GYÖRE IMRE

Eluard és a híd

Eluard átment a hídon,
és nem jött szembe senki.

Eluard átment a hídon,
ijedt verebek nézték.

Eluard átment a hídon,
innen a túlsó partra.

Eluard átment a hídon,
kezében kenyér-kendő.

Eluard átment a hídon,
sajtot s bort vitt magával.

Eluard átment a hídon,
mert a Napot kereste.

Eluard átment a hídon,
amikor éppen virradt.

Eluard átment a hídon,
csillag hullt homlokára.

Eluard átment a hídon,
mindennap visszatérhet.

Járásom újra kezdik

Ó, igen, mondom,
szép vagyok,
tollatlan-szárnyú
angyal,
sápasztanak
az alkonyok,
piroslom virradattal,
még élek,
és ha meghalok,
még mindig
vad panasszal
torkig telve
káromkodok,
(káromkodom,
ha tetszik)
kigúvadt szemmel
bámulom,
hogy hasam
megnövekszik,
egy végig
be sem járt úton
járásom
újra kezdik,
most még
magamat árulom,
de nem adok túl
árumon,
hacsak nem délig,
estig.

Könyörgök, Uram

Könyörgök, Uram,
ments meg,
hisz egykor
hittem benned,
most te higgy bennem,
Uram.

Könyörgök, Uram,
nézz rám,
míg itt ülök
a póznán,
mit belémvertek,
Uram.

Nincs két ügyünk,
csak egy van,
és szomjunk,
olthatatlan,
egy csepp vizes bort,
Uram!

Nyájaid elszéledtek,
mint szélkavarta
felleg,
nyájadnak
nagy híja van,
nincs részem benne,
Uram.

Mert én addig
tereltem
őket, míg fűre
leltem,
jó legelőre.
Uram.

De csak átok
zúdult rám,
átkok, és egyre többek
az évek múltán,
vedd tekintetbe,
Uram.

Rontottam hegyeidből,
épültem homokodból,
a dússág
mégse vet föl,
s ettem Fiad húsából,
számítsd javamra.
Uram.

Naponta megtagadlak,
mert több a ma,
mint tegnap,
ennél több csak
a holnap,
mérd fel már egyszer.
Uram.

Szőlődet szüreteltem,
puttyonyod kádba hordtam,
a musttól megszédültem,
felkeltem, elbotoltam,
s neked lesz borod.
Uram!

Akom-bákom

Ákom-bákom,
játszani
kellene már,
valaki,
kinek kemény
csecsei,
mint Babilon
tornyai
fölmerednek,
hegyesülnek,
és az este
közös ünnep,
ettünk halat
halastálban,
ettünk libát,
ressre-sütve,
hozzá babot,
mintha jámbor
rabbik lennénk
Kánaánból,
melynek teje,
méze édes,
sátrat húz
fölém a lombból,
szerelemből,
Babilonból.

Még egyet!

Még egyet!
Még egy harapást
a Semmiből,
vagy Valamiből,
mondom magamnak,
mikor a levegő
darabosan
s meg-megakadva
jön a tüdőmbe,
csörögve szinte,
miként, ha
rossz szivattyú
vizet szörcsen
a kútból, –
még egyet,
ütést, harapást,
rúgást,
hogy valakin
nyom maradjon,
zúzódás, kék folt,
csók-nyom,
hogy mindenki
emlékezzék:
kitől, mit kapott,
s mindezeket végül:
mivégre?

Ingemen virágszál

A ház egyszerre
megfagyott,
a lift indult,
csak épp gyalog,
lángban álltak
az ablakok,
darázs szagolt
egy vén vakot,
ki fűn feküdt,
s tápászkodott,
darab kenyérhéj
vízbe mártva,
jön az erkélyről,
szállva, szállva,
galambok csapnak
rá legott,
mohó veréb
morzsát lopott.
a fákon gyűlnek
már a varjak,
némán ülnek,
de holnap marnak,
virágszál nő
az ingemen,
piroslik –
senki sincs velem.

Éj után hajnal

Tudom, az éjszakák
nem tartanak örökké,
tudom, a fáklyahordók
karja leéghet vállig,
tudom, a hírvivőknek
térdig kopik a lába,
s amikor jó hírt visznek,
akkor is fejük vesztik,
mivel a jó hír káros,
rossz hírnél
károsabb is,
tudom, ilyenkor éjjel
máshol a Nap világlik,
a Föld meg arra duzzad,
amerre épp a Hold jár,
látszik-nem látszik, mindegy,
az éj után a hajnal
földereng, néha ködben,
éjnél is sötétebben,
és egy ember is számít,
bár jobb, ha többre nézünk,
tudom, születtünk egyszer,
sokszor halunk meg mégis,
a sok halálból egyszer
végső fölébredés lesz,
egybefolyik a tegnap,
s ma, a megméretéshez,
tudom, s hosszasan nézem
a kinn hulló levélkét.

BARÁTH LAJOS

A mi háborúnk

Fényes délelőtt állítottak be a kocsmánkba. S lett nagy kiabálás, örvendezés. A négy ágrólszakadt katonát majdhogynem összeroppantották az öröm ölelései. Mert akkortájt hogy' tudtak még egymásnak örülni az emberek! Minden egyes falubélit, sőt környékbelit azzal a kitörő lelkesedéssel fogadtak, mint a tulajdon testvért vagy szülőt.

– Hát megjött, Mihály bácsi?

– Te élsz, János? Azt mondták. Mád alatt elestél. Szegény Regina, már el is siratott.

– Ni csak, a Soltész gyerek! Milyen szakállas!

S a negyediknek, egy gibárti embernek is kijutott a kézszorongatásból, ölelkezésből.

Csupán az öreg Bukovics ógott-mógott: – Ti aztán szépen elintéztétek a háborút! Meg a hazát is!

– András, egy decit a vén szerbnek! – rendelkezett Miska bácsi, miután megölelték egymást apámmal. – Majd fölküldöm az asszonnyal!

– Ugyan, Miskám! Az a fontos, hogy megtértél… megtértetek… Szerencsésen – és Dudás Jancsira sandított…

Jancsi tudta, feleségéről van szó. Szegény tüdőbeteg asszony, bizony egyre nehezebben viselte el a száraz, hideg teleket, a nyirkos-ködös őszöket szintúgy.

– Hát még él? Hálistennek! Azt hittem csak a sírjára térek meg…

Az emberek egymás szavába vágtak. Kérdeztek, meséltek. Például Dudás Jancsit az újfalusi hasonnevűvel tévesztették össze, aki egy felismerhetetlen hullára ráakasztotta a dögcéduláját, hogy ne is keressék otthon. Halálhírét megelőzve érkezett haza, felesége és szülei annak rendje és módja szerint elsiratták, misét mondattak a lelke üdvéért; egy jóféle süldővel fizettek a szolgáltatásért. A szegély plébános rosszul lett, mikor este maga a megboldogult hozta el a kertek alatt a tiszteletdíjat.

De már ilyen a háború! Különösen, ha túlestünk rajta.

A négy borostás vitéz, bizony elég csúfosan nézett ki. Úgy jöttek szemtől a fronttal, mint akit két bika készül felöklelni. A legveszedelmesebbnek a tábori csendőröket tartották. De ha azokat sikerült is elkerülni, jött a front, az ellenség.

A Hernád-völgyén a román csapatok.

– Honnan a jóistenből tudták volna, hogy nekünk eszünk ágában sincs lövöldözni? – mondta Soltész. – Már csak azért is, mert a puska igen nehéz állat. Én bizony nem cipeltem…

Nem akartak ezek a katonák hősök lenni. Bukovics nagy bánatára bevallották, hogy ahol csak tehették, elhúzódtak a zajosabb tájakról.

– Cécénél másztunk ki a Hernád árkából. Hát nem elénk vert az Isten két csúcsos sapkás románt? Mondtam is Miska bácsinak. „Na, kampec, öreg! Ezek úgy lepuffantanak bennünket, mint a decemberi nyulakat!”

Ám nagy szerencséjükre a két román ugyanolyan tisztán beszélte a magyar nyelvet, mintha a vizsolyi bibliából tanulták volna… Mikor az egyik megérdeklődte, értenek-e a pálinkafőzéshez, a négy szökött katona tudta: megmenekültek. Mert a felfedezett zugfőzde egy köpésnyire volt a falunktól.

A román utászszázad egy éjszakára fogságra vetette ugyan a négy magyar katonát, akik elsőbbül rendbe hozták a pálinkafőzőt, majd gyorstalpaló módon kioktattak egy szakasz román katonát a pálinkafőzés tudományára.

– Elesett népek lehettek… – vélekedtek többen is. – Ha még pálinkát se tudnak főzni! Hiszen ahhoz elég egy lavór meg egy sámli.

Még a delet se kondították el, már a kocsmánkban sírt Miska bácsi felesége, a Soltésí fiú anyja, sőt a gibárti embernek is megüzenték a rokonok: ki ne mozduljon a kocsmából, szekéren jönnek érte!

…Ez a háború igen furcsán múlott el a mi vidékünkön. Kezdődött Mádnál, ahol közel két hétig iszonyatos ágyúzás folyt. A kéri katlan apró falvaiban imádkoztak, miséztek.

– Ennyi dirr-durral az egész magyar népet kipusztítják! – sóhajtották.

– Egy zászlóalj magyar tartja derekasan a frontot. A románok se előre, *se hátra nem mozdultak. Beásták magukat a pincék közé… Hogy ott mi lehet a sorsuk?!

A gyanú akkor kezdett ébredezni szülőföldem népében, mikor az újfalusi Dudás meghozta a hírt: a magyarok is a pincék közé vették be magukat. Hát szuronnyal ölnék egymást? – adódott önmagától a kérdés.

– De hát, akkor mire ágyúznak olyan fékevesztetten?

Mikor Dudás Jancsiék a kocsmában ittak a hazatérés gyönyörűségére, már tudtuk. Románok, magyarok együtt ittak a mádi pincékben. S nem is akármilyen italt, de a legjobbféle szamorodnikat, furmintokat.

Az ágyúkkal meg lőtték a kőbányát.

…Dudás Jancsi halálhíre vaklárma volt hát. Ott állt a söntés előtt, iszogatta a pálinkáját, s hallgatta a zagyva beszédet. Mert ha valaki tudott egy jó háborús történetet, a másik két különbet élt át. Még a félnyomorék Trombitásnak is volt része a háborúban. Egy román major csizmáját olyan szerencsétlenül talpalta meg, hogy szöget hagyott a talpában. Még szerencséje volt, hogy a próbát a tiszt csicskása ejtette meg, s hát a fránya suszterszög csupán őt késztette iszonyatos káromkodásra.

– Mintha cigányul beszélt volna. Mondhattam én annak, hogy egy talpalás ilyen időkben legkevesebb egy demizson bor… Nem akart érteni semmit. Mikor meg belépett a szögbe, olyan szép magyar káromkodást kanyarított, hogy no…! Ha nem jön be a major az éktelen veszekedésre, talán agyon is ver a habókás székelye.

…Fél nap alatt annyi háborús történetet hallottam a kocsmánkban, mint amennyit obsitos frontkatona, ha megélt. Az emberek cserélődtek. Soltész és Takács Miska bácsi immáron az otthonát is megjárta, kiborotválkoztak, civilbe öltöztek, s folytatták ott, ahol abbahagyták: ittak, meséltek.

– Hát, te Jancsi, nem mégy haza? Regina igen vár…

– Ha tudott várni két évet, várhat még egy kevesett.

…Ma már tisztán áll előttem, mi bántotta Dudás Jancsi lelkét. Azért is merek krónikásul szegődni történetének, mert magam is jól ismertem Dudás Jancsit aki felesége révén a rokonságunkhoz is tartozott. Jártam nála egyszer-kétszer, s amikor keresztül vezetett a kamráján, hát elmondhattam: olyan csodát láttam, amilyet előtte soha. Én még annyi herkentyűt egy rakáson nem láttam, pedig akkor már megjártam Andor bátyámmal a miskolci ócskapiacot is. Görbe, rozsdás szögtől kezdve szakadt csavarig mindent összegyűjtött Dudás Jancsi.

– Majd jó lesz az valamire! – mondta: s nem volt rest megállítani a szürkéit, leszállni a szekérről, s felvenni azt, ami épp az útjába került.

Használt és félpatkóból egész gyűjteménye volt már: de nem is költött ő pénzt ilyesmire.

– Lesántítod a lovad, meglátod! – mondogatta neki Szakácsi bácsi, a falu kovácsa.

– Rajtam maga nem gazdagszik meg… – somolygott az orra alatt az efféle megjegyzésekre.

Tüzesgépe is volt Dudás Jancsinak. Talán azért gyűjtötte különös szenvedéllyel a fogaskerekeket, dugattyúkat, csapszegeket, rézcsapokat.

– Egyszer meg kell ennek indulni! – hajtogatta.

Soha nem indult meg. De Jancsi minden vasárnap délutánját a gépre szánta. Szétszedte, összerakta. Kipróbálta ezt is, azt is, de a gép nem is köhintett.

…Dudás Jancsi lelkét a sok limlom és kacat között kell keresni. Talán hazaérkezése pillanatában is azon ábrándozott, hogy végre megmozdul a tüzesgép. Kis madárfeje mereven ült hosszú nyakán, keskeny homlokát ezer ráncba szedte, s csak nézett, nézett. Olykor lehörpintette a pálinkáját, s mintha indulni készülne, az ajtóra vetette a tekintetét.

– Nehéz volt annak az asszonykának a két gyerekkel…

– Hát az após felnézhetett hozzá… Vagy tán 6 ment haza az anyjához…

– Ki se mozdult a portáról!

– Nem is volt szabad kimozdulnia. Naphosszat tett-vett az udvaron; keskeny portájukat fel- alá járta. Ha a dögharapós, rókaszőrű kutyájuk elvakkantotta magát, már rohant is hátra, a gyümölcsösbe s visongott: „Tolvajok! Oda a ringlónk! Emberek! Fogják meg! Tolvaj!”

– Jár a maguk ringlójára a kórság, Regina néni. Hát olyan nagy dög kutyával, mint amilyent maguk tartanak, ki mer összekapaszkodni?

Regina néni – férjéhez hasonló volt a feje, nyaka, orrának mélyre vésett udvara, egyszóval majd mindene – ilyen alkalmakkor nevetett. Nevetett vagy a száraz köhögés kínozta, nem tudom. De az tény, hogy soha senki nem dönthette el: Regina vagy Jancsi hozta a családba a fukari zsugoriságot?

Dudás Jancsi mielőtt a gyorsparancsnak engedelmeskedett volna, kioktatta a feleségét: a portát ott ne hagyja, hiszen az emberiség két részre oszlik. Az egyik iparkodik, a másik pedig szeretné elherdálni a kuporgató vagyonát.

Dudás Jancsi módos gazda volt. Csaknem húsz hold föld a kéri határban nem akármilyen gazdaságot jelentett. S a földhöz volt négy pár lova, tehenei, hatalmas csűrje (itt tartotta a tüzesgépet), mindene. De legjobbana kamrát féltette: „Oda be ne ereszd még az apádat se…”

…Tépelődött a döntése előtt, tépelődött. Mint aki igen nagy elhatározás előtt áll.

– Mehetnél haza Reginához, Jancsi – mondta neki édesanyám szelíden. – Üzent, hogy estére levág egy tyúkot.

Mint, aki csak most eszmél. – Tyúkot? Tyúkot? Hát, mi az isten van ma? Húsvét? Vagy tán karácsony?

– Hazajöttél, Jancsi. Most ez az ünnep. Tudod te, mennyien nem kerültek soha haza ebből a háborúból? Adj hálát az Istennek, hogy épségben megjöttél…

– No, persze. Templomba elmegyek vasárnap!

–-Az újfalusi Dudás malacot vitt a papnak…

– Nagy bolond volt…

– Ha nem csinálja a nagy cécót, keresték volna a tábori csendőrök…

–-A malac akkor is sok. Egy miséért!

– Jancsi, Jancsi! Te nem változtál semmit. Rajtad még a háború se segített…

Jancsi az ilyen megjegyzésekre ugyanúgy vigyorintott egyet, mint a felesége, ha a ringlószilvájukért tüzet kiabált. – A baj ott van, Erzsiké néni, hogy én valamiről megfeledkez­tem…

– Miről, te Jancsi?

– Kár! Nagy kár! – Dudás Jancsi homlokán apró izzadságcseppekben jelentkezett az erős gondolkodás. Fárasztó dolog is az eszet erőltetni, az már szent igaz!

Anyám elértette ezt az izzadást, rosszat sejtett.

– Mi károd lehet? Hiszen élsz! Semmidet el nem vittek-s talán arra gondolt anyám: ugyan kinek van kedve a te sok kacatodhoz? Hiszen a földet és a marhákat leszámítva, alig volt valami Dudás Jancsi portáján.

– A szerencséhez is szerencse kell – és sóhajtott.

– Érthetőbben is beszélhetnél…

Jancsi, mintha élete nagy titkát akarná elmondani anyámnak, egészen közel hajolt.

– Szegilongnál találtam egy láncot… Nem, nem vettem el senki kocsijáról vagy portájáról. Találtam! Eldugtam a falu szélén, egy nagy kő alá…

– Hát, ha jól eldugtad, majd alkalmasint megtalálod.

– És ha valaki megemelinti a követ? Az még egy egészen új lánc volt. Fényes! Lehetett öt-hat méter. Ha ugyan nem több…

– Van neked elég láncod, Jancsi!

Vigyorgott egy keveset. – Erzsi néni, Erzsi néni! Elég nem lehet semmiből. És ha épp az tenné meg valahová? Lehet, hogy egy nyolcméterest kell elpazarolni.

– Ha valami kell, akkor az nem pazarlás…

De Jancsi nem is hallotta anyám bölcselkedését. Merev tekintettel nekiindult… Aztán úton át, árkon át…

– Hová ment ez a kerge?

Mert látták, hogy Kassa irányába megy, kifelé a faluból. Még valamit visszakiáltott. Valami olyasmit, hogy mondjuk meg Reginának, ma le ne vágja a tyúkot.

…így keveredett bele Dudás Jancsi másodszor is a világháborúba. Erdőbényiek hozták az üzenetét; Szegilong alatt került fogságba. Talán el se fogják, ha nem egy aknavetővel bajmolódik éppen. A szovjet katonák azt hitték, még harcolni akar a bolond magyarja. Besorozták hát a hadifoglyok közé.

Két év múltán került haza a fogságból. Bizony, még soványabb volt, mint az első megmenekedés idején. Ott szállt le a kertünk végében a vonatról. Még ugyanaz volt a tarisznyája is, amelyikkel megszökött, majd elindult egy kis kerülővel Szegilong alá a láncért.

S benne a lánc!

– Megérte? – kérdezte egyszer anyám Dudás Jancsit.

– Majd jó lesz valamire… Sose tudja az ember, mire… De az az aknavető csapágya éppen jó lett volna a gépemhez. Azt nagyon sajnálom… Igazán nagyon sajnálom… Azzal biztos megindult volna a tüzesgépem.

– És a tyúk?

– Majd levágja az asszony húsvétra. Nem szórjuk szét semmiségekre az összekuporgatott vagyonkát… Regina jó asszony, ő megérti. Csak ne lenne olyan sírba hajló az egészsége – s keserűség ült az arcára.

Két éve jártam otthon, éppen Regina nénit temették. A férje mellé, akit az egészsége tíz évvel korábban vitt a sírba, mint beteg feleségét a tüdőbaj. De élete végéig vigyázta a portát.

– Nyugodjon, szegény férjem, megfordulna a sírjában, ha elprédálnám ezt a kis vagyonkát – szokta mondani.

A sok herkentyűt nemegyszer kérték tőle az úttörők vasgyújtés idején.

– Jó lesz az még valamire – mondogatta.

Alig akadt ember a faluban, akire kaput nyitott volna életében. De olyanokról se nagyon tudnak a kérlek, hogy valaki is kopogtatott volna nála segítségért. Akár csak egy jó szóért is.

KÁLNAY ADÉL

Fehér lapon egy halvány folt

Már késő este volt, amikor megérkeztek a faluba. Szinte semmit sem látott, a hosszú utazás elcsigázta, fázott és álmos volt, éhes is, mégis csupán egyet akart, aludni. Nem is tudta, miért vállalkozott erre az útra. Rengeteg munkát hagyott a háta mögött, sürgőseket is, szoros határidővel. Barátja unszolásának engedett, most azonban már bánta, vágyott kellemes szobája után, régóta nem volt már képes máshol pihenni, hajnalig forgolódott ilyenkor, mindene elzsibbadt, elveszettnek érezte magát, másnap mindig nyűgösen ébredt, s minden igyekezete ellenére meglátszott rajta a kényszeredettség. Inkább nem ment hát sehová, udvariasan elhárított minden meghívást. Borús, esőre álló idő volt, fújt a szél, a faluban nem égett az utcai lámpa, miközben sarat kerülgetve ment barátja után, azt számolgatta hány nap után illik azt mondani, na én megyek. Úgy döntött három nap elég, azalatt talán nem unja magát halálra, s talán nem fázik meg, nem kell utána napokig az ágyat nyomnia. Lehetnél már rugalmasabb, korholta magát, most hozol egy kis áldozatot, aztán otthon majd kipihened magad. Szerencsére barátja is elég fáradt volt ahhoz, hogy esti csevegésbe fogjon. Gyorsan mosakodtak, megvetették az ágyat és lefeküdtek. Elég barátságtalannak látszik minden, még a ház is, gondolta magában.

Majd holnap minden egészen más lesz, biztatta barátja, mintha csak hallaná gondolatait. Aha, dünnyögte, mint aki már alszik, pedig hosszú időbe telt míg sikerült elaludnia. Ébrenlét és álom határán hallotta barátja szuszogását, a falusi kutyák ugatását. Körbecsavarta magát a takaróval, még a fejét is bedugta, úgy aludt el.

Éles harangzúgás ijesztette fel, még teljesen sötét volt. Öt óra van, aludj még nyugodtan, hallotta. Micsoda képtelenség, ilyenkor harangozni, bosszankodott, de aztán elszenderedett. Amikor ismét felébredt már fénycsíkok szűrődtek be a lehúzott redőnyön, egyedül volt a szobában. Egy pillanatig olyan csend volt, mintha az egész világon is ő lenne egyedül. Mély álomból ébredt, először nem is tudta hol van. Jó reggelt, kiáltott be vidáman a barátja, csakhogy felkeltél, hasadra süt a nap! Mire kikászálódott a szobából már az asztalon volt a reggeli, gőzölgött a tea és pattogott a tűz a kályhában. Gondoltam befűtök, hűvösek már a reggelek. Megreggeliztek, s lassan elmúlt az esti rosszkedv, már nem látta olyan kilátástalan­nak az elkövetkező napokat. Kiment az udvarra, nagyot nyújtózkodott, s elindult, hogy szétnézzen a birtokon.

Szinte semmi sem emlékeztetett már a tegnapi esőre. Az éjszakai szél mindent felszárított. Az ég ragyogó kék volt, távoli, hideg kék, amilyen csak ősszel tud lenni, a nap már igen messziről sütött, éppen csak cirógatóan melegített. Kiment a kert végébe. Itt még vadon tenyészett a csalán, a kivágott akácfák törzséből számtalan friss hajtás ágaskodott. A hatalmas diófa már csupaszon állt, egy két levél lengedezett rajta. Két szarka illegette magát az egyik ágon. Elnézett a valaha magtárnak használt rom fölött, a hegy ebben a tiszta időben olyan közelinek látszott, mintha meg lehetne érinteni. A hatalmas bazaltorgonák fölött apró alakokat látott, ide-oda mozogtak, mint gombostűfejek. Távoli, kusza hangok érkeztek, majd tompa moraj remegtette meg alig észrevehetőn a földet, a közeli bauxitbányában robbantottak. Ugye, szép itt, hallotta háta mögött barátja hangját, s el kellett ismernie, valóban szép. Ez a fajta nyugalom hiányzik a városból, s ott sosem érzi ezt az időnkívüliséget, a reggeli felkelés óta eltelt egy óra éveknek tűnt s valamiért mégsem zavarta.

Sokáig álltak csendben, végül kezdett kényelmetlenné válni számára, hogy ilyen könnyen megadta magát, le akarta rázni magáról ezt a könnyű, de veszélyes mámort, ami már-már ellepte. Nem ez az én világom – mondta magának, most elbűvöl, de néhány nap múlva halálra unnám magam, rossz időben térdig sárban, sehol egy lélek, hiányozna a pezsgés, a munkám. Ám mintha érezte volna, nem tűnnek túl meggyőzőnek az érvei. Hogy megtörje hát a csendet, sürgetően mondta, tegyük, amiért jöttünk, mit kell csinálni? Jó, nyugtatta barátja, megérezve a benne feszülő türelmetlenséget, itt semmi sem sürgős, a dolog megvár.

Egész délelőtt dolgoztak, akadt munka bőven, csak most látta milyen nagy fába vágta a fejszéjét barátja, minden elvégzett munka újakat szül. Délutánra már sajgott a keze a malterkeveréstől, egyre nehezebb volt lehajolni a téglákért, mégis, amikor az utolsó téglát is beillesztették a frissen emelt közfalba, elégedetten dőlt a falnak. Minden porcikája zsiborgott, a feje kissé zúgott a szokatlan, erős levegőtől. Fáradtság öntötte el, mégis erősnek érezte magát. Valami igen régi, alig felismerhető emlék suhant át agyán, semmi konkrét történés, inkább egy homályos érzés, csupán annyi, hogy valamire emlékezni kéne. Nyugtalan lett tőle és zavart, hiába hessentette el, folyton ott ólálkodott emlékezete küszöbén, a feledés és tudás határán, s ő nem tudott mit kezdeni vele. Ahhoz túl fáradt volt, hogy elmesélje, s egyáltalán, miről is mesélne. Vacsora után még kicsit elbeszélgettek erről-arról, közös ismerősökről, meg hogy mi mindent kell itt még csinálni, de aztán korán lefeküdtek. Most biztosan nem fogod hallani a hajnali harangszót, alaposan kihajtottuk magunkat, hallotta még, mielőtt álomba zuhant.

Különös álma volt. Egy teljesen ismeretlen helyen járt, soha nem látott házak között. Mindenfelől idegen arcok bámultak rá és nevetve integettek neki. Egyszerre csak egy asszony állt mögötte, nem látta de tudta, hogy ott van, s valakivel suttogott. Nem hallott semmit, de érezte, hogy róla van szó, ez idegesítette. Megpróbált hátrafordulni, ám akárhogy erőlködött képtelen volt erre. Mögötte a hangok felerősödtek, láthatóan senkit sem zavart, hogy hallja őket. Sajnos mindent elfelejtett. Bizony, bizony, folytatta sopánkodva valaki, mindent és mindenkit. Még az anyját is, ezt már szinte kiáltották a hangok. Végre kitépte magát a mozdulatlanságból és hirtelen megfordult. Néhány asszony állt mögötte idősebbek és fiatalabbak. Esküdni mert volna rá, hogy sohasem látta őket. Az anyád vagyok, lépett oda hozzá az egyik és szelíden megsimogatta a kezét. A nagyanyád vagyok, a húgod vagyok, a nagynénéd vagyok, szinte ijesztőek lettek a hangok, szerette volna megállítani őket, de csak újabbak jöttek elő a semmiből, s egymás közt suttogtak, nem emlékszik ránk, az anyjára se, semmire… Nem, ordította végül, ahogy csak a torkán kifért, nem ismerlek titeket, nem tudom, mit akartok, úgy érezte, még mindig nem ordított olyan erővel, mint kéne, hogy végre elhallgassanak.

Barátja rázta a vállát, erre ébredt és saját hangjára. Ez az álom aztán egész délelőtt kísértette. Anyja már rég meghalt, húga is és mind a többiek, de hát jól emlékezett rájuk, úgy érezte eddig, hogy képük kitörölhetetlen agyából, s most, hogy utánuk nézett a szörnyű álom miatt, ijedten tapasztalta, mennyire megfakultak a képek, még anyja képe is homályosan, néha alig kivehetően állt előtte. Szégyen és riadtság töltötte el, összeszorított szájjal dolgozott, irigykedve figyelte barátja fütyörésző jókedvét, és arra gondolt, milyen kár, hogy nem beszélheti meg vele ezt az egészet, nem a barátja miatt, hanem maga miatt. Dühös volt magára, hogy annak idején ki tudja miért merev határokat szabott kapcsolatuknak, s ha most ledöntené a falakat ennyi év után úgy érezné, mintha valami illetlenséget követne el, szemérmetlen kitárulkozást. A fenébe is, horkant fel bosszúsan, ám némi elégtétellel nézett kicsorduló vére után, a mindenit ezt elintéztem!

Ahogy barátja gondosan, nagy türelemmel bekötözte az ujját, s azon töprengett, nem kellene-e vérmérgezés ellen beoltatni, eszébe jutott megint az anyja képe. Látta magát kilenc évesen, ölben hozták haza a tarlóról, lábából ömlött a vér, megjelölve végig az úttalan utat amerre jöttek, anyja szó nélkül hajolt fölé, némán kötözte, törölte, vágta, amit kellett. Egyszer sem nézett rá eközben, pedig nem haragudott, egyszerűen nem ért rá, ezer dolog várta, meg se fordult a fejében, hogy ilyen kis semmiség miatt ki kellene zökkennie a napi gondból. Bizonyára nem így volt már ezzel éjszaka, amikor a láztól görcsösen rángó gyereket kellett borogatni, s várni, hogy megérkezzen az állatorvos, mert csak azt lehetet elérni, de erre ó nem emlékezhetett. Azt is, hogy anyja aggódott érte, csak hetekkel később tudta meg, kihallgatott egy beszélgetést, látogatóba jött a nagynénje és a két asszony csirkét kopasztott ebédre. Hát, tudod, ahogy ott szorítottam le forró, kicsi testét, fogtam, le ne vesse magát az ágyról, úgy kértem a Jóistent, hagyja meg nekem, mert én azt nem élném túl, hogy vegyen el inkább engem, csak ne ezt az ártatlant. Szinte minden szónál meg-megrándult, ahogy tépte a tollat, s hogy sírdogál, csak abból sejtette, hogy nagyokat szipákolt.

Kész is vagyok, mondta barátja, szerintem nem lesz semmi gond. Persze ma már nem dolgozunk, kacsintott, felmegyünk a hegyre. Az idő gyönyörű, bizonyára rengeteg gesztenye van már és mogyoró. Igazán hálás volt ezért az ötletért, érezte ez egy megoldás, kijárni ezt a nehéz álmot, a nem tágító gondolatokat.

Hátizsákot vettek, s kulacsot, ha már ott járunk, hozunk forrásvizet, és elindultak. A falut könnyű elhagyni, egy utca az egész, a hegy lábánál a templomot folyja körül, aztán már a szőlők következnek, a pincék, présházak, végül az erdő, mely karéjban öleli körül a bazaltokat. Gyakran megálltak, gyönyörködtek a kertekben, beszélgettek a gazdákkal, mindenütt szüreteltek, jókedvű kiáltozás, nevetés hangzott szinte minden kerből. Feljebb, ahol az erdő kezdődött már meg kellett állni, a mandulafák alatt néhány gyerek törte elmélyülten a magvakat. Közéjük álltak ők is, rázták az ágakat, szedték a mandulát, s eszegettek. A gyerekek tanácsokat adtak, a bennszülöttek jártasságával magyarázták egymás szavába vágva, merre van a gesztenyés, meg hogy hol van „szörnyű sok” mogyoró. Szavaikból sütött a segítőkészség, a jóindulat, eszükbe sem jutott félteni a lelőhelyeket, van bőven, az erdő mindenkié, ez úgy látszott törvény errefelé. Egyre kevesebbet beszélgettek, valahogy nem kellettek már a szavak, semmi sem volt annyira fontos, hogy megtörjék vele ezt a csendes, de nem néma világot.

Meglepve tapasztalta, ahogy egyre feljebb jutottak úgy hullottak le róla gondjai, mint a fáról a levelek. Minden, ami bántotta, ami miatt rossz éjszakái voltak távolinak, idegennek tűnt, és idegenné vált az a világ is, ami nélkül, azt hitte nem lehet élni. Mire felértek a hegycsúcsra, elhaladva a híres bazaltok mellett, már egyáltalán nem szégyellte, hogy megadta magát a helynek. Ott ültek a mellig érő fűben, vörös, sárga, kék bogyójú ágak hajoltak föléjük, méhek, darazsak döngték körül őket távolban a Balaton, fejük felett az ég kékje, szemben a keszthelyi hegység olyan élesen, hogy kivehetők voltak az apró fehér házak, a faluból harangszó kúszott fel hozzájuk. Észre sem vette, mikor kezdett beszélni. A szavak úgy szakadtak fel belőle, ahogy a sziklából tör elő a víz, mikor iszonyú nehéz munkája nyomán végre utat talál magának.

Úgy éltem eddig, hogy mindig szabályoztam magam. Ki tudja honnan ivódott belém, talán anyám parancsa, vagy régebbi örökség, fogalmam sincs, de talán nem is érdekes. Az életet harcnak tartottam, amelyben a legfontosabb mindig ellenállni, küzdeni valamilyen ellenem irányuló erővel. Akkor éreztem jól magam, ha ura lehettem a helyzetnek, ha épen kerültem ki a napi csatából, de elégedettségemet mindig beárnyékolta a jövendő, amely vésztjóslóan fenyegetett. Soha egy percre nem éreztem szabadnak magam, görcsös készenlétben vártam az újabb ütközetet. Titokban legszívesebben abbahagytam volna az egészet, de ezt méltatlannak tartottam. Nem is mertem gondolkozni sem erről. Az emberek is veszélyt hordoztak, kiismerhetetlenségük arra intett, hogy ne engedjem túl közel magamhoz még a legkedvesebbet sem. Megosztani annyit jelentett, mint elárulni. A vágyaimat eltemettem, a célt követtem csupán, s ez egy volt, végigcsinálni! Végigcsinálni ezt az életet, határidős munka lett, mint a többi. Életem értelmét az adta, hogy tenni kell! Nem valakiért, vagy valamiért, hanem hogy el legyen végezve. Iszonyú ezt így kimondani. Most pedig úgy látom, tisztán és élesen, hogy mindent jól csináltam, csak az egész lett elrontva, érted ezt? Mindig tudtam milyen vagyok. Minden pillanatban elmondhattam, ez vagyok én, ez én vagyok, ilyen vagyok. Most először nem látom magam. Egyszerűen nem tudom a képemet felidézni, mintha széthullott volna, nem látom, nincs. Most először érzem, talán kellene egy tükör, hogy ismét azonosítsam a személyemet, de nem vágyom ilyen tükörre. Ha lenne itt egy, nem néznék bele, mert nem akarom látni, nem akarok újra visszatalálni. Más akarok lenni. Agyamban szemem előtt új kép épül, alig-alig látom, olyan mint mikor az előhívóban lassan megjelenik a fehér lapon egy halvány folt, itt tartok most és elszorult torokkal várom mivé élesedik. Szorongok, de reménykedem. Remélem, hogy végre azt látom majd, akit látni szeretnék, amilyennek lennem kell végre. Nem akartam eljönni, s most félek visszamenni. Félek a régi képtől, hogy visszatér és újból magának követel, én pedig gyenge leszek. Ez a csoda talán soha nem történik meg velem, félek, hogy majd nagyon is vigyázok többé ne kísértsen semmi. Kérnem kéne hadd maradjak még, de nincs hozzá bátorságom.

Hirtelen elhallgatott, nem mert úgy érezte túl sokat mondott, hanem inkább, hogy mindent, ami lényeges. Barátja sokáig nem szólt, már-már úgy tűnt nem értette meg. Aztán lassan, tétován megszólalt. Ugyan mit gondolsz, miért szeretek itt lenni? Itt tisztaság van, s tiszta leszek tőle. Elég egyszer megérezni ezt, s már nem élhetsz úgy, mint annak előtte. Ezerszer jobban vágyok erre, mint bármilyen kábulatra. Mindig egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül kiszakadni innét, védeném azt a tisztaságot, kiáltanám, ne nyúljatok hozzá, de amint visszamegyek már belepi a piszok. De valami azért megmarad, s ez nagyon fontos. Hogy már tudom, van, létezik. Hogy megszereztem, az enyém ott a piszok alatt fényesen, s csak le kell fújnom, s előtűnik. Nem, arról sejtelmem se volt, amit most elmondtál. Honnan tudhattam volna, honnan tudhatnánk egymásról, ha még magunknak sem beszélünk. Csak megosztani szerettem volna, ami itt van. Maradj itt, ameddig jól esik, ameddig csak kell.

Lassan ballagtak lefelé, hűvös szél terelte őket, alkonyodott. Hálás volt barátjának, és ez örömmel töltötte el. Olyan szörnyű álmom volt, kezdte, olyan valóságos, hogy szinte fáj. Ismerem ezt, válaszolt a barátja, így kezdődik tudom. Majd elmúlik ez is, ne félj. A faluban már minden csendes volt. Az alkonyaiban teljesen valószerűtlenül egy tehén állt a kapujuk előtt. Annyira megdöbbentő látvány volt, hogy megragadta barátja karját. Tudod, mondta a barátja, és nevetett, öreg már nagyon. Itt lakott valamikor, a gazda meghalt, és én vettem meg a házat. Most a felvégen él az öreg fiánál, az tartja. A kaput is kicseréltem már látod, a házat is átfestettem, de ez a tehén hazamenet mindig megáll itt. Csak áll egy ideig és bámul. Biztosan emlékszik valamire, ki tudja.

No eredj, paskolt rá az oldalára, és a tehén meglódult. Imbolyogva haladt, súlyos tőgye majd a földet súrolta. Hosszan nézett utána. Megvárta, míg eltűnik a templom előtti kanyarban, aztán csendben behúzta maga után a kaput.

TÍMÁR GYÖRGY

A meghasadt szerelem versei

…TE ACCLAMO

Szerelem kegyelem gyönyörű epedés
Gyötrelem türelem keserű hitetés
Kinek ez kinek az Ami vagy sose vagy
Küldlek hogy idejöjj Hívlak hogy odahagyj
Alakod ezernyi Arcod is ezer arc
Nem tudom sohasem végül is mit akarsz
Az akit szeretek hű-e ha hűtelen
Szerelem sokcsomós flagelláns-kötelem
Örökké végigvágsz bensőmön valahol
Ostoros mennyország Gyönyöröm te pokol
Nekem ez nekem az Ami vagy sose vagy
Küldlek hogy idejöjj Hívlak hogy odahagyj
szerelem szerelem kétfelé hasítasz
Bántásod nem bántás Vigaszod nem vigasz
Immáron mit játszol mit kezdhetsz te velem
Gyönyörű hitetés szerelem
                                             szerelem


INFERNO

Mártának

Egyre mélyebbre. Egyre távolabbra.
Itt minden csillagtalan, vaksötét.
Még föl-föl tűnik egy-egy nő alakja,
de már nem látni arcát és ölét.
S még hova le? Ez itt miféle dzsungel?
Ha a pokol, hát hány kapuja van?
S ha nem bírható, hova vonulunk el?
         Hányadik bugyor ez. Uram?


VISSZAJÁTSZÁS

Fogócskás gyerekként rohansz a „házba”:
egy hetünk se volt s létem már ijeszt.
De őrült perceinket, bármi lesz,
az elme újra s újra visszajátssza.

És nincs menekvés. Nincs sem így, sem úgy.
Már minden álmon szörnyű súly van.
Nincs mód, hogy békéd föl ne dúljam.
Nincs mód, hogy békém föl ne dúld.

Lettem, ki lettél; lettél, aki lettem:
indul a régi képsor újra holnap;
így vagy már velem mindig, ott, ahol vagy,
s ahol vagyok –
                           de hol vagyunk mi ketten?


MÁR ÖT NAPJA…

Már öt napja nem láttalak, egek!
Már öt napja kínoz a szomj utánad,
mint téged épp a lelki ingajárat,
s ha tovalendít, én megértelek.

S mert megszerettelek, hát az se sért,
ha fagyos szókból készíted a vérted.
Magamért fohászkodom, mikor érted,
és teéretted, mikor magamért.

Hisz tudható-e, hogy mi jó, mi rossz?
Most folyvást közelebbre távolodsz,
mint fülemben az a sátáni dal,
mit elnyüszít két kerekes-karosszék,
mely mindörökre kettőnkben lakoznék
egymáshoz simuló karfáival.


HA MEGKÉRDEZNÉL…

         Minden Egész eltörött.
         Minden láng csak részekben lobban.
         Minden szerelem darabokban.
         Minden Egész eltörött.
                           (Ady: Kocsi-útaz éjszakában)

         Ők csak megosztva sírnak, én egészen.
                  (Shakespeare: III. Richard,
                  Margit monológja)

Ha megkérdeznél ma (de melyikőtök?),
hogy itt miféle téboly
sziszeg elő s mily kígyó-hasadékból,
s hogy jelenünk-e, avagy a jövőnk több,

mit is felelhetnék (s melyikőtöknek?)
s te (melyik?) mit gondolnál válaszomról?
Ma nap tűz, holnap hó zápora tombol.
Ami ma megnő, holnap sárba töpped.

Kinek-kinek mikor mi. S az sem, ez sem.
Amit keresek, meg sosem találom,
s ha mit találok, nem lehet keresnem.

S ha minden kettéhasad, úgy, ahogy mi?
Csak mosoly lehet úrrá a halálon.
Nevess, ha nem bírsz megosztva zokogni.


SZONETT MÁRTÁHOZ

Mi az, mi hozzád fél hónapja hajt?
Mily nyugtalanság, mondd? Miféle mámor?
Mily zsarnok eró tör elő a vágyból
(mielőtt fejem lecsapatja majd)?

Bűbáj? Varázs? Egyéb bolond dolog?
A kapuzárók lázadása? Vagy mi?
Nem tudok neki sehogy nevet adni.
Sosem szabatos, amit gondolok.

Sápkóros mondataink, a szegények,
sosem fogják át bőségét a létnek;
a teljességnek mindig híja van.

Lásd, nem az ágy s nem is az ágyék:
ha szemedben ma szívesen kiválnék,
az oka más. És arra nincs szavam.


PROFÁN SZONETT

Gábornak és Eszternek

Uram, de nagyon megpróbálsz Te minket!
Mit vársz? Hogy letérdeljünk trónusodnál
és kússzunk, férgekként? Vagy eltaposnál?
Villámmal sújtanál, Zordon Tekintet?

Mi, Uram, magunk soha meg nem adjuk,
s ha ez a célod, hasztalan kisértesz.
Két gyermekünk van, bár ehhez nem érthetsz:
ők – léteznek. És nem Te vagy az apjuk.

Uram, ne fáradj: minden trükköd ósdi.
Mi nem fogunk a lelkűnkkel adózni.
Van olyan szál is, mit el sose tépsz.

Lehet, hogy nem játszunk papás-mamásdit,
s hogy mást szeretünk épp, bolondulásig,
de egyek vagyunk. S ennyi az egész.


A FÖLÉBREDÉSEK

A legrosszabbak a fölébredések.
Az elrendezetlenség tudata.
Az ez-sem-az-sem. Két nő árnya és egy
itt-is-meg-ott-is úr. A Nincs maga.
Az álom még tova se szárnyal
s már birkózhatom e kettős hiánnyal,
mely mindig a Másikhoz hajtana.

Az osztódások. Az osztozkodások.
Mi egyőnkre jut, mindenképp kevés.
A nappal: sírgödör. És én csak ások
meg nem pihenve, és
ezt is minek? Hisz nem vigasztalás, hogy
megszűnik egyszer minden ébredés.


NEM BÁNTALAK TÖBBÉ

Nem akarlak tovább kisérteni,
hiszen már így is elég bajt okoztam.
Nem lehet jó, amiben ennyi rossz van
– bár kígyótlan mi volna édeni?

Minden boldogság úgyis belerozzan
az időbe, mely végül szétveri;
de szemed apró jelzőfényei
nem szűnnek bennem fölvillogni hosszan.

Kis vidámságaid, a tettetettek,
hová zavarod, mint én, rejtegetted,
ellágyulásaid s kedves szavad:

sorsomnak egy-egy alkatrésze lettek;
de nem bántalak többé, úgy szeretlek.
S majd ez is elszáll, s ez is megmarad.


VERS KÉT CÍMZETTHEZ

Csak el ne eressz! – mormogom belül,
míg köröskörül minden összedül – – –
csak el ne eressz! Esendő vagyok
s magányaimnak kiszolgáltatott,
jó szóra éhes: egy szemvillanás
már elegendő; nem kell semmi más,
hogy talpon maradhassak; ily kevés,
amitől enyhülne a szenvedés,
e kettős-látás mely mindent kiolt:
jelent s jövőt (kivéve azt, ami volt);
rossz film-áttűnés, káprázom belé;
két kép, vagy egy? És szét ki fejtené
összefonódott alakzatukat?
Ki készíti e montázst? mily tudat?
S mivégre kínoz e sem-az-sem-ez?
Már nem kisértlek. Csak el ne eressz.


FOGYÓ SOROKBAN

És most egyszerre nincsen senki más.
Lehet-e még tehozzád visszajutnom?
Egyetlen érintésre összecsuklom.
S nehéz vagy bár, akár a teli puttony,
csak karodban édes a zokogás.

Csak karodban a zokogás.
Nehéz vagy, teli puttony.
Kiterítem magam, hogy látva láss.
Érints meg – összecsuklom.

Nézz a szemembe. Minden ott van.
Minden ámulás, minden elmúlás.
Lehet-e még? Csupán a te karodban – – –

Kiterülök, hogy látva láss
és dadogok csak, kiszolgáltatottan.

S nem is kell semmi más.


PERGŐTŰZ

Ez már a végső fejezet.
Kinek van itt még otthona?
Omló falak. Eszeveszett
golyózáporban, leszegett
fejjel rohannék. Nincs hova.

Szitává lyuggatnak az esték.

Pergőtűzbe küldött
fegyvertelen katona,
némán üvöltök,
mielőtt elesnék.


EPITÁFIUM

Hát vége ennek is. Fini.
Már nincs kinek elmondani
a mondhatatlant. Csak magamban
ébred most is e balga dallam
s e dadogó, balog szöveg.
De hát minek? De hát kinek?


UTÓHANG

Mártának

1
Befejezés? Vagy újabb kezdet-e?
Próbálnám magam leszoktatni rólad.
Még nem tudom, velem mi lesz, de te
itt maradsz már, mindig-jelenvalónak.

Minden kis szavad szinte átölel
és úgy fon körül, mint úszót a hínár.
Tudom: szeretsz – hisz ezért küldesz el
védekezőn is úgy, akár ha hívnál.

Futnék előled – vonzásod nem enged.
Próbálnám magam leszoktatni. Nem megy.

2
Nem emlékszem a pillanatra,
amikor indult ez a…mi? Akármi.
Hisz te sem tudsz neki nevet találni.
Mondjuk: az élet ráadás-adagja.

Nem emlékszem, és talán még te sem, hogy
melyik volt az a perc, mikor a Másik
egyszerre lesz, van, s olyan vallomást nyit,
mely időtlen (bár időnk lassan elfogy).

Igen, a vallomás, akár virág,
úgy nyílik – létünk ő színezi át,
és milyen éhes, mily mohó a szirma!

Töröm a fejem, s nem emlékezem.
Csak azt tudom, hogy szívem és eszem
ott maradt nálad, virágként kinyílva.

3
Nem hívlak föl ma sem. Ma sem. Ma sem.
Csak hét számjeggyé változott neveddel
faggatom magam: vársz-e, kedvesem?
De nálam jobban tudnod ezt neked kell.

Szemednek hiszek: az beszédesen
villogta rám a múltkor,
mit eltagadtál volna. Meghazudtol.
De mégsem hívlak föl. Ma sem. Ma sem.

Most rám gondolsz, érzem a bőrömön,
s átjár egy furcsán gyötrető öröm:
mintha látnálak, s te is mintha látnál – – –

Éhes vagyok rád, éhes búzakék
szemedre, amely többet mond a szádnál.
De nem hívlak föl. Nem hívlak. Ma még.

4
Tegnap és ma úgy ment Se a Nap, hogy még
egyszer átsütött a ködön, keresztülizzott
rajta, fölfénylett, vörösen, mint egy szív,
amely még dobogni is elfelejt az ámulattól, s
bele is bírtam nézni, mint tükörbe.

Észre sem vettem, mikor lebukott.

CSÁK GYULA

Alfa

1.

Hessring Győző hersegő hangot keltve harapta a pirítóst, miközben aggódva figyelte feleségét, aki lehúnyt szemmel ingott-bingott a széken és zümmögött, mintha csecsemőt altatna.

– Mit művelsz, Tamarácska? Tamara!

Az asszony az álmukból riasztottak módján kapta fel a fejét.

– Hm… Tessék? Hol vagyok? – Hirtelen riadalmából gyorsan visszaváltott bágyadtra: az asztalra könyökölve, megroskadtan simogatta homlokát. Vállig mezítelen, telt karján érzékelhetően lazulásnak indultak a test szövetei; ez jelezte, hogy amúgy kellemes külseje dacára az emberi életkor második felében jár. Férjén is mutatkozott az idő múlása: azzal a megfigyeléssel ellentétben, amely szerint a ráncoknak csak a mosoly helyét szabadna tükrözniük, Hessring Győző egész arca gyűrött volt, noha most inkább komor hangulatba burkolta magát.

– A saját lakásunkban vagy édesem – válaszolta kábult feleségének a bosszúság és a gúny keverékével. – Postacím: Barrabawayadlai tér kettő bé, harmadik emelet négy, ahová soha nem jön levél, mert ezt a címet nem tudják leírni, vagy a postás nem tudja elolvasni. A személyibe is hibásan írta a rendőr, noha ötször elismételtem neki, hogy barra-raba-laba-vaja… Na, tessék, nekem sem sikerül! Szóval, a lakásunkban vagyunk, a reggelizőasztalnál, ahol te reggelizés helyett dúdolsz és úgy imbolyogsz, hogy kis híján leestél a székről.

– Kár volt megzavarnod. Már majdnem lementem alfába.

– Kicsi szívem, az ember lemegy a Közértbe, a térre, a kocsmába, de nem alfába, mert annak nincs értelme.

Ingujjban volt s úgy elkapta mondandója hevülete, hogy önkéntelenül nadrágtartójába akasztotta hüvelykujját, azután elengedte a feszes nadrágtartót, amely csattanva csapódott vissza a helyére.

Most már felesége is élénk, sőt: harcias lett. – Az, hogy lemenni alfába, modern korunk legérthetőbb fogalma! Olyan, mintha azt mondanám: parlamentarizmus! Óriási reklámja van, minden modern ember falja, csak te nem vagy képes elmélyedni benne! Miért nem iszod meg a kávédat?

– Valami baj lehet a gyomrommal.

– Nem a gyomroddal van baj, hanem elfojtott vágyaiddal, amelyeket az általad megvetett parapszichológia segítségével felismerhetnél, és megszabadulhatnál tőlük. Te azonban csak dobálod, sőt: rúgdosod az általam gyűjtött, vonatkozó irodalmat, és nem vagy hajlandó elmenni Baltazár doktorhoz.

– Pszt! – emelte ajkához mutatóujját a férj. – Úgy hallom, felébredt és közeledik Pálma. Kérhetem tőled alázattal, hogy ne mutasd ki húgocskád előtt az alfádat, legalábbis ne azonnal. Szegény Pálma halálra ijedne.

2.

Üdén, illatosán libbent be Pálma. Gyerekes vidámsággal üdvözölte sógorát és nővérét s a faggatózásra azt felelte, hogy igazán jól kialudta magát a hosszú vonatozás után.

– Álmodtál is valamit? – kérdezte Tamara, s erre férje magasba emelt karral meszelni kezdte a levegőt.

– El ne mondd, kicsi Pálma! A nővéred azonnal megfejti és kideríti, hogy elnyomott vágyaid szerint meg akarod ölni az apádat és feleségül akarod venni anyádat! Inkább a férjecskédről. Paliról mondj valamit. Jól vagytok?

– Csókol benneteket és küldött pár apróságot – csicsergett Pálma. – Ha kipakolom a holmimat, majd előkerülnek.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – szögezte szigorú szemsugarára sógornőjét Hessring Győző.

Pálma védekezőn a nővéréhez fordult: – Emlékszel, anyukánk mindig mondogatta, hogy nincsen tál, kanál csörrenés nélkül. És igaza volt, ez az őszinte véleményem.

– Csörögtök olykor? – villant gúnyosan Győző tekintete.

– Inkább a békesség jellemző. Őszinte véleményem szerint jól tettem, hogy hozzámentem Palihoz.

– Ne mondd olyan gyakran, hogy őszinte véleményed szerint – intette húgát kissé zordan Tamara, miközben ennivalókat halmozott elé. – A vélemény vagy őszinte, vagy nem vélemény. Tehát: semmit nem álmodtál?

– Úgy rémlik, egy autó szirénázott…

– Az nem álom volt – vetette közbe Győző. – Én is hallottam.

– A mentők voltak – jegyezte meg Tamara. – Egy őrült nőt vittek el a szomszéd házból.

– Jujj! – rándult össze Pálma.

– Honnan tudod? – nézett feleségére gyanakvón Győző.

– Kinéztem az ablakon. Ismerem is a nőt. Éppen századik volt, akit sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön velem Baltazár doktorhoz, de a doktor szerint már késő volt. Nem lehetett felszabadítani elnyomott vágyai alól, és ebbe őrült bele.

Győző figyelmeztetőn emelte ujját Pálma felé.

– Te is így jársz, ha nem vagy hajlandó lemenni alfába!

Pálma éhesen harapott a vajas kenyérbe és teleszájjal kérdezte: – Ki az a Baltazár doktor?

Tamara terebélyes mondandóba kívánt kezdeni, férje azonban megelőzte.

– Tudod, kicsi Pálma, Baltazár doktor nem doktor, hanem kókler, aki az olyan hiszékenyekből él, mint az én feleségem. Felingerelte Tamarát, hogy megelőzte férje a megnyilatkozásban, méginkább felbőszítette azonban a szöveg, amit hallott.

Haragtól vörösen kiabálta: – Kilenc doktorátusa van és a professzorok professzorának, magának a nagy Barrabawayadlainak a tanítványa! Megtisztelő nekünk, magyaroknak, hogy egy időre közénk települt. Ennek megörökítésére tapostam ki a polgármesteri hivatalban, hogy róla nevezzék el a terünket! Aláírásokat gyűjtöttem a kerületben!

– Belzebub és Baltazár! – fordította tágranyflt szemét a festést kívánó plafonra Győző. – Ezt a teret korábban Tojás térnek hívták, és én, hülye azt hittem, azért kellett megváltoztatni, mert az átkos diktatúrából maradt itt és politikailag megzápult… Barraradara viszont merőbben friss férfiú…

– Háromszáz évvel ezelőtt élt – közölte sértett ábrázattal Tamara.

– Akkor miképpen vizsgázhatott nála Baltazár doktor? – kötekedett Győző.

– Mert ő is háromszáz éves. Naponta lemegy alfába és társalog mesterével.

– S te is ezekkel a háromszáz éves tacskókkal randevúzgatsz odalent…

– Jobban tennéd, ha gúnyolódás helyett nagyobb figyelemre méltatnád a tudományok tudományát.

Győző eddigi gúnyorossága is nyílt haragra váltott.

– Figyelemre méltattam és azért beszélek így! Mit szólsz, kedves Pálma, ha olyasmiről halandzsáznak neked, hogy alfában, azaz: valamiféle önkívületi állapotban megnövelheted ifjúságod hosszát, szárnyakat adhatsz optimizmusodnak, tanulás nélkül tanulhatsz nyelveket, jobbá teheted házasságodat és megannyi marhaság, amiket ezekben a lakásunk minden zugában fellelhető könyvekből, folyóiratokból, meg Baltazár doktor borsos áru sódereiből kihámozhatsz?!

– Az a marhaság, amit uraságod hord itt össze!

– Látod, kicsi Pálma, mennyire megjavult például a mi házasságunk is…?

Pálma, aki növekvő zavarban és ijedelemmel kapkodta a fejét, azzal próbálta elfoglalni magát, hogy teát öntött a csészéjébe, de valahogyan kicsusszant kezéből a porcelánkanna, leesett és eltörött. Ettől azután akkorára növekedett ijedelme, hogy szólni sem tudott, csak lebújt az asztal alá, a cserepeket szedegetni. Végül elsírta magát s az asztal alatt hozzá csatlakozó nővérére emelte könnyes arcát.

– Nagyon sajnálom, drága Tamara… Nem szoktam ilyen ügyetlen lenni… Egész ilyen készletet veszek neked… Nagyon haragszol?

– Inkább aggódom…

– Ne aggódj! Addig járok, amíg pontosan ilyet nem találok. Visszaültek az asztalhoz, és Tamara erősen eltűnődött.

– Miattad aggódom – tanulmányozta húga arcát. – Ez a törés nem volt véletlen. Ez egy tudat alatti törés jelzése.

– Győző ismét a plafonra nézett és furcsa hangot hallatott: – Áhhá!

Tamara elfehéredett és teli tüdőből rikácsolta: – Vagy te mész ki a szobából, vagy én!

– Nagyon kérlek benneteket – próbálkozott Pálma, de a békítés nem sikerült. Győző mögött becsapódott az ajtó.

3.

Reszketegen kucorgott Pálma és hüppögve kérdezte:

– Mit gondolsz, kedves Tamara, nem inkább nekem kellene hazautaznom?

– Fogadj el bennünket úgy, ahogy vagyunk. Tizenöt évi házasság után az ilyen koccanásra nem kell odafigyelni. Besötétül olykor fölöttünk, azután gyorsan kiderül az ég. Miattad viszont komolyan aggódom. Csakugyan jól vagytok Palival?

– Őszinte véleményem szerint: igen.

– Mondd el: mit álmodtál?

– Tudod, milyenek az álmok… Csupa összefüggéstelen ez, meg az. Nem foglalkoztat. Őszinte véleményem szerint az álmok mindig zavarosak.

– De mindig jelentenek valamit. Felszínre hozzák elfojtott vágyainkat, megvillantanak valamit rejtett énünkből. Akármit álmodtál, előttem nem kell szégyellned, hiszen testvérek vagyunk. Kérlek, mondd el, amire csak emlékszel.

– Hát… például… pulyka, vagy inkább tyúk voltam és valamilyen forgalmas úton lépegettem, de olyan lassan, hogy minduntalan rám kiabálták azt, hogy: hess! hess!… Kérlek, ne haragudj a kancsóért…

– Más foszlány nem dereng?

– Még ennél is nagyobb szamárság, hogy női bokszoló voltam, és mindenfelől azt kiabálták: ringbe! ringbe… Nevetséges…

– Inkább nagyon is érdekes. Megerősítetted korábbi feltevésemet.

– Milyen feltevésedet?

– A veled kapcsolatos aggodalmaimat. Felnőtt ember vagy, s a felnőtt embereknek vállalniuk kell, hogy szembenézzenek a kegyetlen tényekkel. Mindaz, amit előadtál, azt a gyanút erősíti bennem, hogy komoly baj van a házasságoddal.

– Nem, igazán semmi bajom Palival. Őszinte véleményem szerint mintaházasságban élünk. Nem kívánhatok jobbat.

– Az, hogy valójában mit kívánunk, a tudatunk alatt rejtőzik. Ez az, amit Baltazár doktor, illetve az általa népszerűsített alfaállapot a felszínre hoz, és ha valamit megismerünk, már nem félünk anyira tőle. Ezt nem érti az én tökfejű férjem! Egyszer például azt álmodta, hogy magas fal tövében álldogál s aztán a fal rádől, de nem sérül meg, hanem eltűnik a fal és ő egy fiatal erdőségben találja magát, sokféle jóillat között. Három kurzust végeztem Baltazár doktornál, tehát van elképzelésem, hogy mit jelentsen Győző álma, de a teljes megfejtést csak Baltazár doktor adhatná, ámde hiába könyörgök a férjemnek – nem hajlandó… Igazán semmi mást nem álmodtál? Minden részlet fontos lehet.

– Nehezen tudlak követni, de ha akarod… volt valami olyan részlet is, mintha pálmaerdőben sétáltam volna. – Hirtelen megélénkült. – Látod, mégiscsak a bűvkörödbe vontál, mert most, a beszélgetésünk után ezt a részletet például meghatározónak találom. Valamit meghatároz. Soha nem voltam trópusi erdőben, de álmomban most ott sétáltam.

Látható elégedettséggel töltötte el Tamarát húga lelkesedése, mindamellett lehűtötte: – Szerintem ez a leglényegtelenebb. A neved: Pálma és pálmaerdőben sétáltál, vagyis befelé forduló alkat vagy. Ezt már gyerekkorodban is megfigyeltem.

4.

Nyílt az ajtó és belépett Győző.

– Mégis úgy döntöttem, hogy megiszom a kávémat – mondta további harcra készen.

– Én meg akkor kimegyek – állt fel Tamara, mert ő viszont nem óhajtott harcolni; érintetlenül akarta élvezni a jó érzéseket, melyeket a húgával folytatott beszélgetés ébresztett benne.

A kettesben maradt Győző és Pálma hosszú ideig zavart csöndben volt. Pálma a törött porcelándarabokat forgatta ujjai között, Győző pedig állva itta kávéját.

– Sikerült? – kérdezte végül Győző.

– Micsoda?

– Téged is meggyőznie az alfaállapot mindenhatóságáról?

– Tudod – mondta halkan Pálma, méginkább a kancsó maradványaira összpontosítva –, az ember szereti a testvérét… és hát… fájdalmas látni, hogy Tamara szenved. Gúnyolódsz rajta, sértegeted.

Megértette Győző, hogy komoly irányba fordította sógornője a beszélgetést és asztalra koppintva kiürített csészét, maga is komolyan mondta: – Te csak ne sajnáld a sértetteket. Nagyon kellemes megsértődni olykor. Kizárólag a kedvedért azonban megígérem, hogy nem gúnyolódom többé ezen az alfa-izén.

– Kevés.

– Akasszam fel magam?

– Sok. Csak annyit tegyél, hogy elmész Baltazár doktorhoz.

Győző kissé felfuvalkodott. – Drága, kicsi Pálma. Én matematikatanár vagyok. Ehhez képest nem túlzás azt kívánni, hogy egy hókusz-pókusznak áldozzak?

– Ha szereted a feleséged, akkor nem. Ez az őszinte véleményem. Sokat meg kell tennünk azokért, akiket szeretünk. Van egy barátnőm, akinek három gyereke van, de mindegyik más férfitől. Mind a három apát annyira szerette, hogy nem akarta egynél több gyerekkel megterhelni őket rnert akkor anyagilag teljesen a földhöz verődnek.

Győző lassan elvigyorodott. Azután sokáig nem tudta abbahagyni, végül nagyot bólintott.

– Meggyőztél – mondta. – Egy feltételem azonban énnekem is van.

Sógornője füléhez hajolt és belesúgta a feltételeket. Pálma előbb aggodalmas arccal hallgatta, azután csodálkozott, majd jókedvűen fölnevetve ő is bólintott.

5.

Óvatosan nyitott be Tamara és mielőtt belépett, körbekémlelt. – Kulcsot hallottam a zárban. Elment Győző?

– Igen – mondta Pálma és úgy rebbent fel, mint fészkén megzavart madár. – Jaj, én meg csak itt ücsörgők, ahelyett, hogy leszedném az asztalt.

– Hagyd csak. Öltözz, és menj te is. Azért utaztál Pestre, hogy bevásárolj. Vannak üzletek, amelyek vasárnap is nyitva tartanak. – Rakosgatni kezdett az asztalon s mintha mellékesen tenné, megkérdezte: – Megmondta, hová ment?

– Lehet, hogy nem hiszed el – mondta Pálma elpirulva, a körmeit vizsgálva, időnként nővérére sandítva, aki felsóhajtott és a kelleténél hangosabban csörömpölt az edényekkel.

– Róla én már mindent elhiszek…

– Tamara – fordult nővére felé Pálma elszántan –, én gyűlölöm a veszekedést, és ezt megmondtam Győzőnek is. Egyebeket is mondtam… Azután ő azt mondta: belátja, hogy igazságtalan veled, és elmegy végre Baltazár doktorhoz. Odaindult.

– Viccelt veled.

– Kérlek, én férfit még nem láttam sírni, csak az apánkat, amikor anyánkat a temetőbe kísértük. Folyt a könnye Győzőnek, és szinte menekült előlem… Azt is mondta, hogy nemcsak a megbánás viszi, hanem őszinte kíváncsiság meg a remény, hogy Baltazár doktor segítségével megjavul a házasságotok.

– Mégiscsak félrevezetett, ha azt állította, hogy rossz a házasságunk. Semmi bajunk, amíg az alfáról nem kezdünk beszélgetni. Szóval… te elhiszed, hogy odament?

– Ha te annyira hiszel Baltazár doktorban, miért nem hiszel a férjedben? Minden ember képes a változásra.

– Ha ez igaz – állt meg Tamara egy pillanatra a munkában –, akkor életem legboldogabb napjához érkeztem. – Serényebben kezdett rakosgatni és már vidám volt, amikor tréfásan húgára szólt: – Na, sipirc! Rúzsozd, púderezd, kölnizd magad, és ringasd végig a feneked a pesti utcákon! Nekem is jobb, ha egyedül maradok ezzel az örömhírrel!

6.

Már megint majdnem leért alfába Tamara, amikor kopogtatást hallott a belső ajtón, s elképedve és haragosan mondta, hogy „Tessék!”, azután felderült, mert Győzőt látta belépni.

– Győző! Győzőkém! Te vagy?! Micsoda szamárság az, hogy kopogtatsz, miután már bejöttél a lakásba?!

– Tapintat – lehelte Győző alig hallhatóan.

– Hihetetlen! Egyetlen kúra és ennyire megváltoztál?… Gyere, ide ülj. Várjál. Párnát igazítok a hátadhoz… Mondta Pálma, de ha nem mondta volna, akkor is látnám rajtad, hogy nagy változáson estél át. Jaj, beszélj már! Tudom, hogy megviselt a látogatás, de megőrülök a kíváncsiságtól! Valóban igaz lenne, hogy Baltazár doktornál jártál?

– Igaz.

– És? És? Lementetek alfába?

– Le.

– Jaj, de izgi! Elmondtad neki az álmodat.

– El.

– Felfedtétek elfojtott vágyaidat?

– Fel.

– Kérlek, beszélj már összefüggőbben…

-Tamara, nekem nehéz beszélnem.

– Jó, jó, magam is tudom, hogy mennyire nehéz annak, aki éppen alfából jött fel. Ne beszélj gyorsan, de azért avass be jobban. Elmondtad például az álmodat?

– Megfejtette Baltazár doktor. Tamara, nekünk el kell válnunk.

– Hogy jön ide ez a hülyeség!

– A fal, ami álmomban elállta az utamat és rámdőlt – az: te vagy. Az utána látott fiatal erdő a jó illatokkal – az: Pálma,

– A… a húgom?

– Igen. Elfojtott vágyam, hogy örökké ölelkezzem vele, és belélegezzem illatát.

– Az illatát… – ismételte Tamara, majd inkább csak magának beszélve motyogta: – Érettségije óta mindig én vettem neki a kölnit…

– Ahogy volt, úgy volt – sóhajtott Győző. – Vége. Most, hogy alsótudatomból így a felsőtudatomba hatolt a dolog, gyalázatosság lenne veled maradnom. Még ma szállodába költözöm.

Ebben a pillanatban csöngetés hallatszott. Hosszan, erőszakosan nyomta valaki a csengőt.

– Nézd meg, légy szíves – mondta túlvilág! hangon Tamara. – Nekem nincs erőm…

Pálma viharzott be, s már az előszobában kiabálta: – Tamara! Tamara! Képzeld, mi történt?!

Jártam Baltazár doktornál! Csak úgy, váratlan ötletként! Meg azért, mert kíváncsivá tettél. Hát ez fantasztikus! Találomra megkérdeztem egy járókelőt és tudta a címét. Ez a fél-isten ismertebb, minta Pedigré Pál! És aztán, hogy ott mi volt?! Hát az nem igggaz! Felszabadította elfojtott vágyaimat! Az álmomat is elmondtam neki és megfejtette. Megfejtette! Őszinte véleményem, hogy ez csodaember! Emlékszel még az álmomra? Emlékszel?

– Igen – biccentett aléltan Tamara.

– Elmondtam Baltazár doktornak, hogy tyúk voltam, és azt kiabálták rám az emberek, hogy: hess! Azt is elmondtam, hogy bokszolnom kellett és ezért be kellett mennem a ringbe. így mondtam neked is, emlékszel? Bólints már, az ég szerelmére kérlek!

– Emlékszem.

– És hogy hívják a te férjecskédet?

– Micsoda kérdés ez? – nézett megütközve húgára Tamara.

– Mondd ki, kérlek…

– Hessring Győző.

– Na, és? Nem tűnik fel valami? A tyúknak azt mondták: hess, amikor bokszoltam, ringben voltam, ez együtt egyebár hess-ring, vagyis a te férjed vezetékneve, tehát: Hessring. Hát nem csodálatos?! Miután simán felértünk alfából, azt is közölte Baltazár doktor, hogy a pálmaerdő, amiben jártam, az nem rólam szól, hanem a férjemről. Paliról, aki voltaképpen: Pál. Ezt úgy értelmezte a doktor, hogy Pál – ma még, miután azonban eszembe jutott, hogy amikor bokszoltam, akkor azt is kiabálták, hogy ez győz majd, meg úgy is mondták, hogy győz ő, vagyis, mindent egybevéve a férjed teljes neve jött ki! Igen! Hessring Győző! Ez a név élt elfojtott vágyaimban. S ahogy délelőtt mondtad, ez a felismerés hihetetlenül felszabadított!

– Veszem észre – húnyta le a szemét sírással küzdve Tamara, azután egyik, majd másik jelenlevőre nézett. – Ezek szerint elfojtott vágyaitokban egymás felé vonzódtok…

– Én legalábbis… – állt fel a párnákról Győző.

– Én is – hajtotta le fejét szégyenlősen Pálma, azután gyorsan szavaihoz fűzte: – Ugyanakkor őszinte véleményem szerint…:

– Az én őszinte véleményem szerint – vágott közbe Győző –, minden így van, ha hihetünk

Baltazár doktornak. És miért ne hihetnénk? Hozzásegített, hogy megismerjük elfojtott vágyainkat, ámde miért kell titkos vágyaink szerint élnünk? Miért fontos mindent megtudni magunkról?! Magam részéről például hajlandó vagyok mindent visszadobni az alfába, mindent, amit felhoztunk onnan. – Feleségéhez lépett és megérintette a vállát. – Magam részéről hajlandó vagyok elismerni Baltazár doktor nagyságát, ugyanakkor úgy tenni, mintha nem létezne. – Ujjai gyöngéden ráfonódtak felesége vállára. – Spongyát rá! Magam részéről hajlandó vagyok visszamenni a Baltazár előtti korba, amikor nem ismertem rejtett vágyaimat, ellenben ismertem egy nőt, aki néha szeszélyes, ugyanakkor kedves és gyönyörű volt, s a feleségemnek hihettem.

Az összegörnyedten kuporgó Tamara felnézett férjére, és könnyeivel küzdve kérdezte: – Ezt úgy értsem, hogy…

– Úgy értsd – segített feleségének Győző –, hogy neked is vissza kell jönnöd a Baltazár előtti korba. Ki a lakásból a baltazárizmussal!

– El akarod venni tőlem a belé vetett hitet?…

Győző hangja kissé ünnepélyesre fényesedett, mert érezte, hogy nagyon okosat mond: – A balga hit a gyengék ereje. Balga hitek nélkül légy erős!

– És akkor?

– Akkor keblemre, anyukám! – kiáltotta Győző diadalmasan és lehajolva átölelte feleségét, aki sírt és nevetett egyszerre. Pálma is felderült, mindamellett még jól esett neki, ha bohóckodik egyet.

– És mi lesz az én elfojtott vágyaimmal? – kérdezte mesterségesen butára formált ábrázattal.

– Őszinte véleményem szerint legjobban teszed, ha örökre elfojtod őket! – rikkantotta féktelen kedvvel Győző.

KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Mindig ugyanaz

– Hé! – Haver! – Figyúzz! – Van tagságid? – Be tudsz vinni? – Hagyd a franca! – Barom! – Megvárunk – Egy sört kérek – Helló, végre egy emberi arc! – Cső – Hogy jutottál át az ostromzáron? – Viszontagságosán – Egyedül? – Pillanatnyilag – Ildi? – Kipontozódott – Mit követett el? – Liba volt – Add meg a telefonszámát! – Nagyot égnél vele – Vállalom a kockázatot – Oda nézz! – Hova? – Azt a bőrt a ruhatárnál – Nem az esetem – Újíts valakit! – Itt? – Minek jársz ide? – Hátha kimaradok valamiből – A fenébe, eltűnt! – Keress másikat! – Ilyen hamar emberére akadt?! – Igyunk valamit – Nagy a tülekedés – Az ablakon jöttek be ennyien? – Inkább vizet igyunk – Az alkohol oldja a gátlásokat – Nősülj meg! – Uram, csak ön után – Le van törve a kagyló – Milyen lehet egy kültelki kocsma vécéje?! – Ennél szebb, megnyugtatlak – Könnyű neked, már besöröztél – Mi ez a dübörgés? – Úgy hallom, elkezdődött – Előbb még a portánál őgyelgett a diszkós – Befutottak az ismerősei-Gyerünk! – Nekem se ártana egy nő – Segíts magadon – Nem ő az? – Mint egy mezei virág – Nehogy mákvirág legyen – Savanyú a szőlő – Legalább egy kis bort ihatnék – Kereshetem a sötétben – Odaadom az öngyújtómat – Megvan – Mázlista! – Jössz táncolni? – Ühüm – Nem láttalak még itt-Ühüm – Először vagy a klubban? – Ühüm-Tetszik? – Ühüm-Ühüm?-Hova mész? – Na, milyen? – Fogalmam sincs – Mivel fűtötted? – Ennek szájzára van – És micsoda mellei! Csak hűm mögött minden kérdésre – Legalább nem mondott marhaságot – Eltűnt – Biztos a mosdóba ment – Nem mehetek utána – Végre kiderülne, mit tudnak annyi ideig csinálni odabenn – Inni fogunk, bármi áron – A tésztaképú – Látom – Arra les, hog/ lejmolhasson – Rendezi a tudását – Ne röhögtess! – Azt mondták – Elmúlt negyven – Öregdiákok is vannak – Mit morog? – Osztályozza a nőket – Pszt – Koca – Zsiráf – Emu – Ilyen marha sincs még egy! – A combkarú csajára semmit se mondott – Naná, nem akarja laposra veretni magát – Molluszka – Folytatja – Szőnyegárus – Elfogytak az állatnevek – Mintha a te kis új barátnőd is elfogyott volna – Körülnézek- Atyaviág! – Nyugi, ne lépj senkire! – Mindenki az ajtót bámulja -Az ember mindig jobbat vár- Ebből elég! – Hol lehet? – Megvolt az embere – Hol rejtegette, míg velem táncolt?! – Amíg berúg a főszer, elengedi a csajt, aztán rá a pórázt, és agyő – A rohadt életbe! – Ne sajnáld, az egyik tizenkilenc… – Szép szemei voltak – Ott könyököl félliteres Sári – Ne bámuld, még ide jön – A múltkor jó volt? – Először és utoljára! – Jó, jó, ne rám légy dühös – Berúgott és összehányt mindent – Gyerünk a ruhatárhoz! – Hogy jutunk föl a lépcsőn? – Repülni kéne – Óvatosan, rá ne ess valakire! – Ballonkabátos, seggfej! – Bőrdzsekis, seggfej! – Ez nekünk szól? – Ne izgasd magad, nem egy londoni klubban vagy – Tapasztalom – Korovjov meg a Behemót kellene ide – Rendet rakhatnának, mint a Gribojedov- házban – Woland is eljöhetne Pestre – Egyetlen Mestert se találna – De Margaritát sem – Itt is táncolnak? – Ugyan, csak a combkarú csépel valakit – Egy vézna fickót – Ideges, mert délután kihagyott egy négyméterest – Segíteni kéne a szerencsétlennek – Meneküljünk, mielőtt sorra kerülünk – A kopaszok még várnak – Majd beviszi őket valaki – Esik – Menjünk taxival – Jövőre – Évek óta ezt mondod – Pezsgős vacsorák lesznek – Ne hülyíts! – Esküszöm – Jövő héten moziba megyek – Úgyis itt leszel – Nincsegynő, nincsegynő, nincsegynő…

TOKAI ANDRÁS

AlaQuIásom

                  Q-mérő tekercsek jósági foka
                                    (MŰSZAKI LEXIKON)

És az vagyok mégis, aki vagyok.
Csak az, ami vagyok, csak az lehetnék!
Csak akit kihordtam kamaszkoromban
rám varasodott sebekként!

Avagy, ha valamivé levésem
alaqulásom, hogyha úgy akarod –
valakivé nem tett is egészen,
követtem mégiscsak a részem,
tűrtem belőle egy darabot.

Volt? Vagy van? Vagy nesze semmi? Lássuk!
Vagy húsunk nem is, csak csontjaink valának?
Bűzhödt tetemeit most hogy kiássuk
tévedéseink nagy dinoszauruszának…

A Nap a házat körbejárja

A Nap a házat körbejárja. Istenem!
Cseresznye törzsén mézga csillog. Vesztenem
még van mit bőven. (S javába' vesztegetem.)

Pinty ugrál és szarka csattog
zöld-aranyra röntgenezett
lomb között.

Pókfonálon kis gubó.
Kóborkutya-csörtetés.
Szomszéd asszony söpröget,
Sok madár csivitel, és
a Nap a házat körbejárja,
darázs száll kitett pohárra,
szétfoszlódott a
hinta-ágyon az ülés…
…de rávetül egy sárga pászma
és ragyog, ragyog a nap-járta
roskadozás, szétesés.

Kis reggeli Kitsch

Anyámnak, megint csak Anyámnak

Vagy lehetnék költő is talán.
Mert nem tudom, hogy végül mi vagyok.
– Fullajtár egy goromba úrnak oldalán,
ki teljesíthetetlen megbízást adott.

Vagy magam lehetnék úr is, szolga is,
hisz minden poszt végül: ön-kinevezéses.

Vagy hagyhatnám a részeket lazán
egy cérna végén kocogva lenni. Véres
kis tejfogakként hagyhatnám lengni őket.

Vagy magamra véve egy sors minden terhét
gyónni mehetnék: meglestem anyámat;
csak hogy magamra hívjam képzelt bűneim­mel
egy rácsok mögé bújt, öreg isten
pillanatnyi figyelmét.

Így is lehetne. Így se lesz.
Fonákjáról nem ösmerjük meg a színét.
Madár-beszéd zajától részegedve
a napot, csak a Napocskát várom ismét.

A fűbe hullott cseresznyemagokba,
asztali, kis réz-emberembe elbújok.
Jaj, hogy mindent megtudtam titokban!
Jaj, hogy a tudomásról tudton hallgatok!

Rázza a szél eső után a fákat,
rázza tilalmas fáját a tudásnak.
És a hallgatás nagy málna-bokra tüskés.
Alpakka-villával
holt asszony jár egy ribiszkés
keltben. Szed hideg tálba száras gyümölcsöket.

És látom arcán minden ráncomat,
s kezemen az átöröklött
szent szemölcsöket.

MILLOK ÉVA

Kegyelem az ártatlanoknak

Részlet a „Forradalom” című drámai képsorozatból

VI. Kép

Párizs, a II. év Messidor hava (1793. július). Marat lakása. Marat a fürdőkádban ül, mellette egy széken a Konvent egyik képviselője.

VII. Kép

St. Antoine külváros egyik kis tere, középen péküzlettel, amely előtt óriási sor áll. Helyeseb­ben: ül, mert az emberek a falhoz támaszkodva, vagy törökülésben helyezkednek el. Az ajtó előtt egy nemzetőr áll, cseppet sem feszesen. Jó ideig semmi egyéb nem történik, minthogy az ajtó időnként kinyílik, valaki bemegy, majd egy kis darab kenyérrel kijön és elmegy. A sorhoz közben újabb emberek érkeznek. A tempó végig igen lassú, majdnem vontatott.

THIERY ÁRPÁD

A csapda

Részlet a „Benyovszky” című regényből

A novemberi ködből fokozatosan bontakozott elő a kolostor jellegzetes épülettömbje. A száműzött Kolkov báró Kazanyban, heves vodkázás közben oly érzelmesen s élethűen írta le a Nyevszkij-kolostort, hogy el se téveszthették. Jobb kéz felől a befagyott Néva. Kétségük nem lehetett, hogy a szélesen letaposott jeges út Szentpétervárra vezet be.

Benyovszky megállította a lovakat, lemászott a szánról. Szibériai bundájának a széle söpörte a havat. A bőrzsákból előszedte a kovácsolt fémkolompocskákat, nagy gonddal felkötözte a lovak szűgyhámjára. Anélkül, hogy megszólalt volna, biztatóan kacsintott Wynblath őrnagyra, akinek szüksége is volt valamiféle lelki vigasztalásra, mivel Tver óta kedélybeteg volt, megpillantva a hat éve fölégetett város iszonyú maradványait. Éjszaka váltottak utoljára lovakat, korán indultak. A grófnak arra is volt gondja, hogy az időt helyesen beosztva, a déli pihenő után visszafogja az iramot. Még a látszatot is kerülve: ne gyanúsan meghajszolt, habos lovakkal érkezzenek Pétervárra. Miután kimozgatta lábából a zsibbadást, visszamászott a szánra.

A kolostort elhagyva a sűrű erdőben szinte rájuk sötétedett, majd egyik percről a másikra tárult föl előttük az alig néhány évtizede alapított cári város nyüzsgése és szépsége. A köd errefelé már nem volt oly éles torkot kaparó, mint a hosszú tájakon. Itt valahogy meglágyult a levegő, föltámadt a szél. Nem is szél volt, hanem afféle légáramlás a Finn-öböl felől. Sós nedvességet és kémyénfüstöt hozott. Trojkájuk a vidáman csilingelő kolompocskákkal a hangulatba illő, kedélyes látvány volt, a két bundába burkolózó utas vidéki mulatságból hazafelé tartó uraságnak tűnhetett. A szembejövő és a mellettük gyorsabban elhaladó lovasoknak, más szánok utasainak meg se fordulhatott a fejében, hogy két üldözött szökevény tart a székvárosba, ezer orosz mérfölddel a hátuk mögött.

Átkeltek a befagyott Fontankán, a Néva egyik csatornáján. Túl a sarkon emeletes holland fogadó állt, bejárata fölött éjjel-nappal hajólámpa pislákolt. Alatta tengerészek zajos csoportja.

Az őrnagy előrehajolt, a fogadó felé intett.

– Ez jó lesz – mondta tatár szavakkal kevert orosz nyelven.

– Oroszok közé kell mennünk – figyelmeztette a gróf. – Egész úton orosz tisztnek adtuk ki magunkat. Nem vegyülhetünk idegenek közé.

– Hiszen tudja, hogy milyen gyalázatosán beszélek oroszul.

– Elég, ha én jól beszélek…

Benyovszky már korábban eldöntötte magában, hogy a cári városba érkezve, míg csak Oroszország területét el nem hagyják, az őrnagyot mindenütt és mindenkinek mint a komornyikját mutatja be.

Az orosz főuraktól még Szekubarban, a bundák, az élelmiszerrel megrakott zsákok és a többezer rubel mellé kapott írás, amelynek a puszta felmutatása elegendő volt ahhoz, hogy bármely faluban, mindenkit megelőzve fogatot kapjanak – a Nyevszkij-kolostort elhagyva érvényét veszítette. Miképpen a Nyizsnij Novgorod-i kormányzó különleges ajánlólevele is, akit sikeresen megtévesztettek: orosz tiszteknek adták ki magukat, akik Kiszlából sürgönyt visznek Pétervárra a kormánynak.

– Kolkov báró azt mondta – nyugtatta a gróf Wynblathot hogy a Mojka partján vannak Pétervár legjobb fogadói.

– A báró… – húzta el az őrnagy kelletlenül a száját.

A Mojka rakpartján, közel az erdőhöz és a székesegyházhoz, találtak egy orosz fogadót, amely a folyócskáról kapta a nevét: „Mojka”. Az udvari bejárat homlokzatán lámpák füzére. Afféle pislákoló diadalív. A gróf a trojkát az udvarba irányította. A tágas térség középső harmadát rondó alakú épület foglalta el. A peremén szánok és fogatok helye, az építmény maga az istálló. Mögötte jégsipkás kazal. Oldalt az udvar hosszában szerszámos kamrák, mosókonyha, élelem- és gabonaraktár. Az udvar végében ólak.

A fogadós kikémlelt az ablakon és nyomban elősietett. Mögötte a szolga. Az ő dolga volt a lovak leszerszámolása és a poggyász cipelése. A fogadós középkorú, készséget sugárzó vörösképű ember, tartása alázatos.

– Van üres szobája? – kérdezte a gróf.

A fogadós mélyen meghajolt, válasz helyett azonban ő kérdezett. – Kit tisztelhetek az urakban?

– Benyovszky gróf vagyok Magyarországról, ő pedig a komornyikom.

A vörös ember ismét meghajolt. Mélyebb alázattal. – Méltóságos uram, a legjobb szoba várja önt.

– Fürdő?

– Be van fűtve.

Benyovszky elégedetten biccentett, magához vette a pisztolyokat s a könnyű kardokat, amelyeket még Szekubárban kaptak menekítő barátaiktól, és elindult a bejárat felé. Erősen bicegett. Három centivel rövidebb volt az egyik lába. A fogadós észbe kapva sietett a vendégek után. Szélesre tárta előttük az ajtót. A szolga megragadta a zsákokat.

A keskeny dohos folyosó s a még szűkebb lépcső után tágas, kényelmes szoba várta őket. Ablaka a jeges Mojkára nézett. Állt már a közelben a Seremetyev-testvérek két egyforma háza, s odalátszott Mensikov egykori palotája, amelyben kadettiskola működött. A bútor jó ízlésre vallott. A falakat beborító szőnyegek puha kényelmében volt valami keleties hangulat.

A fogadós az ajtóban ácsorgott.

– Megfelel, méltóságos uram?

– Amíg a fürdőben vagyunk, állíttasson be ide még egy ágyat – mutatott Benyovszky a kiszemelt helyre.

– Kinek a részére?

– A kísérőmnek.

A fogadós meghökkent, csaknem kicsúszott a száján, hogy az inasok számára elkülönített szobát tart a földszinten. Ha valamely úrnak az volt a kívánsága, hogy az inasa állandóan kéznél legyen, kutya módjára a földön aludt. A fogadós arca mindazonáltal meg se rezzent.

– Meglesz, méltóságos uram.

– Küldessen föl egy kanna forró teát – rendelkezett a gróf.

– Másféle italt? – érdeklődött a fogadós. – Hozhatok finom öreg vodkát, rozsból kétszer főzve, gyöngén hígítva.

– Hozzon belőle.

– Vacsorára ötféle étel van. Gyönge szárnyas is.

– Erősebb hús?

– Szopós malac friss kásával töltve. Vadhús főtt benne. A gróf bólintott. – Levesnek főzessen üres scsit, káposztából és hagymából. Miután a fogadós becsukta maga mögött az ajtót, Benyovszky ledobta a kucsmát, a bundát, és szemügyre vette a környéket. Sokáig időzött az ablaknál, óvatosan leskelődött a függöny takarásában. Az esti sötétségben tisztán látszott a Vasziljev-sziget csúcsán a két, harminc méteres oszlop lángpislákolása. Nem volt messzebb háromszáz méternél.

– Innen könnyebb lesz eljutni Hollandiába, mint Kazanybói – kacsintott az őrnagyra.

A bunda és a kucsma nélkül látszott, hogy az ifjú, erős termetű és harcedzett férfit megviselte a hosszú menekülés. A szürke orosz ing kiemelte az európai divat szerint borotvált arc nyúzott csontosságát. Természetesen göndörödő haja csomókban, gondozatlan. A viaszos sápadtság a hosszantartó lázas betegségek maradványa. Az erős szemöldökcsont védelmében megfakult a szem fénye, kihúnyt belőle a jellegzetesen fiatalos, mondhatni: romantikus érdeklődés.

– A veszély nem múlt el – figyelmeztette az őrnagy.

Fél fejjel magasabb volt a grófnál. Afféle északi óriástermet. Annyival esetlenebb is. Az állványra dobta a bundáját, lecsatolta széles övét, amelynek belsejében rejtette el a pénzét.

– Legalább két-három nap előnyünk van – mondta Benyovszky. – Ha egyáltalán a nyomunkra tudnak akadni. Bármely irányba menekülhettünk.

– Azt azért sejtik, hogy nem Szibéria felé.

– Az orosz uraknak jó okuk van rá, hogy hallgassanak rólunk.

– Azok valóban nem fognak árulkodni – lapogatta az őrnagy tömött, fehérszőke bajuszát.

Benyovszky az övéből előszedte a menekülés alatt jó szolgálatot tett ajánló leveleket.

– Ezekre nincs többé szükség. Ha megtalálják nálunk, könnyen rajtaveszthetünk.

Meggyújtotta. Míg égett a papír, bánatos mosollyal ismételgette, mint aki nehéz szívvel búcsúzik:

– Podrusna, podrusna, drága podrusna…

A fürdőben a két fadézsát lepedőkből összevarrt illemfal választotta el egymástól. A falak izzadtak a gőzben, a farácsok csúsztak a síkosságtól. A szellőző ablakból csomóba kötött mentafű lógott, semlegesíteni a dohos szagot. A szolga kancsóval a kezében készenlétben állt, hogy a forró vizet a fürdőző kívánsága szerint langyosítsa. A gróf ledobta magáról a köntöst, belepaskolt a vízbe. Töltetett hozzá két kancsó jegeset, aztán nyakig merült. A lepedőfalon túl az őrnagy prüszkölt, krákogott a másik dézsában.

A gróf és az őrnagy kapcsolata hagyományos katonabarátság volt, két férfi bajtársi, már-már testvéri szövetsége a bajban. Fogadkozások és esküdözések nélkül. A dnyeszteri átkelésnél találkoztak először, dühödten átkozva a chotymi pasát, aki meghiúsította, hogy Benyovszky az ezredének Brahánál hidat verjen. A gróf végül a lengyel kisvárost megkerülve, északon tudott átkelni a folyón. Stratégiai szempontból nehéz helyzetbe került, és ha Izmajlov orosz tábornok nem követ el szinte gyermeteg taktikai hibát, túlerejével órák alatt felmorzsolhatta volna Benyovszky ezredét. Két nappal később egy szökevény lengyel katona árulása miatt a gróf és az őrnagy együtt estek Brinken ezredes fogságába. Benyovszky az egyenlőtlen küzdelemben két kardvágást kapott, majd egy közelben lecsapódó, ócskavassal töltött ágyúgolyó szilánkjai leterítették. Wynblath talált rá. A gróf eszméleténél volt: – Egyszer már kis híján az oroszok kezére jutottam – nyögte –, amikor Aprakszin tábornok emberei kilőtték alólam a lovat, de mielőtt Kijevbe hajtottak volna, a barátaim kétezer aranyért kiváltottak…

Az őrnagy látva Benyovszky sebeinek súlyosságát, fölnyalábolta és a karjaiba vitte a fővezérségre. A becses és régóta üldözött Benyovszky grófot Blanchard francia sebész operálta meg, s úgy-ahogy meg is gyógyította. Hónapokkal később Nizymben ugyancsak az őrnagy támogatta be a testileg teljesen legyöngült, két mankó segítségével menetelő grófot egy német kereskedő házába, miután végleg kidőlt a Kazany felé hajtott foglyok sorából. Az útjaik, úgy tűnt, végleg szétváltak Nizymben, de a sors úgy hozta, hogy később Kazanyban ismét találkoztak.

A gróf akkor mászott ki a dézsából, amikor a fürdővíz már csaknem hideg volt. Nem kímélte a kardvágásoktól érzékeny forradásokat a kartácstól darabokra zúzott és szabdalt lábát sem, amelynek szárcsontját a francia sebész valahogy összerakta. A tégelyből kikotorta a maradék sebkenőcsöt, melyet még a kazanyi patikus kevert neki, és bekente a forradásait. Belebújta köntösébe és fölment a szobájába, a fürdőben hagyva a még lubickoló őrnagyot.

A vacsorára nem lehetett panaszuk. Nagy étvággyal falatoztak. A menekülés alatt ételben nem volt hiányuk, mindenre futotta, de nyomasztotta őket a leleplezéstől és az elfogatásiéi való állandó félelem. Az ételnek nem is érezték az ízét, igyekeztek mielőbb befalni, hogy sürgősen továbbállhassanak. Most, előnyük biztos tudatában megnyugodva, nemcsak hogy megjött a farkasétvágyuk, de az ízek finomságaira is jutott figyelem.

– Máig nem értem – jegyezte meg a gróf a malachús darabolása közben hogy a kormányzó tisztje futni hagyott.

– Szerencse, hogy inasnak nézte.

– Mindnyájunk szerencséje.

– A hadnagy álmában se gondolta, hogy a kazanyi orosz és tatár főurak barátja éjnek idején, gyertyával a kezében saját maga megy ajtót nyitni a rajtaütő katonáknak.

– Ahogy visszaemlékszem az arcára, túl fiatal volt. Aligha lehetett nagy tapasztalata a letartóztatásban.

– Az éjjel megjelent álmomban – mondta Wynblath.

– A hadnagy? De hiszen, nem is látta személyesen.

– Elég pontosan és hidegvérrel írta le, hogy álmodhassak róla.

Vacsora után megittak egy pint litvániai édes vörösbort. A gróf lefekvés előtt gondosan eloltotta a lámpát, sokáig kémlelt az ablakból A világító oszlopok sárga fénye nyugtalanul lobogott az éjszakában. A katedrális harangja negyedóránként kondult. Az őrnagy hangosan horkolt az ágyán, Benyovszky pedig gondolatban november hatodikénak éjszakáján időzött, amikor a kormányzó hadnagya kivont karddal, a háta mögött tíz szuronyos katonával érte jött: – Itthon van-e a fogoly? – rivallt Benyovszkyra, aki csak annyit tudott válaszolni, hogy: – Igen… Mire a tiszt kikapta az inasnak nézett gróf kezéből a gyertyát, és felrohant az emeletre, maga után vezényelve a katonákat. A grófnak annyi ideje maradt, hogy úgy ahogy volt, az őrnagy közeli szállására rohanjon Az este folyamán kapott titkos üzenet igaznak bizonyult, miszerint az összeesküvő urak társaságából két egymással gyakran acsarkodó orosz bojár összeveszett, állítólag kardot is rántottak, majd egyikük – Antonov – félrészegen felrohant a várba a kormányzóhoz, és beárulta az összeesküvést. Ám belekezdve a titkok feltárásába, tettétől és a kormányzó haragjától hirtelen megrémült és kijózanodott. Hogy saját magát és barátait is mentse, azt vallotta, hogy a tatárok a lengyel foglyokkal szövetkezve szervezkednek, és Benyovszky a vezetőjük. Habozásra nem maradt idő. Wynblath csizmát, ruhát a sajátjából adott a grófnak, és igyekeztek mielőbb kifelé Kazanybói. Reggel egy közeli faluban lovakat vásároltak. Délben már Szekubarban zörgettek Volkov palotájának az ajtaján. Az orosz főúr, más helybeli nemesekkel egyik szorgalmazója volta kazanyi kormányzó elleni szervezkedés­nek. Arcára kiült a rémület, miközben Benyovszkyék beszámolóját hallgatta Tisztában volt azzal, hogy a gróf elfogása beláthatatlan következményeket zúdíthat reá és társaira. Barátaival összefogva a szökevényeket útravaló ruházattal, pénzzel, élelmiszerrel bőségesen ellátta, fogatot adott, és a menekülésben kiváltságokat biztosító „podrusnával” tetézve még aznap útnak indította őket Szentpétervár felé.

A gróf, miután az ablakból ismét alaposan szemügyre vette a környéket, lefeküdt. – A szerencse valóban a kegyeibe fogadott bennünket – gondolta elégedetten. Bár az őrnagy egyre förtelmesebben hortyogott, gyorsan elnyomta az álom.

Másnap reggeli után városiasán öltözött fel. Az őrnagyot a fogadóban hagyta, s gyalog indult, hogy patikát keres, majd kisétál a kereskedelmi kikötőbe: készül-e külföldi hajó elhagyni Pétervárt. Patikát keresve nemcsak a figyelmét, de a hangulatát is megragadta az évek óta épülő-bővülő árkádos üzletsor, a földszintes-egyemeletes épületekben lüktető európainak és keletinek nyüzsgő keveréke.

A patika ajtajára szerelt figyelmeztető csengő hangja még el se szállt a vegyszeres szagú csöndben, a hátsó helyiségből máris elősietett a patikus, nyeles nagyítót tartva a kezében.

Szikár, kíváncsi tekintetű férfi. A gróf úgy gondolta: északi származás lehet. Svéd vagy finn. Esetleg holland. Orosz semmiképp.

– Sebkenőcsre volna szükségem – mondta.

– Kérdés, hogy mikor keletkezett a seb.

Benyovszky nem akarta megmutatni lábán a csúnya hegeket.

– Mondjuk, hogy nyolc hónapja.

A patikus válogatott a tégelyek között, végül az egyiket felnyitotta, megszagolta, az ujjhegyét beledugta, s amit az ujja fölvett, elmaszatoíta a kézfején.

– Ez biztosan megfelel – nyújtotta a tégelyt. – Rajta van a nevem, ha elfogy, könnyebben megtalál. A barátait is szívesen látom, ha orvosságra van szükségük.

Benyovszky megnézte a címkét: Bauer.

– Csak nem német? – kérdezte.

– Danzigi vagyok.

– Mondhatom a barátaimnak, hogy Amszterdamban se készítenek jobb kenőcsöt? – nyúlt a gróf az erszényért.

A patikus meglepődött. – Járt ön Hollandiában?

– Igen. Most ismét oda készülök. Alkalmas hajót keresek.

– Ismerek egy hajóskapitányt, aki szintén oda készül.

– Orosz?

– Holland. Régi vevőm. Nálam szokta feltölteni a hajópatikát. Idevárom ma délben. Már előkészítettem a rendelést – mutatott a danzigi ember az asztalon tornyosuló zacskóra és dobozokra.

A gróf nem sejtett csapdát, bár valahogy túl gyorsan és könnyen hullott ölébe az ajánlat.

– Mit mondhatok? Ki lenne az utas? – érdeklődött a patikus, mintha máris rendeződtek volna a dolgok.

A gróf nem tartotta szükségesnek, hogy elhallgassa a nevét.

– Benyovszky Móric vagyok. Magyar gróf. A komornyikommal utazom. Ö jelenleg a fogadóban tartózkodik.

A patikus helybenhagyólag biccentett. Megszámolta és eltette a kenőcs árát.

– Délben visszajövök – ígérte Benyovszky távozóban.

Nem ment vissza a fogadóba, hogy az őrnaggyal megbeszélje a teendőket. Az egyéniségé­től távol állt a közös döntés ideája, nem sokra tartotta, bár tisztában volt a többféle megközelítés előnyeivel, de úgy gondolta: egyedül kell vállalnia a sikert s a kudarcot is. Végigballagott a Gosztyinnijon, egyik-másik üzletbe be is nézett. Szemügyre vette az épülő emeleteket, mint aki a még sohase látott városban mindent alaposan az emlékezetébe akar vésni. Kién/e a széles Néva partjára, elámult az épületek szépségén és hatalmasságán. Különösen a katedrális százhúsz méter magas tornya ragadta meg. Előző este a fogadó ablakából csak sejthette a méreteit. Hihetetlennek tetszett, hogy hetven éve itt még nyoma se volt ennek az építészeti gazdagságnak. Ha ezen a tájon egyáltalán várost emlegettek a finnek vagy a svédek, az a tó partján fekvő Lagoda volt.

Szállingózni kezdett a hó. A novembervégi hangulat egyszerre téliessé változott. A gróf visszaindulta patikába. A holland kapitány már várta. Negyven év körüli férfi, a súlya mázsánál bizonnyal több. Arcát szürkülő vikingszakáll övezte. Vastag, hurkás karjait épp hogy keresztbe tudta fűzni a mellén.

– Jörgen kapitány – mutatta be a patikus.

– Benyovszky – viszonozta a gróf. Egy pillanatra fölrémlett benne a gyanú: valóban ez a kapitány neve? A következő pillanat elnyomta a gyanakvását.

A patikus gabonapálinkával kínálta őket, a gróf azonban elhárította az italt. A kapitány is csak egyetlen kortyot ivott, hogy kiöblítse a száját.

– Sürgős az utazás? – érdeklődött.

– Annyira nem – nézett vele farkasszemet Benyovszky.

– Mennyire?

– Hogy nem minden áron.

– Az utazásnak mindig nagy ára van. Függ persze, a személyektől és az elvárt kényelemtől.

– Ketten utazunk. Én és a komornyikom.

– Ha sürgős, nem fog gondot okozni, ha nincsenek rendben a papírok. Az se baj, ha egyáltalán nincs papír…

– Mennyit kér? – szakította félbe a gróf.

A kapitány nem először vett föl a hajójára gyanúsnak minősíthető személyeket. Tapasztalt ember volt.

– Ötszáz arany – mondta.

A grófnak a szeme se rebbent.

– Rendben van. Hollandiában fizetek. Ha szükségesnek véli, váltót adok előre.

Jörgen figyelmesen tanulmányozta Benyovszky arcát, a tekintetét valósággal belefúrta a szemébe. Sokára válaszolt.

– Feltételezem, hogy ön Oroszország határán kívül gazdag ember,

– Az vagyok – válaszolt a gróf. – A nagybátyám, akitől a vagyonomat örököltem, kormányzó volt Litvániában.

– Akkor nem kutatom a sürgős utazás okát.

– Mondtam már önnek, hogy nem sürgős.

– Hajnalban fölszedjük a horgonyt.

– Hány tonnás a hajója?

– Háromszázötven.

– Melyik társaság tulajdona? – kérdezte a gróf olyan hangsúllyal, hogy érezhető legyen: tájékozottá hajózásban.

– Kelet-lndia.

Benyovszky arca földerült. Kedvezőbb választ nem kaphatott volna. Mindent tudott a százötven éves holland Kelet-lndia Társaságról, amelynek önálló hadserege és monopóliuma volt az indiai kereskedelemre, uralta az egész keleti földrészt. Nem volt véletlen, hogy a húsz évvel később alapított ugyancsak holland Nyugat-Indiai Társaság kereskedelmi érdeklődése már csak az amerikai földrész felé fordulhatott sikerrel.

– A Tenger Leányán tanultam meg kezelni a műszereket – mondta bizonyos büszkeség­gel –, és hogy hogyan kell kiszámítani a sarkmagasságot.

– Ön? – ámulta kapitány.

A Tenger Leánya a társaság iskolahajója volt.

– Az imént említett nagybátyám halála miatt hiúsult meg a jávai utazásom – mondta Benyovszky.

A kapitány holland nyelvre váltott. A gróf jelentéktelen hibákkal hollandul válaszolt. Úgy tűnt, Jörgen tartózkodása fölengedett, sőt, fellobbant a kíváncsisága: valójában kiféle lehet ez a csupasz képű, furcsa szemállású fiatalember.

– Tekintse meg a hajómat – ajánlotta.

Útközben megkérdezte:

– Mi történt a lábával?

– Harctéri sebesülés.

A vízpartig nem beszéltek többet.

Benyovszky arra számított, hogy a kapitány a parancsnoki kajütbe invitálja, de a hajóra se hívta föl, megállt a kereskedelmi kikötő rakpartján, egy háromárbócos hajó mellett. A neve egy évszám 7 759. Hatalmas, vörös számok. A vízrebocsátás éve.

– Ó az – mondta Jörgen.

A gróf érdekesnek, mi több, feltűnőnek találta, hogy a hajót francia szokás szerint kékre

festették, vörös hosszanti sávokkal színezve. Az ágyúnyílások fedele is vörös volt. Az egyszerűbb orrkiképzésből megállapította, hogy az 7759 bark-építésű.

– Mit szállít? – kérdezte.

– Szőrmét és gabonát.

A kapitány hatalmas kesztyűivel csapkodta magáról a friss havat.

– Éjfélre legyenek készenlétben – mondta. – A hídlábnál találkozunk. Abban a percben, amikor a katedrális elütötte a tizenkettőt, ön és a komornyikja ott várjon rám. Csomagjuk annyi legyen, amennyi kézben elvihető. Esetleg egy könnyű zsák.

További magyarázatra nem volt szükség.

Benyovszky visszatért a fogadóba, és beszámolt az őrnagynak. A délutánt azzal töltötték, hogy egy zsákba gondosan összeválogatták, amire a tengeri utazás alatt szükségük lehetett. A pisztolyokat magukhoz vették, a kardokat és egyéb fölösleges holmit a szekrénybe gyömöszölték.

Nem sokkal az éjféli harangütés előtt értek ki a Névához. Rövid ideig fel s alá sétáltak a híd körül, mint akiknek semmi titkolnivalójuk, majd a hídláb árnyékába húzódtak. A tizenkét harangkondulás beleúszott a sötét éjszakába. A kapitány késett. A harang már az éjfél utáni első negyedet is elütötte.

– Ennek fele se tréfa – morogta Wynblath.

– Ráadásul most már vissza se mehetünk a fogadóba – bosszankodott a gróf.

Újabb hosszú percek múltával imbolygó fény bukkant föl s közeledett a rakparton: Jörgen lámpása. Benyovszky föllélegezve lépett elő a hídláb takarásából. Nem volt szokása a hálálkodás, de a nyomasztó hangulat várakozásból fölocsúdva kis híján magához ölelte volna a kapitányt.

Abban a pillanatban fegyveres katonák ugrottak elő a híd más zugaiból. Megragadták a grófot és az őrnagyot, leteperték és megkötözték őket. A kapitány közben a lámpásával együtt eltűnt.

Benyovszkyt és az őrnagyot a pétervári rendőrség épületébe hurcolták. Wynblathot letuszkolták a pincébe, a grófot azonnal a rendőrfőnök elé vezették. Csecserin gróf nemcsak várta Benyovszkyt, de alaposan fel is készült a kihallgatására. íróasztalán a titkárának előre tollba mondott kérdések. A magas, tagbaszakadt, ötven év fölötti tarkopasz férfi mindazonáltal idegesnek, vagy inkább lámpalázasnak tűnt. A két őrző katonát az ajtóhoz rendelte, ő maga odasétált az összevert grófhoz. Szemügyre vette ütésektől felvérzett arcát. Az óraláncát morzsolgatva igyekezett közömbös képet vágni. Az íróasztal közelében elhelyezett karosszékbe vetette magát, nem kímélve frissen vasalt uniformisát. A kárpitozott kanapéra mutatott.

– Üljön le oda!

A rendőrfőnök a kinyújtott karjával épp hogy elérte az íróasztalról a papírjait. Cvikkerét az orrára csippentette.

– Kicsoda ön? – kérdezte.

A gróf félelem nélkül válaszolt. – Benyovszky Móric Ágost vagyok. Magyar főnemes.

– Nem lengyel? – pillantott föl Csecserin.

– Születésem szerint magyar, vagyonom szerint litván.

– Hol született?

– Verbón.

– Melyik kormányzósághoz tartozik?

– Verbó Magyarországon van. Nyitra vármegyében.

– Hány éves ön?

– Huszonnyolc.

– Vallása?

– Keresztény.

– Atyja ?

– Benyovszky Sámuel, a császári hadsereg lovassági tábornoka. Kilenc éve halott,

– Első csatája?

– Tizenhárom éve Lozowitznál. Braun tábornok vezénylete alatt.

Csecserin gondolkodóba eset.

– De hiszen, ön akkor még gyermek volt.

– Már nem egészen.

– Mint hadnagy léptem be a Siebenschein-ezredbe. Előtte a bécsi udvarnál kaptam szellemi és katonai nevelést.

– Kiknek a parancsnoksága alatt szolgált?

– Lotharingiai Károly herceg – sorolta Benyovszky –, Schweidnitz tábornok, Laudon tábornok. A fontosak közül.

Csecserin levette orráról a csiptetőt, úgy nézte Benyovszkyt.

– És Czarnecki tábornagy?

A grófnak a szeme se rebbent. Számított arra, hogy a lengyel konföderációhoz fűződő kapcsolatairól be kell számolnia. Úgy gondolta, válaszaival lépésről lépésre vezeti majd a rendőrfőnököt, minél távolabb a kazanyi összeesküvéstől.

– Czarnecki ezredessé nevezett ki Krakkóban.

Csecserin kiegészítette.

– Midőn a mi Panyin grófunk ostrom alatt tartotta a várost.

Benyovszky hátán végigfutott a hideg. Azt gondolta: – Ezek sokkal többet tudnak rólam, mint sejtettem…

– Így történt – bólintott.

– Letette ön az esküt a konföderációnak?

– Még előző évben, amikor Varsóban jártam.

– Tehát ön esküt tett, hogy a konföderációt ismeri el a lengyel köztársaság egyedüli kormányának. Csak nekik engedelmeskedik, fegyvert fog mellettük, és addig el nem hagyja a konföderáció zászlaját, amíg az oroszok Lengyelországban vannak. Mi késztetett egy magyar születésű grófot, hogy ilyen fogadalmat tegyen?

– Családi kötelezettség.

– Fejtse ki részletesebben.

Benyovszky nem nagyított föl s nem hallgatott el semmit. Elmondta a rendőrfőnöknek, hogy az apja s az anyja ugyanazon évben hunytak el, az anyja első házasságából született mostohatestvérei és a bécsi udvarnál befolyásos sógorai ki akarták semmizni a Benyovszky- árvákat, mint ahogy ki is semmizték.

– Amikor megkaptam a hírt erről a gyalázatról – mondta a gróf –, a tábornokom enge­délyével azonnal hazatértem Verbóba. A kastélyt már megszállták a sógoraim. A cselédség szabályosan kituszkolt a családi birtokomról. Három kistestvéremet egy tót nemes fogadta be. A legkisebb, Emánuel még karonülő volt. Akkor elhatároztam, hogy erőszakkal szerzem vissza a jogos örökséget…

A rendőrfőnök közbeszólás nélkül, rezzenéstelen arccal hallgatta a történetet, majd csúfondáros fintort vágott.

A gróf sietett a magyarázattal.

– A magyar törvények lehetővé teszik, hogy a birtokából kiűzött jogos birtokos egy éven belül, akár erőszakkal is visszaszerezheti az örökségét. Ezzel a törvénnyel éltem. Köznemese­ket toboroztam, és kivertem a sógoraimat az apai örökségből. Rohantak Bécsbe, és följelentettek, mint zendülőt. Az udvari kancellária erre föl kiadta ellenem az elfogató parancsot. Menekülnöm kellett az országból. A nagybátyámhoz mentem Litvániába, aki korábban is hívott már magához, mivel egyedül élt.

– Tud ön arról, hogy a francia király tetemes pénzt adott a lengyel konföderált csapatok megsegítésére? – szólt közbe Csecserin.

– Erről nincs tudomásom.

– Márpedig önöket a francia király pénzéből tartották.

– Csak megismételhetem, hogy erről nincs tudomásom. A nagybátyám sztaroszta volt, ami litván viszonyok között a kormányzói tisztségnek felel meg. Roppant vagyonát, alighogy megérkeztem, reám Íratta.

– Ha önnek valóban az a szándéka, hogy elhagyja Oroszországot, és visszatér litvániai birtokára, miért akart mégis Hollandiába utazni?

– Legfőbb ok, hogy a sorsom épp ezzel a holland kapitánnyal hozott össze – válaszolta Benyovszky. – Megígérte, hogy fölvesz a hajójára. Különben bármely hajó megfelelt volna, amelyik kivisz Oroszországból. Danzigban tengerészetet tanultam, több tengeri utat tettem Hamburgba, Amszterdamba és olyan angol kikötőbe, mint Plymouth.

– Aprakszin tábornok egyszer elfogta önt – pillantott a rendőrfőnök a papírjaiba –, de a lengyel barátai kiváltották.

– Így történt.

– Hogyan került most mégis Pétervárra?

Benyovszky hallgatott. Kelepcében volt.

– Ki az az ember, akit ön az inasának nevez?

– A komornyikom.

– Ha elhihetném ezt a váiaszt, ön nem ülne itt.

A gróf sokára válaszolt.

– Wynblath őrnagyról van szó – vallotta be, annak a kockázatnak a tudatában, hogy a valódi név kiinduló pontja lehet az újabb és újabb és veszélyesebb faggatásnak, de nem akarta az őrnagyot a háta mögött egy könnyen leleplezhető hazugsággal nehéz helyzetbe hozni.

– Miért adta ki az inasának? – kérdezte Csecserin.

– Pusztán a költségek kímélése miatt.

– Honnan van önnek pénze az utazáshoz?

– Váltót akartam adni.

– Miért jöttek Pétervárra?

– Úgy véltük, hogy innen könnyebben utazhatunk el Oroszországból.

– Családos ember ön?

– Igen. A feleségemet tavaly nyáron Magyarországon hagytam.

– Hogy fegyverrel a konföderáltak mellé állhasson – mosolygott gúnyosan Csecserin. Nyilvánvaló volt, hogy nem hisz Benyovszkynak.

– Értem jöttek Lengyelországból.

– Gyermeke van?

– A feleségem várandós volt, amikor Krakkóba indultam.

Csecserin egyetlen kérdéssel leterítette: hitvány férfivá aljasult a családszerető rendőrfőnök szemében, hiszen előbbre valónak tartotta a bűnös eszmék védelmezését, a vérontást, idegen emberi életek kioltását, minta saját családját. Fölrémlett Hönsch Zsuzsanna szelíd, szomorú mosolya. – Menjen csak – bíztatta –, de jöjjön haza mihamarabb… Aznap reggel bő asszonyi ruhát vett magára, redői alatt alig látszott hasának gömbölyűsége. Apósa, a szepességi nemes előző este óta nem mutatkozott. Benyovszky azóta se tudta: megszületett-e a gyermek? Fiú lett vagy leány? Nem kapott hírt felőlük, őt pedig tovasodorták a hadbavonulások és az egymást követő ütközetek.

A rendőrfőnök elérkezettnek látta az időt, hogy föltegye végre azt a kérdést, amiért Benyovszkyt maga elé rendelte. – Szökésben vannak az őrnaggyal?

A kérdés, mint egy elővillanó bárd.

A gróf elsápadt. Megértette, hogy már az első pillanattól vesztes volt.

– Honnan jönnek? – kérdezte Csecserin.

Benyovszky nem válaszolt. A hallgatás volt az egyetlen lehetséges válasz, amit adhatott.

Félrevezető szándékkal megnevezhetett volna valamely helységeket, mint például Chotym, Kijev, esetleg Zambor, de a rendőrfőnök ismerve ezen helyek földrajzi és stratégiai szerepét, joggal tehette volna fel az újabb s lényegbe vágó kérdést: ha oly közel volt Pulawski tábornokhoz, miért nem indult utána Magyarországra? Esetleg Litvániába? Mit keres Péterváron?

– Miért nem válaszol, Benyovszky gróf?

Hosszú csöndben ültek. A makacs hallgatás elvette a rendőrfőnök türelmét.

– Mit tehetek, ha ön így akarja? – állt fel végül.

Világosodott, amikor Benyovszkyt átvitték az erdőbe, és egy föld alatti zárkába csukták. Az őrnagytól messze elkülönítve.