságát legalább most tudatosítsuk, mert különben a vulgár- idealizmus kénye-kedvének leszünk kiszolgál­tatva. Ennél már az sem lesz rosszabb, ha magunk is hinni kezdünk a lélek halhatatlan­ságában.

A teremtés nem erőszak, hanem a dolgok természetéhez történő igazodás alapján a dolgok újjáformálása, a bennük reális lehető­ség formájában létező adottságok ki- és felhasználása, amikor is szubjektív akaratunk s „egész szabadságunk abban áll, hogy hozzáértéssel dönthetünk” (Engels). „Ma­gunkat megmutatni” – költői kép. A magunk- mutatás egyetlen hiteles módja, hogy szub­jektív lehetőségeinket (tudásunkat, vágyain­kat és céljainkat, társadalmilag csiszolt érzé­keinket stb.) objektiváljuk, tettekre váltjuk, s akkor „minden Demoszthenésznél szebben beszél a tett” rólunk és világunkról, melyben cselekszünk. A leleményes ember felhasznál­ja a készentalált dolgokat (természeti magán­valókat és társadalmi adottságokat), s azokat eme objektiváció folyamán társadalmasítja (szervezetlen testébe integrálja), vagy a már társadalmasított, emberiesített, azaz humani­zált dolgokat a humanizáltság magasabb szintjére emeli. Azaz: a világ bármilyen változ­tatása egyben önmaga formálása, hiszen ha változik a szubjektum (szubjektív tartalmai „kiáramolnak”), s változik az objektum (gya­rapszik és újjászületik magasabb szinten az ember szervetlen teste), ez az ember válto­zása, az ember, azaz szubjektum-objektum differenciált egységének szüntelen fel­borulása és magasabb szinten történő újjá­születése. maga a megtestesült ellentmon­dás, a dialektikai ellentmondás, „a dialektika lényege, magva, veleje”, s a fentiek szerint nem ráadásul, hanem e folyamat egyik olda­laként a világ egésze alakul át.

A folyamat ellentmondásosságát fokozza, hogy minden közvetlen tudatosság ellenére az eredmény nem mindig azonos a szándé­kolttal, s ez már csak azért is így van, mert lehetetlen a humanizált dolgokat (objektumok bármilyen fajtája) kimerítően ismerni. Ezért a szubjektív cél objektiválódása során alakuló célszerűség (a célszerűség az eredetileg szubjektív természetű cél objektivált vál­tozata) sohasem a dolog teljességét érinti, hanem a szubjektum mindenkori korlátozott­ságának és feltételek sohasem teljes vol­tának köszönhetően csak bizonyos vonat­kozásokban valósulhat meg konkrétan. Ez újabb termékeny feszültség (a fejlődés for­rásául szolgáló ellentmondás) éppúgy lehet, mint a nagyot akarásban a szubjektum szerte­lenségének forrása (lásd voluntarizmus), vagy szubjektív „kudarcélmény”, azaz a szubjek­tum időleges vagy tartós megbénulásának „igazolása”. Ha a termelést, alkotást így értelmezzük, van erőnk a világ lehetséges mértékű és célszerű átalakításához, s ez az átalakult világ részleteiben és egészében „reánk vall”, azaz a kezünk nyomát viseli magán, más szóval stílusunk, munkastílusunk nyilatkozik meg benne és általa.

(Hol volt nálunk szó valaha is munkastílus­ról mint személyiségjegyről vagy közösségjel­lemzőről? Mi nem az egyén kérdését hanya­goltuk el egyszerűen, hanem a szubjektivitást egészében, tehát a szubjektumok minden válfajának, így a közösségnek mint különös – filozófiai értelemben vett különös – szubjek­tumnak a kérdését is, mind elméletileg, mind gyakorlatilag; legfeljebb a kollektíva ködös fogalmával operáltunk a kérdés lényegét kikerülendő, s a párt munkastílusáról esett csak szó, ami önmagában gondolati képtelen­ség. A párt szerszám, eszköz, a szubjektum – itt konkrétan adott politikai érdek alapján szerveződött karakterisztikus kommunista közösség – kezében, azaz objektum.

Munkastílusa csak szubjektumnak lehet. A párt mint objektum munkastílusáról beszélni – a szubjektív és objektív oldal zagyva össze­keverésével, a dolgok lényegének nem érté­sével azonos. Az elrongált világ is reánk vall persze, de ez a dolog lényegén mit sem változtat.)

A szubjektivitás jelentőségét nem az ismeri el, aki az egyént dicsőíti gátlástalanul (mai valóság), az sem, aki a kollektivizmust méltat­ja váltig, miközben az itt-ott létrejövő valódi közösségeket csírájában megfojtja, hanem aki a szubjektumot (a szubjektumok minden válfaját) annak saját másával együtt, azaz objektumaival, szervetlen testével együtt gondolja és cselekszi. Tudták ezt a régiek s tudták a legjobb elméleti emberek (pl. Lukács György „Az esztétikum sajátosságai” c. munkájában) és gyakorló valóságos, igazi forradalmárok mindenkor, de Thomas Mann (lásd: a Buddenbrook ház) és Stefan Zweig (lásd: Sakknovella) is. A népdal szerint a juhászlegény (szubjektív feszültségtől terhelt bánatos szubjektum), hogy rendbejöjjön, azaz szubjektív erőit újjászervezze, „Belefújta búját a birka bőrébe, / S szélnek ereszti be­lőle” A bibliai idők ravasz öreg zsidai, minden pszichológiai szépelgés nélkül, ha már na­gyon nyomta lelkűket az elkövetett bűnök sokasága, hogy újjászülethessenek emberi módra, fogtak egy kecskebakot, arra ráolvas­ták saját vétkeiket (azaz objektiváiták szub­jektív feszültségeiket), hadd hurcolja most már a bak, s kikergették a pusztába, pusztul­jon a rusnya féreg a bűnökkel együtt. Tév­eszme lenne? A bűnbak intézménye mind­máig bevált, s hogy vissza is lehet élni ezzel is, a dolog lényegén szintén nem változtat. Nagymama a jégesővel párosult orkán idején a vihar ellen való imádságot mondta fennszóval, s érdes hangja a rigmusok folyamatában megnyugtatta őt magát is, a rémült unokákat is. A vihar ugyan tovább tombolt, de ők a hangosan mondott ima segítségével újjászer­vezték már-már szétzilált szubjektív erőiket, nem követtek el esztelenséget, legalább magukat uralták, s ennyi épp elég volt. Az ima az előző nemzedékektől kapott segéd­eszköz volt számukra, a kimondott szó s ízléssel szerkesztett versezet mint célszerű objektiváció, „a gondolat anyagi valósága, a mások számára s ezért a számomra is létező tudat” (Marx kifejezése!) a külső világban segített nekik helytállni. Ne becsüljük le ennek jelentőségét legalább mi, magyarok, a „lírában nagyhatalom”, a versmondó nemzet. Az irodalomban ugyan a líra a legszubjektívebb műfaj, a személyeshez legközelebb álló sík, az egyediség erős dominanciája a jellemző rá, s a történelmileg nem lehetséges cselekvések pótlásaként tehetett szert ná­lunk ekkora jelentőségre, de ha már van, becsüljük jelentősége szerint, mert szubjektív képességeinket szervezi is, láttatja is, gyara­pítja is, tehát korszerű cselekvésre képesít, a megtestesült, objektivált szubjektivitás. („A líra: logika; /de nem tudomány” – írja a költő. Igaz! De logika – tehát hatalmas erő, csodá­latos szubjektív hatalom!)

Vegyük végre tudomásul, hogyha emberek vagyunk, szubjektumok is vagyunk, szubjek­tivitásunk a hatékonyság emberileg egyedül lehetséges esete. Ne hagyjuk, hogy mindent kisajátító és profittá – nálunk inkább prédává -változtató mai újgazdagok és minden rangú és rendű kiszolgálóik nagyképűen felkínálják és monopolista módon elfogadtassák a maguk kétesértékű válaszát ebben a kérdés­ben, hiszen az embertelenség formálódó társadalmának nem lehetnek valódi válaszai emberügyben. Emberesült mai juhászlegé­nyek, régi öreg zsidók mai nyílteszű tanítvá­nyai, jóságos nagymamámhoz hasonlatos bölcs nők és hozzájuk igazodni képes esendő férfiak, mi mindannyian, vállaljuk végre önnön szubjektivitásunkat ebben az objektív világ­ban! Ne engedjük, hogy fogadatlan prókáto­rok újból meggyalázzanak bennünket legszen­tebb dolgainkban, s a maguk primitív színvo­nalán kioktassanak, értékelve mind a szük­ségletet mind annak kielégítetlenségét, mind a magunk soha többé vissza nem térő lehető­ségét a mai általános letargia légkörében!

Csak a szubjektum tud nevetni, sírni, hinni, lelkesedni, cselekedni, afféle „emberi dolgo­kat” művelni. Mindezekben a szubjektum bármilyen megnyomorítása – külső viszonyok vagy más szubjektumok által – a megtes­tesült embertelenség, a szubjektív telítettség csökkentése, ezzel a tettre született ember megbénítása. A szubjektivitásban a lényeget, azaz az emberi hatóképességet látni – a humanizmus valóságos igenlésének elemi feltétele. Sajátítsuk ki végre a szubjektivitás ügyét, Marx eredeti programja szerint! Ha nem tesszük, nekünk is, miként általában ellenfeleinknek, csak a tömény szubjektiviz­mus jut osztályrészül, vagyis a szubjektivitás elfuserált karikatúrája.

Csak az objektivitás önállósodása révén kikristályosodott szubjektum lehet igazán eleven, az elevenség determinált megtes­tesülése. Valódi elevenségre gondolunk, az „emberhez méltó gondok” megoldására. Ahogyan a lótetem nyüzsgő kukacai nem az igazi elevenséget jelentik, noha alacsonyabb nézőpontról, biológiailag ez is „élet”, de kínzóan s véglegesen hiányzik belőle a paripa nyerítése, patkóinak szapora kopogása, sörényének lobogása, izmainak feszülése, vagyis mindaz, ami bennünk, „elfogult” szubjektumokban az elevenség képzetét kelti, az alpári nyüzsgések némelyike ugyan­így „nem az igazi”. Elevenségről szólván az EMBERT illetően az igazira, az objektíve és szubjektíve egyaránt determinált szubjek­tivitásra gondoljunk. Ne adjuk alább!

Az ember oly szubjektív? Csakugyan. Szerencsére. Merthogy – EMBER.

SZIGETI JÓZSEF

Gyermekkori képek – mai szemmel

(Befejező rész)

Zavarbaejtő jelenségeket emlegettem. Itt van mindjárt egész gyermekkorom egyik leggusz­tustalanabb emléke. Kotsauer úr, a basáskodó háziúr, az Eötvös utcában. A házban – a háta mögött – mindenki csak Sau úrnak, magyarul Mocskos Disznónak nevezte. (Ma szívesebben tagolnám nevét „Kot-sauer”-nek, bár nagyon valószínűnek tartom elég­telen nyelvészeti ismereteimmel is, hogy a név a Kotsasse-ból [ = Kote + sitzen = zsellérkunyhókuksoló] ered). Amerikát járt ma­gyar volt, aki kinti keresetéből vette a csúf, szoba-konyhás lakásokból álló, földszintes bérkaszárnyát. A tulaj, nemcsak bennünket gyerkeket hajkurászott, de felnőtt lakóit is agyonszekírozta. Lakbérhátralék esetén pedig nem ismert könyörületet vagy ha jobban tetszik kegyelmet, télvíz idején is kilakol­tatott. Még ő is azt vallotta magáról, több lakója jelenlétében: Tudom, áldott rossz ember vagyok. Csakhogy az Isten engem valóban megáldott, mert őszintén hiszek benne, hetenként eljárok gyónni, és oly kegyes hozzám, hogy megbocsájtja bűnei­met. Valóban gyakran sündörgött ott a katoli­kus plébánia templom körül, rendszeresen ministrált és egyik másik pappal jóban volt. Ez nem volt vonzó reklám sem a vallásnak, sem az egyháznak. Bár, őszintén szólva, egyikkel sem törődtünk valami sokat.

*

Itt voltak a család nem sokat emlegetett történeti emlékei. Dolgok, amelyekről csak egymás között beszéltek. Idegenek előtt soha. Nagyapám egy időben nálunk lakott, s valahogy kiderült, hogy három dolgot gyűlöl legjobban a világon. A grófokat, a kutyákat és a papokat. Nem értettem ezt a furcsa hár­masegységet. A grófokat valahogy még igen.

Mert emlékeztem arra, hogy amikor anyai nagynéném, Jolán néni közös esztergomi nyaralásunkban egy távoli és előkelő, MÁV-főigazgató rokona invitálására velem együtt tényleg elment a család villájába, hogyan tüntettek el a villa hátsó fertályán lévő rokkás szobába, azzal a szigorú meghagyással, hogy ki ne mozduljunk, amíg nem kapunk rá enge­délyt. Jolán néni azt mondotta, hogy Bethlen István gróf érkezett meg váratlanul, öt perces látogatásra. S ő olyan nagy úr, hogy mi, a család szegény, oldalági rokonai, nem kerül­hetünk magas színe elé. Az öt percből lega­lább másfél óra lett. Ez – gyorsan ráunván a primitív rokkára – erősen próbára tette türel­memet. Így első „találkozásom” egy gróffal kellemetlen emlék maradt. A kutyák iránti gyűlöletet már végképp nem értettem. Hi­szen fehér spicc kutyám, a Szüli olyan okos és hű állat volt, hogy a szag nyomán vissza­talált hozzánk. Pedig közben átköltöztünk a Földváryból a nagyon távoli Eötvös utcába. Szüli visszatérése másfél évvel az után tör­tént, hogy a sintér elfogta, de nem adta ki anyámnak, mert már jó pénzért eladta más­nak. Nem volt bajom a papokkal sem, első áldozó voltam, hitoktatónk Fieszl Frigyes kedves, mutatós, gyermekszerető ember. Addig fúrta a dolog az oldalamat, míg meg nem kértem nagyapát, magyarázza meg mi az oka e számomra érthetetlen nemszeretemeknek.

A következő, hiteles, később uhroveci szlo­vák rokonsága által is megerősített, tör­ténetet adta elő. Apja a zayugróci üveghuta munkása volt. Harmincas évei derekán járó ember, szeretett szép feleséggel, több gye­rekkel. Tisztes szegénységben, boldogan éltek. Egy szép napon a falusiak, munkások meg kistelkű parasztok, észrevették, hogy a gróf kedvenc vadászkutyája, egy vizsla meg­veszett. A gróf azonban nem volt hajlandó lelőni. Szerinte a vizslájának kutya baja. Az emberek a plébánoshoz mentek, járjon ő közbe tekintélyével. Elutasította. Ó nem kutyaismerő – pedig szorgalmasan vadászgatott ő is a kutyáival –, menjen hozzáértőkből alakult küldöttség a grófhoz. Ez meg is tör­tént. Felhívták figyelmét a veszélyes követ­kezményekre. A veszett eb a fertőzést köve­tő bágyadt szakasza után agresszívvé válik, állatot, embert megtámad és a fertőzés a nyálcseppben lévő méreggel (vírussal) to­vábbterjed. Ám a makacs gróf úr méltóságad­ta csalhatatlanságának tudatában változat­lanul kötötte az ebet a karóhoz, az állat egész­séges. Nos, amitől a falusiak féltek, bekövet­kezett. Jóstehetség sem kellett hozzá. Déd­apám munkából ment haza, esti szürkület­ben, amikor a veszett dög valahonnan ugatás nélkül mellette termett és a lábikrájába mart. A megmart apa menthetetlen volt. Még jó tíz évvel vagyunk Pasteur korszakalkotó felfe­dezése előtt, amely idejében alkalmazva immunizál. Zay gróf azonban ismert egy másik orvoslatot, feudális kiskirály mivol­tában. Tudva azt, hogy éppúgy a törvény fölött áll, mint a történelmi értékelésben éppen napjainkban oly magas piedesztrálra állított kiegyezési korszak egyéb feudális nagybirtokosai. Ő, aki nem volt hajlandó veszett kutyájára fegyvert emelni, most veszett kutyaként lőtte le nagyapám apját vadászfegyverével, anélkül, hogy megvárta volna a lappangási időszakot. Közben ugyanis az ő ebe a légzőszervek bénulása következ­tében elhullott, ami Őméltóságát, élet és halál urát, tiszteletreméltó grófot is meggyőzte végre fertőzöttségéről.

Ilyenek voltak szép hazánk hamisítatlan, vagy, hogy a dualizmus korának monista hatalmi nyelvén szóljunk, „echt und recht” feudális kiskirályai, mégpedig a polgárosulás korszaká­ban. Ők a feudális ököljog átmentél a polgári társadalomba, ahol persze mindez leplezet­tebben, lehetőleg a jogi paragrafusok megtar­tásával, illetve a szükségképpen sematikus és hézagos, belső ellentmondásokkal is megtűzdelt jogrendszer által lehetővé tett paragrafusok közti bujócskával érvényesül. Ám a knock out ugyanolyan hatásos. Ráadá­sul a nagy amerikai demokrácia követendő példája nyomán könnyen kerülhet kézbe és sülhet el a pisztoly is. Ahogyan a Német Szövetségi Köztársaságban történt, még az egyesülés előtt, ahol Kohl kancellár egyik benső barátja, tartományi képviselő és több nemzeti fontosságú bizottság tagja, revolve­rével lövöldözve, álarcban rabolt ki egy gyé­mántkereskedést, közpénzekből fedezett szuperluxus életmódja tátongó űrjeinek betömésére. Minthogy lebukott, kénytelen volt egyazon fegyverrel önmagával végezni. Kohl kancellár úr figyelemreméltó sajnál­kozását így fejezte ki, mit sem törődve a szenzációhajhász, erkölcsi mértékek mások­kal szembeni alkalmazására mindig kész újságírók fejlett hallásával: Szegény barátom, mindig tudtam, hogy belügyi embereink az ellenségeid. Úgy látszik egy percig sem töprengett el azon, hogy milyen lehet az a belügy, amely „személyi ellenségeskedés­ből” kergethet halálba gyémántrablóként rossz hírbe hozott tartományi képviselőt, vagy-a valóságnak megfelelő, Kohl szavaival ellentétes esetben – milyen tartományi kép­viselő és belső barát lehet a feudális várurak fegyveres útonállásait amerikanizált formában lemásoló modern demokrata az állítólag minden szempontból erőszakmentes, jogálla­miságé demokráciában? „Man muss das Leben eben nehmen, wie das Leben eben ist” (Olybá kell vennünk éppen az életet, amilyen ez az élet maga”) – mondja egy német közmondás a belenyugvás és megváltoztathatatlanság hangsúlyával. Így hát nem szabad elfelejteni, hogy a felzárkózás Európá­hoz, az amerikanizált Európához való felzár­kózást jelenti. (S ez a világon mindenütt, Amerikában is, számos jó „Européer”-t ejt kétségbe, mint ezt Amerikába szakadt tudós hazánkfiai egy részén is látni, akik egy-egy Pesten rendezett tudományos ülésszakon elszörnyedve állapítják meg többek között azt, hogy a glóbus intellectualis bármely más táján szokatlan módon a rendezvény egyedüli munkanyelve az amerikai-angol, vagy, hogy az amerikai pszichológiában ma túlburjánzó individuálpszichológia mintájára, hogyan szorítják háttérbe a szociálpszichológiát, hogy sok más eset helyett csak ezt a két mozza­natot ragadjam ki, annak jelzésére, hogy hazánkban gyakran a túlzó kompenzáció jegyében ragaszkodnak az amerikanizált Európához, sőt a még meglévő európaiság továbbamerikanizálásához.) S ezekkel a tegnapi és mai kiskirályokkal hasonlítják össze a „feudális kommunista urakat”.

Nem kétséges, hogy voltak folytatói és örö­kösei a feudális magatartásnak az elmúlt negyven évben is. Akarnokok és harácsolok, akik a nagy lenini példából csak arra hivat­koztak őszinte egyetértéssel és lelkese­déssel, hogy Lenin is szeretett vadászni. Ám a még létező szocializmusban számuk lényegesen kisebb volt, és a kezük is job­ban meg volt kötve, alulról és felülről is. A „létező szocializmus” – annyira létezett, amennyi az átmeneti korszakban megvaló­sulhatott belőle, ahol az átmeneti korszakot persze nem annak a paralogizmusnak a szemszögéből nézzük, amely gondolattalanságában még azt sem tudja, hogy az átme­net során már a történelmi új lényeges vonásainak kell kisebb-nagyobb mértékben érvényesülniük, különben egyáltalán nem lehetne átmenet. Nos, amikor a reálisan felfogott létező szocializmus talaján és kereteiben – különböző fokokról is kiinduló – felső kezdeményezésekre mindkét kötés meglazul, részben azért, mert már és még nincs meg a szocialista demokrácia koncep­ciója, és az ennek megfelelő gyakorlat, akkor kezdődik rohamlépésekben annak az ember-típusnak számszerű növekedése és kulcspozícióba jutása, amelynek érdeke immár a létező szocializmus, az addig elért szocialista vívmányok felszámolása. A törté­nelem – korántsem váratlan, nagyon is előre látható – iróniája, hogy céljukat elérve ma­gukat a felszámolókat számolják fel azok az erők, amelyeknek útegyengetői és átmeneti vezetői voltak. S ez nemcsak a gorbacsovi égi szférákban, az istenek és félistenek felhőkakukkvárában játszódik le, hanem a földi élet poros és verejtékszagú hétköz­napjaiban, a közönséges halandók életében is. Nagyapám tárgyilagos, immár nem „affektbetont” elbeszélése engem szörnyen meg­rendített és foglalkoztatott. Kezdtem valamit megérteni a társadalmi összefüggések valódi természetéből. Nevezetesen az ilyen viszo­nyok elleni lázadás természetességét, kivált amikor elbeszélését azzal zárta le, hogy Uhrovec lakói kezdtek lázongani a gróf ellen. Ám az a pap, aki nem volt hajlandó segíteni a falusiaknak a gróf ellenében, most nagyon is hajlandó segíteni a grófot a falu népével szemben. Minthogy „a népek” Zayt barbár embertelenséggel vádolták, ő a szószékről magyarázta meg, hogy tévednek. A gróf keresztényi emberszeretettel cselekedett, mert nem akarta, hogy szegény dédapám szenvedjen. S ez a szofisztika nem váltott ki bumeráng hatást. Nem hullott vissza az ő fejére. Pedig sokan voltak, akik kifejtették az igazságot. Ha időben követi tanácsukat, agyonlövi kutyáját, akkor nem kellett volna embert ölnie, s az apával együtt, (mivel nem­sokára a családanya is belehalt lelki sérülésé­be) egy szép családot tönkre tennie. A több­ség azonban belenyugodott Isten akaratába. Ezt hathatósan segítette elő néhány, vélet­lenül ez idő tájt a faluba vetődött zsandár tartósabb jelenléte.

Mikszáth regényeit, némi késéssel, már családtörténetünk e drámai részének ismere­tében olvastam, s így fogékonyabb lélekkel fogtam fel társadalomkritikáját, mintázok az osztálytársaim, akik hibáztatták az írót, te­szem azért, hogy Tóth Marit nem adja Noszty Ferihez feleségül. A családtörténet Mikszáthot, Mikszáth a családtörténetet segítette komolyabban megértenem. S mindez túlvitt már a kuruckodás hangulatán és korlátolt szemhatárán. De volt még egyéb is, többek között a család múlt történetében és jelen viszonyaiban.

*

A jelen viszonyok alapjában véve konzer­vatívok voltak. Főleg apám katonazenészi hivatása miatt. Az egyenruha mégiscsak kötelezte egy és másra véleményalkotásában is. Lefekvés előtt egy este hallottam, hogy rosszallóan mondja anyámnak: Sajnos ez az Imre megint sokat jár a szocdemek közé. Valóban, nagybátyám ebben az időben – a gazdasági világválság időszaka volt ez, – politikai érdeklődésből el-eljárt a szocdemek közé.

Voltaképpen nem volt benne erős a politikai véna. De volt benne osztályösztön és a Ta­nácsköztársaság munkáshatalmából megma­radtak a múltat idézve is a szocialista jövőt igenlő emlékek. Kommunista ifjúmunkásként a MÁV Istvántelki Főműhelyében, a mai – vagy már csak tegnapi? – Landler Művekben élte végig a tanácshatalmat, és nem nagyon nyugodott bele bukásába. Többedmagával, egy kis csoport vezetőjeként fegyvert és lőszert rejtettek el a gyárkémény egy erre alkalmas rekeszében, akkor, amikor a romá­nok már megszállták Pestet. Valaki besúgta őket. Imre bácsit mint főkolompost börtönbe vetették és halálra is ítélték fegyverrejtegeté­sért. Szerencsére nem nagyon siettek a kivégzéssel. Nagyanyám szerint – mindezt ő mesélte el nekem –, azért nem volt sürgős nekik a dolog, mert a román tisztek nem annyira példát kívántak statuálni, mint inkább pénzt és értéktárgyakat szerezni. Erre volt szükségük dorbézolásaikhoz. Tény, hogy nagyanyám volt az egyetlen, aki a családban nem veszítette el a fejét, hanem gyorsan és ügyesen cselekedett legkedvesebb fia, Imike megmentése érdekében. Pénzt és ékszere­ket szedett össze. Megkereste az illetékes román tisztet, aki a komoly ellenérték fejében hajlandó volt egy szökési komédiát megren­dezni. Még azt is megígérte, saját jól fel­fogott érdekében is, hogy a szökés után nem lesz komoly nyomozás. Nem is lett. Imre bácsi jó egészségben érte meg a románok kivonulását és tért vissza a munkához. Mivel a fegyverrejtegetést hazafias, románellenes tettként fogták fel, jóllehet szubjektív célja nem ez volt, azért az üzemi elöljárók napi­rendre tértek felette, nem bolygatták az ügyet.

Az osztályösztön egymagában nem elég, ha hiányoznak a tudatosan elfogadott és vallott kommunista elvek. Amikorra harmincas évek derekától kezdve a magyar kormányok igye­keztek-német mintára, ha nem is „nemzeti­szocialisták”, de – „szociálisak” lenni, s látványos érdekegyeztető testületeket hoztak létre, akkor Imre bácsi osztályösztöne, meg a kevés politikum, amit a szociáldemok­ráciában felszedett, nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza lecsúszását a horthys­ta vonalra. A VOGE-ban (Vasutasok Országos Gazdasági Egyesülete) kapott valami alacso­nyabb tisztséget. Múltja mindenesetre meg­gátolta abban, hogy szélsőségessé váljon és elfogadja a német típusú fasiszta nézeteket, az antiszemita biologizáló fajmitoszt, az anti-kommunizmust és a kardcsörtető szovjet- ellenességet. 1950 körül visszatért eredeti magatartásához, s a Kádár korszakban több­ször is figyelmeztetett arra, hogy vezető pozíciókban erőteljesen szaporodik azok száma, akik csak azt nézik, hogy Csapnál mi folyik ki, de azt már nem kívánják látni, hogy mi minden folyik be.

*

Rokonságom három kommunista nézeteket valló idősebb és fiatalabb tagja közül, csak az idősebb Fejér Miklós bácsi beszélt nekem arról, hogy egyszer ismét a munkások lesz­nek az urak ebben az országban. S a hiteles­ség okából megmutatta tizenkilenc óta őrzött emlékplakettjét, amelynek felirata: „Vasas ne hagyd magad!” Majd ha ezt ismét megér­tik és nemcsak a vasmunkások, hanem a parasztok is, akkor jobb világ lesz itt. Ha őt hallgattam és néztem, amint vastag tömött bajusza alól meggondoltan, ám gördüléke­nyen és ízesen, a munkásoknál elterjedt nagyvárosi préselt hangképzés kellemetlen zöngéi nélkül bújnak elő a szavak, szívesen hittem neki, de ellenképként már föl-fölmerültek a Naszádi fivérek, pedig ők sem be­széltek préseken.

A fiatalabbak, házas emberek már maguk is, nem igen hangoztatták kommunista, marxista elveiket. Főleg azért nem, mert legalább az egyikük tagja volt az illegális pártnak, s a másiknak is lehetett pártkapcsolata. Bérma-keresztapám fiai voltak, Missik Béla, a tartal­masabb és következetesebb, az újpesti Hunnia csokoládégyár sofőrje, öccse, László, taxis. Mindketten sportklubban boxoltak, s ez némi védelmet is jelentett számukra az állástalansággal szemben. Okosan, tájékozottan (hivatkozás nélkül érvényesítve annyit a maxizmusból, amennyit taktikailag helyesnek véltek) beszélgettek apámmal és barátjával, Józsi bácsival a válságról, az adóterhekről, népbetegségekről, földkérdésről és egykéről. De nemcsak politikai, hanem technikai kérdé­sekről is, amik iránt apám is, Józsi bácsival, a műszerésszel, már-már azonos szinten érdek­lődött, különösen azóta hogy rádióamatőr lett, tanfolyamokat végzett, épített hangos rádiókat és morzézott is.

Béla úgy látszik észrevette és nem helyesel­te, hogy a technikai témák engem egyáltalán nem fognak meg, már az, amit megérthet­tem volna belőlük, jóllehet őszintén csodál­tam a beszélgetőpartnerek szakszerűségét, lankadatlan figyelmét, amivel a szakkér­déseket tárgyalták. Társaimmal ellentétben, még Béla autója sem érdekelt. Egy szép téli este, karácsony táján, váratlanul betoppant hozzánk Béla, kocsijából két hatalmas köteg könyvet emelve ki. Verne Gyula összes műveit. Ezzel ajándékozott meg – ifjúsága kedves könyveivel, – hogy technikai érdek­lődésemet felkeltse. Kísérlete nem is maradt teljesen sikertelen. Amikor 1948-ban, majd egy évtizeddel utolsó találkozásunk után, Londonban véletlenül összeakadtunk (ő a magyar ökölvívó szövetség egyik, az MKP által delegált vezetőjeként ott volt az olim­pián), még rövid beszélgetésünkben is meg­kérdezte, hogy használt-e a Verne sorozat. Akkor határozottabban adtam igenlő választ kérdésére, mintahogyan ma adnék, amikor a technika egyik másik területén – hogy a filozófia ezúttal kifejező tolvajnyelvén fogal­mazzak, – rendelkezem a funkcionális racio­nalitással, tehát tudom kezelni és használni az adott technikai szerkezetet, személygép­kocsit, szövegszerkesztésre szolgáló compu­teremet, de nem rendelkezem a szubsztanciális racionalitással, mert ezek általános elméleti alapját és működési elveit ismerem ugyan, de éppen a differenciáltabb ismeretek híján, javítani, vagy átállítani már nem tudom őket.

A szubsztanciális racionalitás pedig az elméle­ti és gyakorlati ismeretek viszonylagos teljes­ségét és alkalmazni tudását feltételezi.

Különösen körültekintő válaszra intene, hogy tisztában vagyok azzal, írásomat előbb-utóbb Bandi fiam is elolvassa majd, a legidősebb, családunk technika-filozófusa és gyakorló technikusa, (a TTK társadalomtudományi tanszékének kiadványaiban több tanulmánya jelent meg a computerről és társadalmi kihatásairól, arról már nem is szólva, hogy hány computert, köztük az enyémet is, sze­relt össze!). És olvassa majd a legfiatalabb fiam is, a matematikus, Gábor, akinek alkal­mazott matematikai kutatásai napi menüjé­hez tartozik a számológép fogyasztása. Ilyen szakértő és kritikus szemek pedig könnyen láthatnák úgy, ha többet mondok a valóság­nál, hogy idegen tollakkal, pávatollakkal ékes­kedem, amit nagyon nem szeretnék, s amiről ők is tudják, hogy nem tartozik természetem számos gyengéje közé.

VIDEOSZEMLE

PÉK BÉLA

Az ember mint fogyóeszköz

A HÁBORÚ KUTYÁI. Aki csak a rövid tarta­lomismertetésből tájékozódik, a megszokott, közönséges akciófilmet gyaníthatja a cím mögött. (S az InterCom kazettájára rá is van írva: „akciófilm”.) Mi tagadás, látszatra min­den amellett szól. Akció van benne bőven. A vége egyadta hatalmas nagy pirotechnikai gyakorlat a filmkészítők számára.

Egy afrikai zsarnokot lepnek meg éjszaka, és forgatnak ki hatalmából, a zsoldosok vezette, kis emigráns katonai osztag tagjai. Rejtély marad, hogy mi lesz a film befejez­tével a Zangaro fantázianevű országban. Nagy platinakészletéért folyik ugyanis a harc: a maroknyi nemzetközi zsoldost brit pénzügyi hatalmasság pénzeli a háttérből. Az akciót irányító megbízott mondja az államelnöki posztra szánt s már jó pénzen megvásárolt afrikai csibésznek, amikor a főszereplő zsol­doskatona, aki természetesen tisztában van a kiszemelt elnök erkölcsi értékével, megsérti bemutatkozó találkozásukkor: „Ne aggódjon, ő is csak fogyóeszköz…”. Mármint a zsoldos, az ember. Ebben a filmben, csakugyan, a zsoldos is ember. És persze, csakugyan, fogyóeszköz.

Ezt ő is tudja. De ne aggódjunk, nem a zsoldosok piszkos munkájának tisztára mos- datása végett készült ez a film. Csak épp nem titkolja, hogy megbízóik sem különbek.

Furcsa is volna másképp, ismerve készítői közül kettőnek a tisztes hírét-nevét: az 1980- ban bemutatott brit film Frederick Forsyth regényéből került mozivászonra, producerei­nek egyike pedig Norman Jewison. Nem ő rendezte ezt ugyan, hanem John Irvin kol­légája, mindazonáltal elképzelhetetlen, hogy a kanadai származású művész, a Hegedűs a háztetőn, a Jézus Krisztus szupersztár vagy az És igazságot mindenkinek rendezője egészen közönségesen kommersz akciófilm támogatására adta volna fejét (és pénzét). Forsyth pedig, a modern kémregények, nemzetközi politikai kalandregények nagy írótechnikusa (nemrég a magyar televízióban is láthattuk a náciellenes regényéből készült ODESSA-dosszié című filmet) egész egysze­rűen fölötte áll a közönséget csupán alantas érzelmeiben kiszolgálni akaró ponyvának.

Izgalmakban nincs tehát hiány e filmben, de azért – emberekről szól, nem csupán akciókról. Bár az ember, mint idéztük, sokak számára csak fogyóeszköz a mai világban.

HOLDKÓROSOK. Úgyszintén az InterCom forgalmazza videón a Holdkórosok című vígjátékot is, amelyet viszont nem gyártott, hanem rendezett Norman Jewison (1987-ben). Vígjáték nehezen képzelhető el az amerikai moziban sztárok nélkül. Itt Cher, az énekesnőnek is kiváló, színésznek meg Oscar-díjas játssza a hölgyet, aki épp férjhez menne (nem először), de mivel vőlegényének sürgősen Szicíliába kell utaznia haldokló ma­májához, hamar beleszeret leendő ifjú sógorá­ba, s a végén ahhoz megy feleségül, nem a bátyjához. Péklegényként dolgozó szerelmesét pedig a nyolcvanas évek második felében fölívelt csillag, Nicholas Cage alakítja. Rajtuk kívül még legalább három olyan pompás színészt láthatunk ebben a mulatságos törté­netben – amely olasz-amerikai környezetben játszódik Brooklynban –, mint Vincent Gardé­nia, Olympia Dukakis és Danny Aiello.

Ám stílusa is van ennek a mókának. Hibát­lan. Remekül megírt jeleneteiben van mit játszaniuk a fölsorolt, kitűnő emberábrázolók­nak.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Halál

1993. február 2-án, 99. életévében meghalt Garai Jánosné, Garai János (1913-1944) költő felesége.

Ismét eltávozott valaki, akit szerettem. Madárcsontú kis néni volt, védtelen és ártatlan. A Garai Mama, a nagybetűvel írt Mama ment el, aki mindannyiunké volt, hiszen ha igaz az, hogy valahányszor a harang szól, vala­mennyiünkért szól, még sokkal igazabb, hogy minden édesanya halálakor a nagybetűvel írt Mama halála üt szíven.

Eltávozott közülünk, s mi ismét itt állunk, és nem tudunk mit kezdeni ezzel a ténnyel. Mert azt mondjuk ugyan, hogy „eltávozott”, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez nem igaz. Aki eltávozik, az megy valahová, s ott van. A halottak pedig nem mennek sehová és többé nincsenek sehol. Csupán az emlékük marad meg bennünk, amíg fel tudjuk idézni arcukat, felismerjük a kézírásukat, s tudjuk, hogy a kezünkbe akadó fénykép őket ábrázol­ja. De ez sem tart soká, hiszen mi is sorra- kerülünk. Mindnyájan, akik a temetésén az ő nemléte köré gyűltünk, előbb-utóbb ott talál­juk magunkat e kör közepén. S aztán nem lesz, aki felismerje a kézírást vagy az arcot a fényképen.

Mikor e gondolatok megfogalmazásával küszködöm, itt fekszenek előttem unokái számára készített visszaemlékezésének lapjai. Azt írta: „énvelem semmi dicsekvésre méltó érdem nem történt, olyan voltam, mint a többi hasonló proletár”. Milyen furcsán hangzik ma ez a szó: proletár. S milyen hihe­tetlen, régimódi história, hogy egy füg­gönnyel kettéválasztott pincében nőtt fel nyolcadmagával, az apja suszterműhelye mögött, ahová a gazdagok azért nem nyitot­tak be, mert nekik ennél többre tellett, a szegények pedig azért, mert nekik ennyire sem futotta. Hogy a kilakoltatáskor holmijai­kat a rendőrök a kocsiút sarába hajigálták. Hogy megtanult háziurakat rászedni, fiúkkal verekedni sorbaálláskora boltok előtt, másfél mázsás fatönköt hazavonszolni Budafokról, s hogy nagyon büszke volt, amikor felfedezte: a világ vége Kelenföldön van, a sóelosztónál, ahol elzárták a gyalogutat. S hogy a nővérével feljárta Ménesi útra, képzeletben elosztották maguk között a legszebb villákat és időnként ellenőrizték, megvannak-e még.

Nem történt vele semmi dicsekvésre méltó, csak becsapta a detektíveket, rejte­gette a kommunista párt nyomdáját, s a testvéreit látogatta a börtönökben.

Szűk az ebédje: attól vékony,
hogy a szél szinte elviszi
s ha azt mondják, hogy: „így kell lenni”,
fejét csóválja: nem hiszi

– írta róla a férje, a kommunista költő, akihez a jólelkű rendőrök beengedték az inter­nálótáborba, de aztán többé sose látta. Túl­élte 1944 apokalipszisét és felnevelte a rokongyerekek óvodányi seregét. 1956-ban néhány napig nem mert az utcára menni; hogy mi történt, azt a mákdarálót visszahozó lakótárs híreiből tudta, s maga csak ennyit fűzött hozzá: „abban a reményben zárom visszaemlékezésemet, hogy többet nem lesznek ilyen borzalmak, és ha leküzdjük a gazdasági nehézségeket, az életszínvonalunk lassan emelkedni fog, mindenki dolgozhat és tanulhat”. Derűs szemmel nézett a jövőbe, hiszen – mint írta – „a gyerekek kitűnő tanu­lók mind a négyen”, s előbb-utóbb „minden jóra fog fordulni, ami rossz még”.

1988-ban tett pontot feljegyzései végére; ami ez után következett, cáfolata lett egész életének. Úgy érezhette, visszatérnek azok az idők, amelyekről unokái számára azt írta: „Mi állandó rettegésben éltünk. A kommunistákat üldözték, bebörtönözték. Nagyapátokat 1944-ben bebörtönözték és internálták. Az volt a bűne nagyapátoknak, hogy egy csomó em­berrel együtt mindenkinek boldog életet akartak, ezért harcoltak, és ez akkor nagy bűn volt az urak szemében”.

Aki önmagát élete végéig proletárnak mondta, hogyan élhette át az „úr” megszó­lítás újjászületését? S egyben a munkanélkü­liség újjászületését, a gyermekkor rémképét: „nem tudtunk dolgozni, de nem azért, mert nem akartunk, hanem mert nem volt munka. A gyárakból tömegesen bocsátották el a munkásokat, és akik még dolgozhattak, olyan keveset kerestek, hogy családjukkal együtt nyomorogtak”. „Imre és Józsi elmentek havat lapátolni, éjszakai műszakra, mert azért nyolc órára nyolc pengőt fizettek, nappal csak négyet.”

Akiket a börtönökben, az internálótáborokban egykor meglátogatott akikről úgy tudta, „mindenkinek boldog életet akaró” emberek, s akikkel élete végéig közösséget vállalt most egyik napról a másikra eszelős összeesküvők vagy politikai bűnözők színében tűntek fel.

S ki tagadhatná, hogy ama híres proletár-milliók nevében, s személyesen az ő nevé­ben is történelmi nagyságrendű bűnöket követtek el. De melyik édesanya hitét nem használták fel hasonló rémtettekre? Miért lett volna az ő hitének több köze a szibériai tábo­rokhoz, minta parasztnénik krisztusi szeretetének az inkvizíció vérszomjához, vagy a polgáranyák mosolygós liberalizmusának az indiai szipoj-felkelést elfojtó vérfürdőkhöz?

Kommunistának lenni számára mindenek­előtt azt jelentette, hogy „minden jóra fog fordulni, ami rossz még”. A világ fejlődése nem áll meg ott, ahol manapság tart, s előre lépvén a kommunizmus felé halad, ahol az alapvető szükségletek kielégítése hovatovább mindenkinek ingyenesen jár. Ez az elképzelés ugyanolyan szép, mintáz édesanyák álmodo­zásai általában, s legfeljebb szeretetreméltóan naiv utópiának ítélhető.

A mamák álmai azonban olykor sokkal reálisabban tükrözik a jövőt, mint ahogyan azt gyermekeik elhiszik. Abban a polgári világban, amelyben ő felnőtt – mint írta – „aki nem tudott lakbért fizetni, lakhatott még télen is, a nagy hidegben a kapu alatt. Az sem érde­kelte ezeket a tőkés urakat, ha pici gyerekek is voltak”. E kapu alatt lakók alighanem elme­betegnek tekintették volna azt, aki arról elmélkedik, hogy a korszerűen fejlett tőkés országokban belátható időn belül egy kis­keresetű munkásembernek is jár majd vil­lannyal kivilágított, gáz- és vízvezetékes, angolvécés lakás, telefon, rádió és tévé, valamint egy olcsóbb személygépkocsi. S ami gyermekkorában hihetetlennek tűnt volna, ma unalmasan átlagos valósággá vált.

Igaz, az a történelmi pillanat, amelyben ma élünk, igen kevéssé alkalmas arra, hogy az ő hite szerinti távlatokat valószínűsítse. A verset, amelyet fent már idéztem, férje ezekkel a sorokkal zárta:

mienk lesz egyszer minden hatalom –
szerelmünk bátor, erős és tiszta,
akár a munkásmozgalom.

Nos, tudjuk, hogy ez a szerelemhez hason­lóan tiszta hatalom egyszemélyi diktatúrák­hoz, birodalmi gőghöz s végül teljes erkölcsi és gazdasági összeomláshoz vezetett.

Csakhogy azt sem szabad felednünk, hogy a kapitalizmus ügye pontosan így állt a XIX. század elején. A polgári átalakulás kezdetei szintén vaskezű diktátorokat emeltek magas­ba (Cromwelltől Robespierre-ig), s a terror szó éppenséggel a francia polgári forradalom révén került be az emberiség nemzetközi szókincsébe. A termelés megbénulása és az ínség is a kapitalizmus szükségszerű velejá­rójának tűnhetett: Európa szellemi óriásai undorodva fordultak el a zsákutcának bizo­nyult kapitalista utópiától – Goethe beállt miniszternek egy feudális törpeállam udva­rába, s Hegel a filozófiatörténet legtekin­télyesebb gondolatrendszerét építette arra az alaptételre, hogy az alkotmányos monar­chiánál jobb társadalmi berendezkedés nincsen.

Aki tehát 1993-ban kommunistának vallotta magát, mint ő, nem biztos, hogy nagyobbat tévedett, mintáz, aki 1815-ben sem adta fel republikánus meggyőződését, és úgy gondol­ta, hogy egyszer „minden jóra fog fordulni, ami rossz még”.

Madárcsontú kis néni volt, védtelen és ártatlan. A Mama volt. Egyetlen fegyvere a mosolya, amely még az internálótáborok őreit is lefegyverezte. De fiatal korában a legendás Sombor-Schweinitzer is hiába próbálta árulás­ra késztetni. Ugyan ki bírhatta volna rávenni arra most, élete végén, hogy megtagadja önmagát és halott testvérei, férje emlékét? Egy nagy angol költő, Edward Young azt írta: „halottainkat úgy gyászoljuk igazán, ha kíván­ságuk szerint élünk”. Bármilyen szép gon­dolat, követni lehetetlen. De annyi bízvást kitelhet tőlünk, hogy mi sem áruljuk el önma­gunkat és halottaink emlékét.

OLVASÓLÁMPA

CSALA KÁROLY

Ingmar Bergman: Képek

A nagy svéd filmrendező – akiről mindinkább megtanítják majd a világgal tanulmányozói, hogy színházi rendezőnek és írónak sem volt kisebb -1990-ben közzétett könyvét viszony­lag gyorsan magyarul is megismerhettük, Kunos László fordításában. A Képek – szeren­csés módon – nem az első könyve Ingmar Bergmannak magyarul, s róla magáról is van mit olvasni nyelvünkön. Tehát jószerivel nincs mit fölfedezni rajta, mármint a személyén. Annál inkább olvasásra buzdító az a tény: minden könyve, ahogyan korábban minden bemutatott filmje is, fölfedezés-értékű.

Volt idő, amikor az istenhitével küszködő filmköltő holmi furcsaságként riasztotta a más kérdésekkel viaskodókat; majd később a filozófiai töltés rontott filmjei fogadtatásán azok körében, akik elkötelezett hívei voltak a materialista világszemléletnek (Bergman, akárhogy tagadták védelmezői, egyik legna­gyobb – és egyben egyik legnagyobb hatású – filmjében, a Suttogások, sikolyokban példá­nak okáért valóságos illusztrációját adta Kierkegaard ős-egzisztencialista filozófiai rendszerének, amellett hogy négy nő valósá­gos életének és képzelt életének, döbbe­netes emberi drámájának képét festette meg); idő teltével azonban még ellenzői is elbámultak a pszichológiai realizmusnak azon a csodáján, ami a Jelenetek egy házasságból volt; hökkenten fedezhették föl, hogy ez a komoly, sőt tragikus életérzésű filmművész bámulatos gyermeki humorral is bír szólni Mozart ürügyén a Varázsfuvolában, még később a Fanny és Alexanderben – s mire az is megszerette művészetét, aki korábban ki nem állhatta, addigra az örökifjú Bergman is megöregedett. Abbahagyta a filmrendezést. Hiszen az nemcsak szellemi tevékenység: megerőltető fizikai munka is. Márpedig Ing­mar Bergman 1944-ben rendezte első mozi­művét.

Idős korára, érthetően, hajlik már a rábe­szélő szóra: visszatekint pályája állomásaira, így született meg a Képek, a művészi tevé­kenység eredetének, kifejletének és vissza­térő problémáinak valóságos breviáriuma, amelyet szinte nem is ajánlatos egyvégtében elolvasni, hanem naponta érdemes elő-elő- venni. Eredetileg interjúkötetnek indult: Lasse Bergström kérdéseire válaszolgatott a rendező. De annyira át- és megírta eredetileg szóban adott válaszait, hogy – a kérdéseket elhagyva – önálló irodalmi művé, eredeti esszékötetté szerveződött a szöveg. Vagy inkább emlékirattá? Azt hiszem, nem. Még akkor sem, ha nyíltan a visszaemlékező magatartása határozza meg minden sorát.

„A színházi előadásnak megvan az a hatá­rozott előnye, hogy örökre elmerül a feledés tengerében. A filmek megmaradnak. Kíváncsi vagyok, milyen lenne ez a könyv, ha a corpus delicti eltűnt volna, és a kommentárjaimat naplókra, fényképekre, kritikákra és egyre halványuló emlékeimre alapoznám?” Berman őszinte: nem az örökkévalóság hívságos eszméje foglalkoztatja, csakugyan nem. Inkább az „örökkémulandóságé”. Amit lehet természetesnek tartani, mégis fájdalmas néha-néha az alkotó embernek. Mindegy, hogy filmeket, vagy asztalt és széket készít.

Készségesen beült a vetítőbe a tervezett interjúkötet készítőjével, hogy újranézze olykor soha az elkészültük után nem látott, hajdani filmjeit – sajnos, nem mindet. Talán igaza volt, engedjük meg neki. Amit viszont újranézett, azzal kapcsolatban minden álsze­rénység nélkül állapította meg, ha még ma is rénység nélkül állapította meg, ha még ma is jónak találta megoldásait. Ezért aztán igen­csak érdekes, hogy mit nem talált jónak mai szemmel nézve! A bíráló Bergman valósággal példátlanul kíméletlen egykori megalkuvásai­val és tévedéseivel szemben. Persze, a minden szavát egykor szentírásként fogadó kritikusok is foghatják most a fejüket. Az önértékelés folytonos átértékeléssel jár együtt Bergmannál.

Vannak emberek, vannak művészek, akik igyekeznek egyszer s mindenkorra túllépni elkövetett tetteiken, műveiken. A jövőre hivatkozva, természetesen. Hogy az a fontos, az a fontosabb mindig. Ez furcsa csapda, sokan beleesnek. Pedig bizony a múlt folyto­nos szemmel tartása nélkül legföljebb addig lehet eljutni, hogy a jelenben és a jövőben is illúzióvilágot alakít ki magának az ember. S tévedéseit aztán már nem tartja fontosnak, mondván: „akkor volt”, most meg már „ek­kor” van, s csakis ez számít. Nem addig van ez!

„Az, hogy az ember munka közben nem veszi észre, hogy valami hiba van a gépezet­ben, valószínűleg annak a védekező mecha­nizmusnak köszönhető, amely egy hosszú és bonyolult folyamat közben mindig működés­be lép. Ez a védekező mechanizmus elhall­gattatja a felettes-én kritikáját. Valószínűleg nagyon nehezen és keservesen menne a munka, ha közben az önkritika szüntelenül a fülembe duruzsolna.”

Okos ember tapasztalati bölcsessége ez, érdemes megszívlelni.

Van aztán, aki arra hivatkozik, az önkritikát elkerülendő: ő nem tud másként dolgozni, élni, csak derűlátón. Másként nem megy. Másokra bízza az önkritikát. Azokra, akik – állítólag – más természetűek, mint ő.

Az ilyen embernek még akkor is érdemes volna elolvasnia Ingmar Bergman új könyvét, ha történetesen semmi érdeklődése nem fűződik a mozgóképhez, ha sosem érdekelték filmrendezők és efféle csodabogarak. Berg­man ugyanis éppoly nagy önáltató volt világ­életében, mint ők. Egyáltalán nem volt pre­desztinálva a folytonos önmarcangolásra: ugyanis egész egyszerűen beteg lett mindig minden olyan gondolattól, ami az ő hibáinak kimutatására vezethetett volna, csakugyan megállt a normális bélműködése, csakugyan fizikai rosszullét kerülgette mindannyiszor-s erről nemcsak ő maga, de munkatársai is sokszor beszámoltak. Tipikusan az a neuroti­kus alkatú ember Ingmar Bergman, akinek nem a megoldatlan problémákkal való folyto­nos szembesülés volna normális körül­mények közt a kenyere, ellenkezőleg, olyan ember ő, akinek éppenséggel a nyugalom tenne jót, mármint akkor, ha… És itt követ­kezik az oly fontos „ha”.

Ha csupán hiú ember volna, és nem önbe­csülő, ha csupán nagyravágyó, nem valóban nagy. De ő az utóbbi.

„Nyilvánvaló, hogy neveltetésem bőséges táplálékkal látta el a neurózis démonait” – írja egy helyütt. Ezek a démonok sorra-rendre megjelentek pályája első szakaszának for­gatókönyveiben és kész filmjeiben: a lelkész apa fegyelmező szigora fél életre elegendő félelmet és rémületet táplált bele a filmmű­vész lelkébe. (Ahhoz, hogy szüleivel-ahogy lenni szokott: későn – megbékéljen, vallásos neveltetésével, istenhitével kellett előbb kíméletlenül leszámolnia, s ezt igencsak felnőtt fejjel, zseniális filmje, a Persona for­gatása idején, 1965-ben volt csupán képes végrehajtani! Gondoljuk meg: 1918-ban született.)

Vajon hányan mondhatják el magukról azt, amit ő, visszatekintve a megtett útra: „Neu­rotikus ember létemre a gyakorlati munkát soha nem úgy végeztem, mint aki neuroti­kus”? Ehhez a hétköznapi hőstetthez – mert az – nélkülözhetetlen volt egy pár dolog. Például a belenyugvás az önbírálat szüksé­gességébe (legyen az bármilyen kellemetlen is). És pontos, egyre pontosabb meghatáro­zása saját helyének a világban.

„A művészetnek mint kielégülést szerző tevékenységnek természetesen megvan a maga fontossága – mindenekelőtt a művész számára.

Ha azonban egészen őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, úgy érzem, hogy a művészet (nemcsak a filmművészet) nem különösebben fontos dolog.

Az irodalom, a festészet, a zene, a film és a színház önmagát nemzi és szüli minduntalan érkeznek és tűnnek el, a tevékenység kívülről lázasan elevennek látszik – mert a művészek látványos buzgalommal teremtik meg ön­maguk és az egyre értetlenebb közönség számára egy olyan világ képét, amely már nem kíváncsi arra, hogy tetszést arat-e, vagy mit gondolnak róla. Vannak a világon rezer­vátumok, ahol a művészeket büntetik, ahol a művészetet veszélyes dolognak tartják, amit érdemes elnyomni vagy irányítani. A művé­szet azonban a legtöbb helyen szabad, szé­gyentelen, felelőtlen, és, mint mondtam, a tevékenység szinte lázas intenzitással zajlik; olyannak tűnik számomra, mint egy kígyóbőr, mely tele van hangyákkal. A kígyó már rég meghalt, elporladt, elvesztette mérgét, de bőre, melyet betölt az élet nyüzsgése, mozog tovább.

Remélem és bízom benne, hogy mások ebben a kérdésben kiegyensúlyozottabb és alkalmasint elfogulatlanabb nézeteket valla­nak. Ha mármost én mindezek után és mind­ezek ellenére azt állítom, hogy folytatni aka­rom a művészi tevékenységet, ennek nagyon egyszerű oka van. (Eltekintve a puszta anyagi­aktól.)

Az ok a kíváncsiság. A határtalan, soha nem csillapuló, mindig megújuló, elviselhetet­len kíváncsiság, amely hajt előre, amely soha nem hagy nyugodni, amely teljességgel betölti közösség utáni sóvárgásom egykori helyét.”

(Európa Könyvkiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Molnár Géza: Sarkamban a halál

(Egy katonaszökevény emlékei, 1944-45)

Az elmúlt évtizedek irodalmában nem kevés kommunista antifasiszta ellenálló szerepelt. Pedig a valóságban talán többségben voltak a nem kommunista ellenállók, akiknek – magam tanúsíthatom – jobb körülményeik, jobb összeköttetéseik, legalizálási lehetősé­geik, fedőszerveik voltak, mint a végképp elnyomott kommunista-szocialista munkások­nak, ifiknek. Először írom le: engem például majdnem elengedtek a Nemzeti Számonkérési Különít­mény csendőr nyomozói, míg meg nem nézték az aktatáskámat, amelyben a kel­leténél több kitöltetlen igazolvány volt – jobbnál jobbak… Ha ezt inkább eljuttathattam volna baloldali szövetségeseinknek…

Molnár Géza most közreadta 1944-45-ös emlékeit, amelyekben az a legmegdöbben­tőbb, hogy korábban hiába tartozott jól szer­vezett kommunista csoporthoz, mint katona­szökevény képtelen volt okmányokhoz jutni, s az illegalitásban örökös életveszélynek volt kitéve, elvtársaival együtt. Nemcsak cselek­vésképtelenségre voltak kárhoztatva, hanem a puszta megmaradásuk is folyvást veszély­ben forgott.

A kiszolgáltatottságnak remekművű meg­örökítése Sarkadi Imre A szökevény című elbeszélése – ugyanezt az iszonyatos határ- helyzetet, mint közvetlen, tényszerű emléke­zést idézi föl mosta valóság hitelével Molnár őszinte írása, amelyben ott van a kommunis­ták kényszerű tehetetlensége, a segítők félelme, a befogadás, majd csendes eltanácsolás, és az a legszebb, hogy nem annyira az elvtársi szervezet, a bajtársiasság segít, hanem két hölgy: anya és menyasszony…

Mert ez lehetett, ez volt a valóság – még­pedig sokak sorsát tekintve. A befejezés boldog egymásra borulása, mikor a felszabadulás után a Carmagnole-t éneklik talán a kelleténél patetikusabb, ám az egész írás egyszerűségében hiteles volta, szorongások­kal, reménységekkel, félelemmel és kiszol­gáltatottsággal, mégis jóval többet ér minden korábbi regényes és bombasztikus leírásnál. Fontos kis könyv, és reméljük, hogy Molnár Géza emlékezéseinek többi fejezete, kötete is megjelenik – egyszer.

(Z-füzetek/40)

TABÁK ANDRÁS

Eszes Máté: Advent

Eszes Mátéra már tavaly fölfigyelhettünk, amikor nyolc elbeszélést tartalmazó kis köte­tet bocsátott közre (Az én kis falum, Z-füzetek/32). Talán nem is volt egészen véletlen, hogy Jiří Menzel emlékezetes filmjének címét – mint jellegzetes vándorcímet – vá­lasztotta. Rövid lélegzetű, feszes szerkezetű, sallangtalan stílusú novellák voltak ezek, melyeknek igazi sava-borsát az ironikusnak, a groteszknek és tragikusnak egészen különös és eredeti elegye nyújtotta. És még valami: egy író, aki manapság sem szégyell „mesél­ni”, figurákat teremteni, egészen meghök­kentő kis drámákat előadni, amelyekben a drámaiságot csak fokozza a hétköznapiság; az, hogy a saját tragédiáját átélő-megélő közember talán nincs is igazán tudatában a vele történtek súlyával.

Új kötetére, az Adventre is ezek az erényei a jellemzőek. De itt már időben és térben egyaránt szélesedik az írói látókör. Klasszikus visszafogottságú, igazi tárcanovellát olvas­hatunk, bravúros csattanóval (Párbaj), ele­gáns, finom lélekelemzést a Redl-témára (Az ezredes úrbudoárja), egy jellem metamofózisának bemutatását (A prédikátor), egy fer­geteges szatírának induló, fokozatosan megcsöndesülő, a lélek mélységéig kutaszoló börtönelbeszélést (A gyónás), s egy gyermek­kori emléket megidéző, megrázó háborús történetet (Advent), hogy csak a kis kötet legjobb írásait említsük.

Ez utóbbi, címadó elbeszélés – melyet nem is oly rég még az ún. felszabadulási témába soroltunk volna – nemcsak tartal­milag, de művészileg is a kötet kimagasló darabja. S egyúttal igen érzékletes példája annak az írói építkezésnek, amely Eszes legjobb novelláit jellemzi. A „kisvilág” min­dennapos történéseiből, eseményeiből szinte észrevétlenül bontatkoztatja ki a gyakran egészen döbbenetes végkifejletbe torkolló kisemberi drámákat.

(Zrínyi Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Színes és fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált, elegáns kiállítású sorozatot indított útjára a közelmúltban a Kossuth Kiadó A világtörténelem nagy alakjai címmel. A köte­tekben avatott szerzők tollából kelnek életre az emberiség történelmét formáló nagy egyéniségek, a régmúlt idők hősei és áldoza­tai, zsarnokok és legendás jótevők, s velük együtt a korszak is, amelyben éltek. A soro­zat új köteteiben Az ókori Kelet nagyjairól olvashatunk Fröhlich Ida munkájában. Ecsedy Ildikó művéből pedig Kínai császárok és alattvalók lépnek elénk. A történelemformáló nagy egyéniségek közül Péter Katalin a pro­testáns hitújítás, a reformáció vezéralakjait mutatja be: Luther, Kálvin, Zwingli és Melanchton életét és munkásságát. A refor­máció hatására megújuló katolikus egyház jelentős személyiségeiről, Loyolai Szent Ignácról és társairól is olvashatunk a Hitújítók és hitvédők című kötetben.

A IX. században élt bizánci szerzetes, Cirill és bátyja munkásságáról H. Tóth Imre mun­kája jelent meg Cirill-Konstantin és Metód élete, működése címen a JATE Szláv Filoló­giai Tanszéke közreadásában, második, átdolgozott kiadásban. A szláv kultúrtörténeti bevezető több, mint tíz évvel ezelőtt látott napvilágot először. A szerző azóta tovább folytatta a szláv írásbeliség megteremtőire vonatkozó kutatásait, s az új eredményekkel kibővítette a jelen kiadást. „ Úgy gondolom, a XX. századi, egységes Európa felé igyekvő olvasónak tanulságos lesz megismerni a IX. századi Európa egységéért oly kitartóan küzdő Konstantin-Cirill és Metód életét, működését, szenvedését és ügyük diadalát is, amely hozzájárult Európa kulturális arcula­tának kialakításához” – fejeződik be a könyv előszava.

„Erasmus napjai óta … talán egyetlen író sem volt olyan híres, mint Stefan Zweig” – írta Thomas Mann 1952-ben, íróbarátja halálá­nak tizedik évfordulóján. Valóban, Zweig népszerűségével a század első felében nem sok kortársa vetekedhetett. Tipikusan polgári író volt, kozmopolita, pacifista, emelkedett erkölcsű, nagy kultúrtradíciókon nevelkedett szellemű, az elesettek iránt rokonszenvet érző, velük szolidaritást vállaló emberbarát. Nagysikerű regényeiben és főleg elbeszélé­seiben a lélek vergődésének témáját hatásos írói eszközökkel jelenítette meg, népszerűén olvasmányos formában. Életművének jelen­tős – és talán maradandóbb – részét alkotják mesteri stílusú esszéi és regényesen színe­zett történelmi életrajzai, köztük a Holnap Kiadónál most megjelent Rotterdami Eras­mus diadala és bukása című műve. A rene­szánsz virágkorának kiemelkedő személyisé­ge, a reformáció egyik legjelentősebb szel­lemi elkészítője, Luther kortársa és barátja volt a németalföldi Erasmus. Széleskörű műveltségével, magas erkölcsi elveket valló műveivel, lenyűgöző stílusával és egyénisé­gével az egész akkori Európát meghódította; Európa fejedelmei versengtek azért, hogy ajánlást vagy levelet kapjanak tőle. A refor­máció politikai következményeiben azonban csalódott, eltűnni látta a reményt a valláshá­borúkban meggyengült Európában az általa elképzelt, megreformált keresztény tanítás megvalósítására, s ráadásul az őt árulónak kikiáltó dühödt reformerek fenyegetése elől menekülni kényszerült Európa szellemi feje­delme. Emberségeszménye, humanitása évszázadokon keresztül példaként szolgált a műveletlenség, az igazságtalanság, a felelőt­lenség, a durvaság, a háború ellen szavukat hallató művészeknek, tudósoknak. Az olvas­mányos, kitűnő élet- és korrajzot Horváth Zoltán fordította.

Mazzini, az apostol címmel jelent meg a Nemzeti Tankönyvkiadó újdonságaként Ma­darász Imre könyve. Giuseppe Mazzini olasz forradalmár volt, republikánus, kispolgári demokrata. Részt vett a múlt század elején Itáliában elterjedt politikai mozgalomban, a magukat carbonarinak (szénégetőknek) neve­zett titkos társaságban, amely az olasz füg­getlenségért, egységért s a köztársaságért harcolt. Jeligéjük „A farkas által halálra üldö­zött bárány bosszúja” volt, Metternich és Ferdinánd nápolyi király ugyanis valóságos irtóhadjáratot hirdetett ellenük. Mazzinit 1831-ben száműzték, s ezután Franciaország­ban, Párizsban megalakította az Ifjú Itália nevű szervezetet mely a Risorgimento jegyé­ben a független, egységes olasz köztársaság megteremtését tűzte ki célul. 1849-ben egy triumvirátus tagjaként a római köztársaság élén állt, a sikertelen forradalmi kísérletek után azonban ismét menekülnie kellett. Londonban élt, itt érte 1866-ban a hír, hogy kegyelmet kapott. írásaiban kifejtett eszméi a szabadságról, a hazáról, az erkölcsről, az emberiségről máig érvényesek. A könyvből egy igazi hazafi, egy nagyszabású nemzeti hős útját ismerhetjük meg.

A magyar történelem tiszteletreméltó hőseként tarthatjuk számon Mazzini kortár­sát, Józef Wysocki tábornokot, aki az 1848- 49-es szabadságharc idején a magyar szabad­ságért küzdő lengyel légió szervezője és parancsnoka volt. Együtt a szabadságért 1848-1849 címmel Wysocki tábornok emlék­iratait a Zrínyi Kiadó adta közre Kovács István fordításában és gondozásában. Bevezető tanulmányából nemcsak a tábornok életútjával ismerkedhetünk meg, hanem történeti ismereteinket alaposan kiegészíthetjük a szabadságharcra vonatkozó új tudnivalókkal is, annak a többezer önkéntest számláló lengyel légiónak a történetével, amelynek a szabadságharc hadjárataiban való részvételét a bevezető után olvasható emlékiratban Józef Wysocki örökítette meg. A tömör, lényegre törő, tényeken alapuló emlékiratot a tábornok a Törökországba menekült lengyel légionisták névsorával egészítette ki, mely a magyaror­szági és az erdélyi lengyel légió, a magyar hadseregben szolgáló lengyel katonatisztek, valamint a polgári személyek nevét, rangját sorolja fel. A bőséges jegyzetanyag mellett életrajzi névmutató, majd a könyv igen érté­kes és érdekes részeként Wysockinak a lengyel légió szervezésével és tevékenységé­vel kapcsolatos jelentéseit, parancsait, javas­latait tartalmazó okmánytár található a képek­kel bőségesen illusztrált kötetben.

Mióta élnek magyarok a világon? Ezzel a megválaszolni nehéz kérdéssel indítja Varga Domokos Megyeriektől Mohácsig (A magyar­ság története 1526-ig) című könyvét, mely a Tankönyvkiadónál látott napvilágot. A szerző hat fejezetben, mozgalmas kérdezz-felelek formában követi nyomon a magyarság törté­nelmét. A kérdések nemcsak az érdeklődés felkeltését szolgálják egy-egy történelmi esemény iránt, hanem szellemesen tagolják is a fejezetek tartalmát, s egyúttal alkalmat adnak a szerzőnek mindenféle történelmi érdekesség, nevezetesség, színes esemény, sokfajta kuriózum, művelődéstörténeti emlék előadására is. A szórakoztató történelem-könyv bevallottan azzal a céllal íródott, hogy a 10-16 év közötti korosztályt olvasmányos formában ismertesse meg a magyar nép történetével, s felmutassa a történelemfor­máló nagy személyiségek cselekedeteit, ország­építőket és országvesztőket, hősöket és árulókat egyaránt. Erénye a könyvnek a gondosan és szakszerűen válogatott ma­gyarázó szövegekkel kísért szöveg közti képanyag, melyet a kötet végén színes táblák egészítenek ki. A legfontosabb eseményeket felsoroló időrendi táblázat utolsó adata: 1526, a mohácsi vész. Az utolsó kérdés a könyv­ben: Mennyi idő alatt veszhet el egy ország?

Miért nem lett Afrikában magyar gyarmat? Ki volt Szolimán ben Darja? „Amit ezelőtt nem volt szabad megírni: ma szabad.” Ez az idézet egy 1926-ban megjelent, most rövidít­ve újra kiadott regény előszavából való, s arra a világrengetően nagy eseményre, a Monar­chia széthullására utal, amely után szabad lett az, ami előtte nem volt. Nevezetesen regé­nyes formában megírni azt a történelemfor­máló szándékot, amellyel egy temesvári kocsmáros Afrikában nagy karriert befutott fia 1901-ben diplomáciai cselszövések, gondo­san tervezett és szervezett akciók bevetésé­vel és lebonyolításával – s a bécsi udvar áldásával – az akkori Magyarországnál negy­venszer nagyobb magyar gyarmatot akart létesíteni. S hogy miért nem lett Afrikában magyar gyarmat? Olvassák el, de azért ne vegyék túl komolyan gróf Königsegg Lajos Soliman ben Darja című történelmi regényét a Littoria kiadásában.

(emmi)