Nincsen jövő, csupán jelen,
amely a múltat elvitatja,
ődöngsz a piactereken
alkalmi zsákolást kutatva,
nem fekszi meg a krumpli, hagyma
a gyomrod – vállad nyomja csak,
melynek sajgása már sugallja:
minek a lét, ha nincs tudat?
Végül üres levesre sem
telik, csak egy lyukas kalapra,
mellyel az utcaszegleten
csücsülsz, arcodat eltakarva,
mert még a szégyen visszatartja
lefoszló méltóságodat –
legalább ennyit adj magadra.
Minek a lét, ha nincs tudat?
Nem így képzelted, azt hiszem,
az égre nézel megcsalatva,
de ott se gondol senkisem
se rád, sem elvetélt fiadra,
ha ölsz – az Isten lelke rajta!
De jobb, ha felkötöd magad
egy néked rendelt lámpavasra –
minek a lét, ha nincs tudat?
Barátom, rangod rongyod adja,
amely pucér segget mutat
és már a kérdést sem takarja:
minek a lét, ha nincs tudat?
Ha kollaborálás volt itthon maradni
egy fűtetlen, kilyukadt falú ország
kicsit-nagyot didergető fagyában
s az „eltiport szabadság” tehetetlen
siratása helyett éledve élni
a munka szabadságával s bár hajladozva,
de zokszó nélkül gyűjteni a rőzsét;
ha kollaborálás volt a kérlelhetetlen
gondoskodás, amely nem
kegyelmezett a verítékezésnek,
erőszakos úton késztetve belső
sugárzástól s nem izzadtságtól fényes
homlokkal járni s tágasabban élni
viskókba szűkült sorsú milliókat;
ha kollaborálás volt megalkuvóan
elfogadni annak bizonyosságát,
hogy „holnap is lesz munka és ebéd” s nem
csupán nekem, de még tízmilliónyi
kollaboránsnak – akkor eme sértő
idegen szónak oly szép a zenéje,
mintha maga az Úristen dicsérne.
Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas –
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a hántás, enyhült itt a bánat,
még az se fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.
A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.
Üsd a tótot és a rácot –
de még jobb, ha kicsinálod,
oláhnak lyukaszd ki bőrét
s perzseld fel a legelőjét.
Itt üzletel, valutázik,
honleányokkal cicázik
tálján, pólyák, sváb és ruszki –
őket sem árt farbarúgni.
Ennyi gúnynév nációkra
más nyelvekben hogy is volna?
Csak a miénk ilyen gazdag –
szólj le mást, ha jó magyar vagy!
Legtöbb gőggel arra tekints,
akinek még gúnyneve sincs:
az arabot, zsidót cigányt
közös pöcegödörbe hányd.
S ha tisztára takarítja
életterét majd a szittya:
nem hét, hanem három színben
ragyog a szivárvány is fenn!
1.
A városi rendőrkapitányság nyomozó osztályának őrnagyi rangú vezetője kopottas íróasztal mögött ült. Görnyedt volt és feltűnően sápadt. Bifokális szemüveget viselt s minthogy a kettős lencse alsó részén át közeire, felső részén távolabbra látott, gyakorta mozgatta le-föl a fejét, attól függően, hogy mit akart nézni. Simán hátrafésült, vékonyszálú haját ezért sűrűn igazgatnia kellett, mert ha előrehajolt, menten a füleire omlott.
Rajta kívül két ember tartózkodott a szobában: a gladiátor termetű előzetes meg a vele összebilincselt, jóval alacsonyabb közrendőr.
– Neve? – csillantotta szemüvegét szigorral a civil ruhás őrnagy az okmányok szerint harmincéves, bozontos szemöldökű, borostás, de amúgy jámbor ábrázatú óriásra.
– Pap fia vagyok, pap. Apám apja is az volt. Annak az apja is. Amannak az apja is.
Az őrnagy az asztalon halmozódó papírokba lapozott majd kiemelte fejét. Gyors mozdulattal a hajába túrt és ismét az előzetesre szögezte gyűrött környékű szemét.
– Itt az áll – mondta –, hogy magát Csokaji Bertalannak hívják, és nem Pappnak.
– Pap fia vagyok, pap – hangzott a válasz. – Kilenc ükapám családjában az első-fi mindig pap lett. Legelső ükapám hátából szíjat hasíttatott Kond vezér, aki Hunor leszármazottja volt, mert táltos létére hibás irányt mutatott a vadászoknak, akik ezért nem nyilazhattak szarvasokat az erdőben.
– Maga tehát nem a neve szerint, hanem a foglalkozása szerint pap?
A közrendőr, aki eddig laza tartásban állt, most kihúzta magát és megszólalt: – Azt csak hiszi, vagy kitalálta ez a sükebóka. Miképpen lehetne pap, aki rakodómunkás a vasútnál?
Felettese rávillanó, zord tekintetéből megérthette, hogy fölösen kotyogott. Méginkább vigyázzba merevedett és riadtan várta a szóbeli dorgálást, amely azonban elmaradt. Az őrnagy a sárga dossziéba gyűjtött iratok fölé görnyedt s időnként alsó ajkához érintve mutatóujját, komótosan lapozgatott.
– Pap fia vagyok, pap! – emelte fel hangját az előzetes. – Kilenc ükapámig visszamenően öröklődött a tudományunk, hogy beteg állatokat és embereket gyógyítsunk, és öröklődött a feladatunk, hogy keressük a jelet, amely az istenek lakóhelyéhez vezet.
Az őrnagy homloka ráncokba gyúródott, s szemüvege fölött nézett a háborgóra.
– Az istenek lakóhelyéhez vezető jel megmutatkozhat például cement alakjában is? Tudniillik az a vád maga ellen, Csokaji barátom, hogy ellopott egy vagon cementet. A zsákokban kereste az isteneket?
A közrendőr elégtételt érezve vigyorintott. Csokaji ellenben vagy nem értette, vagy nem akarta érteni az őrnagy szavaiból sistergő gúnyt, ezért higgadtan, felvilágosító jelleggel magyarázta: – Az istenek lakóhelyéhez vezető jel sokféle alakot ölthet. Sorban a hetedik ükapám nappali fényességet látott éjszaka, de amikor felnyúlt a Holdhoz, és egy felhő mögé tolta, akkor a fényesség eltűnt, vagyis hamis volt a jel, mert csak a Hold által fénylett, a Hold nélkül pedig…
– Ide hallgasson! – vágott közbe az őrnagy. Felállt és púpos tartással kilépkedett az íróasztal mögül. – Magát én elmeorvosi vizsgálatra küldöm. Nem bánom, ha kitart ennél a papmesénél, de tisztelettel ajánlom, hogy dúsítsa kissé, ha félre akarja vezetni az orvost is. Mondja például, hogy nyolc éve lóg anyukája az állomás falán, mert azt képzeli, hogy ő telefon. Adja be az elmeorvosnak, hogy négyszögletes kerekű autón száguldozik a bácsikája, gyémántokat bányászik a köldökéből a nénikéje, a nővére minden hónapban kihúzatja egyik ép fogát és a párnája alá dugdossa, apukája pedig templomokat gyújtogat.
A rendőrből elfojthatatlan röhögés buggyant fel. Bertalan viszont csodálkozva kérdezte: – Apám? Hozzám hasonlóan pap volt, amíg élt. Miért gyújtogatna templomokat egy pap?
Az őrnagy legyintett és hátat fordított.
– Vezesse el! – adta ki az utasítást. Mielőtt azonban a kényszer-páros az ajtóig érhetett volna, gyorsan visszaperdült és új utasítást adott: – Vegye le a bilincset, és hagyjon vele magamra!
2.
A közép-európai középszintű hivatali szobák egyen-bútorzatához tartozó, egyen-fotelok egyikébe huppant az őrnagy és helyet mutatott a másikban Csokaji Bertalannak. Leemelte fémkeretes szemüvegét, s egy posztódarabbal tisztogatni kezdte. Leginkább zsörtölődésnek hatott, ahogyan – látszat szerint foglalatosságára összepontosítva –, dörmögött.
– Miért nem akar maga együttműködni velem? Ha így folytatja, akadhat bíróság, amelyik elítéli.
– Sok bíró van, uram, de igazság csak egy.
Meglepve kapta tekintetét az őrnagy a roggyantan álló Góliátra.
– Ez az! Milyen pontosan látja?! Szerintem is egy igazság létezik, és ez a maga oldalán van! Ezt akarom bizonyítani, ember! Én, a bűnüldöző, én akarom bizonyítani, hogy maga ártatlan! Ezért vettem ki a maga ügyét a beosztottam kezéből, akit ezzel nyilván egy életre vérig sértettem. Ugyanakkor magamra haragítottam a feljebbvalóimat is. Kifogásolják, hogy egy piti tolvajlási ügyre ennyi energiát meg pénzt pazarolok, ráadásul ezzel az önfejű totojázásommal rontom a rendőrség renoméját. – Fülére akasztotta a szemüvegét és hátradőlt. – Foglaljon helyet. – A szoba távoli sarkába figyelt, mintha ott keresne valamit, és mellékesen jegyezte meg: – Renomé…az…rang… Tudja, annak örülnének igazán a főnökeim, ha nyugdíjba mennék, hiszen benne is vagyok a korban. – Pulykaméreg öntötte el, és Bertalanra rivallt: – Üljön már le!
Megszeppenten, mégis tétován tanulmányozta befűzetlen bakancsát Bertalan, kicsit megkapargatta száraz sárfoltoktól tarka nadrágja kifeslett térdét, de végül elszánta magát, és a fotelbe ereszkedett. Izegve-mozogva bele is fészkelte magát, miközben kigombolta szürke pufajkáját, mert már korábban is melegnek érezte a szobát a cella-hőmérséklethez képest.
Az őrnagy hirtelen haragja hirtelen elmúlt.
– Ötödik hete mászkálok a maga ügyében, fiam. Minden lehetséges nyomnak utána szaglásztam. Hétszer hallgattam ki a maga ellen valló tanukat. Róka-fogásaimmal úgy megzavartam őket, hogy össze-vissza hazudoznak, mert menteni akarják a bőrüket, vagyis normális emberek módján viselkednek. Pedig tudom, hogy ők a főbűnösök! – Hangereje fokozatosan emelkedett, míg végül már fejhangon, hisztérikusan visított. – Fel nem fogom ugyanakkor, hogy maga viszont miért ragaszkodik önpusztító hazugságaihoz?! Hát, miért nem akarja maga az igazságot?! Hazugság, hogy maga tolvaj! Maga nem tolvaj, hanem gyilkos, az igazság gyilkosa!
Feltárult az ajtó és behajolt a közrendőr. Bal csuklóján a bilincs himbálódzott, jobb kezével pisztolytáskáját markolta.
– Valami baj van, uram?
– Semmi! – legyintett maradék dühével az őrnagy.
– Mert… itt vagyok…
– Legyen kívül az ajtón. Küldessen két kávét!
– Egy pohár vizet,ha lehetne – motyogta Bertalan.
– Meg egy pohár vizet! – adta tovább az őrnagy.
3.
Miután ismét kettesben maradtak, felállt és járkálni kezdett a szoba gazdája. Hátán valóságos púp nőtt, arca sápadtabb és gyűrödtebb volt, mint fél órával korábban. Úgy beszélt, mint aki hangosan gondolkodik:
– Hallottam valahol, hogy aki az igazságot nem ismeri, hazudni sem tud. Ez marhaság! Maga pontosan ismeri az igazságot, mégis hazudozik nekem. – Megtorpant és egyik tenyerét a másikba ütötte. – De miért?! Mi-ért?! Zsarolják, beijesztették? – Eddig háttal állt Bertalannak, de most megperdült és vádlón kinyújtotta karját, olyan hevességgel, hogy könyékig csusszant a kabátja ujja, amely egyébként is rövidre szabott volt. – Sok esztendős tapasztalatom tanított meg arra, hogy a félelemtől rendszerint félnek az emberek, de ahelyett, hogy menekülnének tőle, félelmükben méginkább a félelem csontkarjaiba próbálnak rejtőzködni. Amióta ezt megértettem, azóta soha nem alkalmazok megfélemlítő módszereket, mégis eredményes kihallgató vagyok. Úgy ismernek a szakmában, mint akinek a számára a konokan hallgató emberek némasága is beszédes. Ezernél több vallomást diktáltak már nekem jegyzőkönyvbe kezdetben harsányan hallgató bűnözők. – Égnek lökte mindkét öklét, és arcát is a kopott vakolatú mennyezetre emelte. – És íme: egy bolond kifog rajtam! – Kis szünetet tartott, lépkedett néhányat, azután tagadóan ingatta fejét. – Ááá!… Na, persze! Szó sincs arról, hogy maga bolond! Megvan a magához való esze, csak még nem tudom, hogy milyen rugóra jár, de meglelem a zárba illő kulcsot, erről biztosítom!
Elhallgatott, fújtatva folytatta munkasétáját, de hirtelen megállt, mint neszre a vadász, mert Bertalan beszélni kezdett.
– Én semmitől sem félek, uram. Jégmezőkön, forró sivatagokon, tengereken és szörnyekkel teli erdőségeken hatoltam át, amíg ráleltem az istenek lakóhelyére.
Kalapálni kezdett az őrnagy bal halántéka és fájdalom hasított bele. Púpos volta mellett még előre is hajolt, és így merő kérdőjellé görbült. – Rá-le-e-elt?
– Igen, uram.
– Megint hazudik.
– Nem hazudok, uram.
– Jóember, öt hete ámít engem azzal, hogy az istenek lakóhelyót keresi. Hetedszer játsszuk ugyanazt a színjátékot! – Silány testét is, a hangót is, az arcát is eltorzítva, rossz kintornásként bohóckodott, mint aki valami borzongató jelenetet játszik el bámész közönségének. „Mi a neved, gézengúz?”… Pap fia vagyok, pap… Az állítod, hogy elloptál egy vagon cementet?… így igaz, uram… De nem így igaz! Te ártatlan vagy!… Pap fia vagyok, pap… Valid be az igazat!… Keresem az istenek lakóhelyét, uram…”
Abbahagyta, mert berekedt és beleizzadt a mutatványba. Egy fonnyadt nő éppen belépett kávékkal és a pohár vízzel. Miután letette a tálcát, szó nélkül kiment. A kerek asztalhoz sietett az őrnagy, kis bádogdobozt vett elő a zsebéből, a dobozból kiemelt egy tablettát a szájába dobta, megropogtatta, azután kávét kortyintott rá. Láthatóan megkönnyebbült és szinte derűssé lett.
– Tehát: megtalálta. És ezt ilyen fancsali képpel közli? Aki egész életét arra áldozza, hogy valamit elérjen, annak örülnie kell, ha elérte végre, amit keresett.
Bertalan bizonyára nagyon szomjas volt, mert repedezetté lett kiszáradt szája széle, s talán éppen ezért, vagy önfegyelemből, mégis csupán beleivott a pohárba, azután letette és csendesen mondta.
– Megesik uram, hogy másra lelünk, mint amit kerestünk.
– Mi volt a jel, ami nyom rávezette?
– A csillagok, uram.
– Csillagok a maga ezredik ükapja idején is léteztek.
– Nem csillagok vezettek, uram, hanem a visszfényük.
– Hm… és hol fedezte fel a visszfényeket?
– Emberi szemekben, uram.
Olyan szipkát dugott az őrnagy a szájába, amiből hiányzott a cigaretta. Évekkel korábban leszokott a dohányzásról, de ezt a pótszert nem tudta nélkülözni. Gyorsan röpködött a szipka szája egyik sarkából a másikba.
– Mondhatjuk tehát, hogy az istenek az emberekbe költöztek?
– Bizonyos mértékig, uram. Ámde romos, lomos, elhanyagolt ez a lakóhely és ezért nem tölt el örömmel a felfedezés. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb más lakóhelyet keresnek az istenek.
Kikapta szájából a szipkát az őrnagy, s ujjai között pörgette. Közben felemelte a kávés csészét, és kihörpintette belőle az utolsó kortyot. Első szavait még a csészébe mondta, onnan visszhangzottak.
– Hagyjuk a misztikát, és elő a logikával. Most jövök én! Ahhoz, hogy csillagok visszfényét lássa, csillagoknak is kellett ragyogni. Azok pedig csak éjszaka ragyognak. A sötét semmiből ragyognak elő. Olyankor láthatók, amikor sötét ügyeiket bonyolítják a bűnözők, mert abból indulnak ki, hogy a sötétség segíti a sötétséget, és így elkerülhetik, hogy meglássák őket. Magát viszont meglátták a sötétben. – Egy bizonyos pontra meredt, mintha átláthatatlan sötétségen akarna átlátni. Aztán – mintha meg is látta volna, amit akart – megnyugodott. – A fotel támlájának támasztotta tarkóját és a mennyezetre bámult. – Az a három rakodó látta meg, aki rögeszmésen maga ellen vall. Látták az állomáson, sőt, a városon kívül, egy csonka szárnyvonalra kigurított vagonnál. Ott serénykedett: hurcolta ki a tehervagonból a zsákokat, lecipelte mindet a töltés oldalán, elcipelte a töltéstől kétszáz méterre, az országúton várakozó teherautóhoz. Ők mindezt látták, de gyorsan elinaltak, mert féltek, hogy maga is meglátja őket. Amikor bebizonyítottam, amit ők nálam jobban tudtak, hogy egyetlen ember, mégha akkora darab is, mint maga, nem képes arra, hogy negyven mázsa cementet, vagyis nyolcvan zsákot pár óra alatt ilyen könnyedén ide-oda hurcolásszon, akkor úgy módosították véleményüket, hogy maga kényszerítette őket, és nem lévén más megoldás, hát segítettek magának. – Előrehajolt és megkopogtatta körmével az asztal üveglapját. – Ámde én éppen fordítva gondolom! Figyeljen csak! Az történt, hogy azon az éjszakán maga hazafelé tartott, mert arra lakik, míg a másik három éppen ellenkező irányban, szóval baktatott hazafelé a töltésen és meglátta a rablókat. – Még inkább az asztal fölé hajolt és láthatatlan köröket rajzolt mutatóujja bögyével az üvegre. – Na, most figyeljen! Hamar belátták, hogy lebuktak és csak úgy menekedhetnek, ha bevonják magát is. Kérték erre, vagy fenyegették, ha nem társul?
Ezúttal mohón nyelte Bertalan a vizet, aztán rövideket sóhajtott: – Nem fenyegettek uram. Szépen kértek. A munka elvégzése után pedig jók voltak hozzám. Hálálkodtak, megöleltek és cigarettával kínáltak, és ezzel engem boldoggá tettek.
– S akkor látta szemükben a csillagok visszfényét, mi?!
– Ezt… honnan tetszik tudni?
Kilendült foteléből az őrnagy, s iménti munkasétájába kezdett. Ruganyosán, jókedvűen mozgott, s-a hangjában gyerekes dicsekvés volt.
– Mindketten nyomozók vagyunk, fiam. Te az isteneket keresed, én az ördögöket. És mindketten nyomra leltünk, ráadásul azonos időben és azonos helyen. Úgy látszik: ahol az istenek, ott vannak az ördögök is. – Éppen az ajtó mellett állt és kiszólt: – Hozzon egy doboz cigarettát! Gyufát is! – Azonnal kézbe kapta, amit kért és az asztalhoz ballagott. – Hej, Csokaji Bertalan! Csokaji Bertalan! – énekelte közben, majd cigarettát és tüzet adott az előzetesnek.
– Jó fiú vagy te, Berci! – csapott az óriás vállára. – Lámcsak: nem pusztán azoknak segítettél, hanem énnekem is. Ámbár nekem nem szívesen segítettél, kis hamis! – legyintette nyakon a férfit, miközben visszapréselte magát az asztalhoz korábban túl közel rángatott fotelbe. Cigarettát ügyeskedett a szipkájába és ő is rágyújtott s merengő pózban figyelte a füstöt. Amikor újra beszélni kezdett, a hangja komolyabb és szikárabb lett. – Tavaly volt a vasútnál egy sztrájk. Minden munkás alávetette magát, csak te nem. Nagyon kellett a pénz, vagy megijedtél a munkaadóktól? Ne felelj, mert nem kérdezem tőled. Anyád szerint magad sem tudtál számot adni akkori viselkedésedről.
– Anyámnál is tetszett járni?
– Jártam. A szülőhely az életben a legfontosabb faktor, tehát oda is el kellett mennem, ha mindent meg akartam tudni rólad. Anyádnak hosszú ideig folyt a könnye.
– Az anyáknak mindig van könnyük.
– Akik azokat a könnyeket fakasztják, azoknak felszárítani is kötelességük! Szóval anyád mondta, hogy rettentően szenvedtél, amikor éreztették megvetésüket a munkatársaid. Gúnyoltak és ártottak neked, ahol tudtak. Most a bőrödön tapasztalhattad meg: miként működik az, amit úgy neveznek, hogy munkás-szolidaritás. Kegyetlen, de igazságos. Ámde ezekben az igazságos munkásokban nem laknak istenek, ahogyan te hiszed. Bűnbe keveredtek és belekevertek téged is. Te pedig boldog voltál, hogy egyenlővé lehettél velük, ha másban nem, hát a bűnben. Lehet persze: fogalmad sem volt, miben veszel részt. Megdicsértek, cigarettával kínáltak, te pedig mindent megígértél, amit kértek, vagy követeltek arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok. Ha jók az emberek egymáshoz, annak a jele kiül a szemükbe, s ezt láttad te akkor. Ez volt, amit jel-nek, a csillagok visszfényének néztél.
– Grimaszt vágott és elnyomta cigarettáját a kávés csésze alján. – Kívántam, de nem esik jól dünnyögte –, majd hátradőlt, ölébe hullajtottá kezeit, lehunyta szemeit, és egy ideig úgy tetszett, mintha szundikálna.
Magában folytatta mondanivalóját, azaz inkább csak megadóan követte kuszán kergetőző gondolatait. Nagyon fáradtnak érezte magát, s az ötlött fel benne egyebek mellett, hogy micsoda hajszát folytatott életében a bűnösök ellen, mennyi elismerést kapott feljebbvalóitól, s mégis mennyire ritkán érezte boldognak magát. Sok embert vallomásra kényszerített, sok embert megtört, olyanokat is, akiket pedig sajnált, mert megértette, hogy a kényszer olykor becsületes emberből is gazembert csinál. Arra döbbent rá, hogy a szegénység, a nyomor kisebbíti a bűnt, ezért megértőnek illenék iránta lenni, de a törvényalkotók és a törvénytevők ezt nem szokták figyelembe venni. Törvénytisztelő ember lévén, ő sem vette figyelembe… Sokszor gyötörte ezért bizonytalanság, de hát honnan kaphatott volna bizonyosságot?! Itt van a szobában ezzel a bolondot játszó bolonddal, akivel ő vádlóként és nagyon magasról beszél, holott lehet, hogy ez a félnótás van sokkal magasabban… Ezt nem tudhatja kinyomozni. Itt megáll a tudománya. Ezt nem érti… Minden kopó-okossága ellenére: talán az egész világot sem érti. Sem az innensőt, sem a túlsót… Végigcsinált valamit, aminek talán semmi értelme… És most: vége. Megöregedett. Beadta a nyugdíjkérelmét s talán most új nyomozómunkába kezd; megpróbálja felkutatni ő is az istenek lakóhelyét… Az öregség a megbánás kora, és hátha jóvá tehet valamit abból, amit korábban rosszul tett?
Ezen a ponton természetéhez tartozó hirtelen-indulat ragadta el. Végül is mi rossz volt abban, amit élete során tett? Ha voltak is olykor kétségei, s ha most visszamenőleg lát is felülbírálnivalót a tetteiben, annak idején őt a jóságba vetett hit vezérelte! És most mégsincs kegyelem?! Avagy éppen a kegyelmes urak tudnak a legnagyobb mértékben kegyetlenek lenni?! Ő viszont kegyelmezzen ennek a bolondnak?! Ha ugyan ez a bolond és nem ő…
– Te vagy hát a bolond, vagy én?! – rikoltotta Bertalan felé, aki azonban már nem volt a helyén. Ezt érthetetlennek találta az őrnagy. Az ajtóhoz sietett, feltépte, de a posztoló rendőr sem volt a helyén .Zengett a folyosó, úgy kiáltotta a közrendőr nevét, azután bevágta az ajtót, íróasztalához ment, leült és rámeredt Bertalan sárga dossziéjára.
4.
A közrendőr lélekszakadva érkezett.
– Hová lett innen az a félnótás előzetes?! – förmedt rá az őrnagy.
– Őrnagy úr parancsára visszavittem az imént a cellájába.
Hajába túrt az őrnagy, bár erre most semmi szükség nem volt. A kerek asztalra sandított, de nem látta a kávés csészéket és a vizespoharat.
Lassan bólintott és most kellett volna helyére igazítania haját, de most meg elfeledte.
– Helyes. Már aggódtam, hogy megszökött.
– Szigorúan őrizzük – húzta ki magát önérzetesen a rendőr.
– Úgy kell – biccentett az őrnagy, majd az asztalra csapott. – Senki nem bújhat ki az igazságszolgáltatás alól! Jegyezze meg, hogy az igazság hatalmas, és mindig győzedelmeskedik! Ez a dolgok rendje.
– Igenis! – harsogta főnöke modorában a rendőr és kiment.
Az őrnagy a dossziéba lapozott és alig hallhatóan suttogta: – Csak az a baj, hogy nem így van.
Hát erre lakom,
mint láthattad tegnap:
mocskos, szmogos belvárosi külnegyed,
autók a járdán, kutyahúgy, kutyaszar, galambszar
s nagy turhák, emberek,
ahogy oldalazva, lerobbantan, reményükvesztetten,
mint az évszázados bérházak, egymás mellett
tisztelettel úgy jönnek-mennek
el, mintha éppen a szembejövő idegennel
kart karba öltve, egyirányba, egymásba
tartanának.
Ők tartanak meg engem
nap mint nap, naponta, napról napra,
mint benned is engem,
vagyishogy bennem téged
a hiány:
közöttük élek, a közeikben,
hiszen neked is csak a „közeid”-be férkőztem –
hova máshova: a kicsi helyre, ami még
megmaradt nekem, benned,
hiszen öt évtizedünk alatt
magunkkal s másokkal (a másikkal) teleírtuk már
magunkat, s mégis
hiány,
nem kiáltó, már nem,
már nem tud, már nem mer,
már nem szól, még csak nem is sóhajt
árulón, hogy rákérdezz: mi baj,
hanem félrenéz szemérmesen és várakozásteljesen,
utat enged abban a rettegő reményben:
nem mégy tovább az úton, megállsz,
szembeállsz vele, hogy tovább, el, ne mehessen,
jelöletlen jelekkel jelez,
hogy a vég még nem jött el,
bár foszlik, foszlik az ember,
mint foszlik, foszlik e táj,
amelybe, bele, elkísértél az este,
lefoszlik
az egyetlen végső valóságra: a szükségre:
szükségre kell mennem, szükségre kell menned,
szükségem van rád,
mihez? semmihez,
miben? mindenben,
mindenem téged nem kér,
mindenem érted néz félre, hogy lásson téged,
mindenem azért nem ér hozzád,
hogy csak azt érinthesse,
amit te kegyelemből odanyújtasz,
a vágy itt már régen nem vágy,
ezek az emberek, ezek a lepusztult lények itt
nem hisznek már a vágynak,
nem tudnak vágyni,
ahhoz kéne valami bizonyosság,
csak a hiányt tudják,
a nincs kegyelmet, mint a lepusztult házak,
az autók által elfoglalt járdák,
az elhagyatott pincéket lakó vad cicák,
cic, cic, cic, hívod és elszalad
a kedves emberi szótól,
mert még nem kapott emberi szót, kedves,
erre lakom:
Budapest, VI. kerület, Zichy Jenő u. 41. földszint 1.,
és nem lakhatom jobb helyen,
amikor az igazság már csak a koszban tenyészhet,
amikor már csak itt élhetek háborítatlanul
mint békés falubolondják, az őrültek,
egy őrült világ számkivetettjei:
az épelméjüek,
akik lakásom alatt, a pincekocsmában fejtik ki nap mint nap,
napról napra, naponta filozófiájuk:
hogy nem úgy szeretlek, majd'megeszlek,
hanem hiányzol, mint a szükségnek a fölösleg.
Évek óta már
hajnalban ébresztenek a gondok
és éjfél előtt nincs érkezésem
álomra hajtani fejem.
Eddig biztosítani tudtam neked,
mondom fiamnak,
hogy gyermek lehettél és ifjú lehess,
de most már felnőttnek kell lenned,
mert nem tudom követni tisztességes munkával tovább
ezt a rettenetes drágaságot,
nem tudom, miből veszek neked cipőt
és le tudom-e tenni holnap is az asztalra
a mindennapi kenyeret.
Ezért kérlek, a tanulás mellett
vállalj kenyérkereső munkát.
Fiam bólint.
Amire nincs szó, arra nem kell.
A sorsát viseli az ember.
Nem tudom, meddig bírom erővel,
ezt már magamban mondom,
de hisz előbb-utóbb úgyis meghal az ember,
csak munka legyen,
akármilyen alulfizetett is,
csak erőm legyen a végső lehelletig,
addig nincs nagy baj.
| Férfi | (mormolva) Autómárka neve, dalnokverseny színtere volt. Valamilyen burg… hát persze, Wartburg. Megszólal a telefon. |
| Férfi | (izgatottan) Igen. |
| Öregasszony | Halló, pékség? |
| Férfi | Nem, magánlakás. |
| Öregasszony | Úgy látszik, mellékapcsolt. Ne haragudjon, kérem. |
| Férfi | Nem kapcsolt mellé. |
| Öregasszony | Akkor mégis jó számot hívtam? |
| Férfi | Napközben a sütödéé a szám, este és éjszaka enyém a vonal. |
| Öregasszony | Nem értem. |
| Férfi | Pedig pofonegyszerű. így jutottam telefonhoz, svarcban. |
| Öregasszony | Szóval, megosztoznak a vonalon? |
| Férfi | Ahogy mondja. |
| Öregasszony | Kellemetlen lehet, nem? |
| Férfi | Telefon nélkül még kellemetlenebb lenne. |
| Öregasszony | Mindenféle kérésekkel zavarják. |
| Férfi | Persze. Hol száraz kenyeret akarnak rámsózni, hol lisztet rendelnek tőlem. |
| Öregasszony | Nem idegesíti? |
| Férfi | Inkább szórakoztat. |
| Öregasszony | Nem aludt már? |
| Férfi | Mostanában nehezen alszom el. |
| Öregasszony | Miért nem szed altatót? |
| Férfi | Szedtem. Nem segített. |
| Öregasszony | Tudok egy kiváló tablettát. |
| Férfi | Fölösleges. Mióta felment a feleségem, álmatlanságban szenvedek. |
| Öregasszony | Bocsásson meg, nem akartam kellemetlen emlékeket ébreszteni. |
| Férfi | Már megemésztettem valahogy. Csak aludni nem tudok. Folyton a telefonját várom. |
| Öregasszony | Akkor nem tartom föl tovább. Azért próbáljon meg aludni. Jó éjt! |
| Férfi | Jó éjszakát, asszonyom! Leteszik a telefont. |
| Férfi | (mormolva) Függőleges tizenhét, eredményességet tükröz, … es, i, ká, … a siker. Igen, a siker. … Éva szerint sikertelen voltam. Azért nem kellett volna ilyen messzire mennie. (Kis szünet) Milyen kedves hölgy volt. Mit akarhatott ilyen későn a pékségtől? Mindegy, az ő dolga. … Újra megszólal a telefon. |
| Férfi | (izgatottan) Halló! |
| Öregasszony | Ne haragudjon, hogy újra hívom. Gondoltam, még nem aludt el. |
| Férfi | Rejtvényt fejtek. |
| Öregasszony | Nem tudja, hogyan kell kenyeret sütni? |
| Férfi | Kenyeret? |
| Öregasszony | Igen. |
| Férfi | Ilyet még nem kérdeztek. |
| Öregasszony | Szóval, nem tudja? |
| Férfi | Elfogyott a kenyere? |
| Öregasszony | Nem azért kell a recept. Holnap vendégeim lesznek, és szeretném őket meglepni. |
| Férfi | Becses vendégek lehetnek. |
| Öregasszony | A lányom jön a férjével, meg az unokámmal. Nekik szeretnék házi kenyeret sütni. |
| Férfi | Remek ötlet. |
| Öregasszony | Szóval, nem tudja, hogyan kell kenyeret sütni? |
| Férfi | Csak rántottét meg lecsót tudok csinálni. |
| Öregasszony | Kár. Azt hittem, tudja. Ha már ilyen közel van a pékség magához. |
| Férfi | Sajnos, nem. |
| Öregasszony | Akkor leteszem… |
| Férfi | Várjon! Van egy ötletem. Próbáljuk meg kitalálni, mi kell hozzá. |
| Öregasszony | Nincs valami szakácskönyve? |
| Férfi | Abban nincs ilyesmi. Még azt se írják le, hogyan kell egy jóízű paprikás krumplit főzni. |
| Öregasszony | Nem bánom, próbáljuk meg. Meglátjuk, mi sül ki belőle. |
| Férfi | Először is, kell hozzá liszt, ugye? |
| Öregasszony | Az biztos. |
| Férfi | Aztán kell élesztő… |
| Öregasszony | Igen, az is. |
| Férfi | És tojás, … azt hiszem, tojás is kell. |
| Öregasszony | Hiszi vagy tudja? |
| Férfi | Nem esküdnék meg rá. |
| Öregasszony | És a súlyarányok? Miből mennyit tegyek bele? |
| Férfi | Azt már nem tudom. |
| Öregasszony | Azt hiszem, nem lesz házikenyér holnap. |
| Férfi | Elmarad a meglepetés? |
| Öregasszony | El. |
| Férfi | Kár lenne. |
| Öregasszony | Nem is biztos, hogy eljönnek. |
| Férfi | Hogyhogy? |
| Öregasszony | A vejem nagyon elfoglalt. Sokat dolgozik. Ünnepekkor nem szívesen mozdul ki otthonról. |
| Férfi | Meg lehet érteni. |
| Öregasszony | Én csak az unokámat szeretném látni. Olyan ritkán jönnek hozzám. |
| Férfi | Miért nem látogatja meg őket? |
| Öregasszony | Messze laknak. Nekik csak bele kell ülni a kocsiba. |
| Férfi | Elvinném magát, de nincs kocsim. |
| Öregasszony | Óh, de kedves, igazán … |
| Férfi | (önmagának mormolja) Többek között kocsim sincsen. |
| Öregasszony | Jó magával beszélgetni. |
| Férfi | Igazán? |
| Öregasszony | Magával még lehet beszélgetni. De most már leteszem. Nem tartom föl tovább. Köszönöm a segítségét. |
| Férfi | Hiszen nem is tudtam segíteni. |
| Öregasszony | Végighallgatott, és segíteni akart. |
| Férfi | Lemond a kenyérről? |
| Öregasszony | Megpróbálom. Legföljebb megeszem én. |
| Férfi | Sok sikert. |
| Öregasszony | Köszönöm. Jó éjt! |
| Férfi | Jó éjszakát, asszonyom! sss Leteszik a telefont. |
| Férfi | Bosszantó, hogy nem tudtam segíteni… Ilyesmit mindenkinek tudni kellene… A fenébe is! A tudakozó! Hát ezért vannak. (Gyorsan tárcsáz.) A hívás hosszan kicseng. |
| Férfi | Nem veszik föl. Soha nem veszik föl. Se nappal, se éjjel. (Újra tárcsáz.) De most kivárom. Én ráérek. (Hosszú kicsengés, mire végre felveszik.) |
| Tudakozó | (fásult női hang) Hármas tudakozó. |
| Férfi | Jó estét! Lenne egy kérésem… |
| Tudakozó | Neve? |
| Férfi | Az enyém? Dániel… |
| Tudakozó | Nem a magáé, akinek a számát akarja. |
| Férfi | Nem a különleges tudakozó? |
| Tudakozó | Húsz óra után csak postai ügyekben adunk felvilágosítást. |
| Férfi | Lenne egy nagyon fontos kérdésem. |
| Tudakozó | Hol lakik? |
| Férfi | Kérem szépen… Nem telefonszámot keresek … Van egy fontos kérdés… Segíteni kell egy idős asszonynak… Nem tudja a kenyérsütés receptjét… Kis szünet. |
| Férfi | Halló? |
| Tudakozó | Igen. |
| Férfi | Azt kérdeztem, nem tudja-e véletlenül, hogyan kell kenyeret sütni? |
| Tudakozó | Kenyeret? |
| Férfi | Igen, azt. |
| Tudakozó | Miért pont kenyeret? |
| Férfi | Mert a hölgy kenyeret akar sütni. |
| Tudakozó | Én közértben veszem a kenyeret. |
| Férfi | Látja, ez a baj. |
| Tudakozó | Ide hallgasson, mit akar tőlem?! |
| Férfi | A receptet. |
| Tudakozó | Mert ilyenkor felhívnak mindenféle alakok. |
| Férfi | Biztosíthatom, hogy én csak a receptet szeretném megkapni. |
| Tudakozó | Hát, nem is tudom… |
| Férfi | No? |
| Tudakozó | Liszt kell hozzá, meg élesztő, pár darab krumpli, egy kis cukor, na és só… |
| Férfi | Jesszusom! A sót kifelejtettem. Só nélkül nem lehet. És még a számát se tudom. |
| Tudakozó | A nevét és a címét kérem. |
| Férfi | Az a baj, hogy nem tudom. |
| Tudakozó | Akkor nem tudok segíteni. |
| Férfi | Még azt se tudom, hogy hívják. |
| Tudakozó | (reménykedve) Engem kérdez? |
| Férfi | Ja, nem. Az idős hölgy nevét nem tudom. |
| Tudakozó | (hivatalosan) Ne tartsuk föl a vonalat, kérem. (Leteszi a telefont) |
| Férfi | (A tárcsahangnak mondja) Köszönöm, így is sokat segített. (Magában) Mi lesz, ha kifelejti a sót?! Értesíteni kellene… Megint cseng a telefon. A férfi azonnal felkapja. |
| Férfi | Halló, maga az? |
| Öregasszony | Hívtam, de foglalt volt a száma. |
| Férfi | Nagyon fontos dolgot tudtam meg. |
| Öregasszony | Mondja. |
| Férfi | Só nélkül nem lehet. |
| Öregasszony | Mit nem lehet? Ja, a kenyér… |
| Férfi | Ha nem tesz sót a tésztába, bajok lesznek. |
| Öregasszony | Ne ijesztgessen! |
| Férfi | Ez komoly. |
| Öregasszony | Egészen megrémít. |
| Férfi | Van egy mese, egy gyerekmese… |
| Öregasszony | Most elmondja? |
| Férfi | Hallgassa végig! Köze van a kenyérhez. |
| Öregasszony | Meséljen! |
| Férfi | Az öreg király magához hívatja a fiait, hogy annak adja a birodalmát, aki legjobban szereti hármuk közül. A nagyobbak elmondják, hogy úgy szeretik az apjukat, mint az aranyat, a gyémántot, csak a legkisebbik válaszolja, hogy ő úgy szereti az apját, mint a sót. |
| Öregasszony | Mint a sót?! |
| Férfi | Igen, a sót. Látom, maga is megütközik ezen. |
| Öregasszony | Elég furcsa felelet. |
| Férfi | A király is ezt gondolta, és nagyon megharagudott a legkisebb fiára. Száműzte az udvarból, a birodalomban pedig betiltotta a sót. |
| Öregasszony | Betiltotta? Hát ez butaság volt. |
| Férfi | Egyetértünk. Mégse volt szabad sót használni senkinek. ízetlenek lettek a levesek, rágósak a sültek, de hiába, tilos volt a só. |
| Öregasszony | Úgy kellett nekik. |
| Férfi | A java most jön. Elfogyott a kenyér a palotában, s az udvari péknek sütnie kellett. Bele is tett minden hozzávalót, csak sóznia nem volt szabad. Anélkül aztán úgy megkelt a tészta, hogy kifolyt az üstből, betüremkedett a palota minden termébe, s már a király élete is veszélybe került, amikor gyorsan küldtek a legkisebb fiú után, hátha van egy kis sója. |
| Öregasszony | Ilyesmi csak a mesében van. |
| Férfi | Végül az öreg király megbékélt a legkisebb fiával, mert rájött, hogy mégis ő szerette legjobban. Mert arany és gyémánt nélkül lehet élni, de só nélkül nem. |
| Öregasszony | Maga ilyeneket olvas? |
| Férfi | A kislányomnak meséltem egyszer. |
| Öregasszony | Hát mégsincs egyedül? |
| Férfi | A feleségem elvitte a gyereket. |
| Öregasszony | Elváltak? |
| Férfi | Elmentek Amerikába. |
| Öregasszony | Kivándoroltak? |
| Férfi | Dolgozni mentek. |
| Öregasszony | A gyerek is? |
| Férfi | Majdnem. Nevelőnőnek szegődtek egy magyar családhoz. Gyakorlatilag cseléd lett belőle. Főz, takarít, és még a gyerekek is a gondjára vannak bízva. |
| Öregasszony | Biztos jól megfizetik. |
| Férfi | Erről van szó. Évának soha nem volt elég, amit össze tudtunk hozni. Kevesellte, amit keresek. |
| Öregasszony | És hogy vihette el a gyereket is? |
| Férfi | Nem bízott benne, hogy én is el tudom látni. |
| Öregasszony | Hány éves a kislánya? |
| Férfi | Jövőre megy iskolába. |
| Öregasszony | Az én időmben nem volt ilyesmi. Hogy egy asszony csak úgy otthagyja az urát… |
| Férfi | Nem is lehettek azok olyan rossz idők. |
| Öregasszony | Ugye? Ugye, hogy mégse vagyok vén bolond? |
| Férfi | Ki mond ilyet magára?! |
| Öregasszony | Hát a fiatalok. |
| Férfi | Ők a bolondok. |
| Öregasszony | Lehet. |
| Férfi | Mi van a kenyérrel? Ne felejtse el a sót! |
| Öregasszony | Lemondtam róla. |
| Férfi | Pedig én még a tudakozót is felhívtam a receptért. |
| Öregasszony | Igazán?! És megmondták! |
| Férfi | A csudákat! Azt hitte az a kis nő, hogy ki akarok kezdeni vele. |
| Öregasszony | Mi a szösz! |
| Férfi | Tehát nem süti meg? |
| Öregasszony | Meggondoltam. |
| Férfi | Mégis felhívott újra. |
| Öregasszony | Csak beszélgetni akartam. |
| Férfi | Pedig apránként összeállt a recept. |
| Öregasszony | Maga is egyedül van, én is. Maga se tud aludni, én se. |
| Férfi | Kiderült, hogy burgonya és cukor is kell bele. Na meg persze, só… |
| Öregasszony | Hagyja már azt a sót! Beszéljünk másról. |
| Férfi | Sokba fog kerülni magának. |
| Öregasszony | Nagyon hiányzik? |
| Férfi | Tudja, egyetlen gyerek. A feleségem nem akart többet. |
| Öregasszony | Én is ritkán látom az unokámat. |
| Férfi | Barátnői nincsenek? |
| Öregasszony | Lassan kihaltak mellőlem. Akik még élnek, betegesek, nem mozdulnak ki otthonról. |
| Férfi | Özvegy? |
| Öregasszony | Több mint tíz éve. Már megszoktam. |
| Férfi | A magányt nem lehet megszokni. |
| Öregasszony | Miért nem csíp föl magának valakit? Ugye, így mondják mostanában? |
| Férfi | Bárkivel jövök össze, nem sikerül. Nyilván nem vagyok érdekes a nőknek. |
| Öregasszony | Barátai sincsenek? |
| Férfi | Voltak. |
| Öregasszony | Mi lett velük? |
| Férfi | Nem érnek rá: két-három állás, esetleg munkanélküliség, aztán gyomorfekély, infarktus… |
| Öregasszony | Mintha a vejemről beszélne. Ő se kíméli magát. |
| Férfi | Tegyük le, és visszahívom. |
| Öregasszony | Nem számít. A telefonálás az egyetlen luxus az életemben. Már mindenről lemondtam, nem veszek könyvet, se újságot, nincsen tévém, nem járok sehová… Beszélgetni szeretek. Úgy, mint most, magával. |
| Férfi | (hallgat) |
| Öregasszony | Halló! Ott van még? |
| Férfi | Igen. |
| Öregasszony | Elálmosodott? |
| Férfi | Nem. |
| Öregasszony | Mondja csak meg nyugodtan. |
| Férfi | Ilyenkor még sose alszom. Arra várok, hátha Éva felhív. |
| Öregasszony | Miért nem szólt? Csak locsogok össze-vissza, s magát nem tudja felhívni a felesége. |
| Férfi | Ritkán jutok eszébe. |
| Öregasszony | Biztos hívni fogja. |
| Férfi | Maga olyan, mint a jó tündér a mesében. |
| Öregasszony | Hagyjuk a meséket. Viszonthallásra, majd jelentkezem. |
| Férfi | Jó éjt!… Leteszik a telefont. |
| Férfi | Tényleg elálmosodtam. (Ásít) Most se mondta meg a számát … (szünet) Majd felhív, ha akar… Újra szól a telefon. |
| Férfi | Maga az, álomtündér? |
| Öregasszony | Nem aludt még? |
| Férfi | Nem, csak fekszem az ágyban. |
| Öregasszony | Képzelje, mi történt. |
| Férfi | Micsoda? |
| Öregasszony | Mégis hozzáláttam, hogy megsüssem a kenyeret holnapra, azaz mára. |
| Férfi | Nem sikerült? |
| Öregasszony | Nincs itthon egy gramm liszt sem. |
| Férfi | Hát ezen könnyű segíteni. |
| Öregasszony | Magának van? |
| Férfi | Miért lakom egy pékség szomszédságában?! |
| Öregasszony | Lopni akar? |
| Férfi | Nem fogják észrevenni. Mennyi kell? |
| Öregasszony | Nem is tudom… |
| Férfi | Két kiló elég lesz. |
| Öregasszony | Ne hozza magát kellemetlen helyzetbe miattam. |
| Férfi | Tudom a módját, ne aggódjon. |
| Öregasszony | De már ágyban van. Lefeküdt. |
| Férfi | Öltözködöm. |
| Öregasszony | Mégse kellene. |
| Férfi | Hová vigyem a lisztet? |
| Öregasszony | De igazán… Hogy valaki éjszaka ezzel törje magát… |
| Férfi | A címet kérem! |
| Öregasszony | Na jó. |
| Férfi | Mondhatja. A vonal megszakad. |
| Férfi | Halló!… Halló … A szentségit! Most mi van? … Letette vagy megszakadt?! … Mit csináljak? A számát se tudom. … A rohadt életbe! Abba a magasságos… A férfi hangja lassan elúszik. Csönd. |
Húszéves koromban sütött a Nap a salgótarjáni völgyteknő fölött, keletről még, reggel volt, s a keleti hegyoldalak enyhe árnyékot vetettek a házakra. Amíg a napkorong nyugat felé csúszott – az ég bronz-plakettje – egész nap vasakkal bíbelődtünk a nagy bányaudvarban, szabad ég alatt, napfény verte a hátunkat, amint a motorok fölé hajoltunk, vagy égette a lábunk szárát a felcsúszott olajos nadrágszár alatt, mikor a kocsik alá feküdtünk, hanyatt, amúgy meztelen háttal, fekvődeszka nélkül.
A motorok forrók voltak, meg kellett várni, amíg kihűlnek, közben el lehetett szívni egy cigarettát; a szakma múzsáját faggattuk minden szippantással, minden egyes mozdulatunkkal. Vas-mágusok, síkban reszelni megtanultunk még Pesten a tanonciskolában, de a motor lelkét Salgótarjánban ismertük meg, a „Csillag-garázs”-ban, télen-nyáron szabad ég alatt, esőben, hóesésben vagy kinn a behavazott utakon. Félve simogattuk meg az alkatrészeket, hogy ujjaink deleje gyógyítsa, varázsolja éppé őket; a beteg hengerfejeket – fémesen csillogó új pakolást fektettünk alájuk –; a beégett szeleptányérokat, melyeket órák hosszat csiszoltunk simává; a lazuló-lötyögő kardánkereszteket: olyan szilárdak legyenek ismét eme erőátviteli szerkezetek, minta Krisztus keresztje; a törött rugólapokat, differenciálműveket, bolygórendszereket – mintha csak a Világmindenséget igazítottuk volna helyre; belenyúltunk az elektromosság titokzatos áramába, új vezetékeket helyeztünk el az alvázakon; lekopott kuplungtárcsákat szegecseltünk, romlott sebességváltókat beleztünk ki, vas-mágusok, kezünk alatt újra lélegezni kezdett az Egész, és ment ez véghetetlenül, aranyos nappalok, komorló éjszakák során, amikor felhők, felhők fedték be a nagy völgyteknőt, akárha a Szaturnusz porgyűrűi, s a város alig lélegzett alattuk, mint bányász forró, föld alatti, szűk járataiban; s nekünk is csak egy gyenge, vezetékes, akkura kapcsolható villanylámpa világított a romantikus Hold helyett. Nógrád, Kazár, Karancs, Salgó, Istenmezeje, Nagylóc, Ludányhalászi, Endrefalva s a többiek – áldás voltak a mi munkánkon; bányászaikat azok a vasparipák szállították háztól- házig, melyekkel a mi kezünk vívott delejes mágus-csatákat a nappalokon és éjszakákon. S a motorok megtanultak muzsikálni, ha új lelket leheltünk beléjük: a rugók szépen s szebben harmonikáztak, ha mi olajoztuk, zsíroztuk be őket mindent-tapasztalt ujjainkkal, s a karburátor sem beszélt, pufogott vissza, ha mi szabályoztuk érzékeny rézfúvókáit.
Ma is itt énekel bennem az anyag s az ember mindent-tudása, a kozmikus tapasztalat, amely belénk ivódott, vas-mágusokba, s rárakódik, mint vasreszelék a vaspatkóra, minden betűm varázsvonalára mert egyek voltunk mi a világegyetemmel és szívdobbanással, Csomolungma kőszálával és a kecses fűszállal azokon az aranyló napokon, komor téli éjszakákon; füttyünk, dalunk túlsüvítette a tél hófúvását, őszi eső monoton dobaját – folytonos tavaszt, nyarat varázsolt Salgótarján kertjei fölé, melyek a mi kertjeink is voltak, életre készülő, ifjú vas-mágusoké, és nekünk dalolt valahány feketerigó a fák tövében.
Játszik valaki xilofon ágon
keserű makkal
aszályos erdőn fanyar szellővel
fátyolos nappal
száraz nagy őszben valaki szellős
holddal világít
és bőgni-hágni nógatja-űzi
döhér bikáit
kikericslánggal tüzes somot hűt
mert ő a hajnal
húsában őzek rozsdája villog
s madár a dallal
benne lopóztam, törpe tavához –
rőt napenyészet
óráján tiszta vizébe néztem
ő visszanézett
reám csodálkozz, íme nagyőszöm
xilofon ágam
som tüze volnék s kikerics lángja
hűvös lilában
ész és szív és kéz, baljós szálkereszt
hajszolt agancsos
fényárnyék lélek, emelkedőben
hozzád, magamhoz
oldódva-oldva majdnem-szabaddá
de vár a falkám
nyiladékon túl grófi az erdő
azon túl balkán
Így jó: hogy én, a szeretetlen
nem tehetem, hogy ne szeressem
viszont-veszejtsem a minket-vesztőt
kirekesszem a kirekesztőt –
valahogyan sajnálom őt, igen
ki előbb csupán rasszom, nyelvem, hitem
majd gondolatom, szívem és megint
szakmám, vagyonkám, ízlésem szerint
terelne már és billogozna
idők sötétjét visszahozva
ez új sötétbe, hol nincs már véle ott, csak
szolganépe s az Osztag –
ő krisztustalan létét én fájlalom
s olykor elönt a forró szánalom.
nyálkáz a télelő
az ábra térdelő
himbáld a kínt szamár
ország eladva már
eljő a bérverő
e szakma térnyerő
kulcscsontod tízezer
mi lész ha nagy leszel
Színes éveink, lebegjetek a csöndön
kis diadallal.
Künn pillanat van, a szőröskígyó önnön
szájába farkal.
Ráng, s öklendve-nyel. Majd hullájába botlok.
Állnak a himbák.
Mit meg nem élünk! Hagyd, mi történik most ott.
Bújj ide inkább.
Allahok, Buddhák, mások
minden seregei
s csakazértis-emberhitű
kicsiny csapatom
valami borzadály
torok felé
szűkülö-szűkölö
könyörtelen körökben
néped
s a népek
én meg
a többi…
Jöhetnél
rabbi.
Na ne, ilyen nincs, ez nem igaz! Az ember hagymázos álomra gyanakszik, varázslatra, rontásra, egy kormányhatározat végrehajtási utasítására – bármire, csak nem a realitásra. Pedig realitás. Valóságos a nap az égen, a madarak a levegőben, a felhő a templomtorony fölött, létező az utca, kétoldalt emeletes és még emeletesebb házakkal – az egész település színeivel, lármájával együtt. És nagyon valóságos a polgármester. Ó maga a valóság. Itt áll, kissé ingadozva nyilván a szituáció bizarrságát akarná érzékeltetni azzal a billegéssel – na, nem jobbra vagy balra billeg: előre és hátra. Bizonyára vannak tapasztalatai, amelyek arra oktatják, miszerint az oldalirányú ide-odalengés utóbb kellemetlen, kínos magyarázkodást igényelhet; vérágas szemében tétova bizonytalanság, értelmiségire borbélyozott arcán átoksújtottság…<7p>
Na jó, de akkor miképpen szemlélhető ebben a csupa realitásban a tábla? Ez a tábla, az utca nevét hordozandó. Pedig amúgy a tábla is normálisnak tetszik, fórsriftosnak: seszínű alapon félarchaikus betűk, paszomántos keret, nyíl, minden-na, de a hordozott szöveg! Ilyen nincs, ez nem igaz, et cetera…
– Hogy került ez ide?
– Hát… – karcos, töredezett a polgármester hangja –, idekerült. Testületi határozattal. Előterjesztés, megvitatás, megszavazás. Van jegyzőkönyv, utána lehet nézni…
– Na, de ép ésszel…
– Hát… előtte, ugye, pinceszeren voltunk. Testületileg. Merthogy betörünk ám a fejlettekhöz. Mint Árpád apánk. Ö, ugye, buzogánnyal, mi a borainkkal. Csakhogy előbb meg kell állapítani, felelősen méghozzá, hogy a szőlőhegy mely részét mely mértékben fertezheti a filoxéra. Érzékszerviig kell megállapítani. És hát a mi szőlőhegyünknek sok része van…
– Szóval, a döntés alkoholközi testületben született?
– Hát… volt azért konszenzus is. Annak nagyon nekiörültünk. Aztán észre sem vettük a nagy örvendezésben, meg lett szavazva ez a tábla. Még egy ellenszavazat is volt; jó az, ha van. Ugye, a döntés az döntés, a tábla elkészült, ide került, kész. Meg aztán a plébános úr is fölszentelte…
– Netán ő is pinceszerezett?
– Hát… ő a misebor ügyében járta a szőlőhegyet. Mert nem mindegy ám, hogy a Megváltó vérét miféle bor prezentálja az offertóriumban. Elsőrangú vér, elsőrangú bor. De hát ez is csak… érzékszerviig, ugye. Akkor a plébános úr összeharangoztatta a népeket, jött a processzió, meglett a fölszentelés…
– És a népek?
– Hát… az asszonyok ájtatoskodtak, a férfiak meg kárpótlási jegyeket csereberéltek. Kettő össze is verekedett… De hát voltak előzmények is. Meg lehet nézni a községházán…
Az előzményeket egy levél képviselte. Már a borítékon illegő címzés felhívta magára a figyelmet. Így szólt: Főméltóságú Önkormányzóság, alább a helység neve: Dióverő-szentjánosd, és az irányítószám. A borítékban levél, merített papírra írva, úgy, amint alant következik: „Főméltóságú Önkormányzóság! Szavakkal ki nem mondható, a lelkem mélyéig elhatoló érzésekkel olvastam megkeresésüket, amelyben illő tisztelettel fölkérnek, járuljak hozzá, hogy rólam, a falujukból elszármazott, a tudományok legmagasabb bérceire fölszárnyalt kitűnőségről nevezzék el azt az utcát, amelyik hajdanán hol a Poros, hol a Sáros nevet viselte, függvényében az évszakoknak, illetőleg az aktuális meteorológusi állapotoknak. Zsenge gyermekkoromból őrzöm emlékezetemben annak az utcának a képét, a hangulatát, noha arról is tudok, hogy ma már emeletes házak hosszú sora áll a két oldalán, s az udvarokban több a Mercedes, mint a mangalica. Egész lényemet melegség járta át, s Petőfivel – róla talán önök is tudják, hogy igen jelentékeny, noha kissé balra-pártoskodó versíró volt –, tehát Petőfivel szólva mondhattam: Tenger kéj vészén körül…
Ámde, Főméltóságú Önkormányzóság, van itt valami bökkenő vagy döccenő – a nem kívánt törlendő… Ha közelebbről is szemügyre vesszük az Önök által is elősorolt, szigorúan tudományos tevékenységemből fakadó érdemeimet, amelyek honi berkekben, s világszerte ismertté és elismertté hírlelték szerény nevemet, nos, ezen érdemeimről felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ezek nem az utolsó két-három esztendőben akkumulálódtak, hanem az ezeket időben megelőző, manapság átkosnak minősített korban, amelyben többek között a hol Poros, hol Sáros nevet viselő utca két oldalán felmagasodtak ama ízlést nem mindig, tehetősséget annál inkább képviselő építmények, s a gépkocsik dorombolása felváltotta a mangalicák röfögését. Sajnálatos vagy nem – a nem kívánt törlendő –, a tény, hogy abban az órában alkottam meg hivatkozott tudományos eredményeimet, kaptam ezen eredményeimet honoráló kitüntetéseimet, fokozataimat, s tettem szert publikációim, valamint szép számú, Keleten és Nyugaton zajlott konferenciákon, szümpozionokon, ülésszakokon abszolvált referátumaim és korreferátumaim révén nemzetközi ismertségre és elismertségre. Ha tehát Önök minden vonatkozástól mentesen, személyemet óhajtották volna tisztelni andalító ajánlatukkal, úgy ezt megtehették volna, sőt, meg kellett volna tenniük jóval előtt, s tehették volna, már csak azért is, mert tevékenységemet mindenkor és köztudottan az abszolút politikamentesség jellemezte. Szabadjon feltennem, hogy épp ezt az absztinenciát értelmezték félre vagy éppen nem félre – a nem kívánt törlendő –, önök; ennek eldöntése nem az én lehetőségem. Arról mindenesetre tudok, hogy a házuk táján mindig is megvolt holmi ügyeskedésre, más szóval manipulálásra való készség. Említsük példaként, hogyan proporcionálták más-más karakterű időszakokban a község – Dióverőszentjánosd –, nevének összetevő elemeit. Amidőn az élelmezési gondok állottak előtérben, a diót látták el hangsúlyozott nyomatékkal, máskor a verőt, érzékeltetni igyekezvén, hogy odaverünk ám az imperializmusnak, csak dugja ide a pofáját. Most éppen a szent tagot rázogatják istenfélő áhítattal, amint nem is oly rég a jánosdot fitogtatták. Nem okkal rémlik-e föl a látomás: Ne adj isten, adja isten – a nem kívánt törlendő –, módosulni talál ismét valami, és akkor ott éktelenkedik ama tábla vörös vagy zöld festékkel – a nem kívánt törlendő –, bemázolva, megcsúfolva – pokolbéli vízió! Szumma szummárum: ha lakozna a helységben némi tisztesség, nem ezekben az időkben küldik el megkeresésüket… Önök persze mondhatják. Önök is mondhatják, hogy tisztesség, az még csak akadt volna, de méltányolandó okok miatt féltek ettől és attól. Ám én kénytelen lennék ehhez azt a filozófiai közhelyet illeszteni, hogy a bátorság bizonyos mennyisége és minősége nélkül a tisztesség azonos értékű a semmivel, nyeletlen bicska penge nélkül, néma dal a gumiszobában. Mindezeket latolgatva legfeljebb ahhoz járulnék hozzá, hogy a tábla az alábbi feliratozással láttassék el…”
És következett a felirat, majd tisztelettel ez meg ez, dátum, et cetera…
És megint ott állunk a tábla előtt. Rajta a felirat, betörői betűre a világhíres földi megfogalmazásban: Ez lehetne a SALZBURGER-KÉTJÓBHY TIHAMÉR utca, ha akadna a helységben tisztesség.
– És az ön kormányzóság ezt megszavazta?
– Hát… mondtam azt a pinceszert. A konszenzust. Meg aztán nem tudtuk biztosan, mit jelent az, hogy absztinencia. Egyikünk mondta ezt, a másikunk azt, észre sem vettük, egyszercsak meg lett szavazva. Egy ellenszavazat volt. Jó az, ha van… A döntés, az döntés.
A tábla elkészült, a plébános úr fölszentelte. Most itt van…
– Na, és a helybéliek? Használják, kimondják ezt a névmonstrumot?
– Hát… praktikus a magyar ember, ugye, minek nyújtaná, ami röviden is megteszi? Ki úgy mondja, hogy Lehetne utca, ki úgy, hogy Tisztesség utca, más meg úgy, hogy Sáros utca… merthogy most éppen az… Ugye, sok szó esik arról, hogy lehessen választani. Hát itten éppen lehet…
És inog, billeg a polgármester megállíthatatlanul. Nem balra, nem jobbra. Előre. És hátra…
Arra ébredek reggel,
versemen Mila seggel.
Ó ritkán ünnepélyes,
csak ha szarik, vagy éhes,
olyankor rámnéz, nyávog,
utálja a világot.
Egyébként jókedvűen
heverész gömbölyűén.
Nem így a költő, sír-rí,
ha vidám, nem tud írni.
A lélek is hajléktalan,
kietlen, szeles útja van,
bandukol rajta céltalan,
fölötte jégmadár suhan.
Nézi a lélek, és odább
szökik, fehér halálon át
magát hajtja, nem a lovát
botladozva halad tovább.
Magány
szüremlik át az éjszakán.
A nap
fekete vásznakba akad.
Remény
nem pirkad az ég szegletén.
Kihal
az öngyilkos emberi faj.
A föld
néptelenül tovább pörög.
Talán
bugyogni kezd az óceán.
Lebeg
vize fölött az üzenet.
Halak
tátognak ember-szavakat.
Madár
roppant sziklák fölibe száll.
Verem
mélyén ébred az értelem.
A rendszerváltás nélkül
sohasem tudtuk volna meg
hogy A. mekkora hányadék
hogy B. mekkora ugyanaz
hogy C. milyen katolikus
hogy D. milyen Zsidó
hogy E. mikor milyen alfélnyaló
akár F.-től Z.-ig
a többiek
„Itt a nagy halott előttünk,
kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.”
Bankárok és pénztőzsérek
rágódnak a csontokon.
Olcsó torra semmi költség,
„nem maradt ránk dús örökség”,
nincs számunkra irgalom.
Miniszterek, pártvezérek
mondják, elég volt a dal.
„Ami megholt, föl nem támad,
haszontalan minden bánat,
haj rá étel, dal, ital!
A nagy tenger éjszakába
ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
hallgatunk a kakasszóra,
merengünk egy csillagon.”
Sáska-, kaméleonhaddal
teli ország és határ.
Várunk, várunk, mégse pirkad,
„s amit látunk, az se csillag,
bolygó fény, vagy fénybogár.”
Csüggedt munkás vak reménnyel
a hazában ténfereg.
A híd alatt hál a másik,
hallgatja gyomra korgásit,
utálja az ünnepet.
Szikkadt földre szemlesütve
szántóvető rá se néz,
fél a föld alatt a krumpli,
szeretne mélyebbre bújni,
hová nem jut el a vész.
Szörnyek táncolnak a torban,
nem mozdul a tetszhalott.
Kísértetek, gonosz rémek,
tegnapelőtti lidércek
falják föl a holnapot.
A dalt szánkban melengetjük,
nincsen helyünk odabenn.
„A hideg, a téli éjben,
csillagoltó sötétségben
mi vagyunk még éberen.
Álmodunk mi hihetetlent,
el se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
hátha meg nem volna halva
s lehetne még valami…”
Az ablaknál álltam, néztem a park fáit, a szélben hajladozó fekete ágakat, az égen tovafutó sötét, rongyolt fellegeket. Mohón szívtam a Gauloise-t, tele voltam a napkezdés sok nyomorult gondjával, Györgyi üvöltözött a két gyerekkel, rángatta őket, míg rájuk cibálta a pulóvereket, én készítettem a reggelit, otthagytam neki a kocsit, másképp nem ér velük az óvodába. Nem szóltam, nem akartam a válaszlavinát elindítani: „…én kiabálok?! Hogy üvöltök?!…Teljesen meg vagy őrülve…Hát már ki se nyithatom a számat? Mi vagyok én, koszos cseléd?…Még annak is több becsülete van.„Én marha, hülye állat…Beszoptam a professzor mézes dumáját…Hogy majd a Bahamák…Meg Sziám, India…Az egész világ ott lesz a tenyeremen. És itt rohadok a panelben, a szűk két szobában a kölykökkel!…És nyáron a pocsolyás Balaton…
Nem lehetett vele beszélni, tudtam, hiába próbálom nyugtatni: „Kérlek. Légy egy kis türelemmel… Még egy-két év… Felnőnek a gyerekek, megszabadulok a tartásdíjaktól… A Mamáról is én gondoskodom… Építik a házunkat Hidegkúton… Kétszáz négyzetméter, padlófűtés… Még így is megkapsz mindent.” Maró gúnnyal kacagott: „Hidegkút… A térdig
érő ház… Még csak az alapoknál tartanak…” Szikrázott: Meddig várjak?…Meddig?… Elmegy a fiatalságom… A legszebb éveimet prédálom…”
Fájt, hogy ilyen bántóan, kegyetlenül gúnyolódott. Magamba fojtottam a dühöt, a szópárbaj hamar kikészített, elkapott a fullasztó köhögés, újabb ok, hogy ostorozzon: „Az a rohadt bagó! Hányszor kértelek!…”
Nem akartam magam felizgatni, a klinika is, a betegek, a kollégák, a személyzet nyugalmat, józanságot követeltek. De ahogy kezdődött, úgy folytatódott. Ez egy „olyan” nap volt, amikor semmi nem jött össze.
Mielőtt a műtőbe mentem, átnéztem a röntgenfelvételeket, a natív hasi felvétel hiányzott. Na nem, így nem operálok. Az adjunktusom hebegett. Amit még soha nem tettem, megfenyegettem, ha még egyszer előfordul, kirúgom. A második beteget vettem előre, a műtőben az altatóorvos a segédorvosnak mondott valamit, az kuncogott és rossz szikét tett a tenyerembe. A sarokba vágtam a szikét, csattanva ugrált a kövön. Dermedt csend lett, a nővér leitatta a verejtéket a homlokomról.
Értekezlet. A gazdasági igazgató az étkezési normákat akarta csökkenteni, a kórtermek fűtését redukálni. Költségvetésünket a minisztérium lefaragta, valahogy a felszínen kell tartani magunkat. „De nem a betegek rovására. Ha nincs megfelelő táplálék, ha nincs fűtés… így nem lehet a klinikát üzemeltetni. Mit gondolnak a tisztelt kollégák, a zulukafferek földjén vagyunk, vagy Szibériában?” „A Minisztérium azt mondja, majd az Önkormányzat, vagy valamelyik Alapítvány… Csakhogy az Önkormányzat lerúg a pályáról, nincs pénz… Az Alapítványok meg…” Most már én is üvöltöttem: „Nem érdekel! Oldják meg! Nem hagyom a betegeimet megdögleni! Végeztem!”
Így még soha nem borultam ki. Ez nem az én stílusom volt, ez a kaszárnyahang.
Rámtört a köhögés, nehezen lettem úrrá rajta. Mire megnyugodtam, jött a főnővér a maga szokásos sirámaival, hogy megint kilépett egy ápolónő, ha ez így megy, odajutunk, hogy a betegek ápolják egymást, később a diétás nővér, hogy a szakács… Megkérdeztem udvariasan: „És énnekem ehhez mi közöm? Menjen a gazdasági igazgatóhoz…”
Nem tudtam megmaradni a szobámban, átmentem a röntgenbe. A hosszú folyosón egymáshoz zsúfolódva ültek a betegek, volt aki felállt, úgy köszönt szórakozottan bólogattam.
Távolabb a labor ajtaja nyitva volt, akaratlanul is hallottam a vezető laboráns hangját: „…mert elvette ezt a picsát!” Az ajtón túl megtorpantam. Megvetettem a leskelődőket hallgatózókat, de most nem vittek tovább a lábaim. A főnővér átvette a szót: „Feri hozta be adminisztrátornak a gazdasági osztályra, így került a klinikára.” A diétás nővér folytatta: „Minden orvossal lefeküdt.” A főnővér: „Azt nem. Ó kezdettől a profra utazott. A legnagyobb halat akarta kifogni, nekem elhihetitek. Együtt laktunk a nővérszálláson, akkor még barátnők voltunk. Nem feküdt az le senkivel, legalábbis itta klinikán nem. Vigyázott a jóhírére.” A laboráns erősködött: „Akkor is csak egy picsa, semmi több. Egy időben én is ráhajtottam, de az ágyba nem jött, beszélgetni meg nem tudtam vele. Irodalom, színház, történelem, politika – mindég hallgatott, csak mosolygott sejtelmesen. Hogy a prof mit zabái rajta?…” A főnővér: „Ne mondd nekem, hogy nem egy reprezentatív nő… Megaztán… Van neki valamilye, amivel mesterien bánik… A prof meg köztudottan egy szentfazék pinabubus, egy erkölcsös kéjenc…”
Végigzúdult rajtam a düh. Hogy merik? Már mozdultam, hogy rájuk török, de továbbmentem. Nyugalomra intettem magam.
A feltöltéses röntgent megcsinálják nélkülem is – visszatértem a szobámba. A titkárnőmnek meghagytam, a rendelési idő kezdetéig ne zavarjanak.
A hamutartóm tele volt csikkekkel, mindig Gauloise-t szívtam, egy párizsi betegem látott el vele, ha elfogyott, a magyar Szimfóniára váltottam, csak a szopóka-nélküli méregerőseket szerettem.
Újra az ablakhoz álltam. Alkonyodon, a szél erősödött, a feketébe hajló szürke felhőfolyam elzárta a fény útját. Egész január ilyen borús, nyirkos, ködös nappalokkal vonult, hiába vártuk a havat. Nem is tudom miért, de vágytam rá, hogy ez a szürkeség, feketeség hótakaróra váltson, mindent eltakarjon a puha, fehér hó.
Bennem bolyongtak, minduntalan előjöttek a főnővér szavai: „szentfazék pinabubus”, „egy erkölcsös kéjenc”. Milyen találó, pontos definíció. A maga módján még igaz is.
Arra gondoltam, az embert a környezete ismeri a legjobban. Azt hisszük, van egy belső, zárt világunk, ami csak a miénk, éljük az örömök mennyországát és kínlódjuk a poklát – s íme, ott a röntgenképed a munkatársad kezében.
Még az a jó, hogy semmi megvetés, semmi gúny, semmi lenézés. Sőt: „ne mondd nekem, hogy nem egy reprezentatív nő…” A főnővér védte meg a diétásnővértől, Györgyi nem feküdt le senkivel. Hogy mondta? Kezdettől a profra utazott.
Az igazság az volt, hogy én akartam megszerezni Györgyit, szinte az első perctől, amikor aláírásra felhozta az aktacsomót a gazdasági osztályról. Ahogy járt, ahogy mozdult, amint áthajolt az asztalon, belémivódott a kép, dolgozni kezdett a zsigereimben. Nem akartam őt lefektetni, ismertem magam, tudtam, nem érem be néhány röpke órával. Ez a nő nekem egy életre kellett; hogy este vele találkozzam, ha hazamegyek, hogy vele töltsem az éjszakát.
Amikor Beától elváltam és otthagytam neki a belvárosi háromszobás, hallos nagylakást, Györgyi boldogan jött velem a lakótelepi panelbe. Két gyönyörű gyereket szült nekem, ahogy megbeszéltük. Együtt terveztük a hidegkúti luxusházat…
A titkárnőm hangja visszarántott a kedvetlen, zord jelenbe. Belépett, felkattintotta a villanyt.
– Professzor úr, elnézést, de Somsányi főorvos van itt a betegével. Tegnapelőtt már telefonon…
Hunyorogva bámultam rá az éles fényben: – Kísérje be őket…
Somsányival évfolyamtársak voltunk az egyetemen, de ő nőgyógyásznak szakosodott. Bedugta a fejét az ajtón, fürkészve körülnézett, aztán belépett. Hajszálra olyan volt, mint akkor medikusként; nagy vörös rókaorr, egymáshoz kissé közelálló, sugárzó, világoskék szemek,
csak a kifehéredett haj tűnt el a fejéről a homloka fölött, de az egész arc most is tele volt optimizmussal. Mozgása, magatartása, nagycsonté, húsos teste, szőrös, erőszakos lapátkezei hajthatatlan életerőt sugároztak.
Somsányi gyakran hozott beteget konzultációra, ajánlott hozzám műtétre, jó híre volt a szakmában, kiterjedt pacientúra igazolta népszerűségét.
– Szervusz, szervusz, drága Pistám… Engedd meg, hogy bemutassam Háry Kálmánnét. Háryt bizonyára ismered, őnagysága a kiváló színművész felesége.
Nem tudom, mi volt ez. Megcsókoltam az asszony kezét. Soha nem szoktam… Somsányi néhány banális mondat után búcsúzott:
– Engedelmeddel Pistám, rohanok- Aztán az asszonyhoz fordult. – Jó kezekben hagyom, kedves Anna, Lovász professzor úr a legkitűnőbb ismerője, gyógyítója a maga bajának.
Elviharzott.
Leültem az íróasztalomhoz, hellyel kínáltam Hárynét. Már közben szemügyre vettem, míg Somsányit hallgattam. Magas, jóalakú, hibátlanul szép lábú nő volt. Arisztokratikusan finom arc, magas, széles homlok, merészívű szemöldök, finomvonalú, diszkréten rúzsozott száj, vékony gerincű, kissé hosszú orr érzékeny cimpákkal, szabályosan rajzolt, gyengéd áll, erős szálú, tömör, sötétbarna haj. Arany foglalatban borsónyi brilliánsot viselt a fülében. Jóízlésű eleganciával öltözött, finom olajzöld pulóver skótkockás szövetszoknyával, lábait keresztbevetve, figyelmesen, várakozóan nézett rám.
Cigarettával kínáltam, elhárította.
– Nem zavarja, ha rágyújtok?
– Tessék csak nyugodtan, a férjem telebagózza a lakást, mikor szerepet tanul.
– Tekintettel lehetne magára. Bizonyára van saját szobája…
– Igen, de tetszik tudni, hogy van ez egy színésszel. Nem tud egyhelyben maradni, vándorol a lakásban…
– El tudom képzelni…
Mintha megérezte volna enyhe ellenszenvemet a férje iránt, rögtön védelmébe vette: – Különben csak jót mondhatok róla. Huszonöt éve vagyunk házasok.
Még tegnap átnéztem az anamnézist, de korára nem emlékeztem. Megkérdeztem: – Hány éves is maga? Negyvenöt?
– Negyvennyolc.
– Nem látszik annyinak…
– Köszönöm. – A hamutartót nézte. – Sokat tetszik dohányozni?
– Ötven körül naponta, van úgy, hogy több is összejön.
– Rettenetes. Nem árt?…
– Nézze, én a hatvanadikban vagyok, tizenhatévesen kezdtem, és ha eddig nem ártott… – Kis fintorral folytattam. – Igaz, mostanában néha rámjön, köhögök, majd kirázza belőlem a lelket… Furcsa mód csak akkor, ha feldühítenek, ha fölizgatom magam. Az idegek játéka… De beszéljünk inkább magáról. Hogy jelentkezett a betegség?
– Semmi rendelleneset nem tapasztaltam. Az én koromban már kötelező a rendszeres nőgyógyászati kontroll. Somsányi főorvos úrhoz járok, ő fedezte fel, hogy a méhem mellett kisalma nagyságú értágulat pulzál. Azt mondta, ez olyan, mintha kibiztosított kézigránáttal járnék, ami akármelyik pillanatban felrobbanhat. A kiöblösödésénél az érfal el van vékonyodva, bármikor átszakadhat.
Rámfüggesztve tekintetét, nyugodtan, higgadtan beszélt.
Szívtam a cigarettámat, vigyáztam, ne fújjam rá a füstöt.
– Nem rémültem meg – folytatta. – Protestánsként neveltek, hiszek a predesztinációban, az eleve elrendelésben. Nem történhet velem más, mint amire az életutam ki van jelölve.
– Az Isten, ha őrá gondol, szabad akaratot adott az embernek. Hogy megküzdjön az életéért. Az ember nem kiszolgáltatott báb a sors kezében.
Csendesen mondta: – Én is így gondolom, de a győzelem, vagy a vereség, ez mind benne van abban, ami nékem elrendeltetett. – Kis szünet után folytatta. – Sokat utazom a férjemmel, soha nem izgulok a repülőgépen. És nincs bennem félelem amiatt a… kibiztosított kézigránát miatt sem.
Másra tereltem a szót. – Gyerek van?
– Egy fiú, orientalista. Marokkóban ösztöndíjjal. És van két icipici, gyönyörű unokám.
Kutatva, élesen néztem rá. – Boldog?
– Ig'en – aztán még hozzátette – Amennyire ez lehetséges…
– Ezen mit ért?
– Talán… Egy női lélek gubancai. Érdektelen a professzor úr számára.
Igaza volt, hogy kitért, túl messzire mentem. Magyarázkodtam
– Ne vegye fölös kíváncsiskodásnak – magyarázkodtam – arról van szó, hogy a betegemet a maga teljes egészében ismernem kell.
Fölálltam.
– A titkárnőm átadja a főnővérnek.
A rendelési időm után még végigjártam a betegeimet, akiket én operáltam. Gyalog indultam haza. Gondolataim minduntalan visszajártak Hárynéra. Próbáltam megfejteni, mi is történt tulajdonképpen? Hiszek az első találkozás, az első benyomások dominanciájában.
Györgyi azonnal maga felé fordította a szexuális énemet, meg is kaptam tőle, amit vártam. Telivér nő volt, az ágyban csodálatos, minden kis porcikája remegett a kéjtől, amikor odaadta magát. Valójában az éjszakáinkért néztem el mindazt, amiért meg kellett volna őt gyűlölnöm.
De Háryné? Ez az asszony? A maga negyvennyolc évével, a két kisunokájával… Itt nem volt szó semmiféle szexuális vonzódásról… De mi volt ez? Még ki se nyitotta a száját s megcsókoltam a kezét, hódolattal, tisztelettel, és úgy beszélgettünk, olyan magától értetődő bizalommal, mint a nagyon régi, közeli jóbarátok.
Láthatatlan, lágy, embermeleg hullámok jöttek a személyiségéből, kapcsoltak hozzá. Valahol belül, a lelkem legmélyén megragadott, az első pillanatban, szavak nélkül, összevillanó szemsugarak nélkül. Aureólája volt a testének, az egyéniségének, azonnal beburkolt, hozzákötött.
Pedig orvos és beteg között az ilyesféle szubjektív tényezőkről szó sem lehet. A beteg rábízhatja minden titkát, hisz az életét adja az orvosa kezébe. De az orvosnak a maga szubjektumát elzárva, teljes objektivitással, tárgyilagossággal kell betegére tekinteni, csak így gyógyíthatja őt.
És Háryné az első pillanatokban áttörte az objektivitásom védőburkát.
Elhúztam a számat, megróttam magam, ahogy ezt a találkozást visszaidéztem. Na nem, a lélek ilyen hóbortos, romantikus játékairól szó sem lehet. Elérkeztél a hatvanadik évedhez. Lovász Pista s megérintettek a naplemente búcsúsugarai?
Kigombolt télikabátom alá durván, gorombán belekotort a nyirkos hideg, megremegtette a fényeket, árnyakat a járdán. Furcsa, belső tűz égetett, nem fáztam, inkább jólesően hűtött a szél. Ember alig járt az utcán, átadhattam magam az emlékeimnek, gondolataimnak.
… Mint egy precízen élesre állított színes fénykép, úgy jött fel bennem a nyár, a siófoki nyaralás. Kihajtottam magam a klinikán, vágytam a csendes nyugodt napokra, hosszú heverésre a napfényben izzó homokon, oldó-békítő sétákra a vízparton. A magányra, a család zárt körére vágytam. Györgyi köré már az első nap társaság szerveződött, harsány fiatal tudósok az Akadémiáról, igazgatók, főmérnökök, csupa sikeres, ifjú titán. Dongtak Györgyi körül, ahogy a darazsak körültáncolják a mézes szőlőfürtöt, programokat készítettek, estéket a zenés mulatókban, csónaktúrát, kirándulásokat, piknikezést, pro-forma engem is invitáltak, tudtam én is, tudták ők is, kilógnék közülük, más generáció, más stílus.
Györgyi kivirult, új életre kelt, belevetette magát a társaságba, teli szájjal nevetett, ragyogtatta hófehér fogsorát és engem mellékesen kezelt. Csak tátottam a számat, milyen könnyedén túltette magát rajtam. „Ugye, István, most nekem is jogos egy kis szabadság a háztartási penész-kúra után? Vigyázol a krapikra, míg elmegyek a fiúkkal…”
Én ott baktattam a parton a két gyermeket kézenfogva, a vízről, a csónakból idáig hallatszott Györgyi csiklandós nevetése.
… Aztán a karácsony. Máig sem értem, hogy történhetett. Györgyi teljesen kiszaladt a pénzből, nekem nem szólt, azt hitte, kivettem a bankból az ünnepekre, én meg abban a hitben voltam, hogy bőségesen elláttam őt az újesztendőig. Mindez a Szenteste délutánján derült ki, amikor már minden zárva volt. És jöttek a kollégák Karácsonyt köszönteni, meg hát az István nap. Éppen vacsoráztunk, parizert papírból. Még jó, hogy egy kis whisky lötyögött az üveg alján, egy korty itallal meg tudtam őket kínálni.
De az a parizer! Mintha a homlokomra lett volna ragasztva. Végül is azt mondtam, mi közük hozzá, így mentem be dacosan és közönyösen a klinikára.
Ezek a képek és más régebbi emlékek tovább gyötörtek, úgy fel voltam spannolva, mint a szakadni készülő rugó. Mire hazaértem, lüktetett bennem a düh, csak egy szó kell és elmegyek, otthagyom végleg ezt a büdös kurvát.
S míg így fortyogott az agyam, éreztem, hogy mindezek mögött ott áll Háryné, Anna asszony. Mintha ő lett volna ki rávilágított a múltamra: ezt így folytatni nem lehet.
Azonban minden másképp alakult.
Györgyi elémjött az előszobába, segített kibújni a télikabátomból, kalapomat kivette a kezemből, feltette a fogasra. Megsimította a homlokom, kutatva nézett rám: „Nem vagy te lázas? A sok munka ugye? Félek, hogy túlhajtod magad…” Átkarolta a derekam, úgy kísért a konyhába.
Fehér damasztot tett az asztalra, szépen meg volt terítve, porcelánnal. „ A gyerekeket lefektettem, későre jár. Nem is baj, hogy kettesben vagyunk, ez a mi ünnepünk.”
Kutattam az agyamban, milyen ünnepünk lehet ma, mit mulasztottam. Semmit se találtam, se névnap, se születésnap, se házassági évforduló.
Györgyi kedvesen nevetett: „Ne törd a fejed, úgyse jössz rá. Ez amolyan női dolog. Öt éve randevúztam veled először a Zserbóban. Akkor kezdődött. Én már akkor tudtam, hogy te az enyém leszel. És ez nekem ünnep ma is.” Zavartan dünnyögtem: „De hát… Legalább emlékeztettél volna… Valami célzással… reggel… hogy virágot…” „Nem a virág a fontos… Kiteszem az ételt… Bár ez a szegény csirke… már harmadszor melegítem”
Kivette a sütőből a töltött csirkét, ezt utolérhetetlenül tudta elkészíteni. Az anyja bodrogközi parasztasszony volt, tőle tanulta, ott tudják így összeállítani a tölteléket, belehelyezni a csirke bőre alá, pecsenyezsírral locsolgatva rózsapirosra sütni, anélkül, hogy kiszárítanák. Ez volt a kedvenc ételem
Ettem, néha rápillantottam, és semmit se értettem. Hisz reggel még őrjöngött, gyűlölködő szavakkal ostorozott. És milyenek voltak az estéink.. A frigóból előkotort felvágott. Hányszor találtam őt a whiskys üveg mellett félig részegen, vagy egészen elázva, mikor a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint az én vacsorám.
Hát persze, az első két év, az indulás olyan volt, amilyennek elképzeltem. Figyelmes, kedves repi-nő volt Györgyi, akkor még elbűvölte, hogy a prof felesége lett. Hitta jövőnkben. Megvettük a hidegkúti telket, közösen gondoltuk ki a nagy házat, elkészítettük a tervrajzát, beindítottuk az építkezést. A bolgár Akadémia meghívására Várnában nyaraltunk, ez is újdonság volt neki.
A második szülés után romlott meg minden, hirtelen, zuhanásszerűen. Nem is tudom, miért. Talán, mert két kisgyerek nyűge nem annyi, mint eggyé. Talán, mert ráeszmélt, hogy professzor-feleségnek lenni nem is olyan nagy dolog, ahogy azt álmaiban elképzelte.
A terveink is valahogy megfeneklettek. Mindenhez sokkal több pénz kellett, mint számítottuk. A fizetés meg a paraszolvencia az összes mellékessel messze lemaradt az infláció mögött. Minderre én eleinte nem sok figyelmet fordítottam. Mindig meg volt az a képességem, hogy a munkámat elválasszam a magánéletemtől, és az érsebészet bonyolult, állandó koncentrációit, az újabb kutatások adaptálását igényelte. Rám nehezedett a klinika vezetése, ezer és egy hétköznapi gond, baj, a betegek, a kollégák, az ápolószemélyzet, a gazdasági osztály, a magasságos főnökök, a Minisztérium, az Önkormányzat. Ebben a szüntelen rámcsapó tengerhullámzásban az otthon, a családom volt a zöldellő, biztonságos part, ahol megpihenhettem, ahol erőt gyűjthettem.
Két rossz házasságom után a harmadikban reménykedtem, hogy végre rámköszönt a boldogság. A rosszízű válások után ötvenötévesen vettem el a huszonötéves Györgyit. Még tele voltam életerővel, a megszerzett tudás, a professzori cím, a klinikaigazgatói kinevezés magabiztosságával.
Idő kellett, míg észrevettem, mi van körülöttem, hogy nem mennek a dolgok. Györgyi iszik, rendszeresen a méregdrága skót whiskyt nyakalja. Előfordult, hogy nem adták ki neki a két gyereket az óvodából, hiába ment értük kocsival. A vezető-óvónő rám telefonált, s közölte: „A felesége, professzor úr, olyan állapotban van, hogy nem vállaljuk a felelősséget. Ne haragudjon, de ki kell mondanom, hogy a hölgy részeg. Dől belőle az italszag, bizonytalan a járása.” Én vittem haza a két gyereket, Györgyi akkor már ájult részegen hortyogott a pamlagon.
És mennyi lelkizés, vita, veszekedés, mennyi fellobbanó remény és elkeserítő visszahullás, napra-nap, mint ma reggel is.
És néha a szürke-fekete égboltra felfénylő szivárvány, mint most is. Györgyi azt az asszonyi arcot mutatja, amit vágyva képzeltem feleségemnek.
Figyelem őt és hallgatom a szavait: „… azért akárhogy is, mindenek ellenére ez egy csodálatos öt év volt, professzorom. Az első látásra, ott a klinikán, mikor bevittem hozzád aláíratni azt az aktacsomót, megtetszettél nekem. Vagy te, vagy senki.”
Nehezen, számomra is idegenül, csikorogva jött ki belőlem a szó. – „Megérte?”
Átnyúlt az asztalon, megfogta a kezemet, mosolygott: „Szamár… Minden perce, minden órája ennek az öt évnek. Az éjszakáink és a veszekedéseink. A nyomorúságunk és a gazdagságunk. Az, amit kaptam, és az, amit nem kaptam meg. A szép terveink, a beváltatlan ígéretek. Mindez együtt, így a mi életünk.” Meghitten a szemembe nézett, szépen, őszintén mondta: „Boldog vagyok veled István”.
Megittam a boromat, néztem őt tűnődve. Tudtam, nem szerepjátszás ez, ő ilyen. Időnként előjön belőle egy másik asszony, mint a ma esti, akit imádok, aki pont olyan, mint amilyennek mindig is elképzeltem és vágytam őt, aki az erőt adó mágneses háttér, aki, ha nincs mellettem, akkor is mellettem van az élet minden percében.
Talán az volt a baj, hogy én nem tudtam olyan gyorsan váltani, sérüléseket, gonosz hangulatokat, ádáz vitákat oly könnyedén kimosni magamból, mint ő. De öt év tapasztalataiból azzal is tisztában voltam, ennek a Györgyinek, ki ma este is megmutatta vonzó, szép arcát, mindig meghódolok. Ki tudja, talán ez a néhány órás öröm, ez a felhőtlen ragyogás ér annyit, mint a hónapokon át vándorló, eseménytelen, megszokott közöny. S végül is mit akarok még, mit várok az élettől, hatvanévesen, irigyelten szép, harmincéves asszonyommal s két egészséges, okos gyermekkel?
Az idei nyárra összehozom a Bahamákat. Mindent el lehet érni, a hidegkúti házat is, még semmi sem késő.
Ilyen gondolatokkal feküdtem le, s Györgyi eddig talán még soha nem érzett gyönyörökbe ragadott. Mikor már a szelíd kioldódás ringatott a karjaiban, megesküdtem volna, hogy ezek az órák, az este és az éjszaka, megérték az elmúlt évek minden poklát és kínlódását.
Aztán a reggel megint mindent visszájára fordított. Ó, ezek a rohadt reggelek! A két kis álomszuszékot nehéz volt kiszedni az ágyból, Györgyi türelmét vesztve kiabált: „… hogy lehet, hogy ilyen nagy büdös kölök nem képes az Adidaszra rányomni azt a szar tépőzárat, meddig kell még veletek veszkődnőm, majd én öltöztetlek még vőlegénykorotokban is!…”
Állva ittam egy pohár tejet a konyhában, esti száraz kenyérmaradékot harapdáltam hozzá, elmenekültem otthonról.
Déltájban némi bűntudattal felhívtam Györgyit, a hangján megéreztem, hogy ivott: „Eszébe jutottam a professzor úrnak? Nem, egyáltalán nem fontos, hogy vagyok, reggeltől estig ülök az üres lakásban és passzírozom a szart… Óriási módon kellemes…”
Letettem a kagylót, a telefonkészülékre meredtem, aztán megvontam a vállam. Magam köré húztam azt, amit úgy neveztem: „cordon sanitarie”, és a munkába menekültem.
Az esti órákban, amikor a klinika elcsendesedett, többször is beszélgettem Annával. Zenerajongó volt. Valamikor magam is szenvedélyes koncertlátogató voltam, de Györgyit a hangverseny csak addig érdekelte, míg ő is prezentálhatta a legújabb Váci-utcai nagyestélyiket. Szűkösebbre fordult helyzetünk eltörölte a muzsika iránti érdeklődését, így magam is elmaradtam a koncerttermekből.
Meglepett Anna választékos zenei ízlése, ha tartózkodóan is, de hozzáértéssel beszélt két kedvence, Händel és Mozart egymástól oly távol eső műveiről. A Vizizene és a Jupiter- szimfónia engem is lebilincselt. Kislánykora óta tanult csellózni, dobogóra érő, ígéretes művészként tartották számon tanárai a Zeneakadémián, aztán jött a szerelem Háryval, és ő lemondott a maga karrierjéről.
– Tetszik tudni, hogy van ez. Legritkábban sikerül, hogy férj és feleség egyenrangú, jelentős és fontos művészi magaslatokra emelkedjen.
– Föláldozta magát a férje sikereiért.
– Nem. Magam döntöttem úgy, hogy visszavonulok. A sikereit ő maga vívta ki, színpadra én helyette nem léphettem. Neki kellett megküzdeni azért, hogy Tiborétól Jágón át Bicska Maxiig olyan színészi teljesítményt nyújtson, amiről az igényes kritika is csak osztatlan elismeréssel szólhatott. Ha valaki, én igazán tudom, mennyit küszködött, gyötrődött egy-egy szerep megformálásával. Megszenvedett a sikereiért, de a szó igazi értelmében. Eperohamoktól a koszorúérgörcsig minden nyavalya elővette premier előtt. Igaz, ezek nagy része fantomfájás volt, de ő valóságosan szenvedett tőlük.
Aznap már túl voltam a második doboz Gauloise-on, mégis, most is rágyújtottam. Kellett a füst, másképpen nem bírtam az idegeimet kordában tartani. Ingerelt Anna férje, a híres színész, valami olyasmit éreztem, hogy feleségéből szívja az alkotóerőt a maga sikereihez.
– Ha ő egyedül csinálta meg a művészi karrierjét, mi szükség volt arra, hogy maga feladja a sajátját?
– Én a nyugalom és a biztonság vagyok neki a színház zűrzavaros világa után. A színház őt megenné és fölfalná, ha nem lenne neki az az otthon, melyet én építettem számára. Ezek az ő szavai. De ő többet is mond. Színésznek sem lenne ekkora, ha nem lennék mellette tanácsadóként konzultánsként. Én – szerinte – egyenrangú partnerként vagyok jelen az alkotásaiban, mi ketten együtt hozzuk létre azt a figurát amit ő a színpadon megtestesít. Ez túlzás, ez nem így van, de ő mégis erősködik, hogy a legjobb rendezőtől sem kap annyit mint tőlem. Akárhogy is vesszük, a dramaturgiai képességeimmel én is tisztában vagyok – és hogy ezzel valamelyest én is hozzájárulok a sikereihez, a pályája felíveléséhez, nekem tökéletesen elég.
Eszembe jutott, amit az első beszélgetésünkön mondott, amikor megkérdeztem: boldog? A határozott „igen” után egy tűnődő félmondat következett: „amennyire ez lehetséges…” Ez a félmondat cáfolta a határozott igent. Azt érzékeltem, hogy Annának is megvoltak a maga igényei az élettel, szerelemmel, a házassággal szemben, s ezek nem teljesültek maradéktalanul. Józan, realista számvetés volt ez a helyzettel.
S mindjárt az is átvillant rajtam, én az egekbe emelném, ha az én asszonyom volna. Hogy mondta? „Én vagyok a férjem számára a nyugalom és a biztonság…”
Csodálatos volt számomra, hogy ő, az asszony volt az otthonteremtő, az otthonépítő.
Én mindhárom házasságomban magamra vállaltam ezt a szerepet. Első feleségem, Andrea, a kémiai kutató, nyugodtan, higgadtan közölte: „Nem vagyok hajlandó tojónak beülni a ketrecedbe.” A második, Bea, a sikeres üzletkötő valójában világutazó volt. Mindkét asszony mellett én próbálkoztam meg a családi otthon, a biztonságos, a nyugalmat adó életháttér kialakításával. Harmadik asszonyom, Györgyi mellett is csak egy léket kapott, bukdácsoló, szirtek között hányódó bárkát építettem.
Ez egy intelligens, finom lelkű asszony. Lehet, hogy neki is megvan a smirglis, gonosz énje? Ki tudja… így, ahogy nézem és hallgatom őt, – a szorosabb kapcsolatok kockázata nélkül –, mindenesetre elbűvölő.
Ismét rágyújtottam, de most az első szippantások után rámtört az egész valómat összerázó, fullasztó köhögés. Előkotortam a zsebkendőmet, félreforduva beletöröltem a légutakról feljövő váladékot. A tekintetem a zsebkendőmre siklott: vérfolt piroslott rajta.
Eltettem a kendőt, Anna valamit meglátott az arcomon. Fürkésző aggódással nézett rám, leheletkönnyen megérintette a kezemet.
– Baj van, professzor úr?…
Mosolyogtam. – Nem, nem, semmi. Baj, mint tudjuk, magánál van, de meg fogjuk oldani.
– Ha szabad tudnom, mutatnak már valamit a vizsgálatok?
– Még korai volna erről beszélnünk. Az eddigiek a szokásos rutinvizsgálatok voltak, a katéterezés után már biztosabbat tudunk.
Az ajtóhoz kísértem, néztem hosszú, kék moherköntösbe burkolt, magas, szép alakját, míg ki nem lépett a folyosóra.
Attól a forintos nagyságú kicsiny vérfolttól nem ijedtem meg, annyiféle ok lehet, amely egy ilyen piciny vérzést produkál. Ez az embertelen köhögés is feltéphet egy hajszáleret, de akár a sok nikotintól is begyulladhatnak a hörgők. Mindenesetre szinte automatikusan figyeltem a köhögést, a légutakból feljövő váladékot, de vérnek nyomát sem láttam az elkövetkezendő napokban. Az is megnyugtatott, és a köhögésemet emiatt se vettem komolyan, hogy amikor operáltam, műtét közben soha nem köhögtem, még egy köhintés sem hagyta el a számat. Ez, meg az a sokszor megfigyelt jelenség, hogy a köhögési rohamok mindig felizgatott, zaklatott idegállapotban jöttek rám, bizonyossá tették bennem a köhögés pszichoszomatikus jellegét.
Két nap múlva az orvosi értekezleten Szente adjunktus beszámolt a katéterezés eredményéről. Súlyosabb dolgokról volt itt szó, mint amit Somsányi az ér kisalmányi, pulzáló kiöblösödéseként észlelt. A naptáromban, a műtéti menetrend szerint négy nappal későbbre kitűztem az operáció időpontját, s a főnővérrel este bekérettem Hárynét.
– Nos, most már többet tudunk, bár, mint azt sokan mondják, a sebész akkor képes teljes pontossággal megállapítani, meghatározni teendőit amikor már felnyitotta a beteget s eljutott a baj fészkéhez.
Háryné rám szegezte a tekintetét. – Érdaganatok? Rák?…
– Még semmi sem bizonyos.
– Ki fog engem operálni?
– Én.
– Akkor a legteljesebb bizalommal nézek a műtét elé. Ha professzor úr azt mondaná, teljesen hátra kell csavarni a fejem, mert attól fogok meggyógyulni, beleegyeznék.
Folytatta.
– Tudom, abszurd példát mondok, de hadd tegyem hozzá, ha hívni tetszene, menjünk el ketten gyalog Jeruzsálembe, elmennék.
Mosolyogtam. – Megtisztelő, de ilyen gyalogtúrára nem kell vállalkoznunk. Bizonyos vagyok abban, hogy meg tudjuk gyógyítani.
Felállt, menni készült.
– Valamit szeretnék kérni – mondta. – A férjemnek ne tessék megmondani, hogy… esetlegesen… érdaganatról van szó. Ha megtudná, hogy rák van bennem, összeomlana. Annyira félt engem.
– Hogy van ez a férjével?-s magam számára is váratlanul dühbe gurultam.-Neki nem kell átvennie a magára nehezedő betegség gondját? Csak maga viszi az ő élet-terhét?…
– Én könnyebben viselek mindent. Ó sérülékeny, túlérzékeny művészlélek.
Visszanyertem a nyugalmamat. – Rendben van, úgy lesz, ahogy kívánja.
Azért az az egyértelmű diagnózis, amit a kollégák a katéterezés nyomán megállapítottak, a rákos érdaganatokról, valamiképp nem tetszett nekem. Megismételtettem a vizsgálatot, ezúttal Horváth docenssel, aki ebben vitathatatlan szaktekintély. Ő megerősítette, szó sincs rákról, az értágulatok születési rendellenességből származnak, melyek a változás korában fejlődtek ki.
Napközben telefonált Háry Arnold, a színész, kérte, hogy fogadjam.
Kitűnően szabott ruha, csináltatott cipő, aranykeretes szemüveg, hullámos, dús művészhaj – nagyon jó tartású ötvenes férfi. Megkülönböztetett tisztelettel, mély meghajlással üdvözölt. Színészarc, mindig azt formázza, amit gazdája parancsol. Láttam nem egyszer tévéjátékban harcos, rettenthetetlen népvezérként, irgalmasszívű, kegyességgel telt szerzetesként, a színpadon Rómeóként és Hamletként, de Jágóként is. És úgy benne volt a szerepében, hogy valóságosnak hittem, amit láttam.
Most viszolygással szemléltem, ahogy a feleségéért aggódó, de szorongását férfias méltósággal visszafogó férjet jelenítette meg. Hellyel kínáltam, röviden ismertettem az anamnézist, majd a végleges diagnózist s a tervezett műtétet.
– És Annánál ezzel a műtéttel ez az egész probléma le lesz rendeződve? – kérdezte.
Szenvedélyesen nyelvészkedtem, ez volt a hobbym, a nyelvművelés. Mintha megdöfött
volna rövid, éles tőrrel.
– Egy színművész, akire a nyelv tisztasága rá van bízva! Hogyan óvja, őrzi maga a magyar nyelvet, ha ilyen visszataszítóan fogalmaz?
Hebegett, kiesett a szerepéből.
– Ne haragudjék… De annyira féltem a feleségemet, hogy képtelen vagyok a mondataim helyes megformálására.
– No, jó – mondtam. – Ami a kérdését illeti, nagyon remélem, hogy egyszer s mindenkorra megszüntetjük a bajt.
Hálálkodva távozott, bár gondolom, belül forrt a dühtől. Én meg visszaroskadtam a székbe, s csak bámultam magam elé. Éreztem, ezt nem lett volna szabad, így megsérteni színészi méltóságában.
És azt is éreztem, hogy irigység van bennem, az formálja gyűlöletté a kínt, hogy meg tudta magának szerezni Annát. Hogy Anna az övé.
A műtétre eljött Somsányi is. Ott állt mellettem három órán keresztül, utána felkísért az irodámba.
– Pistám, csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni. Te igazi művésze vagy a sebészetnek, de a csapatod is, a csapatmunka…
S nyomban, mentegetőzve elloholt.
Rágyújtottam, a műtét után az első Gauloise-ra. Mintha az elmúlt órák feszültsége szakadt volna föl bennem, elkapott a köhögés. Úgy megrázott, mint Krisztus a vargát, s ezúttal megint vér került a zsebkendőmbe. Tenyérnyi foltot hagyott.
Csak néztem elképedve.
Az jutott eszembe, megmentettem Anna életét, és föláldozom a magamét. És egyáltalán nem értettem, honnan veszem ezeket az abszurd hülyeségeket. Hogyan kapcsolódnak ilyen dolgok a tudatomban, amiknek semmi közük sincs egymáshoz.
Utána kell néznem ennek a vérzésnek. De az egymásra torlódó napok elmosták a szándékomat.
Háryné kitűnően gyógyult. Nagyszerű beteg volt, már a műtét előtti fájdalmas vizsgálatokat is jajszó nélkül tűrte, a felépülés sok terhes gondjával is panasz nélkül birkózott. Mielőtt hazaindultam, egy percre megálltam az ágyánál, megnéztem a láztáblázatát, biztatóan megszorítottam a kezét, s már mentem is tovább.
Elérkezett a nap, mikor gyógyultan hazaengedhettem. Megelőző estére meghallgatást kért. Fölálltam, eléje jöttem az íróasztal mögül, a bőrgarnitúrához kísértem, ahol a barátaimmal szoktam beszélgetni.
Maga elé nézett, az asztalterítőt simogatta.
– Ha azt mondom, hogy mély hálát érzek és nagyon, nagyon köszönöm, amit professzor úr értem tett, keveset mondtam. Visszaadott engem az életnek, és ehhez a szavak kevesek.
Láttam, meghatottságával küszködik.
– Én is örülök, hogy sikerült – mondtam. – De végül is ez a dolgom, ez a kötelességem.
Az a rohadt kemény burok kezdett fölszakadozni, újra éreztem azt, ami akkor tört rám amikor ezzel az asszonnyal először találkoztam. Fények, kedves, meleg hullámok.
Most gyorsabban, zaklatottabban beszélt.
– Valamit még el kell mondanom. Egyszer, de talán máskor is a boldogságról beszélgettünk. Aztán azt is mondtam, professzor úrral elmennék gyalog Jeruzsálembe is. Kettesben, ha hívna. A bizalmat akartam vele kifejezni, a feltétlen, odaadó bizalmat. De mást is.
Mély lélegzetet vett, aztán folytatta.
– Az első perctől, amikor megláttam a professzor urat. A bartóki tisztaságú arcot, a szellemiség sugárzását… Tudom, a boldogságnak más formája is létezik. Be kell érnem ezzel, ami nekem jutott. A férjem, amikor a műtét után jött át a keményre fagyott parkon, középkori Mária-fohászokat énekelt, és sírt. – Fölállt. – Csak egy percre, tessék őt fogadni, utánam.
Az ajtónál álltunk, rám nézett.
Magamhoz öleltem, s csak ennyit mondtam: – Teremtményem…
Keze már a kilincsen volt, amikor megkérdezte.
– És a röntgent megcsináltatta? Ígérje meg nekem, hogy a tüdőről röntgenfelvételt készíttet.
Bólintottam. Kiment, bejött a férje. Láttam, hogy beszél, de egyszerűen nem értettem amit mond, a hálálkodó köszönet-szavakat, nem tudtam rá figyelni. Borítékot tett az asztalra, mély meghajlással eltávozott.
Másnap megcsináltattam a felvételeket a röntgenosztályon. A kollégám, tapasztalt főorvosnő, kétszer elrontotta, megismételte, azt mondta, felküldi az irodámba.
Az ablaknál álltam, s láttam, szállingóznak a hópelyhek. A főnővér behozta a felvételeket. Kezembe adta, és szó nélkül kiment. A világosság felé emelve megnéztem őket. Mind a két oldalon, mindegyik lebenyben elburjánzott rák, baloldalon ökölnyi daganattal.
Tudtam, hogy ez a kétoldali burjánzás operálhatatlan.
Álltam az ablaknál, néztem a park szélben hajladozó fáit, a kopasz fekete ágakat. A tajtékosan sodródó fellegekből megeredt a havazás. A zápor erősségével zúdult alá, laza függönyökben omlott, lengve, hintázva, s gyorsan fehérbe vonta a tájat.
1990. Augusztus
Erdőszentgyörgy felől
tértem be Etédre
Nyomaid keresve
rég elhunyt nagyanyám
Alkonyodott bíbor
volt a naplemente
Falud határában
kocsimmal megálltam
Tapodni akartam
a földet amelyet
Te tapodtál szívni
a levegőt melyet
Te szívtál és egykor
ahogyan te láttad
Látni akartam mint
omlik be az este
Főképpen ám téged
akartalak látni
S vágyam oly sóvár volt
sóvárnál sóvárabb
Hogy ím megjelentél
hogy ím ott-termettél
Hímes gyolcsblúzodban
a bíbor alkonyban
S láttalak akinek
soha nem láttalak
Ifjú szép leánynak
eladó leánynak
Feszülő keblűnek
deli termetűnek
Ott álltál meztéláb
délcegen erősen
Arany dió-szemed
szilaj víg kedvében
S napsütött mosollyal
szélesre tárt karral
Párás meleg hangon
ekkor így szólottál
Szélesre tárt karral
ekképp hívogattál
Drága kisunokám
siess hamar hozzám
Ajkam összecsuktam
szememet lehunytam
Nemlétedet soha
nem szokom én már meg
Hiányodban soha
nem nyugszom én már meg
Arany dió-szemed
ugyan hol keressem
Barna arcod párját
kiben is szeressem
Napsütött mosolyod
soha meg nem látom
Halk hangod zenéjét
többé meg nem hallom
Ajkam összecsuktam
szememet lehunytam
S kínzó keservemben
azt mormoltam súgtam
Jó lesz megszületni
unokádnak lenni
Mit még tőled kaptam egyszer,
drága, holt nagyanyám, ódon,
ormótlan, súlyos bibliád
minap fölütve, megláttam
szálkás és gacsos betűid,
még párás, mély hangodat is
tisztán hallottam, ahogyan
oly gyakran idézted épp a
bejegyzésed, szólván: „Ám az
igaz kitart az ő útján”.
Csillagszemü, te! – becézett gyakran nagyanyám,
holott nem én, a csillagszemü éppen ő volt,
gyönyörű öregségében is, amíg csak élt.
És csillagszeme világlik ragyogva – látom
naponta – téren, időn s kozmikus ködökön
ma is át, mert szívem még ma is ő vigyázza.
Messziről jöttem s messze megyek,
az most már bizonyos.
Jöttem Galícia kushadt falvaiból
és fagyos csöndjéből Udvarhelynek,
s megyek magányos, hosszú utamra
föl egészen a csillagomig, melyet még
fiúcska koromban
nagyanyám választott ki nekem.
