MEGMENTETT OLDALAK


PINCZÉSI JUDIT

Kiadatlan versek

Ezt a kis gyűjteményt a korán elhunyt költőnő (1947-1982) hagyatékából közöljük.

Kimenet

Öt és húsz és negyvenkettő
és öttel több
és újra és…

Elhinni, hogy az élet
véges, halálos
kimenetelű tévedés.

Csak

Csak mert virágpor esett
Csak mert pohár bor jutott
Csak mert ott volt a Duna –
szól rám tegnapi hangod.

    Zajlóbb gyalázat kell-e még?
Jó volt. Elűzlek. Hallod?

Úrfidal, Velence

Ma nem betűkkel vádolok,
mert ég az oroszlántorok,
s tollamat se védi már.

A legszebb pergamen a száj.

Óra

Nyakamban egy stopper-
óra.
Futok, holnap virrad-
óra
meg is érkezem,
ha megérkezem. Futok,
vele fut az
óra,
én így holnap virrad-
óra
le is mérhetem,
mire érkezem, ha
megérkezem.
Futok, nyakamban az
óra.

Eltörött a
mutatója.

Váróterem

A falból csak az átszűrődő sikoly.
Zavart lesz a belépés és nehéz.
De megköszönöd, hogy elkezdődött.

Harag

Hé, mit állsz ott, mint sértett Buddha?
Mérged szállhat a csillagokra,
mosolyod úgyis ideköt.

Ügykör

Ma nem ágyban akartam térni a tárgyra
Ó szavakban Szívem Te vagy valaki
De szemed kedvező benyomást keltett
S ez a leghevesebb érzést váltotta ki.

Érv

„Szabad akaratodból menekülhetsz”

De miért,
ha itt ülsz most is
kezem emlékezetében?



VISSZA

ABLAK


A kortárs lengyel próza középnemzedékéhez tartozó Roman Samsel (1935) sokszor járt Latin-Amerikában, és élményeiből számos könyve, elbeszélése született. Elbeszélései közül közlünk egyet.

ROMAN SAMSEL

Cumulonimbus

Eddig még soha nem rettegtem úgy légi úttól, mint ezen a napon, 1978. december kilencedikén, húsz nappal az év vége előtt. Sokan azt tartják, hogy minden a lelkiállapot­tól függ, s én nem kétlem, hogy igazuk van. De december kilencediké fölöttébb ködösnek ígérkezett. A horoszkópom rettenetes volt, jegyemről, az Ikrekről, azt írta a legnagyobb caracasi lap, az El Nacional: „Tágítsd ki látha­tárodat, amíg nem késő”.

Az utazás előtti utolsó napokban kínzó gondolatok kerítettek hatalmukba, és kép­telen voltam úrrá lenni rajtuk, mert tolakodóan belém kapaszkodtak, elalvás előtt meg ébredés után egyaránt gyötörtek. Napokig egyre csak hűtöttem a hotelszobát, mert odakint irtóztató hőség volt, aztán akkor is tovább hűtöttem, mikor hidegre fordult, anélkül hogy észrevettem volna. Egy közepes szállodában laktam, és a fürdőszobában kétszer is megjelentek a csótányok, amelye­ket nem tudok elviselni, undorodom tőlük. Kértem, hogy locsolják föl a szobát rovarirtó folyadékkal, aztán mikor egy este hazaértem, fölfedeztem, hogy három jól megtermett példány sétálgat a lepedőmön. Ezért hűtöttem továbbra is a szobát, abban a naív hiede­lemben, hogy a hideg elijeszti ezeket az átkozott bogarakat; el is ijesztette őket, én pedig influenzát kaptam.

Legjobban azonban néhány ismerősöm reakciója lepett meg, amelyet nem tudtam magamnak megmagyarázni. Lebeszéltek erről a repülésről. Tanácsokat adtak, s nekem végig kellett hallgatnom őket.

A Maiquetia nemzetközi repülőtéren látszó­lagos nyugalmam ellenére ideges voltam, s ez abban fejeződött ki, hogy izzadt a kezem és a homlokom, csodálatos módon belém kapaszkodtak bizonyos emlékfoszlányok, amelyekhez folyton visszatértem, és kép­telen voltam elszakadni tőlük. Máig sem tudok erre magyarázatot találni.

Az volt az érzésem, hogy a szállodában hagytam a feljegyzéseimet tartalmazó füze­tet, de mivel már föladtam a poggyászomat, sehogyan sem tudtam megbizonyosodni, vajon valóban így van-e. Többször is odamen­tem a telefonhoz, bár már meggyőződtem róla, hogy nem működik. Az ismerőseim, akik kikísértek, már szintén idegesek voltak attól, hogy fölöslegesen újra és újra visszatérek ehhez az állítólag ottfelejtett füzethez. Fe­szültségünkben eltévesztettük a várakozó­helyiséget, és hiába vártam, hogy beszál­láshoz szólítsanak. Az indulási idő lejárta előtt húsz perccel jöttem rá, hogy rossz helyen állunk.

Én voltam az utolsó utas, aki fölszállt a Boeing 707-re e repülő koporsó fedélzetére, és az egyetlen, akit türelmetlenül vártak. Más helyzetben még büszke is lettem volna erre. A LAB gépe úgy tele volt, hogy olyasfélekép­pen éreztem magam, mint a varsói vil­lamoson, vagy a Központi Pályaudvarról Łodżba tartó gyorsvonaton. A folyosó mind­két oldalán három-három hely volt egy sor­ban, és a stewardess két olyan utas közé helyezett el, akik már rég a helyükön ültek. Betuszkolta névtelen tömegbe, ahol magam is szorongtam, és névtelen voltam. Pokolian elhagyatottnak éreztem magam. Néhány perce búcsúztam el az ismerőseimtől, akiket halálra gyötörtem a Monserrat szállóban felejtett füzettel, és ahelyett, hogy velük beszélgettem volna, mániásán a regényem­hez készült jegyzetek jártak az eszemben.

A repülőgép elindult több órás útjára a felszállópályán, és e pillanatban visszatért belém a rémület, hogy nem bírom majd ki abban a magasságban, ahová készülök, legyőz az oxigénhiány és a megritkult levegő. Nem segített a mikroklímáról és a szputnyikokról szóló fontosabb beszélgetések fölidézése sem, megbénított a félelem, hogy oxigénpalackot kell majd hordanom, és még az sem fog segíteni. Eszembe jutott az is, hogy a honvédelmi oktatáson, diákkoromban, a torurti Collegium Minusban nem tudtam használni a gázálarcot.

Mikor a Boeing a felszállásra készült, odajött hozzám egy civilruhás fiatalember, és megkért, hogy menjek előre vele beszélgetni.

– Manausban fogunk landolni – világosított föl. – Tud róla?

– Igen, hallottam a repülőtéren.

– Következetlenséget találtunk a papírjai­ban. A caracasi beutazó vízumában az ol­vasható, hogy mérnök, a kiutazáskor kitöltött nyomtatványra viszont azt írta be, hogy irodal­már. Szeretnénk tudni, mi az ön valódi foglal­kozása.

A „szeretnénk” kifejezést használta, s ettől kafkai helyzet alakult ki. Egy pillanatra elgon­dolkodtam, mit is mondjak, noha tudtam, hogy a habozásom ellenem szól. Végül hatá­rozottan azt mondtam: – író vagyok.

– Irodalmár vagy író? – firtatta makacsul.

– Mondjuk, hogy író.

Valamit följegyzett a nyitott könyvecské­jében levő nyomtatványra. – Ha egyszer ön író, akkor miért azt írta be, hogy irodalmár.

– Mert az ugyanaz.

– Ha ugyanaz, akkor miért mondta most azt, hogy író, előtte meg, hogy irodalmár.

– Mert az író komolyabban hangzik.

Megint följegyzett valamit. Egy pillanatig csöndben ült.

– Ez minden? – kérdeztem.

– Nem egészen, jobb lenne, ha ezt be is tudná bizonyítani.

– Kérem – válaszoltam –, bármikor meg­tehetem. Tizenöt saját könyvem jelent meg, kettőt fordítottam.

Válaszomat följegyezte a könyvecskéjébe. – Meg tudná mutatni valamelyik művét? – Hogyne, kérem – egyeztem bele. – A bőrön­dömben benne van a legutóbbi könyvem.

Mihelyt leszálltunk, kiveszem és meg­mutatom.

– Miről szól ez a könyv?

– Beszélgetések rendkívüli emberekkel.

– Mondja meg a címét kérem.

– Lengyelül az a címe: Lázadás és erőszak.

– És spanyolul, angolul vagy franciául?

– Spanyolul: Rebelion y violencia.

– Hát ez érdekes – jelentette ki a tisztvi­selő. – Miféle lázadásról írt ön, és miféle erőszakról? Talán azok közül a rendkívüli emberek közül lázad valaki?

– Minden rendkívüli ember lázad.

– És ön azt hiszi, hogy joga van ilyen köny­veket egyik országból a másikba hurcolni?

E pillanatban kigyulladtak a vörös fények, amelyek arra szólítanak fel, hogy kapcsoljuk be az öveket és hagyjuk abba a dohányzást. Néhány perccel később a Boeing 707 vastag felhőrétegbe ért, és mivel úgy látszott, hogy a tisztviselőnek nincs több kérdése, fölálltam és visszamentem a repülőgép közepén levő helyemre. Mielőtt azonban leültem volna, a folyosón egy pillanatra megállított és közölte, hogy még egy kicsit kénytelenek lesznek háborgatni, mint a gép kiért a felhők közül.

Az én helyem egy nálam valamivel idő­sebb, farmert viselő férfi (ő ült az ablaknál) és egy loboncos, göndörhajú mesztic nő között volt. Leültem közéjük, becsatoltam az övét eloltottam a cigarettámat, s a csikket a hamu­tartóba dobtam. Figyeltem, hogyan száll a felhők fölé a Boeing.

Szomszédom lehúzta a sötétítőt, és neki­készülődött, hogy egy könyvet olvasson. Ekkor kezdtem rettenetesen érezni magam; elrekesztve a nappali világosságtól, sötét­ségre ítélve. Megkértem, hogy húzza föl a sötétítőt, ezt kelletlenül meg is tette, de csak az ablak felét tette szabaddá.

– Bocsánat, uram, meg tudná mondani, hol vagyunk? – kérdeztem annak ellenére, hogy már észrevehettem, nem lesz túl beszédes, sőt, a kérdésemre se szívesen felel majd.

Az órájára nézett és azt mondta, hogy tán Guayana fölött. Mivel Guayana néhány hete már eszemben járt a James Jones Népének Szentélye nevű szekta fanatizmusának ab­szurd misztériuma miatt, megkérdeztem, vajon Jonestown abban a zónában van-e, amelyet Venezuela a magáénak követel. Nem tudta. Egy pillanattal később eszembe jutott, hogy csakugyan így van. Jonestown negyven kilométerre van a venezuelai határtól, és ezért mondták Caracasban, hogy azok a szektatagok, akiknek sikerült túlélniük a történteket, átmentek Venezuelába, és elrej­tőztek a dzsungelban. Sajnos, mind kiderült, kevesen maradtak, megmérgezték magukat legfőbb papjuk, sőt, istenük akaratából Jones­town ördögi menedékhelyén. A lány, aki bal kezem felől ült, érdeklődést mutatott a téma iránt. Nem szólt ugyan egy szót sem, csak épp olyan figyelmesen nézett rám, hogy attól kezdve tudtam: ért spanyolul.

Jonestown ügye sokakat nyugtalanított. Láttam, hogyan vetik rá magukat az emberek Caracasban minden frissen kiadott újságra, hogy minél részletesebben tájékozódjanak erről a tömegfanatizmusról. Emlékszem a caracasi lapok szalagcímeire: Életüket adták a semmiért, Értelmetlen halál. Az öngyilkos­ságok részleteiről egyre több szó esett az újságokban, és az áldozatok száma 240-ről 970-re nőtt.

A Boeing kibukkant a felhőből, de még fölfelé tartott, és a fölirat, amely felszólított az övék becsatolására és a dohányzás mel­lőzésére, továbbra sem hunyt ki.

– Caracasból jövök – mondtam a szomszé­domnak, hogy valamit megtudjak róla.

Felém fordult, és biztos voltam benne, hogy megvonja a vállát, de ehelyett kivillan­totta a fogait, és közölte, hogy ő Maracaibóból indult.

Ismertem Maracaibót, valaha egy egész hetet töltöttem ott a világ legnagyobb kőolaj­tavánál, megörültem hát, hogy van kapaszko­dónk, sőt, talán közös témánk a beszél­getéshez. Nincs rá okom, hogy meg­magyarázzam, miért éreztem szükségét a beszélgetésnek. Felteszem, hogy ez min­denkivel megtörténhetik, vagyis közülünk illetve önök közül is mindenkivel.

Azt mondtam, hogy voltam Maracaibóban, és nagy hatást tett rám, főleg a kiapadt olaj­kutak a tó közepén.

Nem reagált. Ehelyett egy kicsit elhúzta a sötétítőt, az ablakban felhőfoszlányok buk­kantak föl, amelyekbe megint belerepültünk.

Felém fordult és azt mondta, hogy a legrosszabbak a cumulonimbusok. Letéptem a papírt a csokoládéról, amelyet a stewardess a Colá­val együtt hozott, és a papír fehér oldalára felírtam ezt a szót: cumulonimbus, miközben arra gondoltam, hogyha egyszer ezt tudja, biztosan van valami köze a repüléshez.

– A cumulonimbusok – magyarázta – a legveszélyesebbek. Nézze csak, a cumulo­nimbus egy szokatlan felépítésű felhőfajta, amely függőlegesen rétegződik. A repülő belerepül és eltűnik a semmiben; tapasztalt pilóta az ilyen felhőt mindenáron megpróbál­ja elkerülni, ha lehetséges…

A gép ablakán keresztül most láttam, ho­gyan húznak el közvetlen mellettünk a cumulo­nimbusok, és megtanultam megkülönböztetni őket a közönséges, ártalmatlan, fehér felhők­től. A feliratokra pillantottam, és észrevettem, hogy kialudt a dohányzást tiltó tábla.

– Ön venezuelai?

– Kolumbiában születtem.

– Ismerem Bogotát – dicsekedtem minden ok nélkül –, és kifogástalanul viseltem az a magasságot.

– Milyen magasságot? – érdeklődött a szomszédom.

– A kétezer-hétszáz méteres magasságot, ahol ez a város elterül.

– No igen, jól viselte ezt a magasságot, és?

– Egyszerűen jól bírtam, de most La Pazba repülök, ami négyezer méteres magasságban fekszik, és nem tudom, hogy fogom viselni.

– Még sohasem volt ilyen magasan?

– Soha.

– Gyorsan kell lélegezni, ha kevésnek tűnik a levegő. Azonkívül La Pazban lehet oxigén­palackot szerezni, ha más különben nem boldogul. Soha nem lehet tudni, hogy a szervezet hogyan reagál. Én két hétig kibír­tam ott úgy, hogy közben fizikai munkát végeztem.

– Na, és ha fulladni fogok?

De szomszédom már nem felelt erre a kérdésre, láthatólag lekötötték a gondolatai, kinyitott egy angol bűnügyi regényt, és olvas­ni kezdett.

A Dohányozni tilos feliratok ismét meg­jelentek. A lány, aki bal kéz felől ült mellet­tem, hozzám hajolt, és azt mondta:

– Én ezt tovább már nem bírom, csinál­janak már valamit.

– Mit nem bír?

– Hát ezeket a lámpákat. Hiszen maga is látja, hogy belemegyünk a viharba, nézze csak meg.

– Belemegyünk a viharba – mondta a másik oldalon a kolumbiai. – Nagy baj lehet ebből, mert ezen a szélességi fokon nincs kényszerleszállásra alkalmas repülőtér.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte félénken a mesztic lány.

– Egyszerűen nincs kényszerleszállásra alkalmas repülőtér közel s távol. Ha Panamá­ból Mexikóba repül az ember, mindenütt van kényszerleszálló-pálya, San Jóséban, Guetamalában és San Salvadorban, de itt nincs. Alattunk a zöld tenger, a trópusi dzsungel, csupa kígyó meg vipera, nincs sem repülőtér, sem emberi település.

A lány közelebb húzódott hozzám, és észrevétlenül kezem alá csúsztatta a tenye­rét. Egy pillanattal később erősen megszorí­totta, mert a repülőgép hirtelen valami váku­umba került, és úgy tűnt, hogy egyenesen a szomszédom emlegette kígyófészkek felé tartunk.

A stewardes uralkodott a hangján, mikor azt mondta: – Kérjük az öveket bekapcsolni és a dohányzást befejezni a további intéz­kedésig. Tájékoztatásul azt is közöljük önök­kel, hogy a büfé bezár.

Kinéztem az ablakon, odakint áthatolhatat­lan szürkeség uralkodott, amit csak a villámok fénye tört meg.

– Bocsánat, ön hova repül? – kérdezte a lány a szomszédomat.

– Némi pénzt akarok keresni – mondta a kolumbiai. – Meglehet, hogy Argentínában ribillió támad amiatt a három hülye sziget miatt, nem hallott róla? A Beagle-csatorna térségében van három kis szigetecske: a Picton, a Nueva és a Lennox, amelyeket Anglia a chileieknek ítélt, de Argentína nem akar lemondani róluk.

– Hol fogunk leszállni? – kérdezte a mesz­tic nő.

– Manausban. Aztán pedig Santa Cruz de la Serriában, ha egyáltalán odaérünk.

A pilóta megpróbált újra magasságot nyer­ni. A lány tenyerében tartotta a kezemet, és mind erősebben szorította.

– Közeledik az igazság órája – mondta a kolumbiai.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte a szomszédnőm.

– Semmi többet annál, mint amit mond­tam.

A lány úgy ült, mint akit hipnotizáltak, szeme a támlán elhelyezett feliratokra me­redt. A repülőgép egy kicsit fölemelkedett, aztán megint hirtelen zuhanni kezdett. Tüzes pokolba keveredtünk, amely megvilágította a tökéletes sötétséget. A lány kezemet szorító keze valósággal jól esett, nem is éreztem félelmet.

– Hová repülsz?

– A munkahelyemre.

Úgy összeszorította az ajkait, hogy egy­szerűen képtelen volt kinyitni a száját. Nyelve a fogai közé szorult. A munkájáról nem kér­deztem. Végül is nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Mégis, inkább magam­nak, mint neki, azt mondtam: – Ha hiszünk a végzetben, most mindnyájunkra olyan sors vár, amilyenre ki-ki rászolgált.

– Ezt csak úgy gondolod, vagy tudod? – kérdezte a lány.

– Tudom. De hiszen csak tréfálok.

A repülő vákuumba került, és azt hittem, nem is jön ki belőle többet. A mesztic nő fölsikoltott, mögöttünk valaki imádkozott, a folyosó másik felén, a mi sorunkban egy nő igen hangosan nevetett.

– Elárultál valakit?

– Igen, elárultam. Kényszerűségből – tette hozzá, hogy mentegesse magát.

– És maga? – fordultam a kolumbiaihoz.

– Nem, én soha nem árulom el az el­veimet. Mindig hú maradok magamhoz. Aztán meg…

Ebben a pillanatban valami szörnyű dolog történt. A stewardes, aki épp mellettünk haladt el, valósággal előreröpült. Mintha megállt volna a levegőben a gép, fejünket bevertük az előttünk lévő támlába, aztán lefelé zuhantunk. Nem tudom, meddig tartott mindez. Bizonyára csak egy másodperc törtrészéig. Mikor egyenesbe jöttünk, ér­zetem, hogy vér csorog le a kezemen, a lány körmei olyan erősen belevájódtak a tenye­rembe.

Ismét megjelent a stewardess, végigment az üléssorok között, és ellenőrizte, be van-e kapcsolva az övünk. Megkérdezte, nem talált- e valaki egy LAB feliratú fém kiskanalat ami akkor tűnt el, mikor az étkezés után a tálcákat összeszedték. Ezt a kanálkát szándékosan süllyesztettem a zsebembe, hogy eltegyem emlékül, de most elővettem és odaadtam a lánynak. A kiskanál jel volt számomra, hogy elmúlt a veszély. Hogy a stewardess már a kanál miatt aggódott jót ígért.

A mesztic lány a kezem fölé hajolt.

– Bocsánat – mondta –, de gyöngébb vagyok mint gondoltam.

– Inkább erősebb vagy – feleltem, és a tenyeremet szemléltem.

– Rögtön bekötöm, ápolónő vagyok.

A stewardess hozott gézt meg kötszert. Valami fertőtlenítő folyadékot is. Tartotta a kezemet a mesztic nő meg bekötötte.

– Ha követeléseid volnának, megadom a személyi adataimat – mondta kis idő múlva –, sőt felírom egy papírra. Rosario Urdaneta a nevem. Chilei vagyok, három éve az országon kívül élek. Állandó lakhelyem…

– Kár a fáradságért – szakítottam félbe. – Nem fogok követelésekkel előállni.

A repülőgép egyenesen szállt kialudt az összes felirat szabad volt dohányozni. Mé­lyen beszívtam a kék Astor füstjét; egy egész kartonnal vettem a caracasi repülőtéren két és fél dollárért. Rosario nem akart rágyújtani.

– Most már elmondhatom neked, hiszen elmúlt a veszély. A magányosság a veszély­nél is rosszabb, mert az más érzelmeket szül.

– Ismerem a nagy utazások magányát.

– De ennél a magányosságnál rosszabb az a másfajta félelem, amiről beszélni fogok. A nagy utazások magányossága mindig csak pillanatnyi elárvulás, mindig valahová repülsz, és reméled, hogy odaérsz, aztán meg vissza­térsz valakihez, aki vár rád. Vagy legalábbis visszatérsz valamihez, amit otthagytál, és ami ténylegesen létezik. De rám nem vár senki és semmi.

Elhallgatott. Úgy érezhette, hogy túl messzire ment azzal, amit mondott, vagy egyenesen olyan dolgokról beszélt amelyek­ről nem kellett volna, mert idegesen kivett egy Astort az én cigarettáimból. A gyufa folyton kialudt a kezében.

A stewardess a széksorok között bort és Coca-Colát kínálgatott. A kolumbiai kért egy whiskyt a saját költségére, aztán mikor kihoz­ták, kijelentette, hogy nem fizet, mert egy ilyen kaland után a társaságnak sokkal drá­gább italokat kellene szervíroznia, mint egy nyavalyás whisky.

Rosario több ízben is beszélni kezdett, úgy, mintha valami nagyon fontosat szeretne megváltani, de mindig megzavarta valaki, hol a stewardess, hol megint a kolumbiai. Végre aztán csönd lett, a felhők fölött repültünk a napos délutánban, a gépet beragyogta a verőfény. Eluralkodott az optimizmus, és a gyerekek megint játszani kezdtek.

– Az, amit tettem, magasabb rendű árulás, mint amiről általában beszélnek. Nem arról van szó, hogy ágyba bújtam valakivel akár tiszta érzelemből, akár valami ajándékért. Másról van szó. Nem tudtam már elviselni. Kibírhatatlan volt. Örökös kihallgatások, vagy a saját lakásomban, vagy náluk, a kapitánysá­gokon. Semmi közöm nem volt az egészhez. Semmit nem értek, és nem is akarok érteni a politikából. Sem akkor, sem most. Soha­sem. Egy nap a gyerekről kérdezősködtek, hogy kié. A hatodik hónapban voltam akkor. Azzal gyanúsítottak, hogy kapcsolatot tartok vele, és akkor csinálta nekem a gyereket, amikor már régen rács mögött kellett volna ülnie. Akkor elárultam a gyermekét aki a hasamban volt. Azt mondtam nekik, jogom van hozzá, hogy azzal essem szerelembe, akivel akarok. És az Anderasnak írott levelemben követeltem, hogy váljunk el. Nyilván fájt neki, ott abban a földalatti lyuk­ban, ahonnan nem látta az Isten szép napvi­lágát dehát végül is mindenkinek joga van élni. Miért kellett volna felelnem az ő ügyei­ért?

– És beleegyezett?

– Igen, beleegyezett. Azt írta, hogy én nem vagyok ebben bűnös, meg még valamit. Nálam is van ez a levél.

– Hogy hívták a férjedet?

– Volt néhány neve.

– Hol van most?

– Meglépett Chiléből, sikerült megszöknie. Nem tudom, hol van, talán Panamában vagy Venezuelában. Valaki azt mondta, hogy Kubá­ban.

– Nem kapsz tőle leveleket?

– Sőt, nem is írok.

– Nem tudtad megtalálni?

– Nem tudom, lehet hogy van saját lakása, új családja. Minek keresném, ha egyszer már nem a férjem.

– És mit mondasz majd a gyereknek?

Nem válaszolt. Kicsit később, mikor már közeledtünk az Amazonashoz, javasoltam, hogy segítek megtalálni a férjét. Azt mond­tam, hogy elég sokat utazom Latin-Amerikába különböző országaiba, és ha megadja a pontos adatokat, talán sikerül valahol a nyo­mára bukkannom. Ha Allende elnök Nemzeti Egységének soraiba tartozott…

– Tudod, hogy mi volt a férjed?

– Igen, valamelyik szakszervezet vezetője volt.

– Melyiké?

– Az egyiké.

– Tudod, hogy melyik párthoz tartozott?

– Igen, ugyanahhoz, mint dón Salvador.

– Ismerted netán a barátait?

– Miért kérdezel így ki engem?

– Mert segíteni akarok, hogy megtaláld, de ehhez valamit tudnom kell róla. Ismernem kell a valódi nevét és az álneveit. Végül is a száműzetésben élő szocialisták tudni szoktak egymásról. Ez természetes.

Megragadta a kezemet, pontosan úgy, mint korábban, a legnagyobb rémület idején, görcsösen megszorította. És azt mondta, miközben rámmeresztette átható mesztic- szemét: – Ne! Ne! Nem akarom, hogy meg­találd! Soha többé nem akarom látni.

– Na, de miért?

– Mert elölről kezdődik minden.

– Mi kezdődik elölről?

– Zaklatni fognak.

– De hiszen nem Chilében laksz.

– Mindenhol megtalálnak. Te nem ismered őket. Biztos azt sem tudod, mi történt Orlan­do Letelierrel, és mi Pratsszal. Mindket­tőjüket meggyilkolták. Te ezt nem tudod, mert messziről jöttél. De nekem haza kell térnem, hogy kifizessem az anyám sírját.

Különben kidobják a sírjából, csak három évet fizettem ki.

– Nem értem.

– Hát igen, csak három évre fizettem ki a temetőben, mert többre nem tellett. Nálunk ez úgy van, hogy ha hosszú időre akarsz egy sírt megvenni, egész életedre, vagyis az egész örökkévalóságra, azt meg kell fizetned, különben a maradványokat kiszórják a sírból és elégetik. Nyomuk se marad.

A kolumbiai egy szót sem veszített el a beszélgetésünkből.

– Na, és mi a jelentősége ennek? Kiszórják vagy sem, ha egyszer már úgyse él…

– Számomra igen nagy a jelentősége, uram – mondta nyomatókkal a lány, és könnyek jelentek meg a szemében.

A stewardes ismét felbukkant, megigazí­totta az üléseinket, kiegyenesítette a tám­lákat, mert ezeknek leszálláskor függőleges helyzetben kell lenniük. Közben kolléganője közölte a hangszórókon keresztül, hogy húsz perc múlva földet érünk Manaus nemzetközi repülőterén.

– Át fogunk repülni az Amazonas fölött – mondta a kolumbiai.

Odahajoltam és kinéztem a mélységbe. Alattunk minden zöld volt, de ez a zöld a távolban valami vörösesbarnába csapott át, ami a part menti homokzátonyok sora le­hetett. Mögöttük folyt a folyó. Életemben először láttam, és olyan magasságból, hogy egyáltalán nem tűnt olyan nagynak, amilyen a valóságban. Olyan fenyegetőnek sem. Meg minden folyók anyjának sem, ahogyan valaha, nagyon régen, az elemi iskolában tanították.

Emberi településeket kerestem a pillan­tásommal, de nem láttam egyet sem. Meg­kérdeztem a kolumbiait, hátha neki jobb szeme van, de ő sem látott. Mindketten az Amazonast bámultuk, amely ott folyt a Bo­eing 707 szárnyai alatt. Egy pillanattal ezelőtt kereszteztük a medrét, és most ott repültünk a vízáradat fölött, ami föntről, a kihúnyó nap utolsó sugarainál békésnek látszott. Enged­tessék meg, hogy leírjam, mert van jelen­tősége. A lelki egyensúlyom szempontjából van jelentősége annak, ahogyan ez a látvány, ez a táj elterült alattunk. Afölött a folyam fölött repültünk, amelyet gyerekkorom óta szerettem volna megnézni; egyre közelebb voltunk hozzá, és már nem látszott sem békésnek, sem biztonságosnak. Feneketlen és borzasztó volt.

– Még ha látnád is, vagy megismerkednél vele valaha, akkor se mondd, hogy találkoztál velem – könyörgött Rosario.

Gondolatban nyilván az otthona táján vagy valamelyik rendőrségi pincében tévelygett. Úgy hitte, hogy a nyomozók erősebbek a férjénél meg őnála is, nálam is, a repülőgép­nél is, sőt, bizonyára még ennél a hatalmas folyónál is.

A Boeing már majdnem a víz színére eresz­kedett le, láttuk a hullámokat, amelyek a folyón úszó csónakokat meg farönkökkel teli bárkákat dobálták. Egyre lejjebb ereszked­tünk, hogy Manausban landoljunk, abban a városban, amely iránt évszázadokkal ezelőtt a világ legnagyobb fővárosai mutattak érdek­lődést az itt gyártott fekete növényi festék miatt. Most csak egy település volt a dzsun­gelben, bár olyan folyam partján, amely a jövőben egyszer talán jelentős szerepet játszik. Még eljön az ő ideje.

Észrevettem az apró csillagokhoz hasonló kék lámpákat a repülőtér pázsitszőnyegén.

– Mindjárt előkerül a bőröndje – mondta valaki a hátam mögött. – Leszállás után szíveskedjék előrejönni.

A folyosón álltam a két széksor között. Innen senki nem igyekezett a kijárat felé. Mindkét oldalról önjáró folyosók közelítették meg a gépet, felső részük emelkedni kezdett, és elérte a repülő fedélzetének szintjét. Elsőnek egy lány lépett be kefével meg vödörrel, aztán néhány fiú, hogy elvigye az üres coca-colás meg narancsleves reke­szeket, és helyettük újakat hozzon. Az étel- maradékos tálcákat elvitték, kicserélték új, fóliával fedettekre, amelyekben negyed csirkét és brazil kókuszos süteményt hoztak.

A Boeing 707, amelynek minden ajtaja tárva-nyitva volt, megtelt a dzsungel levegőjé­vel, de ebbe zsír- és olajszag vegyült, amely a repülőtér hangárai közt terjengett. Valami fickó csak állt előttünk, bámulta a repülőgé­pet, mintha arra várt volna, hogy valami történjék; mintha azt remélte volna, hogy a repülő hozott neki valamit, de lehet, hogy egyszerűen csak csodálkozott, hogy a gép képes volt ilyen nagy távolságot megtenni a trópusi viharban kényszerleszállás nélkül. Az is lehet, hogy a repülőgép homályos vágyat ébresztett benne valami távoli és ismeretlen iránt, amit a szárnyán hordozott.

Ifjú nyomozóm odajött hozzám, és közölte, hogy elmegyünk az immigrációs helyiségbe. Az ingujjban posztoló őrök átengedtek, és lementünk egy folyosóra, hogy aztán egy másikon menjünk tovább. Egy adott pillanat­ban észrevettem, hogy mögöttem jön a kolumbiai, egy másik fiatalember kíséreté­ben, aki talán szintén a „repülésbiztonsági brigád” tagja volt.

Könyvem a vámosok pultján feküdt, elő­szedték a bőröndöm legaljáról, ott volt más könyvek társaságában. Meg tudták különböz­tetni, hogy ez lengyelül íródott, és azzal hono­rálták, hogy elhelyezték a vámellenőrzés céljára készült pulton, mintha csempészáru volna, vagyis valami sokkalta veszélyesebb, mint a kokain, az ópium vagy egyéb narkoti­kum.

– Véletlenül épp nincsen cseh tolmácsunk – mondta a tisztviselő, aki a pultnál őrködött, feszes tartásban és rejtélyes arccal –, de…

– A könyv lengyelül van írva – helyesbítet­tem.

– Igen, lengyelül. Egyébként hasonlít a csehre, melyet magam is tanultam valaha, hogy eredetiben olvashassam Haáeket. Mondja, kérem, miért csinált interjút Maria Velho da Costával?

– Nem tudtam, hogy tilos.

– Maria Velho da Costa az Új portugál levelek című könyv szerzője, s ebben leír egy erkölcstelen jelenetet, nevezetesen egy nő és egy kutya szexuális kapcsolatát, ráadásul közben a nő férje a hadseregben szolgál.

E pillanatban odajött hozzánk egy katona, aki alighanem magasabb rangú tiszt lehetett, mert elegáns szabású egyenruhája volt ezüst rangjelzéssel, fogta a könyvet, és azt mondta:

– Tegye el. Visszamehet a fedélzetre.

Megfordultam, és ekkor láttam meg a kolumbiait. Görcsös fájdalom ült az arcán. Észrevettem, hogy hátul össze van bilin­cselve a keze.

– Mi történt? – kérdeztem, de az egyik tisztviselő akkorát lökött rajtam, hogy majd­nem felbuktam.

Öt perccel később fölszállt a repülőgép, ismét az Amazonas fölött repültünk, elfoglal­tam a kolumbiai helyét, és most zavartalanul szemügyre vehettem a folyót meg a partot. Rosario összekuporodva ült a helyén, és csak akkor húzódott közelebb hozzám, mikor a Coca-Colát kezdték osztogatni.

– La Pazban – mondta – vigyázni kell, de tudok egy szállodát, ahol ellakhatsz. A portán van oxigénpalack, és segítenek rajtad, ha a szíved bekrepál, vagy fulladni kezdesz. A szálloda neve: Sucre. Majd meglátogatlak egyszer.

Nem látogatott meg. Utoljára az El Alto repülőtéren láttam La Pazban, amint átnyúj­totta a vámosnak az útlevelét. Amikor elmen­tem mellette, azt mondtam: „viszontlátásra”, de nem hallotta.

GALAMBOS CSABA FORDÍTÁSA



VISSZA

KOSZORÚ


Negyvennyolc éve szabadult fel Magyarország

CSANÁDI IMRE

Csillag a homlokukon

Jöttek csak lefelé,
jöttek, völgynek le, csomókban,
mint munkába menet
egy-egy banda legény, olyan
békésen, lomha-nyugodtan,
fagytól komoran,
igazuk tudatában –

jöttek, mintha a föld
dermedt rögei
indultak volna meg eggyütt
formátlan tömegekben,
szikkadtan-feketén,
igaz-osztó néma haragban;
jöttek-ereszkedtek,
mint földreszakadt
felhődarabok,
viharárnyú-sötéten,
villámtól tüzesen –

jöttek ezer
mérföldeken át,
szédítön-távoli rónák
mélyeiről, csupa-rejtély
földről, lángokon át,
holttesteken át,
ellenség letiporta
vádló tájakon át
gázolva kietlen
pörnyét, iszapos vért,

jól ismert, egykori, kedves
nyírfákkal ezüstlő
otthonok üszkei közt
bukdostak, – a tar romokon
füst csapzott, kisgyerekek
elnémult csipogása, öreg
nagyapók megtört panasza,
bosszúra hívó
hosszan úszó lobogóként –

jöttek, mint akik azóta
nyugvást és pihenést
nem lelnek, – puszta görönygyön
háltak, havon és sáron, ahol éppen
szemüket meglepte az álom,
jöttek, jöttek csak,
törtek konok arccal előre,
hajtották a gyűlölt
idegent, földjük taposóját,
a lángot a vért fölidézőt –

jöttek, – vasfeketén
a decemberi éj hidegétől,
alvatlan; jöttek az út
közepén, jöttek le a dombon,
csillag a homlokukon –

Hajnal remegett föl
a mogorva égre mögöttük,
új korszak titka derengett –

1953



VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


SIMOR ANDRÁS

Göndör Bertalan

Egy évvel volt idősebb Radnótinál, és az európai fegyverszünet előtt tűnt el Mauthauen körül. Dolgozott elektrotechnikus­ként, műszaki rajzolóként, világítási szakemberként, játékkészltőként, lámpagyári tervezőként. Pesten az Iparművészeti Iskolába járt, Bécsben a Kunstgewerbeschule-ba. Példaképei Rembrandt, Goya, Daumier voltak, az osztrák fővárosban az Albertina anyagát tanulmányozta. Linó és fametszeteit kiállították az 1935-ös londoni International Exposition és a Redform Galéria tárlatain.

Radnóti 1935-ben új kötete címadó és záró verséül a Járkálj csak, halálraítéltét választja. „Végtelen érzékenységgel reagál a társada­lomból, történelmi helyzetből kiáradó halálve­szélyre…” – írta Bálint György. Ugyanezt írhatta volna Göndör Bertalanról is, aki a harmincas évek második felében, bécsi emigrációja idején illusztrálta Oscar Wilde gyönyörű lírai költeményét, A readingi fegy- ház balladáját amelynek remek műfordítá­sával, műfordítási irodalmunk egyik gyöngy­szemével Tóth Árpád tiltakozott a fehérterror embertelensége ellen az újra megjelenő Nyu­gat 1919 végi számában. (Göndör Bertalant hungarista suhancok verték véresre azon az őszön. Császár Elemér és Pékár Gyula Magyar Musája pedig a Nyugatot támadta a Wilde-vers közzététele miatt.)

A readingi fegyház balladájának illuszt­rációival Göndör Bertalan kiemelkedőt alko­tott. Ekkor már befejezte Dante-illusztrációit és Az utca sorozat linómetszeteit, amelyek a harmincas évek gazdasági válságának szegé­nyeit örökíti meg. Figurái jellegzetesen buda­pestiek, a Lelkek a Styxnél alakjai a pesti utcákról kerültek Kharón ladikja elé.

A Ballada-sorozat utolsó darabja a fegyenc- ruhás elítélt. A költemény főhősének arcképe voltaképpen önarckép, ez az elítélt maga Göndör Bertalan, aki harminchét évesen tűnt el Mauthausen környékén. Azt írják róla, hogy nagyratörő, mesterségét tisztelő művész volt. Verseket is írt. Két versét ismerem, az egyikben így vall önmagáról: „A nagy műből csak csöpp vázlat terem / hiába érezi a te­nyerem / a tömeget.”

Van egy linómetszete, amely egyaránt tükre saját korának és a miénknek. 1984-ben verset írtam erről a metszetről. Nem a sze­rénytelenség másoltatja ide velem a verset, hanem az a szomorú tény, hogy azóta idő­szerűbbé lett, mint megírásakor volt:



Göndör Bertalan: A vakok című linómetszete alá, 1935

Némán, kezünk előre nyújtva,
hová, miért, azt egy sem tudja,
nem ismer egyéb törvényt senki,
csak azt, hogy menni kell itt, menni,
ajtó nyílott, léghuzat támadt,
előre lökött térdet, lábat,
tapogatódzva, szimatolva,
mint ki valami vonzás foglya,
át iszonyaton, alagúton,
hol vak sem járt még, olyan úton,
     nem látó szemmel, szemüreggel,
roncsolt, fekete szemüvegek,
bot nélkül, egymást megtaszítva,
a másik anyját apját szidva,
át megbotlókon, elesőkön,
oda, hová nem ért még senki,
valakinek meg kell érkezni,
egynek meg kell érkezni,
egynek legalább hírül adni,
ha élni nem is, tudtunk halni.
VISSZA

MÚLTUNK


SOÓS JÓZSEF

Felezési idő

Filmnapló-részletek az „Erőltetett menet” című dokumentumfilmből *

Bor – Európa egyik leggazdagabb rézérc lelőhelye – 1942 közepétől a II. világháború végéig a világ e részének talán legnagyobb munkahelye volt, ahol több tízezer kényszer- munkás, munkaköteles és munkaszolgálatos dolgozott.

A nem csak Szerbiából és Jugoszláviából, hanem szinte az egész Európából odahurcolt munkások és hadifoglyok bányában, külszíni fejtésen, a vasúton, a különböző műhelyek­ben és építkezéseken dolgoztak embertelen körülmények között.

A sokezer szerb, horvát, görög, olasz, lengyel, bolgár stb. halálra szánt között 1943-44-ben mintegy 6200 magyar zsidó munkaszolgálatos is sínylődött. Őket Magyarországon, Kárpát-Ukrajnában, Szlovákiában, a Mura-vidéken és Bácskában szervezte mun­kásszázadokká a magyar fasiszta hadigépe­zet, és hurcolta hajón, vasúton Borba.

1944 augusztusának végén a partizánegy­ségek és a szovjet csapatok előretörése miatt fokozatosan leállították a munkát a Bor környéki táborokban, a munkásszázadokat pedig bevonták a központi lágerekbe.

Szeptember 7-én felszabadult Zajačar. A németek szeptember 12-én hivatalosan is leállították a kitermelést és a feldolgozást, és meggyorsították a bányák, az építőhelyek kiürítését. Csak a német bányászszázad egy szakaszát (46 ember) hagyták hátra, hogy árassza el a tárnákat, robbantsa fel a beren­dezéseket.

Szeptember 15-én Jaeger hadnagy paran­csot kapott Bor elhagyására. Az útirány Bor- Žagubica-Kostolac, indulás 17-én hajnalban. A parancs szerint a századdal együtt vonul a magyar zsidó munkaszolgálatosok első cso­portja, mintegy 3600 fő.

Így azután 1944. szeptember 17-én, vasár­nap hajnali három órakor a „rugalmasan” visszavonuló német parancsnokság a magyar keretlegénység felügyelete alatt elindította a munkaszolgálatosok első csoportját észak, a különböző hazák felé.

Gyalogmenetben.

Elindult az egykori Láger Heidenau legény­sége is, s „haza” indult századával a harminc­öt éves Radnóti Miklós, magyar-francia sza­kos irodalomtanár, bölcsészdoktor is. Zsebé­ben az Avala-notesz verseivel.

Abdáig, a tömegsírig jutott el.

Németh Árpád rendezővel tizenvalahány évvel ezelőtt arra vállalkoztunk, hogy a Ma­gyar Televízió és az Újvidéki Televízió együtt­működésében megfilmesítjük az Avala, a Bori notesz verseit, és az „Erőltetett menet” vonulását Bortól Abdáig.

Különböző, főleg rajtunk kívülálló okok miatt csak 1989-ben készült el a kétrészes – ahogy besorolták – irodalmi-dokumentum- film, s abban az évben került bemutatásra is mindkét országban, a költő születésének 80. és halálának 45. évfordulója alkalmából. A sokéves késés pótolhatatlan vesztesége, hogy közben, sajnos, jónéhányan elhunytak a résztvevők, illetve a szemtanúk közül; eset­leges haszna pedig talán az, hogy kicsit oldódott az emberek bezárkózottsága, gya­nakvása, valamennyivel nyíltabbak, közvet­lenebbek lettek. Őszintébbek is talán – néha legalábbis úgy éreztük – adatgyűjtés, terep­szemle, forgatás közben.

A film az Avala füzet versein kívül tartal­mazza némely túlélők vallomását és a „menetelőket” segítők vagy csak szemlélők visszaemlékezéseit, pontosabban csak azok egy részét, hiszen percek hiányában sok mindent ki kellett hagynunk belőle. Úgy érzem, kár lenne veszni hagyni azt is, ami ott nem hangozhatott el.

Nem tanulmány tehát ez az írás, inkább csak adalék a Töredékhez. (Töredék címmel adta ki 1972-ben Kőszegi Ábel budapesti irodalomtörténész „Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikájáét. A jól szerkesztett, komoly kutatómunkát összegező kis könyv gyakran volt útmutatónk, szerzője pedig több ízben személyesen is segítette munkánkat.) Nem csak a film (elő) készítésének munka­naplója, nem a dátumokat, a történelmi vagy irodalomtörténeti tényeket igyekszik pontosí­tani – a már ismertek közül is csak megis­métli a legszükségesebbeket. Egyrészt azok szólalnak meg benne, akik már ott Borban másként alakították sorsukat, mint a zsidó nemzetiségű vagy vallású munkaszolgálato­sok zöme, s a bizonytalanba szöktek a külön­böző táborok szögesdrótjainak szorításából: másrészt azok esetenkénti sorsvázlatát és visszaemlékezését rögzíti, akik nem a közös­ségi, csak a közös, az egyének ugyanazon sorsában bíztak, és a Hegyeshalomig vonuló kusza, lassan elvérző menetben vélték sze­mélyes biztonságukat. Még ha külön-külön is, hitték. A tömegben is, leginkább csak egye­dül.

*

Valamikor, talán 1977. május közepén men­tünk Németh Árpád rendezővel első ízben Borba, terepszemlére és anyagot gyűjteni. Újvidéken igazi tavaszi idő volt, napsütés, kellemes meleg. A gyorsabb utat választot­tuk, mert szerettünk volna minél előbb e helyszínen lenni, belevetni magunkat az ismeretlenbe, a történelemnek abba az em­bereket és sorsokat veszejtő erdejébe, amelyről persze csak elképzeléseink, olvas­mányélményeink lehettek. Kihívás volt, úgy éreztük akkor, és annak érzem ma is.

Újvidék-Belgrád, s aztán a niš-i autóúton Paračinig mentünk, majd keletre, Bojevac irányába, onnan pedig a jócskán kanyargós úton északra, át a hegyeken, Borig. Úgy terveztük, visszafelé a Bor-Žagubica-Požarevac-Smederevo-Belgrád úton jövünk majd, azon az úton tehát, amelyet az „erőltetett menet” végigszenvedett 1944-ben. A rende­ző azt mondta, jobb is lesz, mert így – ahogy terveztük is – kísérjük majd az egykori első lépcsőt, amúgy pedig szemben haladnánk vele, s ha esetleg találkozunk, magyarázkod­hatnánk, hogy honnan tudjuk a dolgok alaku­lásának a legvégét.

Délután érkeztünk meg Borba. Alig mozdu­ló, s közben a bőrünk alá szitáló, szüntelenül csöpögő sűrű levegőben, átható, nyomott kénbűzben úsztunk. Mintha egy hatalmas záptojást ütöttek volna föl a közelben.

A múzeumban már vártak ránk, s azzal fogadtak, hogy a Bor-Žagubica út egyelőre járhatatlan: méteres hótorlaszokat hordott össze az éjszaka a szél a Crni Vrh alatt. Másik út pedig nem vezet innen Žagubica felé. Azt javasolták, maradjunk néhány napig a város­ban, ássuk be magunkat a levéltári anyagba, s mire azt befejezzük, biztosan megtisztítják majd az utat. Akkor majd indulhatunk az egykori táborok, köztük a Láger Heidenau felé. Meggondoljuk.

Az este azzal múlt el, hogy szidtuk a léleg­zésre teljesen alkalmatlan levegőt. Egy privát kocsmában vacsoráztunk, nem messze a központtól, és arról faggattuk a tulajdonost, hogyan tudnak élni ebben a bűzös füstben. Azt mondta, hogy beleszületett, megszokta. Különben sincs mindig így, a szél általában tovább viszi vagy legalábbis némileg fölhigítja a gyárkémények füstjét. Most, hogy rosszra fordult az idő, beszorult a füst a bori katlanba. Ő is úgy tudja – a belgrádi rádió is bemondta reggel a hírekben –, hogy a Bor-Žagubica úton a hófúvások miatt szünetel a forgalom.

Úgy érezzük, eltúlozzák a dolgot. Végtére is május közepe van, és feltétlenül megbí­zunk hivatali Zastava 101-esünkben. Reggeli után lemondjuk a szobát és elindulunk. A városban nyoma sincs hónak. Egy darabig az úton sincs, csak jobbról-balról az erdőkben fehérük egy-egy hófolt. Néhány kilométer után már látszik, tényleg komolyan eshetett: egyre vastagszik a kerekek alatt is, az útpad­kán is.

Az egyik kanyar után tábla figyelmeztet: 12%-os emelkedő. Egyre többet csúszká­lunk, hóláncunk persze nincs, slájfolnak a kerekek. Valahogy azért haladunk. Aztán egyszer csak megállunk. Sofőrünk túráztat még kettőt-hármat, hátha átlendíti a kocsit a hókátyún, de abba is hagyja, nehogy még jobban beássák magukat a kerekek. Elakad­tunk. Pedig úgy tűnik – igaz, a jobbról-balról vakító hófalak miatt csak előre látni –, még talán harminc-negyven métert kellene ka­paszkodni, onnan mintha mérnem emelked­ne az út. Ahhoz azonban, hogy fölérjünk, ki kellene ásni a kerekeket. Lapátunk persze nincs. Megfordulni sem lehet, mert egyik oldalról sem engedi a hó. Próbálom megtolni a kocsit, hogy segítsek a motornak, de egye­dül kevés vagyok hozzá. A rendező kollégám pedig nem kísérletezhet, nehogy baj legyen a szívével. Ülünk az autóban és melegszünk, legalábbis amíg a benzin tart. Mindenesetre igazuk volt a boriaknak, jobb lett volna, ha maradunk.

Jó félórányi ücsörgés után megint megpró­báljuk kimozdítani a kocsit, reménytelen. Aztán mintha autózúgást hallanánk, egyre erősödik, és percek múlva Žagubica irányából feltűnik egy kék színű dzsip. Csúszkál, küsz­ködik, de halad. Megáll velünk szemben, vezetője középkorú, ahogy elnézem a járgá­nyát, körülbelül egyidősek lehetnek. Nehadnak hívják, Žagubicától idáig nem volt na­gyobb gondja, kivéve, hogy lassan haladt. Mert hogy kénytelen volt követni a hóekét Mosić kocsmájánál kerülte el, a vezetője nyilván betért felmelegedni és meginni vala­mit. Úgy két kilométerre lehet a kocsma.

Összenézünk, úgy látszik, helyben va­gyunk, mert a múzeumban azt mondták, álljunk meg Mosićéknál, hátha tudnak vala­mit. Csak hát a kocsink…

Nenad a Zastavára kapcsolja a vontató­kötelet, és elindul velünk hátramenetben. Elmúlik egy fél óra, amikorra felvontat ben­nünket az emelkedőn. Szétkapcsol, aztán folytatja Bor felé.

Jól sejtettük, egy kiterjedt fennsík szélén vagyunk, úgy tetszik itt már járhatóbb az út. Mintha kicsit lejtene is. Jobbról elhagyunk egy trafót, aztán még egy bal kanyar, s ott van előttünk a tanya, a kocsma. Felszálló füstje az egyetlen fogódzó a csupa fehér tájon.

A kocsma előtt tényleg ott van a hóeke. A gazdája meg bent, a mindössze egy helyiség­ből álló, a valódi falusi kocsmák hangulatát idéző vendégmentőben Olajozott fapadló, néhány lazult szerkezetű asztal, nyikorgó székek. Két férfi beszélget a vaskályha mel­letti asztalnál, a másik oldalon egy idősebb asszony bóbiskol a széken. A kis söntés mögött kötényes asszonyság, érezni, most lett kész a kávé.

Leülünk, rendelünk. Egyelőre nem tehe­tünk mást fel kell mérni a helyzetet. A múze­umban ugyanis azt is mondták, hogy megle­hetősen zárkózottak Mosićék, az idegenekkel még inkább. Van időnk megtárgyalni: semmi­képpen sem folytatjuk az utat Žagubica felé, ha intézünk valamit, ha nem, visszamegyünk Borba. Ha lehet.

A hóekés megissza az italát, indul. Az ajtóból – nyilván meglátta a rendszám- táblánkat – még megkérdezi, merre tartunk. Majd Borba, ha sikerül. Megnyugtat bennün­ket, mire felkerekedünk, tiszta lesz az út, mert Borig megy a hőekével. Ilyenkor ez a napi normája. Különben billenős teherautót vezet, s ha majd engedi az idő, éppen ide hordja az anyagot, hogy megfoltozzák az elrongyolódott aszfaltréteget.

A cégtábláról már tudjuk, hogy a kocsma neve „Banja Luka”, a gazdát pedig Petar D. Mosičnak hívják. Az asztalunkhoz invitáljuk a 45-50 év közötti férfit, és elmondjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, milyen ügyben keres­sük. Olyan emberek után kutatunk, akik 1943-ban és 44-ben is itt éltek a környéken, és látták az út mentén a lágereket, a munkás­századokat, esetleg kapcsolatba is kerültek velük.

– Maguk is a dukátokat, az aranyat keresik? – szakítja félbe szövegünket a kocsmáros. – Néhány évvel ezelőtt jártak már itt valami magyarok, azok is biztosan azt keresték. Nem hiszem, hogy bármit is találtak, maguk sem fognak.

Magyarázzuk, ha voltak is dukátok, nem azok érdekelnek bennünket, hanem eset­leges tulajdonosaik. Hogy kik voltak, hol éltek, mit dolgoztak? Bedobjuk: Borban a múzeumban mondták, hogy nála érdeklődjünk. Azt válaszolja, hogy hiába mondtak bármit is Borban, ők közigazgatásilag Žagubicához tartoznak.



A beszélgetésre felébred a néni a kályha melletti széken, és számunkra teljesen érthe­tetlen nyelven beszélgetésbe kezd a kocsmárossal. Gyorsan kiderül, Mosićék vlahok, az asszony, a Baba pedig az édesanyja, és nem tud szerbül. Petar, a kocsmáros lesz tehát a fordítónk. Meg kell bíznunk benne.

A mama úgy emlékszik, voltak itt magyar rabok, zsidók, de voltak németek is (gon­doljuk, nyilván a Todt-szervezet építésvezetői) és magyar őrök is. A tábor ott volt az út túloldalán, onnan jártak dolgozni minden nap. Csak vasárnap nem. Szerszámok voltak náluk? Ásó, lapát, csákány, fejsze, vas­talicska. Az őrök a szállásra jártak pálinkázni, estére berúgtak. Jöttek éjszaka is. Néha elkérték tőlük a csörgőórát, azon nézték, meddig tartson a kikötés. Mert kikötötték az embereket, a zsidókat. Úgy lógtak a kezüknél fogva. Amikor megérkeztek, jól néztek ki, rendes ruhájuk volt, aztán lerongyolódtak, lesoványodtak. Szögesdrót volta tábor körül. Ő nem beszélt velük, csak a Deda az egyik őrrel, aki tudott szerbül. A Deda? Meghalt régen.

Aztán mond valamit Petarnak, aki eltűnik a hátsó ajtón, és jön is gyorsan: hozza a vek­kert. Régóta nem működik, már nem érde­mes megjavíttatni – mondja a kocsmáros – és mutatja az óra hátlapját: valaki egy Dávid- csillagot vésett bele. Egyikük sem tudja, hogyan került hozzájuk a vekker. (Sejtem, csencselték valamelyik munkaszolgálatossal, bizonyára élelmet adtak érte. Hét és fél perc múlva három óra, akkor állt le. Persze azóta csavargathatták is. Mindenesetre ma már nem lehet kibogozni az idők szálait, nem tudhatjuk meg, kinek mérte utoljára az időt.)

A Baba példájára kicsit közlékenyebb lesz a kocsmáros. Tizenkét éves lehetett akkori­ban, az volt a dolga, hogy őrizze a birkákat. Közben naponta látta a zsidókat ahogy vonul­tak át az úton, és a szállás mellett leereszked­tek a patak felé. Vasútat építettek, erdőt irtottak, csákányoltak kora reggeltől. A láger körül volt kerítve, de a szögesdrót kerítésen voltak lukak, azoknál pedig a cserehelyek. A Deda küldött vele oda élelmet: túrót gyümöl­csöt, néha kenyeret és tejet. Mindig adtak érte valamit. (Nem tud visszaemlékezni, mit is.) A rabok soványak voltak és mindig éhe­sek. Pontosan emlékszik, hol volt a táborka­pu, az őrház, a mosdó az áramfejlesztő. Megvan még a betonpadlózatuk. Csak most eltakarja a hó.

Kimegyünk a kocsma elé, jobb lesz, ha ott mutatja meg, mi hol volt.

Az út túloldalán húzódott a tábor, kicsit Bor felé volt a kapu, azon túl pedig a verem, ahol a krumplit tartották. Beljebb voltak a barakkok, azoktól jobbra pedig a generátor és a mosdó. Az a cseresznyefa már akkor is ott volt.

Munkára menet átjöttek az úton, és ott ereszkedtek le az erdő felé. Arra is volt (van is) földjük, ott is legeltetett, naponta látta őket. Egy darabon még látszik a vasúti töltés, amit építettek, és a forrás sem apadt ki, ahol megálltak inni és pihenni. Most nem lehet odamenni, hó is van, sár is.

– Emlékszik-e, mi volt a tábor neve?

– Láger Heidenau. Úgy mondták.

Sofőrünk figyelmeztet szürkül, indulni kellene, nehogy elkapjon bennünket a sötét­ség az úton. Azzal búcsúzunk Mosićéktól, hogy két-három nap múlva itt vagyunk megint addig próbáljon érdeklődni a környéken, em­lékszik-e még valaki a táborokra és lakóikra.

Meglátszik, hogy előttünk járt a hóeke, aránylag könnyen jutunk le Borba. Bár reggel lemondtuk, természetesen kapunk szobát a szállodában, nem sokan járnak ilyenkor erre­felé. Három éjszakát maradunk.

Vacsora után rendezem a jegyzeteimet. Másnap kezdjük a munkát a bori levéltárban. Két fiatal hölgy hordja elénk az egykori tá­borok, a város, a bányák életét szabályozó parancsokat, kimutatásokat, átiratokat, jegy­zőkönyveket, felterjesztéseket, jelentéseket és feljelentéseket, kérvényeket és kimutatá­sokat.

Elsősorban az érdekel bennünket, mi történt a bányavárosban és környékén 1943 júniusában-júliusában, amikor is Magyarorszá­gon nagyban folytak a zsidó munkásszázadok megalakításának és elindításának élőkészületei. Mi volt itt azokban a napokban, amikor Ruszkiczay-Rüdiger altábornagy sk. (a miniszter helyett) Szegedről elindította az első csoportot? Tudhatta-e, hová küldi őket? Nagyon is tudta.

Franz Neuhausen, aki szerbiai gazdasági főmeghatalmazott is volt, már 1943 elején figyelmeztet: Bor és a háború szempontjából fontos munkák elvégzésére a folyó évben 25000 munkásra van szükség. A szerbiai munkakötelesek biztosítását a járási elöljáró­ságokra bízta. Mint állítja, ez a szám csak elenyésző része a kétszázezres szerbiai munkatartaléknak. „A helyzet megköveteli, hogy a szerb nép fokozatosan megedződjön a hadakozó Európa munkafegyelmében. Az intézkedések csak egy lépést jelentenek ezen az úton.” (Borskirudnik u vreme drugog svetskog rata – Arhivska gradja – XXII., a továbbiakban: 2.)

Abban az időben már fél Szerbia arról suttogott hogy tényleg edzik a népet Borban. Ezért volt kénytelen a Nedić-kormány 1943 első felében bizottságot küldeni Borba, hogy győződjön meg róla, valójában milyen is ott a helyzet.

A jelentés szerint a munkások kétségbeej­tő állapotban vannak. Mezítlábasok csak néhány rongy van rajtuk, ablak nélküli barak­kokban élnek, amelyekben gyakran tíz fok sincs. Halálukat nemritkán a hideg és a kime­rültség okozza. Az emberek elveszítették egyéniségüket és nevüket, puszta számokká lettek, ki vannak facsarva. A németek szerb disznóknak, belgrádi cigányoknak nevezik őket. Egyre gyakrabbak a botozások. (Máshol is csak később bukkanok Milorad Stojanovic bori görögkeleti pap feljegyzéseire, amelyek­ben leírja, hogy temetés előtt gyakran felnyit­tatta a koporsót, hogy meggyőződjön róla, valóban emberi test van-e benne. Többszáz halott munkásról jegyezte fel, hogy voltakép­pen agyonverték.) A munkások nagy része beteg, terjed a kiütéses tífusz és a tuberkuló­zis. A 8x40 méteres, 2-3 méter magas barak­kokban négyszázan vagy többen laknak. Szal­mazsák és egy takaró, a fűtés nincs megold­va. Az orvosi ellátás elhanyagolható. A reggeli és a vacsora pörkölt árpakávé, az ebéd pedig bab-, savanyúkáposzta-, sárgarépa- vagy krumplileves. Hús tizenötnaponként. Botozás étkezés, pihenés és alvás közben is. Az orvosok az agyonvertek halotti bizonyítványá­ba általában azt írják szívbaj.

Goebel és Krebs, a rézbányák és öntödék bori üzemének igazgatói napi- és havi jelen­téseket készíttettek és küldtek Neuhausen úrnak, Belgrádba. A napi raportok általában a munkaerő alakulásáról, a haviak pedig emel­lett az üzemeltetés feltételeiről, termelési eredményeiről számolnak be, és összefog­lalót is adnak az általános helyzetről.

Gyorsan kiderül, hogy hiányoznak az 1943. május 13. és az augusztus 6. közötti napi jelentések. A levéltárosok tudnak róla: még mielőtt rendszerezték volna az anyagot, valaki már végzett „tudományos kutatást”.

A július havi jelentésből hiányzik a munkaerő-kimutatás, az azonban kiderül belőle, hogy nagy károkat okoz a termelésben a vízhiány, nagy a szárazság. Nincs elég zöldségféle, krumpli és gyümölcs. A városi piacon pedig megfizethetetlenek az árak. Nincs elég takar­mány sem, a járások nem szállítják a kötelező mennyiségű tököt, szénát és szalmát.

„Az istállókban fellépő komoly takar­mányhiány miatt tilos a lovakat kirándulásra és ehhez hasonlókra használni.

Lovat és fiákert csakis hivatalos célokra lehet igényelni, mégpedig azokkal a bónokkal, amelyeket Goebel igazgató úr ír alá. (Olvas­hatatlan aláírás.)” (Lásd: 2.)

Egy hirdetmény szerint az a munkás, aki egy hónapban egy vagy több esetben igazolatlanul kimarad a munkahelyéről, nem veheti fel az ahónapi élelmiszeradagját. Csak akkor kapja meg az élelmiszerjegyet, ha a következő hó­napban ledolgozta az elmaradt műszakokat is.

„Minden olyan kötelező munkán levő egyént aki önkényesen elhagyja munkahelyét egy évig tartó kényszermunkával kell büntetni. Dj. Dinic belügyminiszter.” (Lásd: 2.)

„Az irodákban – hacsak nincs valamilyen sürgős ügy -11 óráig be kell fejezni a munkát, hogy az emberek részt vehessenek azon az ünnepségen, amelyet a piac-, valamint sportté­ren tartanak meg Adolf Hitler úr, a Német Birodalom Vezére születésnapjának tiszteleté­re. Délután 14 óra harminckor folytatódik a munka. (Olvashatatlan aláírás.)” (Lásd: 2.)

„Borban tartózkodik bizonyos számú orosz hadifogoly, aki kész arra, hogy tájékoztasson a Szovjet-Oroszországban uralkodó életkörül­ményekről. Akit érdekel, csütörtökön 12 órakor az elesett hősök emlékműve melletti táborban, 15 órakor az Északi Kaszárnya táborban, 19 órától pedig a Déli Kaszárnya táborban beszélgethet velük. (Olvashatatlan aláírás)” (Lásd: 2.)

A Bori Bánya Igazgatóságához. Fiam, Dragutin Djordejević már három hónapja maguknál dolgozik. Most, hogy a legtöbb munka van a földeken, mindenképpen szük­ségem van rá, mert 6 az egyetlen férfi mun­kaerő a családban, aki elvégezheti a mezőgazdasági munkát. Különben mind a nyolcán éhenhalunk. Ezért kérem, hogy szabadítsák fel a kötelező munka elől, vagy adjanak neki hosszabb szabadságot. Az illetéket fizetem. Milena Djordjević, Bukovik, Orasaci járás.” (Lásd: 2.)

A niši német hatóság 1943. február 10-én másfél évi börtönbüntetésre ítéli a bori Radisav Mitrovićot, mert 1942. októberében és novemberében ellopott 24 kiló rezet, és azt eladta egy bori kocsmárosnak; valamint három évi börtönbüntetéssel sújtja az ugyan­csak bori Radomir Jovančićot, aki tiltott mó­don, több ízben is eltávozási igazolványt szerzett olyan ottani munkások számára, akiknek különben nem lett volna szabad elhagyniuk Bort. A tettes „ezzel kár okozott a Bányának és a Todt-szervezetnek”.

A Bori Bányák Igazgatóságának. Ma, 1943. június 15-én, nyolc óra harminc perckor gyo­morbajban kiszenvedett a Sárgán nevű ló. A bányában dolgozott. Az ok a dohos szalma. Boncolásán jelen volt Tutkijevió Eugen állator­vos úr és alulírott. Bőrét átadtuk az Igaz­gatóságnak. (Olvashatatlan aláírás.)” (Lásd: 2.)

A Bori Bányák Igazgatóságának. Hajnali három órakor kimúlt a Szoko II bányaló. A boncolás során megállapíttatott, hogy bél- és gyomorgyulladása volt (Gastroenteritis acuta), ezenkívül 15-20 kilogramm homokot találtak a gyomrában. Mindezt a romlott takarmány okozta. Megnyúztuk és a bőrét átadtuk az Igazgatóságnak. Bor, 1943. július 27. Dušan Ristić.” (Lásd: 2.)

A Bori Bányák Igazgatóságának. Tegnap 18 órakor kiszenvedett a Djuro nevű csődör. Bányaló volt. A boncolás megállapította hogy gyomor- és bélgyulladásban (Gastroenteritis acuta) szenvedett, amit a romlott takarmány okozott. Felfúvódott, vékony- és vastag­beleiben gázok képződtek (gymparutis). Megnyúztuk és bőrét átadtuk az istállónak őrzésre-felhasználásra. Megjegyzem, rövid idő alatt ez már a harmadik ilyen eset, és szinte naponta lesz kólikás egy-egy állat a romlott takarmánytól. A fentiek miatt javas­lom és kérem, hogy a jövőben ne dohos szalmával, hanem idei szénával vagy herével etessék az állatokat. Ellenkező esetben gyógyításuk eredménytelen és semmilyen felelősséget nem vállalok elpusztulásukért. Bor, 1943. július 28., Dušan Ristić állator­vos.” (Lásd: 2.)

Ez volt tehát a helyzet Borban, a célállo­máson.

A levéltárban megköszönjük a hölgyeknek a segítséget, elköszönünk a múzeumban is. Búcsúzáskor a Bori Kombinát üzemi lapjának egy számával lepnek meg bennünket, amely­nek egy cikke – előtérben Radnóti Miklóssal – a zsidó munkaszolgálatosokra emlékezik, s átnyújtanak egy vörös borítós kis füzetet is: a költő Bori noteszának verseit tartalmazza szerb-horvát és magyar nyelven. Az előszót Aleksander Tišma írta, a verseket pedig Danilo Kiš fordította. Ottani, bori kiadvány, készült 2000 példányban. Útravalónak nem kevés.

Lassan kiúszunk a bányaváros záptojásszagú ködéből, és eszembe jut, az itteni emberek a kitermelés kezdete óta szinte egyfolytában hadakoznak a bánya igaz­gatóságával, illetve a kéngázzal, amely mindig is nagy károkat okozott a mezőgazdaságban. 1908-ban még csak lázadozgattak, 1926-ban a parlamentben tiltakoztak, 1935. május 7-én 400 paraszt botokkal és fejszékkel betört több üzembe, és erőszakkal leállította a terme­lést. Másnap már több mint ezren voltak a parasztok. A hatalom kivezényelte a csendőrö­ket és a katonaságot: egy parasztot lelőttek, négyet súlyosan megsebesítettek, és meg­tömték a zaječári börtönt. A parasztok annyit értek el, hogy az addiginál nagyobb kártérítést kaptak, az Igazgatóság pedig kénytelen-kelletlen visszavette a lázadásban részt vevő és azonnal elbocsátott munkásokat.

Ahogy a tényleg elrongyolódott úton (még a Todt szervezet építtette annak idején) kapaszkodunk a Crni Vrh irányában, elhagyjuk Brestovacka Bánját, az ismert gyógyfürdőt és a bori tavat, partján az üdülőkkel: kristálytiszta lesz a levegő. Természetesen megállunk Mosićéknál. A kocsmárost beültetjük magunk mellé az autóba, és körbejárjuk azokat a családokat, akikről úgy gondolja, hogy kap­csolatuk lehetett a munkaszolgálatosokkal. Isten háta mögötti falvak, házcsoportok, vagy csak egy-egy magányos ház, sokszor gyalog is alig járható „utak”, a sár alatt is sár.

A jegyzetfüzetbe nevek kerülnek és ada­tok, amelyek természetesen nemcsak a Láger Heidenaura vonatkoznak, hanem más-más táborokra is. Volt belőlük elég errefelé.

Lažnicán arra emlékszik az egyik öreg, hogy a közeli táborban volt egy budapesti bankár is, akit csak Kurvának hívtak. Kövér volt, nehezen mozgott, nem tudott dolgozni, csak a vizet mérte a táborban. A katonák állandóan bántották. Azok között volt egy szabadkai magyar is, egy hadnagy. A bankár tudott egy kicsit szerbül: jó napot, jó reggelt, jó estét, alma. Az ennivalójuk rossz lehetett: krumpli, bab, feketekenyér. Az egyik napon az sem volt. Ahogy a foglyok mentek a mun­káról a táborba, a kapuban szentjános­kenyeret osztogattak a sapkájukba. Aki szólt, azt nagyon megverték. Ó rést vágott a tábor drótkerítésén, és rendszeresen vitt nekik élelmet. Hogy mit kapott érte? Egy töltőtollat – íme, ez az –, később pedig facipőket. De kapott valamilyen géprészeket is, ma sem tudja, hogy mire szolgáltak, kenyérért pedig cukrot is hagytak a zsidók a cserehelyen.

Egy másik öreg emlékszik: annakidején tejet vitt egy üvegben a munkaszol­gálatosoknak, és cigarettát kapott érte. (Azt mondja, akkor szokott rá a dohányra.) (gy jutott néhány fémkanálhoz is, azokra azért is emlékszik, mert nekik addig csak fakanalaik voltak. Igen, megvannak még a fémkanalak. Amikor ketten megszöktek (az egyik a kövér volt), egy-két napig itt bújtak meg náluk. Hálából itt hagytak nekik két takarót. Csillag van rajtuk, hatágú csillag. A szökevényeket rövidesen elfogták és visszavitték a táborba. Kiállították őket egy tisztásra, és ott kellett egész nap állniuk mozdulatlan. Csak annyit fordulhattak, hogy kövessék a Napot. Egy napig a Napba kellett nézniök. Ez volt a bün­tetésük. Később, amikor lerombolták a tábort, elhozott egy darab drótkerítést, és csirkeólat csinált belőle. Szerzett még egy japáner-, vagyis vastalicskakereket, amire nagyon vigyázott, mert „alját meg oldalát tudtam csinálni deszkából, de kereket, azt nem tudtam volna”.

Žagubicán a községi elnök összehívott néhány embert, hátha segítségünkre lehet­nek. A községháza egy nagyobb termében találkozunk: Cedo, a kocsmáros, annak idején szalonnát és bort árult a heidenaui keret­legénységnek. Néha maga vitte az árut a táborba. Egyszer éppen akkor ért oda, amikor egy zsidót megvertek és kikötöttek. Többé nem vitt oda árut. Az üzlet különben jól ment, később mozit nyitott.

Egy hölgy akkor is ott lakott, ahol most, a mai Tito marsall utcában. Ez a falu főutcája, és ezen jöttek 1944-ben gyalogmenetben a Láger Heidenau lakói. Dél körül járhatott. Ó tizenkét éves volt akkor, s valaki már előbb szólhatott a faluban, hogy jön majd a menet, mert az asszonyok kenyeret és pogácsát sütöttek. A zsidók heten-nyolcan lehettek egy- egy sorban, ők pedig alig győzték adni nekik az élelmet és vödrökben a vizet. Inkább szomja­sak voltak, mint éhesek: az ingüket, a gyűrűjü­ket kínálták a vízért. A keretlegények engedték őket inni, csak éppen nem állhatták meg.

Az egyik férfi, aki úgy kerül a noteszom­ban, hogy a Tejes, emlékszik, itt a falu túlsó szélén, a mezőn aludtak a zsidók, és reggel mentek tovább. Az apja egy vödör tejet, kenyeret és körtét vitetett vele nekik. A sapkájukból itták a tejet, és aztán abba tették a körtét. Egyiküktől egy tolikést kapott, egy másiktól pedig egy órát. Később elhozott egy létrát a Láger Heidenauból, talán azon men­tek fel a barakk felső ágyaira.

A Talicskás Žagubica kijáratánál találkozott a távozó menettel, gyümölcsöt vettek tőle szerb dinárért, és mentek tovább. Elhagytak egy törött tengelyű talicskát, megjavította és ma is használja.

Egy idős asszony finoman csiszolt üveg cukortartót vesz elő a táskájából, éppen hogy elfér a tenyerén. Mi lehetett az ára az otthoni teázó asztalkáról ide, a Homolyai-hegyekbe került sokszögű cukortartónak?

Žagubicán szállunk meg a motelban, össze­gezzük a napot, beszélgetünk. Mondom a rendezőnek, hogy úgy általában történetük van a tárgyaknak, valószínűleg az is tartja őket életben. Ha attól megszabadítjuk őket, elmúlnak, ha fizikai valóságukban itt is vannak a žagubicai községháza tanácstermének asztalán, valójában nem léteznek már, hiszen többé nem tudni, ki horgolt a cukortartó alá a teaasztalra térítőt, hányadik születésnapjára kapta valaki a karórát, amely a Tejeshez került, és milyen alkalomból a tollkést, vagy hánykor szokott otthon csörögni a vekker, amelyről Mosičék úgy tudják, hogy az övék. Szóval történetükkel együtt elvesznek a tárgyak is, akárcsak régi gazdáik is az utak mentén egy szelet kenyérben, egy nyelet tejben vagy vízben. Elmúlnak azok is a korty időben.

A nevek és az adatok mellé feljegyzem: lesz-e szerepük a tárgyaknak a filmben? Mellé pedig: áron alul!

Hajnalban Goebel és Krebs igazgató urak 1943. júliusi jelentésére riadok: „Az utóbbi időben gyakoriak a légiriadók, általában három-három és fél órát tartanak.”

Pedig csak a motel éttermében dübörög a dob a népzenéhez.

„Ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Magyarország kormányzói jogkörének ideiglenes gyakorlásával megbí­zott m. kir. miniszterelnök iránt hűséggel és engedelmességgel viseltetünk, Magyaror­szághoz hűek leszünk, az ország törvé­nyeinek engedelmeskedünk:

Esküszünk, hogy elöljáróinknak és feljebb­valóinknak engedelmeskedünk, őket tiszte­letben tartjuk és védelmezzük, rendeleteiket és parancsaikat minden szolgálatban híven teljesítjük, feladatuk ellátásában őket legtel­jesebb mértékben támogatjuk; munkaszol­gálat teljesítése közben a polgári vezetők és munkafelügyelők irányítása szerint járunk el.

Esküszünk, hogy mindennemű köteles­ségünket a magyar állam iránt hűséggel teljesítjük. Munkánkat teljes készséggel és legjobb tudomásunk szerint végezzük. Mun­kaeszközeinket el nem hagyjuk, azokat meg­óvjuk. Sem a külső, sem a belső ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsát­kozunk. Hazaellenes vagy olyan irányzat szolgálatába, amely a magyar államszervezet fegyelmét aláásni igyekszik, nem lépünk, az ilyen irányzatról tudomást szerezve, ezt elöljáróinknak és feljebbvalóinknak haladék­talanul jelentjük; semmiféle titkos társulatnak tagjai nem vagyunk, és a jövőben sem le­szünk; minden szolgálati titkot híven megőrzünk.

A törvényeket, rendeleteket, parancsokat szem előtt tartva viselkedünk, és így becsü­lettel élünk és halunk.

Isten minket úgy segéljen. Ámen.”

(Lásd: 1.)

Ezzel az esküvel indították útnak a zsidó kisegítő és közérdekű munkaszolgálatosokat.

* * *

Elindulások és megérkezések -1943.

Szegeden menetkész állapotban gyülekező és létszámellenőrzés. Az első csoport, amely 1943. július 11-én indult el Szegedről, öt század. A második, amelyet július 20-én Szentkirályszabadjáról indítottak, szintén öt század. A harmadikat Székesfehérvárról és Zomborból, július 30-ai indulással négy szá­zad és egy jászberényi jehovista század, a negyediket pedig, amely október 30-án indult – szintén Jászberényből – hat század mun­kaszolgálatos alkotta.

1989. február 7én kis csomagot kézbesí­tett a postás, benne egy magnószalag, a feladó „Rubovits Imre nyug. főkántor. Düs­seldorf”. Idézetek Rubovits úr nekem küldött vallomásából:

„Először is a magam személyével foglalko­zom. Baján születtem 1921. szeptember 22- én. Az édesapám kántor volt, az ottani hitköz­ségnél, később én is a kántori pályát válasz­tottam, Mohácson voltam hivatalban. 1942. október 5-én behívtak munkaszolgálatra Hódmezővásárhelyre. Mikor megérkeztem, már több száz munkaszolgálatos volt ott. Gosztonyi Pál főhadnagy és Végvári József gyorsan bemutatkoztak kegyetlenségükkel. Egy ideig Orgovány és Spáhi útépítésnél dolgoztunk, majd 1943 májusában hajón levittek bennünket Titelig, ott bevagoníroztak bennünket és Zaječaron keresztül Borba mentünk. A Berlin-lágerba kerültem, akkor kb. 3500-an lehettünk ott. Noha már folytak a kikötések, kezdetben tűrhető volt a bánás­mód. A parancsnok Balogh András alezredes volt. A helyzetünk 1944-ben fordult rosszabb­ra mert, miután a németek bevonultak Ma­gyarországra, Baloghot Marányi Ede alezre­des váltotta fel. Akkor kezdődtek az igazi kegyetlenkedések.

Volt velünk egy Csillag nevezetű festő­művész, aki állítólag Marányi Ede csicskása volt. Egy ízben karikatúrát rajzolt az alezredes­ről, aki azt persze megtudta, és ezért minden nap kikötötte Csillagot. Bezárták egy krumpli­verembe és naponta onnan vezették kikötni egy terembe. A felismerhetetlenségig agyon volt ütve, agyon lett verve. Hogy mi lett a végén a sorsa, nem tudom.

Akire emlékszem.

Dr. Kalmár Bácsalmásról, Sróhl Öcsi, Öszterreichter Nóti Jánoshalmáról, a Neuwir testvérek Kiskunhalasról, Szauer, Schönstein József, Füller Öcsi és Slézinger József Bajá­ról, Szegedről dr. Rapcsák Vilmos, aki jelen­leg is ott él és nőgyógyász, dr. Varga (szem­orvos volt Szegeden, és ő volt a század orvosa: részt vett a kikötéseken, és az ő utasítására engedték le a kötélről a munka­szolgálatosokat), ott volt még a szintén sze­gedi dr. Polák László, Vadnai és Dr. Reiter. Makóról velem voltak a Perlmutter testvérek, Kestnbaum és még néhány ortodox ember. Emlékszem egy Sztraka nevűre, akiről már nem tudom, hogy szabadkai vagy újvidéki volt-e. Biztosan újvidéki volt a Schossberger, talán még meg is van. Szuboticáról velem volt egy Privner János nevű, aki igazi haver volt, s volt ott Kecskemétről egy Virág neve­zetű is, akinek később az életemet köszön­hettem. Mert hogy mégis életben maradtam a Szerbián és Magyarországon átvonuló gyalogmenetben, az egy sikszál, egy véletlen. Együtt dolgoztam egy Neu János nevű zsidó­val, aki a vojvodina futballcsapat egykori edzője volt. Egy lágeron dolgoztunk. Szeren­csétlen fiúnak a fejére esett egy nagy kő, és szörnyethalt.

Persze, jól emlékszem a keretlegényekre is: Marányi Ede alezredes, Pál főhadnagy. Végvári József utász őrmester (a legkegyet­lenebb keretlegények egyike), Császár főtör­zsőrmester, Juhász Pál hadnagy, Gosztonyi hadnagy, Kovács tizedes.

A felszabadulás után Baján voltam főkántor nyolc évig, majd kineveztek szegedi főkántor­nak. Azt követően Stockholmban dolgoztam két évig, végül pedig 15 évig Düsseldorfban. 1984-ben nyugdíjaztak, s azóta is düsseldorfi lakos vagyok.”

Schossberger Pál, újvidéki nyugdíjas épí­tészmérnök:

„Engem az első csoportban indítottak el. Az újszegedi Művelődési házban sorakoztunk fel. A Todt-szervezet egy ezredese mondott beszédet magyar nyelven. Azt mondta, hogy a magyar kormány közhasználatú munkára átadott bennünket a Todtnak, Borba me­gyünk, és rezet fogunk bányászni, amiből majd Magyarország is részesedik. A magyar keretlegénységgel és csapatparancsnokság­gal együtt indultunk Szegedről a Kraljica Marija gőzhajón. A Tiszán Titelig vittek ben­nünket, onnan pedig a Dunán Belgrádon keresztül Prahovóig. Onnan csukott G vago­nokban utaztunk Zaječarig, ahonnan nyitott kocsikban a bori pályaudvarra vittek ben­nünket. Ez keskeny vágányú vasút volt. A keret a központi Berlin lágerbe kísért ben­nünket.

Ahogy közeledtünk Borhoz, úgy erősödött a fullasztó, kénes záptojás szag. Persze a lágernek is megvolt a maga furcsa szaga, a központi konyha bűzlött a margarintól, úgy is neveztük el, hogy a Margarinbár. Borzasztó avas szaga volt. A kettő pedig együtt szinte elviselhetetlen.

Mi voltunk az első magyarországi csoport, amely Borba érkezett, ez volt a szegedi V. tényleges munkaszolgálatos zászlóalj, kb. 400-an lehettünk. Rajtunk kívül akkor a szer­biai munkakötelesek voltak ott, akiket hat hónapig terjedő munkára hívtak be, valamint az állandó, fizetett munkások. Voltak, akik politikai és egyéb bűnökért kerültek Borba, Ezenkívül voltak még Bulgáriából származó görögök, macedónok, egy-két francia (a régi francia RT hivatalnokai), később igen sok olasz, lengyel, szlovéniai kitelepített és veze­tő szolgálatban lévő németek.

A mi csoportunkban Magyarországról, a megszállt Bácskából, Muraközből, Szlovákiá­ból, Szlovenszkóból és Erdélyből mozgósított munkaszolgálatosok voltak. A Berlin-láger még nem volt teljesen kiépítve, mi építettük a kórházbarakkokat és egy tiszti barakkot is. Rendeztük a tábort, a vezetékeket, fölszerel­tük a konyhát és a melléképületeket.

Az én Stundenkartenem-ben azt írja, hogy Schossberger Pál 13262-es számú munka­szolgálatos, 1943. július 19-én, szerdán kez­dett dolgozni a Todt-szervezet keretében működő Zager und Wöhner und Siemens vállalatban. Mivel perfektül beszéltem szerbül és németül, s mivel építész voltam, tolmács és építésvezető lettem annak a részlegnek a parancsnoka mellett, amely a Borska Réka eltérítésén dolgozott. Velünk dolgozott egy orosz emigráns földmérő is. A munkavezetők általában németek voltak, az őrség pedig magyar. Az irodaszemélyzetet nyelvtudása és szakmája alapján a munkaszolgálatosok közül válogatták össze. A legtöbb muszos persze a tárnákban vagy a külszíni fejtésen dolgozott.

Miránk csak a keretlegénység vigyázott, ők csak velünk voltak megbízva. A városra a német és a bolgár katonaság ügyelt. Magá­ban Borban volt a csendőrség, a Drzavna Straža. Ezek zöld egyenruhás szerb fizetett alakulatok voltak, és a rend fenntartása volt a feladatuk. Általában francia puskáik voltak és holland gépfegyvereik.

Ott volt aztán a Ljotič féle önkéntes kor­pusz. Velük ritkán találkoztunk főleg akkor láttuk őket, amikor – már a vége felé – szök­tek, menekültek. Csukaszürke egyenruhájuk volt, hasonló, mint a régi Jugoszlávia katonái­nak. Katonai alakulatok voltak, a partizánok ellen harcoltak.

Volt egy fehérorosz, cári orosz különítmény is. Ezek főleg idősebb, egykori cári tisztek voltak. Német rangjelzést viseltek. Aztán voltak orosz hadifoglyokból toborzott kvisz- ling-egységek, a cserkészek; a bukovinai németek egységei (olasz egyenruhájuk volt és olasz fegyverük). Ezek voltak az őrszáza­dok.

Volt bolgár katonaság is. Őket az első világháborús vérengzések miatt nagyon nem szerették Szerbiában. Úgy látszik, ők is érez­ték az ellenszenvet, mert Borban igyekeztek jól viselkedni. A tisztjeik tartották a tisztes távolságot, az altisztek és a közlegények azonban szívesen barátkoztak. Adtak cigaret­tát, néha feketéztünk is. Na, nem kávéztunk, hanem csencseltünk, adtunk-vettünk. A sláger a cipő, a zsír, a szalonna és a cérna volt. Emlékszem, egy kiló zsír pl. 1200 dinár­ba került.

Az élelmiszer, ami a feketepiacra került, a magyar géhá, a Gazdasági Hivatal raktárából származott, s a mi kosztunkból lopták le. Aztán meg titokban árulták azok a munkaszol­gálatosok, akik összejátszottak a géhás tiszt­tel. Hogy a pénzt hányán osztották és ho­gyan, azt nem tudom.

Szép Lajos magyarországi törzsőrmester, akivel bevonulásom óta együtt voltam, s aki szakmai szempontból elismert főnökének, mindig azt mondta, ha kell valami, nyugod­tan menjek hozzá, ha pedig neki volt valami­re szüksége, tőlem kért segítséget. Sok mindent megtett nekünk, postát vitt, pénzt adott, ha kellett. Persze, mindezt busásan bekasszírozta Magyarországon, nem szere­lemből tette, amit tett. Jól jött a segítség, főleg annak idején, amikor még Magyaror­szágon tartózkodott a század. Többször kaptunk tőle hamisított eltávozási enge­délyt, szabadságlevelet. Mindezt persze meg is kellett fizetni, ilyen volt az egyezség.

Jóval később tudomásomra jutott, hogy erősen figyeli a magyar kémelhárító, mond­tam neki, hogy el kell tűnnie. Az volt ugyanis az álláspont, hogy ha valaki jót tett velünk, az inkább ne várja meg a lebukást, nem érdemli meg. Szóval azt tanácsoltam neki, hogy vegye elő a nemzetvédelmi keresztjét, jelent­kezzen kihallgatásra, és kérje a nyugdíjaz­tatását. Meg is tette, és idejében eltűnt Borból.




* „Erőltetett menet“ – kétrészes dokumentumfilm. MTV-JRTV/Újvidék produkció, 1989. [vissza]



VISSZA

MÚLTUNK


KÖPECZI BÉLA

A posztmodern és a neomodern vitája

A válságok, az előre nem látott politikai változások, a tudomány alkalmazásának negatív következményei előtérbe állították az irracionális filozófiákat és az ezekhez kapcsolódó művészi irányzatokat. Ha az ember ma a vitákat olvassa, úgy tűnik, mintha mindaz, amit a felvilágosodás óta a gondolkodás és a tapasztalat igyekezett bizonyítani, hogy tudniillik a világ bizonyos határok között megismerhető és megváltoz­tatható, ellentétbe került volna a valósággal. Különösen vitatottá váltak olyan fogalmak, mint ráció, haladás vagy forradalom.

A posztmodem filozófiája

A nagy kiábrándulás egyik terméke a nyugati értelmiség körében a posztmodernség. A posztmodern mint fogalom először az iroda­lomban, illetve az irodalomtudományban jelentkezett, mégpedig 1959-ben az Amerikai Egyesült Államokban egy olyan vitában, amelyet a művészi modernizmus képviselői folytattak, számukra elfogadhatatlan újítások körül. A hatvanas évek közepétől Susan Sontag és Leslie Fiedler vállalják a posztmo­dern pozitív értelmezését amely szerint ez az új irányzat „átjárást” hirdet a magas- és a tömegkultúra, a reális és a fiktív, a fantázia és a tudat, a művész és a közönség között. A hetvenes években az absztrakt-funkcionális, ún. International style-lal szemben a poszt­modern jelentkezik az építészetben is úgy, hogy a régebbi hagyományok folytatását, s ezzel együtt az eklekticizmust és főleg a dekorativitást hirdeti meg, mégpedig a közön­ség ízlésére hivatkozva. Ez a tendencia ké­sőbb feltűnik más művészeti ágakban is, és természetesen nem függetlenül azoktól az ideológiai-politikai irányzatoktól, amelyeket az újbaloldal gyűjtőnéven szoktak összefoglalni, s amelyek 1968 fellobbanása után válságba kerültek.

A posztmodernség mint filozófiai kísérlet Franciaországban jelentkezett, és hogy erre itt került sor, annak természetesen a francia szellemi életen belüli sajátos okai vannak. Itt élesebben álltak szemben egymással az eszmei irányzatok, s ezért a szakítást is nyilvánvalóbbá kellett tenni, mint, mondjuk az Amerikai Egyesült Államokban. Az 1968-as diákmozgalmak bukása után Franciaország­ban a kiábrándultság jelei főleg azoknál mu­tatkoztak, akik maguk is részt vettek benne, és akik mint „új filozófusok” (André Glucksman és társai), szakítani akartak minden olyan elmélettel, amely szerintük a totalitarizmust készítette elő, akárcsak a szabadság kivívásá­nak szükségszerűségére hivatkozva. Ebben a légkörben előtérbe került Nietzsche és Heidegger filozófiája, de olyan neo-strukturalista irányzatok is, mint amelyeket Michel Foucault, Jacques Lacan vagy Jacques Derrida képviseletek.

L. Ferry és A. Renaut La pensée 68. Essai sur Tantihumanisme contemporain című, 1985ben megjelent könyvükben azt bizony­gatják, hogy a 68-as gondolkozás, amelyet szerintük az említettek mellett Althusser vagy Bourdieu is képviseletek, olyan antihumanista irányzatokat indított el, amelyeknek fő témái a „filozófia vége”, a genealógia paradigmája, tehát Nietzsche értelmezésében nem a mi, hanem a ki kérdésének előtérbe állítása és az igazság gondolatának feloldása.

Lehet vitatkozni azon, hogy a szerzőknek igazuk van-e az egyes nézetek és irányzatok elemzésében, az azonban bizonyos, hogy a hetvenes években az előző évtized vagy akár évtizedek baloldali optimizmusával szemben egy pesszimista vagy rezignált történetszem­lélet került előtérbe és a filozófiai relativiz­mus, amely megkérdőjelezte a „meta-elbeszéléseket”.

Ebben a légkörben kell keresni a poszt­modern filozófia jelentkezésének előz­ményeit, Jean-Frangois Lyotard 1979-ben adta ki a La condition postmoderne című könyvét, amelynek alcíme: Rapport sur le savoir. A főcím arra utal, hogy a szerző a posfmoderne-tfilozófiai értelemben használ­ja, a condition kifejezés a francia filozófiai és irodalmi hagyományban ugyanis az ember külső meghatározottságát vagy állapotát jelenti. (Malraux La condition humaine-ben – Az emberi sorsban – a harmincas évek elejé­nek szellemi kontextusában erről a meghatá­rozottságról szólt, úgy azonban, hogy a vá­lasztás lehetőségét nem zárta ki.) Lytoard mindjárt elöljáróban leszögezi, hogy a poszt­modernre szerinte „a hitetlenség jellemző a meta-elbeszéléssel (meta-récit) szemben”. A „meta-elbeszélés” eszmerendszer vagy ideológia, amely a modernséghez vagy a modernitáshoz kapcsolódik. (Szándékosan nem a „modernizmus” kifejezést használom, amely nálunk mint művészeti irány került a köztudatba; a „modernség” vagy a „modernitás” szélesebb fogalom, magában foglalja a tudományról és a társadalomról való gondol­kozást is.) A modernitás Lyotard szerint a felvilágosodásból indul ki, bízik a tudomány­ban, a rációban, a haladásban, s ezzel együtt a társadalom átalakításában és az ember felszabadításában.

A szerző különbséget tesz tudomány és tudás közt, előbb a tudással foglalkozik, amely nem korlátozódik a tudományra vagy az ismeretre, hanem magában foglalja az életmóddal kapcsolatos értékítéleteket és szokásokat is. Ez a tudomány legitimálni akar (vagy legalábbis akart), jellege a posztmo­dernségben megváltozik. A kialakuló új, informatizált társadalomban a hatalom azok kezében lesz, akik az információkkal ren­delkeznek, tehát a döntéshozók kezében. A politikai intézmények, a pártok és általában a politika elveszti jelentőségét, sőt maguk a közösségek is atomjaikra bomlanak. Az em­ber arra ébred rá, hogy önmaga (soi) van, de ez mégsem elszigeteltség, mert valamilyen módon részt kell vennie a kommunikációban, amelyben a nyelv, a nyelvi játékok játsszák a főszerepet. A nyelvben szabályok vannak s mindenkinek aki „performatív”, azaz haté­kony akar lenni, alkalmazkodnia kell ezekhez a szabályokhoz, tehát bizonyos interakciókra sor kerül.

A tudomány nem azonos ezzel a tudással, hiszen képes közvetlenül is bizonyítani ered­ményességét, ami nem jelenti azt, hogy ne szolgálta volna a tudás legitimációját, vagy hogy az „elbeszélés”, útján ne kereste volna saját maga igazolását is. Ebben az értelemben a tudomány részt vett a tudás legitimáló szerepének érvényesítésében, amelyre két példát hoz fel. Az egyik politi­kai. Ebben az a feladata, hogy az emberisé­get a szabadság hősének mutassa be. A másik filozófiai, és Hegelnél kapja végső formáját egy olyan eszmerendszerben, amely a szellem történetébe helyezi el az ember történetét. Mindkét irányzat lényegé­ben a hatalomhoz, az állam mindenhatósá­gához vezet, s ez olyan tétel, amelyet Foucault, Derrida, Lacan és a mai posztmoder­nek egyaránt vallanak.

A mi korunkban Lyotard szerint egy delegitimációs folyamat megy végbe, amelyben az „elbeszélés”, akár spekulatív, akár emancipatorikus jellegű, elveszti értelmét. Ehhez a változáshoz elsősorban a tudomány járult hozzá, amely új területeket vett birtokába, és szélesebb távlatokat nyitott, úgy azonban, hogy egyrészt hatékonyságának bizonyítékát adta, másrészt paradoxonokkal és korlátozá­sokkal élt, amelyek a relativista szemléletet erősítették. A kvantumelméletre, a mikro­fizikára és főleg R. Thom matematikai követ­keztetéseire támaszkodva állítja, hogy a tudomány korunkban megváltoztatja a tudás „értelmét”. Ez ugyanis „nem az ismertet, hanem a nem-ismertet termeli, s egy olyan legitimációs modellt sugall, amely nem a hatékonyságot, hanem a különbséget állítja előtérbe »paralógiai« értelmezésben”. A „paralógiát” a szerző nem innovációs kuta­tásként fogja fel, hanem olyan hatékonyság­keresésnek, amelynek eredményét nem lehet előre látni.

Őt mindenekelőtt a „különbség” foglalkoz­tatja, ennek hangsúlyozása állítja szembe a frankfurti iskolával és név szerint Jürgen Habermasszal, aki azt javasolja, hogy a mo­dern társadalom törekedjék a konszenzusra, mégpedig a Diskurs, tehát az érvelések dialógusa útján. Lyotard szerint nem a kon­szenzust kell keresni, amely „elavult és gyanús érték”, mivel a felszabadulás ideoló­giájához kapcsolódik, hanem a „különbsé­get”, amelyet a nyelvi játékok révén lehet érvényesíteni.

A társadalmi viszonyok alakulása is a pluralizálódás irányába mutat s ennek alapján ún. ideiglenes szerződések köttetnek az emberek között a legkülönbözőbb tevékenységi szfé­rákban. Ezt segíti az informatizálás előrehala­dása, hiszen mindenki hozzájuthat a szük­séges információkhoz, és ezeket céljai szerint használhatja fel. „Olyan politika rajzolódik ki, amelyben egyszerre tartják tiszteletben az igazságosság és az ismeretlen vágyát”. – zárja fejtegetéseit Lyotard. (Une politique se dessine dans laquelle seront également respectés le désir de justice et celui de l'inconnu. I.m. 108. o.)

Ismertettem Lyotard könyvének gondolat- menetét, hogy lássuk, milyen irányban tájé­kozódik a posztmodern filozófia – ma ugyanis ez a munka a kiindulópontja az angolszász vagy a német nyelvterületen is a posztmo­dernségről szóló gondolkodásnak. (Elég, ha itt D. Harvey The Condition of Postmodernity című, először 1989-ben Oxford-Cambridge-ben megjelent érdekes könyvére utalok.)

Jellemzőnek kell tartani, hogy Lyotard felfogása mindaz elemzésben, mind a követ­keztetések levonásában erőteljesen támasz­kodik a nyelvészetben kialakult neo-strukturalizmusra, mindenekelőtt Derrida grammatológiájára, amely a jel és a jelentés közötti összefüggéseket önmagukban, a külső világ­tól elvonatkoztatva, hors de texte, kívánja vizsgálni. Derrida épít Husserl fenomenoló­giájára, mégpedig abban az értelemben, hogy felhívja a figyelmet a megismerés korlátaira, viszonylagosságára és az értelmezés sok­féleségére. Lyotard ezt az elemzést fogadja el általában is a gondolkodás sajátosságait illetően, következtetéseiben viszont Wittgensteinre hivatkozik – meglehetősen önkénye­sen értelmezve azt, amit ez utóbbi a „nyelvi játékokról” mond. így ad egy bizonyos tudo­mányos hitelt annak a feltételezésnek, amely szerint nemcsak a társadalmi, hanem a tudo­mányos fejlődés is magával hozta az úgyne­vezett „meta-elbeszélések”, tehát adott esetben a hegeli vagy a marxi rendszer ér­vénytelenítését, ami számára egyúttal a frankfurti iskola által képviselt modernitás megkérdőjelezését is jelenti.

Lényegében ugyanezt az álláspontot kép­viseli az az olasz filozófus csoport, amelynek kiemelkedő képviselője Gianni Vattimo, és amely büszkén vállalja, hogy a „gyenge gondolkodás” híve. Egy 1983-ban megjelent, ezt a címet viselő tanulmánykötet elő­szavában a „gyenge gondolkodás” ismer­tetőjeleit így határozzák meg: 1. komolyan veszi azt a Nietzsche felfogásából kiinduló tételt, amely szerint kapcsolat van a metafizi­kai evidencia és az uralkodási viszonyok között (itt a metafizika azonos a lyotard-i méta-récit-vel); 2. a jelenségek, az ún. disz- kurzív eljárások, a szimbolikus formák iránt nagyobb érdeklődést kell tanúsítani, mert ezek a lét egyik lehetséges tapasztalatát nyújtják; 3. az elmélkedést a heideggeri Lichtung keretében kell elképzelni (erről a kötet külön tanulmányt is közöl. L. Amoroso tollából, amely a Lichtungot úgy értelmezi, hogy benne az „elmondottat az elmondott­ban” helyezik el); 4. keresi az azonosságot a nyelv és a lét között, amely lehetővé teszi, hogy a létet mint nyomot, emléket, az „ele­mésztett és meggyengült létet” felfedezzük, mégpedig a pietas, egy bizonyos kegyelmi állapot – a múlandóság kegyelmi állapota – atmoszférájában.

Ez a megfogalmazás még világosabbá teszi, hogy a posztmodern milyen korlátok között képzeli el a ráció érvényesülését az ember és a világ megismeréséiben, a lét értelmezésében, hogy milyen jelentőséget tulajdonít ebből a szempontból a nyelvnek, illetve furcsa módon annak a történelemfelfogásnak is, amelyet Foucault képviselt, és amely a totalitarizmus elleni kritikát újszerűén alapozza meg azzal, hogy a hatalom és min­denekelőtt az állam elnyomó szerepét bizo­nyítja a fejlődés különböző korszakaiban, de főleg a 17-18. században.

A neo-modern válasz

A posztmodern fő ellenfelét ma elsősorban a J. Habermas és tanítványai által képviselt modernitásban keresi, miután feltételezi, hogy minden egyéb eszmerendszer csődöt mondott. Maga a német filozófus kezdetben nem vette komolyan a posztmodern filozófiai jelentkezését és megelégedett azzal, hogy Derrida vagy Foucault nézeteit bírálja. A posztmodern divat terjedése azonban arra indította, hogy védelmezze a modernitást vagy a neo-modernitást, és ugyanakkor egyes régebbi nézeteit felülvizsgálja.

1984-ben egy tanulmánykötetet jelentetett meg Der phibsophische Diskurs der Mo­derne címmel, amelyben megvizsgálja a modernség filozófiai történetét Hegeltől a baloldali és jobboldali hegeliánusokon, Nietzschén át, Horkheimerig és Adornóig. Nietzschét valóságos Drehscheibe-nak, fordító korongnak tarja, akire a posztmodern irracionalizmus és haladásellenesség támasz­kodik. Heideggert a nyugati racionalizmus metafizika-kritikus Unterwanderungjával vádolja s a metafizika tagadását nem választja el a német filozófus nemzeti szocialista politikai meggyőződésétől. Ők ketten az előfutárai olyan „neostrukturalista” gon­dolkodóknak, mint Derrida, Bataille és Fou­cault. Az elsőnél a grammatológia alapján elvégzett metafizika-kritika nyelvi alapjait vitatja, a másodiknál az erotizmus és a „min­dennapi gazdaság” közti esztétikai összefüg­gések elégtelenségét és a harmadiknál a hatalom-teória túlzó általánosításait.

Habermas a posztmodern kritikát elveti, mert szerinte az tudományosan nem értel­mezhető (inkább művészi-irodalmi jellegű), mert nem veszi tudomásul a valóságos tör­ténelmi folyamatokat és a mindennapi ta­pasztalatot. Ő maga fenntartja a ráció és a totalitás kritériumának szükségességét a megváltozott világban is, óvatosabb a haladás érvényességét illetően a nyilvánvaló el­lentmondások miatt, de mint lehetőséget azt sem tagadja meg. Újítani azzal akar, hogy a kulturális reprodukciót, a szociális integrációt és a szocializálódást lehetővé tevő Lebenswelt, a kommunikáció jelentőségét és ezzel együtt a konszenzus keresését emeli ki. Az interszubjektív viszonyoknak ez a kiemelése kétségtelenül új jelenség a modernségen belül, mert régebben a társadalomról való gondolkodás sokkal inkább a „jóléti állam­hoz” kapcsolódott, tehát egy gazdaságilag és jogilag meghatározható normatív rendhez és annak tudati feltételeihez. Habermas a kon­szenzussal kapcsolatban kifejti a különböző részrendszerek autonómiájának és együtt­működésének a tételét, szembeszállva N. Luhmann technokrata jellegű funkcionális rendszerelméletével, amely a társadalmi ellentétek lehetőségét kizárja. A konszenzus- keresés lényegében véve a közös érdeket állítja előtérbe, és ennek alapján törekszik a konfliktusok feloldására.

Szerinte a bürokratikus állami irányítás szembekerült a „megértési” folyamattal, s ezért a demokrácia új formáit kell keresni az autonóm „közvélemények” bevonásával. Habermas reménye, hogy Európa alkalmas lehet a közvéleményformálásba bevonni mindazt az újat, amit a tudomány és a művé­szetek hoznak. A kritika és az egyeztetés fő tényezője a filozófus vagy szélesebben értel­mezve az intellektuel.

Egyik 1990-ben megjelent Nachholende Revolution und linker Revisionbedarf… Was heisst Sozialismus heute? című cikkében a német filozófus megpróbálja levonni a közép-keleteurópai változások tanulságait s ezzel kapcsolatban a volt szocialista országokban egy olyan forradalomról beszél, amely szerin­te a fejlett kapitalista országokban már vég­bement, s amely ott a demokrácia és az emberi jogok győzelmét hozta magával. A posztmodern szemlélettel szemben ez azt jelenti, hogy ezekben a „lemaradást behozó forradalmakban” éppen a modernitás gondo­latai győztek. Elismeri, hogy a válsággal Nyugaton az ún. nem-kommunista baloldal is nehéz helyzetbe került, és megoldásként azt javasolja, hogy a már említett újszerű kom­munikációra építve a racionalitás és a haté­konyság érvényesítését munkálja a szolidari­tás jegyében. Erre a szolidaritásra szükség van még a fejlett kapitalista társadalmakban is, amelyekben nem szűntek meg a társadal­mi ellentétek, és amelyekben ébren kell tartani a normális felelősség tudatát, tehát az érdekek egységére építő radikális demokrata vélemény- és akaratképzés lehetőségét.

C. Ruby francia filozófus Le champ de bataille post-moderne – néomoderne címmel 1990-ben megjelent könyvében rámutat arra, hogy a modernitás kezdettől fogva ellent­mondásokkal küzdött. A kulturális és politikai életben különböző módokon jelentkezett, mégha közös volt is benne, hogy előtérbe állította az értelmiséget és annak szerepét. Az értelmiség azonban ma kevésbé tudja áttekinteni a világot, mint a század elején, erősen szakosodott, nincs igénye egyete­mességre, s nem hajlandó részt venni „utó­pikus” társadalmi mozgalmakban. Megszűnt az értelmiség jó részének baloldali orien­táltsága is; az 1968-as mozgalom a modern­ség politikai ellentmondásait hozta felszínre és a baloldal bomlását pecsételte meg. Azt nem lehet tagadni, hogy válságba jutottak azok az eszmék vagy azoknak egy része, amelyeket képviselt. A posztmodern ezt a válságot fedte fel, és ez érdeme, azonban sem a posztmodern, sem a neomodern nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy mit kell tenni. A vita megrekedt és szerinte csak akkor folytatható, ha a következő három témára irányul a kutatás: a társadalomfel­fogás koherenciája, egy nem teleologikus történelem lehetősége és a történelem szubjektuma. Jellemző módon Ruby nem az ontológiai-ismeretelméleti, hanem elsősorban a történeti-társadalmi problémákat emeli ki. Tegyük hozzá: joggal.

Azok a változások, amelyek nem csupán Közép- és Kelet-Európában, de a világ más részein is végbementek és végbemennek éppen ezekre irányítják a figyelmet. Vajon elegendő-e válságos helyzetekben a különb­ségre vagy a konszenzusra építő, meglehető­sen elvont elmélkedés s egyben az eszme- és értékrendszerek kereséséről való lemon­dás? Elég-e a tudomány vagy a művészetek szféráiban keresni a parciális válaszokat, s nem törődni a tényleges gazdasági és társa­dalmi folyamatokkal, amelyek emberek sor­sát keményen meghatározzák? Vajon félreáll- hat-e a múlt tapasztalatain okult és sok szem­pontból kiábrándult, egykor baloldali értelmi­ség, amikor a mindennapi mentalitásokban a „meta-elbeszélések” elemei jelen vannak a nacionalizmus és más régi és újabb mítoszok képében?

Utópikus dolog-e ma Európában globális válaszokat keresni? Erre a kérdésre Paul Ricoeur, a husserli fenomenológiából és a keresztény egzisztencializmusból elindult, ma gyakran idézett francia filozófus mondataival felelek (Le Monde, 1991. okt. 29.): „Az ideo­lógiák halála az első időkben elbátortalano­dást vagy leszerelést kelthet. Ez felületes, sőt mesterkélt jelenség. Mindig várunk vala­mit. Amint a filozófus Kosseleck mondotta, az egyének vagy a közösségek történelem­tudata azon az ellentéten nyugszik, amely az általunk előre vetített elvárási horizont és azon tapasztalati tér között feszül, amelybe gyökerezve találtatunk. Mit jelent ez szá­munkra, európaiak számára? Európa szeren­cséje, hogy többfajta hagyományból szövet- tetett: a zsidó és keresztény hagyományból, a görög és latin hagyományból, a reneszánsz és a reformáció humanizmusából, a fel­világosodás és a 19. századi szocializmusok terveiből. E hagyományok közül egyiket sem kímélte a kritika, de egyiket sem merítettük ki igazán, és nem valósítottuk meg teljesen. Egészen furcsa paradoxon: a legerősebb utópiák csak abból származhatnak, amit nem tudtunk hagyományainkból megvalósítani…”

Mit szóljunk ehhez Kelet-Középeurópában, ahol még annyi „jó hagyományt” lehetne megvalósítani?

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Magyar Larousse II.

Példás gyorsasággal készül a Larousse Dictionnaire magyar kiadása az Akadémiai Kiadónál: egy esztendővel az első kötet megjelenése után már kapható a H-M betűhatárok közötti címszavakat tartalmazó, több mint ezer oldalas folytatás. Megváltozott a szerkesztőség – Bakos Ferenc főszerkesztő funkcióját Ruzsiczky Éva vette át –, de nem változtak a szerkesztés elvei s a remek illusztrációk színes pompája ugyanolyan, mint az előző kötetben. A kiadvány vásárlóinak szempontjából pedig alighanem a legfon­tosabb az, hogy változatlan az ár is, jóllehet azóta – mint csaknem minden – a papír és a nyomdaköltség igencsak megdrágult.

Az előző kötetről írva jeleztem, kíváncsi vagyok, miként fest majd az enciklopédia „marxizmus” címszavának szövege. Megvallom, azt hittem, hogy az eszmetör­téneti fejlődés itteni, francia nézőpontú képében a marxizmus rovására óhatatlanul felértékelődik majd pl. az egzisztencializmus jelentősége. Nos, gyanúim igencsak megalapozatlanoknak bizonyultak: a „marxizmus” címszó terjedelme kereken hétszerese az „egzisztencializmus”-énak. (S ehhez – horribile dictu – még egy négysoros definíciónyi „marxizmus-leninizmus” is csatlakozik.) S nem azért, mert a cikk szövege bő terjedelemben fejtegeti, miben bizonyultak hamisaknak a marxizmus feltevései, hanem azért, mert szerzője fontosnak tartotta, hogy az eszmerendszer minden lényegesebb tételét s valamennyi nemzetközileg ismertebb reprezentánsát felsorolja. Hogy e tételek igazak-e vagy sem, s mennyire azok, ennek megítélését a cikk az olvasóra bízza, s értékelésszerű megállapí­tásai arra szorítkoznak, hogy jelezze: „A II. világháború után a marxizmus mindinkább elterjedt, főként a harmadik világban. Fejlő­dését hullámhegyek és hullámvölgyek kísér­ték: létrejött a sztálinizmus kritikája a SZU-ban és a sztálinista gyakorlaté a nyugati országokban; a szocialista tömbön belül szakadás történt Kínával, Althusser visszatért az »ifjú Marx« forrásokhoz; és több politikus (Ho Si Minh, Fidel Castro, Luis Cabral), vala­mint a marxizmust valló teoretikusok más-más módon elemezték az imperializmust”.

A marxizmus bukásáról, csődjéről tehát nem tud e kiadvány, aminthogy „materializ­mus” címszava sem említi, hogy ez valami­féle lélekmérgező, erkölcsromboló eszme lenne – sőt, az „idealizmus” cikknél két és félszer terjedelmesebb szövege főként azzal foglalkozik, hogy – objektív modorban – a dialektikus és történelmi materializmus néze­teit ismertesse. S a mai magyar olvasót leginkább elgondolkodtató – bizonyos köröket pedig alighanem fel is dühítő – címszavak azok, amelyek a 494. oldalon sorakoznak egymás után: „kommunista”, „Kommunista Internacionálé”, „Kommunista Párt Kiáltvá­nya (A)”, „kommunizál”, „kommunizmus”. Ami a legutóbbit illeti, definíciója semmiben nem különbözik bármely marxista kézikönyv meghatározásától, s ugyanolyan értékelés­mentes, minta „kapitalizmus” szócikk szöve­ge; a Kommunista Kiáltvány ismertetése pedig egymagában majdnem olyan hosszú, mint Heidegger egész életművéé.

Ilyen szempontból más arányok is igen figyelemreméltóaknak mutatkoznak. Mint ismeretes, a művelt Nyugathoz, az igazi Európához való – szándékokban igen heves, eredményekben csigalassú – közeledésünk az esztétika és a politikai filozófia terén eleddig főként abban mutatkozott meg, hogy a hajdani Lukács-iskola és óvoda zöme testü­letileg átiratkozott előbb Hans-Georg Gada- mer hermeneutikájának hívei közé, majd egy Hannah Arendt nevű, hovatovább két évtize­de elhalálozott német származású amerikai szociológusnő emlékezetének őrizői közé is. A Larousse-ban Arendt öt és egynegyed, Gadamer hót és háromnegyed sort kapott (s a „hermeneutika” címszó nem tartotta szük­ségesnek, hogy nevét akár megemlítse); a Lukács-cikk közel négyszer akkora, mint az előbbiek együttes terjedelme. (Némi malíciával ebből az a következtetés is levonható lenne, hogy a művelt Nyugathoz való közele­dés e tekintetben igen furcsa módon törté­nik, nevezetesen úgy, hogy egyesek ellen­kező irányba indulnak, s majd az egész Föld megkerülése után fognak elérkezni céljukhoz. Ezt azonban csak zárójelben jegyzem meg; mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy visszakívánjam a hajdani, hatalmi eszközökkel is alátámasztott Lukács-dogmatizálást, ami sokkalta veszélyesebb volt, mint ezek a mostani – igencsak szűk körben ható – szel­lemi divatok.)

A fent említett címszavak előtt nincsen csillag, ami – az útmutatóban olvasható tájé­koztatás szerint-azt jelzi, hogy ezek az erede­ti francia kiadásban is szereplő szócikkek. Érdekes lenne behatóbb kritikai elemzést szentelni annak a kérdésnek, milyen szelekci­ós szempontok vezették a szerkesztőket a csillaggal jelölt, azaz a francia kiadást sajátosan magyar vonatkozású ismeretanyaggal kiegészí­tő cikkek kiválasztásában. Futólagos áttekintés alapján rendben lévőnek látszik ez is, de egy – igen sajnálatos – melléfogásra fel kellett figyel­nem: Király István irodalomtörténész címszava kimaradt a kézikönyvből. (Az effajta, óhatatlan hibákat helyénvaló is lenne az utolsó kötet végén korrigálni.)

Külön kiemelendő a kép- és műszaki szer­kesztő, Katulic László által vezetett csoport és a nyomdai kivitelezés magas színvonalú munkája.

VISSZA

ZALKA MIKLÓS

Hát ki mondja meg?

Bámultam mindig, csodálom ma is Berény Róbert plakátját, a vörös zászlóval fegyverbe szólító figurát, a figura sodró lendületét, művészi realitását. A belőle adaptált szobor- monstrumot nem szerettem. A szobor alkotója éppen a plakát lényegét facsarta ki: romantikussá idomította a Tanácsköztársaság világának valóságát.

A szobor már nincs a Városliget szélén, az új rezsim eltüntette. Tulajdonképpen elégedett lehetnék, nem bántja többé a szemem. A talapzat mellett ma hatalmas fehér tábla hirdeti:

„Itt állt a Regnum Marianum templom
Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta''


A felirat vonzza a tekintetet. Az enyémet is. Amikor először pillantottam rá, kerekre tágult szemmel olvastam, és nevetnem kellett. Már nem nevetek rajta. Ránézek, és elszorul a torkom. Aki erre jár, ezt olvassa. A városligeti nevezetességeket felkereső isko­láscsoportok ezt látják. Egy ideig hallgatóz­tam, vajon mit mondanak a gyerekeknek a tanító nénik és a tanító bácsik?

Azt mondták, ami a táblán áll. Hiszen ott a tábla. S rajta a felirat. Döbbenettel hallgattam a magyarázatokat. Azon tűnődtem, ugyan ki mondja meg a nebulóknak, hogy szemenszedett hazugsággal tömik a fejüket. Akad-e majd, aki megmondja? Egyáltalán: él-e még majd, aki megmondhatja?

A Regnum Marianum valóban ott emelke­dett a tábla helyén – 1944 nyaráig, addig a napig, amelyen az angolszász légierő sző­nyegbombázása során a láncos bombák és légi torpedók romba döntötték. A templomól néhány üszkös falcsonk maradt. Az istentisz­teletet attól kezdve a Damjanich utcában, a Regnum Marianum parókiáján tartották. A rombadőlt templomot Budapest ostroma idején újabb csapás érte: a 2. Ukrán Front tüzérsége és aknavetői kifüstölték a romok közé befészkelt német-magyar ellenállási gócot.

Ennyi a tény. Az is tény, hogy 1951-ben (Dobi István – és nem Rákosi Mátyás – mi­niszterelnöksége idején) a környék rendezé­sekor és a felvonulási tér kialakításakor a romokat(l) eltakarították.

Magyarán: a napjainkban kihelyezett tábla egyszerűen hamis.

Ám ez a tábla jelkép. A félrevezetés jelké­pe. Annak a módszernek testet öltött kifeje­zője, amely politikai gyakorlattá vált, s röviden így foglalható össze: hazudj minél hihetet­lenebbet, annál inkább elhiszik.

Nem új módszer. Szerte a világon, sokszor, sokhelyütt alkalmazták s alkalmazzák. Gorba­csov „történészei” kereken negyven millió halottat varrtak Sztálin nyakába. Az adaton világszerte szörnyülködtek, s vajmi kevesen tűnődtek el azon, hogy valami sántít. Vajmi kevesen emeltek szót az ellen, hogy ha egy százhetven milliós országból negyven millió embert kiirtanak, az mégsem mehet végbe oly titokban, hogy az ország lakói (és a világ népei) csak utólag szerezzenek tudomást róla. Jelcin úr már „Katyn-dossziét” produ­kált, amelynek lapjain az SZK(b)P politikai bizottságának összes tagjaid) adnak utasítást a lengyel tisztek tömeges kivégzésére, s a dosszié tetején Sztálin „saját kézzel” írt utasítása olvasható: „Soha nem szabad felbontani!” Keveseknek ötlött eszébe: ha ennyire aljas volt az ügy, akkor Sztálin miért rakatta irattárba ezt a dossziét, ahelyett, hogy szobájában a kandallóba vetette volna?

A hírek – a Katyn-dossziéról adott híradá­sok is –, mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy amit a nyugati hatalmak hetven eszten­dőn át nem tudtak elérni, az két esztendő leforgása alatt bekövetkezzék: a Szovjetunió megszűnt létezni.

Kis ország vagyunk, nálunk a hazugságok majdnem arányosan kisebbek.

A nálunk meghonosodott politikai gyakorlat a romániai változások idején szemrebbenés nélkül teremtett tizenhét hullát egy kukoricás­ban, a magyar-román határra, s amikor kide­rült a kacsáról, hogy kacsa, a szerzőből avan­zsált politikus könnyeden vállat vont: „nem kell ügyet csinálni a dologból”. Csakhogy addig ezrek és ezrek tüntettek a román kö­vetség előtt, gyűjtöttek tiltakozó aláírást, verték a dobot; akárcsak arra a hírre, hogy Erdélyben tizenkétezemyi székelyt mészárol­tak le. Azóta is őrzöm azokat az újságokat. Kiáltó címsoraik megannyi vádirat a románok ellen. Órzöm őket éppen úgy, mint az erdélyi püspök, Tőkés László nyilatkozatát, amelyet a Magyar Nemzet az apróbetűs hírek között jelentetett meg, s arról számolt be, hogy mintegy százan elpusztultak az összetűzések során.

Természetesen száz halott is sok, de mégsem tucatezer. Viszont a módszer, az úgynevezett szabad sajtó bevett módszere lett. Petőfi Sándor „szibériai csontvázáról” csak azután derült ki, hogy valójában egy orthodox zsidó nőé (ugyancsak apróbetüs, a lapok utolsó oldalain közölt hírecskéből), amikor Petőfi forradalmi karakteréből a bul­vársajtó kisütötte mind a forradalmiságot, mind verseinek hitelét, mind pedig a maga pecsenyéjét, a csontvázkutató expedíció pedig – nyilván – leírhatta adóalapjából az össznemzeti célú expedíció milliós költségeit.

A módszer miatt háborgók. A módszer miatt fáj a fejem. Ki veti fel az írástudók felelősségét? A korszakot átélők, a tanúk, a nyitott szeműek felelősségét? Ki mondja meg, hogy…

A módszerhez már volt szerencsénk. Találkoztunk már vele. Akkor is háború felé sodródott az ország, és akkor is kevés volt fehérek között az európai.

A módszer mai alkalmazásának célja egyér­telmű: a „kommunizmus bűneinek” feltárá­sával eggyé mosni a kommunizmus és a fasizmus fogalmát. Elrettenteni a népet mindentől, amit ma kommunizmusnak, kommunistának bélyegeznek (bár többnyire csupán az új rezsim hatalomra jutását előké­szítő Kádár korszakot értik a „kommu­nizmuson”), valamint-ez sem kisebb hord­erejű – belevadítani a magyar tömegeket a szomszédos népek gyűlöletébe.

Ki mondja – kik mondják – meg a félrevezetetteknek, a megszédítetteknek: vigyá­zat, szakadék… Egyszer már zuhantunk a mélyébe. A gyerekeknek, a holnap felnőt­téinek ugyan ki mondja meg, hogy maszla­got, áfiumot szívnak magukba? Újra hamis­sággal mérgezett itt a levegő, a víz, az étel, az anyatej is… Minden mérgezett. Már me­gint az! A méreg terjed, mint a ragály… Megint él a magyar felsőbbrendűség, megint átkozottak a szomszéd nációk, büdösek a zsidók, rohadtak a cigányok, megint Trianon a „sorskérdés”, megint Nagy-Magyarország a cél…

Írástudók, miért hallgattok?

Hát ki mondja meg?!



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


SZEPES ERIKA

Petőcz András: Európa metaforája

Petőcz András 1990-ben, 33 évesen Graves- díjat kapott a kötet címadó verséért. Vajon mi emeli ezt a költeményt a mai magyar költé­szet (és talán az európai költészet) legjobbjai közé, és mennyiben összegzi Petőcz költé­szetének lényegét?

A három részre (minden rész egy-egy sza­kasz) elkülönített ciklus különös reflexió egy szerelemre. Az első szakasz a szeretett leány szabadon boldog, lebegő mozdulatainak ámuló csodálata („Pördül egyet, megfordul, majd ismét…”,) s ez önfeledt, szabad moz­gásra a költő döbbent, torokszorító boldog­sággal válaszol. Beteljesülnek, boldognak tűnik ez a szerelem, csak ne volna ott dőlt betűsen kiemelve a vissza szó, amely az elmenők visszanézését, visszafordulását idézi, csak ne volna ott az utolsó sorban a „gyönyörűnek látod és távolinak” benne a fenyegető „távoli” jelző. A második részben a kedves egy másik oldaláról mutatkozik be: az első mozgalmas, önfeledt kitárulkozással szemben itt bezárkózik, „hajlamos néha összehúzni magát”. Az összehúzni szó nem véletlenül kurzív: a magábafordulást, a világ­tól elzárkózást, a „jelenlétedre nem reagál” állapotát jelzi, melyet még ebben a második részben is felold egy hirtelen jött kacagás. A harmadik részben a költő önmagát szólítja meg második személyben, így írja le ál­lapotát, de csak az állapotot, az azt kiváltó okot nem: „Futásod, rohanásod, zihálásod” – a menekülés igéi ezek, egészen a „kiful­ladásig, a kétségbeesett ökölszorításig. A „nagy rohanás” után, a levegővel teliszívott tüdő, a megszépítő emlékezet megteszi a magáét: „baj már nem érhet, végtelen a nyugalom benned.” A köteteimmé emelt, Graves-díjjal jutalmazott vers tehát egy szere­lem mini ciklusa, a szerelem három stációjá­nak pontos, tárgyilagos leírása.

Magában hordja ez a kis ciklus az egész kötet legtöbb jellegzetességét: a látszólagos tárgyilagossággal megfigyelt részleteket, az érzelmek ki nem mondását, csak jelzését, az érzelmi élet, az intim szféra elrejtését. De ez a tárgyilagosság csak látszólagos. Ha a költőt nem érintené mélyen az elmúlt kapcsolat, (s hogy elmúlt, erre csak a menekülésből követ­keztethetünk), akkor nem írhatná meg a menekülő rohanásban kifejeződő kétség- beesést, a majdnem szikláról-zuhanást, a fogcsikorgatást, a pusztulást. Ez az érzelmi rejtőzködés, szemérmesség mintha vissza­hatás lenne az elmúlt évtizedek tomboló erotikájára, húsba-vérbe markoló, őszinte feltárulkozására. Petőcz szemérmes költő, de mélységesen érzelmes is. (A kettő persze ilyen finom hangú költőnél egy tőről fakad.) Talán a legszebb két szemérmes-szerelmes verse a Claire, töredék, amelynek mindössze négy sora feltétlenül ide kívánkozik ahhoz, hogy érzékelhetővé váljék, mit érzek szemér­mes rejtőzködésnek:

Claire, ne figyelj erre a mozdulatra:
csak erre a tétova mozdulatra ne figyelj –
Claire, ne figyelj tétova szavaimra,
csak tétova szavaimra ne figyelj, Claire –

A költő kérdése, hogy a megszólított, szere­tett lány ne figyeljen tétova mozdulatára, amely nyilván a Claire miatti elfogódottságból tétova, s hogy ne figyeljen tétova szavaira, amelyek nyilván Claire miatt tétovák, mutat­ják a költő teljes rejtőzni akarását még a szeretett lény előtt is. A másik, talán még éteribben tiszta szerelem az Ajándék: látha­tatlan. Ennek alaphelyzete, hogy a harmadik személyben leírt Ő mosolyog, amikor a költő láthatatlanul teletömi zsebét láthatatlan ajándékokkal. A költő, a rejtőzködő szerelem varázsütésére láthatatlanná válik, láthatatlan­ná az ajándékok is, amelyekkel megörvendez­tetni kívánja a kedvest. Láthatatlan is marad mindvégig, „De a szorításom! A szorításom / nagyonis érezhető volt, és tudtam is / hogy érzi a kezem szorítását, érzi / tenyerem mele­gét, mialatt sétálunk tovább: / a hóborította karácsonyesti parkban. / Ő kislányosan és mosolyogva, én: láthatatlanul.”

A szemérmesség nemcsak az imádott lénnyel szemben, hanem a világgal szemben is önmagába zárná a költőt, fgy ír az utcán sétálókról: „akik kíváncsiságukkal akaratuk ellenére bántanak minket” (Az ellenség megtévesztése). A 15 éves lányhoz szóló, szinte fájdalmasan visszafogott versek nem mondanak ki fontos szavakat, kommersz szavakat; más szavak és események válnak fontossá, mint a megszokott szerelmi lírában: az általa „tapintott papír” jelentősége diadal­maskodik az elkoptatott szavak fölött.

Visszahatás a rejtőzködő szemérmesség a mai, pornográf korszakra, de visszahatás magának a megszólalásnak a módja is. Pe­tőcz, korosztályának egyik vezéregyénisége és fenegyereke, kipróbálván a szabadság adta összes lehetőséget, a szabadverset, a képverset, a „betűhalmazt”, (visszatérő, kedvenc szava), a „betűpiramisokat” (első verseskötetének címe), abban a korszakban élt, amikor már játszhattak önéletrajzi kísér­letekkel („posztumusz kísérletek”), mert már nem igényeltek tőlük kikényszerített, hamis önéletrajzokat – de ezek hajdani létéről még volt tudomásuk. Ezekre a kísérletekre való visszahatásként visszatért a formához. Az Európa metaforája kötet verseinek nyolcvan százaléka szonett, annak megszokott, szabá­lyos, vagy valamiképpen rontott formájában. (Eltérő szótagszámú sorok, különféle hosszú­ságú sorok, más ritmika stb.) Mindben meg­őrizte azonban a szonett lényegét: a kétszer négy ill. kétszer három soros strófák szerke­zetét, a mondanivaló polarizálását a kétféle típusú szakaszban (Indiszkréten és csönde­sen: hasonló, de nem azonos szótagszámú sorok; Titkon és vágytalan: különféle hosszú­ságú sorok stb.). S ahogy visszatért a formá­hoz, úgy talált rá ismét a formát kitöltő nyelv­re, s az elvesztett értelmük helyett új értel­met nyert szavakra is. Magában szenvedte meg a dadaisták, a futuristák, ex­presszionisták, az egész avantgarde nagy kínját: az élet-halál küzdelmet a Szóval, a mágikus erejű, teremtésre képes szóval. Képversei között van egy nem igazán kép­vers, nem igazán vers, amolyan egyszeri, sehova sem sorolható alkotás: némi rajzos ábrák között ennyi a kézzel írott szöveg: „A szavak elmentek előlem elmúltak bennem a szavak.” Az egyszeri műalkotásnak nevezett valami a legőszintébb vallomások egyike, amit a költő valaha is mondhat. Rokona az Ovidius egyik Pontusi levelét kezdő sóhajtás­nak: „Elfogytak szavaim, mert mindig ugyan­azért könyörögtem velük”, és rokona Babits Jónás imája első sorának: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak.” Amikor Petőcz úgy érezte: elvesztette a szavakat, képverseket, betűkompozíciókat kezdett rajzolni. Majd egy hatalmas érzelmi és intellektuális sokk követ­kezett: vizuális típus lévén képeket kezdett látni, színes képeket, és megtalálta a képek visszaadására alkalmas szavakat. Kék lett a kék, piros a piros és sárga a sárga, és fény töltötte be az egész világot. Ettől kezdve uralják költeményeit a tiszta, fedetlen színek, az alapszínek, amelyeknek keveredéséből a többi szín és árnyalat létrejön: a piros, a kék és a sárga. Számtalan versében harsognak ezek a tiszta, mert az újra felfedezett világ tisztaságát közvetíteni hivatott színek, ami­ként tették azt a középkori katedrálisok tiszta színű üvegablakai, amelyek az Istentől jövő fény tisztaságát szimbolizálják. Sorolhatnánk e színekben tobzódó verseket (Fények vil­lanása; Titkon és vágytalan; Tűzpiros ruhában; Jegenyék zuhanása; Tikkadatlan; Virágok remegése; Hajnali tó; Bársonyos plüss taka­rón, és szinte a kötet minden versét felsorol­hatnám), ezek tanúsága szerint elsőként a színélmény visszavarázsolása a szóval ve­zette vissza a költőt a nyelvhez. De újszerű felfedezésként hathatott számára a jelen­ségek leírásában, a világ állandóságának és változatosságának megjelenítésében a visszatérő ismétlődések (mint állandóság), és a variáltan visszatérő ismétlődések (mint állandóság és változás dialektikája) hal­mozása. Talán nincs is verse, amelyben e két ismétlési forma valamelyike – de inkább mind­kettő együtt –, elő ne fordulna. Azonos vissza­térések vannak A parkban című versben:

A parkban hatalmas tölgyek,
közöttük halk susogások –
Gyötrődő-kihúnyó kiáltások:
a parkban hatalmas tölgyek.

Sétálok és meg-megállok:
árnyakká sűrűdtek tetteim,
elszámláltatnak napjaim.
Sétálok és meg-megállok.

Mondhatnánk, hogy ez csak a szokványos keretező-technika (Adynál igen gyakori) de Petőcz fogalmazásában úgy tűnik, az ismét­lésnek sajátos funkciója van: a gondolat első felvetése egy kérdés, amelyre a felsorakoz­tatott tényék-látványok, hangélmények stb. adják meg a választ: igen, valóban úgy van, amint az első látásra látszott.

Az azonos és variálódó ismétlés az át­menet a kérdés-felelet típusú, állóképszerű versek és a teljes variálódást mutató dialek­tikus versek között. (Néha még az is variáció­ként hat, ha a sor más elrendezésbe kerül.)

Fehér, hideg, mozdulatlan.
Bizarr és sosem-volt ragyogás.
Csönd. Suttogások. Éjszakai

mozdulat. Mozdulattalan

hideg, fehér és suttogások.
Csönd. Bizarr, sosem-volt
ragyogás. Éjszakai, éles fény-
csóvák mindenütt. Gumibotok,

mikéntha – Mindenütt.
Hideg, fehér, mozdulattalan.
Éjszakai, sosem-volt ragyogás.

Suttogások. Halk neszezések.
Mozdulat. Tétova zörrenések,
mikéntha gumibot. Ragyogás.

       (Tájkép. Kiemelések tőlem – Sz. E.)

A kiemelt két szó mint egymásnak ellentétei éppen a variálódás révén egyenlítődnek ki dialektikus egységgé.

A teljes variálódó ismétlés szép példája a Fényárnyék-remegés, hiszen mi más lehetne alkalmasabb azonosság és különbözés meg­ragadására, mint a fény és az árnyék állandó változása ugyanazon a testen, ugyanabban a térben, az állandó alakú és helyzetű tárgyak vibrálása, remegővé változása a fényvi­szonyok változásainak megfelelően? A fény és az árnyék ritmikus váltakozását élénken támasztja alá a pattogó, háromszótagos ütemek sorozata:

Fényárnyék-rebbenés, üzenet-csatakos,
csatakos üzenet, fényárnyék-mozdulás:
rebbenés, csatakos, hallgatás-üzenet.

Fényárnyék-nevetés, rebbenés-csatakos,
fényárnyék-mozdulás, üzenet-rebbenés,
csatakos üzenet, rebbenés-mozdulás.

Csatakos üzenet, szempilla-vágyódás,
üzenet-rebbenés, csatakos látomás,
látomás csatakos, üzenet-rebbenés.

Hajnali üzenet, vágyódás csatakos,
izgatott remegés, félelem-látomás,
érintés-fényárnyék, csatakos hajnali!

A Fényárnyék-vers az azonosság és külön­bözés megragadásán túl – ami egy dinami­kus, változó folyamat-, még egy jellegzetes­séget hordoz. Az egész versben nincs egyet­len állítmány sem. Ez a tisztán nominális (főnévi, melléknévi) szerkesztés szintén igen jellemző Petőczre. A Titkon és vágytalan sorai a kedvest festik le, élénk színekkel (ismét a színek!), amint „bíbor-plüss díványon heve- részve”, „mikéntha piros babák”, „tengerkék takaróval” – létezik „valami csillogásban”: nincs ige a versben, így az állókép a létezés időtlenségét, örökkévalóságát jeleníti meg: a reményt, hogy az állókép örökké így marad, megmarad. Az idő kiiktatása történik itt,, a réges régi szómágíával: ha nem használunk igét, megáll az idő. A Fények villanásában és a Gyönyörűen és mozdulatlanulban ismét a nominalitás elve párosul a variálódó ismétlés elvével: a költő szavával teremtett világ állandóságának, örökkévalóságának reményé­ben. Az időtlenség-örökkévalóság gondolat az európai kultúrkörben az istenek világához kapcsolódott: az ő kiváltságuk az időtlen örökkévalóság. Petőcz – ráérezve az évez­redes gondolatkörre – megírja Mozdulatlan­sága isteneknek című versét, ahol az isteni szférát nominálisan jeleníti meg. Velük szem­ben van a költő jelenidejű igéje: „Állok”, ami ugyan mozdulatlanság, s így a költő szinte felemelkedik az isteni szférába, de minthogy idővel rendelkező cselekvés, a kettő között mégis éles határvonal húzódik. S hogy hisz-e Petőcz a mozdulatlan istenekben? Aligha. Ez derül ki szinte blaszfémiának ható, mégis gyönyörű Miatyánk-parafrázisából, a Csupán a hangját című versből:

„…Add meg
nekem mindennap az ő nevetését,
mondta, és tétova imára nyújtotta

kezeit. Add meg nekem mindennap
az 6 nevetését, mert nevetése
nélkül már nem tudok élni.”

A mi hitünk, ennek a nemzedéknek a hite a szerelem. Elsősorban a szerelem, de utána még valami más is: valami elveszített közös­ség utáni vágy, a valahová tartozás igénye, az otthon lenni igénye. S ha a szerelem elhagyta a költőt, (vagy minket, egy egész nem­zedéket), valahol azért otthon szeretnénk lenni. S Petőcz otthonra lelt egy Klauzál téri kisvendéglőben. „Ez pedig nagy szó” – mondja a kötet hátoldalán. Valóban nagy szó, mert amíg az embernek igénye van a másik emberre, a közösségre, vágyik a közlés lehetőségére, addig megőrzi az európai humanizmus lényegét. Megőrzi az újra meg­talált formákban, Európa sokszáz éves kultú­rájának folyamatosságában, az újra felfe­dezett Szóban, az emberi érzelemben való hitben, mai világunk emberinek nevezhető jelenségeiben. S vajon nem ezek-e Európa metaforái?

(Interart, Budapest, 1991)

VISSZA

CSALA KÁROLY

Játék a történelemmel

Két könyvről

Egon Fridell: Az újkori kultúra története IV.
(Felvilágosodás és forradalom)

Játék nélkül nem kezdődhet komolyabb oktatás. Tehát nem okvetlenül öncélú a játszás. A történelemben – az egész élővi­lágéban, nemcsak az emberében – legalábbis nem az.

Egon Fridell szellemesen, olykor frivol módon tárta olvasói elé a történelmet – az európait, még századunk első felében –, sziporkázó stílusban és hatalmas tárgy- ismerettel előadott, valójában monumentális, de közelebbről nézvést afféle kismesteri mívességgel megmunkált művében. Az újkori kultúra története című könyve ma is eleven. Ha más nem is indokolná mostani kiadását, elég volna hozzá, hogy ismeretterjesztő értéke vitathatatlan, s ugyanakkor igencsak szórakoztató olvasmány. A Holnap Kiadó sorban jelenteti meg köteteit; most csak a Felvilágosodás és forradalom cíművel foglal­kozunk, ez – alcímében is jelzi – a hétéves háborútól a bécsi kongresszusig eltelt idő jelenségeit sorakoztatja föl.

Miket is? Címében művelődéstörténet Fridell munkája, valójában történelemkönyv. Nincs itt semmi suskus: a szerző szel­lemiségéből ez következik. Kritikus szellem­történész Fridell, bár nem biztos, hogy érdemes mindjárt a beskatulyázhatóságára koncentrálnia az olvasónak. Az olvasónak, aki elképedhet olykor, talán még meg is ütközhet némely megállapításán a könyvnek, föl­lelkesülhet találatain, attól függően, persze, hogy miként gondolkozik ő maga a tör­ténelemről. Tehát: vitathatatlannak sem­miképp sem mondható könyvet ajánlunk – mégis – mindenki figyelmébe. (Megette a fene, ha csak azt olvassuk, ami eleve „a mienk”.)

Fridell nem kendőzi idealista alapállását, bár nem is hivalkodik vele: ebben a könyvben egyszer mondja ki nagyon határozottan, amikor a háborúkat, a nyomort és a jár­ványokat mint a túlnépesedést megakadályo­zó tényezőket igazolni vágyó malthusianizmus – egyike a kevés tárgyaknak, amelyek Fridellt kihozzák a sodrából – kritikáját adja. „A malthusianizmus, hogy kertelés nélkül kimondjuk, a kapitalista világszemlélet legorcátlanabb és legalattomosabb legitimációs kísérlete, amit valaha is elkövettek. Hisz e teória nem azt az örökérvényű tényt választja sarkkövéül, miszerint az ember lélekkel megáldott lény – nem; hanem hogy a térben, ahová született, megfelelő mértékben tudja-e megtömni a bendőjét.” Erkölcsi föl- háborodása indokolt, indoklása viszont a materialistát aligha elégítheti ki.

De csakugyan eredeti gondolat, megfigye­lés, kritikai észrevétel is bőségben burjánzik ebben a könyvben. Itt van mindjárt az elején az a csattanós kijelentés, hogy a hétéves háború voltaképpen világháború volt, egyáltalán nem csak egy kemény európai csetepaté, hanem a világ fölosztásáért folytatott fegyveres küzde­lem – a gyarmatvilágban találhatók nyúlványai, s épp ezekből magyarázható meg igazán, hogy mi miért is történt az európai hadszíntereken! Igaz viszont, hogy egy-egy ilyen éleslátó meg­figyelést kisvártatva közhelyes magyarázat követ, mint itt is alig pár oldalra rá a nagy frigyesi hatalom „zseni-magyarázata”, amit köszönünk szépen, ma már inkább nem kér­nénk.

Mellesleg, látszik Fridell könyvén a nemze­tiségi hovatartozás: német túlsúllyal látja megvalósulni az európai kultúrát, s ami nála egyre megy ezzel: a történelmi fejlődést.

Kiváltképp érdekes arányokat – aránytalan­ságokat – idéz ez elő ebben a tárgyalt kor­szakban, amely Goethe és Schiller mellett azért még a francia forradalmat is tartalmaz­za. De hát Fridell – hatalmas tárgyismerete és a tárgyilagosságra való, vitathatatlan törek­vése mellett is – egy kissé messziről csodálja és nézi (le) a franciákat, valamint a tömegeket általában és mindig. Ő inkább csakugyan a zsenik és a bogaras különcök eszméinek magyarázatában leli nagyobb kedvét. Európa szellemi fejlődését – hangsúlyozzuk, mert ebben van a könyv igazi értékeinek egyike – a társadalmi konfliktusoktól, eseményektől nem elkülönítve tárgyaló Fridell éppen iróniája és játékos szelleme révén képes arra, hogy a közhelyes idealista frivolitások mellé szinte hihetetlen váratlansággal eredeti, fölfedező és fölfedeztető megfigyeléseket sorakoztas­son föl. Olykor egészen „új” nevekkel is találkozhatunk könyve lapjain, olyanokkal, akiket ma már nem is szokás emlegetni a jelentős gondolkodók vagy írók közt. Ilyen például Lichtenberg, a német felvilágosodás­nak az a csodabogara, akihez valósággal olvasókedvet csinál Fridell. De azon is elálmélkodhatunk, hogy kedvenc drámaíróját, Ibsent, példának okáért „talán minden korok legerősebb vígjátékíró tehetségének” nevezi! (Ha utánanézünk, kiderül: nem indokolat­lanul.) Olykor meghökkentően jókat idéz tárgyalt személyiségeitől, s mosolyoghatunk rajta, mennyire aktuálisan hangzik például II. Frigyestől ez a mondat: „Az újságokat nem szabad feszélyezni, ha azt akarjuk, hogy érdekesek legyenek.” Kormányok, pártok, hát nem kéne ezt végre megtanulnotok?

Igazából azonban nem csupán a részletek­ben nyilatkozik meg Egon Fridell vitatható koncepción alapuló, ám vitathatatlan érdekes­sége, hanem könyve szerkesztésmódjában – vagyis gondolatstruktúrájában. Ez a könyv három részre oszlik. Nem találja ki, aki nem vette kézbe még ezt a könyvet, hogy vajon mit is tárgyal a szerző a felvilágosodás esz­meáramlatai és a forradalmi-napóleoni kor eseményei közt: az ókort, a görögöket. S ez nem balga csapongás. Ekkor fedezték föl ugyanis – Winckelmann elsősorban – az ókort Európa számára újra, s egészen más színben, mint ahogyan a reneszánsz korban. Melles­leg, ez a szín: a színtelenség volt. Fridell szavával szólva, a „gipszgörög” lett itt fölfe­dezve. De olyannyira, hogy máig nemigen tudjuk elképzelni, milyenek is lehettek az ógörög épületek és szobrok élénk színekre befestve, ahogyan csakugyan pompáztak eredeti mivoltukban.

Fridell egész könyvében az ellentétekkel játszik, ahogy kritikus elméhez jól illik. S baj, ha valaki tehetségesen eljátssza nekünk a történelmet úgy, ahogy ö látja? Végtére: a közönségtől is elváratik a kritikus elme. (Hol­nap Kiadó)

Ismail Besikgi: Kurdisztán, egy nemzetközi gyarmat
(Kurdistan, una colonia internacional)

Egy török szociológus életének eddigi ötven­három évéből tizenkettőt töltött börtönben azért, mert tudományos vizsgálódásának tárgyául a kurd valóságot választotta. Ismail Besiksi tiszteletbeli tagja a Kurdisztáni Haza­fias Értelmiség Egyesületének – e javarészt európai külföldön munkálkodó társaságnak. Kurdisztánt ugyanis kereshetjük a térképe­ken, önálló államként nem találhatjuk, mert ahol van, ott – pontosan: Irán, Örményország, Törökország, Szíria, Libanon, Irak felség­földjein – nem ismerik el létezését. Továbbá: a kurd nép létezését sem ismerik el egyik-másik fölsorolt államban. Természetesen a kurd nyelv is tilos ilyen helyeken. S az „ilyen helyek” közé elsőül Törökország, könyvünk szerzőjének szülőhona sorolható és sorolan­dó. Érthető hát, hogy ez a törökül íródott monográfia nem elsősorban a törökök olvas­mánya. A világ fölvilágosítása legalább annyi­ra feladata, mint a törököké, és termé­szetesen a kurdoké. Az 1990-ben kinyom­tatott török eredetiből 1991-ben készült német fordítás és kiadás alapján állott elő az a spanyol fordítás és kiadás, amely e sorok apropójául szolgált.

Magyarország nem sokat tud a kurdokról, ezt bízvást leszögezhetjük. Nem pusztán az érdeklődés hiánya miatt. Miért is akkor? Íme egy példa: 1982-ben nagydíjat kapott a cannes-i filmfesztiválon Yilmaz Güney műve, a Yol (magyarul: Úti. Csak sajtóhírből ismerheti a mozibarát minálunk. Néhány filmszakember csodálatának tárgya lehet csupán. Hazánk állítólagos külpolitikai érdekei meggátolták, hogy nyilvánosan terjesszék, méltassák nálunk ezt a remekművet. Güney színész­ként milliók kedvence, sztár volt Törökország­ban évekig, amíg ki nem lépett ebből a szere­péből, s nem azonosult nemzetével. Yilmaz Güney ugyanis nem török, hanem kurd volt (már meghalt). Csodálatos erejű filmjének egyik jelenetében – Besikgi is fölidézi könyvé­ben – lelövöldözött csempészek holttesteit terítik ki egy hegyi falucska főterén a török csendőrök, s fölszólítják a falusiakat, aki ismerősét találja köztük, szóljon. Senki sem mukkan. Félnek, tehát senki sem ismer egyet sem a legyilkoltakból. Természetesen: egytől- egyik az ő rokonságuk fekszik ott kiterítve. Ezek a „csempészek” fegyveres kurd ellenál­lók voltak. Csoda-e, hogy a hivatalos Törökor­szág tiltakozott a film nemzetközi elismerése, sőt, bemutatása ellen?

Kellő súllyal csupán egyetlen könyv foglal­kozott nálunk a kurdok ügyével: James Aldridge regénye, a Mockery in Arms, magyar keresztségben kapott címén MacGregor küldetése (1981, Zrínyi). A regény elé írott bevezetőjében azt mondja Aldridge: „A kurdok száma mintegy négymillió…” Besikgi – hadd mondjuk itt meg, hogy nevének kiej­tése: „Besikcsi”, véghangsúlyosan – átfogó tanulmányának már a fülszövegéből is alap­tudnivalóként értesülhetünk róla, hogy Kur­disztán 520 ezer négyzetméteres területén mintegy 30 millió kurd él. Ennek az eltérés­nek nem magyarázata, hogy az angol író regénye 1974-ben jelent meg Nagy-Britanniában. Furcsa dolog: a négymilliós becsült lélekszám forrása szovjet, méghozzá háború előtti kézikönyvadat. A volt Szovjetunióban egykor foglalkoztak a kurdokkal, ezt a foglalko­zást azonban, sajnos, nem minősíthetjük egyértelműen jónak és hasznosnak. Cirill ábécét gyártottak nekik az akadémikusok, kiadtak oroszul kurd nyelvtant; csak hát mindeme kisebbségvédelmi kulturális intéz­kedést elhomályosítja a kaukázusi kurdok deportálása Közép-Ázsiába. De térjünk vissza Besikgi könyvéhez. Ebben szintén van szó szovjetekről, s ezt most nem csupán azért emlegetem föl, mert az imént ismertetett saját értesüléseimet is szovjet könyvekből szereztem, s ide kapcsolódik tárgyában, hanem azért, mert – fájdalom – kihagyhatat­lan. A kurdokra ugyanis a legközelebbi múlt­ban népirtásuk megújult kísérletei okán figyelt föl a nagyvilág. S ezek sorában az első nem a „Sivatagi Vihar” Irak-ellenes amerikai hadműveletéhez mintegy utózöngéül kapcso­lódó, iraki-kurd menekülttábor-tömeg létre­jötte volt Törökország területén, hanem az 1988 tavaszán és nyarán irakiak alkalmazta mérgesgáz-bevetés a kurdok ellen – legalább ötezer halottal járt ez az akció, s kétszer annyi sérülttel. A vegyi fegyvert bizony a nyolcva­nas években szovjet segítséggel, szovjet szakértők közreműködésével állította elő s vetette be a kurd gerilla ellen az iraki had­vezetés.

És beszélnünk kell még egyéb, minden baloldali ember számára fájdalmas tényekről is: az 1980-as évekig nem volt kommunista és baloldali párt, amelyik támogatta volna a kurdok ügyét (így a számukra legfontosabb, a török sem). Felkeléseiket, mártírjaikat „nacionalistának” minősítették, a kapcsolatot keresőket pedig rendre az „internacionaliz­mus ügyének előbbre helyezésével” traktál- ták. Ez a képmutatás, mondanunk sem kell, ebben az esetben sem használt a valódi munkásinternacionalizmusnak, mint más, megszámlálhatatlan, hasonló esetben sem.

A kurdok helyzete – mondja Besikgi – rosszabb ma, mint egy gyarmaté, egy igazié. Uganda népét sosem akarták angollá tenni az angolok. A kurdoktól még népdalaikat is mint „török népdalokat” orozzák el a törökök, például. Törvény van rá, hogy tilos kurd nyel­ven írni, sajtóterméket kinyomtatni Törökor­szágban! Miközben bármely kurdtól elvárták, hogy tiltakozzék a bolgárok csakugyan föl­háborító törökellenes, kisebbséggyalázó intézkedései ellen a közelmúltban, ugyanak­kor senki sem tiltakozhatott Törökországban súlyos börtönbüntetés fenyegetése nélkül a kurdok identitásának állami tagadása ellen. De hát Kurdisztán – mint Besikgi könyvének címe is mondja – „nemzetközi gyarmat”. Valamennyi érintett, szomszédos állam egyetért abban, hogy ne engedje létezni önálló államként, s persze, nemcsak ők. Minden nagyhatalom ugyanígy ezt a fajta „békét” tartja jónak Közel-Kelet közepén.

Volt idő nemrég, amikor átmenetileg elis­merték a kurdok államalkotói jogát. Az első világháború utáni békeszerződések sorában a sévres-i félreérthetetlenül kimondja ezt! (1920. augusztus 10-én kelt.) Erre is hivatkoz­nak ma – mindhiába, persze – a kurdok kép­viselői. Kurdisztán: olaj, réz, vas, foszfát, szén. Ennek „gazdái” vannak, s bár marakod­nak, cserélődnek „tulajdonjogaikban”, mégis nagy az egyetértés köztük abban: nem adják ki ezeket a természeti kincseket a markukból, csak úgy, holmi emberi és önrendelkezési jogokra hivatkozva…

Kurdisztán úgy létezik ma sosemvolt álla­miságában, mint létezett egykor Európa szívében egy totálisan fölosztott, nem létező­vé nyilvánított Lengyelország. Az sem volt ám túl régen; csak akik „külpolitikát csinál­nak”, nem szoktak tanulni a történelemből. Azt szokták hinni, hogy a történelem csupán arra való, hogy ők csinálják azt.

Természetes, hogy egy állandó alávetett­ségben élő nép is rétegeződik annyira, amennyire a külvilág és belső ellentéteik világa lehetővé teszi, illetve rákényszeríti. Kurd és kurd sem egyforma. Nem is volt soha. Erről főképpen a mai képbe illesztve beszél Besikgi könyve. Egyvalamit azért, úgy véljük, mégis meg kellett volna említenie a múltból, a kritikus vizsgálódás ugyanis nem mellőzheti azt sem, amit a szabadságszerető és önállóságra vágyó nép félrevezetett fiai netán szégyenletesen elkövettek. Van ilyen tett a kurdok történelmében. Éspedig az, hogy egykor török szolgálatban hóhérmunkát végeztek: az örmények lemészárlása 1915- 1918-ban, sajnálatosan, nem csekély részben kurdok fogta kardokkal és puskákkal történt.

Ha erre gondol az ember, látja: mégsem gyermekjáték a történelem. Felnőtteknek is csak akkor játék, ha szabadon űzhetik. Ha ugyanis már kívül vannak a megtörténülőkön… utólag és máshonnan nézhetik őket.

(IEPALA Editorial, Madrid, 1992.)

KÖNYVAJÁNLAT


„Úgy gondolom Áprilka, hogy mindazt a szennyet és mocskot, ami felgyülemlett bársonyos forradalmunk utolsó hónapjaiban, ma, április utolsó estéjén tűzre kellett volna vetnünk, hogy május elseje megtisztulva, főnixmadárként támadjon föl poraiból, hogy mindannyian, akik helyesen gondolkodunk és mindaz, ami e novemberi orkánban megszü­letett, megtisztulva éledjen újjá a gyógyító erejű friss tűzből”. Bohumil Hrabal Levelek Áprilkának című kötetének egyik levelében olvashatjuk e sorokat, melyeket a világhírű cseh író April Clifford kisasszonyhoz intéz, aki valóságos személy, bohemista az „Egybesült Államokban”, aki zöld hátizsákjában egy ötkilós cseh szótárral, Hrabalért repülte át az Atlanti Óceánt. Az örökifjú Hrabal pedig írja hozzá leveleit, mesél, végeérhetetlen monda­taival dédelgetve Áprilkát, a „bársonyos forradalomról”, Prágáról és Közép- meg Kelet-Európáról, s távoli országokról, ahol megfordult élete során. Mesél a megélt történelemről, az emberekről, művészekről, politikusokról, barátairól, ismerőseiről, – s a macskáiról. Mint egy varázsló, ül a világ közepén Kerskóban, s kavarog körülötte a világ. Ó meg csak írja jelenét és régmúlt életét, emlékeit, bölcs megértéssel a világ iránt, finom iróniával, tele hittel és életszere­tettel. Egy személytévesztés kapcsán helyre- igazítást is közöl az egyik levél végén, amely­nek utolsó sorában elárulja művészetének egyik nagy titkát: „Mindazonáltal a saját elgondolásom kedvesebb nekem, mert valótlanabb, tehát szebb, mint a valóság”. A kötetet a Göncöl Kiadó adta közre Kiss Sze­nnán Róbert fordításában.

Hrabal egyik levelében olvashatjuk azt a bizarr történetet, amikor a glasgow-i The Russian College ötvenedik jubileumán az a megtiszteltetés érte, hogy fel kellett vágnia egy fél asztalnyi tortát, melynek cukormázas tetejére „rárajzolták nemcsak Oroszország térképét az Orallal és a szovjet vörös-zászlóval, hanem Lengyelország és Csehszlo­vákia térképét is a lengyel és a csehszlovák lobogóval…” Hrabal rövid tűnődés után kettényisszantotta a tortát Európa határánál, aztán egészen kis darabokra szeletelte. E levél 1990 szeptemberében kelt. Vajon sej­tette már akkor világunk széthullását? Min­denesetre a közelmúltban jelent meg az utolsó olyan kötet, amely címében csehszlo­vákiai magyar íróként tarthatja számon ott élő kortársainkat. A Széphalom Könyvműhely a csehszlovákiai magyar költészet hét évtizedét bemutató antológia után most Tudósítás egy ország elvesztéséről (Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1919-1989) címmel Tóth László válogatásában, gondozásában prózai an­tológiát adott közre. Az 1871-ben született Jankó Zoltántól az 1966-os születésű Pálovics Lászlóig ismert és kevésbé ismert prózaírók művei sorakoznak az igényes válogatás lapjain, köztük Márai Sándor, Kovács Endre, Palotai Boris, Tamás Mihály, Dávid Teréz, Gál Sándor, Duba Gyula, Kovács Magda, Monosz- lóy Dezső, Vajkai Miklós, Grendel Lajos. A kötet végén életrajzi és bibliográfiai jegyzete­ket találunk.

A szlovák állam önállósulása idején termé­szetszerűen erősödik fel az érdeklődés az ott élő magyarság múltjával és jövőjével kapcso­latban. De vajon tudunk-e eleget róluk, tud­juk-e, mi történt velük az elmúlt hetven év­ben? Vígh Károly A szlovákiai magyarság sorsa című művében arra vállalkozott, hogy tényekkel, adatokkal alátámasztva közérthető formában összefoglalja mindazt, amit a szlo­vákiai magyarság sorsáról tudni kell. A Tria­nonhoz vezető úttól a „bársonyos forra­dalomig” vizsgálja a magyar nemzetiség politikai szerepét, gazdasági, kulturális helyze­tét, az iskolaügy, a színjátszás, a sport tör­ténetét, majd a hírhedt kassai programot, a csehországi áttelepítést, és a magyarországi lakosságcserét, a kisebbség sorsát 1948-tól napjainkig. A tanulmánykötet a Bereményi Könyvkiadó új, Népek hazája című sorozatá­ban jelent meg.

E kiadó másik. Irodalomtörténeti kis- monográfiák című sorozatában látott napvi­lágot Pomogáts Béla tanulmánykötete A romániai magyar irodalom története címmel. A szerző 1918-tól kezdődően foglalja össze a romániai magyar irodalom eszmetörténeti áramlatairól, az irodalmi mozgalmakról és irányzatokról, a transszilvánizmus máig élő hatásáról a tudnivalókat. Bemutatja az egy­mást váltó írónemzedékek szerepét a romá­niai magyar irodalmi élet folytonosságában, s bővebben foglalkozik a kiemelkedő írók munkásságával. A kötet végén szakirodalmi áttekintés található.

Bánffy Miklós, Tamási Áron, Deák Tamás, Bálint Tibor, Sütő András, Páskándi Géza s még néhány kitűnő erdélyi író műve is szere­pelt a 200 éves Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorán. „Mai ismereteink szerint 1792-ben, egy héttel karácsony előtt decem­ber 17-én felcsendült állítólag Kótsi Patkó János ajkáról a »Titkos ellenkezés vagy Köle­séri« című darab kezdő mondata, és az Erdé­lyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság el­kezdte működését.” Erdélyben, Kolozsvárott épült fel az első magyar nemzeti színház, melynek története folyamatos és máig élő. A mesebeli szentmadár című képes albumba a kolozsvári hivatásos magyar színjátszás kétszáz évének dokumentumait gyűjtötte egybe Darvay Nagy Adrienné. Az archívumok­ból, magángyűjteményekből összeállított szép kötet a zenés színház, a Kolozsvári Állami Magyar Opera múltját is bemutatja. A Héttorony Könyvkiadó jelentette meg angol nyelvű összefoglalóval is ellátva az albumot a bicentenáriumra, idézve néhai Kótsi Patkó Jánost, aki szerint „a szív formálására és a nemzet karakterének jobbítására vagy elron­tására is a játékszínnél alkalmatosabb eszközt még az emberi elme fel nem talált.”

A Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye- Múzeum Kossuth Lajos születésének 100. évfordulójára, 1902-ben avatta fel Fadrusz János Mátyás-szobrát, s ez alkalomból orszá­gos akciót indítottak annak érdekében, hogy a még élő negyvennyolcas honvédek arcké­peiből kiállítást is rendezzenek. A Vásárhelyi Híradóban is megjelent a felhívás: „E célból lapunk kérést intéz a fényképészekhez, hogy az igazolt öreg honvédekről és a nagy idők még élő más jeles fiairól díjtalanul készítse­nek kabinet mell-képet”. E felhívás nyomán készítette el Plohn József hódmezővásárhelyi fényképészmester 154 híres felvételét, melyek közül néhánnyal már találkozhattunk különféle sajtóorgánumokban, de így együtt még soha nem láttuk őket. Plohn József, aki életcéljául egyébként a néprajzi fényképezést tekintette, és kb. 3000 ilyen témájú felvételt készített, az 1944-es deportálásból többé nem tért vissza. Az utókor külön is hálás lehet neki, hogy gondoskodott az üvegleme­zekre készített felvételek megőrzéséről, mely végül a Hódmezővásárhelyi Múzeum birto­kába került. Az albumot Dömötör János múzeumigazgató állította össze, s ő írta a Plohn József munkásságát ismertető utószót is. Megrendítő élmény végiglapozni a letűnt világot, régvolt dicsőséget és embereket idéző, a Zrínyi Kiadónál megjelent Negyven- nyolcas honvédportrék című kötetet, Plohn József munkáját.

(emmi)

VISSZA