TABÁK ANDRÁS

(Arany Segesvárra gondol)

Nem a halált kereste ott;
Rém sorsunktól hogy megmentse,
A halál kereste meg őt.

(Nagy Lajos)

Atlétatermetű volt,
de idegzete satnya,
siralmasan gyáva volt
(hipochonder hozzá még),
szorongott is mindentől,
félt a végtelenségig, –
üldözési mánia
gyötörte nap nap után,
s mindig az járt fejében:
ha lecsukják (és erre
volt is esélye lévén
bolsi-gyanus), megőrül.

Akadt-e bátrabb író
abban a korban nála?

(Ladányihoz)

Látod, Miskám, ha másban nem is épp,
ebben végtére közös a sorsunk:
fáradt kisember lettem magam is,
aki behúzódnék, ha lehetne,
a szerelem ereszalja alá,
s akár mint te, mindig manók közé
álmodja magát, ameddig csak él.

(Hašek halála)

                                 Lipnice, 1923. I. 3.

Hát sok jót nemigen mondtak róla soha:
„Csavargó liba!”, „Korhelyek királya!”.
Olbracht döbbent rá egyedül, hogy zseni,
s legyen bár botránykő alkoholista
éppen megírta a legjobb cseh regényt,
leletét megtébolyodott korának.
Ő meg… ő vigyorgott csak Olbrachton is,
bárgyú, kedélyes Svejki vigyorával.
Már túl sokat látott és túl sokat élt,
szenvedett, csalódott – így hát vigyorgott.
Mit neki már átok vagy magasztalás?!
Helyét nem lelte és nem is kereste
többé a világban, melyet már úgysem
értett; mindenen túlvolt s mindent leszart.
„Magad túlélted – vélte –, elég!” – sejtve,
már csupán önmagát roncsolhatja szét.

Úgy döntött hát, hogy agyonissza magát.

(Aki ír, az ír)

Aki ír, az ír Akár verset ír Akár prózát ír Az mindig csak ír Ha esik is ír Hogyha fúj is ír Ha elmegy is ír Ha megjön is ír Ha beszél is ír Ha figyel is ír Az utcán is ír A buszon is ír Moziban is ír

A meccsen is ír Ha eszik is ír Ha iszik is ír Ha mulat is ír Ha búsul is ír Betegen is ír Kínjában is ír Ha törik is ír Ha szakad is ír Éjjel-nappal ír Álmában is ír Nincsen erre ír Csakis, az hogy ír

(Farsangi éj)

Farsang ugyan
Látott-e már
Annyi törpét
Korcs vakarcsot
Gnómot, rémet
Torzat, kacskát
Púpost, bandzsát
Bicebócát
Mint ez éjen
Számolatlan
    Lát most éppen?

Ludvércek és
Kísértetek
Sátánpofák
Szörnyszülöttek
Vámpírok és
Eszelősek
Félkegyelműk
Megbomlottak
Rémületes
Kárhozottak
    Éjjele ez.

Gajdolnak és
Hahotáznak
Dőzsölnek és
Tivornyáznak
Jól mulatnak
Farsangolnak
Vérünk isszák
Velőnk szívják
Féktelenek
Tort ülnek a
    Lelkünk felett.

De kutyára
Megjön a dér
Farsangjuk is
Böjtjéhez ér
Vigasságuk
Tivornyájuk
Vérszopásuk
Rút éjére
Hajnal hasad
Rémálmunknak
    Vége szakad.

(Médeia)

A hálószerűén összedrótozott,
nemes porcelánszobor Ella néni
vitrinében állt. („Meisseni” – mondotta
a néni, és vigasztalhatatlan volt,
hogy portörlés közben egyszer eltörött.)
A tragikus fejű, dúlt asszony,
aki tőrt szorongatott a kezében,
s hóna alatt vergődő kisdedeit
eszelős, féktelen indulatában
éppen leszúrni akarta, szememben
mindig a téboly jelképe volt; – s ahogy
gyerekként elnéztem borzongva néha
a vitrin füstös üveglapja mögött,
úgy vélekedtem magamban, a dróttal
azért fonták körül, hogy kitörni kész,
gyilkos őrületét kordában tartsák.

(Az ember végtére…)

Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal
A tollával, hű, de meg-megbokrosodó írógépével
(Amely, különös mód, éppen annyi idős, minta gazdája)
Megtanul társalogni a portörlőronggyal, örökösen
Elbúvó szemüvegével, a zsörtölődő és rosszmájú
Kávéfőzővel meg egy fáradhatatlanul lelkendező
Fecsegő kislábassal, melyben a reggeli tojást főzi
De még azzal a diófaággal is, mely a zord, farsangi
Szelek idején figyelmeztetően oda-odakoccan
Zúzmarás ablakához, mintha csak bekéredzkedne egy kis
Melegedésre, és jómaga is valami meghitt, csöndes
Kvaterkázásra áhítozna az esteli lámpafényben

Így aztán könnyen zavarba jön az ember, megriad szinte
Mikor úgy hozza a szükség (vagy a konvenció), hogy néha
Rákényszerül szót váltani egy-egy felebarátjával is

ROZSNYAI ERVIN

A bárka

A második üvegnél, népies nevén „hosszúnyakúnál’' tartottunk-bár az sem lehetetlen, hogy a harmadiknál –, amikor gyerekkori közös élményeinkből kifogyva, az én időtlen idők óta nem látott kedves barátom váratlanul megkérdezte, tudom-e, mi a szerelem. Eltűnődtem: nem tudtam, hogy tudom-e, vagy ha tudtam is valaha, emlékszem-e rá? Barátomat azonban láthatólag cseppet sem érdekelte a válaszom, még az sem, hogy a kérdést egyáltalán meghallottam-e. Nem engem kérdezett, inkább maga akart beszélni, megidézve azt a nevezetes tavaszt, amikor fényes szellők borzolták a mainál kissé sötétebb árnyalatú hajunkat, és minden új volt számunkra, mintha mi találtuk volna ki.

– Akkortájt gyakran szerepeltem a gyűléseinken, Adyt, József Attilát szavaltam a világot jelentő deszkákon, amelyeket józsefvárosi bérházak udvarán állítottunk fel ideiglenes jelleggel a porolónál vagy a pincelejáró előtt. Azonkívül tanulócsoportot vezettem, olyan tárgyból, amit magam is akkor tanultam: értéktöbblet, profitráta… Bizony, föl kellett kötni a gatyát, annál is inkább, mert alig töltöttem be a húszat, a csoportom pedig jóval idősebbekből állt. Csupa meglett ember, gyári férfiak és asszonyok, egyetlen kivétellel… Egy kis Júlia-korú gyereklány, szőke, vékonyka, egérarcú tündér. 0 volt a legfürgébb eszű, bár a többiek is kitettek magukért, szerették volna együltőben fölhabzsolni a tudást, amit az előző évtizedek megtagadtak tőlük. Hanem az a gyerek… Röptében kapta el a gondolatot, kérdezett, vitatkozott, mindent meg akart érteni. Te tanár vagy, tudod, mi az, ha van visszajelzés, ha fölgyújt a szikra, amit te magad csiholtál – ahogy fordítva, nincs idétlenebb vereség, mint süket füleknek szövegelni. Szóval, az a kis egérarcú a hegyes orrával… Ismertem a szüleit, mind a ketten szabók, a lakásukon dolgoztak a Kőris utcában, szemben a Golgotával, tudod, a mozdonygyár mögött. Mozdonygyár. Az is kipurcant már, mért pont azt ne nyiffantották volna ki, a nyomorultak…

Billent a hosszúnyakú, aznap a második-vagy a harmadik? –, bugyogott a poharakba a rizling.

– Néha-néha ellátogattam a Kőris-utcába. Jó volt náluk. Albérletben laktam akkor, család nélkül nőttem fel, és valami nagyon hiányzott – nem az, hogy törődjenek velem, ellenkezőleg, én szerettem volna melengetni, körülfonni valakit, megérteni ki sem mondott szavak, rebbenésnyi mozdulatok rejtett üzenetét. Persze, ritkán adódott alkalom a vendégeskedésre, tanulnom kellett mindenfélét, matematikát, nyelveket, vizsgákra készülni az egyetemen, tanítványokkal bajlódni, hogy megéljek valahogy, este szavalni, a csoporttal foglalkozni… Nem is tudom, hogyan vettem észre, mikor volt egyáltalán időm észrevenni, hogy tulajdonképpen szomorú vagyok és magányos, szélhordta gyökér, ismeretlen áramlatokban kallódó palackposta, miegyéb – szóval, elkapott a heveny dekadencia, legjellemzőbb tünetével, az önsajnálattal. Hiányzott valami… vagy hogy pontos legyek, az a szőke, egérarcú kislány hiányzott, aki egy hirtelen elröppent esztendő alatt kinőtt a kislánysorból, olyannyira, hogy beleszerettem. Igaz, némi időbe telt, amíg rájöttem erre, mert őszintén szólva, szokatlan volt és meglepő, de amikor végül tisztáztam, hogy hányadán állok magammal egy szombati nap délutánján, nem minden elfogódottság nélkül, becsöngettem a Kőris utcába. Az illendőség kedvéért elcsevegtem egy darabig a szüleivel, csak azután ajánlottam neki, hogy sétáljunk egy félórácskát. Vakító nyári nap volt, apró csillámok szöktek sima, hátrafésült hajára, derékban szűkülő pettyes kartonruhájára, gyönyörködtek a kicsi, arányos termetben, a szépnek nem mondható, de megindítóan kedves arcban. A Golgota téren leültünk egy padra, villamos zörömbölt, biztatott a maga faragatlan kedélyességével: szólalj meg, fiú, bátorság! Mély lélegzetet vettem. „Szeretnék mindig veled lenni. Szeretlek, ez a helyzet. Látod, nehezemre esik kimondani, félek a válaszodtól. Ha terhedre vagyok, mondd meg nyugodtan, nem jövök többé.” Rám nézett, és amire a legkevésbé számítottam, szürkéskék szemében felfénylett a gyengédség – mintha ő lett volna az idősebb, a felnőtt, aki most készül beavatni a fiatalabbat egy fontos és csakis kettőjükre tartozó titokba. „Én téged már régóta szeretlek. Azóta, hogy először hallottalak szavalni. Csak hát… gyerek voltam, gondolni se mertem rá.” Csörrent a sarkon egy biciklicsengő – ünnepre hívó vidám jeladás –, kölyök szél kergetőzött a porral, örömükben megborzongtak a kormos akáclevelek, mint a papírzászlók május elsején. Átöleltem, odabújt hozzám, megcsókoltam a haját. „Most már nem vagy gyerek?” „Nem. Mostantól fogva nem.”

Azzal állítottunk be a szülőkhöz, hogy mi bizony összeházasodunk. „Ezt mikor sütöttétek ki?” „Ó, már vagy tíz perce.” Igen, így döntöttünk, szinte szavak nélkül, annyira természetes volt. Akkoriban, hiszen emlékszel, ragályos házasodási láz harapózott el a fiatalok között, ha ketten megszerették egymást, úgy gondolták, muszáj haladéktalanul egybekelniök – valószínűleg az éghajlat tette, a történelmi éghajlat, amely a megélhetés nyomorúságos gondjai ellenére nyárba hajló örök tavaszt ígért. „Az iskola – kérdezte a mama aggodalmasan. – Mi lesz az iskolával?” „Be fogom fejezni, anyukám, ne izgulj.” „Ha mondja, akkor úgy is lesz” – jelentette ki a papa komolyan, és a dolgot ezzel a maga részéről lezárta. Illetve, tett még egy lényeges kiegészítést: „Hozományul olyan ruhát varrók neked, fiam, hogy az unokáid esküvőjén is viselheted.”

Mivel a két leendő házasfél közül én voltam az egyetlen nagykorú, az ünnepélyes eseményhez hatósági beleegyezést kellett kérnünk. Pár hónapnyi szaladgálás, sürgetés, bosszankodás után az is megjött. Kitűzték az időpontot, megbeszéltük, hogy negyedórával a ceremónia előtt találkozunk a kerületi elöljáróságon. Útközben összeakadtam egy évfolyamtár­sammal, sebtében megvitattunk valamilyen matematikai problémát, utána lóhalálában rohantam a tetthelyre. Nemsokára szólítottak minket. A jó ég tudja, mi bújt akkor belénk: attól a perctől kezdve, hogy az anyakönyvvezető elé áltunk, nem mertünk egymásra nézni, ne­hogy elvihogjuk magunkat. A falat bámultuk vagy a cipőnk orrát, hallgattuk az épületes intelmeket, család, talpkő, szeretet, nyakig jártunk az erkölcsben – hanem a negyedik vagy ötödik szeretetet az anyakönyvvezető, elvétette, „szeletet”, mondta tévedésből, mire cinkosan megszorítottuk egymás kezét, nekem egy szelet sonka nyomult orvul az emlékezetembe – istenem, de rég nem láttam olyat! – az ő képzeletében egy tortaszelet ábrándképe merülhetett fel a vágyak alvilágából, dobostortáé, ahogy ismerem… Akkor már fuldokoltunk a torkunkba vissza-visszagyömöszölt nevetéstől, szipákoltunk, az orrunkat fújtuk, akárcsak az öreg szülők, habár őket a meghatottság motiválta. És ez még semmi: az anyakönyvvezető széles nemzetiszínű szalagjára fesztelenül egy légy ereszkedett, utána a párja, mi az, ők is esküdni akarnak? A poklok kínját álltuk ki a befejezésig, amelynek alig remélt elérkeztekor, a gratulációkat kétségbeesett vakkantásokkal nyugtázva, kivágtattunk a teremből, le a lépcsőn, a kapuban egymás nyakába estünk, és boldogan, immár szabad emberekként utat engedtünk a kirobbanó, könnycsurgató kacagásnak, alig bírtuk abba­hagyni.

Díszebéd várt bennünket a szülőknél, akkori fogalmaink szerint fejedelmi lakoma: húsleves cérnametélttel, paprikáscsirke nokedlivel, bor is volt hozzá, hogyan tudták mindezt előteremteni? Ilyen jólétbe csöppenve, persze az asztalnál is folytattuk a viháncolást, főleg azt találtuk pukkasztóan mulatságosnak, hogy mi már férj-feleség vagyunk, tehát ő …né, vajon az iskolában is így hívják majd ki ezentúl felelni? …né, beszélj az Aranyember főszereplőiről. …né, hadd lássam a francia dolgozatodat! …né, ha óra közben még egyszer elneveted magad, intőt kapsz. Csakugyan: kivel íratná alá az intőt, a papájával vagy velem? Esetleg a szülői értekezletekre is eljárhatnék. „Uram, a felesége tegnap rendetlenkedett, kénytelen voltam sarokba állítani.” „Majd ráncba szedem, bízza csak rám a tanárnő.” „Egyébként osztályelső, de sajnos, a magaviseleté kívánnivalót hagy maga után.” Hallottad? Kívánnivalót hagysz magad után, a tanárnő mondta. Én is mondom. Nekem te vagy a kívánnivaló. „Mit sutyorogtok? – szólt ránk az apósom. – Hagyjátok abba, pohárköszöntő következik. Figyelem! Emelem poharam az ifjú párra, legyetek nagyon boldogok, gyerekek. De hol? Ez a nagy kérdés. Te, fiam, nem viheted őt magaddal az albérletbe, mi meg kicsit szűkén vagyunk ebben az egyetlen szobában, ahol ráadásul naphosszat zörgetjük anyátokkal a gépet, hogy összevarrjuk a hidegvízrevalót. Hát szóval, ha már nem tudtunk nektek olyan nászajándékkal kedveskedni, amilyennel szerettünk volna szívünk szerint, gondoltuk, megpróbálunk legalább egy icipici örömet szerezni valamivel. Vagyis két valamivel. Igaz, az egyik csak ígéret: egy régi jó vevőnk megígérte, hogy kerít nektek egy kis fészket. Nem a gróf Csekonics kastélyában, csak egy kis udvari szobakonyhát valahol a mi környékünkön, de a semminél jobb, nem? Ez a vevőnk idáig mindig állta a szavát. No és a másik, annak biztosan jobban fogtok örülni: anyátokkal beutalót kaptunk Szoboszlóra, két hétig tiétek a lakás. Drága gyerekeim, bocsássatok meg, hogy most csak ennyit tudtunk… Ne haragudjatok.” Megöleltük, meg­csókoltuk az öregeket – istenem, mennyit töprenghettek szegények, mennyit talpalhattak és kérincsélhettek, amíg ezt a különös nászajándékot összehozták! Aznap nem viháncoltunk többet.

Nászút a Kőris utcában… Szebb ajándékot aligha kaphattunk volna. Jövő kedden utaznak az öregek, addig csak kibírjuk valahogy. Egy bizsuüzlet kirakatában gyűrűket láttam, miért ne hordanánk mi is? Érdekes, hogy addig eszünkbe sem jutott. Jól fog mutatni rajta az iskolában, nekem meg bizonyára emeli a tekintélyemet a tanítványaim előtt. Rézgyűrű persze, nem arany, de ki tudom fizetni, ez a fontos, legfeljebb egy darabig nem vacsorázom.

Végre eljött a kedd, kis csokor mezei virággal és a selyempapírba bugyolált gyűrűkkel érkeztem meg a Kőris utcába. Kézenfogva vezetett be, ujjára húztam a gyűrűt. „Nem igazi, de egyszer majd kicseréljük igazi aranyra.” „Nem – mondta –, nem cseréljük ki. Ez az igazi.” Megcsókoltam az arcát, a szemét. Sírt… Megvallom, én is. Apám halála óta nem sírtam, a csendőrök félholtra verték, röviddel a börtön után meghalt. De örömömben ott sírtam először, a Kőris utcában. Először és utoljára. Ott teljesült be számomra Pál apostol jóslata: „Amikor eljön a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.” Nincsenek többé személyes névmások, én, te, nincs többé semmi, csak a minden – a fájdalmas, gyönyörű zengés, egymásba szőtt dallamok áhítata, mint egy Bach-orgonafúgában. Emlékszel Rousseau-ra? Azt írta, alig akad olyan pillanat, amelyikről elmondhatnánk, hogy bárcsak örökké tartana. Faust megtalálta azt a pillanatot. Megtaláltam én is. Megtaláltam, megállítottam, nem is engedem el többé…

Csend támadt, elakadt a folytatás. Zavartan kérdeztem: – Aztán?

– Aztán? Talán bonthatnánk még egy üveggel.

Bontottam, töltöttem.

– Aztán… Nekem három hétre vidékre kellett utaznom. Mikor visszajöttem… Amikor visszajöttem, már nem élt. Megölte fényes nappal valami vadállat, elszedte az erszényét két fej káposzta árával.

A tudat védekezik, tiltakozik, szeretné meghazudtolni önmagát. De végül lehetetlen volt nem megértenem azt, amit nem akartam megérteni.

Nem! – bukott ki belőlem idegen hangon az iszonyat. – Nem igaz, mondd, hogy nem igaz. Nem igaz, nem igaz…

A világosság felé emelte a poharat, a bor színét vizsgálgatta.

– Forgatod néha a Bibliát? „Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába…” Hát, ez az én bárkám. Ez a megállított pillanat. Nem fétis, ne hidd, nem bebalzsamozott emlék – csak annyi, hogy tudom, mi a szerelem.

FUCHS KATALIN

Telefon Ágyszélre sűrűsödve kuporgok izzadt lucskos tenyeremben a kagyló hallom hangod ezerötszáz kilométer hosszúságát hogy vagy kérded válaszom halk és megáll a német- osztrák határnál nagyon vártam a hívásod órák óta ülök a készülék előtt indul feléd egy töredék a Ruhr-vidéken találkozik sóhajunk és meglebbenti a büszke kábeleket Frankfurt előtt élesen kiveszem a hangod a forró zsivajból megcsináltattad a szemüvegemet majd elküldöd légipostán akkor mindent megbeszéltünk egy utolsó szervusz tőlem Amsterdamból kattanás és ilyenkor mintha nem is léteznénk többé aztán csak ülök és tárcsázás nélkül belevonítom a búgó kagylóba valamit elfelejtettem ne menj el kérlek nagyon fontos mindig elmarad sosem jut messzebb a szoba küszöbénél hallod mondd mondd hogy van még az a hely ahová hazudhatom hogy egyszer majd visszatérek. Igény Miss Nyugat bekölnizte kedve fodrait és a kékre sminkelt délutánban az állatkereskedésbe hajtatott: Mondja uram van önnek olyan kutyája amelyik illik a cipőmhöz?

KÖVES ISTVÁN

Kérvény

„…csak azt a pályát érdemes választani, mely megköveteli, hogy mindig kockára tedd egész létezésedet. Légy zsoké, Ben, légy zsoké.”

Ambrus Zoltán: Finish

Tisztelt Igazgató Úr!

Ezerkilencszázharmincnyolcban, az utolsó békeévben születtem. Ha a család kollektív emlékezetének hinni lehet, nevetve jöttem a világra. Rövidesen rá kellett jönnöm, több okom lett volna nekem is a sírásra…

A nevetés utáni vágy és a sírásra késztető körülmények mindmáig két meghatározó véglete maradt életemnek. E két véglet létrehozta feszültséget csak a játék oldhatta elviselhetővé. Szerepjátszásokkal kezdődött, a szerepeim csak akkor kezdtek önveszélyessé válni, amikor nem a valóság törvényei, hanem a vállalt szerepek konzekvenciái szerint cselekedtem.

Első játékaim meglehetősen komor díszletek közt zajlottak. El kellett hitetnem magammal is, másokkal is, hogy nem az vagyok, aki, nem is ott laktam, nem is azok a szüleim, nem is félek a farkaskutyáktól, a házmestertől, a rendőröktől.

Jól játszottam, életben maradtam. Boldognak, megkönnyebbültnek kellett volna lennem, de közben már rám égett a szerep: apámat, anyámat, akik szintén megmenekültek, nem tudtam újra megszeretni, talán ők sem tudták nyomtalanul kivetni magukból a nagy játszma emlékképeit, hamar elváltak.

Azután az iskolában az elvált szülők elhanyagolt, de jó eszű gyerekét játszottam, csavarogtam, lopni jártam a Lehel piacra, pincérek és hajósok lettek a barátaim, akik nem akartak többnek, jobbnak látszani annál, amik. És köztük újra az gyötört, hogy én most is csak játszom, hogy ők kellenek nekem, közben pedig figyelem őket és magamat is. Gimnáziumba kerültem, akkoriban előny volt számomra az angyalföldi iskola ajánlása, miszerint képességeim kiválóak, csak a tanulási feltételeim nincsenek biztosítva.

Egy szó sem volt belőle igaz. Apám, anyám fölváltva könyörgött, hogy költözzem hozzá, nyugodtan tanulhattam volna bármelyiküknél, apám még egy kis íróasztalt is szerzett valahonnan, de engem akkor már újra tovább ragadott a játék, a megszerzett szerep vállalása, a díszletek különben is közben fényesebbek, csillogóbbak lettek, beleéltem magam „a nép egyszerű fia” szerepkörébe, enyém lett az ország, vezetője pedig apám.

A gimnáziumi első napok egyik hűvös reggelén néhány nagyobb negyedikes fiú körbevonult a folyosókon és azt énekelte „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály”. A fal mellé húzódva csodáltam őket, bár nem értettem azt sem, hogy miért ezt énekelték, azt sem, hogy miért tűntek el az iskolából.

Végigénekeltem, fölvonultam, gyűléseztem a négy esztendőt, leérettségiztem, azután az egyetemen kiderült, hogy a fönt fölsoroltak nem felvételi anyagok. Fölgyorsultak körülöttem az események, meglódult az életem. Hogy nem vettek fel az egyetemre, dolgozni mentem, még kialakítani sem volt időm újabb szerepem főbb vonásait, felborult az egész ország játékrendje, ezrek rántották le arcukról a maszkot, újabb fölvonulások, lövöldözések, egyetlen gyerekkori pajtásom begyömöszölt egy jugoszláv uszály konyhaszekrényébe, s három nap múlva menekült szabadságharcosként nyitottam be az egyik londoni segélyirodába.

Váratlanul túl sok lett a kínálat, túl sok a lehetőség. Nem tudtam megszokni, nem ismertem fel a játék kötelező szabályait. Nem tudtam megfelelni a nekem jutott szerepnek, mert nem ismertem a velem szemben élő elvárásokat. Amikor fölismertem, hogy csak a hazugság segíthetne át a zökkenőkön, hazajöttem.

Abba akartam hagyni a játékot, de nem lehetett. Ahhoz, hogy befogadjanak, hogy vidéki tanító lehessek, el kellett fogadnom a csalódott félrevezetett, mindent megbánó fiatalembert. Kiutat keresve megpróbáltam a kettős szerepet is, azt gondolva, valahol, valakivel szemben őszintének kell lennem, megnősültem. Feleségem a ragyogó homlokú koszorús költőt, az új József Attilát szerette bennem, s amikor nem vállaltam ezt a szerepet, nem jártam elég szorgalmasan a dohos szerkesztőségeket, csalódott bennem. A kiút tévútnak bizonyult, elváltunk.

Amikor ismét egyedül maradtam, kutatni kezdtem magamban. Megpróbáltam megszaba­dulni minden szereptől, szerettem volna csupaszon én magam lenni végre. Meg is riadtam egy éjszaka, hátha nincs is én, nem marad semmi belőlem, ha minden réteget lefejtek magamról. Akkor kezdtem komolyan az íráshoz. Amit addig írtam, csak gyakorlás volt, kézimunka. És azok a teleírt oldalak segítettek. Éreztem, napról napra könnyebben, ígazabban élek, közelebb kerülök önmagam megvalósításához. Minden és mindenki, akit leírtam, én voltam. És mégis maradt még egy én, aki élt, egyre szabadabban, és egy nap észrevettem, hogy örülök annak az énnek aki vagyok, és nem érdekel, hogy ez szerepe-e még vagy sem, mert egyensúlyba kerültem vele, vállaltam múltját, jelenét s tenni akarok jövőjéért.

Az asszony, akit szeretek, egy pincében lakik és esti egyetemen marxista-leninista esztétikát tanult. Születésnapjára tavaly egy lemezjátszót vettem, idén egy használt televízióval leptem meg. A pince nyáron is hűvös, esténként az ágyba húzódva nézzük a tévét. Imádjuk a színházat, évente többször is eljutunk egy tűzoltó barátom segítségével. Mit is láttunk legutóbb? Igen, a Ványa bácsit, előtte meg a Vonó Ignácot. A Ványa bácsi után abban egyeztünk meg, hogy egymás számára mi vagyunk a legfontosabbak, a Vonó Ignác után ő elmesélte az elromlott házasságát, én meg a gyerekkoromról meséltem neki. A Nagyvilágban is elolvas minden színdarabot, igaz, gyakran kell ezt-azt megmagyaráznom bennük, az én drámáimat nem szereti. Túl kegyetlennek mondja őket. A tévében is megnéz minden darabot, ha teheti; én ritkábban tartok vele, általában későn érek haza, az utolsó felvonásokat szoktam látni.

Egyszer korábban végeztem, együtt néztük Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című darabját. A színpadon két szereplő, fiú és lány; velük szemben mi ketten, kézenfogva. Ők félnek, egymástól és a világtól. Mi szeretjük egymást és féltjük őket. Mikor a fiú azt mondja, hogy az összebilincselt partizánlány széthúzta mellén a blúzt, felszisszenek. Ó nem vesz észre semmit bosszúsan néz rám egy pillanatra. A második felvonást hangosabbra kellett állítani, mert a szünetben hazajött a szomszéd pár, akik a mellettünk levő pincében élnek, s ha van pénzük, elisszák. Ma, úgy hallatszik, jól kerestek, verekedésük fölveri az udvart, de mi már ismét csak a tévére figyelünk. Sajnos, a fiú újra elmondja a partizán lányt, nem bírom tovább magamban tartani, mutatom asszonyomnak a mozdulat lehetetlenségét, de ő vállat von és mosolyogva leint. Aztán a pisztolytól nagyon fél, vagy csak az erőszaktól, nem tudom, tenyere átnedvesedik, ahogy szorítja a karomat. Érdekes, amikor utcalányt játszanak, felszabadultan nevetgél, elfelejti, hogy hol, miért játsszák, elfelejti, hogy játsszák. A befejezéssel egyébként nem volt megelégedve, igaz, belátta, hogy ezt nem is nagyon lehet befejezni.

Nem tudom, megnéztük-e a híradót, vagy rögtön elzártuk a tévét, arra még emlékszem, hogy vacsora közben mindenképp megpróbált fölvidítani, aztán amikor látta, hogy hiába, szó nélkül abbahagyta.

Lefeküdtünk és vadul szerettük egymást. Amikor azt mondtam, hogy szeretném, ha gyerekünk lenne, döbbenten fölült és azt felelte, hogy lehetetlen, éppen erre gondolt ő is, hogyan találtam ki. Reggel azt mesélte, hogy éjszaka sokat kiabáltam, lehet, de nem hiszem, mert nem emlékszem semmire.

Tisztelt Igazgató Úr! Íme, én leírtam mindent őszintén, részletesen, ahogyan kívánta. Azt remélem, nemcsak az derül ki belőle, hogy igaz, az állattenyésztéshez, azaz a birkákhoz nem sokat értünk, hanem az is, hogy olyan értelmesen élő, törekvő emberek vagyunk, akik annak megtanulására a helyszínen kis segítséggel hamar képesek, s akik meg fogják becsülni az állással meghirdetett szerény szolgálati lakást is. Bízom abban, hogy választása ránk esik, s ígérem, hogy .születendő gyermekünkből, ha fiú leend, a környék legjobb birkatenyésztőjét neveljük majd, aki felnövekedvén a Gazdaság és a magunk örömére egyike lehet azoknak, akiknek már nem keli kanyargós pályákon keresniük a boldogulás útját.

Várjuk válaszát.

ESZES MÁTÉ

A tolmács

A budavári Nagyboldogasszony-plébánia ebédlőjében fiatal káplánok ülik körül a nehéz, tölgyfa asztalt. Az estebéd, szombat lévén, a szokottnál is szerényebb volt. A káplánok azonban – kivételes eset – ma élénk beszélgetés mellett továbbra is együtt maradtak a boltozatos refektórium asztalánál. Bornemissza, az öreg plébános már kora délután eltávozott Pestre, Ötvös Erzsébet esküvőjére. Helyét az asztalfőn fiatal barát foglalja el, akit ha latinul megszólal, tiszteletteljes figyelemmel hallgatnak a többiek. Giovanni di Capistrano írnoka, Roberto, mert ő a vendég, nem él vissza a vendéglátók türelmével. Maga is szívesebben hallgatja a budai káplánokat, hiszen az Atya megbízta, hogy szemeljen ki megfelelő tolmácsot a vasárnapi prédikációjára. Roberto úgy gondolta, az lesz a megfelelő jelölt, aki olaszul és latinul is tud, így hát több ízben olaszra fordította a szót, hogy kellőképpen tájékozódhasson. A Nagyboldogasszony-templom káplánjai egész nap a várost járják, megfordultak lakodalom­ban, keresztelőn, temetésen, a kalmárok boltjaiban és iskolákban – volt mit elbeszélni. Mindenfelől a török veszedelemről, Hunyadi kétségbe ejtő helyzetéről folyt a szó. Az országgyűlés csak augusztus 1-re rendelte a hadsereget az országhatárra, hogy a külföldi segélyhadakkal egyesülve megindíthassák a háborút. A kémjelentésekből és a raguzaiak egyre-másra küldözgetett tudósításaiból már áprilisban kiderült, hogy a szultán hatalmas sereggel Nándorfehérvár ostromára készül. A veszedelem hírére Ciliéi Ulrik Bécsbe menekült az ifjú királlyal. A főurak, László király példáját követve, bezárkóztak váraikba. A rendek a márciusi országgyűlésen még heteken át meddő vitákat folytattak az ország védelméről, most, II. Mohamed közeledésének hírére százszámra szavazták meg a bandériumokat, s ezer számra az aranyakat, de az ígéretek csak papíron maradtak. Hunyadi jobbára saját erejére támaszkod­hatott, ezenkívül egyetlen reménysége Capistrano maradt, aki február 15-e óta, amióta Carvajal bíboros azon az emlékezetes nagymisén mellére tűzte a pápa által megszentelt keresztet, hadjáratot hirdet a törökök ellen. És mivel a győri országgyűlésen a rendek előtt elmondott beszédének nem lett kézzel fogható eredménye, most faluról falura, városról városra járva buzdítja a népet a kereszt felvételére, a szent háborúra. Ez idő szerint nyomában a hozzácsatlakozó keresztesekkel a Buda környéki falvakat járta. A fellelkesített tömeg ellátása és mozgatása okozott bonyodalmakat bőven. Élelmezésük nehezen ment, mert a három esztendeje tartó aszály miatt rossz volt a tavalyi termés. Szent Gellért hegye lábánál kilátszott a Duna vizéből az ínségszikla, ami az 1456-os esztendőre sem sok jót ígért. A környékbeli gazdák egyre-másra protestáltak, mert a vonuló keresztesek letaposták a frissen metszett és kitakart szőlőt, megdézsmálták a pincékben a bort. Ezek után érthető, hogy Buda város tanácsa a napról napra sokasodó sereget nem fogadta be a felsőváros falai közé, hanem arra kérte Capistranót, Buda polgárainak tartaná meg beszédjét a város falain kívül, Szent Gellért­hegyének oldalában.

A barát másnap délutánra tűzte ki a prédikáció idejét, s a Nagyboldogasszony-templom káplánjai között, Roberto részvételével, arról folyt a szó, ki legyen a szent hírű prédikátor tolmácsa, aki latinról magyarra fordítaná a beszéd szövegét.

Roberto nem sokat kertelt, kimondta a gondolatát.

– Az lehet közületek az Atya tolmácsa, aki olaszul is tud, mert ő latinul beszél, de olaszul gondolkodik.

A Nagyboldogasszony-templom káplánjai közül többen voltak olyanok, akik az olasz beszédet is értették. A velencei és veronai kalmároknak és pénzváltóknak Budán külön utcájuk és templomuk van, melyben a Nagyboldogasszony- és a Szent Magdolna-plébánia papjai felváltva miséznek. Capistrano barátot jó előre megelőzte prédikátori, hittudósi, inkvizítori működésének híre, és a káplánok tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy tisztesség éri azt, akit tolmácsnak kiszemelnek.

– Bornemissza ő főtisztelendősége lesz a tolmács, hisz ő a rangidős – vélekedett az asztal végén egy fiatal pap. – Közülünk mindenki tudja, mennyire szeret beszélni. Még betegen sem mulasztja el soha, hogy a vasárnapi öregmisén ne maga prédikáljon.

– Capistrano barát fiatal, erőteljes hangú és kifogástalan latinságú tolmácsra gondol –, mondta Roberto, és szemével Logodi Pál felé intett.

Logodi, egy Mindszent utcai csizmadia fia, némi elégtételt érzett eddigi mellőzöttsége miatt, mivel társainál eszesebbnek és többre hivatottnak érezte magát. Memóriája olyan fényes volt, hogy szóról szóra vissza tudta adni plébánosuk prédikációit, mégpedig mosolyt fakasztó utánozó tehetséggel. Hangja betöltötte volna a Nagyboldogasszony-templom boltíves főhajóját, ha Bornemissza plébánostól szóhoz tudott volna jutni. Ha csak a memóriáján és a hangján múlik, a Szent Magdolna templom hívei már rég megválasztották volna papjuknak. Ám hiába a mégoly sok jeles tulajdonság, hiába a választékos beszéd, ha az elhangzó textus pusztába kiáltott szó maradt, amikor a plébániához tartozó kisebb templomokban maga szerezte prédikációval állt a hívek elé.

– Nem tud áhítatot kelteni. Nem tud a hívek lelkéhez közel férkőzni. Nincs szíve! – Ezt tartották róla társai; hallgatói pedig rendszerint elszundikáltak, miközben beszélt.

Logodi vajmi keveset tudott minderről. Akárhányszor prédikált, valósággal megittasodott zengő hangjától, mindig meg volt elégedve magával.

Bornemissza plébános hosszan állt az ajtóban, hallgatva káplánjait, amint egymás szavába vágva, vitatkoznak a Capistrano barátot kísérő csodákról. Kétségbe vonhatatlan tény, hogy környezetében, főként prédikációin kezdettől fogva történtek csodák. A jelenlevőktől távol áll a kétely, de a magyarázat keresése foglalkoztatja mindnyájukat.

– A lélekben felajzott emberek viselkedése kiszámíthatatlan. Az atya puszta jelenléte képes emberek cselekedeteit befolyásolni – mondta egy idősebb káplán, aki nevezetes természetes eszéről. – Más a helyzet a madarakra tett hatással. Csak arra tudok gondolni, hogy amint az ember gyönyörködik az énekes madarak hangjában, ugyanúgy azokat is fogva tarthatja egy különlegesen csengő emberi hang, s az Atyáé talán éppen ilyen.

– Én több csodát feljegyeztem és részt vettem kivizsgálásukban is, hitelességükhöz nem fér kétség – bólintott Roberto.

– Amióta a hír szárnyra kapta a nevét megjelenése, látása, hangja, még ha a távolban állók nem is értik mit mond, kellő hatást ér el. Egyet értesz velem, testvérem? – fordult az iménti idősebb káplán Robertóhoz.

– Részben. Jelen voltam, amikor Aquilában százezer ember előtt kiűzte az ördögöt az ördöngősökből. Prédikáció közben hirtelen rájuk kiáltott: „Mondjátok utánam, ti ördöngősök, Jézus nevében háromszor fennhangon; Ó, legerényesebb szó, ó, legfélelmetesebb szó, ó Isten adta szó!” És nemcsak az ott levők kiáltották utána Isten nevét, hanem ugyanezen pillanatban ugyanígy ismételték szavait a megszállottak Tagliacozóban, Celanóban és Aquila húsz mérföldes körzetében mindenütt.

– Ha jól értem szavait páter, János barát a mi segítségünk nélkül is megérteti magát hívővel és hitetlennel – jegyezte meg sértődötten Logodi Pál.

– Ezt nem állítottam, testvérem.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, gyermekeim. Hallottam az utolsó szavaitokat. Lépj közelebb, Pál fiam! – hangzott fel Bornemissza plébános szava, s miközben a fiatal káplán odament hozzá, biztosra vette, hogy tiszteletlensége miatt dorgálásban részesül.

– Az ötvös céh atyamestere leányának lakodalmán hosszan töprengtem, ki lehetne közülünk János barát tolmácsa. Neked, fiam, fürge agyad van, kitűnő emlékezőtehetséged, hanggal is győzöd, ha Roberto páter is egyetért, téged ajánlak! Vállalod?

– Boldogan atyám! – szólt Logodi Pál önérzettel és meglepetéssel hangjában, miközben társai közül ki-ki vérmérséklete szerint meghatottan vagy irigykedve nézte őt, mint ereszkedik féltérdre és csókolja meg hálásan az öreg plébános kezét. Bornemissza észre sem vette a fiatal papok érzelmeinek hullámzását, ő egyedül csak Capistrano barát prédikációjának sikerére gondolt.

Másnap verőfényes tavaszi időben kezdett gyülekezni a tömeg Szent Gellért-hegyének Isten-hegy felőli oldalán. Fegyveresekből álló élő kordon vigyázott egy keskeny utat a völgyből a hegytetőig, a morajló tömeget visszatartva, hogy a barát kíséretével eljusson a beszéd színhelyére. Mégis, amikor lenn a völgyben a kispesti Szent Gellért templom tornyában megszólaltak a harangok jelezve, hogy Capistrano elindult, megbomlott a rend, az előrenyomakodó tömeg elsodorta a fegyvereseket, az emberek egymás hátán keresztül gázolva akartak közelébe jutni, ruháját megérinteni, amelynek, csodatevő erőt tulajdonítottak. A királyi várból érkező főurak, Buda főbírája, a város tanácsának tagjai és esküdt polgárai, akik a barát nyomába szegődtek, hogy beszédét meghallgassák, csak kardlapozással tudtak maguknak utat törni. Magát Capistranót és Buda hozzácsatlakozó papjait, tolmácsa, a leleményes Logodi, egy rejtett ösvényen vezette fel a hegytetőre.

A vézna kis öreg ember megjelenésére kettévált a háborgó tömeg, s amikor a hegyoldalban egy kiálló fehér sziklára lépett és kezét mellén összekulcsolva arcát az ég felé fordította, a roppant erővel magasba csapó üdvözlés moraja pillanatok alatt elült, egyszeriben hangtalan csend támadt.

A János barát mögött álló Logodi Pál lélegzete elakadt, feje megszédült az irdatlan sokaság láttán. Magyar pap még nem beszélt ekkora tömeghez, még ha tolmácsként is. A szent hírű barát szavaiban felhangzó isteni kinyilatkoztatást, ő fogja közvetíteni – ez nem kis dicsőség. Szomjazott a sikerre, azok a ragyogó tervek, amelyeket reggel óta szereplésével kapcsolatban szövögetett, most még színesebben bontakoztak ki lelki szemei előtt. Izgatottsága tetőfokára hágott, amikor végre a királyi udvarból érkező főurak is Capistrano közelébe férkőzhettek. Tudomására jut a királynak is, milyen híven és átéléssel tolmácsolta a prédikáció szövegét. Mire László király Budára visszatér, bizonyos, hogy őt fogja a királyi vár Szent Márton- templomának plébánosi székébe emelni. Az udvari plébánosokból pedig előbb-utóbb főpap lesz. Szécsi Dénes, az utolsó előtti a sorban, esztergomi érsek és bíboros lett. Könnyen lehet, hogy neki, Logodi Pálnak is karnyújtásnyira van a püspöki süveg… Ebben a pillanatban megszólal Capistrano. Szava, mint a nyári zivatar a nyugvó víztükröt, felkorbácsolja az emberek lelkét.

– Ma harmadik esztendeje, hogy Bizánc elesett, és az isteni bölcsesség templomának kupolájáról leverte a keresztet Mohamed szultán, a bűnök posványába süllyedt félhitűek ostora!

Ezekkel a szavakkal kezdte beszédét János barát, és Logodi káplán értetlen arccal meredt rá.

– Hát az expozíció hol marad? – mormogta magában. Mert ő már régen a nagy római szónokok nyomdokain járt, amint az mostanában nálunk is divatozott.

– Még textust sem választott beszédéhez, mint azt az öregebb hitszónokok szokták – méltatlankodott a fiatal káplán tovább, de azért éberen figyelt a barátra, nehogy egyetlen szavát is elmulassza.

Capistrano pedig merész fordulattal Bizáncról Budára terelte a figyelmet. Budáról beszélt, hogy hasonló sors vár rá, ha polgárai és az egész ország népe nem száll magába és nem tart penitenciát, és nem tűzi fel vállára a szent keresztet, s nem száll táborba a török ellen.

Amikor a barát a Budára leselkedő veszélyről beszélt, felemelt jobbjával a vár felé mutatott, arca elsápadt, vonásain rémület tükröződött. A szavait lélegzet-visszafojtva hallgató tömeg most megértette, hogy pusztulásról szól a prófécia. Az emberek látni vélték, mint omlanak le Buda falai, dőlnek össze pompás palotái. Az eddig némán hallgató sokaság szinte egy emberként fájdalmas jajongásba tört ki. Logodi Pál csodálkozva néz le a völgyben hullámzó tömegre:

– Mit jajveszékelnek, hiszen a szavát sem értik? – méltatlankodik magában, és egyre kényelmetlenebb szorongás vesz rajta erőt, mert sebtében magyarra átfordítva a barát szavait, semmiféle magasztosan emelkedett beszédet nem tud kikerekíteni belőle.

A káplán szeme előtt újabb átváltozás következik be. A különben szelíd és jóságos arc vad haragot fejez ki, Capistrano vézna alakja a kék ég háttere előtt felmagoslik, szája átkokat szór, s bár senkit sem említ név szerint, mintha mindenki tudná, kinek a fejére hullanak a bibliai átkok. Hallani vélik, mint korholja az erélytelen és könnyelmű királyt, a szószegő Ciliéit, haszonleső tanácsosait. A nagy Babilont, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyját emlegetve meg behúzzák nyakukat válluk közé Pest és Buda polgárai is, a város, amely elmerült a földi örömök tengerében, Istenről, hazájáról megfeledkezett, magára hagyja a kereszténység hősét, Hunyadit.

– A királyt, a báni tisztséget viselő Ciliéit és az ország főembereit ért vádoló szavakat nem fordítom le – villan Logodi agyába a gondolat. – Hálásak lesznek mindnyájan józanságomért. – A következő pillanatban azonban kővé dermed Logodi. János barát megfordul, két kezét kitárva, a pokol gyötrelmeit idézi fel azok fejére, akik hamis úton járnak, megátalkodottak bűneikben, közömbösek a szenvedők iránt. Most még egyszer Hunyadi példáját ajánlja mindazoknak, akik hitükért és hazájukért készek áldozatot hozni. Minthogy a szavait az udvari emberek csoportja felé intézte és Buda szenátorainak, kényelmetlen feszelgés támadt soraikban. Az előkelők csoportjából ekkor kilépett Buda főbírája, és kihasználva a szónok által tartott hatásszünetet, fennszóval kiáltotta:

– Éljen Hunyadi János! – példáját követve zúgja a hegyoldal és a völgy Hunyadi nevét; a főurak csoportjából, akik nem éreznek szemernyi harci kedvet, s inkább ellenségei Hunyadinak, mint hívei, többen feltűnést kerülve eloldalognak.

A barát arcvonásai megenyhülnek, Isten áldását kéri mindazokra, akik feltűzik a szent keresztet, s a Mindenható segítségében bizakodva táborba szállnak a török ellen.

A fellelkesült budaiak egyre többen tűzik fel a keresztet, amelyet soraik között Veronai Gábor, Aquinói Albert, Konrád és Onofrio testvér meg Capistrano többi Ferenc-rendi társa osztogat.

A beszédnek vége. János barát leszáll a szikláról, s miközben Logodi Pál büszkeségtől sugárzó arccal a helyére lép, megmozdul a tömeg, és mint felzúdult méhraj a gyalogszerrel lefelé tartó barát nyomába ered.

A fiatal káplán nem sokat törődik a körülötte zajló eseményekkel. Arcát kezeibe rejtve várja, hogy elcsendesedjen a sokadalom, miközben teljes odaadással a Capistrano beszédje elé általa szerkesztett expozíción gondolkodik. Amikor már minden elcsendesedik körülötte ég felé tartja karját, de a hang a torkára forr. Teremtett lélek nincs a hegyoldalba. Alant a völgyben Kis-Pest felé ekkor fordultak be a prédikátor nyomába eredő tömeg utolsó sorai.

Logodi Pál megszégyenülve ugrik le a szikláról, és lélekszakadva rohan a vár felé. Csak az esti félhomályban a várfokon állva és onnan lepillantva a Dunára értette meg, mi is történt valójában. Capistrano, nyomában a felfegyverzett tömeggel, még aznap este imbolygó fáklyafénynél gályákon és gyalog elindulta szorongatott helyzetben levő Nándorfehérvár felé.

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Németh Györgyöt

Az előtörténet

Különös bemutatásra készülök ezúttal: olyasvalakit szeretnék megismertetni az olvasóval, akit én magam is e bemutatás során ismerek meg a maga személyiségének teljességében. A költő nevét ugyanis, akinek verseit alább olvashatják, jó tíz éve ismerem, de nem mint költőét, hanem mint ókortörténészét, vagy az ókori irodalom szerelmeséét és kutatójáét. (1956-ban született Kaposvárott, 1981-ben végzett az ELTE magyar-történelem-ógörög szakán. 1982-ben doktorált az athéni demokrácia válságának kezdeteiből.) Számtalan tudományos cikkét olvastam szaklapokban, gyakran szerepelt népszerűsítő írásokkal és görög, latin, francia és német nyelvből készített műfordításaival. Első személyes találkozásunk éppen egy műfordításkötet kapcsán jöhetett volna létre: Szapphó összes verseinek fordításait gyűjtötte egybe és önmaga is fordított jónéhányat, s mint egyik fordítót, engem is meghívott a kötet Litea-könyvesboltbeli bemutatójára. A találkozó az én elfoglaltságom miatt maradt el. A második alkalom, amikor találkozhattunk volna, ismét szakmai jellegű volt: az általam főszerkesztett, majdan a Corvina könyvkiadónál megjelenő Antik lexikon munkáihoz őt kértük fel az ókori történelem főmunkatársi-lektori feladatára. A munkát elvállalta, de a megbe­szélésen nem tudott részt venni, mert éppen rendszeres országjáró kőrútján volt, hogy három magyar egyetemen (Budapest, Miskolc, Debrecen) tartsa meg előadásait az ókori történelem­ből. A lexikonnak végzett munkája alapos, gyors és pontos volt, s ellentétben több lektortársával, nemcsak azt firkálta a margóra, hogy „ez marhaság!”, vagy „nem így van!”, hanem egyszerűen odaírta, hogy valójában mi és hogyan van. Majd közös szakmánk ismét összehozott minket: a Világirodalmi Lexikon ókori anyagának gazdájaként kértem tőle bizonyos cikkeket – levélben. Telefonon válaszolt: persze, megírja, gyorsan, bármit, bármikor Az egyszerű munkafelkérésből közel másfél órás telefonbeszélgetés kanyarodott: elmondta, hogy olvasta legutóbbi könyvemet, nagyon tetszik neki, de hiányolja belőle a saját verseit. Nagyon meglepődtem. Nem a reklamáción, hiszen az országban számontartott közel nyolcszáz költőt természetesen nem idézhettem, és emiatt már igen sokan tettek szemrehányást, hanem azon, hogy ő – verset ír. Sőt, nemcsakhogy ír, hanem versei meg is jelentek, sőt, nemcsak folyóiratokban elszórtan, hanem önálló kötetben is (Fagyöngyök, Kozmosz Könyvek, 1989). És még egyszer sőt: antik formákban írott versek is vannak a szabadversek között. – Mit bír ez a fiú – gondoltam magamban, – mire képes még? Többszáz cikk, előadások külföldön és itthon egyaránt; ösztöndíjak, magyar oktatói munkája, felesége és két gyermeke mellett még verset is ír? Nosza, – gondoltam –, itt az alkalom, nemcsak a lexikoncikkeket kérem tőle, hanem a verseit is.

Másnap felhívtam telefonon – újabb szívmelengetően kellemes és kedves másfél óra –, és afféle lépcsőházi filozófus módjára egynapos késéssel megkértem verseskötetét is, csak úgy, érdeklődésből. Megérkezett a kötet. Vékony, sárga, inkább füzetke, mint könyv, jól válogatott, okosan szerkesztett versekkel. Monotematikusnak mondhatnám, hiszen a válogatás és a szerkesztés egy szálra fűzte fel verseit: a kamaszkortól a férfikorig írott szerelmesversek fagyöngyfüzérét alkották meg belőlük. Végletesen forró indulatok, kamaszos dühök és kitörések, a felnőtté válás folyamatának testi és érzelmi kínjai, az intellektus háttérbe kerülése a sodró szenvedély mögött – ez sütött ki a szerényen sárga, kopjafadíszes füzetkéből. Az intellektus háttérbe kerüléséről beszéltem – pontatlanul. Egy ilyen nagytudású, szerteágazó érdeklődésű, rendkívül produktív emberben az intellektus soha nem szorul igazán háttérbe. Legfeljebb rejtve marad, és észrevétlenül irányítja a látszólag zabolátlanul tomboló indulatokat. Szabadversben szabadon engedi áradni a kamaszos, még ki nem forrott érzelmeket, gondolatokat, de formába kényszeríti – természetesen antikba, hiszen azért ízig-vérig az antikvitásban él ez a mai fiatalember – a felnőtté válást mutató, önfegyelmező indulatokat, a megformálatlanul kavargó ösztönökből kiváló tudatos érzéseket és érzelmeket.

Lenyűgözött ez a széles látókörű világ. Mindig szerettem, ha valaki sokszínű, sok mindenben képes örömét lelni, s ha mindezt a sokféleséget a kíváncsiságból eredő tudásvágy révén alaposan, a tudományosság szintjén meg is ismeri, az egyszerűen követendő példává válik számomra.

Újabb telefon: – Van olyan verse, ami még nem jelent meg? – kérdezem reménykedve, a szerkesztő vadászszenvedélyével, már az Ezredvég Bemutatjuk rovatára gondolva. – Természetesen van – hangzott a válasz, hiszen az előzmények ismeretében nem is hangozhatott másképpen. Éreztem, hogy az egy szálra fűzött verseken túl vannak más témájú versei is, amelyek éppen ezért kimaradtak a kötetből. így történt. Ki is maradtak versek, meg születtek újak is az azóta eltelt három évben. Azonnal lecsaptam rájuk, és postafordultával megkértem őket. A Németh György-portré méginkább kiteljesedett általuk. Ismét telefonon megköszöntem, Gyuri jelezte, hogy külföldre készül, hosszabb időre, én pedig átláttam, hogy ez a mi kapcsolatunk már csak ilyen lesz: együtt dolgozunk különféle munkákon, a szakma közös szeretetében, ő csokorba gyűjtve átnyújtja nekem – az átnyújtás jelképes: elküldi postán – lelkét, én kiolvasom azt és beleszeretek, de találkozni talán sosem fogunk. Marad a telefon, a levél meg a közös munka. Meg az a személyes kapcsolat amelyben a versek olvasásával részesített.

A versek

Különös keverékei a szenvedélyes szerelemnek – akár első személyben előadott, saját élményről, akár más szereplők szájába adott helyzetdalokról van szó – a ritka széleskörű ismeretanyagnak, a mai világ kérdéseire való érzékeny reagálásnak, intellektuális feszültség­nek a szellem fürge mozgásának, a személyiség vibrálásának. Az Iszméné tükre hármas antik örökségen alapszik: előszöris a mitikus anyag, a tragikus-fenséges-átkos thébai mondakör ihlette a témát, másodszor: a mítoszátértelmezés antik hagyományát folytatja, hiszen maguk az antik írók kezelték ilyen szabadon a témákat, a mítoszokat, s tudjuk, hogy egyazon mítosz drámafeldolgozásai olykor egymástól gyökeresen eltérő szemlélettel, teljesen más megoldásokat hoztak létre. Az Iszméné-vers költőjének szemében nem a görög mítosz és a tragédia hősei a főszereplők, Kreón a maga igazával és vétségével, Antigoné a maga másféle igazával és jogtipró vétségével, Oidipusz a maga önhibáján kívül elkövetett bűnével és bűnhődésével mind tragikus hősök ugyan, de nem példaértékűek a költő értelmezésében a mi életünk számára. Németh szerint élni nehezebb, mint meghalni, az életet nehezebb vállalni, mint az önpusztítást, s így a gyönge Iszméné válik modern hőssé, követendő példává pusztán életben maradásával, az élet továbbvitelével. Harmadik antik örökségként a költő a verset a későókorban keletkezett ambroziánus himnuszok formájában írta, így a vers a forma tartalomerősítő funkciója révén az élet himnuszává válik. Még egy olyan verse szerepel e kis válogatásban, amely az ambroziánus himnusz formáját öltötte magára, ez a Nem biztos című költemény, amelyet a forma a szerelem himnuszává emel. (Figyeljük meg a vers egyetlen funkcionális ritmustörését – egy ilyen biztos formaérzékű költő és műfordító csak tudatosan, valamilyen cél érdekében ronthatja el a ritmust-: „Lehet, hogy szép a kő maga, / de a foglalat kicsorbult” a foglalat formájával együtt a ritmus is kicsorbul.)

Legkedveltebb antik formája, lévén ifjú és szerelmes, a szerelem érzésének legősibb európai hordozója, a szapphói strófa. E formában írott versei a klasszikus forma sugallta érzelem örök emberi voltát és a modern szerelem jellegzetességeit egyszerre szólaltatják meg; a két érzelmi sík együttes jelenléte különös feszültséget ad a verseknek. A Már megint szerelemsirató, spleenes hangulatát felerősíti a szapphói forma: a spleen, a lemondás, a világvége-hangulat csak a felszín, a mélységben a sosem múló szerelemvágy tombol (az egyik, kötetben megjelent verse szerint néha nem is a szerelem tárgya a fontos, hanem a szerelem maga – ezt persze csak a nagyon fiatal emberek szokták így gondolni). Hasonlóan ál-világvége, ál-halálvágy árad az Áldassék a halál hexametereiből: a kihűlt vágyú szerelmi partner helyett a halált hívja benne, hogy az fogadja magába a nő helyett. S bár tudjuk, hogy bizonyos antik képzetek szerint a halál szerelmi aktus formájában ragad el mindenkit, s így mindenki számára az ellenkező nem alakját magára öltve jelenik meg, ezért Németh kozmikus méretű halál-kurvája természetszerűleg nő és vele szerelmi aktusra képes, mégis világos, hogy a dongiovannis gesztus („jöjj, halál”) inkább csak ifjonti póz, és valójában a fagyos kedves helyett szeretne új szereimet, vagy a fagyos kedvest szeretné újra felmelegíteni szen­vedélyével. A hexameter-forma megválasztása ismét nem véletlen: antik szerelmi idillek (Theokritosz, Vergilius) szólaltak meg e mértékben.

A Lehetünk? a gondolati költészet felé hajlik: ontológiai kérdéseket feszeget benne, múlt, jelen, jövő, a lét problémáját, mindezt egy elmúlt szerelem feletti töprengésben. A gondolati költészethez jól illik a választott forma: az aszklépiadészi versszaknak ezt a típusát Horatius kedvelte emelkedett szellemiségű verseiben. A formák sokféleségét két anakreóni vers gazdagítja: a Derékig érő fűben című versben megújítja a klasszikus formát azáltal, hogy háromsoros versszakaszokra osztja, és a szakaszokban tercina-rímet alkalmaz, a másik anakreóni versben a széltől vert tippan-virághoz hasonlítja szerelem gyötörte fejét, mely csak hajlik, de nem törik a vészben mindaddig, amíg remény van a szerelem visszatérésére. A Csipkebokor-versben a dialektikus képszerkesztés, a képek tükörjátéka kap meg:

Rebben a csipkebokorban a napfény,
rebben a fényben a csipkebokor,

majd az ismerős, de név nélküli forma: teljes és csonka ötlábú daktilusok alkotják sorait. írtak ilyet az ógörög lírikusok is, de a modern magyar költészetben (Radnótinál, Vas Istvánnál) sem ismeretlen. A verset ritmikai érdekessége mellett a szép alliteráció-sorozat teszi figyelemre méltóvá:

Már a bogyók ragacsos boga bókol,
ráncos a bőr, beletöpped a hús.

A Nem biztos című versből áradó érték- és illúzióvesztést, az agnoszticizmus nyílt megvallását érezhetjük ugyan őszintének, – miért is ne higgyünk egy költő őszinteségében, ha minden verse kíméletlenül, az önmarcangolásig őszinte? –, de a többi vers fényében érezzük: a bizonytalanság, támpont-nélküliség csak múló állapot, illékony hangulat, amin a költő életvágya, az Iszméné-paradigmával megfogalmazott életszerelem felül fog kerekedni. S éppen ettől lesz őszinte a költő önmagáról adott teljes képe: minden hangulatát: esendőt, repdesőt, letörtet, diadalmast, vállalja, elébünk tárja: íme, ilyen vagyok én, Németh György 36 éves költő. Mert hogy tudós, azt eddig is tudtam. Hogy költő, arról én is csak most győződtem meg.

NÉMETH GYÖRGY

Derékig érő fűben

Kisiklik már kezemből
a vállad – ennyi volt csak
mit adtál életedből?

Miért nem búvik ujjam
rácsába most a melled?
Máséba kell-e bújjon?

Karod mit óva rebben,
ha átölellek, édes?
Vagy tán már ellenedben?

Miért figyelnek minket
– riadsz meg – most az utcán?
Hisz eddig sem figyeltek!

Talán te sem tudod még:
elhagyni készülsz engem,
de csókod mondja ezt rég.

Vigyázva most kibontod
az életed belőlem,
mint burkából narancsod.

Fakulni kezd a fénykép.
Derékig érő fűben
leány gázol. Hová lép?

Csipkebokor

Rebben a csipkebokorban a napfény,
rebben a fényben a csipkebokor.
Tüske-horogra akadt fel a repkény,
pelyhes a csipke-levélen a por.

Már a bogyók ragacsos boga bókol,
ráncos a bőr, beletöpped a hús,
mert deresen jön az ősz a folyóról,
s meghal a fény, a tövis-koszorús.

Miként a fű, a tippan

                              „Finom termetű, karcsú növény,
                              vékonyan ágas virágzattal.”

                                        Simon Tibor – Csapody Vera:
                                        Kis növényhatározó

Kócos fejét a tippan
a szél alá lehajtja.
Mit őrzői titkaidban,
álmom már nem zavarja.

Tiéd volt minden álmom,
s tiéd a nappal éke,
de nem kellett, s megállom,
hogy napomnak éke légy te.

Megállóm azt is éjjel,
hogy várj az álmaidban.
Nem tép vihar se széjjel.
Lehajlok, mint a tippan.

Szeretők

Egymásra várnak. S a napra,
mely egymásnak adja őket.
Mosolyuk van. De gondot
– közösen – nem ismerőket
nem járja át a füstös íz,
amely kimondott és lenyelt
szavaknak korma. S ez tapasz,
csorbult évekre rálehellt
sötét bársony, amely takar
törést, hiányt, karcot, sebet.

Ha nincs korom, láng még lehet?
S ha megsebez, nem hagy heget?

Nyakuk körött egy könnyű kar.
S amíg ölel, sebükbe mar.

Nem biztos

Azért, mert szép a foglalat,
még nem biztos, hogy szép a kő.
Azért, mert körénk éjszakát
a sötétségnek szála sző,
még nem biztos, hogy lesz jövő.

Azért, mert nem múló telen
csikorgó táj a végtelen,
hol nem lehetsz meg nélkülem,
s lezárt pecsétként vagy jelem,
még nem biztos, hogy van jelen.

Lehet, hogy szép a kő maga,
de a foglalat kicsorbult.
Azért, mert most az éjszaka
mézcsöppként kezünkre csordult,
még nem biztos az, hogy volt múlt.

Már megint

Már megint eljött, amit úgy utálok.
Szokhatom hozzá, hogy az ágyam újból
csak nekem szolgál menedékül. Álmom
     társtalan újra.

Társtalan s népes. Beleolvad egyként
rég halott, vagy most utazásra indult
ismerősök, volt s lehető szerelmek
     illata, árnya.

Lásd, elértem, hogy valamennyi éjed
csak velem töltőd, se barát, se férfi
nem lehet társad, ki helyemre lépne:
     börtönöd álmom.

Jaj, mi lesz, kedves, ha az este egyszer
újra énmellém sodor, újra érzem
illatod, s érzed, hogy a félelemtől
     elhal az álmom?

Úgyse lehetne

Ketten egy párnán. A fejünk közel van,
mégis oly távol, hisz a vágyak innen
kétfelé kószálnak. A párna jéghegy.
     Hogy melegednénk?

Most ölel, hisz tudja, ölelnie illik,
én pedig csókkal fogadom, ha csókol.
Megvan itt minden, lehet ez talán jobb?
     Úgyse lehetne.

Ősz múltán

Majd ha ősz múltán tenyeredbe simul
verseim vékony, puha, sárga könyve
s már tudod mindazt, ami most a holnap,
     fogsz-e szeretni?

Megtalálod bennem a régi kölyköt,
azt, kit emlőid puha fészke hívott
és fejét blúzodba befúrva várta,
     hogy leomoljon

már a fal, melyet csupa rettegésből
s kishitűségből a szerelmed ellen
s így szerelmünk ellen emelt a kétely
     és a halál is?

Lesz-e még emlék, ami összefűz majd?
Megbocsátasz, mondd, a jövőben érő
ám az ősz túntén csupa régen elmúlt
     köznapi bántást?

Ősz után, mondtam, s ez az ősz az őszünk.
Lesz-e még őszünk közösen, ki tudja?
Most tavasz gyöngyöz, s nevetésed éleszt
     újra kölyökké.

Másnapok

Mindig vannak másnapok.
Másnapja ünnepnek s a gyásznak.
S máskor vannak oly napok,
melyekre más napok vigyáznak.

Iszméné tükre

Thébaiban tegnap még esett.
Ma napsütésre ébredett
a város, s Iszméné vele.
A téren bátyja teteme,

nővére barlangban halál
hurkát kötözve hősnek áll,
s vak atyját átok hűti le,
hiába éri nap-heve,

míg anyja sírjában gyom terem,
esős telektől zöld selyem.
Iszméné ébred, és haját,
ruháját gyásznak adja át,

de tükre mondja; napsütés
mutatja: „élsz, s ez nem kevés”.
Thébaiban tegnap még esett,
s a bűn és gyász lobot vetett,

de mára már a gyász helyett
napfény melenget életet.
Iszméné tükre mondja, „bár
mögötted bátyád árnya jár,

s nővéred is jeges titok,
te több vagy, mint a gyilkosok,
és több vagy, mint a hősök is:
hőstettök olcsó és hamis.

Te egyet tudsz, az életet,
nem drámát és ítéletet,
szerelmet hordozol, s tavaszt,
míg ők telet, s a sírra gazt.”

Iszméné mindezt érti tán,
amint tükrébe néz bután,
de lélek és elvek helyett
Órá gondol csak, kit szeret.

Thébaiban tegnap még esett.
Ma napsütésre ébredett
a város, s elszáradt a gyom
a városszéli sírokon.

Az illő gyászidő után
Iszméné férjhez megy talán.

Áldassék a halál

Áldassék a halál, ha az élet már csak a másé!
Nézőként nem enyém, nem nézni, de játszani jöttem.
Áldassék a halál hát, áldassék a halálom.
Légy te, halál, most asszonyom, és te ölelj meg!
Csak szelíden, simogatva becézzen a hangod,
és az öled befogadjon, s únt kifogást ne motyogjon
megkívánt ajkad: „Mit akarsz már, hagyj elaludnom!”
Vagy: „Fáradt vagyok, inkább reggel jöjj, ha szeretnéd”,
s reggel: „Jaj, a gyerek, keljünk föl, csönget az óra”.
Nincs kifogás, te halál, jöjjél hát, isteni kurva,
mert az öled befogad mindenkit. Most az enyém légy,
s féltékeny se leszek, hisz bárki öledbe hatolhat,
az, mit tőled kaptam, többé el nem enyészik.

Lehetünk?

Elpáráll a jelen. Most csak a volt lehet.
Múltunk lett a jövőnk. Kép meg a hang marad
emlékül: tovatűnt, hajnali varjakat
     nedves útkopogás dobol.

Ez voltunk. Mi leszünk? És lehetünk? Hiszed?
Vagy csak görcsös a vágy, s áltat a révület,
hogy még győzhet a szép? Úgyis a gyűlölet
     lesz az úr a hitünk felett.

Bár remény csak akad. Énnekem az te vagy,
és én tán teneked. Csak ne lobogjon a
gyertyák lángja feléd, és, kicsi lepke, ne
     vonzzon az éjben az illa fény.

Én már vak vagyok itt. Látsz te helyettem is.
És nem hallom, amit mondanak. Általad
mássá lesz a beszéd. Fontos is, érdekes
     is. A kép meg a hang: te vagy.

Németh György

Németh György, úgy fogysz, mint holdunk görbe karéja.
     Mégse. Havonta a hold újra kigömbölyödik.
Úgy fogysz hát inkább, mint jégcsap a nap melegétől.
     S nyár derekán mi leszel? Pára a föld peremén.

SÓS B. PÉTER

A szívem mélyén

Valóban kereszténynek éreztem magam hevertem a Duna-parton simogattak a napsugarak éreztem bámul azon a héten kaptam meg az értesítést az Úr segítsége nélkül nem kerülhettem volna be az egyetemre boldogságomban bőgtem feküdtem a nagy szemcséjű homokkal játszadozva nyugtáztam kutató pillantásait nőnek éreztem magam periférikus látásommal óvatosan szemrevételeztem vékony inkább csúnyán szikár testét megremegtem belül látva engem akar minek jött oda akkor mire eljött a nyár egyedül mehetek vissza a Dunára túl az első év vizsgáin minden a miénk lehetne ismét egy magányos nyár most arcomat a párnámba fúrva bőghetek újra kínomban ekkora hülyét képes ideállítani búcsúzni jöttem öltönyösen hozza vissza könnyeimet kispárnámat fogkefémet búcsúzni jöttem én meg sírok legalább előtte ne sírtam volna milyen jó volt ott feküdni a homokban érezni a bőrömbe nyomódó rögöket bámészkodni várni már nagyon alacsonyan állt a nap odajött testápolót kért kicsit leégett odaült mellém lassan bekente az orrát nézett komolyan nekem dumálnom kellett akármiről hogy elleplezzem a mellembe fúródó tekintete miatt érzett zavaromat a nap lebukott a túlpart fái mögé elhívott moziba én igent mondtam miért jött oda akkor hogy egy év se teljen el és megcsinálja ezt a nagy jelenetet búcsúzni jöttem csak így egy év után búcsúzni jött megérte-e ez az egy év régóta sejtettem egyszer vége lehet már akkor este is éreztem elmentem hozzá mozi után hallgathatatlan zenéket mutatott lelkesen áradozott róluk egy szót sem értettem belőle már megbántam amiért első este elmentem vele féltem miközben csak beszélt-beszélt bármikor nekem eshet leszakíthatja rólam kis kötött mellényem ami talán túl merész hurkolásai között kiragyog fehér mezejében mellbimbóim barnája gyorsan hazakísér­tettem magam akartam legyen végre barátom igaz Ő jobban tetszett míg nem jött oda míg hallgatott minthogy érthetetlen zagyvaságokat hordjon össze a felvételi fáradalmai után megérdemeltem legyen végre barátom igaz volt Zoltán aki másfél év óta ha otthon voltam minden vasárnap elkísért a templomba utána följött hozzánk a szüleim kedvelték milyen rendes srác mondogatta apám egyszer este hazakísért én adtam két gyors puszit az arcára legyen már valami erre a legközelebbi találkozásunkkor mintha mi sem történt volna meg sem fogja a kezem és azután sem hónapokon át mit kezdjek egy ilyen rendes sráccal különben is szőrtelen vékony kezétől szinte irtóztam az ő keze legalább szőrös volt és amit különösen kedveltem alkarján és kézfején sötéten duzzadó erek futottak neki aztán könnyű lehet eltalálni a vénáját azt akartam öleljen át szorítson magához örültem amikor megtette hátamat a kerítéshez szorítva mellkasával csípőjével hozzámnyomakodva megcsókolt puha nedves szájával rögtön számba tolva nyelvét szerencsémre kijött nagyanyám így beszaladhattam ki tudja mit csinált volna még repesett a lelkem sokáig nem tudtam elaludni csak forgolódtam nem bírtam elviselni a rámcsavarodó hálóinget átforrósodtam alaktalanul gomolygott előttem a jövő az Élet.

gyönyörű augusztusunk volt igazán ritkán találkoztunk nagyanyámnál a nyaralás hamar végetért a Balatonra mentem dolgozni hétvégenként láttuk egymást itt mutattam be a szüleimnek ők eleve nem szimpatizáltak vele különösen apám anyámnak szerintem valahol tetszett ha ezt nem is mutathatta ki zavarta őket szótlansága egész nap árnyékban ült furcsa könyveket olvasott néha úszott egyet esténként ha csónakáztunk beszélt olvasmányairól alig emlékszem miről zavaros dolgokról hímnő lényről homoszexualitásról Proustról akiről én azt hittem az a Prus akitől apámnak volt egy regénye én nem olvastam egyikőjüktől sem micsoda cirkusz lett belőle amiért lekísértem a vendégszobába és ottmaradtam egy órára a nyaram legboldogabb órája volt nem kapcsoltunk villanyt odakinn telihold ragyogott a szélborzolta fák mögött leveleik árnyéka hullámzott testemen felhúzta ruhámat végigcsókolt két kezébe fogta markolászta melleimet életemben először szúrta férfiborosta bőröm hasamat combomat csókolgatta szédültem hármasával szedve a lépcsőket szaladtam fel szobámba apám várt üvöltött velem majdnem sírtam miközben még mindig éreztem csípőmön ahogy nadrágján keresztül nekem keményeden apám meg csak üvöltötte ha most nem feküdtem le vele majd máskor megteszem mert ő különben elhagy hogyan fogom most bevallani mindkettő megtörtént

megkezdődött az egyetem akkor beszéltünk először arról kimondtam amit gondolhatott még szűz vagyok fagyosan hallgatta hogy azt tartom a szeretkezésről vallásom szerint a férjem legyen az első innentől kiéleződtek vallási vitáink ő született pogány volt Nietzschével vagdalkozott égi hálóba gabalyodott állatnak nevezett Ábrahám hitét a Biblia alaposabb ismeretét követelte rajtam faggatott hogyan szólítom meg az én személyes Istenemet általában kevéssé értettem indulatos fejtegetéseit mit akar velük összetűzéseink után egyre gyakrabban bújtunk össze éreztem és láttam ez jó ekkortájt kezdett elképesztő kielégületlenségével terrorizálni ó a francba mennyire szenvedtem tőle kiült az ágy szélére rosszkedvűen cigarettázni én magamra húztam a takarót sajnálkozva néztem azt sem mertem megkérdezni nem csinálhatnánk-e valahogy úgy neki is jó legyen szorongtam attól ő annyi élvezetet szerez nekem amilyenekről régóta álmodoztam különösen az utóbbi évben amikor már itt Pesten laktam nem jártam sehová csak a magántanáraimhoz a biológia és a fizika töltötte ki az életem ő hat hónap alatt míg nem feküdtem le vele egyszer sem élvezett ha jól sejtettem megőrjített ezzel minden együttlétünknek ez lett a vége vagy ami még rosszabb átült a fotelba ránk esteledett elkezdett durmolni régi barátnőiről azt szerettem volna ha el sem kezdi de nem tudtam leállítani végül is érdekelt mi jó a férfiaknak egészen elkábított egyre merészebb történeteivel kollégista korában miként szeretkezett egy temető magas füvében a Bükk turistaösvényein patakjai partján amikor látta lehomályosodó tekintetem visszabújt mellém újrakezdte fülembe duruzsolta mennyire kíván és szeret csak én érdeklem mióta megismert simogatott dicsérte fenekemet combomat mellemet alig bírtam ellenállni bugyimat ne vegye le így kínlódtunk Ő nem tágított nekem jól esett minden bók úgy tűnt igazán ragaszkodik hozzám egyre inkább belészerelmesedtem

míg élek nem felejtem el azt mondta egyszer ha sohasem vetkőzöm le ő akkor is megszabadul utolsó ruhadarabjától már annyira szorítja fáj meg is tette csak sejtettem milyen amit eddig csak anatómiai könyvekben láttam hervadtan nem akartam kimutatni zavaromat de szörnyen elpirulhattam amikor mellémtérdelt karnyújtásnyira arcom elé tolta másnap a Víziváros lépcsőin siettem lefelé a szikrázó téli napsütést élvezve harisnyás combjaim minden lépésnél összesurrantak meg kellett állnom megrémültem az ismeretlen belső bizsergetéstől hét végén megnéztem Fellini Casanováját veszettül rámtört hiánya vasárnap este cserepes szájjal de forró nyelvvel vetettem rá magam csak annyit tudtam mondani szombat éjszaka éreztem mitől lehet kurva a nő akkor este először fogtam a kezembe óvatosan engedtem bugyimba nyúljon feltérdeltessen úgy nyaljon bele hasadékomba isteni volt már tudtam lefekszem vele de nagyon féltem időhúzásként ajánlottam fürödjünk előbb örültünk egymásnak a fürdőszoba tükör előtt nagyon kívántam hátulról combjaim közé tette összeszorítottam ujjai közt kiduzzadtak melleim melyeken kékesen ragyogtak az erek kábultan figyeltem magamat fülemet csókolgatta malacságokat suttogott bele szép voltam mire beértünk a szobába hogy gumit húzzon bennem a félelem erősebb lett az akarásnál nagyon fájt ahogyan hátulról égetve belémnyomta szerencsére rövid ideig tartott nem tudtam semmire gondolni nyugtatgatott később jobb lesz terhes biztos nem leszek a gumi jó azon a héten kezdődött a karácsonyi vizsgaidőszak otthon nyugalom várt bennem mélységes üresség és csend kongott elveszett szüzességem üressége megszegett fogadalmaim csendje

teljesen becsavarodtam gyógyszert írattam fel titkon de nem jobb hanem sokkal rosszabb lett minden ügyetlennek és görcsösnek éreztem magam ő sem forgatott szorongatott már úgy mintha megkapván amit akart meg is unt volna már nem fájt de nem is volt jó ma sem értem mereven feküdve miért sikoltoztam annyira a tavaszi nyitott ablaknál harsogott tőlem a lakótelep mintha meghalnék az élvezettől pedig nem éreztem semmit talán így akartam játszani az igazi nőt ő egyre kedvetlenebb lett ő aki annyit mesélt mit figurázott előző barátnőivel most csak arra tellett tehetségéből fordulj meg egyre közönyösebb lettem a tavaszi szünetben Zoltán is megkeresett tudtam belőle hiányzik az a férfi akire nekem szükségem van de mégis eszembe juttatta mennyire nem férjnek való ő akinek odaadtam a legdrágábbat egyre jobban zavart szakadt öltözködése csoporttársaim is furcsállották ha együtt mentünk buliba mit keres mellettem ez a fensőbbségesen mosolyogva cigiző hallgatag bőrkabátos srác ők hívták fel a figyelmemet Tamásra akinek szerintük tetszettem Tamás hat évig vízilabdázott elegáns volt a Pasaréti templomba járt én is elmentem egy mise után bemutattak minket egymásnak azt hittem ő olyan amilyet szeretnék véget vetettem kapcsolatomnak abbahagytam a gyógyszer szedését de Tamás mellett néhány randevúnk alatt megölt az unalom sétáltunk beszélgettünk rájöttem hiába széles a válla valami hiányzik belőle hogy kívánjam a rakpart lépcsőjén ráadásul szinte nekem kellett a fogai közé préselnem a nyelvemet balfácán éhes tekintetre vágytam amely falja testem mint az Övé ott a Duna-parton

zsongott a május egyre jobban kínzott a vágy egy végtelenül magányos hétvége délutánján hívott fel ő ablakom alatt nehéz illattal virágoztak az orgonák beszélgettünk pezsgőztünk táncoltunk leszórta rólam ruháimat ledöntött a szőnyegpadlóra széttárta combjaimat ölembe fúrta arcát ujjaival érdes falaimat simogatta ilyen csendben még soha nem voltam fölém magasodott apró taszításokkal hatolt belém alig mertem levegőt venni annyira befelé figyeltem tágranyílt szemekkel néztem a felsőtestén feszülő izmokat begyorsított ekkor éreztem először húszévesen átszakadt bennem valami megfeszültem össze-összerándultam magához szorított édes gondolattalanságban sírtam hajnalig azt motyogtam egyre ilyen nincs

kibékültünk újra elkezdtem gyógyszert szedni megvettem életem első miniszoknyáját ezért békült ki velem hogy ő hagyhasson el végleg megvárta míg az összes vizsgámat leteszem itt bőghetek arcomat párnámba fúrva ahol tegnap még Ő feküdt mióta újra összejöttünk megügyesedtem igyekeztem neki is felejthetetlenné tenni együttlóteinket mégis elhagyott tegnap először hasára hajtva fejemet számbavettem elment az eszem milyen jó volt vele a kézfejembe tudnék harapni már most úgy hiányzik lehetek így valaha igazi keresztény?

PAPP LAJOS

Mozi

Álmomban
    egy moziban
képzeletbeli moziban
ültem
    a fehér vásznon
álmomban felnagyított álom
életem filmje pergett
Figyeltem –
Se fönt egy lélek se lent
csak a sötét a csend
Egyedül voltam
a teremben

Talán a szerelemről
írnék legszívesebben

A kamasz
    arról írna
sóvár kamasz a moziban
előtte friss lányszoknya lebben
előtte sugaras nevetés
kék csúfondáros lángok
visszanéző szemekben
Figyeltem –
A lányillatú susogás
felé hajolva vágyban
lángoltam
dideregtem

A szerelemről írnék
mindig legszívesebben
Az ifjú
    arról írna
ifjú a fényes moziban
A merülésről karokban-ölekben
s a mindig-feltámadásról
hétszerte jobban-szebben
Figyeltem –
Megtört mégis egy napon
egy ajtónyílás üressége
Nem jönnek senkise lép be
s mögötte sötét
a teremben

Írnék a szerelemről
arról legszívesebben

A férfi
    írna immár
fáradt férfi a moziban
kétségek közt bolyongva elveszetten
Meddő kiégett mezőkről
meztelen madárijesztőkről
füstszagú szürkületben
Figyeltem –
Futkosásokkal öltem magam
s rejtőzködő riadt estéken
számolgattam mindegyre mértem
jaj zsugorodik ami hátra van
Aztán jártomban
reád leltem

Csupán a szerelemről
írnék legszívesebben

A vénség
    arról írna
vénség a holvolt-moziban
óperencián-túli
üveghegyeken-túli szerelemről
s üldögélne befelé motyogva
a lármázó gyerekseregben
Szökését észre sem vennék
a teremben

Figyeltem –
Álmomban felnagyított álom
én voltam már a vásznon!
a legutolsó moziban
Álmomban egy moziban

LÁSZLÓ GYULA

Lakótelepi történet

Arra ébredt, hogy elöntötte a vér. A férje kiküldetésben, mit csináljon most egyedül? – rémült meg. Mozdulni se tud. Fölkattintotta az éjjeli lámpát, Jánoska a kiságyban meg se moccant, a fal felé fordulva aludt, úgy, ahogy este lefektette. Ez megnyugtatta kicsit. Mit lehet tenni ebben az állapotban? Dörömbölni a szomszédnak, hátha meghallják. Öklével megdöngette néhányszor a falat. Várt kis ideig. Odaát semmi nesz. Újra próbálkozott. Hiába.

Bárhogy is, fel kell kelnie, ha nem akar elvérezni egészen. Nagynehezen feltápászkodott, s elindult az ajtó felé. Remegett a lába, a combján csurgóit a vér. Örökkévalóságnak tűnt, mire csöngetésére a szomszéd fiatalasszony, álmából riasztva, ajtót nyitott.

– Magda, mi történt? – rángatta magára a hirtelenében felkapott pongyolát.

A sírás fojtogatta, alig jött ki hang a torkán: – Nagy baj van. Elvetéltem.

– Jóságos ég! Bálint, gyere azonnal! – kiáltott be a szomszédasszony a férjének.

Nagydarab férfi jött ki a szobából, csak úgy pizsamában.

– Magda rosszul van. Kapj magadra valamit, szaladj gyorsan, telefonálj a mentőknek!

Belekarolt a félig alélt asszonyba.

– Gyere, rendbe teszem az ágyadat, feküdj vissza. Fél óra is beletelhet, míg a mentők ideérnek.

A lakótelep a városból kivezető műút mellett épült. Távol a központtól, egy szeméttel, hulladékkal telehordott, gidres-gödrös, semmire se jó, feltöltött területen. Csupa egyforma, háromemeletes panel kockaház, az üresen maradt területeket befüvesítették, bokrokat, fákat ültettek, néhány év múlva semmi nem árulkodott arról, hogy az ideköltözők tulajdonképpen egy szeméttelep tetején laknak. Körülöttük apró hobbitelkek, kertészet, hihették, abból szakították ki a lakótelepet.

A honfoglaló lakók csaknem valamennyien fiatalok voltak, kevéssel a családalapítás után, egy-egy gyerekkel, a másodikat várva, dajkálva, hogy a szigorú megállapodás szerint azzal is csökkentsék a bankkölcsön részleteit. Az első, nagyobb összegű beugrót is többnyire szülői segítséggel, baráti kölcsönökből teremtették elő, a szülői házból, albérletekből költöztek be életük első igazi otthonába. Bár korábban nem ismerték egymást, alighanem lakásuk birtokba vételének öröme is közel hozta az egy időben beköltöző lakókat egymáshoz. Boldogan üdvözölték egymást, ha találkoztak, mindenkinek volt a másikhoz néhány szava.

Mint hasonló korú fiatalok, hamar megtalálták a közös hangot. Napok alatt szinte baráti társasággá kovácsolódtak össze. A szükség is közrejátszott ebben. Hol egyiknek, hol a másiknak kellett segítség a bútorok cipelésében, vagy éppen valami szükséges szerszámért, kalapácsért, fogóért léptek át a szomszédba, vagy hogy használhassák a hűtőszekrényt, amíg az övék meg nem érkezik.

A kezdeti jó viszony mindvégig megmaradt. Az első szilveszterkor valóságos házavató ünnepséget rendeztek. Lakásról lakásra járva, pezsgősüvegek durrogása közepette együtt búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Mint egy nagy család, olyan volt a ház. Barátságos, segítőkész.

A szomszéd férfi inget, nadrágot kapott magára, s már futott is le a lépcsőn. A felesége sürgető hangjából érezte, hogy nagy baj lehet. Fene ezt a házat, hogy egyetlen lakásban sincs telefon – mérgelődött magában, míg leért a földszintre.

A kapuban pillanatra megtorpant. Két telefonfülke van a telepen, merre menjen, melyik van közelebb? Gyors léptekkel a közelebbinek vélt felé indult. Jó messze volt az is, csaknem a lakótelep végén. Megnyújtotta a lépteit, hogy mielőbb odaérjen. Lihegve emelte le a kagylót. Akkor látja, hogy kibelezték, hiába figyelmeztetett fölötte a felirat: Vigyázz rá, a telefon életet menthet!

– A szentségét a sok stricijének! – tört ki belőle a tehetetlen düh.

Indulatosan bevágta a fülke ajtaját és lódult tovább. A másik telefon jókora távolságra, a telep túloldalán van. Mi lesz, ha az is rossz? Az ő felesége is kerülhet ilyen helyzetbe, az is várandós – verte ki hirtelen a verejték. Ez még inkább meggyorsította a lépteit. Szinte futva érkezett a fülkéhez. Szerencsére az működött. Pillanat alatt kiment a csengetés a mentőkhöz.

– Rögtön jövünk – szóltak vissza. – Kérjük a címet.

– A telepen nincsenek utcák, a házak számozása is hiányos, inkább kimegyek a főútra – mondta –, és megvárom magukat.

Most már volt ideje, kényelmesebbre vette a lépteit. Állt az út szélén a csendes augusztusi éjszakában, figyelte az utat föl-fölpillantott a csillagos égre, de a gondolatai szüntelenül otthon jártak, mi lehet a szomszédasszonyukkal, nem késnek-e túlságosan sokat?

Otthon még reménytelenebből múlt az idő. A szerencsétlen fiatalasszony mindegyre az órát leste. De mintha megálltak volna a mutatók. Berkiné, a szomszédasszony nyugtatgatta: – Ne türelmetlenkedj. Biztosan úton vannak már.

– Mi lesz Jánoskával, ha elvisznek? – aggodalmaskodott a sírással küszködve. – Ki viszi el reggel az óvodába?

– Ne aggódj, gondunk lesz rá. Most magaddal törődj – azzal fölnyalábolta a hirtelenében lecserélt halomnyi ágyneműt. – Átviszem hozzám, közben szólok a Szalainénak, jöjjön át hozzád.

– Ne zavard. Elég, ha titeket fölkeltettelek, elvagyok most már magam is.

– Bízd rám – szólt vissza Berkiné az ajtóból.

Otthon belevágta a szennyest a kádba, vizet engedett rá, hadd ázzon, majd később kimossa, aztán Szalainét ébresztette álmából. Néhány szóval elmondta, mi történt, menjen át a szomszédba, legyen gondja Kerekesnére meg a gyerekre.

– A mentők hamarosan itt lehetnek, addig a Jánoskát vidd át magadhoz – hadarta a hüledező asszonynak.

– Máris megyek – mondta Szalainé, a pongyolája övét kötözgetve. – Reggelig elfér az enyim mellett.

Kerekesné rendbetéve, a mentőkre várva feküdt az ágyon. A fiúcska semmiről se tudott, nyugodtan aludt.

– Jánoskáért ne aggódj. Átviszem magunkhoz. Az óvodát is elintézzük – nyugtatgatta.

Szalainé olyan óvatosan emelte ki a gyereket az ágyból és fektette le maguknál, hogy meg se moccant, aludt tovább.

Eközben Berkes is aggódva toporgott a lakótelepre bevezető úton. Messziről végre feltűnt a kék villogás, s hallani lehetett a szirénát is. Megkönnyebbülve integetett nekik, s a mentőautó hamarosan már száguldott is Kerekesnével a kórházba.

Addigra a fél ház talpon volt. Másnap az asszonyok közösen rendbetették a lakást. Az idegenben csodálkozva ébredő Jánoskát elvitték az óvodába, s kíméletesen értesítették a nagyszülőket, hogy mi történt, délután menjenek az unokájukért.

A várt második gyerek két év múlva megszületett. Vágyaik szerint kislány lett.

BEDE ANNA

Hangyaszárny Két hangyaszárny, nagy hangyaszárny a kőfalon. Széttörtek ők, csillognak ők a kőfalon. Sugárzó, jel-hordozó szilánk-halom. Holt lendület, torz lendület a kőfalon. Révülni kell, tűnődni kell új sorsdalon. Zöld hangyaszárny, szőtt fém-uszály a kőfalon. Halomnyi szárny, se fény, se árny a sár alatt. Ugrásra kész, szúrásra kész rejtett hadak. Kunyhónyi vár, felhőnyi vár a csönd alatt. Úrnő van ott, csak tetszhalott, a csönd alatt. Szóljon dalunk, mert meghalunk, nyom sem marad. Sátáni a stratégia az ég alatt. A vége gyönyörű volt Utánam sodródnak az első sápadt levél-rongyok Öntudatlan hullámzik a táj felolvadnak a fényoszlopok Íme megint egy évi haladék Lombok szélén kigyúlnak a győzelem tüzei Beesteledhet már hiszen a fröcskölő habmocsokból csörgő jégcsapokból kiszökkent a nyár A vége gyönyörű volt Ki hitte volna a jajok óráiban hogy leszáll a beteljesedés csodája Felzúgnak a nyugati szelek mint más őszökön Most már jöhet a lomha homály az eső a földutak hajlataiban elmoshatja a szerelmesek lábanyomát

ZÁGONI FERENC

Egy vödör cement

Csak a gazemberek vannak meggyőződve arról, hogy boldogulniuk kell. És boldogulnak is.

(Baudelaire)

Nyáreste egy balatoni üdülőhelyen. Hétvégi házacska teraszán üldögélünk. Egyikünk mesél.

Jó évtizede, úgy a hetvenes évek vége, a nyolcvanasok eleje táján történt. Illetékes felsőbb szervek egy jelentéktelennek tűnő, ám bizonyos okokból mégis figyelmet követelő ügyben szükségesnek ítélték, legalábbis a nyilvánosság megnyugtatása végett, a helyzet tisztázását. Az ügy kivizsgálására bizottságot hoztak létre.

Az öttagú bizottságnak azt kellett kiderítenie, igazak-e az állítások, miszerint egy országos jelentőségű gazdasági szervezetnek a nagy nyilvánosság előtt is szereplő elnöke luxusigények­kel építette át a villáját, természetesen nem a maga költségére. Az elnök, Nádor Kálmán, nemrég került ebbe a magas beosztásába. Hamarosan levélben fordult az illetékes hatósághoz, hogy a lakását elcserélhesse. Kérését egyfelől a családi helyzetével indokolta – feleségével és két különnemű gyermekével él együtt –, másfelől megemlítette, hogy új beosztásában bizonyos reprezentációs kötelezettségnek is eleget kell tennie, amelyek gyakran azzal járnak, hogy külföldi tárgyalófeleit is meg kell hívnia az otthonába. Az elhelyező hivatal, helyt adva az elnök kérésének, öt címet jelölt meg. Az elnök választása a Pocok utca 19/21 szám alatti villára esett. Az épület megelőzően külföldi diákok ideiglenes szálláshelye volt. A villa természetesen bizonyos átalakításra és tatarozásra szorult, ezt az elhelyező hivatal is rögzítette a kiutaló határozatában. A munkálatokat három hónap alatt elvégezték. A tanácshoz a lakosságtól bejelentések érkeztek, s a tanácsi beszámolókon kérdések hangzottak el állítólagos luxusigényekről, pocsékolásról, visszaélésekről. A tanács illetékes felsőbb szervekhez fordult. Onnan felkérés érkezett az elnökhöz: a vizsgálat befejeztéig halassza el a beköltözést.

Eddigi a tájékoztatás, amelyet a bizottság tagjai kézhez kaptak.

Az első idézésre Nádor Kálmán nem jelent meg a bizottság előtt, mert éppen külföldön tartózkodott. A második idézést is kénytelen volt figyelmen kívül hagyni, mivel egy iparági méretű fontos értekezletet vezetett. Harmadszorra előre egyeztették vele az időpontot. Az elnök azonban most is éppen külföldről érkezett, és még aznap este egy tudós társaság ülésén kellett felszólalnia. Az iratokat ott lapozta át a bizottság előtt, korábban nem jutott rá ideje. Kijelentette: furcsállja az egész ügyet. Először is, mert a villát az elhelyező hivatal ajánlotta fel azzal, hogy átalakításra és tatarozásra szorul, hogy pedig az ő véleményét is meghallgatták ennek során, azt természetesnek tekinti. Csodálkozik azon a kitételen is, hogy indokolatlan igényekkel lépett fel, hiszen ő, Nádor Kálmán személy szerint semmiféle igénnyel nem lépett fel. Neki, ha megmaradt volna a korábbi beosztásában, mint vállalati igazgatónak teljesen megfelelt volna a régi, egy plusz három félszobás panellakás is. Megmondja őszintén, bár ez nem tartozik a bizottságra, ő legszívesebben most is egyszerű mérnökként dolgozna, hódolhatna a horgászásnak, a túrázásnak, élhetne a családjának, nem fájna a feje senkiért, semmiért. Magánélete gyakorlatilag nincs is, rohanás, kapkodás, futás, reprezentáció, amit úgy utál már, hogy el se lehet mondani. A villa átépítésénél sem a maga igényeit, hanem a kényszerű reprezentációs szempontokat tartotta szem előtt. Bármiféle elöntést hoz a bizottság, ő annak aláveti magát.

A bizottság úgy határozott, hogy bár a bejelentések egy része valós problémákra mutatott rá, s hogy bár az átépítésnél és berendezésnél történtek indokolatlan, költségnövelő túlzások, összességében nem tartja kirívónak s elfogadhatatlannak a kialakult helyzetet. Tekintettel azonban a közhangulatra, azt javasolja, a villát utalják vissza az elhelyező hivatal ren­delkezésébe, az elnök részére pedig a hivatal, a vizsgálat által feltárt szempontokat is figyelembe véve, jelöljön ki másik épületet. Amennyiben azon bármiféle átalakítás mutatkozna szükségesnek, előzőén egy szakértői csoportvéleményét kell meghallgatni.

Az újólag kiutalt villát és az átépítési, tatarozási terveket az elnök már a szakértői csoport titkárával együtt tekintette meg és hagyta jóvá.

Kivitelezőnek a 183-as számú építőipari vállalatot jelölték ki. A munkálatok befejeztével az elnök a villába beköltözött.

A szakértői csoport titkára, Hevesi Frigyes, Budaörsön lakott egy hosszú parasztházban. A ház mögötti domboldalon elterülő konyhakert és gyümölcsös is a házhoz tartozott. Hevesi nem szívesen lakott Budaörsön, a sofőrje is húzta az orrát, amikor késő éjszaka végeztek, vagy ha kora reggel kellett a főnökért mennie. De nem is ez az igazi ok. Hevesi közeledett a nyugdíjas korhatárhoz, akkor pedig járhat majd gyalog a városba, a felesége a csarnokba, a megszokott orvosuk se jön ki, nekik kell bebuszozniuk hozzá (az asszonynak elég gyakran). Még ha volnának gyerekeik, unokáik. De egyetlen lányuk nem sokkal az érettségi után, egy könnyűnek tűnő balesetből következően váratlanul meghalt.

Hevesi valaha Szabolcsban kőműveskedett, esti tanfolyamon nagy szorgalommal elvégezte a technikumot, kiemelték, a megyei tanács építési osztályára került, onnan pedig, hasonló beosztásban, a fővárosba. Esetleg hazaköltözhetne Szabolcsba, ha nyugdíjba vonul. De minek, hiszen nincsen ott már senkije. Budaörsöt pedig nem tudta igazán megszokni, eddig is csak a kert és a gyümölcsös miatt maradt itt, szenvedélyévé vált a kertészkedés, nyesés, oltás, permetezés. Felesége a termésből finom befőtteket és lekvárokat készített, amikor pedig Hevesinek sikerült a régi barátokból összehozni a zsugapartit, akkor kinn a fák alatt az ő borát iszogatták. Úgy vágyott hát el innen, hogy szerette volna magával vinni a kertet is.

Egyszer, a Nádor-ügy megkívánta vizsgálódás során, a Rózsadombon rábukkant egy telekre. Amikor az elvadult sövénykerítés résein belesett a gyömölcsfákkal tűzdelt szőlőskertbe, elállt a lélegzete. Ha valaha elképzelt magának eszményi kertet, az ilyen lehetett. A telken kis szerszámosbódé állt. Egy ember jött ki kapával a kezében. Hevesi megszólította. Kiderült, hogy a telek egy népes családé. A családfő annak idején úgy mentette ki az államosítás alól a telkét, hogy még időben szétdaraboltatta és a gyermekeire vejére, sógorára íratta, hat egyenlő részletben. Egy parcella nyolcvan-száz négyszögöl. Hevesinek gyorsabban vert a szíve, amikor megkérdezte, eladó volna-e a telek. Egészben. Az összeg hallatán elkókadt. De a látvány, amely a következő napokban szüntelenül ott lebegett lelki szemei előtt, nem hagyta nyugodni. Meg kellene próbálni. Meghirdette a házát és a kertjét. Hátha sikerül.

Szombat déltől vasárnap estig sorra álltak meg a kapuja előtt a kocsik, naphosszat mutogatta udvariaskodva a fanyalgó pofájúaknak az öreg épületet, a pincét, a padlást, a szerszámoskamrát, a tyúkólat és magyarázta, milyen idősek a gyömölcsfák, mennyit teremnek. A legkedvezőbb ajánlatot vasárnap déltájt (egy pohár bor mellett) egy műanyagfel­dolgozó kisiparos tette. Kora délután egy vidékről felköltözni szándékozó mérnök ezt megtoldotta néhány tízezerrel. Alkonyat előtt, már elég későn ahhoz, hogy mindent alaposan megnézhessenek, befutott két fiatalember. A kocsiból kiszállva végigszaladtak a házon, kerten, és kijelentették, hajlandók ötvenezret rálicitálni. A kocsijuk tele volt mángorlókkal, kávédarálókkal, mozsarakkal, és hasonlókkal. Egy szúette rokkát mindjárt rá is akartak sózni Hevesire: ritka darab, igazán olcsón megszámolják.

Hevesi fájó szívvel mondott búcsút a rózsadombi álomnak, hiszen a legjobb ajánlat is alig érte el a telek vételárának kétharmadát. És akkor még hol a ház?

Elpanaszolta bánatát egy régi barátjának, aki a földhivatalban dolgozott. Az figyelemremél­tónak ítélte az esetet. Mert ha Hevesinek nincsen is pénze a telekre, közcélra ki lehetne sajátítani. Úgy tudja, az egészségügy éppen most keres azon a környéken helyet egy középfokú szakrendelő számára.

A kisajátítás szokatlanul könnyen ment végbe. Kiderült ugyanis, hogy a hat örökös közül három disszidált, egy utódok nélkül elhunyt, a két élő tulajdonos közül az egyik ágyban fekvő, magatehetetlen öreg, csak az az egy volt tárgyalóképes, akivel Hevesi is beszélt. Az pedig némi vonakodás után elfogadta a felajánlott kártalanítási javaslatot. Ekkor az egészségügyi osztály váratlanul visszalépett: a hely nem megfelelő, a telek túl meredek, a betegek nem bírnák a sok lépcsőt. A feleslegessé vált telket az OTP-n keresztül eladásra bocsátották. Az első jelentkező Hevesi Frigyes volt.

Hogy a tervek gyorsan elkészüljenek, Hevesi a 183-as számú építőipari vállalat szakszer­vezeti titkárához fordult segítségért. A titkár szólt a főmérnöknek. A tervek néhány hét múlva készen álltak. A ház déli tájolású, egyszintes, háromszobás, a lejtős oldaláról alápincézett lesz. A tervezők ügyeltek arra is, hogy a legértékesebb gyümölcsfákat az építkezés során meg lehessen kímélni. Amikor mindezeket a helyszínen megbeszélték, a vállalat főmérnöke megkérdezte: miért nem építtet Hevesi kétszintes házat? Jelentéktelen költségtöbblettel két- három szoba nyereség, nem is szólva az ingatlan értéknövekedéséről.

Erre se tudom honnan veszem majd a pénzt! – legyintett lemondóan Hevesi.

Nem kerül az sokkal többe – győzködte a főmérnök. – Leginkább csak anyagköltség. A többit meg lehet oldani.

Hevesi másnap felhívta Nádor Kálmán elnököt. Nádor szívélyesen fogadta új otthonában Hevesit, amit azzal is igyekezett kifejezni, hogy maga nyitotta ki a kocsi előtt a kertkaput, s hogy a melegítőt, strandpapucsot sem cserélte fel utcai öltözékre. A vendéget a kis szaletlibe vezette. A futórózsák alatt üldögélve a tegnapi meccsről, az aszályról, a kiszámíthatatlan időjárásról beszélgettek. Majd Hevesi panaszkodni kezdett: öreg, beteg, hamarosan nyugdíjba megy, felesége is állandóan orvosi felügyeletre szorul, nem bírja mára világvégén, be akarnak költözni a városba, a kórház és a piac közelébe, hogy azt a néhány évet, amelyet juttat még a sors, kevesebb bajlódással éljék le. Eladta ezért a házát, és most egy kis vityillót szeretne építeni. De nem telik a pénzéből, drága az építőanyag…

Értem, értem… – bólogatott Nádor, majd némi gúnnyal megkérdezte, nem hozta-e véletlenül magával Hevesi a szükséges anyagok listáját.

Nem, dehogy-mentegetőzött Hevesi pironkodva, mint akit valami csínytevésen érnek. Jó, mondta Nádor, akkor küldje be hozzá másnap. Az írás elkészült: ennyi meg ennyi cementet, téglát, betongerendát, faanyagot, egyebeket leértékelve, selejtáron…

A házavatásra harmincnyolc ember volt hivatalos. A kertben bárányt sütöttek, a pincét borozónak rendezték be, a hallban cigánybanda játszott, az emeleti panoráma-szobában, amelyből csodálatos kilátás nyílott a Dunára és a Margitszigetre, hangulatos bár működött. Egy öreg ács, Hevesi régi falubelije megkérdezte: Mondd, Frici, minek vénségedre ez a nagy villa? Hevesi irigységet és rosszindulatot érzett ki a kérdésből. Több öröme lesz ebből másnak, mint nekem – felelte. – Ha meghalok, mindenemet a közösségre hagyom. Mert nincsen nekem már senkim ezen az égadta világon.

Az utcát, amely Hevesi Frigyes villája kertjének felső oldalát határolja, Görbe utcának ismerték a környékbeliek. Egyszerű szekérút volt, amelyen az egykori zöldségtermesztők jártak le a környező dombokról a piacra. Az út elhanyagolt telkek között kanyargott.

A 183-as építőipari vállalat főmérnökének, Szkalla Bélának, amikor Hevesi villája építését személyesen ellenőrizte, feltűntek ezek a gazos telkek.

A telekkönyvben nem akadtak nyomára a Görbe utcának. Hamarosan kiderült, hogy ilyen utca hivatalosan nincs is. De ha a főmérnök úr megmondaná a telkek helyrajzi számát… Szkalla nem tudta a helyrajzi számot, nem volt a telkekre kiírva semmi. Ez felkeltette a tanácsi vezetés érdeklődését is. A főmérnök kocsiján kiszálltak néhányan a helyszínre. A következő hetekben földmérők jelentek meg, és feltérképezték az egész környéket. Kijelölték és kiigazították a most már hivatalosan is így nevezett Görbe utcát, s mindkét oldalán pótolták a parcellázás hiányosságait. Szkalla főmérnök, mint „felfedező”, elsőbbséget élvezett a vásárlásnál, megkapta a korábban kiszemelt kétszázötven négyszögölet, szabályosan a hivatal által megszabott áron.

Mindez még Hevesi villája építésének befejezése előtt történt.

Szkalla főmérnök megemlítette Hevesinek a maga ügyét. Hogy a szerencse telekhez juttatta, s jó volna építeni rá. Az itt megmaradó építőanyag talán elég is volna egy szerény házacskához. Ha mégsem, akkor „amennyiben nem volna Hevesi elvtársnak kifogása ellene, néhány apróságot a selejt-engedélye terhére…” Hevesi ráveregetett a főmérnök vállára, és a kezébe nyomta az elnöki aláírással ellátott papírt…

Szkalla főmérnök nem tartotta volna illendőnek, hogy naponta kiszaladgáljon a maga házépítéséhez, ezért két fiatal mérnökére bízta az ügyet. „Remélem fiúk, megálljátok a helyeteket.”

A főmérnök családi házának szakmai átadása felért egy doktori disszertációval a két fiatal mérnök számára. Azon a napon, amelyen – harmadik kísérletre – végre ez sikerült, egyikük, Perlegi Dezső, azzal a kéréssel fordulta főmérnökhöz, szíveskedjék engedélyezni, hogy egy teherautót igénybe vehessen a hétvégén. Kis nyaralót épít a Balatonnál, ezt-azt le kellene szállítani. A főmérnök odakanyarította a nevét az elébe tolt papírra, aztán udvariasan érdeklődött, hol tartanak a munkával. A fiatal mérnök elmondta, hogy a falak már nagyjából állnak, kell még egy-két zsák cement, néhány tucat tégla és hasonlók. A főmérnök azt felelte, kár, hogy nála ennyire kiszámítottan volt minden. A fiatal mérnök mentegetőzött, neki már ez a teherautó is óriási segítség. Esetleg annyit kérne még, ha a főmérnök úr nem tartaná túlzott igénynek, hogy egy-két kisgépet is feldobhasson a teherautóra. Hétfőn reggel a helyén lesz minden.

Szombaton, még virradat előtt útra kelt az építőipari vállalat anyagtelepéről két öttonnás teherkocsi, betongerendákkal, ablaktokokkal, teraszajtóval, fürdőszoba felszereléssel, betonkeverő géppel, kompresszorral, malterszóróval, szállítószalaggal és negyven zsák cementtel. Az első kocsiban a sofőr mellett Perlegi ült, a másodikban, a rakomány tetején a vállalat öt építőmunkása.

A fiatal mérnök nyaralója a vízparttal párhuzamos harmadik utcában épült. A teherautók reggel hatkor érkeztek oda. Az emberek gyorsan lerámolták a kocsikat, és munkához láttak.

Az építkezéssel nagyjából egy vonalban, a vízparti soron, drótkerítéssel körülvett kis telken zöldborsó-, szamóca- és dinnyeágyasok között, kékre festett, egyszerű kis faház állt. Látszott, hogy nemrég épült. Csak a háztól a kertkapuig vezető utacska hiányzott még. A tulajdonos, egy nagyhasú, kopasz, ötvenes pincér, fekete klottgatyában, ellenzős kis vászonsapkában, lábait szétrakva (hogy ha lehajol, a hasa elférjen a térdei között), a kert sarkában a szamócáival babrált. Alkonyat felé a csapnál megmosta a kezét, nedves törülközővel megdörzsölte a kopasz fejét, inget, nadrágot, szandált vett föl, bezárta maga mögött a kertkaput, és elsétált fölfele.

Sötétedett. Perlegi mérnök telkének négy sarkából hatalmas lámpák szórták a fényt a készülő épületre. A betonkeverő gép csörögve forgott, a szállítószalag téglákat röpített a magasba, az egyik teherautó motorja csörlőt mozgatott, a másik egy daruval betongerendákat emelt a tetőre.

A pincér ott ólálkodott a betonkeverő gép mellett. Megvárta, míg elkészül egy adag, és a masina elcsendesül. Akkor odaszólt a munkásnak: „Megy a munka, kolléga úr?” – „Meneget.” – „Ilyen későig?” – „Még annál is tovább.” – Közel lépett az emberhez, súgott valamit a fülébe, aztán odébb állt. A következő adag után, amikor a betonkeverő masina ismét elpihent egy percre, kezelője, mintha a dolgát akarná végezni, félrevonult a sötétbe, és megalkudott a pincérrel.

Hajnal felé, de még sötétben, beszuszogott a kőműves a pincér telkére, vállán egy zsák cementtel, majd még háromszor fordult eggyel-eggyel. A pincér kevesebb pénzt adott neki az ígértnél. A kőműves káromkodott: ennél a hivatalos ár is magasabb.

Ahogy megvirradt, alacsony, sovány cigány zörgette meg a kis kék víkendház zsalugáterét. A pincér álmosan szólt ki: „Jól van na, jövök már.” A cigány addig is vizet mert a kerekes kútból a magával hozott vödörrel, és előkészítette a szerszámokat. Megjelent a pincér a teraszon a fekete klottgatyájában, és megmutatta a cigánynak a ház mögött a ponyvával letakart cementes zsákokat.

A cigány dolgozni kezdett.

A pincér felöltözött, becsukta az ablakot, behordta a kertiszéket és a kisasztalt, majd némi gondolkodás után bevitte a szobába a lábtörlőt is. Gondosan bezárta az ajtót és elmenet odavetette a cigánynak: „Ha végeztél, hozd a kulcsot a vendéglőbe.” Az utcáról még visszaszólt: „A paprikák meg vannak számolva, dade!” – és figyelmeztetően feltartotta az ujját. A cigány sódert lapátolt egy nagy bádoglapra, cementet szórt rá, meglocsolta, megkeverte, vödörrel odahordta a kijelölt helyre a betonnak valót, ott becsömöszölte, elsimítgatta. Délutánra már szép kis járda kanyargott a háztól a kertkapuig.

A cigány elüldögélt a borsóágyásban, leszakított egy-egy hüvelyt, kiszemezte, eleszegette. Napszálltáig félóránként meglocsolta a friss betont, majd amikor már érezte az alkony hűvösét, elöblögette a szerszámokat, a maradék kevés cementet visszatöltögette az egyik üres papírzsákba, ledörzsölte nadrágjáról a foltokat, megmosta a kezét, bezárta maga után a kertkaput, és elment a vendéglőbe.

A pincér kifaggatta, hogy valóban elkészült-e járdával és szép munkát végzett-e. Aztán kifizette a megalkudott összeget, majd még kihozott a konyháról egy tál gőzölő, levesben főtt, csontos marhahúst. „Fogd gyorsan és tűnj el. A tányért is megtarthatod.”

A cigány a parti sétány padján jóízűen falatozott. Gyönyörű csillagos égbolt ragyogott fölötte, a vízen kékesfekete sötétség feküdt, a tó túloldaláról átpislogott ide néhány fénypont, a lassan úszó sétahajóról hol halkabban, hol hangosabban csordult feléje a lüktető zene. A cigány a meztelen talpával jólesően érezte a homokból most bőséggel visszaáradó forróságot. „Meleg lesz az éjszaka – morfondírozott-, kisül a beton, ha nem kap vizet.” Feltápászkodott, és visszaballagott a pincér telkéhez. Gondolta, hálából a tál húsért, meglocsolja még egyszer a nyers betont.

Mivel a kulcsot már visszaadta, csak a kerítés tetején juthatott be a kertbe. Húzott néhány kanna vizet, és jó bőven megöntözte a járdának valót. Ezzel biztosan kitart hajnalig, a harmatig.

Mászott volna már ki, amikor eszébe jutott a maradék cement. A harmat átnedvesíti és pocsékba megy. Megkereste a házvégében, a sötétben a papírzsákot, és átrázogatta belőle a cementet a vödörbe. Majdhogynem megtelt vele. Egy vödörnyi cement. Nem sok. De hát ezért is kár volna.

Kezében a vödörrel, nagy üggyel-bajjal vergődött át a kerítésen. Szerencsére nem látta meg senki. Elcipekedett az iskolához, amelynek a tatarozásán a vállalatuk dolgozott. A hátsó kert felől osont be az udvarra, hogy elkerülje az éjjeliőrt. Odalopakodott a szilvafa alatt ácsorgó betonkeverő géphez, beletöltötte a cementet – jó lesz másnap az első adaghoz – és indult volna, hogy a vödröt és a szerszámokat visszacsempéssze a helyére.

Ekkor a kapunál elkiáltotta magát az éjjeliőr: „Hé! Ki van ott? Hé!…” – és már kopogtak is a léptei.

„Én vagyok” – felelte kényszeredetten a cigány.

„Te vagy az, dade? Mit csinálsz ott?”

„Megyek aludni.”

A sötétből kibontakozott az éjjeliőr magas alakja. Amikor a bajszos öreg cigányhoz ért, fenyegetően rámordult: „És a vödör?”

„Viszem a helyére” – bizonytalankodott a cigány.

Az őr indulatosan kirángatta a kezéből az üres bádogvödröt: „Viszed ám a jó édes anyádba! Takarodj, mert mindjárt agyoncsaplak!”

A cigány beódalgott a deszkabódéba, ahol kegyelemből lakhatott az építkezés ideje alatt, és ruhástól rádőlt a gyalulatlan, csupasz deszkapriccsre.

Az éjjeliőr visszaballagott a kapuhoz. Ahogy a rövidebb lábára egyet-egyet biccentett, a vödör csörömpölve verődött a botjához.

„Rohadt tolvaj népség – morgolódott. – Kilopnák az atyaúristen szemét is. Pokolba kéne kergetni valamennyit.”

Az elbeszélő elhallgatott.

A beállott csendet egy asszony törte meg – a helybeli polgármesteri hivatal egyik vezetője. „Akkor hát én most elmondom, hogyan kaparintotta meg egy jó összeköttetéssel bíró ember az elmúlt alig egy esztendő alatt a település legértékesebb épületeit, szinte a fél községet. Milliárdos értéket – bagóért. Legálisan.”

És belekezdett…

Ez azonban már egy másik történet.