Milyen kicsi a világ: kiderült, hogy az egyik olasz költőbarátom igen jó barátja volt másik olasz költőbarátomnak… Pedig legalább ezer kilométernyire voltak egymástól. A szicíliai Rolando Certa – aki egyébként itt, Budapesten halt meg hat évvel ezelőtt-már 1962-ben egyengette fiatalabb költőtársa, az akkor huszonhét esztendős, római illetőségű Franco Ferrara útját. Az értékes emberek megtalálják egymást. Certa szerint Ferrara – aki akkoriban fejezte be politológiai és társadalomtudományi tanulmányait a római egyetemen – Dino Campanát idézi eszünkbe, elsősorban úgy, mint tökéletes ellentétét: Campana szidalmazott, átkozódott, kikelt minden ellen a divatok összezavaró és eredetieskedő kavargásában, míg Ferrara ünnepel, ujjong, magasztalja az életet.
Azóta Ferrara tónusa is sokat sötétült, de el is mélyült egyben. A hajdani heves fiatalember, aki egykor festészettel, építészettel, lakberendezéssel és reklámgrafikával is próbálkozott, az idők folyamán egyre inkább csak költő lett, rohamosan növekedve az időben. „Civilben” ma hírneves régészprofesszor is, ám elsősorban a kortárs olasz líra egyik kiemelkedő képviselője. Huszonhárom verseskötete közül az Imzad magyarul is megjelent 1990-ben. Az „imzad” tuareg szó, egy bizonyos népi hangszert jelöl, amely nem más, mintegy bőrhegedű, egyetlen húrral. Ferrara műve pedig nem más, mint egy hatalmas ívű, gyönyörű dallam, amely ennek a bőrhegedűnek az egyetlen húrjáról sír fel és a sívó homokvilágból vágyódva nyújtózik a távoli kedves felé. Az Afrika-kutató költőnek talán ez a legszebb műve.
Ferrara úgy modern, hogy közben egy pillanatig sem feledkezik meg érzelmesnek és indulatosnak lenni. Embereknek ír tehát – nemcsak a szakmának…
(Részlet)
:újraolvastam hímes szavaid egy
pálmalevél arany napfordulóján
szeretném hogyha ajkam
hajadat harmatként inná magába.
Ne mondd hogy félsz sötétben
csillagnak próbatét a gyászos éjjel elnézve téged
a nap önlényegét megszégyeníti
s minden isten szemedben tükröződne hogy ismerjen magára
Történik valami nemsokára (s el kell utaznunk innen).
Majd akkor érünk partot mikor minden
díjtalan és könnyen elérhető lesz
s oázis virul ki a sivatagban vagy erdő belsejében.
(Részlet)
Mennydörgő madárdal muzsikált minékünk
Figyeltük a villám-szántotta barázdák
feszes húrjait a gyöngykagyló-egekben
küzdve aszály ellen
S – mint ki homlokára pírt lop ősatyáknak
kő-kör közepében hagyva jó reményét
tartós különbékét kötöttünk a kínnal
hogy húsunk beteljen
Emlékezetünknek széljárása hozta
minden nyelv zenéjét
Emlékezetünknek mosolya idézte
értő mosolyát a homoknak amelyet
idő porhanyított
Emlékezetünknek neve hívta létre
emlékteleneknek nevét akik régen
elsirattak és megmosolyogtak mindent
Valaha fent voltunk
emlékezet s álom csönd-magaslatán hol
útrakeltünk hajdan
a fényért mi átsüt idők függönyén is valamint
a lelkünk izzó parazsáért amely nem csupán a
tükröt fényesíti ragyogást növelve
Nem ismeri álmunk idejét halálnak
Születés idejét ismeri csupán csak
Álmunk tudja jól a tartamát a csillám
átváltozásának sugárzuhatagban
s tudja jól a világ súlyát is a dalban
(Részlet)
Most csend övez, némaság koszorúja,
és a kő, melybe neved belevéstem:
édességedtől olvad.
Hajadból szőtt muzulmán köntösömben
bújok az éj kenguru-erszényébe.
Álmok szextánsán felejtem kezecskéd
de még szeretném lelkemet kitárni
legfőbb fennsíkján önvonulatának
s szólni hozzád szelekre felfeszített
szívemben rejlő szétgurult szavakkal.
Szavakkal, melyek Ghana arányánál
tisztábbak, izzóbbak Houssá rezénél
s ősibbek, mint kanemi elefántcsont.
Szavakkal, melyek nem dicsérni téged,
de elmerülni vágynak szép szemednek
kék lagúnájában, szolgálatodra.
Szavakkal, melyektől kutak fakadnak
eltikkadt karavánok
örömére,
holdak gyúlnak
s márga, homokkő, jáspis
sorjázik a sivatag csont-csapásán.
Szavakkal, melyek minden kivetettség
lényegéből fogannak őrhelyünkön,
mintáz idők méhében szent ereklyék,
s miket begyűjt csillagszele Agolnak,
Mizarnak, Acamernek,
vénám medréből hullámzón kicsapva.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Márciusi számunk képeinek alkotója, a japán Tszunemisza Kimura, fotómontázs-művész, aki nyugtalanító gondolattársításaival hónapról-hónapra meglepi híveit és ellenségeit. Kimura a lézersebészek tizedmilliméteres pontosságával illeszti egymásba szürreális fotókompozícióinak alkatrészeit. Igazi megszállott alkotó, aki nem ismer elvarratlan képzőművészeti struktúrákat. Fantáziaképeinek léptékrendszere arról tanúskodik, hogy sokat tanult Rodcsenkótól és Liszickijtől, a hajdani orosz avantgarde éllovasaitól. Ők egy megálmodott új létforma eszményi összemontírozásán fáradoztak, Kimura viszont már egy bomló posztmodern civilizáció kulisszái között kutakodik. Nála is – akárcsak a középkor válságokkal küszködő látnokainál – meghökkentően keveredik a látható és a metafizikai valóság. Képein időben-térben távoli kultúrák kerülnek hagy- mázos kapcsolatba egymással. A néző kényelmetlenül feszengve illeszkedik e víziórendszerbe, mert Kimura szemszögéből nézve úgy érezzük, hogy egy agonizáló földi világ tekint vissza hajdani önmagára.
Valóban ütött a Végső Visszaszámlálás órája? Vagy Kimura mögött már készülődik egy újabb japán művész, aki a zavaros szennyáradat utáni életről álmodik?
Egy Új Korszakról, amelyben halkan, szemérmesen ránk köszönt a több csend, a mélyebb gondolkodás, a valódi szeretet és az igazi megértés.
Létezik ilyen világ?
Különös, de mostanában a származásom foglalkoztat. No nem a közvetlen, inkább úgy az ezer emberöltőnyivel ezelőtti. Kínos érzés, de a tudománnyal együtt sűrű ködben botorkálunk. Mindketten feltételezünk, képzeletünk csápjaival próbáljuk letapogatni a bizonytalan eredetet. Itt van például a vox humana, az emberi hang, illetőleg az ezen alapuló emberi szó, kifejezés kérdése. Elképzelni sem tudom, hogy a Homo Neanderthalensis hogyan beszélt. Makogott- e, vagy mély torokhangon, heves ökölrázás mellett hörögte ki akaratát, vagy fejezte ki indulatát? Milyen szókincse lehetett a Homo sapiensnek, mondjuk a crô-magnoni embernek úgy 30-35 ezer évvel ezelőtt? Káromkodott-e, amikor az ősmedvével bírókra kelt, s félelemtől nedves tenyerével tapogatta szíve tájékát, ahová a bordák közé szándékozta szúrni élesre pattintott kőkését? Nyilván vicsorított, miképpen vicsorított a közdelem hevében a fenevad is. Szemeik szikráztak, szívük vadul kalapált. De mit mondhatott ilyenkor az ősember? Vagy mikor kezdett el beszélni, emberi szavakat használni tűzre, primitív szerszámaira, égzengésre, hitvesére, gyermekére? Mikor és mitől vált dallamossá beszéde? Olyanná, hogy elviselhető legyen a fül számára? Egyáltalán, mikor mondhatta ki először, hogy „szeretlek”, „te az enyém vagy és én meghalnék érted”? Vagyis a legősibb ösztöneinek, érzelmeinek mikor adott hangot? Mikor mondhatta ki legelőször, hogy „félek”, félek a haláltól, a villámcsapástól, a körülöttem ólálkodó vadállatoktól.
Hát így vagyok őseimmel. Aztán úgy vélem, akkor kezdődött emberi mivoltjuk, amikor szavaik mögött először csillant meg az értelem, amikor érzelmeik elviselhető hangot kaptak, amikor a te és én, én és te viszonyát ki tudták fejezni. De mikor és hogyan mehetett ez végbe? Évezredek homálya fedi a vox humana fejlődését. Aztán tűnődhetünk azon, hogy egy-egy barlang közössége, vagy cölöptelepülés társadalma hogyan örökítette át nemzedékről nemzedékre szókincse varázsát, s hogyan jutott el a szó fájdalmas útján a soknyelvűséghez. Milyen mitikus mélységekbe kellene hatolnunk, hogy nyomokat leljünk a nyelvmegoszlás bonyolult folyamatához. Mert bizonyára másként köszöntötte ősöm a felkelő Napot – miközben csontjait ropogtatva kilépett a nyirkos, füstös barlangból Crô-Magnonban, és másként az Eufrátész partján. És talán érthették is egymást az egy vidéken vadászók, és közösen csaptak le az ősbölényre, ősmedvére.
Tűnődöm azon is, mikorra esik az a felemelő pillanat, amikor utánozni kezdte a madarakat, és fütyülésbe fogott? Ha már repülésben nem kelhetett versenyre a madarakkal, megelégedett azzal, hogy hangjukat sajátította el. Nem lehetett könnyű dolga behatolni a madarak világába. Tolvajnyelv volt az, és csak az azonos fajtájúak értették egymást. Betolakodni ebbe a világba különös, de felemelő vállalkozás volt. De mikor? Az azonban úgy áll képzeletemben, hogy őseim a madárvilágtól kölcsönözték a melódiát, a dallamot. Nincs kizárva, hogy értettek a sakálok és a hiénák nyelvén is, ám örökségül mégis a madarak dallamvilágát hagyták rám. Úgy tűnik számomra, hogy amikortól fütyülni tudott az ember, már énekszó is vidította a törzsek sivár életét.
Az is bizonyosnak látszik, hogy a szavak, kifejezések és azok dallama, melódiája árnyalta az ember érzelemvilágát. Ettől kezdve – de mikortól?! – már ténylegesen ember lehetett ősöm, kultúráltan, összefüggően beszélt, és hangsúlyozással tagolta mondanivalóját. S innen csupán egy lépés választotta el a világ legnagyobb felfedezésétől, az írástól. írás- tudományának kezdetét már nagyjából meg is tudjuk határozni. Alig 6-7 ezer esztendővel ezelőtt kezdődött. S mintha közöm lenne hozzá, mondom, hogy az első írásjelekkel köszöntöttük a történelem, de az emberi magasabbrendű kultúra hajnalán. Persze, ezek az első, kezdetleges botladozások, rovások és képjelek nem vethetők össze Hammurabi törvénykönyvével, vagy Dávid király zsoltáraival, sem Homérosz Iliászával, Vergilius AeneiséveI, Dante Divinájával, vagy Goethe lírájával. Ám egyre áradóbb, csillogóbb, fényesebb lett a szó, a gondolat, amely napvilágra torta lélek börtönéből. Utat vágott magának, és behatolt a másik ember szívébe. Végül is a szavakkal győztük le a madárvilágot, a szavakhoz aggatott szárnyakkal betörtünk az egek birodalmába is. Persze, hogy közben sárba tapostuk, töviskoronával láttuk el a szavakat, sőt nem egyszer megfeszítettük. De a szavak, mint Krisztus, harmadnapra mindig feltámadtak. A szavak sorsa mindenkor halálmenet volt. Ezt tudtuk. Mint a lopakodó rakéta, titokban settenkedett a vox humana egyik szívből a másikba. Millió metamorfózison keresztül, hogy eljusson az igazság, a szépség, a jó, az emberi innen oda, onnan ide.
Tűnődöm, azon, mikor volt legnagyobb szükség a vox humanára. Nyilván akkor, amikor az ember kilátástalannak látta sorsát, amikor vész és háború csapásai alatt nyögődözött, amikor a lenni vagy nem lenni kérdése elé állították, amikor a szegénység és létbizonytalanság áradatában fulladozott. Ilyenkor kellett igazán a vigasz, a megértés.
az együttérzés szava, a vox humana, ez az iszonytatóan megtaposott, arcul csapott szó, hogy az emberi nyomorúságon átsegítse a vergődőket. Ez adott mindenkor reménységet a túlélésre. Ezért volt vox humana a Názáreti rabbi szava, amely kétezer év óta vigasztal és erőt ad. S ezért tekinthetünk bizalommal a prófétákra, mert náluk is megcsillan valami a vigaszból és a reménységből.
Egy pillanatra azonban megtorpanok. Ezer esztendők óta számolunk a vox humánéval. Ezer esztendők óta tanítanak próféták és krisztusok, írók és költők a vox humánára. És szemembe kacagnak az eltorzult szavak, napjaink korbácsos, ólomfütykösú szavai. Mivé lettek az igék, a balzsamot permetező jó szavak? Mintha a barlang nyílásában lihegnénk és hörögnénk, hogy elűzzük a reánk leselkedő gonoszt. Sokezer éves kultúránkat egyetlen tál szappanos vízzel lemostuk, és újra vicsorítunk, tapogatjuk az ellenfél szívét, hogy késünket – legalább a szavak tőrét – mélyen megforgassuk benne. Döbbenten kérdem: mivé tettük az emberiség legszebb, legfényesebb felismerését, a kiejtett vagy leírt szót?
Templomom orgonájának van egy sípsora. A regiszterére az van írva: Vox humana-emberi hang. Lehet, hogy sokáig csak az orgona hangjában kereshetem a vox humanát! Vagy tán közel az idő, amikor a szó és betű felavatott papjai újra ízlelgetni kezdik ezt az elfelejtett hangulatot, és újra regisztrálják kifejezéseiket és mondanivalójukat?
Reménykedem abban – miközben őseimre gondolok –, hogy nemcsak a templomok privilégiuma lesz a vox humana.
Peter Glotz 1939-ben született a csehországi Chebben (Eger). Münchenben, Bécsben folytatott sajtótörténeti, germanisztikai és szociológiai stúdiumokat. Münchenben az egyetemen oktatott; 1976-77-ben az NSZK oktatás- és tudományügyi minisztere volt; 1981-ig ugyanezt a tisztet töltötte be szenátorként Nyugat-Berlinben. A Német Szociáldemokrata Párt vezető grémiumainak tagja, a párt egyik teoretikusának számít. Több műve közül kiemelhető: Der Weg der Sozialdemokratie (A szociáldemokrácia útja), 1975.; Manifest für eine neue europäische Linke (Kiáltvány egy új európai baloldalért), 1985. Peter Glotz jelen számunkban közölt cikke a Die Linke nach dem Sieg des Westens (A baloldal a Nyugat győzelme után, Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart, 1991) című könyve egyik fejezete, amely a Die Zeit 1992. április 17-i számában jelent meg Die Sieger in der Zwickmühle címmel.
A Nyugat győzött – a siker általa adott modellje azonban nem nyújt patent megoldásokat a jövőre. „Isten kegyelméből Amerika megnyerte a hidegháborút” – mondotta Bush elnök 1992-ben a nemzethez intézett üzenetében, majd így folytatta: „A két, felfegyverzett táborra osztott világ most elismeri az egyetlen kiemelkedő hatalmat, az Amerikai Egyesült Államokat. A világ félelem nélkül tekint Amerikára, mert hisz hatalmunkban – s a világnak igaza van ebben.” Nos, lehet, hogy így van.
Csakhogy a katonai mérlegkészítés mögött más problémák is meghúzódnak. Az Egyesült Államokat növekvő eladósodás szorongatja, a világpiaci újrafelosztásban veszteségek érik; itt is, ott is romlik az ország infrastruktúrája; ennek ellenére a nyugati világ legerősebb hatalma, azé a világé, amely többrétű strukturális dilemmában leledzik. Nem óhajtok oly ízléstelen lenni, hogy – mint az már annyiszor megtörtént – én is megjósoljam a kapitalizmus újabb „nagy válságát”. De mégis azt tanácsolnám a baloldalnak: vizsgálja felül eszköztárát, és ne vesse el azt.
Szó sincs arról, mintha a Kelet a modellváltással, az alkalmazkodás némely krízisén átesve, egyből virágzó kapitalista tájjá változna. Az Egyesült Nemzeteknek a nyolcvanas évek elejétől nagy propaganda-hadjárattal beharangozott segélyprogramjai a Dél sorsán mit sem javítottak, e népek helyzete lényegében még reménytelenebbé vált. Az ökológiai válságról már vagy két évtizede vitázunk, s noha közben kialakult egy új, hiteles tudományág, a „környezet-gazdaságtan”, ennek ellenére nem sikerült a gazdaságról folytatott gondolkodásunkba belevinni, elfogadtatni azt a felismerést (a gyakorlati tettekről nem is szólva), hogy a különböző energiaforrások végesek.
A mikroelektronikában végbement forradalom a racionalizálás és automatizálás teljesen újszerű termelőerőivel szembesít bennünket; olyanannyira, hogy ezekkel szinte nem is tudunk még mit kezdeni; a bankszakma elemzői is különös, archaikus nyelvre váltanak át, ha ez a téma szóba kerül. Egyikük nemrégiben az USA gazdaságának állapotáról szólva, ilyesmiket írt a Die Zeit-ban; „A kapitalizmust elszabadították láncairól, s az most megtámadta önmagát”.
Mindenekelőtt: a gazdaság radikális módon nemzetközi dimenziókba lépett át, a politika azonban minden abbeli igyekezetével, hogy kilépjen a nemzetállami keretekből, mindeddig csődöt mondott. Mindezt figyelembe véve, abszurd dolog lenne, ha az európai baloldal hagyná magát megfertőzni a neoliberális közgazdászok agresszív győzelmi illúzióitól és a kelet-európai politikusok megindítóan naiv reményeitől.
Németország, Németország
Ha a nagypolitikusok Kelet-Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát és a balti államokat illető terveiről hallok, mindig a saját hazám, Németország jut az eszembe, mivel Németország a világ egyik legsikeresebb népgazdaságával rendelkezik. De még maga ez az ország is már egy évtizede a „kétharmad társadalom” mintájára alakul át, azaz olyan dualista struktúrává, ahol az alsó harmad vagy negyed népesség a politikát többé már nem befolyásolja, mivel a politikai elit egymással konkuráló csoportjai már nem merik ennek az alsó rétegnek a problémáit komolyan bevonni a társadalmi vitába. A kérdést, hogy ki nyeri meg a választásokat, a „felső világban” döntik el és nem az alsóban.
Mondjuk csak ki az igazságot: magában a kétségtelenül gazdag, fantasztikus infrastruktúrával ellátott Szövetségi Köztársaságban, ahol a lakosság nyilvánvaló többségének – hozzájuk számítva a közigazgatás és az üzemek törzsállományát is –, gazdaságilag jól megy a sora; nos, még itt is, csaknem hét millió szegény él, ezek jövedelme ötven százalékkal a statisztikai átlagé alatt van. Több mint három millió emberről tudunk, akik szociális segélyre szorulnak, jóllehet a segélyre jogosultaknak csupán 48 százaléka fordul a hatósághoz. A munkanélkülieknek csupán 35 százaléka kap ezen a címen segélyt, a többség már túlságosan hosszú ideje van munka nélkül ahhoz, hogy még jogosult legyen.
Mindez pedig azt jelenti: kiszámítható, hogy mikor tűnik el a mindennapi politikai realitásból ez a vegyes összetételű tömeg: a gyermeküket egyedül nevelő nők, a sokgyermekes családok, a vendégmunkások, a menekültek, a mozgáskorlátozottak, a pszichikailag betegek, hajléktalanok, diákok, kisnyugdíjasok, a régóta munkanélküliek, a rendszeresen részmunkaidőben foglalkoztatottak. Ezek az emberek még feltűnnek a bevásárló központokban; többségük külleme nem üt el az átlagtól, az ember nem tudhatja, hogy aki csak margarint, kenyeret és joghurtot tol a kasszához a bevásárló kosarában, vajon diétázik-e, nehogy elhízzon, vagy pedig nincs elég pénze, hogy rendesen bevásároljon. De a politikai találkozókon, a klubokban és gyűléseken, ott, ahol a döntéseket előkészítik és meghozzák, ott, ahol a többség egy valóban demokratikus folyamatban alakítja a közéletet, a lakosságnak ezzel az alsó negyedével vagy harmadával egyre kevésbé találkozunk.
De ha így áll a dolog a gazdag Németországban, milyen képünk lehet akkor arról a valóságról, amely egy prágai külső negyedben, egy lengyel szénbányavidék iparvárosában, vagy egy román faluban vár ránk. A Világbank, amely igen óvatos intézmény, és antikapitalista mentalitással aligha gyanúsítható, azt prognosztizálta, hogy egyetlen kelet-európai ország sem éri el 2000 előtt az 1989. évi életszínvonalat.
És hogy e társadalmak mindenkori alsó harmada számára mindez mit jelent, azt Németország, Franciaország vagy Hollandia társadalma felső kétharmada perspektívájából nagyon nehezen lehet megítélni. Vajon tudomásul veszik-e a közép- és kelet-európai alsó rétegek, hogy feltehetően egy évtizeden át gyorsuló ütemben süllyed az életszínvonaluk? Vajon megingás nélkül fogják-e követni a demokrácia békét teremtő procedúráit, abban a reményben, hogy majd meglátják a fényt egyszer az alagút végén?
Egész életemben meggyőződéses híve voltam a piacgazdaság szabályozó szerepének. Soha nem hittem a „reális szocializmus” hatékonyságában; ezért nem lepett meg Honecker NDK-jának összeomlása, legfeljebb annak mértéke. De nagy felületességnek tartom, ha nyugaton mostanában elfelejtik, hogy pl. Görögország, az Európai Közösség tagja, egyáltalán nem áll jobban, mint némelyik kelet-európai ország. Felületes az a képzelem, hogy a reálszocialista társadalmak modellváltása gyors prosperitást és sikert ígérő új piacokat garantál.
De ne üljünk fel banalitásoknak. Először is értelmetlen, sőt, erkölcstelen dolog absztrakt módon tagadni a gazdasági önzést. A piac a társadalmi felelősség szétosztásának csodálatos eszköze. Ha a piacot politikai demokráciával kombinálják, kialakul egy olyan készség, amely minden más rendszernél rugalmasabban reagál a kihívásokra. Másrészt viszont – erre tanít bennünket a szociális állam története – a piacgazdaság csak akkor kerül „fölénybe”, ha a politikai intézmény- rendszerben működését szabályozzák.
A győzelmi harsogás mindig veszélyes, a piacgazdasági harsogás is. Nem helyes, ha a gazdasági folyamatok szabályozásának minden „nem piacszerű” formáját gyanakvással szemléljük. Az lenne az ideális, ha egy lehetőleg intelligens, a mindennapi helyzethez illeszkedő összefüggést teremtenénk meg a piac, a demokrácia és a tervezés között és ezt a „rendszert” sikerülne is életben tartani.
Három olyan strukturális dilemmát látok, amelybe a Nyugat most belebonyolódott. Nem állítom azt, hogy feloldhatatlan ellentmondásokról lenne szó, s főleg nem olyanokról, amelyek többé-kevésbé automatikusan összeomláshoz vezetnének. De nem is egyszerűen hibás fejlődésvonalakat látok, amelyeket elvi alapon és egy már ismert eszköz- rendszerrel korrigálni lehet, mint pl. a konjunkturális válságokat. Nem, itt valóságos kutyaszorítóról van szó.
Szakítás az ökológiai tradícióval
Mindig utáltam az apokaliptikus ön- fellármázás tónusát. Mély rokonszenvvel kísérem azoknak a kompetens tudósoknak és szakértőknek a munkásságát, akik globális végkövetkeztetéseiket óvatosan, minden hipotézist mérlegelve, realizálható ellenstratégiákat felmutatva dolgozzák ki. De ma már ők sem képesek megnyugtatni bennünket.
Terjedelmes kormányzati jelentéseket a World Watch Intézet évkönyveit, a Római Club által kibocsátott tanulmányokat, a Brundtland-jelentést gondosan végigolvasva az 1960-ban született filozófus, Vittorio Hösle, aki egy tipikus middle-of-the-road férfiú, arra a következtetésre jut, hogy „a föld türelme a végéhez közeledik”. Következtetése: „Lehet, hogy ezeknek az írásoknak vannak bizonyos hiányosságai, ez szinte elkerülhetetlen a világklíma, a népesség táplálásának alakulása, a természeti környezet megterhelésének bonyolult összefüggései elemzése során, de súlyos tévedés lenne, ha kételkednénk abban az alapvető megállapításukban, hogy a demográfiai fejlődés, az atmoszféra felmelegedése, a mérgező kemikáliák növekvő mértéke a vizekben, a talajerózió, az ózonréteg elvékonyodása, az élelmiszerkészletek csökkenése, az állat- és növényvilág egész sor fajtájának kipusztulása olyan helyzetet fognak teremteni, amely ökológiai katasztrófához vezethet.” Hősiéhez hasonlóan fogalmaz ma gyakorlatilag mindenki, aki komolyan tanulmányozta a rendelkezésre álló szakirodalmat.
A legaggasztóbb azonban tulajdonképpen az a felismerés, hogy nem rendelkezünk olyan politikai rendszerrel, amelyben egy karizmatikusan vezető kormányzat nagy elhatározása segítségével kiszabadulhatnánk a fent vázolt szorítóból. Ez egyrészt amiatt van, mivel a politikai rendszer meghatározott gazdasági rendszert igényel, ha eredményeket akar elérni. Ezenkívül egyetlen, mégoly hatalmas ország politikai és gazdasági elitje sem elegendő egymagában ehhez a feladathoz, sokaknak kellene még csatlakozniuk egymáshoz. S ha még megfeledkeznénk is ezekről a nehézségekről, még akkor is adva vannak a csak igen hosszú időtartam során regenerálódó természet bonyolult összefüggései, és a pénzgazdálkodás dinamikája, amely sokkal rövidebb ciklusokban működik.
Az entrópia törvényét szem előtt tartva, bizonyos, erős leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk: a probléma abban rejlik, hogy a gazdasági növekedés lefojtása, vagy a mennyiségi produkció minőségbe történő átvezetése igen nagy nehézségekbe ütközik, mivelhogy a növekedés korlátozása a modern financiális tőkegazdálkodásban nagyon gyorsan a redukálás általános tendenciájába csaphat át és gazdasági válsághoz vezethet.
A nyersanyagok értékesebbek mint a hulladékok; mennél több nyersanyagot bányásznak ki, a természet annál inkább elértéktelenedik. Mennél nagyobb mértékben állítjuk a természetes regeneráció helyébe a mesterséges másodlagos felhasználást, annál költségesebbé válik a gazdasági folyamat. Ugyanakkor nagyon nehéz ezt a sort bármely tetszés szerinti ponton megszakítani. Pénzügy-politikai gazdálkodásunkban az elvárt növekvő hozadékok a jelen időszakban kell, hogy vagyoni értékké váljanak – a gazdaság éppen ezeknek a vagyoni értékeknek a fennmaradásától függ.
Az ökológiai tradíció megtörése 400 évvel ezelőtt kezdődött, nyomában olyan helyzet állt elő, hogy az olajtartalékok a jelenlegi fogyasztási szint mellett még 28 évig tartanak, a földgázkészletek 48 évig, a széntartalékok 260 évig. Az úgynevezett Back-Stop- technológiával azonban – vagyis a korlátozatlan időtartamú energiaellátás ama formájával, amely elviselhető költségekkel jár és olyan méretű, hogy kielégíti a keresletet – úgy látszik, nem rendelkezünk. A szakértők azt mondják: a napenergia sem fogható fel ilyen Back-Stop-technológiának. A mi hazai irigylésre méltóan derék menedzserembe helyzetben azt mondanák: „Valamit tenni kell.”
Az adósságválság
A harmadik világ fejlesztésével foglalkozó politikusok közt terjed egy szállóige, amely szerint a nyolcvanas évek az eladósodott országok szempontjából „elvesztegetett évtized” volt. Ez azért megrendítő, mert az „elvesztegetett évtized” megnevezés mögött egy elveszett nemzedék húzódik meg.
A fő probléma azonban ismét a mechanizmusban rejlik és nem az erkölcsben. Mindenki tudja, hogy a fejlődő országok korrupt felső rétegei tőkéjüket Luganóba vagy Luxemburgba menekítik át. A fejlesztési segély folyósításának lehetnek dilettáns formái; megeshet, hogy kérdéses értékű és kíméletlen döntések születnek, mint például a petro-dollár visszaforgatásának esetében a hetvenes években. De nem annyira egyes személyek erkölcsiségéről van szó, mint inkább arról: megoldhatók-e a harmadik világ gyenge országainak problémái a szabad világpiac mechanizmusán belül, ahogy az ma működik, és létezik-e valamilyen esély arra, hogy ezt a mechanizmust meg lehet változtatni oly módon, hogy ne kerüljön egyre több társadalom kilátástalan helyzetbe, amilyenben ma Bolívia, Argentína, Brazília és a legtöbb afrikai ország vegetál.
Az adósságválság 1981-ben tört ki. Azóta a harmadik világ szegény országai az első világ gazdag országainak nettó 336,2 milliárd dollár kamatot és adósságtörlesztést fizettek. Indiában 1988-ban a külföldi adósságok utáni kamatok nettó kifizetései egy milliárd dollárral haladták túl a fejlesztésre kapott segély összegét.
Ha európai országok hiteleket nyújtanak szegény afrikai államoknak, akkor ez utóbbiak az összegnek több mint a felét kamattörlesztésre kell, hogy fordítsák. Ez azt jelenti: szabálynak lehet tekinteni, hogy az eladósodott országok exportból származó bevételeik jelentékeny részét adósságszolgálatként külföldre utalják át. Ez pedig oda vezet, hogy az ily módon hiányzó pénz az eladósodott országban csökkenti a keresletet, munkanélküliség keletkezik, kevesebb beruházást eszközölnek, növelik az adókat, mérséklik a közkiadásokat, a belső államadósságot a bankóprés működtetésével próbálják eliminálni, és az egész kísérlet végül száguldó inflációba torkollik.
A latin-amerikai országokban 1989-ben átlagban 500 százalékos volt az infláció. Ennek következtében egész társadalmi csoportokat a nyomorszintre taszítottak, a pénz- forgalom közvetítette csere helyébe a termékcsere lép, a hivatalos gazdasággal párhuzamosan illegális gazdasági tevékenység keletkezik, például a kábítószer-kereskedelem. Ezek a társadalmak egyre inkább kormányozhatatlanokká válnak. A politikai színtéren gyakran színjátékosok ágálnak, akik a hatalmon marakodó csoportok közt táncolnak, amíg végül politikailag vagy akár fizikailag is nem likvidálják őket.
A kapitalizmus új arculata
A kapitalizmus új arculatát a közgazdászok „az akkumuláció új típusának” nevezik. Lényegében a munka elvi formaváltozásáról van szó, ez a fejlett ipari társadalmakban, az USA- ban, Japánban vagy Németországban a hatvanas évek vége felé tűnt fel. E fejlődés okai igen bonyolultak: bizonyos övezetekben a piac telítődött, az embermilliók fogyasztásában megváltozott preferenciák léptek fel (például a természetes eredetű áruk iránti kereslet fokozódása), nőtt a szabványosított termékekkel szembeni ellenérzés, méghozzá egyre nagyobb fogyasztói csoportoknál; mindenekelőtt pedig: a tömegpiacok 1973 után gazdaságpolitikai okokból (olajválság) összeomlottak, aztán felszabadították a devizák adás-vételi árfolyamait, felszámolták a Bretton Woods-rendszert.
A nemzeti valuták adás-vételi árfolyama felszabadításának jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. A piacgazdálkodási folyamat a reális termelés szülötte volt. Ez a szülemény ma egyeduralkodóvá vált. A kamatokat és a váltási kurzusokat egyre inkább a messzemenően spekulációs pénz- és tőkepiacokon alakítják ki, és egyre kevésbé a termelés, a beruházás és a világkereskedelem természetes tranzakciói útján. A kamatok végülis átlagban magasabbak, mintáz indokolt lenne.
Mindez azonban azt jelenti, hogy az árutermelési és szolgáltatási vállalkozói aktivitás helyét egyre inkább a pénzügyi intézmények foglalják el. Egy bizonyos „kaszinó-kapitalizmus” jön létre. A „nagy nemzetek” kormányfői és pénzügyminiszterei figyelmet keltő világgazdasági csúcsértekezleteket szerveznek. Ezeknek a konferenciáknak a médiahatása időközben sokkal nagyobb lett, minta mögöttük álló reális hatalom.
A Tymińskik szaporodnak
Teljesen félreértenének, ha a Nyugat dilemmáiról szóló elemzésemet úgy értelmeznék, mintha cinikus módon le akarnék számolni a kapitalizmussal, mintha az összeomlásra várva, szavain kárörömteli leszámolásra hívnának fel velünk magunkkal, akik azt hisszük, hogy győztünk. Nem, a piac a termelési szféra megújításának egyetlen bevált motorja, amit a történelem csak produkálni tudott; esztelen dolog lenne lemondani róla.
A kapitalista társadalmak pénzgazdálkodásának dinamikájával nemcsak konfliktusokat váltanak ki, hanem egyúttal ezek kezelésének módszereit is nyújtják. Az ökológiai válság példájánál maradva: lehetséges a tartós gazdálkodás árrendszerének jobb alakítása, a természet teljesítményét lehetséges ésszerűbben honorálni, az ökológiai károkat figyelembe lehet venni a gazdasági mérlegkészítésnél, lehet olyan energia- politikát folytatni, amely kikényszeríti a takarékosságot. Nem lehet csak úgy egyszerűen tudomásul venni azt a tényt, hogy pl. a nyugatnémet személyautó-forgalom évi energiafelhasználása mintegy negyven millió tonna kőszénegységnyi mértékével annyit tesz ki, mint a 300 milliós feketeafrikai lakosság összes energiafogyasztása. Amikor tehát elismerjük a piacot, egyidejűleg befolyásolására is kell törekednünk, hatékony nemzetközi szervezetek létrehozását kell szorgalmaznunk.
Nagy tévedés lenne ugyanakkor, ha továbbra is „perspektivikus beszédek” hangzanának el, ha némelyek a valóság ábrázolása helyett a saját vágyaik kiszínezésével foglalkoznának, hamis ígéreteket tennének, amelyek az érintetteknél már néhány év után keserű csalódást okoznának, ha a népek szövetségének légvárait konstruálnánk, alapításukat ismételten ünnepélyes keretek közt pecsételnénk meg, miközben a valóságban a nacionalizmus, a rasszizmus és a populizmus terjeszkednek.
Ugyanazok az emberek, akik ma pompásan restaurált rokokótermekben békedíjakat nyújtanak át korábbi kelet-európai disszidenseknek, (akikről tegnap még semmit sem akartak tudni), idehaza olyan menekültügyi jogszabályokon munkálkodnak, amelyeknek a mottója így hangzik: „A csónak tele van.” Nemsokára eljön az idő, hogy felismerik: a forradalom utáni színi mutatvány mint olyan, véget ért. Az európai lakosság nemsokára nagyon is közvetlenül fogja felismerni a színpadon az idillikus pásztorjátékok és a romantikus kísértettörténetek valódi hátterét.
A Tymińskiek családja ugyanis szaporodik.
Stanislaw Tymiński volt az az emigráns, egyidőben kanadai, perui és lengyel állampolgár, aki az elnökválasztások idején Lech Walęsa ellen fellépve a szavazatok egyötödét szerezte meg, mielőtt eltűnt volna abból az országból, amelynek éppen elnöke akart lenni. Korábban is voltak ilyen széllelbélelt figurák a politikai életben, de inkább csak a svábföldi hegyvidék kisvárosainak polgármester-választásain, nem pedig egy európai nemzeti állam elnökválasztásán. Tymiński – szimptóma. Ez a politikai család könnyen szaporodhat, ha Európa politikai elitje a válság-szimptómákra továbbra is ugyanolyan hanyag nemtörődömséggel reagál, mint eddig.
ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Antonio Gramsci, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója 1891-ben született, tehát születésének dátuma magában is alkalmat szolgáltatott volna ezekben az években a megemlékezésre életéről és művéről, a világ számos országában. Nem mindegyikben, tegyük hozzá tüstént. Gramsci elméleti munkássága eddig is csupán a nyugati országok marxistái számára volt eleven, használható és használandó hagyaték, Keleten sosem volt „divatban”. S természetesen a hajdani vasfüggöny volta kelet-nyugati határ. Hogy világosabb legyen: Magyarország keletnek számított, e tekintetben is. Egy-két híve akadt azért erretájt, de ezzel kész. A többi: látszatkiadványok, obligát megemlékezések. Soha hivatkozási pont nem volt a politikában. Nem volt rá szükség. Nem volt rá szükség?
Gorombán kimondva: eretnekgyanús volt mindig Gramsci. S az igaz is, hogy nem is egyszer, hanem csaknem mindenkor politikai irányvonalak bírálatára, kiigazítására vagy legalább kiigazítási kísérleteire próbálták fölhasználni teoretikus hagyatékát Nyugaton is. De abban nem volt vita tőlünk nyugatabbra, hogy Antonio Gramsci hagyatéka megkerülhetetlen az elméleti vitákban éppúgy, mint a gyakorlati politikáikban. Nálunk, ismételjük, megkerülhetőnek látszott.
Most azonban más a helyzet. Mások a határok, máris. A Gramsci-értés és -értékelés határai is. Ismét meg lehet kérdezni: nincs-e netán nekünk is szükségünk Gramscira?
Ami erre a kérdésre konkrét ürügyet ad: egy spanyol nyelvű tanulmánygyűjtemény Gramsci és az európai baloldal címmel (Gramsci y la izquierda europea). A madridi székhelyű Fundacion de Investigaciones Marxistas (Marxista Kutatások Alapítvány) egy „latin” Gramsci-képet prezentál ebben a könyvben, szerzői ugyanis spanyolok, latin-amerikaiak vagy olaszok és franciák mind- ahányan: Juan Ramón Capella, Rafael Díaz-Salazar, Francisco Fernández Buey, Iganacio Jardón, Jósé María Laso, Claudia Mancina, Joaquín Sempere, Jacques Texier, André Tosel, Giuseppe Vacca, Ramón Vargas Machuca. Természetesen a centenáriumra adták ki ezt a könyvet. De mára „fülszövege” is azzal kezdődik: „En un momento de crisis de la izquierda…”, vagyis: „A baloldal válságos időszakában…” Jó alkalomnak veszik Gramsci születése századik évfordulóját ahhoz, hogy a mai nyugati – elsősorban európai – baloldal helyzetét, válságos helyzetét s a belőle való kilábalás esélyeit latolgatva, a nagy olasz gondolkodó politikai és filozófiai kérdésföltevéseit tegyék újra latra. Mert aktuálisak azok.
S mindinkább úgy alakul a helyzet, hogy a hajdani „kelet” európai országokban is aktuálisak máris, vagy aktuálissá lesznek hama- rost. Tehát nálunk is.
Már a kötet első tanulmányában, Rafael Díaz-Salazar professzor írásában hangsúlyosan fogalmazódik meg az a tény, amit ismertető cikkem címében magam is hangsúlyozni szeretnék: Gramsci a történelmi hullámvölgy marxistája volt. Olyan történelmi helyzetben – s olyan személyes körülmények közt (aki esetleg nem tudná: Mussolini börtönében) – jegyezte le leginkább kiérlelt gondolatait, amelyek okvetlenül fölismerendő rokonságot mutatnak a marxista gondolkodás, a munkás- mozgalom, röviden a szocializmus mint történelmi áramlat jelenlegi válságos, apályos állapotával.
Vállalva a kurtára fogott ismertetés minden hátrányát, saját szavaimmal foglalom össze azt a – szerintem – leglényegesebb három dolgot, ami az említett kötetből is kitetszően, de ugyanakkor személyes véleményem szerint is a leginkább megfontolandó Gramsci politikai gondolatrendszeréből a mai európai baloldal számára.
1. „Amerikanizmus” címszó alatt vissza-visszatérő elemzéseket olvashatunk Gramsci Börtönfüzeteiben. Ezekben a gazdaság és a politikai irányítás terén éppúgy, mint a kultúrában, a hétköznapi szokásokban, a tömegek eszményeiben azokat az Amerikában kialakult módszereket elemzi Gramsci, amelyek – miként többször írja – egy „szabályozott társadalom” felé mutatnak. Természetesen – ma már, nekünk, „természetes”, de akkor bizony még sokak számára egyáltalán nem volt természetes! – a kapitalista társadalom mindeddigi legnagyobb teljesítőképességének kialakulását látja meg, sőt, veszi biztosra Gramsci az „amerikanizmus”, módszereinek elemzésekor. Magyarán szólva, tökéletesen meg van győződve arról, hogy hatalmas, még beláthatatlan tartalékok rejlenek ebben a társadalmi formációban, s éppen Amerikához köti ezek kifejlesztését a jövőben. Számunkra, mondanom sem kell: mára jelenre is értendő ez a fejlemény. És ez annyit is jelent: Gramscinak egyebek közt az „amerikanizmusról” megfogalmazott jegyzeteiből bizonyíthatóan kivehető-kikövetkeztet- hető (azért kell ezt így fogalmaznunk, mert a börtönben egyáltalán nem volt abban a helyzetben a jegyzetek papírra vetője, hogy mindent a nevén nevezzen!), hogy Gramsci az egész fasizmust pusztán átmeneti jelenségnek tartotta, de – és itt a bökkenő, aminek megértéséhez némi elmélyedés, elfogadásához pedig esetleg némi önvizsgálat szükségeltetik – nem a szocializmus hamari rákövetkezését tartva szeme előtt, hanem kapitalizmus „amerikanizált” formájának a földteke jókora nagy részére kiterjedő, elkövetkezendő uralmát!
S ez nem holmi jóslat nála, hanem abból a Marxnál is világosan megfogalmazott tényből következik: a burzsoázia, ellentétben az összes korábbi uralkodó osztállyal, nem zárt „kaszt”, nem úgy törekszik fenntartani uralmát, hogy lezárja sorait a társadalom többi részét kitevők elől, hanem épp ellenkezőleg, egy bizonyos értelemben ki akarja magát terjeszteni az egész társadalomra. Más szóval, át akarja nevelni az egész társadalmat a maga képére és hasonlatosságára. A lovagkor nem óhajtotta lovagiassá átnevelni a jobbágyokat. A burzsoázia viszont a maga életformáját, szokásait, kultúráját teszi mintegy kötelezővé minden alávetettje számára.
Ez ma az „american way of life” diadalában észlelhető – s nacionalista elképzelések ide vagy oda, egész Európában s nálunk is egyelőre föltartóztathatatlanul terjed a kapitalizmus „amerikanizált” formája.
2. Gramscinál központi fogalom a „hegemónia”, s tarthatatlan az az igyekezet, amelyik – mintegy mentegetve „eltévelyedésében” az olasz politikai gondolkodót- a „diktatúra” szinonimájának tűntette ezt föl azért, hogy mindazt, ami Gramscinál az „új történelmi blokk”, és ennek „hegemóniája” azonosíthassa a megszokott ideológiai rend kedvéért a „proletárdiktatúra” fogalmával.
Gramsci pedig azért fogalmazott így, mert éppenséggel meg kívánta különböztetni a puszta „uralom” (= diktatúra) gyakorlati ügyét és elméleti fogalmát a „vezetés” dolgától és fogalmától, s ez utóbbira vonatkozik a „hegemónia” kifejezés. Röviden: a proletariátusnak és szövetségeseinek nem egyszerűen és kizárólagosan uralniuk kell a társadalmat Gramsci szerint, hanem vezetniük. Ehhez azonban el kell fogadtatniuk – és nem csupán rákényszeríteniük – saját gondolatrendszerüket, céljaikat és eszközeiket azzal az egész társadalommal, amelyet át akarnak formálni. Ez a válasz baloldalról arra, amit a burzsoázia művel – egyre sikeresebben – a politikai jobboldal hegemóniája érdekében világméretekben, világpiacot, világkultúrát és – civilizációt uraló és irányító természetének megfelelően. A fegyveres erőszak, a diktatúra, persze, korántsem marad ki az imperializmus eszköztárából, ámde nem szabad elfelejteni, hogy az imperializmus korántsem csupán külországi agresszióból és hazai rendőrattakból áll.
Ugyanakkor Gramsci világosan látta, és meg is fogalmazta, hogy a Lenin vezette oroszországiak „mozgóháborúja” az osztályellenség ellen, csakis a diktatúra eszközeivel vezethetett a burzsoázia hatalmának letöréséhez. De – s itt kezdődött Gramsci „eretneksége” – ezt az utat nem fogadta el a fejlettebb Nyugat számára. Nyugaton a „hegemónia” megszerzése nélkül lehetetlennek látta a kapitalista politikai hatalomnak már a megdöntését is, nem csupán a társadalom későbbi átformálást. Nyugaton nincs esélye – fogalmazta meg – az oroszhoz hasonló „mozgóháborúnak”, itt csakis egy hosszú „állóháború” vezethet majd sikerre.
3. Mindebből következőleg azt jósolta, majd bizonyos idő elteltével azt állapította meg tényként, hogy a szovjet gazdaságfejlesztés – lényegében véve: iparosítás – katonai módszerei, amelyek a diktatúra jegyében alakultak ki és kanonizálódtak, elkerülhetetlenül bonapartizmust szülnek. Hegemónia, vagyis a társadalom tényleges vezetése helyett katonai jellegű, diktatórikus uralmat. Egy képmutató bürokrácia uralmát és élősködését a társadalomátalakítás egyetlen járható útja és egyben biztosítéka: a termelés valódi modernizációja helyett. A szocialista „bonapartizmushoz” – történelmi elemzések sorával-az általa „passzív forradalomnak” nevezett jelenséget kapcsolta hozzá: egy kisebbség idealista meggyőződésből s a többség meggyőzése nélkül végrehajtott forradalmát, annak minden történelmi törékenységével: az előbb-utóbb biztos kudarccal. Ami talán csak akkor következik be, amikor a folyamat résztvevői már örökkévalónak kezdik hinni állapotukat.
Soroljuk még az érveket, miért is aktuális ma Gramsci mifelénk is?
A szocializmus kellő választ volt képes adni az európai fasizmusra. Saját eszközeivel – erőszakra erőszak – győzte le. De nem tudott választ adni az amerikai kapitalizmusra. Választ? Egyelőre még a kérdést sem fogta föl egész jelentőségében!
Elhangzott a Haladó Erők Fórumának 1992. november 13-i ülésén
A „post”-ok kora?
Ha hihetünk a jelenkorra vonatkozó nemzetközi társadalomtudományi irodalomnak és a részben ezt visszhangzó napi sajtónak, akkor a post-ok korát éljük. Utána vagyunk mindennek, hovatovább úgy tűnik már önmagunknak is. Post-szocializmus, post-kapitalizmus, post-indusztrializmus, post-strukturalizmus, post-modernizmus, és egy egész sereg más post. Kitölthetném puszta felsorolásukkal felszólalásomat. Félő azonban, hogy bármihez illesszük is, a „post” prefixum, az angolból vett előképző, vagy magyar megfelelője az „után” szuffixum, a képző, utóképző éppoly semmitmondó, mint annak idején a művészetben divatos post-impresszionizmus megjelölés, amelyet később a mindenféle „után”-képző nélkül önmagukat megnevező izmusok versenye váltott le. A futurizmusé, konstruktivizmusé, dadaizmusé, szürrealizmusé stb. Más kérdés, minta puszta időbeli egymásutániság, hogy azt az újat, ami rákövetkezik a régire, miben és mennyiben befolyásolja a régi, az ami után következik, mert ez már nem az időbeli sorrendiség kérdése csupán, hanem reális feltételezettségi viszony.
A sok post egyike, az ideológia-utáni korszak, amit az amerikai szociológus Dániel Bell fedezett fel az emberiség számára a The End of Ideology (1965) című a reklám szárnyaira kapva világsikert aratott könyvében. Nos, az után-okkal kapcsolatos kritikai álláspontunkhoz híven fel kell tennünk a reális feltételezettségi viszony kérdését: valóban vége van az ideológiának, vagy éppenséggel új, azaz ma uralkodó meghatározott csoportok érdekeit és szükségleteit kifejező nézeteket a tegnapi és tegnapelőtti nézetekkel vegyítő ideológiák hatalmával találjuk magunkat szemben? De tartalmatlan, jelentésükben meghatározatlan fogalmakról hasonló üres fogalmakon át ugyanilyen fogalomtalan fogalmakig jutni, annyi minta semmitől a semmin át a semmibe érkezni, akkor is, ha adott esetben ez a semmitmondás a mélyértelműség és mindentelmondás nimbuszába öltözködik.
Ideológia és világnézet.
Adjuk ezért legalább vázlatos meghatározását az ideológia fogalmának. Nem meghatározás az, amit a fogalom kitalálója Destutt de Tracy ad: ideológia = az eszmékről szóló tudomány. Ez tautológia vagy még az sem, hiszen a definiáló nem más szavakkal mondja ki a definiáltat, mint a tautológia, hanem egyszerűen lefordítja görögről franciára. (He idea = eszme, ho logos = a beszédtől és nyelvtől a törvényen és észen keresztül a tudományig terjedő sokjelentésű szó.) Ezért teszik ki közszemlére teljes készületlenségük képét azok, akik azt állítják, hogy Marx tőle vette át az ideológia fogalmát. A szót igen, de a fogalmat, azaz jelentéstartalmát és a körébe eső jelenségek elméletét maga dolgozta ki.
Az ideológia: nem bármiféle eszme, hanem a világnézeti eszmék összessége, illetve a róluk szóló tudomány. A világnézet pedig, hogy egyszerűen szóljak, a régi műszavakkal: a nézetek összessége Istenről, Világról, Emberről. Ez ma is. Függetlenül attól, hogy az isten-fogalmat a hívő ember áhítatával koncipiálják-e, vagy a nem hívő kritikus-ateista felfogásával. Hogy a világot, azaz a természetet transzcendens teremtményként, vagy az anyag immanens természettörténeti alakulataként tekintik. Hogy az embert biológiai-antropologiko-etikai lényként, vagy saját munkája társadalmiasult, értékteremtő termékeként fogják-e fel. Mégpedig – Marx óta tudjuk igazán különböző embercsoportok, végső soron ellentétes létű osztályok, érdekeik kondicionálta álláspontjáról. A polgári világnézetek pluralizmusa, sokfélesége csak megjelenési formája az osztálytartalomból következő – minden esetben a legnagyobb tudományos szabatossággal kimutatható, sőt, számtalanszor ki is mutatott – monizmusuknak, egyneműségüknek. Közösen elismert értékek azonban lehetnek és vannak is az ellentétes társadalmi osztályok és osztályon belüli csoportok esetében is, mégpedig a humanisztikus jellegű nézetekben. Ilyen mondjuk az élet értéke, a béke vagy a társadalmi igazság. Akkor is ha ezeket az értékeket különbözőképpen interpretálják. Valódi humanizmusuk nem pusztán a szavakban, hanem gyakorlati, problémamegoldás-segítő társadalmi vonatkozásukban mutatkozik meg, belterjesen is, meg külterjesen is. Végső egyszerűségében kimondva: az ideológia, minta döntő társadalmi tagozódásnak megfelelő világnézet, elméleti és gyakorlati, tehát cselekvő válaszadási kísérlet, azon egyetlen egységet adó három nagy kérdésre, amelyet Paul Gaugin, kora művészetének helyzetét elemezve klasszikus tömörséggel fogalmazott:
a.) honnan jövünk?
b.) hol vagyunk?
c.) hová tartunk?
A három kérdés egysége a világnézet társadalom- illetve embercentrikus jellegében fogant. A mi sorskérdéseink ezek. A társadalmiasult embereké és az emberi társadalomé.
Ha így fogjuk fel az ideológiát, mint a legkülönbözőbb eszmei szférákban a vallástól a művészeten át a filozófiáig és a szaktudományokig s a közmorálig, jogig, a politikáig és egyéb gyakorlati társadalmi területekig felmerülő, a gyakorlaton orientált és a gyakorlatot orientáló világnézeti eszméket, amelyek egybeolvadhatnak az adott terület specifikumaival, akkor egyszerűen nevetséges az ideológiák vagy pláne csak úgy általában az ideológia végéről beszélni. Teljesen hamis még a szaktudományok vonatkozásában is. Jóllehet az utóbbiak világnézeti kérdésekben nem egyenlőképpen érintettek. De érintettek, mint Hobbes paradoxona mutatja. Ez azt állítja, hogy ha egy geometriai tétel, mondjuk az, hogy bármely háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszög összegével „bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekeit sértené, akkor ha ennek igazságát nem is vitatnák, de amint az érintetteknek erre lehetőségük volna, az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák.” Szemléletesen igazolják állítását kora és a későbbi korok nagy természettudományi felfedezéseivel kapcsolatos világnézeti viták, amelyek egyikére a pápa éppen ma, több mint 400 évvel a sérelem után igyekszik pontot tenni, amihez képest a genetikaellenes álláspont 15-20 év utáni felszámolása a Szovjetunióban, bármily szégyenletesen antimarxista ügy is ez egy szocialista államban a maga tudományellenességével, gyorsvonat sebességnek látszik. Igaz, hogy olyan korban, amelyben a hangsebességen túli repülőgépek váltak már a távolsági közlekedés fő eszközévé.
Az egyes ember megszabadulhat világnézetétől. Pláne ha csak farsangi jelmezként vette fel, és új farsangi maskarába öltözhet, mint ahogyan napjaink rendszerváltásában ez a nem éppen épületes és ízléses mutatvány bizonyos körökben – biztos, hogy nem az „egyszerűnek” nevezett emberek között – tömegesen végbement. De itt is ideológiaváltás történt csak, és maga a társadalom nem szabadult meg világnézet-szükségletétől. Ezért próbálkoznak az ebben érdekelt erők azzal a technika legfrissebb eredményeit felhasználó radikális kúrával, hogy törekszenek az emberi tudat teljes atomizálására. Összefüggéstelen mozaik-tudatot hoznak létre, amelyben az egymást követő pillanatok és az egymáshoz kapcsolódó helyek között semmi belső összefüggés nincs. Még kevésbé van a mondanivaló és a tartalom között. Legeredményesebbek e téren talán a video- klipek, amelyekhez képest az ébrenálmodás, a Tagestraum, avagy daydreaming már-mára racionális képzetvilág netovábbjaként hat. A frakcionált mozaik tudattal ugyanis a világon bármit el lehet hitetni és – Émile Coué módszerével – a kívánt irányba terelni, ha elégszer ismétlik különböző változataiban is jól elhelyezett kulcsszavak formájában a „kívánatos” irányt. De vessünk egy pillantást a rendelkezésünkre álló szűkös időkeretek között a három gaugini kérdésre.
a.) Honnan jöttünk?
Megnehezíti az objektivitásra igényt tartó választ az a számháború, amely nemcsak elhallgat adatokat, de új csillagászati adatokkal áll elő a szocializmus katasztrófája előtti múlt megítéléséhez szükséges statisztikai mérőszámok tekintetében. Az utóbbi időben azonban tapasztalható már a valódi tények igazabb ismeretére való törekvés. Ebből is láthatni, hogy a statisztika nem Narrenspiegel, nem egyszerűen a bolondok tükre, mint a két világháború közötti neves egyetemi tanár, Waagemann, a német konjunktúrakutató intézet igazgatója könyvének címe: Statistik – ein Narrenspiegel hirdeti, amely a tényszámok meghamisításának gazdag eszköztárát mutatja be, s egyben illusztrálja is, amikor olyan szovjet adatokat tekint Patyomkin falvaknak, amelyek valódiságát a háborúban a keletre átvitt ipari létesítmények termelése tökéletesen hitelesített. Waagemann könyve ezeken a lapokon maga válik a bolondság, vagy inkább az elvakultság (hiszen szerző felkészült és gondolkodni tudó ember) tükrévé.
A statisztikai elvakultság példája a gorbacsovi szovjet „reformtörténészek” produkálta adat, amely túltett Goebbels doktor propaganda minisztériumának híresztelésein is: negyvenmillió ember meggyilkolását írták Sztálin számlájára.
A volt szovjet kutatók egy része is komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel nem szépítve, de nem is a Hruscsov kezdte 5-szörös és a Szolzsenyicin (az egykori számtantanár!) folytatta 7-10-szeres szorzószámmal dolgozva. Egyikük, Brezsnyev idején az USA-ba (Brookline) telepedett neves demográfus, Szergej Makszudov, a Münchenben megjelenő, Sztrana i Mir 1992-es első számában még figyelemreméltó általánosításig is eljut a GULAG leginkább hiteles adatait kimutató Zemszkov számait vitátokat bírálva. Annak-idején az uralkodó „ideológia fojtogató nyomásával a józan ész erejét, a logikát és a saját, esetenként hiányos tapasztalatunkat szegeztük szembe. Hruscsov alatt ezek a magánvélemények kikerültek a közélet áramába, egy szovjetellenes nézetrendszerben konszolidálódtak, egy ellenmitoiógia, ellenideológia rendszerévé álltak össze. Az ellenzéki meggyőződés, a szembenállás évtizedei az állam összeomlásához vezettek. A szovjethatalom összeomlott, mítoszai bekerültek a történelmi archívumokba. Csakhogy mára a szovjetértelmiség dédelgetett ellenmitoszai is észrevehetően megfakultak. Azt hittük, hogy a szovjetbürokrácia… egyedülálló monstrum. Most pedig itt van előttünk egy olyan bürokrácia, amelynek élén demokratikus vezetők állnak, és még kevésbé hatékony, viszont sokkal felelőtlenebb. Azt hajtogattuk: a kolhozrendszer nem termelékeny, a magán- gazdálkodás viszont csodákra képes, a termőföld 3 %-áról a termés egyharmadát adja. És már előre vártuk, ha a föld magánkézbe jut, elárasztja az országot a jólét. Aztán kiderült, hogy a paraszt már nem akarja, hogy földje legyen, és a háztáji gazdaságok egyre kevesebbet termelnek. Úgy gondoltuk, hogy a piaci viszonyok bevezetése meghozza majd a bőséget, valójában pedig itt állunk a nyomor és az éhezés szélén, és úgy emlékezünk vissza a brezsnyevi időkre, mint egy régvolt és sajnos örökre elveszett paradicsomra. Biztosak voltunk benne, hogy csakis a pártmaffia az oka annak, hogy az ország népei nem tudnak boldogan és szabadon élni, és most azt kell látnunk, hogy kiújulnak a nemzetek közötti évszázados ellentétek, hogy a feudális önkényurak a szuverenitás jelszavával a kezükbe kaparintják a hatalmat és az emberek gyilkolják egymást. A párt többé nem létezik, de az országban mindenütt vér folyik. A tbiliszi kormányépület előtt tüntetők hátán csattanó gyalogsági ásók gyerekjátéknak tűnnek immár azokhoz a rakétákhoz képest, amelyek ugyanerre a kormányépületre zuhannak a grúz »demokrácia« védőinek fegyvereiből. Szaharov az emberek mozgásszabadságáért küzdött, most pedig Bush és Jelcin arról tárgyalnak, hogyan akadályozzák meg a szovjet tudósok kivándorlását, nehogy tudásukat nemkívánatos országok hadiiparában kamatoztassák” és így tovább. Szergej Makszudov nem áll egyedül a volt ellenzéken belül – hogy Platón műszavait használjam – a maga doxájával, azaz vélekedésével, amely még nem episztené, nem tudományos igazság, csak alulról közelíti azt. Nem folytatom, jóllehet folytathatnám a saját nézőpontjaim kifejtésével. Ám: sapienti sat. A komolyan gondolkodónak ezúttal ennyi is elég, hiszen az idézett sorok a volt ellenzék liberális, Szolzsenyicin-ellenes, antimonarchista szárnyának önkritikája, amely nem tagadhatja és ma már nem is tagadja szovjet eredetét.
b.) Hol vagyunk?
A válasz az, hogy a rendszerváltás lényegében megtörtént, (akkor is, ha a privatizáció még nem fejeződött be), hiszen a piacgazdaságban vagyunk, amely egyelőre igen kevéssé bizonyul „szociálisnak”, noha széltében-hosszában ezt hirdették róla. Nem bizonyul azonban csak így egyszerűen piac- gazdaságnak sem. Nem kell ennek megállapításához a Tőkét író Marx követőjének lennünk, bár mi azok vagyunk. Elég, ha becsületes keyneisánus ökonomus valaki. J. K. Galbraithe – vezető egyéniségük – kitűnően írja önéletrajzában: nálunk Amerikában „senki sem vette észre, hogy az óriási részvénytársaságok gazdagsága maga a gazdagság… Márpedig, aki képes elhinni, hogy a sarki újságárus, illetve a General Motors tulajdonképpen tejtestvérek, s mindketten egyformán vannak alávetve a piacon uralkodó erőknek, amelyek fölött semmiféle hatalmuk nincs, továbbá, hogy mindketten passzívan viselkednek, eltekintve attól, hogy szavazatukkal részt vesznek az állam irányításában – nos, aki ezt képes elhinni, az képes elhinni bármit”. Ennek elhitetésében játszik oly nagy szerepet a frakcionált mozaik-tudat, amelybe könnyű beleilleszteni a néhány alapvető és alapvetően hamis tőkés hiedelmet. Elég, ha Galbraithet csak azzal egészítjük ki, hogy piacgazdaság a legtöbb társadalmi-történeti alakulatban létezik, az alakulat alapvető tulajdonformáinak megfelelő sajátosságokkal, továbbá, hogy éppen ezért elégtelen a forgalmi folyamat és a technikai-technológiai viszonyok oldaláról megközelíteni a problémát. A termelés viszonyai és ennek értékformája a voltaképpeni meghatározó erő.
Az így felfogott tőkés piacgazdaságnak megvannak a maga súlyos tehertételei, még a világ termelésének 80%-át centralizáló 6-8 vezető, tőkés államban is. S ez napnál világosabban mutatkozik meg napjainkban. Az emberek, úgy látszik, „hálátlanok”. A hidegvérű angolok nem méltányolták Thatcher asszonynál többek között azt, hogy a tengerészek munkáját évi 50 nappal kívánta meghosszabbítani, sőt, még a vaslédi hősi tetteit a Falkland-i háborúban sem. Az amerikaiak meg Bush elnök panamai és öbölbeli győzelmeit. Kettőjük Gorbacsovval közös erőfeszítéseit sem a Szovjetunió felbomlasztásában. Pedig erről azt hirdették, hogy háború nélkül nyerték meg a harmadik világháborút. (A valóság sokkal inkább az, hogy a Szovjetunió veszítette el a negyven évvel azelőtt megnyert második világháborút.) „A népek” szigorúan megbuktatták őket. Belpolitikájuk eredményein mérve le valódi súlyukat. Az amerikai nép előnyben részesítette azt a Clintont, aki legalább választási kampányában kifejezte, hogy nincsenek kedvére azok a USA-beli állapotok, amelyeknek közepette a lakosság 1%-a nagyobb jövedelemmel rendelkezik, mint a lakosság 50-nél nagyobb százaléka.
Nálunk a nehézségek – amelyek korántsem csupán az átmenet nehézségei, bár ilyenek is vannak – még nagyobbak. Hiszen nem tartozunk és a jövőben sem fogunk azon vezető tőkés államok sorába, amelyek eredményeihez mérték, minden realitástól elrugaszkodva a negyven év valóságos eredményeit, csak azért, hogy minél könnyebbnek találhassák. Abban azonban példát vehetünk az említett népektől, hogy a belső viszonyokat, az egyszerűség kedvéért mondjuk így, a „belpolitikát” tekintik a perdöntő mértéknek, nem a külpolitikát, mint úgyszólván mindenkori uraik, akik elméleti tételként is felállítottak egy nagyon is megkérdőjelezhető aksziómata külpolitika primátusáról, abszolút elsődlegességéről.
Roppant egyszerű, ősi, de korántsem mindig bevált módszere ez a belső társadalmi-strukturális problémák háttérbe szorításának. A különböző népek és nemzetek valóságos nemzeti érdekeit nem az a nacionalizmus védelmezi meg és fejezi ki, amely a sacro egoismo-nak hódol, esetenként ennek legdühödtebb, antihumánus változatát, a fajelméletet állítva az előtérbe. A fajelmélet a nemzetet a biológiai fajjal azonosítja. És reakciós politikai céljai érdekében igyekszik a különböző fajú nemzeteket fiktív értékhierarchiába állítani, hogy ennek minél magasabb, lehetőleg a legmagasabb pontjára kerüljön a magáé. Mégpedig az állítólag közös vérségi leszármazás alapján. Vagy ha a modern biológia fogalomkészletével dolgoznak, hogy a tudomány tekintélyének tógájába rejtsék ferde szándékaikat, a genetikai öröklődés alapján. Mint ahogy a német fasiszták hirdették nemzeti azonosságukat a tiszta északi fajjal, amely kreativitásával világuralomra hivatott. Ám ha az északiak elterjedt öröklődő fajmorfológiai jellegzetességeit vesszük, például a koponyaalkatot, amely esetükben hosszú és nem kerek, akkor kiderül, hogy a német kultúra legnagyobbjai, Goethe, Schiller, Kant vagy Beethoven, hogy csak egy pár nevet említsek a sok közül, mérsékelten vagy szinte teljesen kerekfejűek voltak, mint ahogyan a velük ellentétes póluson Hitler alkata sem felelt meg a falrapingált faji ideálnak.
A mai emberi nem, a homo sapiens többtípusú faj. Számos geográfiai rasszra („nagy- rasszok”) oszlik, szinte kezdeteitől fogva. Egységét biológiailag az egymással való korlátozatlan termékenységű keveredés bizonyítja. Ezért az eredeti génállomány kombinációiból és rekombinációiból nemcsak kevert, de új fajták is létrejönnek. A modern nemzetek egyik történelmi előfeltételét képező etnikumok, népcsoportok is több, geográfiai faj tekintetében különböző népcsoport keveredéséből alakultak ki, mint ahogy finn-ugor eleink egy csoportja – nyelvtörténetünk tanúsága szerint, amely persze nem indikátora minden esetben a keveredésnek – bolgár-törökökkel olvadt részlegesen össze. A modern nemzetek viszont még sokkal erősebb olvasztó tégelyei voltak különféle etnikumoknak és nemzetiségeknek, újraformálva és történelmileg jól megragadható új alakulattá, nemzetté téve ezeket. Szó sem lehet tehát nemzet és biológiai faj azonosításáról. Társadalmi-történeti képződmény ez.
Még kevésbé lehet szó a nagyrasszok (geográfiai fajok) képességeinek, teremtőerejének egyenlőtlenségéről, hierarchiájáról, értékrangsoráról, uralkodásra és alárendeltségre ítélt fajokról. A tudományos biológiai és a szociális antropológia ilyet nem ismer. A kulturális teljesítmények népcsoportonkénti értékkülönbségeit, amelyek változó időbeli fejlődésszakaszaikban nagyon különbözők lehetnek közelítőleg azonos etnikai összetétel mellett is – gondoljunk az ó- és újkori Egyiptomra – kizárólag történelmi és társadalmi életfeltételeik alakulásával magyarázza. Az egyénre nézve azt jelenti ez, egy egyszerű, ma naponként igazolódó ténnyel szólva, hogy a legsötétebb Afrikából idejekorán Európába került néger gyerek, mondjuk iskolai teljesítményeiben éppoly szintet képes elérni, mint kis fehér társai.
Nem nehéz belátni, hogy miért. Éppen a génelmélet alapján nem. Amire a rasszizmus képviselői oly szívesen hivatkoznak. A modern tudomány visszajutott a morfológiai fajmegkülönböztető jegyektől a fizikai-biológiai tulajdonságok öröklését szabályozó kromoszómákig és génekig. Minden ember 46 kromoszómával rendelkezik. Ezek 20.000- 40.000 génpárt tartalmaznak. A különböző fajokat megközelítőleg egy tucat génpár választja el egymástól, mint mondjuk az európaiakat és a negroidokat. Viszont egyazon faj egyedi között alkalmasint több ezer génpár a különbség. Az azonos fajtán belüli különbség és változékonyság tehát összehasonlíthatatlanul nagyobb, minta fajták között. Ha valaki netán ellenvetné, hogy a fajmegkülönböztető 12 génpár minőségi súlya sokkal nagyobb, minta fajon belüli egyedmegkülönböztető több ezeré, akkor csak azt mutatná meg, hogy nincs tisztában az előbbiek rendeltetésével. Az európai faj fehérbőrűsége, „depigmentációja” annak következménye, hogy földrajzi elhelyezkedése következtében csak korlátolt mennyiségű, magasfrekvenciájú ibolyántúli sugárzás éri, míg a sugárintenzitás adott magasabb fokán a negroidok esetében éppen a fekete pigmentáció szűri ki a lehetséges károkat.
Faji jellegzetességek annál jobban kifejődhetnek minél tartósabb elszigeteltségben él egyik embercsoport a másiktól. Ám a termékeny keveredés és a kereszteződés lehetősége a más fajtájúakkal ezeknél is megvan. Nem jelentenek ez alól kivételt az antikvitásban is kevert fajú zsidók sem, akik a diaspora után még sokszoros keveredésen mentek át és korántsem éltek olyan zárt gettó-egzisztenciát, mint ezt sokszor célzatosan rajzolják. Antropológiailag a rendszerint házasságon kívüli gyakori nemi érintkezés befelé és kifelé egyaránt gondoskodott erről. Ha az egymással való keveredés, egyéni és csoportos asszimiláció és disszimiláció szempontjából nézzük Közép-Európa népeit, akkor különösen nevetséges bármiféle tiszta fajról vagy nemzet és fajiság azonosíthatóságáról beszélni. Sokkal több joggal az ellenkezőjéről, annyira egymáshoz kötötte őket történelmi sorsuk. Aki vérségi okokkal próbálja magyarázni, hogy Zrínyi Miklós, a „kard és lant hőse” magyar költő és főúr lett, öccse Péter viszont horvát, aki horvát nyelvre fordította bátyja csodálatos eposzát, az éppúgy szellemi szegénységének adja bizonyítékát, mint az, aki a mai délszláv ellentétekért a géneket „tenné felelőssé” (hogy a szaktudományos irodalomban is sokat használt antropomorf frázist idézzem).
c.) Hová tartunk?
Reméljük a mainál demokratikusabb – a szót a polgári demokrácia értelmében véve – és konszolidáltabb állapotok felé. Anélkül persze, hogy lemondanánk a tudományos szocializmus ma távolabbra szökött távlatáról. De nem olyan konszolidációt kívánunk, amilyet azok a nem polgári demokratikus szellemben gondolkodó politikusok, akik a Horthy korszakba fordulnak vissza ideáljaikért azaz ideológiájukért. Nem olyat, amilyen a Bethlen-féle konszolidáció volt. Hadd hívjam segítségül nehézkes fogalmi leírás helyett ennek a konszolidációnak illusztrálására a még kritikusan gondolkodó Szabó Lőrinc, a fiatal szemtanú, szatirikus bírálatát.
Meghaltak a hajdani istenek,
hit, hóbort, ifjúság! – A francia forradalom
csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter
másnak ad lakást, szent a béke az atyák pájesze
meg az új borbélylegények között, és minden oly
tündéri, oly csodás, színházban rotyog a
szórakozás, örül a gazdag, örül a szegény, egy
rongy van, egy rongy van a szíve helyén, cini-cini,
kontra kézből: kétségtelenül jólét fakad a
kapitalista termelésből.
Szabó Lőrinc mintegy az utcán rekedten kiáltozó rikkancs szerepébe lépve, hatalmas költői erővel tördeli a prózát, az újságok szenzációhajhász cikk- és szalagcímeit, a tartalom valótlanságáról árulkodó, kihívó és kényszerítő erejű, erőszakolt ritmusú versbe. Az állítások durva hazugságát hirdeti a tömegnek a sok élesen megszakító sortagolás, a megbicsakló enjambementok – céltudatos – használata. Egy egész korszak kör- és kórképe ez, egyetlen pillanatfelvételben rögzítve!
Tetszik, nem tetszik, ma a kapitalista berendezkedést el kell fogadnunk kiindulási alapként. De nem mindegy, hogy a dolgozó tömegek milyen, a szocialista útból örökölt vívmányaikat tudják megvédeni és hogyan lesznek képesek mai, újonnan felmerülő érdekeink és értékeink legalább részleges érvényesítésére.
Ennek ma talán legfontosabb útja a dolgozók fokozott aktivizálódása – aminek immár számos tünetével találkozni – a társadalmi ellenőrzés kibontakoztatása révén. De mit értsünk ezen? Mindenekelőtt a saját létfeltételeik kedvező és kedvezőtlen alakulásának ellenőrzését, tehát megismerését és az adott viszonyok között lehetséges kedvező megoldásért folytatott harcot. Ami nem megy a dolgozó emberek – fizikai és szellemi munkások, önálló kis és közép egzisztenciák – önszerveződő mozgása és mozgalma nélkül. Ennek során kell keresni és megtalálni a kapcsolatot a különböző politikai pártok demokratikus képviselőivel és – ott ahol van ilyen – ezek csoportjaival. És persze az érdekvédelmi szervekkel, főleg a szakszervezetekkel. Nem a kormányintézkedések utólagos ellenőrzése, jó és rossz oldalaik s ezek arányai és viszonyai népi feltárása az ilyen mozgás egyedüli célja, hanem a kezdeményezés olyan társadalmi jelentőségűvé váló kérdésekben, amelyek vagy nem jutottak még el a politikai tudat küszöbéig, vagy megoldásra törő akarat helyett jogi huzavonák tárgyaivá váltak, vagy már bekerültek az invenciótlan és elfogadhatatlan kezelési sémák egyikébe, mert kész sémák mindenütt vannak. Ha netán a jövőben felülről, a politikai intézmény- rendszer, illetve egyes egységei részéről érkeznek pozitív kezdemények, ezeket kritikailag kell támogatni előre látható negatív következményeik lehetséges korrigálásával. A civilizatorikus társadalmakban a végső soron túlnyomó ellentmondások és ellentétek talaján van rendszerint valami egység is, amelynek felismerése és pozitív kezelése előbbre vihet, vagy legalább enyhítheti a kikerülhetetlen nehézségeket. Keresni kell ezeket az előrevivő mozzanatokat. Ám az érdekek teljes egyezésének hamis illúziója nélkül, amely illúzió – évszázadok politikai tapasztalata igazolja ezt – a munkavállalókat jobban fenyegeti, mint a munkáltatókat, az „egyszerű embereket” (akik szerencsére korántsem olyan egyszerűek, ahogy az őket megnevező frázis sejteti), mint a politikusokat.
Mindaz, amit – vázlatosan – mondottam a társadalmi ellenőrzés kibontakozásának szükségességéről, az adott parlamentáris demokrácia demokratikusabbá tételét jelenti. És nem feltétlenül polgári engedetlenségi mozgalmat, olyat, amilyen az angolszász világban több téren is kifejlődött. Csak akkor lesz azzá, akár akarják, akár nem. – mégpedig előzetes, a közéleti tárgyalóképességet kifejlesztő mozgások nélkül csak annál elkeseredettebb és durvább formában, – ha a mindenkori kormányzatnál éppen a legégetőbb kérdésekben süket fülekre talál. Pedig jól megfontolva, a mai gazdasági-társadalmi élet szerkezete olyan komplex képződmény, hogy az egy ponton támadt zűrzavar könnyen terjed át más pontokra, így hát a kormányzatnak és az üzleti köröknek is komoly anyagi és erkölcsi-politikai érdeke a járható utak meglelése. Különben többet veszíthet a réven, mint amennyit nyerhet a vámon. A társadalom égető szükségleteit kifejező tudatos mozgásból a tárgyalóképes kormányzat és vezető körök, sőt, maga a parlamentarizmus is segítséget és támaszt kaphat igazi rendeltetésének megvalósításához, a valóságos alapvető nemzeti feladatok megoldásához. Megelevenítheti a parlamentet, megóvhatja a merőben jogi kérdések útvesztőiben való eltévelyedés veszélyétől, valamint pártpolitikák pusztán taktikai húzásainak elburjánzásától, s ezekkel együtt egy egész sereg olyan más betegségtől is, amelyet immár több mint egy évszázad óta tisztes konzervatív és még tisztesebb progresszív bírálói egyaránt életveszélyes jelenségként diagnosztizálnak.
Ha ez az alulról fölfelé és felülről lefelé hatoló, korántsem súrlódásmentes körmozgás nem jön létre itt és most, ahol bizonyos értelemben nagyobb szükség van rá, mint bárhol másutt, teszem Nyugat-Európában, akkor az „Európához való felzárkózás” törekvése formalitásokba ragad, és sokkal inkább az oly inadekvátan harmadik világnak nevezett társadalmak szintje felé mozgunk vissza. A polgári demokrácia pedig, Arisztotelésszel szólva, oligarchikussá fajul.
TŐZSDECÁPÁK. Oliver Stone (egyebek között a vietnami háborúról elmélkedő A szakasz, az amerikai hétköznapi rasszizmusról töprengő Hívd a rádiót!, legújabban pedig a Kennedy-gyilkosság körüli, logikus kételyeket fölélesztő J. F. K. rendezője), vitatható filmeket csinált ugyan, de unalmasat soha. Szemlélete a tisztes liberális demokratáé. Sorra kikezdi filmjeiben az amerikai közélet nagy hazugságait. A kicsiket maga is táplálja illúzióival.
A Tőzsdecápák – eredeti címén: Wall Street – egy fiatal tőzsdealkusz története, aki mindent meg akar tenni, hogy gátlástalanul sikeres példaképéhez hasonlatos legyen. A végén börtönbe kerül, mert abban a világban, amelyikben „aki nem tud eleget, annak vége”, törvénybe ütköző módon szerez és ad tovább információkat, s lebukik. Rádöbben, hogy tévútra vitte a féktelen karriervágy. „Aki kutyával hál, bolhával kél” – amint a filmben is elhangzik.
Igaz, némileg csökkenti felismerése súlyát, hogy nem annyira elvi, mint inkább személyes motívum hajtja végül a jó irányba. Saját apját – aki a „cápáknak” tízmilliókat hozó tőzsdeüzlet szenvedő alanyaként kiszemelt vállalat szakszervezeti vezetője – kellett volna sárba tipornia.
Apát és fiát csakugyan apa és fia játssza a filmben: Martin Sheen és Charlie Sheen. A „nagy” Gekkót pedig, aki a fiú baljóslatú példaképe és mentora: Michael Douglas. Oscar-díjat kapott ezért az alakításáért 1987-ben.
Érdemes idézni a föltörekvő és a már befutott „cápa” összecsapásának jelenetéből az utóbbi oktató szavait ifjú kollégájához: „A lakosság 1/3-ának a kezében van a nemzeti vagyon fele, 5 milliárd dollár. 1/3-a munkából származik, 2/3-a örökségekből, idióta utódokhoz kerülő kamatos kamatokból. És amit én csinálok: tőzsde- és ingatlanspekulációkból… Az amerikaiak 90%-ának nincs említésre méltó vagyona. Én semmit sem alkotok. Birtoklók. Mi döntünk, kispajtás. A hírekről, háborúról, békéről, éhínségről, egy gemkapocs áráról. Elővarázsoltuk a nyulat a kalapból, miközben a többiek szájtátva bámulnak. Nem vagy olyan naív, Buddy, hogy azt hidd, demokráciában élünk, ugye, Buddy? A szabadpiac diktál.” (Guild)
A BAL LÁBAM. Az utóbbi időben hirtelen megeredt azoknak a filmeknek az áradata, amelyekben valami furcsa betegségben szenvedő emberről, vagy közönséges betegről, ámde különcül tehetséges lélekről van szó. A legnagyobb hírű talán a Rain Man, Az esőember ezek közül, Dustin Hoffman csakugyan pompás alakításával a középpontjában.
És akkor jött 1989-ben egy brit film, de ír történettel és ír szereplőkkel, s a kritikusok hökkenten állapították meg, hogy ez a film fölöttébb egyszerű és kétségbevonhatatlan hitelű életrajzi film, a valóságosan létező Christy Brown története alighanem minden hasonlót fölülmúl.
Egy szegény s persze sokgyermekes ír munkáscsaládban agykárosodással születik a nevezett, kizárólag csak a bal lába egészséges, egész teste nyomorék máskülönben. S egyszerű emberi szolidaritással a gyengék iránt: nemcsak elviselik, hanem emberszámba veszik. Anyja, apja, testvérei, ismerősei, akiknél nagyobb terhet csak saját magára nézve jelent a fiú. Érdes, izgága természetű ráadásul. Ez azonban a szenvedélyek lángolását, s a tehetséget takarja. Christy Brown végül megtanul írni, festeni a bal lábával. S megírja élete történetét. Ebből a könyvből lett a film, Jim Sheridan rendezése.
A nagy reklámértékű Oscar-díjakról sokszor joggal leszedték már a keresztvizet; de nem mindig a pőre üzleti megfontolás osztogattat- ja azt sem a hollywoodi filmakadémia tagjaival. Legalábbis a „legjobb mellékszereplő” kategóriájában szinte sosem (ez ugyanis voltaképp senkinek sem jó üzlet, a kitüntetettnek fölveri az árát, s nem merik őt nagyobb szerepekre hívni, sztárnak pedig nem szokott sztár lenni az ilyen színészi). Nos, Brenda Fricker ír színésznő az anya szerepében nyújtott alakításáért annyira megérdemelte ezt a díjat, mint más még talán sosem. (InterCom)
Valamikor régen a bukott rendszer idején „ejtőernyősök” csúfnéven emlegettük azokat a párt-vagy KISZ-funkcionáriusokat, akiket – valamilyen balfogásuk miatt – menesztettek eredeti pozíciójukból, de nem szabadeséssel hagyták el a politikai élet felhőrégióit, hanem – képzettségüktől, jártasságuktól meglehetősen függetlenül – szakmai területeken kerültek vezető állásokba.
„A káder nem vész el, csak átalakul” – tartotta a gunyoros mondás, és mi tagadás, az ejtőernyősökként érkező „tanulóvezetők” meglehetősen sok gondot okoztak az általuk vezetett szakembereknek, míg ez az átalakulási folyamat úgy-ahogy végbement, azaz a tejhatalmú főnök legalább annyira tájékozódott teendői felől, hogy rájött: jobb, ha semmit nem csinál.
Az effajta ügyleteket a „K-telefonokon” intézték el a hatalom akkori birtokosai. Ez a hétköznapi halandók vonalaitól elkülönített, s így a telefonhálózat nálunk megszokott tortúráitól mentesített hálózat volt, amely közvetlen összeköttetést biztosított a fontosabb káderek számára. Egyben státusszimbólum is lévén, az állásügyek elintézésére kiválóan alkalmasnak bizonyult.
A rendszerváltás óta ejtőernyősök már nincsenek, s ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a mai politikusok akármilyen balfogásokat csinálnak, ezek miatt nem pottyanhatnak le a parlamenti vagy miniszteriális felhőrégiókból: ott manapság már a legnagyobb marhaságok sem tűnnek fel senkinek. Másrészt pedig a mai politikusok a következő választásig visszahívhatatlanok; ha sokkal több nem is, de annyi eszük volt a népakarat által magasba emelt honatyáknak, hogy gyorsan törvénybe iktassák: akit egyszer a népakarat magasba emelt, azt már a népakarat se válthassa le.
Az ejtőernyősök eltűnésével azonban nem maradtak üresek honunk egei, hanem megjelentek az emelőernyősök. Ékes példájaként annak, hogy a demokrácia mennyire ellentéte a diktatúrának, az ellenkező irányból, társadalmunk mélyrétegeiből, az ismeretlenség homályából libegnek fölfelé, igazgatótanácsi székekbe, államtitkári posztokba, tanszék-vezetői katedrákra, mindenhová.
Populista demagógia lenne, ha valaki arra hivatkoznék, hogy szakértelem, képzettség tekintetében semmiben nem különböznek a hajdani ejtőernyősöktől. S hasonló elvakultság azt mondani, hogy ugyanolyan mechanizmus irányítja a mozgásukat, mint a rendszerváltás előtti időkben. Jóllehet tény, hogy a hajdani főkáderek „K-telefonjait” nem sikerült mindmáig leszereltetni, e tekintetben figyelembe veendő az is, hogy a demokratikus elvek valóraváltása nem megy egyik napról a másikra, továbbá egy ilyen hálózat lebontása költséges dolog, s a demokráciákban spórolni kell az adófizetők garasaival. Ha pedig egyszer ott van az a telefon, ostobaság és pazarlás lenne használatlanul hevertetni a kagylóját.
Az emelőernyősök esetében az a döntő szempont, hogy ezek egytől-egyig igen derék emberek. Valamennyien meggyőződéses hívei a rendszerváltásnak, ami abból is kiviláglik, hogy most vállalják a vezető tisztséggel járó gondok terhét, amikor a nemzetnek legnagyobb szüksége van az áldozatokra. Éjt nappallá téve munkálkodnak értünk, s nem rettennek vissza a felemelkedéssel járó tériszonytól, a szédület idegi megpróbáltatásaitól. Aki magasba jutásuk ernyős módozatát firtatja, nem tud különbséget tenni egy ejtőernyő és egy emelőernyő között, s szem elől téveszti a döntő tényt, miszerint szakmai grádicsokon nem is kapaszkodhattak volna magasba, hiszen az állampárti karrier a rendszer kiszolgálásához kötődött, s így manapság nemhogy érdem lenne, hanem éppenséggel súlyosan kompromittáló életrajzi adalék.
Az ejtőernyő a nemzet süllyedésének átkos jelképe, az emelőernyő felemelkedésünk szimbóluma. Ha az emelőernyősök ma még nem is tudják az előző rendszer bűneinek sötét örökségeként ránk szakadt gondokat olyan hatékonyan eloszlatni, ahogyan kívánatos lenne és ahogyan szeretnék, ez csupán azért van, mert az előző rendszerben nem tudták képességeiket kibontakoztatni, de történelmi szerepüket elszántan vállalják, s annak bízvást és hamarosan meg is felelnek majd. Hinnünk kell ebben, mert hit nélkül nincsen jövő: függesszük szemeinket rájuk, s képzeletben máris velük libeghetünk fölfelé, az egekbe, ahol már minden csillag ötnél kevesebb vagy több ágú.
Ha egykor az emberiségnek lesz ereje arra – írja Petőfi-könyvében Illyés –, hogy a gyalázat helyén is emlékművet emeljen, „az országban az egyik legmagasabb oszlop Szabadszállásnak jut”. Természetesen a virityöléses-vasvillás válasz okán… Legnagyobb forradalmár költőnk majdnem agyonveretése miatt… Eme oszlopot persze azóta sem emelték fel. Sőt, újabban ilyenolyan gyalázatot dicsőítő emlékművek restauráltalak, kultusza támad nem egy történelmi szégyenünknek, az ősi magyarúri konzervativizmusnak, melyet Petőfi úgy gyűlölt. S amely, ne áltassuk magunkat, irtózott Az apostol költőjétől – még jeles tudósok is elfeledkeztek a kötelező tárgyilagosság minimumáról, amikor Szilveszter sorsával kellett szembenézniük…
A Petőfi-kultusz egyébként is sokban művi és hazug szertartás hazánkban. Még azok sem ismerik mindannyian az igazi Petőfit, akik tisztelik őt, s nem kevesen vannak, akik „modernségük” magaslatairól éppenséggel lenézik az „elavult” poétát, vagy éppenséggel gyűlölik is kibékíthetetlen forradalmisága miatt. S ez utóbbiak sorait nemcsak a magyar ősreakció vitézei dúsítják, hanem a forradalmakat véteknek bélyegző látszat-liberálisok is, miként 1848-ban sem pusztán egy leitatott tömeg üldözte Petőfit Szabad- szálláson, hanem a nemzetgyűlésben, az egész politikai vezérkarban akadtak az elkábított-elaljasult vasvillásoknak cinkos szövetségesei a Petőfi-ellenességben. Ama szégyenoszlopot éppen ezért Szabadszállásnál jelentékenyebb helyeken is fel lehetne állítani…
Mindezt pedig azért említem, mert engem nemcsak a Petőfi-élet és mű tett a költő rajongójává, hanem legalább ennyire ellenségeinek tajtékzó dühe. Amikor először olvastam Haynald Lajos érsek úrról, a különben művelt férfiúról, aki azzal utasította el a Petőfi-szoborra gyűjtő gróf Károlyi Istvánt, hogy „egy krajcárt sem” ad „ennek a hitvány firkásznak az emlékére”, mert Isten szolgáit „oly aljas módon támadta meg”, csak még jobban erősödött lelkemben a költő iránti odaadásom – ha ezek így gyűlölik, még hívebben kell állnom seregében.
Szívem felmelegszik akkor is, amikor sokadszor újra eltűnődöm Deme Lászlóról, a Legitimista királyság című röpirat szerzőjéről – ostoba a cím, mert a szent tan szerint minden királyi hatalom eleve legitim, lévén isten akaratának földi megtestesülése (e jelszóval védték XVI. Lajost is.) Deme úr legitimizmusát még Horthyék is sokallták egy kicsit, s ezért 1936-ban bíróság elé állították, ahol a kvietált katonatiszt dühödten szidalmazta Petőfit, mint „az urak, a papok és a királyság” gyalázóját. Lelki szemeimmel olykor már látom az új deméket, amint álmaikban kacagányt öltve a Bazilikában érzik magukat (vagy inkább a pozsonyi Királydombon), amint éppen egy „legitim” király koronázása közben könnyben úszik a rájuk nehezedő történelmi felelősség súlya alatt megőszült szempillájuk….
Deme úr mellett szól, hogy ő legalább őszinte volt. Petőfi legveszélyesebb ellenségei nem őszinték – úgy tesznek, mintha nagyrabecsülnék a jeles hazafias költőt, csak éppen rostára teszik az életművét, s azt engedik (engednék) a nép elé, ami számukra elviselhető. Épp 1936-ban, vagyis amikor ődemesége a bíróság előtt mennydörgött Petőfi ellen, én is kaptam egy pofont Petőfiért, mert a Leganda című szatirikus költeményt elszavaltam a hejőcsabai állami elemi népiskola negyedik osztályának kuncogó nebulói előtt. (E történetet már többször írtam, hiába, a pofon egy életre szólt, s ezt illik újra meg újra meghálálnom.) A bűnös költemény ugyanis a Jóistennek ama rezignált megállapításával ér véget, hogy a pokol fele, „Sőt több felénél, pappal van tele”. Mire a végszóra érkező Sz. tisztelendő úrtól megkaptam művészi teljesítményemért a bért.
Eltérően Deme úrtól, aki e vers ellen is mennydörgött a jog felkent tudorai előtt, a tisztelendő úr okosabb volt, kijelentette, hogy a derék hazafias költő sosem írt ilyesmit, s valóban talált egy Petőfi „összest”, melyet elejétől-végéig nyálaztam, de az ominózus verset nem lelém. Akkor értettem meg, hogy két Petőfi van – egy a miénk, s egy az övék… (Fejlődésünk irányát jól jelzi, hogy az Európa Diákkönyvtár 330 oldalas Petőfijébe a Legenda már nem fért be. Óvjuk az ifjúságot!)
Élményeim e vonatkozásban csak gyarapodtak az idők folyamán. E sorok írásakor épp félszázada van annak, hogy a miskolci királyi katholikus gimnázium hetedikes tanulójaként Balassitól Petőfiig címen írt dolgozatomért tanáromat büntették meg, a boldog emlékezetű Ádám Jánost, mert hogy ő idejében nem dorgálta ki belőlem szörnyű eltévelyedésemet.
Aztán következtek a nyilasok… Kiírták a miskolci paloták falára: „Jön az orosz! Petőfi” Ez volt az egyetlen igaz mondatuk rövid, de nemzetvesztő kormányzásuk idején – az orosz valóban jött. Csak azt fejeltették el kiírni, hogy előzőleg a magyar honvédség ment oda, a nácikkal együtt. De nem ró- hatom fel túlzottan a nyilasok feledékenységét, hiszen ma már nem kótyagos gyilkosok, hanem komoly tudományos férfiak is kezdik elfelejteni, hogy Magyarország szovjet megszállása Ukrajna német-magyar megszállásával kezdődött… A nyilasok ostobasága – szörnyűségeikről akkor még csak keveset tudtam – annyira felháborított, hogy ifjú diákként magam is kipingáltam Miskolcot némely ellenjelszavakkal.
Ez után egy kurta korszakra szabadon írhattam Petőfiről és márciusi társairól, cikkeket komoly folyóiratokba, egy-két füzetet, huszonegy évesen egy könyvet is, mellyel elnyertem a Magyar Történelmi Társulat centenáriumi pályázatának első díját (gondolom, részben kamaszos túlzásaimmal arattam le a babért. De kezdték sötét fellegek beborítani a fényes szellők korszakát, utam magától értetődően vezetett a Petőfi-körbe, majd hamarosan a börtönbe. Ahol is újra Vele kezdtem foglalkozni, amikor ceruzához, papírhoz jutottam, a Gyűjtőben fejeztem be a vívódó költőről szóló félszáz flekkes dolgozatomat.
Szabadulásom után öt évig hiába kísérleteztem a vívódó Petőfi megjelentetésével, de 1968 márciusában Simon István vállalkozott a némelyeket fölöttébb bántó írás közlésére. Már korábban újra visszakerülhettem az irodalomtudományi intézetbe, ha nem is kutatóként, de „ügyintézőként”, havi 500, majd 1000 forintért, sőt később még többért. Mintegy tíz kötetet adhattam ki költőmről, ha jól számolom, tíz nyelven szólhattam Róla, köztük törökül és japánul is, de ha mondjuk színpadi szatírát írtam Az összeférhetetlen címmel Petőfi-kultuszunk álságos őszintétlenségéről, azt természetesen betiltották. (Egyéb sérelmeimet azért nem sorolom, mert a magyar nép már feltehetően unja a sokezernyi értelmiségi Jób panaszait.)
De azért ez volt életem legnyugodtabb időszaka, 1973 táján, a – jellemző módon – „centenáriumnak” kikiáltott 150. születési évforduló körül. Petőfi-írásaimért még egy díjat is kaptam. E sebre enyhítőleg hatott az a körülmény, hogy a díjat másik legkedvesebb poétámról nevezték el – József Attiláról. S én voltam, valószínűleg máig is én vagyok az egyetlen díjazott, aki nem voltam állampolgár a kitüntetés átvételekor – ugyanis még nem járt le az a tíz esztendő, melynek tartamára megfosztottak állampolgári jogaimtól. (Ami mulatságos ítélet volt a Legfelsőbb Bíróság részéről, mert miként lehet valakit megfosztani attól, amije nincs is?)
Intézetem vezetői feszengtek egy kicsit – nekik ugyanis megtiltotta az állam vagy inkább annak egy hivatala, hogy szabadulásom után engem munkatársnak vegyenek vissza, csak „ügyintéző” lehettem, s lám, most az állam egy másik keze egy irodalmi díjat nyom a markomba. El is határozták, hogy bokros tudományos érdemeimért kandidátussá avanzsáltatnak: vizsgát sem kellett tennem, benyújtom Petőfi-életrajzom I. kötetét, Király István barátilag elbeszélget velem, a vita problémát nem okozhat stb, stb. Több oknál fogva sem fűlött a fogam az egész procedúrához, levelet írtam hát Sőtér Istvánnak, kedves igazgatómnak, 1974. március 1-jei keltezéssel: „…47 éves múltam, és sem időm, sem energiám nincs arra, hogy a számomra semmit sem jelentő kandidátusi fokozatra heteket, idegerőt stb fordítsak. Nagyon kérlek, mentsetek fel ettől, s lehessek egyszerűen munkatárs, vagy ha ennek akadálya van, maradjak csak egyszerűen ügyintéző.” S úgy lőn.
Később Aczél is ösztökélt a kanditátusságra mint további tudományos karrierem indító fokozatának meghódítására. Neki is hasonlóképpen érveltem: ha X (itt egy név állt) kandidátus lehetett jelentéktelen házi feladatai elvégzéséért, és Y (itt egy másik, az egyensúly kedvéért népiesch név állt) az irodalomtudományok doktorává avanzsálhatott, akkor ezek a címek engem nem érdekelnek…
Mivel a fenti levelek egyszer előkerülhetnek az archívumok poros kriptáiból, el kell árulnom, nem voltam elég őszinte… Elsősorban azért kapálóztam kézzel-lábbal a kandidátusság ellen, mert ennek a nagy-nagy tudományosság mellett volt egy másik feltétele is: akit kandidátusságra kandidálnak, annak erkölcsi bizonyítvánnyal kell rendelkeznie. Ez pedig nem volt nekem, kérvényeznem kellett volna, hogy mentesítsenek „a büntetett előélettel járó hátrányok alól.” Ami ugyebár némileg abszurd követelmény, mert valaki vagy tud valamit vagy nem, megbízhatóságáért kapjon vörös csillagot vagy nagykeresztet. Egyébként pedig: ha négy és fél esztendei tettleges börtönéveim alatt sosem írtam kegyelmi kérvényt, „szabadon” végképp nem fogok kérvényekkel kilincselni az „igazságszolgáltatásnál”, mert Petőfi esetleg megjelenne álmaimban és szemen köpne, így azután megúsztam a kandidátusságot és az összes többi, erre aggatható gyönyörű rangot.
Közben persze halmozódtak egyéb intézeti ügyeim, főleg amiatt, hogy a Petőfi világnézete körül felizzó vitában épp közvetlen főnökömmel, osztályvezetőmmel akadt össze a (nemlétező) bajszunk. így megint Petőfi határozott a sorsom felől – amikor Benjámin László és Csanádi Imre a régi Tükörből, mely belpolitikai lap volt, kulturális Új Tükör-t csinálhatott, hívásukra odahagytam az intézetet. Aki persze zsurnaliszta, azt lassan kinézik a szakmai folyóiratból (ez be is következett, kivált amikor szinte naponta kellett hadakoznom a barguzini kísértet lanszírozói ellenében).
Szerencsére az Új Tükör lett a rendszerváltás első tömegkommunikációs halottja, s így végképp felszabadulván egyéb terheim nyomása alól, újra Petőfi biográfiájába vethettem maradék erőimet, ha régen voltak címzetes egyetemi tanárok, én abszolút címtelen maszek-kutatóvá lényegülhettem vissza, majdnem úgy, mint a gyűjtőfogházban. Hála a Z-füzeteknek, aránylag nem túl vaskos költségek fejében, szerzői kiadásban kétszer is megjelentethettem Petőfi-dolgozataimat.
Sajna a szabadság önmagában kevés, némely anyagiak nélkül. Két füzet után nem bírtam tovább az önfinanszírozást, különös tekintettei általában a kulturális csődre, s az inflációra (mely a magabiztos kormányzati deklarációk szerint az idén nem fogja túlhaladni a 13 százalékot, de már az 1993-as esztendő első napjaiban létszükségleti fizetnivalókban húsz százalékos emelések cáfolták meg a miniszteriális optimizmust).
Koldusbot és függetlenség – hirdette a legigazabb magyar forradalmár, s nem koldult a kiadó uraknál, még kevésbé „a banki világ” nagyurainál. Hadd próbáljak hozzá hasonlítani legalább ebben az egyben – én sem kéregetek. Akad még (pillanatnyilag?) egy-két folyóirat, ahol házalhatok Petőfivel, nekem ennyi elég. Ha e kapuk is bezárulnak, írok az íróasztalomnak.
Voltak már ilyen éveim.
Volt egyszer ilyen célunk, az idősebbek emlékezhetnek rá: utolérni és túlszárnyalni a művelt nyugatot. És akkoriban még sokan hittek is benne, hogy ez ukmukfukk megtörténik, csak akarni kell. Mostani kételkedő világunkban ilyesmikre csak legyintenek. Ugyan-ugyan, hogy áll a gazdaság, hol vannak a kulturális csúcsok? Pedig hát van ez utóbbinak kiemelkedő vonulata is.
Valamikor lenézően beszéltünk róla, hogy odaát mi megy, hogy Amerikában például művészfilmeket szakítanak félbe reklámokkal a tévében. Nahát, ez nálunk nem történt meg soha, és ma sincsen így. Nálunk a dús folyammá nőtt reklámáradatot szakítják meg olykor más műsorok. Új művészet van alakulóban szakmai mélypontokkal- magaslatokkal, zúdul-árad a honi csatornákon a reklám, benne marad a fülben, az agresszívebbje tapad, mint két jókora pofon: „FOGYNI AKAR? HÁT AKKOR EGYEN!”, a szelídebbje muzsikál, akár egy verssor: „NA NE MONDJA, HOGY CSAK AZ OOOOTÓL VAN” (A gyártmány neve ferdített; nem csinálunk reklámot a reklámnak.)
Hát igen, a verssorok. Minden családban felbukkan néha egy-egy kedves idézet, a mindenkori jelenbe helyezhetően. És feltűnnek olykor rég zajlott események félmondatai, mint pl. a „Hol lennénk már…!?” (Tíz percet késett valaki induláskor), vagy a „Már megérte!…”, mikor egy utazás elején kihajolva a vonatablakon, megláttuk a szomszéd fülkéből a szél szárnyán viliággá repülő kalapot.
S íme itt van most, s máris meghonosodott köreinkben ez a „NA NE MONDJA, HOGY CSAK AZ OOOO…” Ehhez persze pazarul kell előadni a kis sztorit, ehhez kiváló szereplők kellenek, egy szép hölgy oldalt hajtott feje, az az őszinte kételkedés az alulról felfele vetett pillantásban: NA NE MONDJA, HOGY… – és a másik kitűnő színész szerény, de magabiztos válasza: DE IGEN, ASSZONYOM! S ha volt kétség – elfújta a szél. Nem lehet elfelejteni. Hát még, ha naponta tanúi lehetünk, miként sodródik a színre szép asszonyok körében az az egy szem férfi, középmagas, egy kicsit kancsi, nem az a szívrabló típus, de lelke tiszta és nemes, így aztán igaza tudatában csatát nyer; az imént még hevesen kételkedő, bájos hölgy ismét oldalra fordítja fejét, s pillantás alulról felfele, nyomatékosan kijelenti: „ÉÉÉÉÉN BIZTOS kipróbálom!” – s ezt úgy, hogy semmi kétség, meg is teszi. S így vannak evvel mind a többi szépasszonyok is; ki az elején még csúfolkodva jegyezte meg: „UGYAN, MIT TUDHAT EGY FÉRFI A MOSÁSRÓL!?”, az is feladta minden előítéletét. Egyszer csak rajtakapom magam, hogy én is használom ezt a „NA NE MONDJA, HOGY…”-ot; nem én dobtam ki a kárpótlási igazolást, nem én öntöttem a sóba cukrot, s pillantás alulról felfelé; ki merne visszapofázni nekem? Senki se.
Hacsak az a kis kancsi férfi nem. Mert ha ő kellemes hangján csak ennyit szólna: „DE IGEN, ASSZONYOM!”-, menten elolvadnék. Mert ő úgy tudja mondani, hogy neki hinni kell. Biztonság a kétkedés tengerében. Kapaszkodó. Kanalas orvosság. Hit-remény. Szemléletalkotó. Jobb, mint egy optimista hős a nyolc húszas filmben a sport után. Előre is sajnálom, hogy majd egyszer letűnik a képernyőről kultúránk izmosodó műfajának e gyöngyszeme. De úgy hiszem, nemesítve lelkünket, a mindenkori jelenben kísérteni visszajár, mint kedves emlékeink szavai, szeretett verssorok, édes-bús melódiák. „Na ne mondja, hogy túlszárnyaltuk!” „DE IGEN, ASSZONYOM!” És ez így is van. Bizonyos vonatkozásokban feltétlenül.
Ady Endre prológusként költőtársa A XXX-ik századból című könyvébe azt írta, hogy élni csakis „a nekünk régen parancsolódott kínságos és mégis szent, mai Mával” szabad. Nyári Lászlót nem kell erre figyelmeztetni, a XXI. századból való éneke nagyon is huszadik századi, mai Mából szóló. Anti líra című ciklusában például a reklám, nikotin, alkohol rabjainak, a hitelekkel megnyomorítottaknak, a politikától megcsömörlötteknek, a szeretette éhezőknek azt üzeni
Ennek a harcnak soha nem lesz vége,
de azért küzdjetek nap mint nap tovább,
tudva ha megálltok akkor
nemzetközi hullaházzá válik a világ!
(Internacionálé áramvonalasított 1986-os modell)
Kétségbeesett, haragos, fanyar költészet Nyári László lírája, és számomra éppen ezért hiteles. Csak a megrendült, tiltakozó költők verseit tudom napjainkban korszerű költészetként elfogadni. A Tejútrendszer Közegészségügyi Hivatalához küldött jelentésében például Halley egészségügyi ellenőr arra figyelmeztet, hogy „a Naprendszer harmadik / bolygóját, a Földet / eddig nem ismert / kártékony vírus támadta meg.” Ez a vírus, „az ember / olyan kórokozó / mely nem csak a Tejutat / de elterjedve / az egész világegyetemet elpusztíthatja.” „Ember – ez büszkén hangzik!” – írta Gorkij, de ki tudja, nem tenne-e ma legalábbis kérdőjelet a felkiáltójel helyébe. Az emberért aggódó költő nevezi az embert veszedelmes kórokozónak. Nyári László jóistene a fogyó folyószámlát nézve mereng, és nehéz helyzetben van, „mert hiába túlórázik osztja a megbocsátást / a szeretetet dupla órabérért este nyolcig / a számlák és csekkek egyre kifizethetetlenebbül sorakoznak a kredencfiókba”, és egyre nehezebb „mindenhová vinnie egy kis békét”. Szűkösen, éhesen, de még él az Úr, mondja Nyári László. Csak reménykedni tudunk, hogy igaza van, és hogy azt a kis békét mindenhová elviszi.
(Orpheusz Kiadó Kft.)
Korunkban az új mondanivaló s az emberi psziché mélyebb tartalmainak (freudi, jungi stb. lélektannak megfelelő) föltárása új meg új próbálkozásra késztette a költőket, akik közül jópáran tudatosan kezdtek kísérletezni a kifejezésmód új lehetőségeivel (experimentelle Lyrik), felhasználva a korábbi francia, angol vagy német eredményeket is, elsősorban a dadaizmusét (Arp, Schwitters, Tzara). Ezek közé tartozott a képvers, vagy más grafikai eszközökkel, illetve vizuális hatásokkal kombinált kifejezés, amelynek hagyománya egészen a hellenizmus korára megy vissza, csak (az ugyanakkor „felfedezett”) rímes verselés teljesen kiszorította. A nagy kísérletező, Apollinaire már az első világháború előtt és alatt írt képverseket; a legszebbet (grafikai tekintetben is) tökéletesen lefordította Radnóti Miklós (A megsebzett galamb és a szökőkút). A grafikai sőt számítógéppel készített versek azonban csak tíz-tizenöt éve terjedtek el.
A kísérleti líra mind általánosabban hasznosítja a Joyce által prózában már előbb meghonosított tudatáram visszatükrözési, belső monológot, s egyre gyakoribb a minden műfaji kötöttség nélküli „szövegek” alkotása, melyek olykor a befogadó által tetszőlegesen értelmezhető hangzásokra épülnek. Alkotói a nyelv elemeit hangokra bontják s e hangelemek ötletszerű összekapcsolásai hoznak létre új hangzásokat. Az „ötlet” szónak a kísérleti líra értelmezésében s értékelésében kulcsszerepe van, éppúgy mint a struktúrák szétbontásának és – többé-kevésbé önkényes – sokszor groteszk újra fölépítésének. E tekintetben főként a francia Tel Quel csoport hatása a meghatározó. A német nyelvterületen a kísérleti líra kiemelkedő kezdeményezői s egyben teoretikusai az ötvenes évektől: Artmann, Aichinger, Bense, Gomringer, Heissenbüttel, Jandl, Mon, Weryrauch. Egyéb irányzatok mellett ők hozták létre a szemantikus-, akusztikus-, vizuális konkrét költészetet. Mindezek vagy végletesen szubjektív, vagy akár „mágikus”, akár politikailag lázadó módon: közösséget kereső tartalmak kifejezését célozzák. Utóbbi típusnak egyetlen, ad absurdum sürített példájaként idézzük Gomringer fordíthatatlan, gorombán amerikaellenes „versét”, amely egyszerre politikum, konstrukció és játék:
S A U
A U S
U S A
– ahol az első szó tudvalevőleg „mocskos disznót” jelent…
Mexikó nagy költője, Octavio Paz életművében sem képek és hasonlatok teszik a verset, hanem az szinte „magától” nő ki a nyelv szerkezetéből. Különben is „a művészet célja nem a mű, hanem a szabadság”, íme egyetlen verse, melyhez hozzátartozik a címe is: A szabadság ideogramja (Ideogramma de libertad, 1971). Ez a cím értelmezi a „verset”. Az utóbbi szót pedig azért tettem idézőjelbe, mert ennyi:
SORS
NEM IGEN
Magyarul persze sután hat, de ha az eredetit nézzük (nemcsak olvassuk), máris meghökkenünk, mert így fest:
SINO
NO SI
A Sors szó két szótagra bomlik, az egyik (megcserélve a két szótagot) no=nem, a másik si=igen. A szabadság tehát abban áll, hogy az ember sorsát a tagadás és vállalás közötti választás dönti el. Amihez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a spanyol Sino a latin Signumból származik s ennek a jel-nek az értelme is – mondhatni – „jelen van”, belejátszik a költemény felfogásába…
A kísérleti líra magyar úttörője (persze az immár klasszikus Weöres után) Tandori Dezső: példaként ide iktatjuk egy mélyértelmű versét, amelynek hosszú címe szintén része az „üzenetnek”, amely csakugyan üzenet a szónak vallásos értelmében. És épp a cím készíti elő és magyarázza is a „verset”.
A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz
He3
A három betűből álló „szöveg” sakk megnyitás: a ló kilép, azaz – kinéz. És minthogy a betlehemi istálló lovacskájáról van szó, ez azt jelenti, hogy karácsony éjjelén Betlehemben Krisztus születésével elkezdődött, megnyílt valami az emberiség számára…
Példáink csak jelzésül szolgálnak; rengeteg ilyesmi jön létre világszerte, de sajnos kevés frappáns új vers születik, legtöbbször csak ötletről vagy éppen blöffről van szó.
Nemeskürty István arra vállalkozott, hogy a magyar művelődés évezredes történetét egy karcsú kis kötetben összefoglalja. Rendhagyó vállalkozásnak tekinthetjük a hatalmas és szinte áttekinthetetlennek tűnő téma ilyen rövidre zárt, esszészerű feldolgozását, amely alkalmas a laikus olvasót is végigkalauzolni a művelődés történetének szövevényes útvesztőin. Ezúttal sem csalódunk a szerzőben, aki eredeti stílusban, lenyűgöző tudásanyag birtokában, értő gondossággal avatja be az olvasót az 1000-1945 közötti hazai művelődés történetébe. Eközben megtalálja az alkalmat, hogy az egyes korszakokat átgondolva-átértékelve megfogalmazza, esetleg aktualizálja az eseményeket, rávilágítson új dolgokra, nyomatékosítsa az összefüggéseket. A Kis magyar művelődéstörténet a Pannon Könyvkiadónál látott napvilágot.
Lakható hazát címmel adta közre legújabb verseit Szarka István, s mint előző három kötetében, ebben is száz olvasható, elsősorban az 1986 óta született költeményekből. Lírája híven tükrözi zaklatott korunk életérzését, s összetört világunk cserepei között kutatva, sajátos hangulatú, a világ dolgait új összefüggésekben is megnevezni tudó költészete tükrében újra rácsodálkozhatunk mindennapi dolgainkra, más szemmel látva a szerelmet, a barátságot, az emberi kapcsolatokat. Ám a játékos és érzékeny lírai hang indulatossá és keménnyé válik, amikorra kötő a napjaink változásait kísérő jelenségeket veszi számba, az „és most? labanccá?” etikai kérdését veti fel. A kritikus hang is a jobbat akarás szándékával, a „jó halálig értelmes élet” lehetőségéért szól, egy lakható hazáért.
Biálik, Hájji Néhmár – született 1873, Oroszország; Fihmán, Jáákov – 1881, Bessz- arábia; Háméiri (Feuerstein) Ávígdór – 1890, Kárpátalja; Grinberg, Úri Cvó – 894, Galícia; Avi-Shul, Mordechay – 1898, Magyarország; Ráb, Esztér – 1899, Palesztina; Sálom, Sápiró – 1904, Lengyelország; Goldberg, Léa – 1911, Litvánia; Prájl, Gávriél – 1911, Észtország; Rábin, Ózér – 1921, Majna-Frankfurt; Guri, Hájjim – 1922, Tel Aviv; RivnerTuvijá – 1924, Csehszlovákia; Kármi, Tét -1925, New York; Págisz, Dán – 1930, Bukovina; Pinkász, Jiszráél – 1935, Bulgária; Szverdlik, Ódéd – 1938, Argentina; Bitón, Erez – 1942 Algéria; Rácábi, Sálom – 1915, Izrael. Ők, még sok társukkal együtt, valamennyien a Dávid tornya című modern héber költők antológiájának szerzői, melyet az 1934-ben Magyarországon született, majd 1951 óta Izraelben élő neves műfordító Itámár Jáoz-Keszt válogatott. A tartalomjegyzékből kiragadott néhány név és születési adat sokatmondóan jelzi azt a történelmi hátteret, s a kulturális örökségnek azt a sokszínűségét, melyet ez a különleges verseskötet felmutat. A születési évek egyúttal jelzik, hogy mintegy száz esztendő költészeti terméséből, az új és modern héber költészet legkiválóbb alkotóinak műveiből gyűjtötték egybe az antológiát; azokéból, akik „…mind valamennyien annak a nagy és nyomasztó költészeti örökségnek az árnyékában dolgoznak, amely háromezer évet számlál. Vannak közöttük olyanok, akik zsidó sorsukat tudatosan megélve alkotnak, azzal a szándékkal, hogy modern és eleven folytatói legyenek az ősi, régi hagyománynak, és vannak, akik ennek a sorsnak ellene akarnak szegülni, sőt a múltnak néha egyenest hátat akarnának fordítani. És vannak megint olyanok, akik azért írják verseiket, mert izraeli realitásukat úgy fogadják el, ami teljesen magától értetődik”. Jáoz-Kesztnek a héber költészetről, s a kötet költőit bemutató utószavából való idézet, melyet életrajzi és irodalomtörténeti vonatkozású tudnivalók egészítenek ki. A Belvárosi Könyvkiadó szép újdonsága a Kner Nyomda munkája.
A Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság újabb anatológiája jelent meg a Z- könyvek sorozatában, Kristó Nagy István szerkesztésében. A karcsú kis kötetet a közelmúltban elhunyt Tamás Aladár Honnan, hová? című verse nyitja, s ezt a címet kapta az antológia is, mely „műhelymunka terméke… megannyi olvasmányos elbeszéléssel, szép verssel, s egy-két egyéb írással. Az írói együttesnek neved adó, nemcsak nevében Nagy írót követve: a társadalmi tényekkel való hiteles, hogy tárgyias, hol ironikus, de mindig bizakodó szembenézéssel.”
A Móra Kiadó Diákkönyvtár sorozatában először jelent meg antológia a határokon túl élő magyar írók, költők műveiből, szerves részeiként annak a szellemi kincsnek, amelyet magyar irodalomnak nevezünk. A romániai magyar irodalomból többek között Bajor Andor, Sütő András, Deák Tamás, Szabó Gyula prózával, Székely János, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Markó Béla versekkel szerepel a kötetben. A szlovákiai magyar irodalmat Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Cselé- nyi László és mások, a vajdasági magyar irodalmat Ács Károly, Tolnai Ottó, Gion Nándor, Ladik Katalin, Sziveri János s még sok ismert író és költő reprezentálja. Először válogattak diákok számára a kárpátaljai magyar írók és költők, Kovács Vilmos, Vári Fábián László, Füzesi Magda, Balla D. Károly műveiből. A legnagyobb fejezet az antológiában a nyugati magyar íróké: az Angliában élő Határ Győző, Sárközi Mátyás, a franciaországi költő, Nagy Pál, az Egyesült Államokban élő Mózsi Ferenc, a németországi Tollas Tibor, a kanadai Tűz Tamás, a Puerto Ricó-i Ferdinandy György, vagy a hollandiai Dedinszky Erika műveit is olvashatjuk. A határainkon túli magyar irodalom kínálatából azoknak a művei kerültek a kötetbe, akiknek alkotói pályája 1945 után kezdődött. Róluk a kötet végén rövid életrajzi kalauz olvasható.
Az Ötágú síp című antológiát Pomogáts Béla válogatta.
A körút szót körútnak, és nem kőrútnak kell ejteni, valaminek az útja pedig kiejtve: Úttya. Nyelvünk írott és beszélt változata közötti eltéréseket, a helyes kiejtés módját van hivatva bemutatni Fekete László Magyar kiejtési szótára, mely a Gondolat Kiadónál jelent meg. A helyes, szép magyar beszéd, az igényes kiejtés magától értetődő követelmény a nagyközönség előtt megszólalókkal szemben, de minden művelt ember szívügyének tekintheti anyanyelve ápolását és óvását. A 10 800 szót és szókapcsolatot tartalmazó szótár segítséget nyújt a különböző hasonulások, egyes idegen szavak és rövidítések helyes kiejtéséhez, de felsorol olyan szavakat is, melyeknek írásképe és helyes kiejtése azonos, a köznyelvben mégis hibás alakban terjedtek el. A bemutatott szókincset böngésző hazai vagy külföldi magyar a vidám nyelv- művelés perceit is élvezheti, ha rátalál olyan fölöttébb gyakran használt szóra s helyes kiejtésükre mint például aminoplasztgyanta, ausgetippelt, enyvesszegfű, fészekbacilus, hordalékgarmada, rezeztet, no – nono – nonono, gipszsalakcement, kreppnejlon, szarvasszar, tarackdörgés, utószülöttség, visszleszámítol s hasonlók. Nem találja viszont például a biztonságérzet, a rendszerváltás, s nem a szakszervezet kiejtését – pedig az utóbbinak micsoda gyönyörű változatait hallani ma is!
(emmi)