Robban petárda
omlik görögtűz-zuhatag
piros-fehér-zöld fürtökben
rakéták hullanak
lengenek kendők
rendjelek érmek pengenek
hej-bunkócska-hej
itt a menet
harsog dalárda
kék fák mályvalila házak
hallgatják a galibát
nemjólfogtákalibát
anyakát-anyakát
elgágintotta magát
gyalázat
balsors-himnusz-régentép
palánk mögött erőlködés
szorulásos
magyarázat
kimeredt szem kapkodó kéz
kitolult-véres aranyér
itt a magyar alázat
kezében kapanyél
hejbarnakenyér-szegényembernemhenyél
kiabálja világgá
kéznél a csodatévő babona
vaserdő-vasborona
újgazdagság
hús-hal-gabona eladó
kicsike fakalapács koppan-kopp
szökj-fel-kabla
dobra-vert dob dobog
divat a soványság
vonaglik hét sovány tehén
munkahadánaka-lépése
csoszog egy-két-egy
hol jobbra hol balra
perdülfordul zene szól
hangfal-ködfal
tűzfal
mené-tekel
nem veszik észre
a készre-koncra figyelnek
sóvár szemeket meresztve
a költő jajongó gyermek
ráfeszül a keresztre
varázsolt
villámmal-dárdával-szöggel
mindhiába
kérődzés környezi
Belsazár lakomáján
közöny
úgyhát napszállat táján
elmenekül egy Bibliába
imhol! istenfia a dőre
megjárta
nem jut égi-karba hímes mezőre
kallódhat kézen-közön
se nagykapu se kiskapu
talpa alá kis útilapu
bujdokolhat máris
nyakában tövis-kaláris
a lecsúszott koszorú
tiblábol egyedül az utcabálon
hamubasült erekció
hamuhodó intellektus
böfögés szeszgőz
muzsikaszó kíséri
favillafakanálfatányér
csipás-újgazdag aktus
vikendház-favilla
operett-szalonnasütés
délibáb-vihogások
kenyérhéj-kolbászhéj-koton
guruló vereshagyma
hagymavitéz elindul
mendegél
megrúgták-felrúgták-kirúgták
áltatja magát harcolt
nem szomorú
miatyánk-kivagya-mennyekben
geyerflórián-gáboráron
dudorászik
domboldalon-meredeken
lecsúszik de visszamászik
szép az élet szebb a jövő
mutatja napóra-homokóra
digitális mementó
támad mindig megmentő
hatalom
szatmár-világos-trianon
összeomolhat az imamalom
ez csupán vigalom
bálványkő-kirakat
áldozókút-eladópult-oltár
szegélyezi az utakat
itt a karnevál
itt a szilveszteri
Csaba-népe lármázva elhalad
hajnalra halkul elfogy
szemete kifakul a szélben
elkóvályog minden legenda
üresség marad
szürke arad-vesztóhely-orgovány
mit-búsulsz-kenyeres
egy csipet dohány
slukk
az utolsó szó ágbogán
himbálózó tanú
Por és hamu
Egyetlen hosszú mondatnak éreztem a tájat, amely összefolyt szemem előtt a suhanásban. Megpróbáltam kisilabizálni a szótagokat, de csak egy-egy betűnyi ház villant meg a sötétben, ám lehet, hogy az is csak a képzeletem kapuján ugrott a szemem elé. A vonat robogása volt az egyetlen érzékelhető tényező ebben a sokismeretlenes utazásban. Olyan sötét volt, hogy az órám számlapját sem láttam, de utólag visszapergetve az eseményeket, azt hiszem, olyan tizenkét óra körül kaptam az első pofont. A pofonok rangsorolásában nem érzem szakértőnek magam, de a szóban forgó pofont minden bizonnyal minőségi pofonnak lehet nevezni, masszív volt, jól irányzott, s a nyomában felhangzó csattanás sem volt megvetendő. Természetesen nem mozdultam meg, felesleges lett volna megfordulni, a sötétben amúgy sem láttam semmit, inkább a titkot próbáltam megfejteni, vagyis hogy ilyen látási viszonyok között, azaz amikor még látási viszonyokról sem lehet beszélni, tehát a vaksötétnél is sötétebb sötétben hogyan lehet valakit ilyen tökéletes pontossággal megpofozni? Az illető igen komoly tudományos felkészültség birtokában lehet, valamiféle szupermodern valószínüségszámítást végezhetett, mert a kétismeretlenes egyenlet megoldási képletét, amelyre iskolai tanulmányainkból még emlékezhetünk azt a bizonyos - 
ezúttal gyerekjáték értékűnek éreztem.
A következő három pofon gyors egymásutánban érkezett, most a másik orcámra mérték őket, a csattanásuk nem volt olyan átható, viszont valamivel fájdalmasabbak voltak az elsőnél, valószínűnek tartottam, hogy begörbített hüvelykujjal adták őket. Ha számon tartanak „különös kegyetlenséggel kimért pofont”, akkor ez a három minden bizonnyal ide sorolható, nemcsak az ütések mikéntje miatt, hanem az időpont megválasztása szempontjából is, mert kimondottan érzéketlennek lehet nevezni azt a pofozkodót, aki egy étkező embert választ célpontul. Egy óra körül járt ugyanis, ilyenkor szokott jelentkezni a gyomromat korogtató éhségérzet, ezúttal is zsíros kenyeret pakoltam az útra, apró kis kolbászdarabkákkal díszítve, de hát a sötétségből érkező „áldás” kiröpítette a kezemben szorongatott uzsonnát. Nem értettem az egészből semmit. Nemrég még az volt a meggyőződésem, hogy senki sem lehet híve az agressziónak, a civilizáció – amelynek az áldásait élvezzük mindannyian – olyan magasabb rendű együttélési formát biztosít, amelynek a minősége tisztább, mint a borpárlat, s ha emebből hiányzik a salak, miért lenne amaz salakkal terhes, de még ha itt-ott fel is tűnik egy-egy foltszerű képződmény a makulátlanságban, megvan a módja a tisztázásnak, üljünk le a tárgyalóasztalhoz, egyezkedjünk, találjuk meg a békés megoldásokat. Fél kettő lehetett, amikor úgy éreztem, hogy megskalpolnak.
Köztudomású, hogy skalpolásra csak az vetemedik, aki igen rossz viszonyban van az erre a célra kiszemelt egyénnel, valamikor csak az észak-amerikai indiánoknál volt szokásban, diadalmi jelvény értékű lévén a megölt ellenség lenyúzott fejbőre. Az én esetemben teljességgel logikátlan volt az eljárás, a skalpolás előbb említett tényezőinek teljes hiánya miatt. Hát, kérem szépen, volt min csodálkozni. Arra a következtetésre jutottam, hogy erkölcsi tartásom nem szenved csorbát, ha valamilyen formában megpróbálok ellenállni a szűnni nem akaró sanyargatásnak. A fejbőröm maradt, a hajam tépdesésével felhagytak, volt időm átgondolni a teendőket. Ebben a mérhetetlen sötétségben egyetlen megoldás maradt számomra, nevezetesen a passzív, mondhatnám azt is, hogy a fondorlatos ellenállás. így hát leguggoltam. Persze az erkölcscsőszök most a szememre vethetnék, hogy az ilyen körülmények között végzett tornamutatvány egyáltalán nem méltó hozzám, talán még gyávasággal is megvádolhatnának. Csakhogy vádolóim figyelmen kívül hagynának néhány lényeges körülményt. Először is: az egyszeri leguggolás még nem torna, hanem a testnek olyan helyzetbe való hozatala, amikor a térd úgy van behajlítva, hogy az alsótest közel kerül a sarokhoz. Másodszor: teljesen mindegy volt, hogy állok vagy guggolok, mert sem így, sem úgy nem láttam semmit, tehát a leguggolás nem fosztott meg a bizonyára csodálatos táj szemrevételezésétől. És harmadszor: nincs az a tudományos felkészültség, nincs olyan valószínűségszámítás, vagy olyan „mínusz” vagy „plusz-mínusz”, amely feltételezte volna megváltozott testhelyzetemet, ergo: utazásomat teljességgel biztosítottnak éreztem. Amikor idáig jutottam, belémrúgtak.
Ezek után mit mondhatnék még, kérem szépen? A szó legszorosabb értelmében kizökkentem a nyugalmamból. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem, noha különös körülmények között utaztunk, és tegyem hozzá: különös úticéllal s mindezek ismeretében gondolhattam volna, hogy a vonaton eltöltött órák nem lesznek eseménytelenek. De el sem tudtam volna képzelni, hogy olyannyira elfog a nyugtalanság, hogy kénytelen leszek négykézlábra ereszkedve mászkálni a vonat folyosóján. Egy ideig jólesett érzékelni, hogy nem találkozom senkivel, ez az ideiglenes hernyó-sors valahogy megnyugtatta felajzott idegrendszeremet. És mondanom sem kell, hogy a padlózat közelsége sem hozott változást, állva, guggolva vagy hason csúszva, teljesen mindegy volt, valamennyi testhelyzet ugyanazt jelentette: a sötétet. Mostani helyzetem viszont azért volt célirányosabb az előbbinél, mert nyugodtabb körülmények között tudtam rendszerezni gondolataimat. Azt már a kezdet kezdetén elhatároztam, hogy nekem minden körülmények között győznöm kell. Nincs az az erő, amely eltántoríthatna célom elérésétől, noha tudatában voltam annak az egyáltalán nem elhanyagolható körülménynek, hogy a győzelem nemcsak elhatározás kérdése, hiszen az utazók mindegyike a győzelem biztos tudatában szánta rá magát erre az útra, s mindenki tudta, hogy itt szó sem lehet csoportba verődő győztesekről, itt kizárólag csak egyetlenegy emberé lehet a győzelem. Közben továbbcsúsztam egy kicsit, túlságosan közel kerültem a folyosó végi ajtóhoz, s ezen a területen, azaz a lengőajtó és az ütközőkhöz vezető ajtó közötti részen nem volt veszélytelen a lét, a vonat zakatolása ugyan elnyomta a hangokat, de időnként azért felhangzott egy-egy hosszú sikoly, amely egy ideig kísérte a robogó vonatot, hogy lassan elhaljon, majd véglegesen belevesszen a kinti sötétbe. A „kinti sötét” meghatározást nem a sötétség milyenségének a jelzésére használtam, kizárólag a „ kinti ”-re óhajtottam helyezni a hangsúlyt, jelezve, hogy a szóban forgó sikoly a vonaton született, de bizonyos események folytán a vonaton kívül teljesedett ki, majd halt el, de az is lehet, hogy nem halt el, csak közben olyan messze került a robogó vonattól, hogy számunkra már nemlétezőnek számított. Ami a sötétet illeti, teljességgel egyformának tűnt kint is, a folyosón is, a fülkében is. Hirtelen valami bizsergető örömet éreztem, hogy eszembe jutott a fülke szó. Mert hol van az előírva, hogy unos-untalan négykézláb mászkáljak a folyosón, amikor nyugodtan beülhetnék valamelyik fülkébe, s békés bóbiskolással tölthetném az út hátralévő részét. A gondolatot rögtön követte a tett, határozottan, de körültekintő óvatossággal odamásztam az egyik fülke elé, s bal első lábammal elhúztam egy kicsit az ajtaját. De miket beszélek, kérem szépen, a mozdulatot a bal kezemmel végeztem, noha ez csak formai kérdés, a lényegen mit sem változtat, tehát az ajtót elhúztam és csendben füleltem befelé. Egy utas biztosan volt a fülkében, mert hangos sírást hallottam, de közben mintha gyónt volna az illető, vagyis gyónva sírt vagy sírva gyónt, tulajdonképpen mindegy, divatjamúlt dolognak éreztem ezt a ceremóniát, arról nem is beszélve, hogy ezek sosem kerülhetnek dobogóra, aki bűnösnek, vétkesnek, miegymásnak érzi magát, s ezt adandó alkalommal képes közhírré tenni, anélkül, hogy erre felkérte volna valaki, az semmiképpen sem született győzelemre. Az csak a második sorból figyelheti az események alakulását, megtisztult lélekkel ugyan, de vesztesként. Időm volt bőven, meghallgattam hát egy szövegrészt.
– Bűnös fejemre tegyétek a győzelmi koszorút – sírta a gyónó. – Csalással szennyeztem be a múltamat, büntessetek győzelemmel, ám legyen. Kaparjátok ki elrondított énemet poshadt lelkemből, és talizmánként emeljétek a fejetek fölé. És szeressétek bennem a tisztaságban megfogant szennyet: moslékot, okádatot, mert ti vagytok azok. Én leszek a ti győzelmetek szimbóluma, én leszek a győztes, de benneteket képvisellek koszorúval ékesítetten...
Hát, kérem szépen, ez nekem nem volt ínyemre. Ebben a fülkében valami gyónásba ötvöződött hittérítés folyik, a győzőket más masszából formálták, például itt vagyok én, kérem szépen, rögtön felmértem, hogy ez nem nekem való társaság, szépen visszacsuktam az ajtót s továbbmásztam a következő ajtóig. Itt is vesztesek ültek, természetesen. Közbevetve hadd jegyezzem meg, hogy mindenhol vesztesek ültek, az egész vonat győzelemre áhítozó vesztes csorda volt, hiszen itt egyedül csak én fogok győzni, egyetlen pillanatig sem voltak kételyeim ez irányban. Szóval a második fülke utasai csendben vitatkoztak a győzelemről. A szavakból arra következtettem, hogy egy három tagú család indult útnak, ami igen botor dolog volt, hiszen már eleve tudhatták, hogy kettőnek biztosan nem sikerül. Én persze azt is tudtam, hogy a harmadik is felsorakozik majd a vesztesek közé. No, mindegy. Fiatal lányhang kezdte a beszélgetést.
– A gyilkosok lehetnek győztesek?
– Nem, nem lehetnek.
– Anyának hány küretje volt?
– Miket beszélsz, te ronda?
– Három volt, igaz?
– Igen.
– Három gyereket gyilkolt meg. Valamikor, egy távoli jövőben ezekből jött volna létre egy új emberiség.
– Te hülye vagy, drága kislányom.
– Te meg tömeggyilkos vagy, drága anyukám.
– Tűrjük ezt? Tűrjük?
– Tűrjük, mert igaza van. Ha három emberből indulunk ki, s feltételezzük, hogy minden anya két gyermeket hoz világra, s ha csak minden második újszülött leány, akkor hatszáz év alatt hat milliárd ember születik. Úgyhogy te tényleg tömeggyilkos vagy, Mucikám.
– S te? Aki három embert öltél meg a háborúban?
– Na, tessék, ez már összesen tizenkét milliárd. S még van pofátok a győzelemről álmodozni?
Olyan jólesett hallani az okfejtést, hogy bemásztam a fülkébe. Felemelkedni nem mertem, viszont kitapogattam a cipőket s úgy heveredtem el közöttük, hogy ne keltsek pánikot. Ebben a boldogságos helyzetben elszunyókálhattam egy kicsit, mert arra riadtam fel, hogy simogatják a fejem. Van egy rossz szokásom: néha morgok. Azaz elég gyakran morgok, noha a morgásnak mindig valamilyen oka van. Például ha nagyon ideges vagyok, morgok, ha nagyon nyugodt vagyok, morgok, ha nem tetszik valami, morgok, ha nagyon tetszik valami, akkor is morgok. Egyszóval általában egyfolytában morgok, csak a morgások intenzitásában lehet különbséget tenni, azok kiváltásának okától függően. A fejem simogatása mondhatnám, hogy fergeteges morgást váltott ki belőlem, s erre elkezdték vakargatni a fejem. Hát, mit mondjak, kérem szépen, ennél csodálatosabb élvezetet el sem tudok képzelni, nem tudom, minek köszönhettem ezt a mennyei állapotot, sajnos, nem tartott sokáig, mert a szomszédos fülkében olyan éktelen csata folyt, hogy a vakargató kéz eltűnt a fejemről, én is jobbnak láttam visszahúzódni a folyosóra, hogy a következő fülkéhez csúszva felmérjem az ottani erőviszonyokat. A dulakodás zaját jól ki lehetett venni, időnként nagyot nyekkent valaki, s ugyanazt a szöveget ordította.
– Én nem vagyok a maga súlycsoportja! Én nem vagyok a maga súlycsoportja!
Ez olyan slágercím-szerű szövegnek is beillett volna, de az illető egyáltalán nem lehetett nótás kedvében, szinte láttam magam előtt sovány alakját, szemüveget viselt, kopaszodott, több nyelven beszélt és gyermekkorában szolfézsre tanították. Az ellenfél kilencven kilós lehetett, állig érő barkóval, és zsírszaga volt. A sovány egyre gyakrabban nyekkent, szövegét meg egyre halkabban mondta, aztán már nem nyekkent és mondani sem mondott semmit. A barkós lihegett egy kicsit, aztán hallottam, ahogyan fenyegetően megszólal a sötétben:
– Van itt még valaki?
Gyorsan továbbcsúsztam. A negyedik fülkében vecsernyeszerű hangulat uralkodott: sorsot húztak. Noha a vecsernyére nem tipikus a sorshúzás, délután sem volt, a templomi környezet is hiányzott, viszont oly ájtatos volt a légkör, hogy ilyet csak a hívők vagy a szerelmesek tudnak teremteni.
– Figyelsz kicsi szívem?
– Figyelek, gyönyörűm.
– A kezemben két szál gyufácskát tart a te bocikád. Érted, kicsi szívem?
– Értem, gyönyörűm.
– Az egyik gyufácskának van fejecskéje, a másik gyufácskának nincs fejecskéje. Idáig világos, kicsi szívem?
– Mondjad csak, gyönyörűm, mondjad.
– Aki a fejes gyufácskát húzza, kiugrik, akinek megmarad a fejetlen gyufácska, no, azzal mi lesz?
– Csak nem?
– Bizony, az lesz a győztes. Érted, tündérkém?
– Én fogom, te húzod! Nincs vita!
– Hogy-hogy nincs vita? És micsoda hang ez? És kicsoda maga? És mit gondol, egy ilyen jött-ment kedvéért kiugrók a robogó vonatból, mert biztosan a fejest húznám, és lemondjak a maga kedvéért a győzelemről? És egyáltalán, hogy hívják magát, és hogy néz ki?
Le tudtam volna írni őket egymásnak, de nem találtam érdemesnek beleavatkozni a dologba, nosztalgikus vágyat éreztem a második fülke utasai iránt, az a fiatal lányhang megbabonázott, ha még egyszer indítanak egy ilyen vonatot, ugyanezzel a végcéllal, e hang tulajdonosa lesz a győző, mert van benne valami, ami győzelemre predesztinálja. Ó e század lánya. A dzsungel lánya. És európai. Vissza kell másznom hozzá, a közelében akarok továbbutazni. Kitapogatom a második fülke ajtaját, lassan behasalok a cipők közé. És akkor hirtelen megáll a vonat. Sípolás, kiáltás: végállomás. Valaki felugrik, s egy súlyos tárggyal beveri az ablaküveget. Elsőnek ugróm ki az ablakon. Előre, biztatom magam, előre, a győzelem felé!
A töltésen csúszom lefelé, aztán ki a mezőre. Előttem és mögöttem is trappolnak, néha a hátamon is érzem a cipők taposását, törhet a gerinc, de itt most semmi sem számít, épségben maradt gerinccel vagy töröttel folyik a küzdelem, nekem elsőnek kell a célhoz érnem, mert győznöm kell. Végre talpon állok, szédületes iramban suhannak el mellettem többen is, közben egymást tépik, marcangolják, szakadnak a ruhák, egy-egy selyem- vagy posztódarab akad az arcomba, aztán valaki a lábamba kapaszkodik és leteper a földre, kitépem magam a kezei közül és továbbrohanok, de újra négykézláb, mintha így sokkal gyorsabban haladnék, ijesztő gyorsasággal tudok így szaladni, már csak mellettem rohannak az elöl járók, aztán mögém kerülnek mind, már arra is van időm, hogy érzékeljem a földből kiáramló meleget, mintha delejes hullámzás venne körül, valami glóriaszerű kitapinthatatlan képződmény, sérthetetlen vagyok ebben a meleg fénykoszorúban, igen, győzelemre születtem, messze magam mögött hagytam mindenkit, s már látom a célt, látom azt a talpalatnyi fényt, melyben csak egyetlen embernek van hely, már csak méterek választanak el tőle, aztán már annyi sem, itt vagyok, megérkeztem, beállók a fénybe, körülöttem mérhetetlen a sötétség, de az én arcom bódultan fürdik ebben a nem tudom honnan jövő fénycsóvában, amelyhez mindannyian igyekeztünk, amelyért ádáz küzdelmet vívtak az utasok, de nekem sikerült, mert mindenki közül nekem volt a legfontosabb a győzelem, diadalmaskodott az igazság, az egyetlen igazság, az én igazságom.
Itt van már mindenki körülöttem. Bámulják a győzőt, döbbent csendben, megtépve, megszaggatott ruhában, sebzetten. És gyűlölet van a szemükben, pedig most nagyon fontosat fogok mondani, életem értelme nyer most igazolást ide kellett kerülnöm, hogy látva lássanak, hogy látva hallják a szavam, ebből a tenyérnyi fényből fogom bejelenteni a világraszóló eseményt. Csakhogy oly nehéz nekem talpon állni, sokkal pihentetőbb négykézlábra ereszkedve élvezni a győzelmet, valahogy úgy helyezem el a testemet, hogy a fejem állandóan a fényben legyen, igen, így sokkal jobban érzem magam.
– Emberek! – kiáltok. – Közhírré tétetik, hogy ma este megnyitja kapuit minden idők legszenzációsabb cirkusza, az „Európa”. Duó Victoria – akrobata kettős! Halálugrás! Világszám! Miss Európa – kötéltánc. Világszám! Ötkor és nyolckor. Emberek! Itt van a cirkusz! Gyermekeknek és katonáknak féláron! Itt van a cirkusz – kiáltom, azaz kiáltanám, de nem jön ki emberi hang a számon, nézem a körülöttem állók megdöbbent arcát, felismerem az első fülke hittérítő utasát, otthonról hozott koszorút morzsolgat a kezében, a tömeggyilkos szülők az ujjukon számolják a valamikori nemlétező emberiséget, az állig barkósnak ideérzem a zsírszagát, a szerelmesek gyufaszálakkal fejtegetik a sorsukat, s ahogy négykézlábra állok, megpróbálom magasra tartani a fejem s valahogy közhírré tenni a világraszóló eseményt, de nem sikerül, sehogy sem sikerül, nem tudok mást, csak vonítani, csak vonítani, csak vonítani...
Utolsó pár paragra fuss!
Valahogyan mindig részt veszünk
a vád és védelem párharcában.
Ügy 1/2 ékké válunk.
Fel- illetve alperessé,
a BTK language-school növendékévé,
a Jog törvényes vagy törvénytelen gyermekévé.
Sértő vagy sértett,
vádló vagy véd/l/ő csörtéjében
acélhajlékonyságú érvek asszójában
valamiképpen jelen vagyunk
akár talárban, akár bilincsben.
Egész életünk bűncselekmény,
melyet fajunk, népünk, nemzetünk
és saját magunk sérelmére követünk el.
A bűnt pedig a törvény szigora sújtja,
legfeljebb kegyelemért folyamodhatunk:
a földön letöltendő életfogytiglani életért,
ami nem is oly csekélyke büntetés.
A vérpad persze látványosabb és egyszerűbb,
van távlata és romantikája,
és nem bonyolultabb, mint egy szívroham.
A vérpadról sokféle visz út...
Látjátok, ügyfeleim szümtükkel, mikvogymuk?
Semmi és minden vogymuk,
egész életünk elfér egy törvénykönyvi bekezdésben,
egy paragrafus kacskaringójában,
és az ártatlanság mártírkoszorúja
csak később kerül porladó homlokunkra,
amikor felágaskodunk a gyertya kanócán,
és bűntelen szívünk bevilágít.
Mit mondunk az első, és mit az utolsó szó jogán?
Van-e joga a szónak és szava a jognak
az államban, mely jogot formál hozzánk,
mely törvényt ül, hoz, szab, szeg, nekünk szegez,
ítéletet hirdet az IGAZSÁG nevében,
ki- és bevégeztet a rend
rendelkezésre álló őreivel.
Az állampolgár, midőn de jure megszületik,
minden bűn elkövetésével alaposan gyanúsítható.
|
Árnyék Ábelkéz Hat L Tükörvilág Mű vész Nincs |
önfantom. Káinujj. alom. nyomás. antién. et. |
Süket fülekben zúg a dal,
szemek homályát fény veri,
árnyékból holtak intenek,
jelt vár az élő, s nem leli.
A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkolt víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.
Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit.
Na jól van Pintérné vagy Kissné vagy hogy az istenbe hívják jöjjön már nyissa ki a kaput mióta zörgetek hiába rázom ezt a kurva bocsánat rohadt kaput érti azt akárki kérem nem kell a házmesternek az egy forint nem jön kinyitni senki még alig múlt tizenegy óra lehet hogy megin új házmester megin új cigánycsaládot költöztettek ebbe a dohos alagsori lakásba sok gyerek van pedig a cigánycsaládoknál és a gyerekeknek nem jó a doh sötétség nedvesség se legalábbis nem tudok róla talán nem is baj nem vénfateroz le ilyen komikus helyzetben egészen megalázó tényleg ahogy itt késő este dörömbölök a saját kapumon fönn ott az ágyam a másodikon a lakásomban és még egy félüveg bor is van a csap mellett a konyhában emlékszem emlékszel hülye vénfater mire való ez az örökös emlékezés talán jó is tényleg hogy nekem nincs gyerekem vagy hogy legalábbis nem tudok róla hol a házmester istenem öreg vagyok és fáradt és megint túl sokat ittam
jöjjön Pintérné vagy Kissné vagy hogy az istenbe hívják nyissa ki a saját lakásomba vezető kapumat bocsánat kapunkat legyen szíves ne marháskodjék kodjon na így se érti hiába mégse lehet itt kinn állnom reggel ötig mire majd Farkasné elindul a vágóhídra nem ott a férje dolgozik hol is dolgozhat Farkasné hogy olyan korán indul minden áldott reggel a kukások előtt sokszor ő csöngeti ki vagy rázza ki a soros cigányasszonyt aki éppen házmesterkedik állítólag persze csak a lakás miatt az istenből jön ez a sok cigánycsalád most telepítik le a sátorozó cigányokat vagy ők határozták el hogy megszállják Budapestet álöltözetet hord sok közülük már nem olyan tarkaruhásak a nők és a férfiakat se mind lehet pontosan felismerni nekem sose volt bajom cigányokkal zsidókkal csak a sok török és lengyel és arab idegesít itt a Keleti környékén elárasztják teljesen az eszpresszókat a bátrabbja a Grünfeldbe meg a Krajcárba is bemerészkedik déltájban már csak a Krajcárba lehet bemenni ott valamelyest csendesebb a színészek és a körzeti orvosok miatt akik ott ebédelnek a belső teremben őket legalább kicsit tiszteli a közönség
jöjjön Pintérné Kissné vagy próbáljak meg a Dugonicséknak szólni a Wagneréknak az elsőn ez a másik baloldali alagsori lakás már régen üres valami IKV raktár annak is épp elég nedves szól-e egyáltalán a csengő nem ég a kapualjban a lámpa se nincs villany akkor a csengő se bír szólni vagy csak a körte égett ki megin ezt a házat mióta beleköltöztem nem bírják rendbetenni minek is ennyi romhalmaz ember hacsak a gyerekeket nem vesszük azokból még tán lesz valami ha sietnek fölnőni és elmenekülni innen nekem különben megteszi jól minek is kellene drágább bérű vagy nagyobb lakás vénfater voltam már szinte akkor is mikor öt évvel a nyugdíj előtt ezt kiutalták hát nem hittem volna hogy Siklósi tényleg elintézi nagy szám volt ahogy azt a vaságyat a két fiatal srác idehozta honnan szerezték meg a szekrényt és a rossz íróasztalt a székkel a hirdetési rovattól még a rovatvezető kimustrált fekete műanyaggarniturájából is ideloptak egy forgó fotelt a kis Wagner unoka nagyon szeret benne forogni le is kell tényleg törülgetni a port az ágynemű már két-három hete kész lehet mindig elfelejtem hogy hatkor bezár a Patyolat el kéne küldeni Nováknét vagy valamelyik gyerekét de a cédulát most már tényleg megkeresem és holnap
Na jöjjön már Kissné Pintérné hé az istenit mért nem mondták vagy mért nem írták ki hogy nyitva van még ilyen késő éjjel is a kapu majdnem eltörtem a térdem el is szakadt a nadrágom biztos el el el vénfater nehezen állsz fel itt a kukák mellett a pisaszagban ki az isten jár ide pisálni vagya macskák nemigen látni hallani macskát Budapest patkánymentes közérdek ha észleli jelentse ki jelenti hogy pisaszag van a kukák mellett hogy a kapu nyitva a körte kiégett és elszakadt a szürke nadrágom ahogy itt beestem Kissné Pintérné vagy mindegy késő van nem csapunk zajt vénfater jól ismered a saját házad a lépcsőkorlát rozsdás fogódzóit a veszélyesen kiálló törött rácspálcákat a kopott törött fokokat ahol vigyázni kell az elsőn talán már működik a villany hacsak ki nem kapcsolták egészen sehol se ég még a tolmácskurvánál sincs világosság nem hallatszik idegen beszéd tőle legalább a gyerek bemehetett már az udvarról a vécéről mindig kizárja az anyja amig elintézik benn a menetet
na itt vagyok persze nem ég ez se szólni kell majd a házmesternének vagy mégjobb ha a Dugonicsnak szólok az rendes ember és ért a villanyhoz is már nem egyszer megjavította hiszen pont az ő ajtajuk előtt vakarászok vakarászik mindenki azok is akik a Jucihoz meg az Erzsihez mennek a körzeti megbízott is itt vakarászott aztán az elemlámpáját vette elő a két jópofa kislány hogy kizavarta pedig különben nagy büdös kurvák kuncogtam fönn a másodikon mit kotorászik talán valaki kulcsot adott magának ehhez a lakáshoz Juci neked van ilyen díszkrapekod a fejéhez vágták a spenótfőzeléket a tányérral együtt rajtaragadt menj innen kisapám itt nem lehet ingyen legalábbis nem éjszaka vagy pedig hozzál szépen egy csokor virágot legközelebb vasárnap délután és borotválkozz meg előtte tessék nézni Novák néni mit csinál ez a rendőr kinek szóljunk itt ólálkodik már harmadik este Öcsi menj be nem neked való az Icáékhoz be akart menni a rendőr ingyen kupakolni a Juci combján mikor még a miniszoknya volt a divatban a trolin ült szemben a combján az volt tetoválva nagy kék betűkkel SZABADSÁG
jár a troli nincs nagyon késő és ezek szerint van a környéken villany vagy hát a troli biztos saját áramforrással működik mért van az ilyen éjszakáknak mikor a troli surrog olyan poloskaszaga csak Wagnerné locsolja néha éjszaka is a rácsra szerelt tartóban a virágait és ha igen mért nem locsol ma is Wagnerné
kilopakszik végre a Pityuka a vécére vagy a gang sarkába lesni a pisilő a vetkeződő nőket ilyenkor szokott ilyen későn mért nem jön most hol marad Pityuka és mért nem kezdett el már halkan rádiózni a vak gyerek aki biztos túl sokat alszik nappal egész éjszaka ébren van rádiózik nem bír egy állomásnál kikötni hallgatja az idegennyelvű híreket pedig nem létezik hogy németül angolul olaszul oroszul pláne hogy arabul is értsen én nem rádiózom nem tévézem nem szeretem ezeket a mozit szeretem még mindig csakis a mozit mozigépésznek kellett volna mennem ha persze nem színésznek ezzel a ferde pofával hiányzó fogaimmal rendezőnek nem az nehéz bár biztos meg tudnék rendezni egy jó kis filmet én is ennyi mozibajárás után csak legyenek jó nők egy vagány férfi idegen ország izgalom autók repülőgépek lövöldözés álmodozol hülye vénfater itt a nagy büdös sötétben pisaszagban na itt vagyok ez az én ajtóm idetaláltam hiába kapcsolták ki az egész házban a villanyt meg fogom találni a fél üveg maradék boromat is mindjárt a vízcsap alatt hova az istenbe tettem a kulcsot akkor eshetett ki a zsebemből mikor a kukák mellett elestem ebben a sötétben reménytelen megtalálni csak nem fogok itt üldögélni a saját ajtóm előtt egész éjszaka benyomom elég rozoga ajtó hátha sikerül belökni recseg be ne törjön az üveg el ne hasítsa még a zakómat is nincs fekete cérnám tűim vannak az a sok szép tű a papírrózsa tűtartóban csak cérnám nincs egyáltalában csak ki ne jöjjön most az a hülye Pintérné Kissné ordítozni vénfater megin beszeszelt mit rugdossa azt az ajtót keresse meg inkább a kulcsát hiszen épp azt keresem ... na na kinyílott sikerült és tényleg itt van a félüveg maradék bor itt a vízcsap alatt
leülök kicsit a konyhaszékre aztán mindjárt bemegyek lefekszem elteszem magamat holnapra majd reggel megmosakszom de tényleg nincs villany egyáltalán legalább nem égett ki a rezsó nincs füst nem izzik olyan fenyegetően mint a múltkor amikor reggeltől estig égvefelejtettem a rántottasütés után valamit enni kellene tényleg dél óta nem is ettem van kekszem száraz kenyerem zsírom van egy darab csabai is a kamrában ez a függöny megin leszakadt föl fogom holnap erősíteni hogy lehet hogy a másodikon is még vizes a fal hogy a szög magától kiesik és fehér salétrom és rozsda látszik rajta
jó dolog a csabai kolbász öreg fater sose ehettem igazán elég húst rendes húsokat vagy tisztességes pörköltet csak egy-két fizetésnapon vendégségben persze mert eliszom mindig a pénzemet elfolyik de amikor még nem ittam el sráckoromban fiatal ember koromban mért pedig annyi disznó röfög és annyi csirke szaladgál ebben az országban nem tudnék úgyse egy disznót leszúrni egy csirkének se vágtam el soha a nyakát a kolbászt bírom szeletelgetni meg a kenyeret nem eszem elég meleg ételt a Grünfeldben a bablevesre rá se tudok nézni húslevest sok belefőtt hússal mintáz a lóhús leves az Icánál ötvenhatban az Icát kellett volna elvenni bár elég vén faszi voltam már akkor is
az Ica talán idejött volna ebbe a kis lakásba mikor megkaptam vagy talán korábban kaptunk volna lakást és máshol engem nem enged ez az Erzsébetváros nem tudom mi lenne velem ha ki kellene költözni Kispestre Újpalotára családi ház az más de lakótelep szép tiszta száraz szobák komplett fürdőszoba kocsmák nincsenek ismerősök troli se jár túl szélesek az utcák lehánynám a szép új világosszürke szőnyegpadlót savanyúszagú eltüntethetetlen folt lenne a szoba közepén itt fölmosom a padlót húsvétkor is fölmostam jöttek a locsológyerekek meglocsolhatjuk-e a nénit nincs néni ebben a lakásban gyerekek de kaptok két forintot összemászkálták a vizes padlót ott maradt a nyomuk este nézegettem a kis gyerekcipőnyomokat az ágyból az Icát kellett volna elvenni tényleg milyen jószagúra kimosta kivasalta a fehérneműmet is ki látott még olyat a trikómat vasalta amikor fölébredtem takarózz be bejönnek a gyerekek meglátják, hogy nincs rajtad semmi állig fölhúztam a dunyhát a lábam kilógott az Ica levágta a lábam körmét Ica ne bolondulj meg meleg volt az öle ahogy a lábamat odavette estére berúgtam örömömben későn mentem mindent elrontasz mindent mért kell második este mindent rögtön végleg elrontani mórt részeg a bácsi kérdezték a gyerekek menj el mondta Ica menj el sírt ne lássalak a kurva anyád mondtam álmos vagyok menj el ordított Ica menj el te állat minden férfi ilyen állat istenem
nagy állat voltam tényleg és most már ilyen állati is maradok a foghíjas szőrös pofámmal a büdös fehérneműmben a legrosszabb öreg kurvákkal beszélgetek de másra nem kellenek a büdös foghíjas szerencsétlen öreg kurvák két deci bort fizetek nekik hagyjatok aztán békén mindent tudok rólatok is magamról is mi értelme van akkor ha mindent pontosan lehet tudni előre sakkozni szoktam inkább a Szenespistával akinek van egy is zsebbe való sakk-készlete lökdösnek szétesik a parti újrarakjuk én szoktam győzni marhaság a sakk is de legalább valamivel elmegy az idő zárásig akkor tudjuk hogy már zárnak nemsokára amikor a bársonysapkás fiatalember bejön a Teklának köszön szépen a pénztárnál kávét iszik mielőtt kikapcsolnák a gépet megissza az utolsó kávét mindig ugyanott áll az ajtóhoz közel nem beszélget csak köszön nekem meg a Szenespistának is azt mondja a Tekla a bársonysapkás fiatalembernek az anyja szokott régebben meginni ugyanott minden délelőtt kétdeci bort aztán meghalt az anyja én nem emlékszem rá a Tekla azt mondja rendes asszony volt adott egyszer a Teklának egy csontnyakláncot a fiatalember meg akarja venni a láncot a Teklától ő nem adja el mert emlék és különbenis ha eladná a fiatalember nem jönne be azontúl minden este inni egy kávét vagy féldecit
hideg van hideg az ágyban is szakadt a paplan kilóg a vatta belőle egyszer álmomban a számba került azt hittem megfulladok a szomjúságtól ilyen lehet a pokol ahova kerülök majd vattát etetnek az iszákosokkal üres az üveg begurult az ágy alá hány üres üveg lehet már itt az ágy alatt takarítani kéne holnap ki is takarítok és elküldöm valamelyik Novák gyereket vagy a Nováknét a Patyolatba és fölhúzom a tiszta ágyneműt a paplanhuzat az is melegít egy kicsit és legalább nem foszlik tovább a paplan fázik a lábam jó volna az Ica ölébe tenni az egyik öreg ribanc a Grünfeldben azt mesélgeti hat macskája van amikor lefekszik mind a hat a lábához bújik jól megmelegltik neki a lábát az egyik macska a lábához szült egyszer egy csomó macskakölyköt de lehúzogatta őket a vécén szegény kismacskák annyit se láttak a világból mint én most ebben a nagy büdös sötétben
érdemes e nézegetni ezt a világot hülye vénfater úgyse bírsz mást nézni nézegetni de érdemes néha olyan szép reggel május elsejéken szépek a trolik föllobogózva tisztára mosva vagy szép nézni szagolni a fényes vizes utcákat amikor meleg és száraz nyári estéken elmegy az öntözőkocsi a hó is szép amikor az első hó leesik Karácsonykor az éjféli misére elmegyek a hóropogásért a papokat pedig nem szeretem és az Istenben se hiszek egészen addig amíg személyesen be nem jön a Grünfeldbe és ki nem veri a kezemből a fröccsös poharat Isten nincs és túlvilág sincs elég baj ez pedig mert hatvan év fölött jó lenne hinnia túlvilágban félek ki nem fél a meghalástól abba az egybe bízom hogy ahogy a születésére se emlékszik a halálát se veszi tudomásul az ember
mi az istennek zsibogunk akkor persze ha születésünk se a halálunk se a mi dolgunk ez a sok eleven ember mit akar a két fekete lyuk között a nagy világosságban mit akar a világosságban a Pintérné Kissné Novákné mit akarnak a Novákgyerekek Farkasné meg a férje mit akar Pityuka a vak gyerek a körzeti orvos az öreg ribancok vén fater mi értelme ennek a sok hülyeségnek mit filozofálsz igaza van a Szenespistának csak ami pr-vel kezdődik az a fontos különösen ha a van a végén világos hacsak ez a sötétség nem az a bizonyos fekete lyuk máris amivel a meghalás kezdődik fáradt vagyok és megin túl sokat ittam
gyertyát kellene keresni lehet hogy a biztosíték ment csak ki nem lehet hogy egész éjszaka ne legyen villany ez a nagy csönd a házban hány óra lehet hogy mind ilyen mélyen alusznak mért nem indul még Farkasné mért nem kelt még föl amikor mintha már hallottam volna is az első troli surrogását
irgalmas ég a plafonon át az ég kilátszik lehet hogy tényleg meghaltam és ezek a ferde zuhanások amiket érzek nem is a bortól vannak hanem ez a fekete lyukban való utazásnak a kezdete de nagy csönd van ma éjjel
de tényleg látszik az ég hol a tető lehet hogy meghaltam vagy tényleg eltűnt volna a teteje a háznak meg kell nézni a székre fölállok nincs sehol a csillárom tényleg a puszta ég kilátszik hiányzik a szobának a mennyezete
a konyha plafonja is hiányzik már szinte teljes a világosság már kinézek a gangra az ajtók fele nyitva az ablakok betörve az udvaron szétdobált rossz bútorok törmelékek a vasrács a túloldalon a földszintig lelóg csönd van a lépcsőházban is törmelék hogy bírtam fölkapaszkodni ide a sok romon át a sötétben a sok hiányzó lépcsőfokon keresztül óvatosan le ne essél vénfater ha eddig megúsztad a kapualjban sötét a pisaszag azonos az estivel a kapu magától kinyílik az utcáról vakító napsütés a kapun kívülről nagy papír fölszögezve
VIGYÁZAT BONTÁS ÉLETVESZÉLY
visszamegyek még fölöltözöm megvárom a munkásokat segítek nekik bontani ha megengedik csak még egy kicsit hagyjanak addig aludni aludni aludni szeretnék halkan és gyorsan sírt az Ica mielőtt elkergetett még erre emlékszek
A cigányságnak számos törzse él hazánkban. Más-más nyelvjárást beszélnek, de megértik egymás szavát, s még őrzik távoli, őshazájukból hozott szokásaikat, dalaikat, táncaikat. Útjuk Indiától a Dunáig évszázadokon át tartott. Ráértek. Jöttek Románia felől, (innen az „oláh cigány” elnevezés), jöttek Szerbia felől, határtalan határokon át, s életükön, költészetükön rajt hagyta nyomát minden megismert s végig vándorolt táj, ország, nép élete, dallamvilága. Van cigány „Felszállott a páva”, s a most itt közölt „Mérgeskígyó balladája” szlovák változatát is hallottam Pilisszentkereszten, s lejegyeztem... A „Vaszilka ének” a finnugor medveünnep szertartásának emlékezetét idézi, melyet a magyarság hozott Pannóniába s közvetített a románok felé is, immár vaddisznó-toros szertartás változatában. E hagyományt az erőszakkal európaizált magyarság elfeledte; a románok, akikhez később jutott, megőrizték, később a románok is elfeledték, de máig életben tartották a nyugati civilizációtól alig érintett cigányok.
Az „oláh cigányokról” beszéltem. Mert a cigányság másik nagy csoportja, a „magyar cigányok” már nem hordanak tarka szoknyát, beköltöztek a városokba, elfeledték ősi énekeiket, nem tudnak cigányul. Vendéglőkben muzsikálnak magyar nótát (cigányzenekarok), iskolákat járnak (egyetemet, zeneakadémiát is). Győrben az alakuló egyetemen cigány tanszék is létesül. Beolvadtak (tudjuk, nem erőszakosan), nem a magyarok késztették őket erre, hanem a magasabb életszínvonalra, egyenrangúságra, európaiságra való törekvés. A faluszéli romák már nem vetnek vályogot, nem építenek maguknak házat, hanem lakást igényelnek. A telepek lakói szétszóródnak, s az utóbbi évtizedekben felerősödött cigány öntudat és szervezkedés sem igen tudja már az ősi törzseket összetartani. Antológiákba szorul, az ajkakon pedig lassan-lassan elhal az ősi szó s a dal.
Van nekem egy gyönge csikóm.
De sokat kell gyalogolni, anyám!
Háromnegyed percek alatt
behajtottam a vásárba.
Adtam sokat, vettem sokat,
cseréltem is szilajokat, anyám!
– Szegény fiam, mi lesz veled,
ha a szájuk elengeded?
A kocsimba rúd is kéne,
szép szerető kéne nékem, anyám!
Háromnegyed percek alatt
behajtottam a vásárba.
Adtam sokat, vettem sokat,
cseréltem is szilajokat, anyám!
– Szegény fiam, mi lesz veled,
ha a szájuk elengeded?
Szegény asszony a híd alatt
mossa ő szép fejkendejét,
mivel beköti a fejét.
Özvegy fiú ment arra épp.
– Mit csinálsz, te kis menyecske?
– Szép fejkendőm mosom ki én.
Mondd meg nékem, özvegy legény,
szeretsz-e, vagy hitegetsz-e?
Menj el, öcsém, menj el tőlem,
mert a bátyám megöl téged,
leszúr téged, megöl téged,
a disznókkal mind felétet.
– Ezen ugyan segíthetsz te:
zöld erdőbe menj sietve,
fogjál mérgeskígyót egyet,
főzd meg azt a testvérednek...
Hazajön az ifjú cigány:
– Micsoda vad szagot érzek?
Mit főztél ma, édes húgom?
– Halat, jércét főztem néked...
Egy kanállal hogy megevett,
szíve akkor elzsibbadott.
Két kanállal hogy megevett,
szíve akkor meghasadott.
– Add a párnát, édes húgom,
hogy lehajtsam a fejemet.
– Hajtsd a tuskóra a fejed,
tíz percecske az életed...
– Elvehetsz már, ijfú legény,
mert a bátyám megöltem én.
– Nem kellesz te már, nővérkém:
engem is megölsz a végén.
Engem is megölsz a végén,
mert a mérget már jól tudod,
mert a mérget már ismered,
a zöld erdőn meg is leled.
– Aj-haj, Devla, mit is tettem?
Se testvérkém, se férjecském!...
A cigányok meghallották,
törvénykezés elé hozták.
Egyik mondta: szúrjátok le!
Másik mondta: tűz égesse!
gyújtsatok szalmát alája,
pusztuljon a boszorkánya!
(Vaddisznó torán)
Lent a földön, fönt az égben
(maga Isten szól eképpen)
s a fehér kolostorokban
és még magasabb lakokban
csupa ácsolt ülőszékek:
törvénykezésre készültek.
Háta székeken ki ül?
Csupa apró szentecske.
Fönt a székecskék felett
egy aranyos székecske.
Hát abban ugyan ki ül?
A jóságos Úristen,
hogy megítélje Szivát:
– Sziva te, Vasziva te,
mit ittál és mit ettél,
hogy így kigömbölyödtél?
Hol nyaraltál, hol teleltél,
hogy ilyen szép kövér lettél?
Sziva az Úrhoz így szólt,
vaddisznó így válaszolt:
– Fönt a havasban teleltem,
bükköt, makkot eszegettem,
ily szép kövér attul lettem.
Friss vizet kortyolgattam,
jégcsapot szopogattam,
attól is gyarapodtam.
Kertek alá merészkedtem,
két-három káposztát ettem...
Az emberek megláttak,
utánam iramodtak!
Románok fejszével,
cigányok verővel,
kobzosok kobozzal,
hegedősök vonóval,
mészárosok fenővassal,
oltyánok vízhordó rúddal,
cigánypurdék tekenővel,
pékek tüzifogókkal,
éhesek a fogukkal,
mind belém akaszkodtak
és fejbekólintottak,
leszúrtak és megnyúztak.
Román vitte szalonnámat,
bojár vitte szín-húsomat,
cigány csak a koponyámat.
Hársfatüzön megperzselte,
szépen földíszítette
gyöngyökkel, fülönfüggőkkel,
csigákból fűzött nyakékkel.
Gazduramékhoz hoztak,
kik értem adakoztak:
Kalács, búzalisztből sütve,
széles, mint a malom köve,
a kalácshoz egy mérő bor
s egy más, tele színarannyal,
mert így szokás ősidőktől,
ősidőktől, jó népektől!
Sokáig jó egészségben
éljenek, attul jobb nincsen
a magukfajta uraknak,
hogy nekünk is juttassanak!
Nyisd ki, anyám az ajtót,
Hole drága!
Hozom a szép menyasszonyt,
Hole drága!
Jaj, de tiszta selyem
a ruhája,
megszakad a szívem
hej, utána!
BEDE ANNA FORDÍTÁSAI
Vendégek vannak a nagymamánál. Barátnők. Korra, ahogy mondani szokás, úgy Hatvan és Százhalombatta közt. Az asztalon kakaós sütemény, fekete készül a kávéfőzőben. – Finom ez a kakaós – mondja a vékonyka Lujzi és tányérja fölé hajolva kis falatokat szel a süteményből a villájával, nagy odafigyeléssel. Fölé hajol egészen, hogy jobban lássa, mert rossz a szeme. Márpedig azt a süteményt látni is kell: több érzékszerv öröme több öröm. Belefeledkezik az evésbe. Csak szépen, lassan, nem kell elkapkodni. Közben megy a beszélgetés. Nagymama éppen azt kérdezi:
– Mi lesz az üvegekkel, azt mondjátok meg, mi lesz azokkal a szegény üvegekkel?
Merthogy most nem lehet visszaváltani: befőttes, dzsemes és a többi üvegeket nem.
Halomszám a kamrában, az meg olyan kicsi: hát hol van ott ilyesmire hely? – Most dobjam ki mind? – kérdezi riadt képpel, a szemöldöke a homloka közepére ugrik –, hát hogy? vigyem le a kuka mellé az udvarba?
– A te gondjaid, ugyan – nevet a nagyhajú, terebélyes Aranka –, és bedobja a kétkulcsos áfát. Hogy ahhoz mit szólnak, a kétkulcsoshoz. Lujzi lassúdan eszegeti a kakaóst. Elmereng. – Kétkulcsos Áfa... milyen szép... – Úgy érti, szépen hangzik. Hogy feltűnt-e már ez valakinek. Mint egy név. A családi az a Kétkulcsos. Mint mondjuk: Kovács, Kis vagy Kelemen. Áfa a keresztnév. Lehet az Áfonyából. Becézve. – Nevetgél a kicsire aszalódon Lujzi. Azelőtt rengeteget olvasott. Most, hogy rossz a szeme, zenét hallgat. Meg enni szeret, egyre inkább: ha nem is bír sokat, de szeret. A terebélyes Aranka a magasra tupírozott hajával megmérgelődik: te csak ne bolondozz, mert ez komoly, ez vérre megy. Vagyishogy tejre, kenyérre. Jó-jó, tudom, azért, hogy fizessenek a gazdagok, de tán arra ácsingóznak ők? tejre, kenyérre? inkább bélszínre, kaviárra. Jó-jó, a szegényeknek visszaadják az áremelést. De hogy? de mennyivel lehet azt visszaadni? – Olyan dühösen néz a kicsi Lujzira, mintha ő tehetne mindenről. Az csak a vállát vonogatja:
– Mit akarsz tőlem? Most ez megy, most ilyen a világ. Szép új világ. Van ilyen könyv. Volt. Lánykoromban olvastam. Huxley: Szép új világ. Elég jó könyv. Eléggé tetszett, igen. – Csuparánc arcán bánatfelhő suhan át. Mert mostanában már nem olvashat sokat. Merthogy alig lát. De zenét hallgat, azt lehet és az se rossz.
Nagymama cukrot hoz a feketéhez. Már felforrt, csurog a rézcsuporba. Cukrot, tejet. Kinek mi kell. Neki még mindig az üvegeken az esze:
– Ha bedobom a kukába, mi lesz? Bele a zúzógépbe, összedarálják, porrá törik. Sajnálom, hát mégis, sajnálom: kicsik, nagyok, szép formájúak, jól zárhatók. Szegénykék. Közöm van hozzájuk. Ha hiszitek, ha nem. Miért? A tárgyakhoz talán nem is lehet?
Isszák a feketét. Finom. Se nem gyönge, se túl erős. Csak pici tej kell bele, úgy a jó. Vigyázni kell az arányokra. Nem mindig sikerül. De most – sikerült! – Aranka egyből felhajtja a magáét, és új témára vált: mit szóltok a Clintonhoz, most ő jobb lesz, mint a Bush? Miben lesz ő más, mint a Bush?
– Annyiban – mondja a Lujzi –, hogy sokkal fiatalabb. Tud ilyeneket mondani. Sok értelme nincs, viszont cáfolni se lehet. Nagymama visszaugrik a témájához.
– Utálom a pazarlást: csak úgy kidobni valamit, ami jó. Ami még használható. Amit megcsináltak tisztességesen. Ha hiszitek, ha nem: erkölcstelen dolog. Ez nem csak anyagi kérdés, erkölcsi is, mert ennek a HÚSÉGHEZ is köze van. Ha hiszitek, ha nem.
Lujzi megint az irodalommal jön: olvastátok azt a Gogolt, persze, hogy olvastátok, ki nem? Köpenyt csináltat magának egy szegény ember, hogy is hívják, most nem jut eszembe, aztán – ellopják neki. Pedig ő azt EGY ÉLETRE... Akkoriban az úgy volt.
Aranka merész ugrással bedobja a borfejűeket: nesze nektek erkölcs. – És hogy ő restellj – EURÓPA előtt. Jó-jó, ha egyszer demokrácia van, sok mindent lehet, de nálunk ebben a dologban túl nagy a demokrácia: majd ó megmutatná nekik. Dehát mi múlik rajta, mit csinálhat ő? Mire nagymama, hogy 6 se sokat: eddig beváltotta az üvegeket. Meg levitte a Patyolatba a szennyest, eladta a régi hekusregényeket, de mostanában könyvért semmit se adnak, Patyolatba ki jár, ott a mosógép, vagy ha mégsincs, kézzel mosnak, olyan drága a tisztító. Volt feladata – nincs feladata.
– Változnak a szokások, minden változik – bólogat Lujzi –, meg kell szokni, muszáj. Itt van ez a Cs. is, aki ki se akarom mondani a nevét, mert minden madár azt csiripeli. A régi világban milyen jó volt neki, sikeres szerzó, kiváló szónok, most meg bevadult, de miért? Ismeritek azt a verset: „Szeretném, ha szeretnének”, ki nem ismeri? Nahát ő is így van vele, megszokta, fontos volna neki.
Aranka csak hüledezik, nem érti: te viccelsz, Lujzi, te cukkolsz engem, ugye? Mikor olyan fontos dolgokról van szó. Mikor itt vannak ezek a szobrok is: érdemes, érdemtelen, takarítják mind elfele, mintha ez volna most a legfontosabb! – Kapdos a táskája után, cigarettáért kotorászik benne, öngyújtóért: muszáj rágyújtani, ha ideges.
Hát ez olyan téma, nem lehet átugrani, erről kinek-kinek akad mondanivalója, repkednek a „ha hiszitek, ha nem”, „jó-jó, de azért mégis”-ek Lujzi abbahagyja az evést, Aranka rágyújt a sokadik cigarettára, és közben beesteledik, lassan cihelödni kell. Arankának eszébe jut, hogy este folytatásos sztori megy a tévében, Lujzi, hogy meg akarja hallgatni a rádióban a Dvorzsák Újvilág szimfóniáját, olvasni alig bír, de ott van helyette a zene: fel a kabátokat, már kint az előszobában és túl a búcsúzkodáson, Aranka, Lujzi már kívül az ajtón, a folyosón, nagymama mégegyszer, tanácstalanul utánuk kiált:
– De mit csináljak az ÜVEGEKKEL, azt mondjátok meg, az üvegekkel mit csináljak?
És benne van a hangjában, hogy mindjárt elsírja magát; ha hiszik, ha nem.
1.
Toronyiránt indul a víz,
a torony meg a víz iránt,
és mert csupán a cél hamis,
vétik el a valós irányt.
Így mennek egyre távolodva,
mert logikusak a hibák,
és fenn az égen émelyegve
agyvérzést kap a délibáb.
2.
Az alig használt Világegyetem
garanciális nagyjavítása
ismét elmaradt.
Sőt elmarad hihetőleg
a hagyományos karbantartás is.
Már nincsen többé reklamáció,
a fogyasztók meggyőzetvék.
Így hát a Prométheusz bisztrót
megnyitotta sietve egy ügyes fej,
egy ital mellől videón látható,
amint a kesely szárnya csattog
a Halhatatlan Kínú fölött.
Valami mindig megtorpant félúton
s miként kövek közül előszisszen
a tegnapok gyürűződő tele a lebegés
mely egészen finoman megvallja ezt a
változást mígnem végképp magába fordul
de továbbra is csak lebeg-lebeg
futamokat játszik végigzáporozik a
sercenő homokon belefúrva árnyékát
a talán először a talán legelőször
túlpartról üzent köszönetbe...
Valami olyan neszezés,
mint mikor húsba metsz a kés,
valami olyan suhogás,
mint mikor kendőt bont a gyász,
valami olyan kaptató,
amiről legördül a szó,
a sziszifuszi lavina,
csak súlya van, de nincs nyoma,
valami olyan rettegés,
hogy eltakarni is nehéz:
szemünk is lőrés, pókháló a kéz.
Pista bácsit kopott lábúnak hívták, mert oly rövid volt a lába, hogy alig ért le a földig. A tisztességes nevére már nem is emlékszem, mindenki csak Kopnak hívta. Értette a tréfát, nem haragudott meg, ha ugratták, de ő maga sem maradt adósa senkinek. Szegény ember lévén az örökös jókedvénél alig volt egyebe, de sokszor azt is olyan ügyesen leplezte, hogy aki nem ismerte, nem tudta hányadán áll vele.
Egyszer valaki megkérdezte: – Köpi, mennyi borod termett?
– Jó öt hektó – válaszolta –, de nem volt csak egy három hektós hordóm, hát abba szorítottam bele.
Máskor meg arról panaszkodott, hogy segítség kéne, mert akkora vöröshagymái termettek, hogy egyedül nem tudja begurítani őket. Ha pedig valaki azon bánkódott, hogy a nagy szárazság miatt alig termett egy kevéske krumpli, kis Köp mindjárt rátromfolt: – Nekem bizony szépen termett, csudaszép krumplik voltak.
– Abban a sovány homokban, hogy lehet az? – hitetlenkedett a másik.
– Pedig az így igaz, szépek voltak. – Majd kis szünet után hozzátette: – Szép kicsik, nem olyan csúnya nagyok. Mert csak szebb egy szép takaros kis krumpli, nem? Ahogy a kiscsikó is szebb, minta ló, nem igaz?
Egyszer a padláson matatott, és talált egy nagyon régi, talp nélküli bakkancsot agyonszáradva. Gondolta, leviszi, jó lesz a tűzre. A felesége éppen bablevest főzött, csak úgy vízben, zöldséggel, hogy majd tejjel behabarja, mert éppen nem volt zsír a háznál. A leves már majdnem megfőtt, amikor kis Köp megállta tűzhelynél szorgoskodó asszony mögött. A világ legtermészetesebb hangján azt mondta: – Hoztam egy kis bőrkét a levesbe, legalább jobb íze lesz. Fent felejtettük a padláson.
Az asszony megörült.
– Jó lesz a holnapi paprikáskrumplihoz – mondta –, most már ne tegye bele a levesbe, mert a bab már megfőtt.
– De én a levesbe szeretném – s addig erősködött, minduntalanul a fazék felé közelítve a bakkancsot, míg az asszony föl sem pillantva, dühösen kiragadta a kezéből.
– Most maga miatt még egy órát főzhetem, mert mindenáron bőrkét akar enni.
Lekapta a fazék födelét és a másik kezével már majdnem beledobta, amikor hirtelen észrevette, mit is tart a kezében.
Rengeteg apró huncutságot csinált a kisöreg, mindegyikre már nem emlékszem, de amit egyszer velünk, gyerekekkel művelt, azt nem felejtem el, amíg élek.
Valamiért nem volt tanítás az iskolában, és mi ráértünk, háborúsdit játszottunk a kukoricaszárkúpokban. A levágott kukorica szárát kévébe kötötték, aztán egymásnak támasztva, 20-25 kévés kúpot raktak belőle, amely belül sátorszerűen üres volt. Az idejében betakarított kukoricaszár megfelelt a gyöngébb minőségű takarmánynak, és a szegény ember tehénkéi ezen teleltek ki. Ezeket a kúpokat mi kineveztük váraknak, felmásztunk a tetejére, leromboltuk, szétdúltuk, tönkretettük a takarmányt.
Egy ilyen háborúsdi kellős közepén egyszercsak ott termett a kis Köp és ránk förmedt: – Itt ugráltok, szétszórjátok a kukoricaszárat, ahelyett hogy valami hasznosat csinálnátok! Tönkreteszitek a takarmányt, majd szólok apátoknak. – Aztán enyhébb hangon folytatta: – Akartok-e pénzt keresni?
Melyik gyerek ne akart volna pénzt keresni?
– Akarunk! – vágtuk rá szinte vezényszóra.
– Hát akkor elóbb rakjátok össze a szétdúlt kúpokat, aztán beszélünk.
Percek alatt rendet teremtettünk a csatatéren, és körülálltuk Pista bácsit. Csak a háta mögött hívtuk mi is kis Kopnak.
– Most jövök Pestről egyenest – kezdte az öreg. – Ha hiszitek, ha nem, olyan megbízást kaptam az egyik gyógyszergyártól, hogy szerezzek nekik fehér kutyaszart, ők ebből orvosságot csinálnak. Adnak nekem kilónként négy pengőt. Én meg azt mondom, ha hoztok nekem ilyet, én kilónként két pengőért átveszem. Mert erre még nekem is van költségem, csomagolás, szállítás, miegyéb. Ti is jól jártok meg én is. De el ne mondjátok senkinek, mert akkor mások is gyűjtik, és nem lehet vele keresni.
Nem is szóltunk mi senkinek, hanem futottunk haza és mind az öten elhoztuk otthonról a nagy karos kosarakat. Aztán a kertek alját bejárva, elindultunk gyűjtögetni. Majdnem mind fehér volt a megemésztett csontoktól meg attól, hogy az eső kimosta, a nap kivette a színét, és amikorra megszáradt, fehér lett.
Könnyű volt a gyűjtés, hiszen minden háznál volt kutya, és hát kutyaszart még soha senki nem gyűjtött. Este beállítottunk kis Kophoz, ki félkosárnyi, ki még több eredménnyel. Összesen biztosan volt vagy tíz kiló, az húsz pengő kereset lett volna. Akkoriban egy férfi napszámért 80 fillért, jobb esetben egy pengőt fizettek.
Kis Köp kint volt az udvaron, éppen végzett a fűrészeléssel, amikor odaértünk.
– Dícsértessék! – köszöntünk egymás után, ahogy a kiskaput betettük magunk után. – megjöttünk Pista bácsi.
Az öreg a keze fejével törölgette a bajuszát jobbra-balra. Talán azért, hogy észre ne vegyük a nevetését, de ezt már csak azután gondoltam. Majd kíváncsian megkérdezte:
– Osztán merre gyüjtöttétek, hékások?
Egymás szavába vágva magyaráztuk, hogy a kertek alatt, az árokparton, a réten, ki merre.
– Aztán honnan tudtátok, melyik való fehér kutyától? – érdeklődött az öreg – mert csak az a jó, amék attól való. A környéken meg nincs egyetlen fehér kutya sem. Mondtam nektek, hogy fehér kutyaszart szedjetek, ez meg mind tarka kutyától van, át se vennék tőlem.
Ott álltunk leforrázva, fuccs lett a délutáni elképzeléseinknek. Mert amíg szedegettük, közben el is terveztük, hogy mit fogunk venni az árából. Volt aki patkós bakkancsot akart venni, mert a jégen azzal majd jól lehet csúszkálni és nem kopik el a talpa. Volt, aki szalonnát meg lisztet vett volna az árából, hogy az egész család jóllakjon. Akadt, aki szájmuzsikára költötte volna a keresetét. De hát semmi nem lett az egészből, pedig milyen szorgalmasan dolgoztunk.
Szomorúan ballagtunk ki a kapun, s az utcára érve egymás után ürítettük ki a kosarakat a kerítés mellé. Reggel a vonatra igyekvők igencsak csóválták a fejüket, mert ekkora halom kutyaszart még egyikőjük sem látott soha életében. Aztán találgatták egészen Pestig, hogy ki szedhette össze és ugyan minek?
Íme az ember. Ködként szertefoszló
a rögből vétetett emberfia.
Hiába őrzi börtönőr, poroszló,
íme az ember, ködként szertefoszló.
Könyörületet vagy csak sebet osztó
élő, ki tudja, meg kell halnia,
íme az ember. Ködként szertefoszló
a rögből vétetett emberfia.
A teste szentély-sárból gyúrt ígéret.
Belé szem nem lát, örökös titok
mire szánta a sors, mit hoz a végzet.
A teste szentélysárból-gyúrt-ígéret.
Akár torz volt, vagy olymposi-méret,
mítoszt teremthet, ha a sír nyitott.
A teste szentélysárból-gyúrt-ígéret.
Belé szem nem lát, örökös titok.
Lassan elvesztjük ében fürtjeinket.
A tenger idő árad és apad.
Mivégre hoztak a világra minket?
Lassan elvesztjük ében fürtjeinket.
Fanszőr, köröm, mélység növeszti mindet
amin vásári kosz piszka tapad.
Lassan elvesztjük ében fürtjeinket,
a tenger idő árad és apad.
Körtáncot járunk. Ha a kör bezárul,
lelkünk nem őrzi meg a bőrredő.
A hű testőr – saját testünk – elárul.
Körtáncot járunk. Ha a kör bezárul,
egy kis gödörnyi horizont kitárul.
Egész világ irdatlan temető.
Körtáncot járunk. Ha a kör bezárul,
lelkünk nem őrzi meg a bőrredő.
Jól megtanultuk, végleg veszni kell itt.
Rögből vétetett az emberfia.
Begyűjti a föld a kiáradt semmit,
jól megtanultuk, végleg veszni kell itt.
Pár évtizeddel nyertünk egy szemernyit.
A cseles idő zord haramia.
Jól megtanultuk, végleg veszni kell itt.
A rögbe tér meg az emberfia.
A nyári ég viliódzva izzott.
Szeleken szállt arany homok.
A sivatag fedte a titkot;
hogy szétmállunk, mint várromok.
A fák parázna táncot jártak.
A mágikus árny átölelt.
Szél dúlt vetetlen nászi ágyat.
Tűz martaléka lett a kert.
A hamun megfáradt az éjjel.
Dérrel takarta be az ősz.
Hol katáng versenyez a széllel,
a felhő ólomot esőz.
Megannyi bajt űz marnyi vészjel.
Nincs, aki fogná a jelet.
Az ég a dermedt földre fészkel.
De onnan sem jön felelet.
Őrzik a tolvajléptékű évek
az értékvesztett kincseket.
Koldustarisznyás nyűg a lélek.
Már kéregét... még kéregét.
Abban az erdőben, amelyikről ez a történet szól, csodálatosan szép szarvasok éltek, hatalmasabbak, izmosabbak, erősebbek a többinél. Különösen a bikák ejtették ámulatba az erdő minden lakóját. Olyan agancsokat növesztettek, amilyet nem látott még a világ.
Ezek a szarvasok is, amikor elérkezett a párzás ideje, a természet rendje szerint vágyakozni kezdtek egymás után: az öreg erdő fáit megreszkettette a hatalmas bikák párviadalra szólító zengzetes bőgése. Az erdő tisztásai a holdas éjeken a szarvasok lovagi tornáinak színhelyeivé váltak, ahol a győztes birtokba vehette a természet rendje szerint neki kijáró díjat, a legyőzött pedig elismerte-vállalta az alulmaradottak sorsát és visszahúzódott a sűrűbe. A következő tavaszon aztán a szarvastehenek életet adtak a győztesek új nemzedékének; gyönyörűséges borjakat fialtak, újabb láncszemeket szőve abba a sejtelmes-rejtelmes füzérbe, amely a tegnapból a holnapba, a kezdetektől a beláthatatlan távlatú jövőbe vezeti ennek a földnek az élővilágát.
Az egyik holdas éjjelen azonban váratlan esemény történt. Alighogy megkezdődött a megszokott párviadal, alighogy egymásnak rontottak a küzdők, egyikük máris halálra sebzetten rogyott a fűbe. A döbbenet és az ijedelem bőgése zúgott át a tisztás fölött. Mert a legyőzött az erdők királya, a legszebb, a legnemesebb, a legerősebb bika volt. A győztes pedig egy nem is erős, nem is szép, nem is tapasztalt fiatal.
Az igazat megvallva, a legnagyobb meglepetés magát a győztest érte. Még soha nem mérkőzdött meg senkivel, most vállalkozott rá először. Ezért is mert szembeszállni éppen a legnagyobbal, a legnemesebbel. Meg aztán az elkeseredés miatt is, hogy őt az anyja mindig a selejtesek közé sorolta és arra nevelte, hogy érje be szerény álmokkal. Ha egyszer is meggondolja, nem enged annak a szédületnek, amely a párzás illatától terhes éjjelen hirtelen elragadta. S íme, akit mindenki a legtöbbre tartott, akit mindenki a legerősebbként tisztelt, az nemcsak hogy legyőzöttként hever előtte, de a páráját is kilehelte.
Körülnézett. S a holdfényt tükröző tekintetekből csodálkozás és rémület sugárzott feléje. Ekkor a szarvastehenek egyike, rápillantva a fiatal bika agancsára s felismerve rajta a véres ágat, riadtan elbőgte magát: „Gyilkosagancsú!”
Furcsa zsibongás támadt. Valóban, a fiatal bika szabályosan kajladozó agancs-ágai közül az egyik orvul előremeredt. Mint egy döfésre tartott tőr. Mint egy gyilkos dárda. Mint egy előreszegezett nyárs.
Ebbe a gyilokba rontott bele szerencsétlen kiszolgáltatottságában a második legöregebb bika is, amelyik előlépett a várakozók sorából, hogy a természet rendje szerint igazságot szolgáltasson. És hasonlóképpen ért szerencsétlen véget ezen az éjszakán még jónéhány gyönyörűszép, erős, okos bika – az egész nemzedék színe-java, az erősek, a bölcsek, a bátrak.
Ekkor már mindenki tudta, hogy az új trónkövetelő nem a legszebb, nem a legerősebb, nem a legokosabb – hanem silány gyilkos. Nem szabályos eszközökkel harcol, amelyeket a természet rendje alakított ki és nyújtott át a nemzedékeknek tudásuk, bátorságuk bizonyítására. Ő nem a fajta igazsága szerinti lovagi tornára áll ki, hanem önző és becstelen módon hatalomra tör. S az a silányság, mely megmutatkozott eszközeiben, fölülkerekedett a magatartásában is. Nem látta be a bűnét, nem menekült el vezekelni szörnyű tettéért. Ellenkezőleg: megtorolt minden ellenvetést, minden kétes pillantást, minden tartózkodó hallgatást.
Eltelt néhány hét, s már nem akadt bika, amelyik kiállt volna az éjszakai tisztásra, hogy megvívjon a gyilkosagancsúval. Ó pedig eképpen gondolkodott:
„Hát nem én vagyok a legerősebb, aki porba döntöttem minden ellenfelemet?”
„Hát nem én vagyok a legszebb, aki új szépségeszményt hoztam?”
„Hát nem én vagyok a legbölcsebb, aki fölébe kerekedtem minden bölcseknek?”
S ha mégis kétsége támadt volna, csak meghallgatta azoknak a kórusát, akik – vakságból is, gyávaságból is – dallamba foglalták az új agancs szépségét, az új termet fenségét, az új erkölcs fölényét.
A szabályosak, az erősek, a bölcsek, a tiszták pedig visszahúzódtak az erdők sűrűjébe, s meg-megállva a patak partján, a csobogó víztől kérdezték:
„Meddig mehet ez így?”
A sóhaj azonban elsiklott a víztükör fölött, szétporlott a virágok szirmain, elillant a fák levelei közt. Az erdő hallgatott. A holdas éjek türelmesek. Tudják, hogy a természetet nem lehet soká becsapni.
