BARANYI FERENC

Ne kíméld magadat

Ajánlás Reményi József zongoraművésznek

Hát hetven éves lettél, Józsi bácsi!
Viselni nem könnyű, de nehezebb
elhinni ezt a furcsa tényt, csodálva
lassítás nélkül pergő életed,

most illenék nyugalomról szavalnom,
hogy másra hagyd eztán a dolgodat,
de jól tudom: sokkal bölcsebb vagy annál,
hogy bölcs tanácsainkat megfogadd,

ne kímélt hát magadat ezután se!
Nekünk érvényes így maradsz csupán,
hogy úrrá léssz a feketén s fehéren,
akár az ujjaid a zongorán.

Hogy összecsengjen, ami összecsenghet –
ez vezérelt, ez az egy gondolat,
egész világnyi disszanonciákkal
bántál el így a hetven év alatt.

Csak az ilyen nem vénülő öregnek
hiszem el azt, hogy érdemes – ha kell,
magunkat sem kímélve – megkímélni
magunkban azt, mi emberré emel.

Üzenet a Golgotáról

Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
de jól tartottam hallal és kenyérrel
szegényemberek ezreit akiknek
a boldogságról szóltam a hegyen.
Feltámasztottam Jairus leányát,
visszarendeltem Lázárt a halálból,
vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
áldották mindenütt a nevemet.
És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
testét csodálja s épségének örvend
e sok-sok ember.
                           Ezt szégyellitek?
Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
kufárt a templomból, melyet korántsem
nyerészkedő gazok használatára
raktak munkában kérgesült kezek.
És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
gyakorta voltam engesztelhetetlen,
tevét és tű fokát idézve nékik –
de talán ezt se kell szégyellnetek.
Most itt feszülök, két lator között,
kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
de azok is, kiket meggyógyítottam
vagy megvendégeltem ama hegyen.
Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
de bánt Júdásnak árulása, Péter
elgyávulása és a többi tíznek
szégyenkezése.
                           Elvégeztetett.

MAGYAR ZOLTÁN

Tavaszi vers

Mint aki álmából felriadt,
vagy átsímult halkan egy másik állapotba,
mint aki valahonnan valaha kiűzetett,
úgy vagyok mostanság – mint ez az
áprilisi szitáló esó, valami
kimondatlan hiányt keresek
                                    keresek
                                          keresek
nevem, ha volt: semmi
hitem, ha volt: csak öncsalás
álmom, ha volt: lám, elriadt
item, ha volt: item
jó François, újabban mögénk hanyatlanak az árnyak,
de ez már mit sem változtat a lényegen,
a helyzeten, reményeken –
ennyit az árnyak természetéről, François,
s ennyit az ébredésről…

LÁNG ÉVA

A szilvaágon

A barka mélyen búvik még az ágban.
Barlangok méhén áldozik a fagy.
Fent, meztelen tetők egymásra látnak.
Girhes a melled. Láz pucérja vagy.

Tüzekkel, lángövezte nyári fákkal
most nem kísért, itt nem kószál a nap.
Időhegyek meredt vigyázzban állnak.
Horhos tetők titokká mállanak.

A téli ütközet botverte tort ül.
Zuhogók fagyos üstöké csepeg.
Gyermekkoromnak metszett szilvaágán
parányi rózsaszirmok feslenek.

MIKES TAMÁS

A fogoly neve

A rendnek ezen a telepén három idegen is raboskodott. Ők nem tartoztak a haza férgei közé, másfajta bűneikért morzsolták itt az időt.

Kettő kékesfekete hajú, világosbarna bőrű szicíliai volt. Titok övezte őket, magukba mélyedtek, egymáshoz is alig szóltak, azt is honi tájszólásban. A börtönszabályoknak némán engedelmeskedtek. Kísérő irataikat az őrség sem ismerte. Egyet lehetett róluk tudni: sok pénzük van. Erre utaltak a sziklák között felbukkanó üres konzervdobozok és márkás szivarvégek, amelyeket a leskelődő rabok találtak. A felváltó őrszemélyzettel érkező új pap azonnal megkereste őket, és nem csalódott: az egyház leghűbb bárányait találta meg bennük itt, ahol sokan pogányok voltak a körülmények ellenére is.

A harmadik idegenről mindenki mindent tudhatott, de még az őröket sem érdekelte, a rabok csak megtűrték jelenlétét, a kiválasztottakat kivéve. Ezek az őrség váltásakor mindig felkeresték az új őrparancsnokot, s erélyesen követelték, hogy szállítsák el innét azt a nem ide illő bűnöző elemet, majd tudomásul véve a kiszabott fenyítést, letöltötték húsznapi sötétzárkájukat a sziget börtöntornyának pincéjében, ahol dagálykor lábukhoz gyűltek a patkányok.

Ez a harmadik rab Mario Santangeli volt, a gyilkos. Mikor borotvált koponyájával egy izzó nyári napon partra szállt, klasszikus kismesterek Apollóit juttatta a szemlélő eszébe. (Inpetto: a raboknak a Diktátort juttatta eszébe, ha borotvált koponyájára pillantottak. De ez elsősorban elvhűségüket dicsérte.)

Santangeli vonásai az elkövetkező tizenöt évben mélyebbre maródtak a lassan szürkülő bőrbe, tekintete azonban csodálatosan mély és barna szomorúsággá tágult. Szemének tükre törhetetlen nyugalmat árasztott, megzavarva társait, ha napjában háromszor fölvonultak kondérja előtt. A börtön logikájából lett szakács: tettének elkövetése előtt pincér volt. Bárki más, ha a konyhamalac tisztét vállalja, kivívja a szabadság szenvedőinek megvetését, ők csak parancsra dolgoztak, és ha lehetett, rosszul. Főzni rosszul nem tanácsos. Megvetni, akit már eleve megvetnek, nem lehet. Ha közülük csinálja valaki, meggyanúsítják, hogy meglopja őket. Ha nem lop nekik, akkor még inkább: az őröknek adja el. Ez a kérdés Marionál föl sem merült. Biztosan tudták, hogy lop, de semmit sem kérhettek tőle, mert azt elveik tiltották. Mellesleg elvárták, hogy kiszolgálja őket hiszen a vád alól, amely közéjük lökte, ők sem mentették volna föl. Egy dolog azonban véglegesen falat emelt közéjük. Mario elismerte őrei jogát hogy fogva tartsák, és pontosan tudta, mennyi időre zárták ide, ellentétben azokkal, akiket meghatározat­lan időre száműzött a Hatalom, s biztosan csak azt tudhatták, hogy innét szökni nem lehet, kiengedni pedig nem akarják őket.

A gyilkost tekintetének nyugalma mögött csak ritkán kínozta félelem. Nagy néha éjjel, ha a téli vihar, a tomboló, fekete zápor mindent elsötétített, a konyha mögötti apró cellájában, melynek tenyérnyi ablakán bevilágítottak a tengert szántó villámok, a vihar és a víz bömbölő hangzavarában a szélzúgás, a madarak sikolya felidézték áldozatát, a kóklert, akivel egymás sorsává lettek.

A nyomozás napjai s a tárgyalás hetei alatt még nem tudott számot adni magának a történtekről. Az ügyésztől jövő kérdéssorozat legfeljebb csodálkozást váltott ki belőle. Meglepte, ahogy ellene tört a piros taláros úr, akit nem ismert, s akinek soha nem vétett. Tiszteletet parancsolt, akár a bírák vagy a teremőrök, vagy a hófehér, kedves arcú Justitia-szobor. A kérdésekre engedelmesen, legjobb tudása szerint próbált felelni, de a törvény képviselője csak az indulat vak és kábító forróságát tudta benne felidézni. Ügyvédje lagymatag kísérlete, hogy indulatát korábbi sérelmeknek, esetleg heves természetének tulajdonítsák, sorra megfeneklett a tanúk különben jóindulatú, de ezt nem bizonyító vallomásán, s magán Marion is. őszintesége bizonyos megbecsülést szerzett neki bíráinál, csak az ügyész volt makacs és kitartó. De mégsem volt képes indítékot találni, ahogyan a rendőrök sem. Nem volt képes a tettet újra átélni, csak arra a pillanatra emlékezett, amikor a kínzó varázs szerte­foszlott, és csodálatos nyugalom öntötte el, tarkójából kihúzták a tűt, amelyet a mocskos bűvész tartott benne utolsó leheletéig. Mikor idáig jutottak, heves émelygés fogta el, kis híján lehányta a vádlottak padját, ki kellett vezetni.

A bíróság ellenszenve akkor fordult ellene, amikor a pisztolyról kellett vallania. Örökölte az apró, négycsövű bébifegyvert egy külföldi signorinától, ügyfelei egyikétől, akit átlőtt halántékkal leltek egy reggel a tengerparton, mert másik fegyvert is hordott magánál. Mario utolsó kísérlete volt, hogy elfeledje bánatát, amelyet a távoli Angliából hozott a liguriai tengerpartra. De a fiatal test mellett csak még jobban előjöttek a lelke bajai. Mario, sajnos, munkája miatt kénytelen volt megcsalni Silvestrát, hogy kicsit többet keressen. De mindig úgy érezte, bűnei megbocsáttatnak, amikor majd oltárhoz vezeti, hiszen ügyfelei idegenek voltak, míg Silvestra olasz és szűz, aki gyermekei anyja lesz. Éppen leendő fészkük érdekében nyújtotta a magányos, korosodó hölgyeknek azt, amiért felkeresték Itáliát: jutányos kalandot szerény tiszteletdíjért a Nagy Háború törvényes és törvénytelen özvegyeinek, valódi napfény és tengerár mellé klasszikus arányú testét és latin ölelését. Az ügyész a vallomásnak ennél a részénél akart remekelni. Egyszerre akart az ő lelkére meg a korosodó bírák irigységére hatni: rá, hogy összeomoljon saját erkölcstelenségén, a bírákra, hogy a rossz stricit lássák benne, aki azért tette el egyik áldozata fegyverét, hogy szükség esetén kéznél legyen. Nem mulasztotta el az áldozat nőkre gyakorolt hatását is felemlegetni, hogy egyfajta alpári rivalizálás miliőjét fedezze föl kettejük között.

A vád e mestervágása az ügyész kudarcát hozta, mert a levegőben suhant el. Ő olyan őszintén volt képes elmagyarázni Silvestra iránti érzéseit, hogy a bírák mint olasz férfiak inkább sajnálták, mintsem megvetették volna a szakmailag rá nehezedő kényszer miatt. Éppen erkölcsi épségének bizonyítékát látták abban, hogy egy ilyen külföldi, romlott és nem is katolikus nő és gyermekei leendő anyja között képes volt különbséget tenni. Mariot az mentette meg a haláltól, hogy az ügyész beidéztette Silvestrát. Az utolsó sanda kísérletet, amely homoszexualitással akarta meggyanúsítani a vádlottat, már könnyedén seperte el a védelem, Mario gyóntatóatyjának levelével.

Az ügyész végső erőfeszítése ismét rá irányult. Arról próbálta meggyőzni, fogadja el a halált mint méltányos büntetést: nem a tettért, hanem azért, amiről maga tett vallomást, hiszen aki megkönnyebbülést érez, amikor kiolt egy emberéletet az beteg, végletesen antiszociális lény, aki egy módon tehet a társadalomnak szívességet, ha beleszeret a saját pusztulásába éppúgy, ahogyan más halálakor örömet érzett.

Mario minden tisztelettudó szolgálatkészsége ellenére sem volt képes a taláros úr igazát belátni. A bírák sem. Bűnösnek találták, de halálra méltónak nem. Az ügyész volt olyan nagy hatalmú úr, hogy amíg a fellebbezését magasabb helyen el nem bírálták. Mariónak a Regina Coeli halálraítéltjei zárkasorán kellett várnia a sorsára. Bár képtelen volt elhinni, hogy a frakkos pojáca miatt egy hajnalban valóban végeznek vele, jónak látta rendbe tenni dolgait.

Elsősorban Silvestrától sikerült kínosan-keservesen elbúcsúznia, aki meg akarta várni szabadulását. Ő azonban felidézte ügyfelei kínlódását, és nem akarta, hogy a lány egy élő özvegyeként kínlódja végig a fel sem foghatóan hosszú húsz évet, amíg szabadul. Még kevésbé szeretett volna vad féltékenységet vinni magával a börtönbe, hiszen ha közük van egymáshoz, akkor képzeletben szarvakat hordhat, amíg kiengedik. Végül, miután szörnyű kínok között eltépte a szálakat, apjával és anyjával is beszélt, arra az esetre, ha a balszerencse az ügyészt segítené diadalra, és eljönne az utolsó hajnal.

A király és a Duce nem akarták vesztét, irgalmasnak bizonyultak. Egy hónappal az ítélet kimondása után minden külön procedúra nélkül autóba, majd hajóra rakták, s ideszállították. Mielőtt hajóra szálltak vele, a kísérő, civilruhás úr közölte: ha jó magaviseletűnek bizonyul, a büntetése kiállása után visszatérhet az emberi társadalomba.

Két hét alatt összeszedte magát. Napjai egyhangú nyugalomban teltek, leszámítva a viharos éjeket. Ilyenkor a nyomorék cavalliere szelleme rátelepült agyára, s megint meggyalázta a szívét. Másnap fáradtan ébredt, de bűntudat nélkül. Tudta, nem eshetett meg másképp.

Sajnálta, hogy Silvestra nem lett az övé, hogy nászuk elmaradt, s nincsenek bambinók, kicsit irigyelte a boldog férjet és apát. Eljátszott a gondolattal: ugyan ki lehet az? Leginkább Beppo, a fagylaltárus. Tőle nem is sajnálta, gyerekkori pajtások voltak, s valóban nagyon szép ember volt, amikor utoljára látta. Levele ritkán jött. Apjától egyet kapott, de azt rá egy évre elvitte a tüdeje, megölte a gáz, melyet tizenhétben az Isonzónál szívott magába. Ettől kezdve évi két levelét anyjától kapta. Marietta húga Velencébe ment férjhez, és amúgy sem volt jó levélíró. Két évvel ezelőtt anyja is meghalt, ezt a plébános írta meg, egyúttal megtudakolta, kíván-e mással levelezni. Nem válaszolt, hiszen senkit sem ismert, s akit igen, az aligha kíváncsi egy rabra.

Csak egy üzenet jutott el hozzá. A legutóbb leváltott őrség őrmesterét kérte meg, menjen el Tőrre dél Lagóba, vigyen virágot a szülei sírjára, és érdeklődjék tapintatosan Silvestra sorsáról, akiről szülei kezdettől fogva egy sort sem írtak, s ő nem akarta zaklatni őket. Az őrmester röviden beszámolt. Silvestra valóban Beppóhoz ment feleségül, öt gyermekük született. Beppo tavaly karácsony óta nem adott hírt magáról, Keletre vitték a Sforza- hadosztállyal, Oroszországba. A Vöröskereszt most májusban értesítette Silvestrát, hogy a férje eltűnt a sztálingrádi harcokban. Az özvegy nyomorog, fejeződött be a beszámoló. Mario nem tudta, miképp érhetné el, ha van öröksége odahaza, ezért a szicíliaiaknak tett apró szolgálatokkal összegyűjtött pénzét készült a legközelebbi váltással hazaküldeni.

Kiközösítettsége egyébként nem rendítette meg. A börtönélet keretei között ez semmiféle bajjal nem járt. Egyrészt soha nem harcolt társai véleménye ellen, s megszokták másságát. Másrészt épp valódi bűne tette lehetővé, hogy azok ártatlannak tudhassák magukat. így a tiltakozás nem neki, hanem bűnének szól, míg jelenléte arra volt jó, hogy sokan neki öntsék ki sérelmeiket, kínjaikat, amelyeket elvhű bajtársaiknak nem mondhattak el, ha nem akarták kivívni a megvetésüket, különösen, amikor a sérelem épp azoktól származott. Mario jól beletalálta magát ebbe a helyzetbe. Az emberi akvárium roppant iskolát jelentett, a benne úszkáló lények pedig nem okoztak megrendülést számára, hiszen nem hallhatta néma beszédüket. Vigaszt nyújtott tehát, akár valaha a magányos özvegyeknek. Egyetlen lényeges különbséggel: nem adta oda magát egyiknek sem, és nem is fogadta el a felkínálkozást, mint ahogy az őrökkel vagy a pappal sem feküdt le. Értette e vágyakat, hiszen ő sem volt mindig nyugodt. De fizikai ellenszenvet érzett, és ezenkívül sem akarta magát zavaros érzelmeikkel összekötni.

Ahogy öregedett, az iránta érzett vágyak csitultak környezetében. Kiszolgáltatva sem volt, hiszen a konyha birtokában senki sem zsarolhatta semmivel, így érdekei sem szorították, mint odakinn, semmiféle megalkuvásra. Életében így először vált szabaddá választásaiban, s ezt épp a legszilárdabb foglyok fogták föl, ezért keresték társaságát, és kihasználva tanulatlanságát, megosztották vele ismereteiket, majd nézeteiket is. Mindez némileg ötletszerűen történt, nem volt mentes indulati kitörésektől, amikor mindig éreztették a köztük lévő távolságot, egyre eredménytelenebbül. Mario ugyanis igen jó tanítvány volt, szorgosan gyűjtötte ismereteit a szabadulás utánra. Letartóztatásakor a legfogékonyabb korban volt, s benti életmódja meg alkati adottságai miatt nem volt hajlamos a tespedésre, így agya a sokféle hatástól igen pallérozottá vált, ami nyelvtudásával együtt széles látókört és szellemi fegyelmet eredményezett, így a Silvestráról kapott hírek nyomán nem volt nehéz elképzelnie Beppo életét a sanyarú végig, valószínű eltespedését és kisszerű sorsát, amivel őt váltotta meg egy hasonlótól, hiszen ha mindez nem jön közbe, elnyűtt főpincér, esetleg egy kis kávéház tulajdonosa lehetett volna a háborúig, akinek minden energiája felesége ölében hamvad el esténként, hogy azután valahol elhulljon a királyért és a Dúcéért. Ilyenkor hálát adott a kegyetlen sorsnak, különösen akkor, amikor megnézte a a Silvestráról néhány hónapja készült fotót. A megtermett nőben nyoma sem maradt az egykori fiatal teremtésnek, tekintete a rabokénál sokkal riadtabb, fénytelen szempárból nézett vele farkasszemet. így, sajátos neveltetése és a levont tanulságok alapján tudta: olyan szilárd emberként lép ki a világba – amelynek mélyebb összefüggéseit itt jobban megértette, minta szabad emberek –, amilyenné Mario pincér sohasem válhatott volna.

A társait kínzó gyötrelmek közül csak a lassú kopást értette meg, s ezért szánni tudta őket. Jómaga mindnél épebben maradt meg, ami titkos elégedettséggel töltötte el. A politikát, amely e szigetre zárta őket, üresnek, ostobának gyatra dolognak érezte, amiért egyetlen percig sem érdemes szenvedni. A kínzó éjek után, ahányszor sikerült legyűrnie tarkójában a halottat, titokban mindnél különbnek érezte magát. Ma már megfelelhetett volna a piros taláros ügyésznek, de mai eszével meg sem kísérelte volna ezt. Mert a Tett, amelynek örömét minduntalan felidézte, amelynek szépsége minden üres spekulációnál tisztább és kézzel­foghatóbb volt, különbbé tette azoknál, akik frázisokkal és nyüzsgéssel töltötték az időt, amíg sorsuk betelt a világban. Pipogyaságuk őket ide, míg ellenfelüket a hatalom csúcsára juttatta. Neki jogos büntetésül ugyanez a hely jutott, de ő kilép e körből, amikor szabadul. És ellenfele megsemmisült, lassan emléke is elenyészik, egyetlen pillanat, egyetlen mozdulat elég volt ahhoz, hogy az véglegesen vesztes legyen, a semmibe foszoljék, képtelenné váljék a gyalázat űzésére, amellyel a világot beszennyezte. És tudta: ha akkor így tudja és akarja mondani mindezt, biztosan kivégzik, mert a világnak nincs szükséges szabadokra, főleg ha azok már a tettet is megtanulták a maguk javára fordítani. Ha majd szabadul, persze nem gyilkolni akar majd, csak azért, mert így jelent meg neki először a tett. De a szabadságát soha, senki nem veheti el többé.

Az amerikaiak éjjel érkeztek. Két gyorsnaszád tette őket partra, két perccel a szigetre ereszkedő ejtőernyősök érkezése előtt. A látóhatáron egy cirkáló himbálózott a vízen, két romboló kíséretében. A négy toronyban tizenkét nehézágyú ásítozott, de használatukra nem került sor. A rabok, akik most reggel mindezt számba vették, megállapították: két sortűz a tornyokból az egész szigetet romhalmazzá tehette volna. De ekkor a hajók már a kikötő felé indultak, amely biztonságot nyújthatott egy nagyobb vihar esetén.

A támadás téves felderítés következménye volt. A cirkáló és a rohamosztag egy német bázist akart semlegesíteni, és a térképen fel sem tüntetett börtönsziget nagy meglepetést okozott számukra. Ennek felszabadítása csak másodlagos céljuk volt, de most az elmaradt összecsapás okozta megkönnyebbülés euforikussá tette őket. A kiszabadítottak tehát a sziget számukra tiltott sziklái között örültek a szabadságnak, bár ez alig volt parttalanabb, mint a fogság helye. Néhányan közben rögtönzött bíróságot szerveztek, s a legkegyetlenebb fegyőrt sebtében halálra ítélték. Ez már sokadszor kéredzkedett vissza ide, mert valóban szeretett a foglyok kínlódásában gyönyörködni, s a különféle fenyítéseket is vele hajtatták végre az őrparancsnokok. Fő bűne pedig az volt – s ezt több fogoly is tanúsíthatta –, hogy a hatalomátvétel idején több embert is meggyilkolt, kettőt közülük a milícián halálra vert.

Az amerikai őrnagy udvariasan meghallgatta a prominens rabok küldöttségét, bólintott, és az ejtőernyősök elvezették egy sziklára az elítéltet aki szakadozva és suttogva meggyónt, felvette a szentségeket, majd halálsápadtan térdelt le, arccal a tengernek. Néhány társának a katonáktól közrefogva kellett végignéznie a bekövetkezőket. A napszítta, fehér kő véres belekkel és égő lyukakkal lett tele, az elítélt palakék egyenruhája pedig tíz helyen égett a kivégzés után. Az ejtőernyős tévedésből vagy idegességében elfelejtette egyesre váltani a géppisztolyát, s az egész nyomjelző golyókból álló tárat hat lépésről belevágta, amikor meghúzta a ravaszt. Mialatt két bajtársa fölszedte a porból az elítélt maradványait, az ejtőernyős káromkodva elfordult, és belehányt a tengerbe. Nagyon gyakorlatlan volt még.

A szabadság mindazonáltal büszkén jelen volta szigeten. Igaz, a rabok nem öltözhettek át, civil ruhájuk valahol a szárazföldön, egy börtön raktárában maradt, amikor ide hozták őket, ha a háború miatt el nem kallódott. Most mégsem kaphattak egyebet a rajtuk levőnél. De a csíkos rabruhán háromszínű karszalag díszelgett, s a fegyver az ő vállukat nyomta: a volt fegyőrök a gyűlölt csákányokkal vájták a sírokat, mert a kivégzettek kívül három őr is meghalt amikor az ejtőernyősök rajtuk ütöttek. És nem utolsósorban az immár kikötött hajóraj is az új rend biztosítéka.

A prominens rabok küldöttsége tizenegy órakor a cirkálóra ment, hogy az akciót vezető tengernagynak bemutassák őket. A többiek csokoládétól ragacsos képpel hallgatták az őrség rádióját, a szabad Itália születésének hírével. A szülés egyelőre még véres volt, az egymásnak horgadó erők az olaszokból éppúgy csapolták a vért, mint egymásból. A kopasz diktátor bukásának örömhírét számukra máris elfelhőzte az a tény, hogy az egység kormányát annak kedvenc tábornoka vezeti, s benne van buja és kegyetlen veje is. Megállapították, hogy rengeteg lesz a tennivalójuk, ha visszatérnek. Mások is fontos teendőkről tárgyaltak, egy kőhajításra az álmodozóktól. Egy amerikai tizedes, aki most szállt partra, a két szicíliaiban talált rokon lélekre. Sietve felújították azokat a soha el nem téphető szálakat, amelyek a Tiszteletreméltó Társaság nagy családjait egyetlen láncba fűzik világszerte. A beszélgetés nagy hátveregetéssel zárult, s ezek után természetesnek tűnik, hogy a két hallgatag fogoly a hivatalos evakuálást jóval megelőzve, amerikai egyenruhában távozott a szigetről, mellőzve minden felesleges formaságot. Nagy jövő várt rájuk, hiszen még a tengernagy páncélszek­rényében is volt rájuk vonatkozó utasítás…

Mialatt a foglyok Itália megújulásának dokumentumát fogalmazták, akár az egyéb felszabadult börtönlakók szerte a félszigeten, s összeállították mindazok névsorát, akik mérhetetlen kínjukkal elévülhetetlen jogot szereztek az ország jövőjének kizárólagos meghatározására – a másutt szenvedettek véleménye megegyezett, csak a nevekben volt eltérés –, továbbá meghatározták a haladéktalanul őrizetbe veendők körét, Mario a konyhában dolgozott. Jókedvűen fütyörészett, örült, hogy ismerősei ilyen boldogok.

Malomkeréknyi pizzákat készített, s az őrségtől elkobzott, meg a raktárban talált finomságokkal, pármai sajttal és bastiai sonkával tetézte a tésztát. Bele-belekortyolt a chiantiba is. Az egyik szicíliai hatalmas szivart hagyott rá búcsúzóul, azt pöfékelte közben.

A volt fegyőrök a nagy befogadóteremben szorgoskodtak, amelyet az első rabcsoport ideszállítása óta nem használtak, hiszen azóta csak egyesével érkeztek foglyok, el meg senki sem ment. Most a lakoma színhelyéül szolgált, amely egyúttal a búcsúebéd lesz. Három órakor jön meg a két parti utasszállító, amellyel kiürítik a szigetet. Mostantól csak egy amerikai helyőrség lesz itt, s ha a háborúnak vége, akkor örökre sorsára hagyják. Az egyik rohamcsónak parancsnoka, egy ifjú tengerészgyalogos hadnagy volt, aki az egész szigetet végigjárta és -fényképezte. Szűnni nem akaró kíváncsisággal tette, mert elhatározta, hogy megalapozza írói karrierjét az így szerzett élményekkel.

Kísérője egy liberális újságíró volt, akit külföldön tett óvatlan kijelentései miatt dugott ide a bosszús Duce: nem azért, mert a rendszert szidta, hanem mert két nagyon kegyetlen viccet is elterjesztett a világban, hála a nagy lapoknak, s ezt nem bocsáthatta meg neki. Svájcból lopták haza, hogy tíz évig a cella ablakából lesse a madarakat. Most legalább annyira motorikussá vált, mint a hadnagy, akinek rengeteg információt próbált átadni, többnyire olyanokat, amelyeket az nem tudott használni, tehát nem is érdekelték.

Amikor a konyhába léptek, a kész pizzák festői és ínycsiklandó környezetbe foglalták Mariót. A hadnagy tüstént le is fotózta.

Az újságíró nem tudta megállni, és kibökte: – Ez egy közönséges gyilkos.

– Valóban? Igazán nagyon érdekes.

– Amúgy roppant jóravaló ember, és kiválóan főz. Mutatkozz be a hadnagy úrnak!

– Santangeli elítélt, tisztelettel…

– Tegye vissza a sapkáját! Mi nem ártjuk magunkat ebbe, és én utálom, ha egy ember hajlong. És… ön csakugyan gyilkos?

– Igen, uram. ítéletem húsz év.

– Hát… nálunk, lehet, rosszabbul járt volna. Villamosszéket vagy hatvan évet is kaphatott volna. És mivel csinálta?

– Pisztollyal, uram. Lelőttem a kutyát.

– Maga egy eredeti fickó, fiam. És férfi. Sok szerencsét!

Kimentek. Az újságíró megkérdezte: – Csak nem tetszik magának ez az alak?

– Hogy a fenébe ne! Az első olasz, aki csinált valamit!

SIMON LAJOS

Ballada az elhallgatásról

Mosonszolnoki búcsúban,
meg nem mondom valahányban,
Anna napkor, de már éjén,
immár sátorbontás végén,
ültem hosszú kocsma-lócán,
kecskelábú asztal mellett,
velem félfalu rokonság.

S ama hosszú kocsma-lócán,
kecskelábú asztal mellett,
melegített a rokonság,
s ujjaim közt pohárkával
belekezdtem egy nótába.

Nem ismerte azt a nótát
se az alvég, se a felvég.
Apám is csak dünnyögette,
Anyám is csak dúdolgatta,
cigányom is csak pengette,
fél falu fülét hegyezte.
Én sem tudom, hol tanultam,
az is lehet, nem tanultam,
talán éppen Isten adta
elsőhangú madárkának.
Hiszen apám csak dünnyögte,
anyám is csak dúdolgatta,
cigányom is csak pengette,
fél falu fülét hegyezte,
valamennyi számból leste.

Ám, egy bodros bika-legény
asztalra csapott tenyérrel,
cigányomat leintette,
s rágyújtott egy közismertre.

Sógor mondta: csakazértis!
Anyám még tovább dúdolta,
Apám még tovább dünnyögte,
s mert a cigány nem pengette
végül félfalu-rokonság
rágyújtott a közismertre.

Sógor mondta: csakazértis!
Volt még, ki fülét hegyezte,
volt még, aki számból leste.

De én hosszú kocsma-lócán,
kecskelábú asztal mellett
immár üres pohárkámat
ujjaim között pörgetve,
fejem vert kosként leszegve,
csak úgy, szívemnek sziszegve:
„Ezt a dalt az Isten adta,
s ahogy adta, el is vette”.

ANÓKA ESZTER

„Te paizsodat ragadd elő!”

Áll a kislány apja mellett. Apja fogja kezét.

Már nagyocska kislány, kilencéves forma, de arca, termete kevesebbet mutat. Az egész kis barnabőrű, barnahajú, barnaszemű lányka olyan ügyeskén, takarosán formált, bokája, dereka, karja, mely mind jól látszik az egyszál karton nyáriruhácskában, olyan gyermeki még s mégis van benne valami már a nőből, mint a csecsemő kislányokban is már, hogy a kettősség még szeretetreméltóbbá teszi.

Mély sírt ástak a sírásók. Kétoldalt a föld úgy magasodik, majdnem eltakarja a kislányt. Nem is lát bele a földhányás túloldalán a gödörbe, csak tudja, hogy ott van s milyen mély lehet, tapasztalatból: falun született, látott elég földmunkát: vályoggödröt, mészoltó gödröt, kútásást.

Szorongással tölti el ez a túlnan tátongó úr itt előttük. Mint szorongással töltötte el imádott, rég nem látott apja érkezése is: a vállig eresztett haja lobogása sebes léptei szelétől, zöld szeme sárga lángja, ahogy összecsikordította fogát megállván az asztal mellett, egész férfias lénye: araszos válla, erős, domború mellkasa, horpadt hasa, fokhagymagerezdnyi fara s mindehhez a viszonylag vékony combja, lábaszára, mit a szélesszárú, bő nadrág libegése nem elleplezett, hanem leleplezett, jővén az orgonabokrok szegélyezte ösvényen a szőlővel befuttatott tornácra, hol a reggeli maradványain: méz, lekvár, vaj, tej körül darazsak dongtak szelíden s eltökélten. Jött, mint egy álomkép, mint jön álmában s elalvás előtti éber, forró álmodozásaiban, amelyek burokmelegében úgy lebben át az alvásba, hogy sose tudja rajtakapni a pillanatát, pedig szerette volna.

Jött apja, a megmentő, a megváltó, s valóban: alig váltott pár szót apósával, ki a kisleány nagyapja, kézenfogta a kislányt, magávalragadta, elragadtatásba elragadta, hogy tíz, húsz, harminc, harminchét év múlva is ezzel a készséggel adta át magát a férfinak, akit szeretett: ragadja el, hogy érezhesse: most jól van, már jól van, már minden jól van: és mégis, miközben úgy akarta hinni: ez már mindigre szól, ez a biztonság s bizonyosság apja kezét fogva, nagy léptei hosszát kislányléptekkel fürgén aprózva, szállva, libegve befogva, elérve, meghaladva, mit röpködsz, kis buta, mondta apja, de mintha nem is tudná, hogy mondja, szorongott attól a pillanattól, amelyben apja majd elengedi kezét s megy, ahogy jött: jövendő célja felé feszítve arcát, a másik házasságába, s akkor?

Nagyapjáék talán tudták is, jönni fog apja. Talán várták is. De egy szót se szóltak róla. Felnőttek, azt csinálnak, amit akarnak. Meglepődés legalábbis nem látszott nagyapja arcán, hogy itt látja vejét. Mozdulatlan, szenvtelen arcán, mely így örömet se mutatott. Ám, azt a kelletlenséget se, mely nagyapja feleségének arcára ült ki, mint valami undor holmi fehérhúsú, leves-édes császárkörtében hízott pondrótói, mint minden futó kellemetlenségtől és állandó életjelenségtől, akár a szarás vagy a slejmes köhögés, a maga szarásától és a maga slejmjétől is, férje vejétől is. Ismerte jól a kislány ezt a kelletlenséget, undort, sértettséget nagyapja feleségének arcán, megkapta ő ezt naponta többször koszos mancsára, tappancsára, a varra a térdén vagy ha megszívta orrát, de nemigen zavarta: ez egy idegen, ez nem az ő nagyanyja, nem is mondhatja neki: nagymama, hanem csak: Ella, még azt se; Ella néni, Ella nem nagymama, Ella nem néni, hát mi a csuda ez az Ella?

A temetésre se jött ki. Mert az lett a nagy lobogásból, röpködésből, az elragadásból és elragadtatásból. Nem ismert rá a dombra jobb felől fölkanyarodó utcára, amelyen igyekeztek egy házba, amit szintén nem ismert. De őt itt mégis mindenki ismerte, s hogy apját mindenki, asszony főbólintva, ember kalaplevéve köszöntötte s neki is nevén nevezve köszönt, ő is mindenkinek visszaköszönt s örült: hiszen őt itt mindenki ismeri, mindenki szereti, hát neki nemcsak ez a kimért, száraz nagyapja van ebben a faluban, s nemcsak ez a kelletlen, undorodós, sértett mostoha nagyanyja; csak apja kell jöjjön s kézenfogja, s már mindenki ismeri, nevén szólítja, köszönti, szeretettel néz rá, mint egy gödölyére, egy kiscsikóra, kiből nagyot, kiteljesedőt, szépet remél!

S már maga az, hogy kívül került a papiak kerítésén, el a református templom mellett s a nyüzsgő piac mellett, fölfelé ezen a kunkori-pöndöri utcán, s nem a hűvös, sokszobás, tágas papiak félhomályában mindig egyedül, s nem a hatalmas gyümölcsösben mindig egyedül! Bár jó feküdni a magas fűben égre függesztve szemét s látni a felhőket s ábrándokba merülni, melyik mit formáz s milyen messze, messze, miközben ezer nesz, hangyasietség, bogárbuzgalom, röppenő madarak szárnyának suhogása, rebbenéses lakmározó madarak füttyöngő felelgetése; s maga a föld is alatta, a porhanyó, a televény, amely a túléretten lehullott s szétplattyant gyümölcsök minden édességét magába emészti egyik év fordultától a másikig, a föld is mintha élne s duruzsolna, ahogyan kicsi korában hallotta éjszaka a résnyire nyitva hagyott ajtón át apja s anyja halk, kedves, s mégis kissé aggodalmas hangját egymást váltva, majd időlegesen összefonódva, s csendjeiket s egy-egy sóhajt; hallotta, ahogyan a föld sóhajt, s szinte várta, megmozdul alatta s a másik oldalára fordul, mint fel se neszelve az alvó.

Köszönnek s apja visszaköszön. Ő is néven nevez minden asszonyt minden embert: Juliska néném, Sándor bátyám, így tisztelve meg mindeniket neme s kora szerint kik mind feketében éppen az ellenkező irányba mennek, s megállnak s kitérnek, míg apja, ki elkésett, mintaki már végleg megkésett, de még mindig behozhatónak véli, sebes lépteivel a gyalogjáró meleg, selymes nyári porában, és mégis, mert ami késik, az nem múlik, mint akit várnak, s valóban, úgy köszöntik, mint akit vártak, elvártak a kendős asszonyok s kalapos férfiak, míg 6 födetlen fővel. De ez nem a kalapját kezében tartó ember födetlen feje, ez a mindig födetlenfejű ember födetlen, védtelen, napveréssel, jégveréssel dacoló feje, ez nem biccen meg, ez nem hajlik meg, ez egyre följebb emelkedik, arca az égnek feszítve, s nem törődik azzal, mi van lába alatt, ez a mennybéli magasságos Atyaúristennek van odatartva, mint szól s száll az ének: Perelj, Uram, perlőimmel. Harcolj én ellenségimmel. Te pajzsodat ragadd elő! Én segedelmemre állj elő! Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségimet kergesd el! Mondjad azt az én lelkemnek: Tégedet én megsegítlek.

Volna-e ennek az embernek szüksége segítségre? A kisleány fölnézve a föléje magasodó, arcát az égre táró apjára, bár nem vélné úgy, s hogy apja valójában nem is figyel rá, sem oka, mégis erősbödik szorongása, mert ahogyan ezek az asszonyok s emberek, meglett, tekintélyes emberek s asszonyok apjára néznek, bár idősebbek vagy tisztesebbek, mégis ők engednek utat neki, megállnak, félreállnak, ez nem apja megkésettségének csökkentésére tett szelíd szándokuk, ez a vert embernek szól, a sorsos embernek, a szenvedőnek, a némán s dacosan szenvedőnek, úgyhogy mire elérnek ahhoz a portához, melynek kapuján befordulva nem a nagyház felé veszik az irányt, hanem a hátsó-oldalsó, jóval alacsonyabb, vertfalú, de falával a napverésben szemkápráztató fehérre meszelten villogó cselédlakás-sorra, hol a harmadik ajtó környül van redőzve fekete leplekkel, s előtte, a téglával kirakott gangon, majd a porcsinkaszegélyú herés udvaron feketében emberek, asszonyok, az idő széttörik a kisleány fejében, az emberek, asszonyok – apját meglátva – elnémulnak és megdermednek s a mindig eleven falusi csend megdermed.

Hangzón hangzik föl a református templom harangja. Temetésre harangoznak, ismeri föl a kislány. Kilép három asszony az ajtón, három feketébe öltözött asszony, három megtört asszony, indulnak apja felé s megütközve megtorpannak, hogy a kislányt meglátják, bácsikám, mondja a két fiatal közül az egyik, mért hoztad Maricát magad elé pajzsnak, s az idősebb is szól: elment Józsi bátyád, s felel apja rettenetes szóval: előbb kellett volna!

S abban a pillanatban az idő tört szélei összeilleszkednek, a halottaskocsi kanyarodik be az udvarra, feketeselyem-takarós gyászlovak, sujtásos ruhás gyászhuszárok, megmozdulnak az asszonyok, emberek, beszéd, sutyorgás üti meg a kisleány fülét: háromszor itta el a házat a fejük fölül, felakasztotta magát a budiba. Kihozzák a koporsót s fölteszik az üvegezett hintóba. Katona József élt negyvenöt évet, olvassa a kislány, s majdnem megszólal: de hisz én is Katona vagyok. Katona Mária, s hogy az egyik fiatal asszony fölzokog, azt mondja apja: jól van, jól van már, Panna, nektek is jobb így, a fölnevelő bátyám, nem mondhatok mást, de keserves volt a kenyere.

Itt van az egész falu ebben a kies, árnyas, otthonos temetőben, hol akácligetben bújnak meg a fejfaligetek a halmokon, a lágy lankákon, hol úgy tenyészik a virág, hogy az enyészet, mely táplálja, méltóságát elnyeri általa. Énekeltek, követve a halottaskocsit. Apja hangja szárnyalt, csak immáron örök vénlány öregasszonyok és régóta özvegy öregasszonyok bírták vele a magasságokat, s a kislány hallgatta a hajló Ivú, veretes szavakat. Apja bánata mint sólyom szállt a temetői menet fölött, hangja nem oszlott el a meleg nyári légben, mint a többieké, ottmaradt, ott körözött felettük láthatatlanul és mégis testben, s a kisleány úgy érezte, ha Duna-Tisza összefolyik, sem akkora tenger, mint apja bánata, és örült neki, hogy a szóra: pajzsnak hoztad magaddal Maricát, apja úgy megszorította kezét s szorítja azóta is, mintha nem a nagy vezetné a kicsit, hanem a kicsi a nagyot.

Vállalt, boldog fájdalommal érezte, mint lüktet, lüktet egyre elevenebben minden kis ér kezében, mint forrósodik, dagad a szorításban, s csak áll, áll apja mellett, apjával összeforrva, a forró, dagadó tenyerénél összeforrva a napverésben a rögökből magasodott kopár halom előtt, s hogy apja előrelép göröngyért lehajolva s a lassan lefelé eresztett koporsóra dobja mint egyetlen élő férfitagja a valahai nagycsaládnak, úgy visszarántja, hogy mindketten megtántorodnak, s zokog hangosan, öntudatlanul, túlzokog mindent: a megint gilingalangozó harangot, a jajduló özvegyet a felcsukló két árvát a hüppögő öregasszonyokat a rögök dübögését a koporsódeszkán, botrányosan zokog, elállíthatatlanul a pirosbabos kartonruhájá­ban a drapp-barna-kockás öltönyű apja mellett, és nem is akarja senki elállítani.

NÉMETH GYÖRGY

Lenni teérted

Mondd, mi hajt engem tefeléd, a bőröd
selyme, vagy melled kicsi, barna halma,
vagy szemed, fürtöd, derekadnak íve,
    vagy csak a vágyam?

És mi kísért jobban, a füst, ha szívod,
vagy kicsorbult erreid érdes íze,
fény szemedben, hogyha mesélek untig,
    vagy csak az árnyék?

És mi zsibbaszthatja halálra egykor,
hogy hiányod fáj? Ha gyakorta látlak,
vagy ha csak ritkán? S te leszel majd
    az, ki elémáll,

s furcsa hangsúllyal magyarázza: „Mint ha
itt se volnál, oly lebegő a léted.”
Támaszod nem voltam, igaz, de vágytam
    lenni teérted.

Percekig volt

Percekig volt énvelem. Ennyi járt csak.
Most kinek száll szerte az éjvörös haj,
és ki pótolhatja hiányom erdős,
    árva ölében?

Létezem?

Létezem, mondd csak, ha az álom ébreszt
másik álmodban, hol az álom élet?
Létezem, vagy már feledés vetette
    Léthe vizébe

képemet, s élőbb szerelemben égsz el?
Nem tudom mit kell elibéd helyeznem,
kincseket, vagy tán szavakat, de tudd meg,
    csak te hiányzol.

Ajtók

„Animula vagula blandula”
    P. AELIUS HADRIANUS

Jól tudom, hogy rossz neked így, szerelmem.
Mégse szólsz. Némán csomagolsz, az éjjel
Elnyel és kattanva csukódik énrám
    kívül az ajtó.

Azt hiszed, hogy benned is ott az ajtó,
és gyerekként nyitni, bezárni könnyű,
mint, karácsonyt várva, a tarka naptárt,
    csenve cukorkát?

Ott vagyok, majd nem vagyok ott, ahogy jobb,
döntened nem kell, hisz a karcos éjre
úgyis eljön majd, puha ködbe fúlva,
    végül a hajnal.

Így igaz. S mégsem. Hisz a sok-sok ajtó
tükre szikrát hány, lebegő tükörkép
imbolyog köztük, közeledni látszik,
    s mégis elillan.

SIGMOND ISTVÁN

Az éneklő ló

A nyurga háromnegyed nyolckor haladt el a kapum előtt. Ma sem köszönt. Itt, a városban nem szoktak köszönni egymásnak az ismeretlenek. Ezeket én a hallgatagok csoportjába sorolom. Az idetartozók valami egészen különös kategóriát képviselnek, az emberek többsége ugyanis néhány alapvető tulajdonságot vonszol magával élete során, de a hallgatagságot semmikép­pen sem lehet ezek közé sorolni. Lehet, hogy a „vonszol” nem a legszerencsésebb kifejezés, mert ebből arra lehetne következtetni, hogy az ember meghatározó tulajdonságait akaratán kívül cipeli magával, kényszerűségből, valamiféle felsőbb elrendelésből. És ez nem igaz, azaz nem így igaz! Én ugyan hiszek ebben az eleve meghatározottságban, de anélkül hiszek, hogy sokat tűnődnék fölötte, és az emberek többsége is hisz benne, anélkül, hogy megfogalmazná vagy szóvá tenné ilyen irányú hitét. Csak hisz. Olyan egyszerűen, ahogy csobog a víz, vagy ahogy elfogadjuk a kövek formáját, legyenek azok laposak, gömbölyűek vagy formátlanok. Az embert és a beszédet sosem kell közös nevezőre hozni, mert ezek ott vannak öröktől fogva. A természet egypetéjű ikrei. Erre gondoltam, amikor a nyurga köszönés nélkül elment mellettem. Pedig én hetvenöt éves vagyok, a nyurga olyan harmincöt lehet. És rajtunk kívül senki sem volt az utcán, én a kispadon ültem a kapu előtt, ő meg nyugodt, kimért léptekkel haladt el szótlanul. Napirendre tértem a dolog fölött, noha érkezése előtt egy jó fél órával kint ültem a helyemen, és valamivel türelmetlenebbül vártam rá, mint az elmúlt reggeleken. A tegnap ugyanis a nyurga szokatlanul viselkedett, az volt az érzésem, hogy a közöttünk lévő közömbös viszony hamarosan olyan fordulatot vesz, amelyre csak a legvérmesebb álmaimban számíthattam. A nyurga a tegnap reggel rám mosolygott. Ilyesmi sosem fordult elő. Persze nem valami hosszú, ráérős mosolygásról van szó. Ezt igazán nem kívánhatom el tőle, és azt hiszem, el sem tudnék viselni egy ilyen széles, világot betöltő mosolyt. A mértéktartás az egyik erényem. Az élvezetek habzsolása határhelyzetbe sodorhatja a lelket, ilyenkor forog a legnagyobb veszélyben az ember. A lélek a megszabott koordináták között bölcsen közlekedik, legalábbis megvan a lehetősége erre, de ha a végletekbe téved vagy taszítják, kiléphet keretei közül, és ez a véget jelentheti. Kisiklik, mint a vonat, amely alól elfogynak a sínek, ha a végállomás után valami ismeretlen erő továbbszáguldásra kényszeríti.

A nyurga mosolya jelzésszerű mosoly volt csupán, az izmok alig érzékelhető rándulása, talán nem is volt tudatos mosoly, csak véletlenül fakadt fel valahonnan a mélységből. Hiszen ma reggel a nyurga már nem mosolygott reám, de mondom, gyorsan napirendre tértem a dolog fölött, időm sem nagyon volt, mindössze három óra állt rendelkezésemre, hogy eltemessem a kakast, tizenegykor ugyanis újra kint kellett ülnöm a kispadon. A kontyos lány ebben az órában szokott elhaladni a kapum előtt, s ennél a találkozásnál feltétlenül ott kellett lennem.

Nyolc órakor nekifogtam ásni a gödröt. A diófát választottam fejfául, Pista a diófa alatt kapirgált a legszívesebben, még olyankor is, amikor egy hosszú léccel levertem az érett diót a fáról, s a lepottyanó gyümölcs időnként kupán vágta a barátomat. Ezen jól szórakoztunk mindketten. Én nevettem, 6 meg kukorékolt egy nagyot, állítom, hogy nem mérgében tátotta hangra a csőrét, egyszerűen élvezte a diószedés izgalmát, örömét. Kukorékolni egyébként is nagyon szeretett, különösen amióta ketten maradtunk. Az asszonyomat a tavaszi szelek ragadták el, engem hagyott hátra házőrzőnek. A feladatnak megpróbáltam eleget tenni becsületesen, úgy hiszem, eddig nem volt panaszra ok. Ezt úgy értem, hogy elégedett lehetek önmagammal, noha az ilyesmit nem szívesen hangoztatják az emberek. És a ház sem panaszkodott. Legalábbis egyszer sem tapasztaltam, hogy valamilyen formában nem­tetszésének adjon hangot, pedig öreg ház volt, de nem nyikorgott, nem sóhajtozott sohasem. Ablakszemei szomorúak voltak ugyan, hiszen kihalt mögöttük az élet, az istállóban is átvette uralmát a csend, viszont patikai rendet tartottam mindenütt, és nagyon vigyáztunk, hogy tisztaság legyen. Pistát beköltöztettem a szobába, esténként megpróbáltam kártyázni vele. Nem volt buta kakas, de ahhoz, hogy megtanuljon ultizni, legalább száz év kellene. így aztán nem fáradoztam ezzel tovább, inkább beszélgettünk. Én mesélgettem az életemről, 6 meg nagyokat hallgatott hozzá. Amikor láttam, hogy le-leragad a szeme, abbahagytam a mesélést, elkészítettem a fekhelyünket, és jó éjszakát kívántam neki. Rendszerint nyugodtan aludtuk át az éjszakát. Az álmaim is megnyugtatóak voltak, hol a nyurgával álmodtam, hol a kontyos lánnyal. Álmomban a nyurga lelkesen rázogatta a kezemet, közben a kontyos lány az ölemben kuporgott és simogatta a fejem. Ebből a mennyországból a kakaskukorékolás hozott vissza a földre. Pista az ágyam lábfelőli részénél kuporgott a párkányon, s addig kukorékolt, amíg kinyitottam a szemem. Reggel fél öt volt mindannyiszor, egy perccel sem több, egy perccel sem kevesebb. Egy idő után csalafintasághoz folyamodtam: feküdtem mozdulatlanul tovább, tettem magam, hogy nem ébredtem fel. Szegény Pista rekedtre kukorékolta magát, de értem szólt, nekem szólt a reggeli ébresztő, így próbáltam meghosszabbítani az álombéli csodát.

Kemény a föld a diófa alatt. Vagy talán védekezésből keményedett meg, hogy megpróbálta elhárítani az ásó okozta sebeket. Pistát betekertem vackának rongyaiba, szerette ezeket a rongyokat, végelgyengülése utolsó napjaiban a rongyok közé dugta a fejét, s napjában csak egyszer, reggel fél ötkor szédelgett elő, felugrani már nem volt ereje, a padlón állva krákogott felém, közben biztosan azt hitte, hogy érces kukorékolása ébresztett fel. Mondtam volna neki, hogy „ne erőlködj, édes fiam, nem a te nyikorgásodtól pattant fel a szemem!” Nem mondhattam. Bizony nem. Lám, mivé lesz az ember: még a saját kakasához sem lehet őszinte.

Csak sírokat ne kellene ásni soha. Az asszonyt a körtefa alá temettem, Pista a diófa alatt nyugszik. Rajtam kívül egyetlen élőlény sem maradt a házban. És most mit csináljak? Imádkozhatok egy kakas sírjánál? Valaki azt mondta, hogy az élet útja melodrámákkal van kikövezve. Ejnye, de szívtelen vagyok, hogy éppen ez a mondás jutott eszembe. Beszédet is mondhatnék, úgysem hallaná meg senki. Na és ha meghallaná? Nincs jogom beszédet mondani a saját kakasom teteme felett? De azért a nyurgának és a kontyos lánynak ezeket nem mondom meg.

A kontyos lánynak olyan járása van, ahogy a sellők úszkálnak a képzelet tengervízében. Amikor megpillantottam, mintha ködfátyolba takarózott volna a messzeségben. Mostanában amúgy is borongós körülöttem a világ. Pedig erősen tűz a nap, s mégis egyre nagyobb a homály. A könyvek betűi is veszekednek egymással, minduntalan összeütköznek, összefoly­nak, s valami állandó hullámzásban lejtik eszeveszett harci táncukat. Nem tudok rendet tartani közöttük, de hát a törpék lételeme a háborúskodás, csak a nagybetűk állnak sziklaszilárdan mindenütt. Lehet, a szemem a hibás, hogy a szabályokkal körülbástyázott világban rendetlenséget lát a rendben is. Pedig az agyamban rend van, öreg vagyok, ám délibábok fogantyúiba nem kapaszkodtam sohasem. A kontyos lány sem látomás. Jól látom kinyújtott kezét, ahogy ujjaival végigzongorázza a kerítések felső léceit. Pattog a száraz fa az ujjai alatt, fél tizenegy van, és a kerítések lécei nekem pattogják ezt a muzsikát. Most már az arca is felsejlik a ködben, csak az alakját borítja be egy lebegő fátyol, de ahogy közelebb kerül hozzám, kitisztul körülötte a világ, s nem marad más, csak a lány, egyedül, ártatlanul, fiatalon. Itt van előttem. Egészen közel hozzám. Visszatartom a lélegzetem, s a bal kezemmel leszorítom a jobbot, nehogy meggondolatlanul kinyúljon a lány után.

Nem vett észre. Pedig felemelkedtem a kispadról, s olyan sziklaszilárdan álltam, olyan hatalmasan, mint a vigyázzban álló nagybetűk a könyvek lapjain. Félkör alakban megkerült, hogy kinyújtott kezével ne ütközzék belém, s a kerítés mellett haladt tovább, a lécek apró pattogása jelezte útjának vonalát. Aztán ismét beburkolózott a fátylaiba, egyre sűrűbb lett körülötte a köd, sellövé változott, és nemsokára mégis csak olyan lett, mint egy látomás.

Bennem kell legyen a hiba. Bizonyára valami jelentéktelenség sugárzik belőlem. Pedig a bajuszomat hegyesre pödörtem, úgy nézek ki, mintha a szám sarkából két villámhárító meredne felfelé. Új módszert fogok kitalálni, teljesen újat. Bohócnak öltözöm és cigánykereket vetek. És nem fogom szégyellni magam. Szégyellje magát a világ, hogy bohócnak öltöztet és cigánykereket vettet velem. Az ölembe fognak hullni a figyelem garasai, megköszönöm szépen, és a szégyenkező világgal megosztom őket. így leszünk egyek: elválaszthatatlan, öreg kóklerek.

Napokig álmatlanul töltöttem az éjszakát. Attól féltem, hogy fél ötkor nem ébredek fel. Pedig a csergőórám a fülembe csörög rendesen. Szokatlan volt, hogy az ébresztő hangjai az éjjeliszekrényem felől áradnak felém. Aztán segítettem a dolgon. Az órát betekertem egy fehér kendőbe, s a kendőt felkötöttem az ágy párkányára, ahonnan Pista kukorékolni szokott. Gondoltam, úgysem látja senki, s az egyik délután ráfestettem egy nagy piros taréjt a kendő közepére. így aztán megnyugodtam. Csak az esti beszélgetések hiányoztak, az órámnak mégsem mesélhettem az életemről. Hangosan nem beszéltem soha, hiszen nem volt kivel társalogni, csak napjában egyszer, lefekvéskor szólaltam meg, hogy jó éjszakát kívánjak magamnak.

Szépek az álmaim. Az egyik éjszaka kaszáltam. Nyakig érő fűben álltam a pirkadatban, összeráncolt homlokkal, tudóssá komorult arccal vizsgálgattam a kasza élét, és szép voltam. Egyenes derekú, jól megtermett, erős és boldog. Egyszóval olyan igazi emberformám volt, kívül-belül. Amilyen az életben sosem voltam talán. Csak azok lehetnek ilyenek, akik falun jöttek a világra, és ott élték le az életüket: földközelben, göröngyök között. Ahol a legszebben mosolyognak az asszonyok, mert az arcukon otthagyta nyomait a táj. Földszagúak, ártatlanok. És büszkék, és sejtelmesek, és huncutok. A kontyos lány is odaszületett álmomban, néha feltűnik a fűtengerben az arca, csillogó szemével rám tekint, s továbbszalad. A nyurga utána veti magát. Amikor lehuppannak egy szénaboglya tövébe, elfordítom a fejem, így tartom illendőnek, lehet azért, mert álmomban is már öregedő vagyok, ötven évnél fiatalabbnak sosem álmodtam magam. De mindig falun, mindig a földeken. Pedig én a város szélére születtem, tősgyökeres városlakó vagyok. Az apró kert a ház mögött, a gyümölcsfák, s az istálló az udvar északi sarkában: díszletek csupán. Apám a ház köré akart telepíteni egy parányi falut, hazug színház volt ez, semmi több. Pedig az istállónak lakója is volt valamikor, és tyúkok kapirgáltak az udvaron. Aztán csak Pista maradt, s most a csörgőórát próbálom élőlénynek álcázni. Ő meg hálából csörög nekem. Hosszan, kitartóan, kedvesen. Sosem szakítom meg a csergését, hagyom, hogy kitombolja magát. Hiszen nekem csereg, egyedül nekem. Az utóbbi időben magammal viszem a kispadra is, jól esik tudni, hogy a közelemben van. Amióta bohóc lettem, különösen jó szolgálatot tesz. Találtam egy égszínkék sálat a ruhásszekrényem­ben, szép, hosszú selyemsál, sosem láttam eddig, fogalmam sincs, hogy kié lehetett. A nyakamra tekertem vagy kétszer, s hagytam, hogy habosán, sejtelmesen, végigomoljon a vállamon. A térdemig csüngött alá, a szellők időnként felröpítették a fejem fölé. Kígyózott előre-hátra, úgy nézett ki, mintha megnyúlt volna a kezem, s fodrozó, libbenő sálként integetne a járókelők felé. De ne nagyon erőszakoljam a többes számot, hiszen csak a nyurga és a kontyos lány haladt el nap mint nap az én oldalamon, mindenki más a túlsó oldalon közlekedett. A jó ég tudja, hogy miért. Szóval beöltöztem szépen, repült a sál a fejem körül, a jobb váltamra feltettem a csergőórát, és vigyorogtam, mint egy gyagyás. Végre megjelent a nyurga. Ha nem is vesz észre egyebet, a sálon mindenképpen megakad a szeme, ha a fejemet betakarnám, azt hihetné, hogy egy megtébolyodott, századfordulós örömlányt álmodott ide a képzelete. A nyurga jön, megy. Nem nézett felém. Nem köszönt, nem mosolygott, nem csinált semmit. És a föld forog tovább. A csergöóra ketyeg a vállamon. Jól esik hallani.

A legnehezebben a délelőtti órákat vészelem át, a nyurga és a kontyos lány közötti három órát. Néha elüldögélek a kapu előtt, hátha mégis felbukkan valaki. Előfordulhat, hogy megjelenik egy ismeretlen, és valamilyen lakcím felől érdeklődik. Azonban vajmi kevés reményem van arra, hogy az illető éppen az én utcámban kutasson az ismerősei után, pontosan ebben az időszakban, és persze az én oldalamon kellene jönnie, és ráadásul engem kellene kiválasztania, hogy információit beszerezze. Tőlem, akinek egy csergőóra ketyeg a vállán. Hát ilyen véletlenek nincsenek. Ezeket mindennap átgondolom, aztán felszedelőzködöm és visszamegyek a házba. A délelőtti órákban rendszerint a fehérneműket szoktam rendbe tenni. Hétfőn kimosom őket, kedden újra kimosok mindent. Szerdán már nagyon unom ugyanazokat a darabokat, így hát az asszony holmiját veszem kezelésbe. Ezeknek a kétszeri kimosásával eltelik a szerda és a csütörtök. A hét végén vasalok. A lassú vasalás világbajnokát az én házamban kell keresni. Ennek az a fortélya, hogy csak langyosra kell felmelegíteni a vasalót. így aztán lassabban megy a munka, mert ugyanazokat a részeket hússzor-huszonötször is át kell vasalni. Az a baj, hogy az asszony fehérneműje nem piszkolódik egyáltalán. Ez sok gondot okoz nekem. Azt mégsem tehetem meg, hogy valamivel bemocskoljam őket, nem visz rá a lélek. Nincs más választásom, óvatosan kiemelem őket a szekrényből, s úgy ahogy vannak, vasaltan és hófehéren beeresztem a forró vízbe. És kezdődik elölről minden.

Fél tizenegykor várom a kontyos lányt a kispadon. Kánikulai meleg van. Patakokban folyik rólam az izzadság, de ez legyen a legnagyobb baj, az ilyen apró szenvedéseket már észre sem veszem. Télikabátba öltöztem, s hogy ne csapjam be a világot, a kabát alá vettem a vastag gyapjúpulóveremet is. A kucsmát behúztam a homlokomba, az égszínkék sál ezúttal a derekamon csüngött, a kezemben csergett az óra. Ennél többet képtelen voltam kitalálni, de a kontyos lány most sem vett észre. Ellibbent előttem, és beleolvadt az utca ködébe. Táncoljak, kurjantsak, fetrengjek a porban, vagy tettessem részegnek magam, ájultnak, halottnak, kísértetnek? Szégyen ide, szégyen oda, ezeket sorban kipróbáltam. S mi lett a vége? Először a kontyos lány ment át a túlsó oldalra, s néhány nap múlva követte őt a nyurga. Egyedül maradtam. Két napig búskomoran üldögéltem a kispadon, azt hittem, belém költözött a világvége. Aztán erőt vettem magamon. Dehogyis vagyok én árva. Ott van a házam, a diófám, az istállóm, az asszonyom és a kakasom sírja, és jó hangosan csereg az órám. Akkor csereg, amikor akarom. Csakhogy milyen az ember? Ember? Telhetetlen barom. Néhány emberi szóért odaadtam volna minden vagyonom, s egy nagyúri gesztussal odadobtam volna ráadásnak a múltamat is. Csak az álmaimat tartottam volna meg magamnak. Ezeket senki emberfiának nem adnám oda. De kinek kell az én vagyonom? A megfáradt lelkeket ingyen vesztegetik el az emberpiacon. Valamikor az ördöggel lehetett paktálni, de most már ördögök sincsenek. A pokoljárás kihalt poklokban ugyancsak derűs dolog lehet. Szemfényvesztés az egész világ: ócskapiac, zsibáruda. Én már csak a sugallatokban hiszek. Meg is érkezett nemsokára. Újra kiderült fölöttem az égboltozat, megfiatalított az ötlet, a biztos siker elkápráztató tudata. Hónapok óta nem voltam ilyen izgalomban. Egyheti kemény munkámba került, amíg összetákoltam a maszkot, egészen hitelesre sikeredett, szép, lobogó sörénye volt, leginkább ez tetszett nekem. A hirdetőtáblát a kispadhoz támasztottam, a kapu elé: „Éneklő ló! Mindennap nyolctól fél tizenegyig ingyen hallható. Tessék befáradni!”

A bemutató előadásra egy szerdai napon került sor. Fél nyolckor megvártam, amíg a nyurga elhalad a túlsó oldalon, aztán rohanás. Kitettem a táblát, szélesre tártam a kaput az istálló ajtaja is nyitva volt, persze jól eltorlaszolva, hogy ne lehessen bemenni rajta. Aztán a fejemre húztam a maszkot, és az istálló mélyén, a félhomályban helyezkedtem el, az egyik tartóoszlop mögül nyújtottam előre a nyakam, s időnként meg-megráztam a fejem, hogy látványosan lobogjon sűrű, fényesre sikeredett sörényem. Pontosan nyolckor kezdtem el énekelni. Az énekeket nem szöveggel adtam elő, csak lálázva, így hitelesebbnek éreztem. Sok gondot okozott a műsorom. Az operettek számíthattak a legnagyobb sikerre, de egy ló ne énekeljen operettet, maradjon meg a saját területén. Sorba vettem háta népdalokat, s elláláztam őket szépen. Kilenc óra körül vettem észre, hogy nincs közönségem. De azért előadtam még egyszer az összes számokat, hátha valaki mégis beugrik közben. Másnap elölről kezdtem mindent. És harmadnap, és negyednap, és ötödnap, és …

Vajon a nyurga és a kontyos lány miért hagytak cserben? Hát persze. A nyurga semmi több, csak egy egyszerű városlakó. Jön, megy, dolga van. Azt az egyetlen mosolyt, amit valamikor felfedeztem az arcán, a képzeletemnek köszönhetem. A kontyos lány is néha feldereng a túlsó oldalon, de lehet, tényleg csak látomás. Nemrég az embert és a beszédet a természet egypetéjű ikreinek mondtam, most helyükre új ikerpár került: a világ és a délibáb. Eggyé olvadtak, ahogy a vizek zúgtak át valamikor a régmúlt földrészein, hogy most már együvé tartozva ostromolják a jelenkor földrészeit. Hogy sikerül-e nekik? Nem tudom. Az én világom az ágyamnál kezdődik, s a kapumnál fejeződik be. A kettő között az istálló az egyetlen állomás. Itt állok most is. Vicsorítom a fogam, lobog a sörényem, és énekelek. Engem nem lehet megingatni sohasem. Várok türelmesen.

*

Részlet az N.l. eltűnésével kapcsolatos vizsgálati anyagból:

„Valószínűnek tartjuk, hogy N.I., aki az utóbbi időben züllött életvitelével kiváltotta a járókelők felháborodását, elkódorgott valamerre. A jelek arra engednek következtetni, hogy fentnevezett személy elmebajos, ezt excentrikus öltözéke és botrányos viselkedése igazolja. Időnként az utcán fetrengett, ordítozott és belekötött a járókelőkbe. A házkutatás megejtésekor semmi érdemlegeset nem fedeztünk fel. Az istállóban talált lovat elvezettük.”

ROZSNYAI ERVIN

Schiller Frigyes köszönti a tizenkilencedik századot

Tél van. A költő tollat, tintát
hoz a kandallóhoz. Vacog.
Újévi jégvirágos minták
hálózzák be az ablakot.

Újév? Egy új évszázad bontott
vitorlát e nap hajnalán.
Elődeit – tizennyolc roncsot –
őrzi az idő-óceán.

Pattog a tűz. A költő mit lát?
Gyanta buggyan, hasáb ropog,
ábrákat rajzolnak a szikrák,
felizzanak a verssorok.

Fürkészd a nyíló horizontot,
kutass át kontinenseket,
keress egy embert, aki boldog:
beleőszülsz, míg megleled –

hamar kihúny a kedv, ha villan,
örömünk barnuló levél,
nincs szabadság, csak álmainkban,
a szépség csak a dalban él.

A költő – megremeg a tolla –
eltöpreng a papír fölött.
Köntösét szorosabbra fogja,
Kinn csomókban állong a köd.

Tizennyolc század. Az utolsót
éjfélkor szívta be a hab.
Fenékre süllyesztett koporsók
az idő-óceán alatt.

De a szabadság és a szépség –
legyen álom vagy dal csupán –
nem süllyedhet a mélybe végképp,
nem temetheti óceán.

Az ezredvégi nagy szeánszon
hívom a költő szellemét:
„Mester, merre van az az álom?
Az a dal hallható-e még?”

Addig élek

Hol a vízfodrok lassú tánca?
Fénybe szőtt dombok lebegése?
Párákban remegő gerincük
éggé oldódó csipkerajza?

És hol az ég, mely lehelletnyi
felhőt ráncolt a homlokára,
s a csend hibátlan sima tükrén
figyelt egy elmerengő arcot?

Egek és tükrök összetörtek,
csendjük mint a megroppant gége,
egy-egy szilánkért ha lehajlok,
ujjam hegyén a vér kiserked.

Ujjheggyel rajzolnám a falra
lassú táncát a vízfodornak,
szilánkkal karcolnám a köbe
fényszőtte dombok vonulását

de rajzolni is lehetetlen:
bekötötték száját a zsáknak.

                – – – – – – –

Addig élek e vak közegben,
amíg van hangom, hogy kiáltsak.

KÁNTOR ZSUZSA

Egy távozás anatómiája

Az utcasarkon három szemeteskuka, kicsit ellódulva a faltól, mögéjük sárga levélhalmot púpozott fel az őszi szél. Közülük kivillan valami fehérség s ahogy közelebb megyek és megállók a szélárnyékos falszögletben látom, hogy a fehér foltokkal fekete macska dekkol itt, a házunkba bejáratos. Felnéz rám közönyösen, megismer, találkoztunk már többször is, de épp hogy megmoccintja a farkát, épp hogy rám emeli máskor élénkzöld, most besárgult szemét végtelenül unottan: mit bámulsz, mit akarsz, akarsz tőlem valamit? – Én? ugyan… – Akkor menj a fenébe – na, szóval (gy valahogy, és már lépnék is odább, de eszembe jut, hogy keresik, és visszafordulok:

– Hallom, két napja nem voltál S. Katinál, se az alsó szomszédnál. És Nagy úr is hiába várt rád, hogy sétáljatok egyet mielőtt beenged a kapun.

Bajsza se rezzen. Hát aztán. Ha vártak – vártak.

– Nem szép: számítanak rád, készítik neked a kosztot, Nagy úr, mivelhogy szabad macska vagy, este lemegy érted a kapuba.

– Úgyis lejönne, olyankor viszi le a szemetet, utána levegőzik egy kicsit. S. Kati meg reggel az újságot hozza fel, akkor egyúttal engem is bevisz magához reggelizni, az alsó szomszéd addig túr meg ebéd után, míg jobb dolga nem akad – ha akad, hát akkor: Szia, Frici. Kuporodik összefelé az avarban, csupa csontbőr, kerek pofájára rászáradt a bőr, az orra folyik, és egyszer csak akkorát tüsszent, majd elszáll.

– Aggódnak érted, tudják, beteg vagy, segítenének rajtad, mint nyáron: hívtak orvost, kaptál injekciót, mert hogy tüdőgyulladás.

Elnyávogja magát: összeszurkáltak.

– Az orvos meg a szúrások is – pénzbe kerül. Nem nézték, mennyibe.

– Kértem? Nem kértem. Biztos megérte nekik.

– De Frici, gondold meg – ebéddel vártak, reggelivel –, annyit mókáztatok…

Egy ideig semmi, aztán álmatagon: feljártam hozzájuk, igen sokat mókáztunk, lehet. Örültek nekem. Vagyishogy tőle volt szép, hogy elfogadta a meghívást, hogy játszott velük. Végtelenül keserű, közönyös. Persze, dögrováson van. De még próbálkozom:

– Gesztenyepiré. Tejszínhabos. Az alsó szomszéd avval vár. S. Katinál sonka, szalonnabőrke, azt is nagyon szereted.

– Szalonnabőrke? SZERETEM? Mi az? – Undorral húzza el a száját. Fontolgatom, hogy felkapom és viszem, de akkor úgy néz rám hirtelen, olyan utálattal, hogy megértem: nem szabad. Rekedten nyávog: NEM AKAROM! Nyugtot akarok. Engem se lássanak, én se lássak senkit. Most tüstént menj el, és kár beárulni, hol láttál. Mire értem jönnek, nem leszek itt! – Görbíti a hátát csúnyán fúj. Látom, mekkora fáradságába kerül ez. – Jól van, ne bomolj, nyugi. Már itt se vagyok. És nem szólok senkinek.

Hiába is szóltam volna. Mert aztán egész máshol találtak rá. A szomszéd utcában, egy bokrok szegélyezte telken.

– Van ott egy pince, meséli S. Kati, légoltalmi volt valamikor, a lefelé vezető lépcsőket lelakatolt rács fedi. Oda is bekukkantok, mert már mindenhová, és akkor látom, az alsó lépcső sarkában hever a Frici. Hívom, nem jön. Most hogy hozzam fel onnan? Futok ide-oda, kerül szerszám, jön Nagy úr, lefűrészeli a lakatot, akkor együtt felhozzuk a konyhámba, elő egy rongyszőnyeget, odavánszorog, ráejti magát, azon nyomban elalszik a meleg radiátor alatt. Estig egyfolytában aludt, reggelre átaludta magát a határon – elment a Frici.

– Nagy úr hozott ásót, meséli S. Kati, itt a ház belső kertjében temettük el. Ezekben az utolsó napokban bujkált előlünk, voltak dugi helyei, mind kiismertem már, ezért aztán egyre messzebb került, TÁGÍTOTTA a kört. Ez a pince, hát ez is elég messze van és olyan, épp hogy befért a rács bordái közt. Lehet, előbb a pince mélyébe bújt, de aztán hirtelen SZŰKÍTETT a körön avval, hogy fel a lépcső sarkába, ahol mégiscsak rábukkanhat valaki közülünk. Biztosan így akarta, hogy végül is visszakerül hozzánk azért. VÉGÜL IS, mondom, mert jól időzített. Elbújt meghalni, mondta a Nagy úr, a magafajták így vannak vele. De úgy csinálta, hogy megtaláljuk, mert szeretett minket, ahogy mi is őt. – Igazi love story volt ez, ahogy te mondtad egyszer gúnyolódva, nem kell lebecsülni, igenis, hogy az. Hiányozni fog, mondja S. Kati. – Tavasszal majd beszórjuk fűmaggal azt a helyet, tudod, ott a kiskertben a bokrok mögött.

PAPP LAJOS

Elmaradt
déltengeri utazásunk

                              Helgának

Itt csak a gondok kedvesem
Az asztalon nem fér tőlük a vasárnap
Mint a rovarok szaporodnak
nem kérnek engedelmet
                                      Bejöttek
ajtón-ablakon határokon
Szél jár a repedésekben
A falban pattog az idő
megroppan a holnap
Sustorognak a padló réseiben
S túl a reteszen
adósság dörömböl-hadonászik

UTAZZUNK EL

Behúnyt szemmel emelkedünk
Fogy a felleg áttör a fény
Fény-nyilak szakítják át
a csönd jégfehér páncélját
Lovunk süvöltő tavaszi szél
Gyermekkorunktól várt mostanáig
Ez az ő ideje
                    Kapaszkodj
Csillaghajó-táltos rázkódik
tűzre áll magasba szökken
Kívánságunk kék acéltükör
s körtánc gyermeköröm a szabadság
A félelmet ledobtuk zuhan
Nem félünk már akaszkodó
aszattól-huzakodástól
Sercegő vizes gyávaság nem kerülget
Holló-kétkedések homlokunkra nem vetülnek
Nem leng arcunk előtt
gyűlölet kés-ingája
Nem húz le a mély
elnyelő ólom-tenger.

EMLÉKSZEL-E

Áttetsző fehér felhőfátyol
Messzi emlékek derengenek
Együtt voltunk akkor
a tavasz vizeinél
cipruság feletted
a távolban énekeltek
és azt mondtam
                         Szeretlek
és azt mondtam ugyanakkor
szép vagy beszéded kedves
két emlőd vadkecskék
liliomok közt legelnek
szemeid megzavarnak engem
szédülök sugaras ítéletedben
íme! balkezem fejed alatt
jobb karommal ölellek
öledből virág hajt
virág-rét virág-felleg
szerelmesem

VISSZATÉRÜNK

Mind megtalálom ami múlandó
ébrenlétünkben elveszett –
Az utca démonerdő ördögvihogás
Kirakat-falak közt
filléres vágyakat csörgetek
Csöndült az elgurult nap
Indulok haza hozzád
Gondok nyügét-koloncát
vinnem egyre nehezebb
Látod ritkul a lélek
                               Törékeny
Te megbocsájtod valamennyi
holvolt-holnemvolt vétkem
Huhoghat kinn a holnap
elárulta homlokod
feszülő homlokomnak
megmaradunk mindhalálig
ahogy álmodban megmaradtam
Emlékeink lüktetnek a falakban
Ölelésük ölelésünk
Ez az otthon

HŰSÉGEDHEZ

Ötkor délután jössz a munkából
a gyerekek szokás szerint
civakodva az iskolából –
belépek fáradt estének a mából
Cipőmet-bajaimat kioldom
Üt s mutat az óra
járunk törető körön
Magunk-cséplő úton
kipergő magvak útján
életünk kimért ösvényén botladozva
ezt a megtartó csapdát
                                    köszönöm
körülvevő hűséged
fogságomat s a te szép asszony-eszességed
Ének kerülget –
Engedd kezemre szállni.

BIRTALAN FERENC

A vers szülőhelye

az íróasztalom kb. 90x45 cm-es
fiam kiszolgált gyerekbútorából (némi mesterkedéssel)
évek óta a tett színhelye már
a barna műbőrön (amivel bevontam) sok lehullt parázs
s hajdan-volt három kiscicánk körömemlékei
itt ülök reggelente
itt kellene betűbe merevülni a versnek
– hűlő kávé cigarettafüst –
mikor még alszik a feleség a gyermek
s a velem ébredő kutyánk
a homályba búvó szőnyegen szuszog
s már új álmában mozdulnak viszik a lábak

íme a vers szülőhelye
így lehetne mondani szépen

nézek délkelet felé
vonulnak vonulnak csak az évszakok
rövidül a kiszabott idő
a reggelek verstelenednek
még ide ülök menetrend szerint
kezem ügyében toll papír
szolga vagyok csak
valaki más aki diktál
hát kell az alázat
ha megkondul az a kezdeti félhang
elnévtelenedjenek körülöttem a tárgyak
semmibe hulljon a kutya szuszogása
hogy megindulhasson a betűk hadserege
a századik az ezredik
halálomig beismerő vallomásra

GALABÁRDI ZOLTÁN

Leltár

(Zsánerkép a régmúltból – a közeljövőből)

Nem moccant a sötétség – az éjszaka ráfagyott a városra. A csonka hold nyugat felé hanyatlott, elvonult, mint trónjavesztett uralkodó, sorsára hagyván udvartartását, a riadtan pislogó csillagokat.

Világtalan, püffedt homály burkolta magába a teret. Vázzá aszott fák gubbasztottak didergő bokrok fölött, összegörbedve, mintha rejtélyes hatalmakat kérlelnének: álljon meg a perc, a pillanat, ne moccanjon a világ, mert ha rájuk tör a hideg botosispánja, a fagylelkű szél, bókolni kell, belegörnyedni a megsemmisülésbe.

A tér határán szakadozott gerincű hegyvonulatként álltak a házak, elfogtak hangot, fényt, a téren merengő gázlámpák is csak önkörükben sejtettek némi világosságot, igyekezetük még arra se futotta, hogy egymásnak üzenjenek.

Villamos sikoltása tépett bele a némaságba, riadt veréb csippant, s lódulni akart volna a sötétség is, meglebbentette sivár kárpitjának széleit. Keleten, a pályaudvar tájékán, színteleneden a horizont, alakultak a házak körvonalai, a gázgyári műhelyek égre vicsorító fűrészfogai, s pillanatokra alakot nyert a behemót OTI-torony is. Aztán mégis úgy tűnt, nem lesz ereje odébb menni, ott marad mindörökre.

Benkő ébredezett. A villamos sikongása ragadta ki a bolyhos öntudatlanságból. Hunyta volna vissza a szemét, csakhogy sűrű, gonosz döféseket érzett a talpán, borostás arcát szárnyas dértövisek szurkálták. Kellett volna ásítani egy jót, átjárná a levegő félkötelességű tüdejét, az se volna baj éppen, hogy hideg az a levegő. Mégse ásított – ha elnyitja a száját, megállíthatatlan vacogás keríti hatalmába, s a féktelen vitustánc szétszórja a világba azt a kevés kis meleget is, ami még lappang benne. Egészen hozzátapadt Gálhoz, s kicsit beleharapott a vállába, hadd merevüljön mozdulatlanná a szája. Bagóbűz hatolt a torkába és a régen tisztogatott ruhában pálló test vaskos párája.

Jó lenne nem érezni semmit, gondolta, s a semmibe belefojtani a szólni készülő fájdalmat, mert ha az feltör, halálos hatalmú sírássá lesz.

– Fatális… fatális… – suttogta. Már rég nem emlékezett rá, mikor, miért telepedett meg fejében a kifejezés, csak mondta, mondogatta, valahányszor nem tudta vagy nem merte igazi nevén nevezni a valóságot. – Fatális…

…és ha mozdulna, ha rándulna, ha jajongva szakadna ki belőle a zokogás, fölrezzentené a másikat, letépné róla a kegyes álom burkát, s aki megfoszt valakit az egyetlen jótól, az egyetlen jó egyetlen pillanatától, az gonosztevő, rosszabb, még a rablógyilkosnál is…

Lassan azért ébredt Gál is. Magához húzta Benkőt, nyöszörgőn, csikordította a fogát, ő is lopott volna még egy kevés álmot, csak még egy percnyit, de megint sikoltott a villamos, a sikoltás fölött kénsárga villanás lobbant, és csippant megint a tar platánágon a veréb is. A bokrok takarása mögött kézikocsi kerekei pattogtak az úttest kockakövein, valahol csikorogva nyílt egy ablak.

– Hát reggel van?

Még mindig szorították egymást, mint magukba szédült szerelmesek akik az idők kezdetétől fogva keresték önmagukat a másikban, s most végre összetalálkoztak.

– Elmehetnénk sziámi ikreknek – mondta Benkő. – Te lennél a Li, én a Lu…

– Az a nevük? Li meg Lu?

– Az… vagy más… Nem kéne szétszedni magunkat. Este meg összeragadni…

Ikrek nem voltak éppen, se sziámiak, se másfélék – a közös sors tapasztotta össze kettejüket. A munkaközvetítőben – a köpködőben – sodródtak egymás mellé talán két héttel előbb, s pár nap után, maguk se tudták, hogyan, miért, közös volt úgyszólván minden gondolatuk, minden érzésük, s közös volt kiváltképp az életüket fojtogató reménytelenség. Gál volt a fiatalabb, alig múlt harminc, Benkő már túljárt a negyvenen, Gált egy faárugyárból, Benkőt a szíjgyártó szakmából lökte utcára az agóniával küszködő kor. A bajokat mintha Gál viselte volna könnyebben, igyekezett külön-külön megélni a perceket, az órákat, ritkán tekintett hátra, előre még annyiszor se. Keresgélni kell – szokta mondogatni – hol hagyott egy lyukat az ács…

Akkor már harmadszor húzták meg magukat éjszakára a téren, a kiskörben; régen a seholba veszett az utolsó ágybérlet emléke is, és csak ritkán fértek be a székesfőváros átmenetinek szemérmesedett, hydroxigénszagú nyomorszállására.

Kettéváltak, lassan, óvatosan. Benkő a vállát, a mellét csapdosta, Gál a kamáslijával bajlódott. Szemetes kosárból halászta ki a vásott, egérszürke holmit. Nappal szabályosan a bokáján viselte, este meg a cipője talpára húzta, ahol több volt a lyuk, mint a talp.

– Így ni – mondta, s összeütögette a lábait. – így elegáns.

Ezután a nyakát tette szabaddá, kicibálta agyonkorpásodott gallérja mögül a négyrét hajtogatott Friss Újságot, bele is olvasott mindjárt.

– Ülésezik a Tisztelt Ház-könyökölte oldalba Benkőt.-Hallod? Ülésezik. Most már jó világ lesz… Hát ez? Zsebtolvaj akadt horogra az Ügetőn. Az elemeit pénztárcában tizenkét fillér volt… Marha jószág! Miért nem a Tisztelt Házban zsebeskedett? Az uraknál nem tizenkét fillért talált volna. Na, és a minisztereknél? Még a tárcanélkülieknél is… Na ne! Hallottál már ilyet? A Négus elmenekült. Hát van egy ilyen Négusnak esze? Elpucolni egy olyan jó meleg országból…

– Most majd a Mussolini melegszik ott – mondta Benkő. – Pedig Rómában se fagyoskodna…

Egyszerre, mintha jelt kaptak volna, felugrottak, hányták ide-oda karjukat lábukat perdültek, ugrottak, akár két lerongyolódott sámán, akik rég a semmibe enyészett népükre kérik titokzatos hatalmak jóindulatát; a dobok hangját a távolabb bontakozó forgalom lüktetése pótolta.

– Ez jó volt – mondta Benkő, ahogy megcsendesedtek. – Mindig mondta a tornatanár az iskolában: magyar fiúk, a belső meleget nem helyettesíti semmi. Na, ugye! Egészen kimelegedtem…

– Elmehet a te tornatanárod – morgott Gál. – Hacsak nem egy kis pálinkát gondolt. Az tud belülről fűteni…

Markéknyi cigarettavéget szedett elő a kabátja zsebéből, túrkált, válogatott, végül egy majdnem fél Memphist nyomott a szája sarkába.

– Ez jó fajta – mondta a gyufa lángja mögül. – A hülznis, az tré. Azt úgy végigszíjják a smucigok, nem érdemes lehajolni érte… – Felhőnyi füstgomolyt eresztett a feje fölé. – A Symphonia is jó. A Mirjam… A múltkor találtam egy Darlingot. Fél centi ha hiányzott belőle. Kék Darling! Ha megütöm a főnyereményt reggel Kék Darlinggal kezdek, este pirossal bújok ágyba…

– Na, és a Levente?

– Levente! Mire az a földre kerül… Jön az illetőnek a villamos, jön a babája, akármi, nem dobná el az istennek se, nem. Kinyomkodja a parazsát, elteszi, utóbb előveszi, meggyújtja, szívja, szívja, á…

– Hát ez fatális! – vélte Benkő. – A Levente nem a szegény emberek cigarettája, merthogy a szegény emberek cigarettája…

Gál mondani akart valamit vagy csak bólogatni – akkor meglátott a jávorfán egy csüngő feketerigót.

– Egy madár… volt. Pedig milyen ruhája van…

Benkő csak egy pillantást vetett oda.

– Madár… Rigó, ha igaz… Most mondjam azt, hogy neki már jó!? Se gondja, se baja… Nem gyilkolja a szégyen. Hogy ember létére ráirigykedik egy döglött madárra…

Még mindig nem volt világos, nem moccant a merev félhomály, úgy tetszett, soha nem megy arrébb, s nem lehet majd tudni, mikor volt reggel, lesz-e reggel vagy önmagába akaszkodva jön megint az éjszaka…

Gál a szomszédos pad felé billentette a fejét.

Nézd csak, a tróger. Volt pofája idejönni. – Gyűlölködés, maró harag háborgott a hangjában, mintha a magáét, a legsajátabb tulajdonát érte volna méltatlan sérelem. – És hogy eltehénkedett…

– El – mondta Benkő. Ó már többször is odalesett, s tudta, az a férfi a padon nem eltehénkedett, nem kényelmét lelte az arasznyi falapon, alighanem holtában dőlt el, vagy talán eldőlt előbb, s úgy nyert rajta hatalmat a pusztulás. A szeme nyitva, egyik karja a dereka alá csavarodott, a másik lelóg egészen a földik, markolja a piszkos murvát, úgy tűnik, utolsó ijedtségében meg akarta dobálni jégdárdával döfölő gyilkosát. A szája félig nyitva, a nyelve kitüremkedett; nem ember az már, csak valami, valamilyen dolog, tárgy, keményre fagyva; ha leesne arról a padról, bizonyára apró darabokra törne.

Gál nagyot nyelt.

– Te is., te is azt hiszed? Nézd csak! Éppen olyan…

– Én is azt hiszem… Mikor jöhetett? Nem vettem észre…

– Én hallottam valamit. – Gál a szája szélét harapdálta, tűnődött. Mi akkor már összefészkelődtünk, nem akartam izegni-mozogni, valaki, hát valaki. Legyen magának…

– Magának volt – mondta Benkő. – Éppen az lett a baja…. Pedig ide jöhetett volna éppen. Hárman bújunk össze, és akkor most…

– Te idevetted volna?

– Ide. Kis szerencsével még ki is melegszünk. Annyira, hogy lerúgtuk volna a takarónkat…

– Elképzelem:.. – Vékony, töredezett nevetés göcögött Gál torkában. – Ahogy lerúgjuk magunkról egymást… Na, de – váltott sziszegőre-, milyen alapon jött volna ide? Amit teveled csinált! Az maga a bún! És akkor jöjjön ide…

– Nem biztos, hogy az a legnagyobb – morgott Benkő. – Nem is az ő bűne…

– Hát kié? Nem kitúrt az állásodból? Tőled tudom. Talán nem őmiatta kerültél ide? Beállított hozzátok a műhelybe, illette magát, hogy ő ilyen meg olyan jajdejó szíjgyártó, sorolta a mestereit…

– Így csinálja mindenki. Dolgozni akart. Éhes volt. Fizetni kellett az albérletet… Fatális…

– De milyen áron! A más szájából lopja ki a falatot?

– Tényleg nagyon értette a szakmát. Azért ez is valami…

– Mondjuk, amennyire te… Nem ez volt a főpiszkosság. Hanem hogy beállt a te pénzednek a feléért.

– Mégis idekerült. Bukott a kócos, segéd urak, ott az utca. Ha nem neki, akkor nekem. Véletlen. A biztos csak az, hogy itt találkozunk. Előbb vagy utóbb… Fatális…

– Fatális, fatális! – legyintett Gál. – Mindig ezzel jössz! Látod, ez a mi bajunk. Ez a nagy megbocsátás. Büntetni nem tudunk, akkor bocsássunk meg. Mindent, mindenkinek.

– Tudunk mi büntetni is – mondta Benkő. – Főleg sajátmagunkat….

Gál a homlokát dögönyözte az öklével, az elhangzottakat akarta volna a helyükre rendezni, azt is, amit ő maga mondott, meg amit Benkő susogott maga elé…

– Nem furcsa? – szólalt meg sokára Benkő. – A nevét nem is tudom. Persze mindegy. Ha, mondjuk, úgy fordul a kerék és nem áll be a helyemre, most én fekhetnék ott. Te meg ővele

beszélgetnél. Rólam. És 6 is mondhatna ám… és a te szemedben én lennék a tróger. Vagy rosszabb…

– Beszélsz összevissza!

– Talán nem… Mert jól van, én őmiatta. Hát te? A többiek?

– Nehogy már azt süsd ki nekem, hogy te vagy az oka! Vagy én. Szentbeszéd! Hogy segíts magadon, isten is megsegít. De mi az, hogy magad? Ki az a magad? Merre az a segítség? És hol az az isten, aki majd beszáll neked? Segíteni… Eredj már!

– Sokat lehetne erről beszélni – dünnyögte Benkő. – Kellene is…

Gál megint előmarkolta a csikkjeit, összemorzsolt hármat-négyet, papírt hasított a Friss Újságból, és lassan, vigyázva, többször újrakezdve cigarettát csavart magának.

– Látod – mondta, füsttől fulladozó hangon –, én pontosan tudom, kinek köszönhetem, hogy most itt vagyok. A rendőröknek. Hogy dögöljenek meg! Már azokra se lehet számítani… Tavaly, olyan december közepette lehetett, harapott már a tél, úgy tettem, mintha ki akarnék rámolni egy trafikos bódét. Benyúlok, elmarkolom a hadiözvegy nyakát, persze épp csak, nem akartam három, három és fél hónapnál többet összeérdemelni direkt hagytam, sikoltozzon, egy törvényesen védett állampolgár elfut a rendőrért, az jön is, kard, gumibot, összejött a dolog, kaptam három és fél hónapot, kerek annyit… Nem mondom, nem gyöngyélet, de priccsen fekszel, a fejed fölött tető, és kerül valami abrak is a csajkába… Ha belegondolsz, mi van kint, szerencsefiának érzed magad…

– Szerencsefia – mormogott Benkő. – Ilyen az, ha mi vagyunk a szerencse fiai…

– Mire a tavasz átmelegszik – folytatta a magáét Gál –, kiköp a siti, éljen a szabadság!… Most három hete, hogy olyan hirtelen beállított a hideg, gondoltam, megint elkonzerválom magamat. Kéne, mondjuk, négy hónap. Kerestem egy táblát, zománc, rajta a szentkorona, angyalok, egyiknek bajuszt rajzolt valaki, az most engem nem érdekel, elkezdtem leköpködni. A koronát. Mondogattam is ezt, azt. Nézők voltak, de futni egyiknek se kellett, éppen jött két emeletes paraszt, kard ki, álljak a lovak elé, irány a kapitányság, szökési kísérlet előírásosan megtorolnak. Marha lettem volna szökni!… Na, és mi lett? Bekormányoztak a kapitányságra, jelentés a főparasztnak, én már akarom kiszedni a fűzőt a cipőmből, erre az a főrohadék elkezd vigyorogni, jó lenne, azt mondja, jó lenne kitelelni az államkincstár költségére, hát rosszul spekuláltál mocskos proli, gazda nélkül számítottál, itt van, ez a tied. Tíz, tizenkét pofon? Nem számoltam. Ahány zsernyák ott volt, mind kipróbálta rajtam a tudományát… Aztán mehettem…

Gál elhallgatott. Hallgatott Benkő is. Mit tehetett volna hozzá? Gál újragyújtotta a cigarettáját, s szipákolt, elégedetten, mint akit az elmondott szavak mágikus hatalma megszabadított gondtól is, bajtól is…

Benkő a nyakát nyújtogatta, szerette volna meglátni az OTI-torony óráját. – Mennyi lehet az idő?

– Nem az, hogy mennyi – mondta Gál. – hanem, hogy milyen. Fél órával több, eggyel kevesebb, nem mindegy? Hanem milyen? Hány fok? Majd megnézzük a patika előtt a hőmérőt…

Halk, bátortalan susogás kelt a bokrok sűrűjében, roppant valami, egy ág vagy hideg-zsugorította rög omlott széjjel – aztán csönd lett újra, úgy látszott, a tér csak nem akarja útjára engedni az éjszakát, komoran őrizte a maga határait, a veréb is csak ült a platánfa ágán, már nem akart perbeszálni a nyugalom bolygatóival.

– Te – bökött Gál a másik pad felé. – Azért csak meg kéne nézni.

– Minek? nem szorul az már miránk…

– Ő nem – mondta minden szót megrágva Gál. – De mi például… Esetleg… tudomisén…

– Nocsak! – Benkő a szót kereste, s amikor rátalált, majd' elnevette magát. – Raboljuk ki?

– Nem, azt nem! Legyen nála pénz, ilyesmi… á, leégne a kezem. De ha van cigarettája. Azért kár lenne. Te nem dohányzol, én igen, nekem eggyel több a hóhérom… A faterom is mesélte, hogy odakint a fronton…

– Most itt van a front – vágott közbe Benkö. – Az meg ott egy szabályos hősi halott…

Odamentek. Nézegették, vizsgálgatták, s meg is nyugodtak valamennyire: jól (télték, már órákkal előbb bennefulladt az utolsó lélegzet. Nem volt rajta élő sémi, csak a fölötte révedező savanykás, áporodott testszag.

– Hallottam olyasmit – mondta Benkő –, hogy-a megfagyás a legkegyelmesebb halál. Az ember fázik, fázik, és amikor már nem bír jobban fázni, belemelegedik a jó semmibe…

– Lehet, hogy majd kipróbáljuk mink is… Megnézed, mi van nála?

– Te vagy a dohányos…

Gál előbb a csupafolt, elkoszlott kabát zsebében turkált, aztán a nadrágzsebekben, közben oda-odaugrott a szeme az egykedvűen álldogáló Benkőre, mintha egyetértést, bíztatást várna tőle. Cigarettát nem talált pénzt se, hanem a kabát belső zsebéből ökölnyi, szikkadt községi kenyeret húzott elő.

– Na, ugye! Egy kis táplálék! Ezt legalább megörököljük tőle… Kéred a felét?

– Most éppen nem vagyok éhes…

Mozdult valami a jávorfa alatt: csonttá soványult kutya bújt ki a homály oltalmából. Vedlett szőre még emlékeztetett valamikori tarkaságára, süppedt horpasza rángott, a félelemmel viaskodó remény nógatta kurta lábait. Megállt Gál előtt, ráemelte ragacsos szemét, a farka hűlt kérdőjelként görbült a háta fölé.

– Nem osztozunk – tudatta vele Gál és feléje rúgott. Az állat kivicsorította a fogait, mordult, de nem ment odébb, nézte a kenyeret.

– Add oda neki – mondta Benkő. – Jobban járunk, ha odaadod…

A kutya sokáig nem mert mozdulni, csapdát gyanított, aztán fölkapta a lábához vetett kenyeret, befutott vele a bokrok közé. Nem rágódott rajta, egyszerre erőltette le a torkán, nyögött hozzá, s hogy legyűrte, félremeredt fejjel lesett a két emberre.

– Oda az örökségünk – sziszegett Gál.

– Ebek harmincadján – tette hozzá Benkő. – Éppen oda való. Fatális. Jókora, töredezett kavicsot vett föl a halott keze mellől, s hirtelen lendülettel a kutyához vágta. Az visítva, nyikáncsolva ugrott neki a bokornak, el is tűnt mindjárt, csak az ágak csapódása jelezte menekülése útját.

– Ezt most miért csináltad? – kérdezte Gál?

– El akartam venni a kedvét. Az evéstől…

– De hát odaadtuk neki a kenyeret.

– Oda. És? Jóllakott vele? És ha enne még?

Gál a halottra meredt.

– Megenné?

– Volt már ilyen a világban. Nem a kutya tehetne róla…

– Nézd csak! – mondta Gál. – Ennek sálja van. Most veszem észre. Micsoda sál! Kötött… Mit gondolsz, lopta?

– És ha lopta?

– Mondjuk rá, hogy lopta – buzgólkodott Gál. – Nem szólhat senki egy szót se.

Nyújtotta a puha, bolyhos tapintású holmit Benkő felé.

– Nem? Akkor nekem… Valaki úgyis…

– Most aztán gyerünk innen – mondta Benkő. – Mindjárt jön a gázlámpás, észreveszi…

– Aha. ő egy hatósági közeg. Mindjárt adja a drótot a többi közegnek…

– Meg nem lepődnek, az biztos – mondta Benkő. – Meglehet, hogy találnak még egyet- kettőt itt a téren. És máshol… írnak jegyzőkönyvet egy papír, és kész… De azért minket ne találjanak itt…

Átmentek a tér másik oldalára. Csak maguk elé néztek, nem akartak látni semmit – a szemük a lábuk előtt tapogatott, kerülgették a szanaszét lapuló fagyott tócsákat.

A legszélső padra telepedtek, szemközt a Róm. Kath. Leányiskola ormótlan, sárga tömbjével. Az épület kockaablakai hályogos szemekként meredtek rájuk, előtte karcosan köhécselő asszony sercegtette nyírfaseprőjét a járdán.

Gál megint cigarettát gyártott, nagyokat szívott belőle, s közben taktusra ütögette egymáshoz kamáslival ékeskedő bokáit.

– Kinézhetnénk a piacra – mondta. – Hátha keccsölhetünk…

– Nézzünk ki – hagyta rá Benkő. A hangjában csak beleegyezés volt más nem.

– Ha leesne például ötven fillér, elmehetnénk a fürdőbe. Ránk fér. Még majd albérlőink lesznek, akkor aztán feszt vakarózhatunk… A köpködőbe ráérünk beülni. Ott most legalább olyan hideg van, mint itt. Majd ha belehelik… Nem maradunk le semmiről. Hány beolvasás volt például tegnap? Egy… Annak a főpincérnek a lapját vették be. Megnézném, ahogy a dögöket bontogatja a bélgyárban.

Hallgattak. Benkő meg-megsajduló szemfogát recsegtette a körmével, aggódott miatta, Gál a cigarettájával hadakozott. A város már teljes életét élte, a térről is távozni készült a sötét, a tehetetlenül lógó felhők füstszínű lebenyei fölött sejlettek a Nap merev körvonalai.

Gál eldobta a cigaretta maradékát, sóhajtott utána.

– Már akartam kérdezni, mit jössz folyton azzal, hogy te tehetsz… mit tudom én, a magad bajáról, az én bajomról, a… – Elhallgatott, tétova mozdulattal intett arrafelé, ahonnan jöttek, ahol talán jegyzőkönyveznek már a közegek… – az ő bajáról, még a kutyáéról is. Hogy érted ezt? Marhaság, azt hiszem… Csak úgy mondod, igaz?

– Csak úgy… – Benkő félszájjal hideg levegőt szívott bizsergő fogára. – Hallottad már azt, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa?

– Már megint egy szentbeszéd! – kiáltott Gál és igyekezett üdvözült pofát vágni. – Mondd mégegyszer! Mondd, és zofort rohanok a templomba és meggyónok… Hogy is van? Mindenki kovács? A maga szerencséjének?

– Annak – mondta Benkő. – Tudod, egyszer én is voltam kovács. Tizenkilencben. Akkor beálltam katonának…

– Katonának? A vörösökhöz?

– Azokhoz… Egyenruha, puska, ami csak kellett. Meg az a sok minden, ami fénylett az ember fejében. Fénylett! Reménység, igazság, munka, megélhetés. Emberi élet… Aztán hagytuk magunkat megverni…

– Hagytátok! Amennyire én tudom, a románok nem kérdezték, hagyjátok vagy nem hagyjátok.

Hát persze. Én is így gondolkodtam. Mások is. Fatális… Odahagytam a helyemet, ha egyszer nem, hát nem… Szolnok környékén valami tanyán elkunyeráltam egy rossz nadrágot, egy csuparongy mellényt, egy hét alatt lopakodtam föl Pestre. Ruhámat fegyveremet elástam egy vadkörtefa tövébe. Jó mélyre… Attól fogva írogatom a leltárt. Hogy mi került a föld alá annak a vadkörtefának a tövében. Akkor az egyenruha. A puska. Derékszíj, tölténytáska, a táskában három tár. Egy kézigránát. Akkor… És azóta? Hosszú sor, de nagyon hosszú sor! Minden, ami voltam. Ami lehettem volna. Ami lehetett volna ez a ránk fagyott világ…