KOSZORÚ

GYIMESI LÁSZLÓ

„Kiül az ősz az arcotokra…”

Tíz éve halt meg Verbőczy Antal. Nagy ígéret volt: a fiatal költők között talán a legnagyobb. A harmincharmadik évét sem érte meg, egyetlen – posztumusz – verseskötete ritka kincs.

Az évtizedes hallgatást, amely torzóban maradt életműve körül méltatlanul mély, talán az évforduló kapcsán meg kellene törnünk.

Nekem a barátom volt, kamaszkorom óta. Keresem kapcsolatunk tárgyi emlékeit, s csak egy cédulára, két sorra bukkanok, semmi másra. Arra a két sorra, amit egy verseimért adott cserébe Apátiék alatt, a fasori kisvendéglőben, húsz éve már. „Ezzel nem tudok mit kezdeni, pedig az első sor jó – mondta –, használd egészséggel!”

Most használom – nem maradt másom tőle, így ezt is visszaadom:

„Kiül az ősz az arcotokra …”

Igen, halála óta méltatlan, rossz barátja voltam, méltatlan, rossz barátai voltunk valamennyien. Az izzó nyárban méltán ül ki arcunkra az ősz.

GYIMESI LÁSZLÓ

BIRTALAN FERENC

Öcsi

Könnyű, vagy könnyebb lenne írni átkozódva, erre-arra kenve-fogva az élet-sorsrontást, pusztulást, hogy előre vetítette … Nem így van, nem lenne igaz. Ne fessük át a múltat, ne sározzuk össze az emlékeket. Ha csak magunkat, a jelent hiteltelenítenénk (I), de a már örökre távollevőket…?

Verbőczy Antal költő volt. Egy jellegzetes kor jellegzetes költője, hordva annak minden jegyét, mint hordtuk, s halálunkig hordjuk mi is mindannyian. De Verbőczy ember is volt, s ember is akart maradni. Ember, az öleló-fojtó világ embertelenségében is, mert nem volt, nem lehet más esély.

Talán kevesen vagyunk (de vagyunk), akik úgy hisszük: Verbőczynek sikerült.

Senkit sem hibáztatok. A feledés kell az életben maradáshoz. Önvédelem! … de meddig tart ez az élet, meddig (mi ellen) védekezünk?! Hát adjuk meg múltunknak, ami az övé, hogy jövőnk lehessen! Kell az értékelés, az átértékelés, de nem a megtagadás, mert minden elhallgatott jószóval mi leszünk kevesebbek, nem az, akitől megtagadjuk.

Persze ón egy költőről írok, egy most-lenne-43-éves, 10-éve-halott költőről, egy barátról… sőt… én A BARÁTról írok … Hogy ezek a sorok is „Korrajz”-gyanúsak? Nem védekezem. Azok. S legyenek is, mert minek a toll a kézbe, ha nem ezért? Múlandó a mi dicsőségünk, miként a világmegváltó akarat, de a megváltást nem akarni közöny, s a közöny a bűnbe, a halálba vezet.

Nincs ellenszer? Hiszem, hogy van! Verbőczy Antal jelenléte, akarjuk-nem akarjuk, tény! Ó igenis hozzátette a költészet katedrálisához a maga tégláját (tégláit), amit nem lehet kitagadni belőle! Ha föltoluló soraival, ha a tudatalattinkból irányítva egy gondolatot, de itt van. Túl éveken, túl halálon.

… Hogy milyen korban éltünk, élünk …? Ez adatott. Ha jobbításért-szebbítésért tettünk, vagy akartunk tenni, már megérte, mert csak a jóság örök, a múlhatatlan, amiért volni érdemes volt, amiért lenni érdemes.

BIRTALAN FERENC

VERBŐCZY ANTAL

etűd

véres piros
véres fehér
véres zöld
     lobogó
háromszor igazság
negyedszer bakó

A harmadik hónapban

tetszik tudni
félek a kokárdáktól
minden gallérra tűzendő
jelvényszerűségtől viszolygom
tetszik tudni
történelmi olvasmányaim
vérben állnak
egy-egy jelvény le
vagy felvételekor
viselésükről ne is beszéljek

félre tetszik érteni
Márciusban
én is kigombolt ingben járok
egészséges sétákkal
a délelőttbe

ezt a mosolyt tetszik kérdezni?
a harmadik hónapban
már nem lehet elvenni

íme

Küldetésem:
illempórázon csaholni
a történelemkönyv
hiányzó lapjaiért

Világnézetem:
gyárudvar
a földszintes műhely ablakából

Kijelölt helyem:
az ágybérlet sarokágya,
ahol tíztől hétig
megálmodom a biztos boldogságot

A kényelem matricái

A kényelem matricái
kirajzolódtak
fonnyadt ülőgumómra
és elhagytak mind a jegenyék,
ott hagytak az országúton
tétova távlatokkal.

Majd rohanni kezdtem,
mert bevégezetlen születésem
elmúlás szájízét,
hiába öblögettem
a holnap jelszavaival,

rohanni kezdtem,
mert utol kell érnem
a tengerek szélén lemenő Napot
s fáradt sugaránál fogva
kilencvenfokos szögbe visszahelyeznem.

Rohanok,
hogy fáradt testembe
új kenyérként haraphassatok
     a hetedik napon.

MÉRLEG

FEKETE SÁNDOR

A pogány Petőfi

Elöljáróban kivételesen rögzítenem kell, hogy ez az írás az irodalomtörténeti ismeretter­jesztés műfajába tartozik. Ugyanis Petőfi antiklerikalizmusáról lesz szó, mely egyénisé­gét, szellemi alkatát és költészetét egyaránt áthatotta, ennek ellenére az irodalom iránt ér­deklődők jórésze – többszáz alkalommal személyesen szerzett tapasztalataim szerint – nem tud eleget a költő e meggyőződésé­nek kivételes hevességéről. Cikkem feladata az idevágó főbb biográfiai tények és művészeti alkotások megidézése. Nem „ateista felvilágosító propagandát” kívánok tehát „űzni”, e feladat egyáltalán nem vonz. Elég hosszúra nyúlt életem során volt szerencsém fanatikusan vallásos embe­rekhez is, akik a mindennapi élet próbáin becsületesen állták meg helyüket, de ismer­tem buzgó ateistákat is, akiknek az ilyen-olyan felekezeti dogmák lezárása csak arra volt jó, hogy vad törtető hajlamaikat még gátlástalanabbá élhessék ki a közösség rovására.

Mindenesetre csak a fideista vakbuzgóság hirdetheti, hogy isten egyik vagy másik egy­házának követése nélkül nincs erkölcsös jellem, épp Petőfi példája mutatja az ellen­kezőjét. De e példát nem azért idézem, mert azt hiszem, hogy egy kivételes lángelme és tántoríthatatlan jellem milliók mintaképe lehetne – ha ifjan vétkeztem is ilyen ábrándos agitációban, már régóta tudom, hogy az igazi zsenik követhetetlenek, épp azért zsenik. Petőfinek a maga korában páratlanul merész kiállását a felekezetek istene (Ady szavával: „ a papok istene”) ellen azért kell érdemben megismernünk, mert e nélkül nem lehet kellő fogalmunk a költő forradalmi fellépésének merészségéről s arról a döbbenetről, melyet a keresztény-feudális világképpel szembeni rettenthetetlen küzdelme már az 1848-as forradalom előtt is kiváltott – mind az úri rendből, mind a népi tömegek nem kis ré­széből. S ha később mindez „elfelejtődött”, annak a költő csatatéri halála, páratlan nem­zetközi dicsősége mellett az is oka, hogy a mindenkori hatalmak által befolyásolt tudo­mány megfontoltan háttérbe szorította Petőfi személyiségének és művének antiklerikális vonásait. Sőt, egészen a hamisításokig, szövegcsonkításokig fajult a költő élet­művének halál utáni cenzúráztatása. Mivel a csonkítások ellenére is kiütközött a versekből a klérusellenesség, a Horthy-világ egyetemi hivatalossága rendszeresen megdorgálta, mintegy túlvilági intőben részesítette a papok ellen „gyűlölködő” Petőfit. ¹

A Rákosi-korszak néhány éve alatt termé­szetesen Petőfit is bevetették – bevetettük! – „a klerikális reakció” elleni harcba, de ér­demleges tudományos vizsgálódások akkori­ban nem zajlottak a költő világnézetének mélyebb felderítése érdekében. ² Amikor pedig 1956 után az újabb – egy ideig igen termékeny – Petőfi-tudomány kibontakozott, a rendszert készségesen támogató egyházak kedvéért az irányító hivatalok, finoman szólva, nem igényelték e kérdés alaposabb firtatását.

Tény viszont, hogy a Petőfi-életmű akadé­miai kritikai kiadása 1951–64 között hét kötet­ben végre csonkítatlan szövegekkel szolgált. Az e tekintetben különösen becses levelezési kötet azonban csupán 1800 példányban látott napvilágot 1964-ben, azóta is könyvészeti ritkaságnak számít – az olvasóközönség óriási többsége számára mintha meg sem jelent volna. Mindezek alapján talán nem lesz fölös­leges néhány elemi tényt rögzíteni Petőfi vallásfelfogásának és istenképének jobb megértése érdekében.

Előzmények a gyermek- s kamaszkorból

Vallásos családban nevelődő gyerekből is kitörhet, igen korán s épp a szülőkkel szem­beni dacreakció formájában, a vallásellenes indulat. S fordítva, valamelyik szülő is terel­heti ilyen irányba a gyermek gondolkodását. Egzakt módon azonban nem állapítható meg, hogy Petőfi esetében ilyen hatásról beszélni lehetne. Elhihetjük a költőnek, hogy apjának „Nem sok hajaszála hullt ki / A tudományo­kért”, szüntelen vállalkozói kísérleteinek közepette stúdiumokra ideje sem jutott volna. Talán egyedül káromkodás hajlama jelezheti számunkra, hogy a valláserkölcsi hév nem tengett túl benne. Látni fogjuk, hogy később a költő is előszeretettel, sőt tüntető­én káromolta a mennyei hatalmakat, e tekin­tetben apja példája bizonyára hatott rá…

A kortársi emlékezésekből igen korai dá­tummai rögzíthető egy adat mely szerint a kis Petrovics „hatéves korában” vendégségben lévén, a szintén meghívott katolikus papok távozása után e kádenciát vágta volna ki: „ Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak. Maguk­nak egyet sem hagynak.” Ez lehetne talán az első Petőfi-beleszólás az „egyházpolitikába”. Sőt némelyek szerint Illyés szerint is, az „első vers-villanása”. Lehetséges azonban, hogy a kisgyerek pusztán egy akkoriban ismert rig­mus, verses mondóka, vagy találós kérdés sorait variálgatta.

A homályos gyermekkorból egyetlen eg­zakt, mert okmányilag bizonyított ténynek lehet jelentősége témánk szempontjából: 1832-ben a sárszentlőrinci kisdiák kilenc esztendősen tanúja, sőt némileg érintettje lett egy különös iskolai botránynak: vizsgálat indult tanára, Haag Péter ellen. Az oktatót már korábban elmebetegnek nyilvánították, mert a robot és dézsma eltörlését követelte a környékbeli falvakban. A szekszárdi várkapi­tány ispotályba csukatta Haagot, ő azonban visszaszökött Sárszentlőrincre, s a tanórákon is politikai előadásokat tartott a gyerekeknek. Az egyházi és világi vizsgálat során a szolga­bíró tévolygásban marasztalta el a lázadó tanárt, aki – a különböző hivatalos iratok szerint – „a Jobbágyoknak »tolmácsolta, hogy kozaboiják le a Földes Uraikat«, az urakat »a szegény ember vérszopóinak« mondotta, sőt ocsmányolta a papokat is.” ³

Számunkra itt az a legérdekesebb, hogy a kihallgatásra elsőkként kijelölt hat kisdiák listáján Petrovics Sándor is szerepel – ő azonban a megszabott napon nem jelent meg! Szabatosan nem tudjuk megvilágítani a hiányzás okát, de az egész hercehurca min­denképpen megrázó élmény lehetett a diákok s a különösen érzékeny leendő poéta számá­ra. Egyik társának atyja, egy evangélikus lelkész éppenséggel úgy jellemezte Haag működési korszakát, mint amely „az Erköltsre is nézve pestis vala”. Annyit tehát minden­képpen megállapíthatunk a hónapokon át tartó iskolai viszály kapcsán, hogy a kis Petőfi az órákon is megismerhetett egy olyan „tévolygót”, aki a feudális rend s annak egyházi oszlopai ellen dühöngő kitöréseket engedett meg magának. Ismételjük: diákunk hónapo­kon át hatása alá kerülhetett egy féktelen lázadónak, aki 48-ban akár a kastély és a templom urai ellen izgató Szilveszternek is előképe lehetett a költő képzeletében.

Talán épp a sárszentlőrinci botrány okán Pesten íratja be fiát Petrovics István 1833 augusztusában, a német nyelvű evangélikus gimnáziumba, majd a következő tanévben, a csupán elégséges bizonyítvány miatt, a pesti piaristáknál kísérletezik. A két tanév gyenge tanulmányi eredményeit részben az is magya­rázhatja, hogy a kisdiák – az apa hitelesnek tekinthető szavai szerint – „a színházak körül ólálkodott”. Az iskolák szigorú valláserkölcsi szabályai szerint tiltott érdeklődés gyökeres kiirtása végett 1835 szeptemberétől Petro­vics úr fiát Aszódra irányította át – itt Sán­dorunk kiválóan tanult, de épp ebben az időszakban kezdődött el a család anyagi romlása. Ez természetesen csak növeli a diák lázadó hajlamait: a harmadik tanév befejezése előtt már el akar szökni egy színész truppal. A szülői-iskolai morál tilalmainak sem­mibevevését nemcsak a szökési kísérlet mutatja, hanem például Ovidius serdülők számára túl pikáns Ars amatoriájának olvas­gatása is, mely természetesen büntetendő kihágásnak számított.

Nem csoda, hogy Korén tanár úr sietett is értesíteni a vészes jelekről Petrovics papát, aki Aszódra siet. Petőfi később maga írja meg, hogy szándékát az atya istentelennek találta, s bottal látott hozzá a térítéshez. Az apai közbelépés üdvös hatása azonban csak rövid ideig tartott: az aszódira következő selmeci iskolából már megszökött a verselgető, de még színészi ábrándokat dédelgető diák, s Pestre menet immár csakugyan olyas­mit követett el, ami az „istentelen” jelzőt az akkori szokások szerint még inkább megér­demelte.

Petőfi ifjúkori barátjának, az emlékeiben megbízható Kemény Jánosnak 1841-ben így beszélte el az immár obsitos baka, hogyan s miből élt a Selmecről Pestre vezető 1839-es útján:

„Pénzem kevés volt; azt az egy pár forin­tot, amit eladott ágyneműim, ruháim és könyveim árából összecsináltam, pesti tartóz­kodásomra akartam megtakarítani –, betér­tem tehát egy pár katholikus plébánushoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek s ott a katholika vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm.

Az egyik csak néhány garassal szúrta ki szememet, s azt is szakácsnéjától kérte el; de a másik adott egy ezüst tallért, erősen szívemre kötve a jó szándékot.”

Három másik iskolatárs szerint Petőfi már Selmecen kipróbálta e cselt, s az így szerzett „kemény tallért” cukrászdára illetve búcsú­lakomára herdálta el a váci püspök megláto­gatása helyett… Nem áll módunkban ellenő­rizni, hogy ifjú garabonciásunk téli vándorútjának nekivágva végül is hány papot csapott be. De okunk sincs követni a Petőfi-biográfia némely jeleseit, akik több-kevesebb harcos­sággal igyekeztek megvédeni az ifjú Petőfi „erkölcseit”. A tagadók persze semmiféle tényre nem tudnak hivatkozni, csak hídel­emeikre.

Már a derék Ferenczi Zoltán igyekezett bizonygatni, hogy Petőfi „jellemével” az eset „nehezen egyeztethető meg”, s ha tett is ilyet, „legfeljebb egyszer” ⁴ Ami persze a lényegen semmit sem változtatna: egyetlen eset is azt jelezné számunkra, hogy a kamasz Petőfi a felekezetek közti versengést s viszá­lyokat is kívülről nézte már, sőt maguk a felekezetek sem képviseltek számukra tiszte­letre méltó intézményeket. A tételes valláso­kon kívül vagy éppen fölöttük érezvén magát, az egymással rivalizáló egyházak szolgáinak becsapását egyfajta jogos erkölcsi bosszúnak is érezhette. Vagy legalábbis olyan játéknak, csínynek, amelyet megengedhet magának. Egyébként pedig, nem szívesen, de hadd mondjam ki: senkit sem ismerek a magyar történelemben, aki egy Petőfi Sándor erkölcsi bírálatára az ehhez szükséges morális jogcím­mel rendelkezne …

Mindenesetre hiába szökött Pestre, színé­szi álmai nem váltak valóra, így a még mindig csak 16 és fél éves kóbor diák hamis adatot mondva a sorozó bizottságnak, öregítve magát, katonának állt. Másfél évet nyomott ott le, miközben mint maga versbe írta, marta a fájdalom s „a fene kín”. Berzsenyi már líraképessé tette a fenét egy magasztos versben, mint a fátum jelzőjét, de a költő fenéje, ha szabad így mondanom, nem ebben a magasrendű közegben csattan el, hanem a kocsmai, kaszárnyái káromkodások vissz­hangjaként. A műveletlen és jobbára vad erőszakkal „nevelő” altisztek régen épp oly modorban vezényelgettek az újonc bakáknak, mint mondjuk hajdani leventeoktatóim, min­denesetre érdemi részük lehet abban, hogy Petőfi későbbi (ismert) műveiben tizenkét­szer fordul elő a fene, számos hasonló foga­lommal együtt. Csárdái szótára is alkalmat kínált rettentő mívelt kritikusainak arra, hogy „a magasb' költészet” ismérveit előadhassák a „betyári” poétának.

Ha írásaiban is megengedte magának a költő a póriasabb kitöréseket, elképzelhetjük, milyen tónust használta mindennapi érintke­zésben. Képzelegnünk sem kell nagyon, mert a kortársi emlékezők őszintébbjei is kiemelik, milyen ádázul káromkodott Petőfi. A katona­sági intermezzo után végre színésszé lett költőről Szuper Károly színidirektor jegyezte fel a következő történetet 1843. január 14-i dátummal:

„Három napig utaztunk Fehérvárról Kecs­kemétre. Hiában, tél van s jól föl kellett pakol­nunk a podgyászból. Velem családomon kívül, még Petőfi és Körmendi Lina utazott egy szekéren. (…) feneketlen sáron és homo­kon vergődtünk nagy nehezen (…) Petőfi is becsípvén egy kissé (…) olyan enthusiasmusba jött a kocsin, hogy nem lehetett vele boldogulni. Danolt, káromkodott, mindent tett örömében. Nőm fölkérte Petőfit, hogy az istenért, ne káromkodjék olyan nagyon, mert bizony megveri az Isten, s még feldülünk, pedig kis gyermekünk is velünk van a kocsin. Inkább menjen – úgymond – más kocsira, a hol nincsenek nők és gyermekek. Ö aztán el is ment a nőtlen emberek kocsijára. No, volt ott aztán danolás, kiabálás, s midőn ez enthusiasmus tetőpontjára ért, a midőn a Rákóczi induló ezen strófáját énekelték a legdühö­sebben: »és ha rája harc – vihar dúl, síkra szólít bajnokot…« kocsijuk egyszerre felborult. Nőm szentül hitte, hogy Petőfit veri az Isten, a miért oly szörnyen káromkodik …” ⁵

Egy másik színésztárs is megemlékezik az epizódról, a részletekben némi eltéréssel, de a lényegben azonosan: Petőfi e szerint is „bakamódra ilyen-amolyan-adta teremtet­tével” szidta a rossz utat és időt, szekerese, „aki istenfélő pápista” volt, „Petőfi minden káromkodásakor keresztet vetett”, s amikor az ifjú színész-költő a felborulás után a pocso­lyában is „iszonyú káromlást” hallatott, s kérdőre vonta a kocsist, az így válaszolt: „Az úrfi az oka mindennek, mert ez az úristen büntetése a sok istentelen istenkárom­lásért.” Petőfi – az emlékező színész szerint vele és többi társával együtt – „elkacagta magát” az ájtatos kocsison, ⁶ s valóban: kettőjük közül igazából az istenfélő pápista sértette meg az istent azzal a feltevéssel, hogy néhány drasztikus ige és főnév em­legetése miatt tüstént felborít egy egész kocsit. Miközben a világon a legszörnyűbb históriák esnek meg, mindennemű azonnali égi büntetés nélkül …

Mindenesetre költőnket a mennyei figyel­meztetés sem fékezte meg szitkozódási szokásában. Tudunk róla, hogy egy ízben éppenséggel káromkodási versenyre hívta ki alkalmi ismerősét. ⁷ Általában csak hölgytár­saságban igyekezett idomulni a társasági illendőséghez.

E tárgy lezárásaképpen csak annyit hadd rögzítsek még, egy kicsit előreszaladva az időben, hogy amikor Petőfi végre elnyerte Júliát, saját szavaival „esküvési hókusz-pókusznak” nevezte a kápolnai szertartást. Mint eléggé ismeretes, a nászútra indult pár kocsi­jának egyik kereke eltört. „Feleségem csak mosolyogta a bajt – értesíti a t. olvasókat a költő eme eseményről is –, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat.” Vagyis Petőfi nem csupán újra és újra káromolta az eget, hanem – e kis epizódban ez az érdekes – szükségesnek látta minderről azon melegé­ben az Úti levelek olvasóinak is beszámolni! ⁸ Amitől hívei aligha lepődtek meg, mert immár jóideje értesülhettek Petőfi valláserkölcsi felfogásának sajátos voltáról – a költő versei­ből is.

Nem kívánom lajstromba szedni Petőfi káromkodási kitöréseit, melyekről íme, ő maga is szükségesnek vélte a nyilvános híradást, feltehetően merő dacból, kihívásból, a képmutató illem- és erkölcstanok iránti megvetésbe jelzéséül. Az Úti levelek e kité­tele azért fontos számomra, mert a költő vallomása, dicsekvése egy illendőségi tekin­tetből kifogásolható szokásaival, nem látszik erősíteni Gyulai Pálnak egy sajátos nyilat­kozatát. A nagy kritikus ugyanis azzal magya­rázta a költő leveleiben előforduló nem sza­lonképes kifejezéseket, hogy így akarta lehetetlenné tenni episztoláinak halála utáni közlését. Ez az indoklás azonban erőltetett, sőt, teljességgel valószínűtlen. Petőfi azért írt barátainak szóló leveleiben itt-ott vaskos vagy éppen trágár szavakat, mert szóbeli érintke­zéseiben is ugyanezt a stílust használta! Ha például egy meglehetősen istentelen kiszó­lással kezdi Kazinczy Gáborhoz intézett leve­lét, ennek egyes-egyedül az az oka, hogy a Békepárt későbbi szellemi vezérével élő­szóban is így társaloghatott. ⁹ Részben lob­banékony alkatának és rendkívül hányatott ifjúságának spontán következménye volt ez a stílus, részben – alapos okkal feltételez­hetően – szándékos kihívás egy képmutató társadalmi illemtannal szemben.

Gyulai körmönfont okoskodását cáfolja maga az a vitathatatlan tény is, hogy amilyen mértékben – roppant hamar! – elismerteti magát az ifjú költő az irodalom berkeiben, egyre merészebben visz bele verseibe is olyan szavakat, amelyeket a biedermeier negédesség, a szaloni édelgés kritikusi védel­mezői meghökkenve, sőt elborzadva utasítot­tak el és ki a literatúra szent berkeiből.

Versek a klérus ellen

Hiteles adatok alapján mondhatjuk, hogy Petőfi műveinek egy része elveszett. A jelen­leg ismert versek közül időben az 1844-es Legenda az első, egyértelműen egyházel­lenes költemény, amely a voltaire-i „Écrasez l'infâme!” (Tipord el a gyalázatost!) jelszavá­nak jegyében született. Lehetséges, hogy Petőfi mintegy ironikus válaszul írta a verset, minekutána Sujánszky Antal papköltő egyfelől kért tőle egy „legendát”, másfelől nyil­vánosan „kompromittálta”, mint aki hozzá hasonlóan a „szent tárgyakért” hévül, úgy mint az istenért és a királyért… Nem merülve el a részletekben, ¹⁰ a lényeg a mű, mely éppenséggel nem szent tárgyat énekel meg, hanem egy pajzán históriát: az úristen nagy bosszúsan értesül, hogy „megint panasz” érkezett hozzá, „És akiről szól, mindig csak pap az”. Káromkodva felébreszti a pityókás Szent Pétert, egy „hulló csillagon lefut” a földre, s megkérdi a panaszkodó ifjút, mi a baj, mire az így felel:

„Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok.”

Az úr fel is kapaszkodott, hogy benézzen az ablakon, s „nagy istentelenséget látha­tott”, mert „ily szavakban tört ki sóhaja”:

„Biz e, fiam, kuruc história!
Segitnék rajta édes-örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy e papot pokolba juttatom,
Bár eddigis már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele.”

Vagyis az egyházak szolgái, akik az emberi­ségnek csupán kicsiny töredékét alkotják, több helyet foglalnak el a pokolban, mint az emberiség óriási többségét alkotó világiak … Természetes tehát, hogy egy ilyen merészen antiklerikális mű Petőfi életében nem jelen­hetett meg. Az 1951-es kritikai kiadás szerint azonban kéziratos másolatban „igen elterjedt volt (néhol A pap címen) …” Három másola­tot ismert is a Petőfi-textológia, ami alkalmat adott némelyeknek arra, hogy eredeti szerzői kézirat nem lévén, hiteltelenítsék a verset. A cenzúra nyomása miatt először amúgy is csak 1873-ban jelent meg először nyomtatás­ban a merész gúnyvers. A mű hitelességét megkérdőjelező képmutatók valószínűleg nagyon csalódhattak, amikor a Petőfi Sándor levelezése című kötet 1964-ben közreadta a költő egy 1844-es episztoláját, melynek hátlapján Petőfi saját keze írásával olvasható a Legenda eredeti szövege is!

A három másolat közül egyébként az egyik sosem látott nyomdafestéket, a kritikai kia­dás szerkesztői szerint „nyilván szabadszájú kifejezései miatt”. ¹¹ Sajnos az 1951-es kiadás szerkesztői nem részletezték, mifélék ezek a nyomdaképtelen kifejezések, nem sokkal kevésbé fontosabb esetekben a variációk közlésétől nem vonakodtak. így a tudomány nem is próbált foglalkozni azzal, hogy az ismert Legendánál még szabadosabb változat Petőfi művének tekinthető-e …

Ha a Legendában a népi antiklerikalizmus derűsen anekdotázó hangján szólalt meg Petőfi, e költemény megírása után néhány nappal vagy legfeljebb egy-két héttel később zord szigorral, mintegy ítéletként csattan A gyüldei ifjakhoz intézett programvers. Maga az épp akkor alakult Gyülde ifjúsági egyesület volt, retrográd, dühödten reformellenes, papi befolyás alatt ágáló szervezet. Először a kiegyezés évében jelent meg a mű, de a kilenc versszakból négyet hagyott ki az Üstö­kös, azt a négyet, amely a lényegről szól, s épp az eszmei irányító papokat ostorozza. A költő már az első strófában azzal vádolja a Gyülde tagjait, hogy elhagyták a hon zászlaját, melyet silány rongyra cseréltek fel. A folyta­tás még keményebb:

Higyétek el, hogy rókafészek az,
     Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
     Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.
Pap és ravaszság, pap és árulás,
     Pap és minden rósz … egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
     A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.
Okos volt, aki öltözetjüket Barnának rendelé,
     Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert azt sötét leikök befeketítené.
     Mint öltözetjök, leikök oly setét,
Ők éjszakának gyermeki;
     Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.

A legtöbb általánosítás igaztalan, ez is az: maga a költő is tudta, hogy még a katolikus papok sem egyformák (a „férfi-szoknya” utalás kétségtelenül jelzi, hogy a vers a pápis­tákról szól). De egy ilyen vers műfaja nem tűri az egyrészt-másrészt jellegű osztályozgatást, s a katolikus egyház papjainak többségére kétségtelenül érvényes volt akkoriban e szigorú verdikt: a vezetők kivétel nélkül a Habsburg-ház eszközei voltak a forradalom előtt, a kivételek inkább az alsópapság sorai­ból kerültek ki. A katolikus klérus szolgáltatta a cenzorok egy részét is, általában a legszigo­rúbb és legkorlátoltabb elemeket. Maga a főpapság hatalmas birtokok ura volt, már csak létérdekeinél fogva is ellensége a job­bágyfelszabadításnak. Ez az egyház lett később is minden reakció szellemi támasza.

Illyés Gyula kilencven évvel A gyüldei ifjakhoz megírása után egy meglehetősen kétes hírű uzsonnán vett részt más írókkal együtt a Zilahy-villában. Gömbös Gyula meg­kérdezte tőle, mit tenne, ha ő volna a minisz­terelnök, mire legszebb Petőfi-könyvünk írója igen határozottan válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófo­kat és katolikus püspököket …” ¹² Petőfi „csak” a királyokat akarta sajátkezüleg fel­akasztani, a püspököket nem, legalábbis ilyen tekintetben nem nyilatkozott… Bár amikor az 1847-es Úti levelekben lelkesen idézte a francia forradalom jelszavát („A la lanterne les jésuites! – Lámpavasra a jezsuitákkal!”), nem tért ki arra, hogy cselekvőként vagy nézőként óhajt majd az ilyen aktusokban résztvenni… Ha csak franciául is, de a kö­nyörtelen jelszó megjelent nyomtatásban is, még a forradalom előtt, bizonyságául annak, hogy nemcsak Homérosz alszik néha, hanem a cenzor is. ¹³

Ha az antiklerikális versek fennakadtak is a cenzúra rostáján, a költő nem tudott belenyu­godni ebbe, s egy 1846. májusi titkosrendőri jelentés szerinti cikkben is ki akarta fejteni idevágó elveit. (E kémjelentéseket Tábori Kornél újságíró nyomozta ki századunk hú­szas éveiben, rápirítva azokra az óvatos tudósokra, akik az ilyen tárgy kutatására nem vállalkoztak.) A május 28-i keltezésű, mint majd látni fogjuk, napi frissességű jelentés­ben ez olvasható:

„Peregriny cenzor, szavahihető autoritás cenzúraügyekben, épp most beszélte el a következőket: Petőfi Sándor, egy körülbelül 23 éves fiatalember, mint költő ismert, nem­rég cikket adott át neki cenzurálás végett s ebben nagyon sértő kirohanások akadnak a katolikus papság ellen, melyeket Peregriny törölt. Petőfi aztán beállított Peregrinyhez és vitára kelt vele a kihagyott részek miatt. Föltette ezt a kérdést is: Vájjon a katolikus papok sérthetetlenek-e – és eljő az idő, és már nincs messze, amikor ő (Petőfi) kardjával a papok beleiben fog vájkálni.” ¹⁴

„A legalázatosabb referens” bátorkodott figyelmeztetni arra is, „mily nagy mértékben szükségesnek véli, hogy a nagyon exaltált Petőfi, aki rendszerint Pesten tartózkodik, a legéberebb szemmel figyeltessék.” Pár hónappal később újra megütközik valamelyik titkos „referens” Petőfinek azon a képtelen törekvésén, „miszerint a tollából folyó extra­vagáns és animózus politikai műveket a cenzúra kiengedje”. ¹⁵ Tudva, hogy költőnk egy hosszabb, cenzúra elleni költeményt is tervezett írni, méghozzá A pokol titkai címen, s tudva, hogy a katolikus papságnak milyen jelentékeny szerepe volt a cenzúrahivatalok­ban, okkal feltételezhetjük, hogy a pokolban nemcsak az egyházi erkölcsöt megsértő papok kaptak volna helyet (Lásd: Legenda), hanem a cenzúra reverendás szolgái is.

Ha addig főleg elvi-teoretikus jellegű volt Petőfi szenvedélyes papellenessége, 1846 őszén mintegy személyes oka is támadt haragjának. Júliájának (akkor még) sikertelen megkérése után ugyanis Debrecenbe utazott, ahol hírek érték el őt imádott kedvese „hűt­lenségéről”, mire első dühében megkérte az épp Debrecenben játszó Prielle Kornéliát, a szép és elmés színésznőt. A meglepett hölgy engedett a már országszerte híres költő ostromának, igent mondott, Petőfi pedig azonnal elrohant Könyves Tóth Kálmán lel­készhez, hogy még az éjjel adja össze őket… A pap természetesen ragaszkodott a három­szori kihirdetéshez, a színésznő diszpenzációjához (ti. Kornélia katolikus volt, s részé­re a váradi püspök adhatott volna házassági engedélyt egy lutheránussal kötendő házas­sághoz). A „szükséges okmányokat” kérő papot Petőfi haraggal oktatta ki az „isteni parancsra”:

„Okmányok! Hát még mi? Én azt gondol­tam – mások is ezt mondták –, hogy ön okos ember s íme csak olyan ostoba, mint akár­melyik falusi pap. Hiszen ha mindazon ok­mányok megvolnának, melyekről ön beszél, akármelyik tökfilkó pap összeesketne. Nincs nekem semmi okmányom. Van szívem, s ez tele szerelemmel. Ezt a szerelmet szívembe az az isten támasztotta, akit állítólag ön, mint pap, imád. Hogyha hű szolgája az igaz isten­nek, hódoljon az ő parancsának-, kösse meg szövetségünket tüstént.”

Lelkészünk továbbra is a törvényekre hivatkozott, de Petőfi rárivallt:

„Ön a híres város, Debrecen reformált lelkésze, egy hajszálnyival sem különb ember a legbigottabb oláh papnál vagy a legrava­szabb jezsuita barátnál. Egyik pap eb, másik pap kutya. – E szavakat vad hahotával kísérte, kalapját felnyomta s a szoba-ajtót tárva-nyit­va, az utcaajtót keményen becsapva, el­távozott.” ¹⁶

Hatvány gyűjteményéből vettem az idéze­tet, akinek alkalma nyílt arra is, hogy a pap – közben elaggult – fiával felelevenítse ezt az epizódot. A fiú is megerősítette apja em­lékeit: „… itt a kert deszkakapujában, itt fordult vissza – még emlékezem –, rikácsoló, fenyegető szóval, hogy katolizálni fog, ha apám nem esketi össze Prielle Kornéliával.” A rikácsoló hang itt, a vad hahota az előbbi idézetben, mindez kétségtelenül jelzi a lénye­gi hitelességet, még akkor is, ha évtizedek távlatából minden emlék megfakul vagy túlzottan is kiszíneződik.

Petőfi másnap reggel korán mindenesetre rohant a „róm. kath.” préposthoz, s előadta a református pappal előző este megesett kalandját. Kérte őt, hogy 24 óra alatt eskesse össze a színésznővel, kész katolizálni. A prépost örömét fejezte ki, hogy a költő „pá­pistává” kíván lenni, de kételyeit is jelezte, mondván, hogy az anyaszentegyház tanait, hitcikkelyeit nem lehet 24 óra alatt megtanul­ni. Mire Petőfi megintcsak a rá jellemző, hirtelen felfortyanó indulattal vágott vissza:

„Hát olyan szamárnak gondol engem főtisztelendő prépost úr, hogy én a hitcik­kelyeiért leszek pápistává? (…) Ha 24 óra alatt itt nincs Váradról a dispenzáció – pápis­tává leszek. Isten önnel vagy inkább átkom önnel.” ¹⁷

A főtisztelendő úr, ismerjük el, aligha tudott volna egy nap alatt diszpenzációt szerezni, ez mentségére szól. Az már szolgai buzgóságra vall, hogy már aznap délelőtt sietett jelentést tenni Detrich királyi biztos úrnál „e vakmerő embernek megfenyíttetése végett”. Detrich ezek után megerősítette a korábbi cenzori döntést, mely nem enge­délyezte, hogy Petőfi a debreceni teátrumban elszavalhassa Erdélyben című költeményét.

A történetet 1874-ben közreadó Péchy Imre szerint a házassági terv kudarcán felin­dult költő a piarista szerzetbeli cenzornak is megmondta a véleményét szavalása betiltása miatt, mégpedig e szavakkal: „Az alföldi nyájak körül sok szamarat, a magyar irodalom körül sok szamár cenzort ismertem már, s bátran mondhatom, hogy úgy az alföldi sza­maraknak, mint az irodalmi szamár cenzorok­nak zoológiájában a legelső prototipyhon szamár a debreceni piarista cenzor.” A sza­mártanban nem lévén járatos, e minősítést nem tudom ellenőrizni, de a magyar hazafias költészet örökbecsű remekének cenzori eltiltása azt a gyanút ébreszti bennem, hogy a piarista rend hajdani „nemzeti-liberális szellemének” mostani kultusza talán nem százszázalékosan megalapozott…

„… az emberiség ámítói …”

Ismert műveiben a költő 123 alkalommal írta le a pap szót (származékszavakat nem szá­mítva). Ne szépítsük, általában kritikai vagy éppen hevesen elítélő célzattal kerül elő e foglalkozás verseiben, leveleiben, egyéb prózájában. Főleg a katolikus papokat célozta meg iróniájának nyilaival, de többször is jelzi, hogy magát a papi hivatást utasítja el, felekezettől függetlenül. Amikor 1847-ben az Élet­képek köré szeretné szervezni leghívebb eszmetársait. Tompa Mihály kétértelmű, vonakodó magatartásán felindulva Aranynak válogatott sértésekkel illeti „Miska barátunk”-at, aki nem akar áldozatot hozni, s így összegzi véleményét: „Denique a pap csak pap, és a »telhetetlen papzsák« nem chimaera.” ¹⁸ E levélből is kiderül, hogy Petőfi (mint ekkor Jókai is) a lutheránus kifejezést a kibú­vókat kereső, megalkuvó magatartás jel­zőjének is tartja. Vagyis Petőfi a saját felekezetét sem kíméli, ha vallási ügyekben nyilat­kozik.

Antiklerikális felfogásának legszen­vedélyesebb kifejtését Az apostolban adta meg a költő. (Riedl Frigyestől Horváth Jáno­sig számos jeles tudósnak kínálva alkalmat arra, hogy méltóságteljesen elhatárolják magukat Petőfi éretlen és felelőtlen politikai nézeteitől …). Bár e nagy művet (egyelőre?) tanítják a középiskolákban is, nem árt utalni néhány idevágó passzusára.

Már maga a keresztelési jelenet, melyben a talált gyereknek a Szilveszter nevet adja a vén tolvaj, „pappá” léptetve elő magát, egy nyakába kötött zsákkal pótolva a reverendát, valóságos paródiája a keresztelés szentségé­nek. „S legyen keresztyén, nem pedig po­gány” – mondja az öreg, miközben éppen nem hívő embernek, hanem tolvajnak kívánja nevelni a kis Szilvesztert, A következő „neve­lő”, a kisfiút koldulásra „alkalmazó” banya viszont „istentagadónak” becsmérli őt, ami­kor a gyerek meg akar tőle szabadulni; a hős tehát már kiskorában megkapja azt a jelzőt, melyet majd ellenségei aggatnak rá (miként Petőfire is).

Amikor Szilveszter önerejéből tanult em­berré lesz, és jegyző egy faluban, a vének „jobban hallgatták, mint papjokat, mert / Papjoknál jobbakat beszélt.”

De két ház volt a faluban, mely
Az ifjú apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parókia.

Szilvesztert újra istentagadónak minősítik, de ezúttal a vád életveszélyesen komoly: a pap szerint „másvilági boldogságukat” koc­káztatják azok, akik rá hallgatnak:

Bőszülten hagyta el a nép
A templomot,
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjúhoz (…)
Beszélt az ifjú, amint tőle telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
Hiába. Ahol pap emelt szót,
Ott az igazság megfeszíttetik,
Az igazság szörnyethal ott.
A pap Minden szavára
Egy ördög áll elé (…)

Szilveszter elkergetésének jelenete – talán fölösleges is emlékeztetni rá – Petőfi friss választási vereségének szégyenét is felidézi. Az apostol írásakor alig néhány hete annak, hogy elűzték a költőt Szabadszállásról: „… engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép…” ¹⁹ És ki vezette a Petőfi ellen gyalázkodó kampányt? Nagy Károly jelölt atyja, a helybeli református főesperes …

De maradjunk a műnél. Elkergettetése után Szilveszter könyvet szeretne kiadni, de egy tapasztalt szerkesztő felvilágosítja, hogy a cenzúra „a pokol cséplője”, mely a magot, az igazságot kicsépeli: „aztán az üres magot visszadobja. S ezen rágódik a közönség”. Szilveszter egy pillanatra megpróbál simán írni, hogy a cenzor ne vegye észre szán­dékait, de eltépi művét:

… megtagadjam elvemet,
Azt a szentséges elvet?
Odaszegődjem a gazokhoz,
Az emberiség ámítóihoz?
Nem, istenemre, nem!

De kik a gazok, az ámítók? Az érvényes zsarnoki hatalom szolgái, köztük épp a cen­zorok, akik közt – láttuk – szép számmal működnek egyházi személyek. E következ­tetés nem e sorok írójának logikája, hanem Petőfié. Szinte jelképes erővel bizonyítja ezt az a tény, hogy a költő a kéziratban eredetileg papokhoz-t írt, majd áthúzta e szót, s fölé javította: gazokhoz. Jogosan, mert a gazok általánosabb fogalom, nem csupán egyházi „reakció” volt akkoriban, hanem világi is. De jellemző, hogy ezúttal is mi volt az első gon­dolata Petőfinek …

A költő „istenképe”

Magában Az apostolban Szilveszter istenről alkotott képe a cselekmény, a hős sorsa szerint meglehetősen logikusan módosul. A 10. részben az ifjú Szilveszter lelkesült ódái hangon dicséri az Urat: „… Imádlak, isten (…) nem értettem nevedet, / A nagy természet magyarázta meg / Hatalmad és jóságodat… Dicsértessék, dicsértessék örökre!” Elűzetésekor sem okolja az istent, sőt a népet sem kárhoztatja, csak ámítóit: „… még most gyermek ő, kit / El lehet könnyen bolondítani:

Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.

Ezt az eszmekört Petőfi egyszer már, még az 1846-os Felhők idején érinthette, de radi­kálisabban, nemcsak a „földi isteneket” kor­holva:

Nem sűlyed az emberiség!
Ilyen gonosz vala rég,
Ilyen gonosz már kezdet óta …
Hisz különben nem kellett vóna
Százféle mesét,
Eget, isteneket,
Pokolt és ördögöket
Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

Ez Petőfi életművében a leghatározottabb vallomás, mely magát az isten(ek) létét, az ég (= a menny) és a pokol létezését tagadja, emberek által kigondolt mesének tekinti, teljesen a francia felvilágosodás legradikálisabbjainak szellemében. Amivel nem kívá­nom azt mondani, hogy ez az ateisztikus gondolat feltétlenül Holbach és társai köréből jutott el költőnkhöz. Az 1846 márciusa előtti hetekben született Nem sűlyed el az em­beriség … megírásánál sokkal korábban, 1844 első felében jelent meg fordításában James György (így, magyarosan) angol regé­nyének németből tolmácsolt szövege. Ebben az egyik hős a másvilág kapcsán e kereken tagadó álláspontot deklarálja: „ Mért félnék e túlvilági balgatag babonáktól, miket papok és barátok beszélnek, s miket ők találtak föl?” Vagyis a mennynek és pokolnak, a másvilág­nak mint emberi kitalációnak az ábrázolása a felvilágosítók nyomán egészen érdektelen írók műveiben is szerepelt már a múlt század negyvenes éveiben.

Visszatérve Az apostolra: Szilveszter a börtönben jut el isten imádatától annak meg­tagadásáig. Tehát nem létezését vonja két­ségbe, hanem jóságát, amikor az ég urát a földi zsarnokokhoz hasonlítja:

Milyen kegyetlen az az isten!
S a balga ember térdet hajt előtte.
Atyjának híja és imádja őt…
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott ülsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenül,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok (…)
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Úgy tagadlak meg tégedet.

Madách Luciferéig nem lesz párja ennek a szó eredeti értelmében vett istentagadásnak. Valószínűleg ez volt az a része Az apostolnak, mely ádáz gúnyolódásra, dühre késztette irodalmunk nem egy tudósát az egész mű ellen.

Aki csak egy kevéssé ismeri Petőfit, az is tudja, a zsarnok-isten megtagadása nem tekinthető a költő egyedül érvényes isten-

felfogásának: műveiben egymással többször is feleselő meghatározásokat találunk. A forradalom előtti egyik legkeményebb versé­ben Istennel akarja büntetni a szolga ma­gyart: „Isten küldd e helóta népre / Földed legszörnyűbb zsarnokát…” (Nagy-Károlyban), majd március idusán „a magyarok istenére” esketi meg Pest forradalmi tömegeit. Máskor „a szabadság istenéhez” fordul, aztán úgy látja, „isten, ördög, minden ellened van” árva nemzet. Különösen a forradalom idején isten igen gyakran puszta agitációs érvként tűnik fel, hogy e minőségben is megtagadja a költő az 1849-es újévet köszöntő versében: „Ne­künk most az isten kevés (…)/ Hozzád imád­kozom, pokol, / Az új esztendő reggelén!”

Azt mondhatnánk, hogy a nagyon is alka­lomtól függő isten-emlegetések mégsem változtatnak egy alapvető tényen: Petőfi érettebb korszakától kezdve az isten hol a természet hatalmának és szépségének meg­testesülése, hol valami – elég homályosan elképzelt – szabadságisten, hasonlatos Robespierre-ék „Legfőbb Lényéhez”, akinek tudvalévőén az a fő feladata, hogy az emberi­séget a szabadság hónába vezesse. Ilyen értelemben zengi programatikus versében, az 7848-ban, a régi szenteket mind halottakká nyilvánítva:

Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakói.

Petőfi egy tekintetben tette félreérthetet­lenné isten- és vallásfelfogásának sokirányú­ságát: utolsó prózai munkájában, Zoltán fia életrajzának töredékében, halála előtt legfel­jebb néhány héttel, így nyilatkozik fia megkereszteléséről:

„Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.”

Természetesen senkit sem kívánok pogánnyá agitálni, az embereket nem felekezetük, hanem jellemük és erkölcsük szerint ítélem meg. Abban a vitában azonban, hogy Petőfi Sándor minek tartotta magát, egy valami perdöntő: mintegy az utolsó szó jogán tett nyilatkozatot, s pogánynak vallotta ma­gát. Vagyis a kereszténységet minden felekezetével együtt elutasította.

A fentiek alapján talán világossá vált, mi­lyen elképesztő hamisításokat, csonkításokat kellett elkövetniük azoknak, akik – mellesleg a Zoltán fiam életrajzát is kiherélve, a fenti idézett részt mellőzve közölték – Petőfit is be akarták szorítani valami szokvány-vallásosság keretei közé. Mint például az az irodalomtör­ténész, aki meg akart győzni bennünket, hogy költőnk – Béranger-től eltérően – soha­sem gúnyolta a papokat… ²⁰ Akkor már sokkal tisztességesebben járt el Haynald bíbornok-érsek, aki így fakadt ki, amikor Károlyi gróf a múlt század végén pénzt kért tőle a Petőfi-szobor felállítására: „Egy krajcárt sem adok ennek a hitvány firkoncnak az emlékére, aki egyházamat és az Isten szolgáit olyan aljas módon támadta meg… ²¹

Méltányoljuk az őszinteséget. A bíborosi levél, melyet Binder Jenő irodalomtörténész a saját szemével olvasott, azt tanúsítja, hogy Haynald Lajos kalocsai érsek csakugyan jól ismerte Petőfi Sándor életművét.

¹ Kedves kollégám és nehéz időkben pártfogóm, Pándi Pál a magyar költészet antiklerikális hagyományait összefoglaló fiatalkori művében idézett példamon­datokat Alszeghy Zsolt és Császár Elemér betegesen torz kritikáiból, melyekkel Petőfi „elfogultságait” ostorozták. („Hazug álmok papjai szűnnek” Bp. 1952. 115-116.) így például Császár nem is titkolta, hogy esztétikailag azért tartja disszonánsnak a költő legna­gyobb művét. Az apostolt, mert „jogosulatlan” benne a tendencia, „az az igazságtalanság, amellyel Petőfi a gazdagok, a papság és a kiváltságos osztály ellen támad.”, (i. m. 116.) Pándi hallgatott arról, hogy a Császárnál teljes klasszissal különb Horváth János is elvesztette higgadtságát Petőfi vallásellenes kitörései kapcsán. Az apostolróI pedig éppenséggel gúnyolódva (rt. Horváth még élt 1952-ben, s Pándi nyilván a rá oly jellemző tanítványi tisztelet és értéktudat jegyében kímélte mesterét. [vissza]

² Politikailag ma is vállalom, hogy húszévesen Irt 1950-ben megjelent könyvem, A márciusi fiatalok lapjain lelkesen hódoltam Petőfi antiklerikalizmusa előtt. Egy zseni világnézetének megértése és felvázolása azon­ban meghaladja egy huszonéves ifjú lehetőségeit. Több évtizedes kutatómunka után, 1989-ben megje­lentetett, Petőfi evangéliuma című könyvemben igyekeztem mindazt összefoglalni, amit e tárgyban fontosnak tartottam. [vissza]

³ Részletesebben lásd: Petőfi Sándor életrajza című munkámat (Bp. 1973. I. k. 64-68.) Az okmányokat Jakus Lajos kollégális szívessége folytán az ő kézira­tos tanulmányából ismerhettem meg. [vissza]

⁴ Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. 1896. I. K. 133. [vissza]

⁵ Szuper Károly: Színészet! naplója. 20. old. (Az 1889-es első kiadás reprintjét szerkesztette: Cenner Mihály Bp. 1975.) Korábban kimutattam, Hatvány gyanúját megerősítve, hogy a költőre vonatkozó utalások jórésze bizonyíthatóan utólagos betoldás, így ezek a passzusok inkább memoárnak minősíthetők, mintsem eredeti naplójegyzeteknek. (Petőfi a vándorszínész. Bp. 1969. 51-53.) [vissza]

⁶ Némethy György: Visszaemlékezések Petőfire. Pesti Napló, 1882. IX. 6. [vissza]

⁷ 1845-ös borjádi kirándulása alkalmából kedves barát­jának, Sass Istvánnak Károly nevű öccsét hívta ki „tréfás pajzánkodással”: „No, öcsém, kettőnk közül ki tud cifrábban káromkodni? Próbáljuk meg!” Sass Károly szerint: „A verseny megtörtént és Petőfi ki­mondta a végzést, hogy: – Ecsém, te is tudsz károm­kodni, de én rajtam, mint obsitos bakán, túl nem teszesz …” (Feljegyezte: Kéry Gyula: Friss nyomon. 33. old.) [vissza]

⁸ Petőfii Összes Művei V. k. 72 old. (kritikai kiadás 1956) [vissza]

⁹ A 108 éven át kiadatlan levél a Kazinczy-család hagyatékában lappangott A címzett, Kazinczy Gábor, a reformkor jeles ellenzéki szónoka, később a forra­dalom végső szakaszában az úgynevezett Békepárt ideológusa. Az 1847. május 28-i episztola, mely a költő utazási és házassági terveiről ad kurta beszá­molót, így kezdődik: „Imádott Gabim! Baszom a szentháromságomat, ha kimondhatatlanul nem sajnálom, hogy meg nem látogattalak …” A 108 éven át kiadatlanul maradt levél a Kazinczy-család hagyaté­kából került családi örökségként az utolsó tulajdonoshoz, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Először megjelent az Irodalmi Újság 1955. évi 11. számában, Pándi Pál jegyzetével. Kötetben: Petőfi Sándor levele­zése I. Bp., 1964. 65. old. Sajtó alá rendezte: Kiss József és V. Nyilassy Vilma. – Megjegyzendő még, hogy az ifjú Petrovics Pesten egy évig a híres Jan Kollártól tanulta a hittant, s ebből is csak elégségest szerzett, feltétlenül tudnia kellett, hogy egyháza mit tanít. Az Ágostai Hitvallás I. cikke szerint: „A nicaeai zsinatnak az isteni lényeg egységéről és három személyéről szóló határozata igaz, és azt minden kételkedés nélkül hinni kell.” [vissza]

¹⁰ Lásd Hatványnál: Így élt Petőfi I. k. 516., 524., 607. 11. kiadás. 1967. [vissza]

¹¹ Petőfi Összes Művei I, k. 395. [vissza]

¹² A jelenetet idézi Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvében. New York, 1983. 173. old. [vissza]

¹³ PÖMV. 71. old. [vissza]

¹⁴ Idézi Hatvány I. 846. [vissza]

¹⁵ Uo. 915. old. – Animózus = rosszindulatú, gyűlölködő. [vissza]

¹⁶ Uo. II. k. 28-29. [vissza]

¹⁷ Uo. II. k. 29-30. [vissza]

¹⁸ PÖMVII. 86. [vissza]

¹⁹ PÖM V. 105. [vissza]

²⁰ Miklós Elemér: Petőfi és Béranger. 1904. 65-66. old. [vissza]

²¹ A bíboros levelét Földessy Gyula nyomán ismerteti Hatvány: I. k. 607. Binder emlékezetből tájékoztatta a levélről Földessyt, de ez nem teheti kétségessé a közlés lényegi igazságát. [vissza]

MAGYAR SORSOK

TABÁK LAJOS

A Donnál szolgáltam

(Tény-mozaikok)

„Rossz kürt vagy jó, de kürt legyen
a hangom, mert ma zúgni kell rikoltva,
hitvány, ki összehúzza csöndben
a függönyét és lámpáját kioltja.”

Erdődy János (Népszava, 1941)

Előzmények

Amit most, az összeomlás 50. évfordulóján vázlatosan leírok, nem másoktól hallottam, nem (ál)történészek „igyekezetes” tanulmányaiban olvastam, hanem – sajnos – keservesen megkínlódva át-, és vakvéletlenül túléltem.

1942. április 27-én a déli órákban, velem együtt öten, a szociáldemokrata-, szakszervezeti- s antifasiszta mozgalmakban részt vett szolnoki lakosok, SAS-behívót kaptunk, azzal a paranccsal, hogy már másnap, 28-án reggel 6 órakor jelentkezzünk a VI. hadtest Debrecen, Péterfia utcai parancsnokságánál. Ott egy tiszthelyettes „fogadott” bennünket. Kijelentette, hogy ne tekintsük magunkat katonai behívottaknak, mert: „… önöket, uraim, e perctől fogva felsőbb katonai utasításra berendelt foglyoknak minősítem, akiket fegyveres őrizetbe kell vennem…” Két szuronyos katona átkísért bennünket az utca túloldalán levő lóistállóba, melynek lezárt ajtaja előtt éjjel-nappal őrség strázsált.

A foglyok száma – a Kisújszállásról, Mezőtúrról, Debrecenből, Hódmezővásárhelyről, Makóról, Orosházáról és Szegedről behívott antifasisztákkal – még aznap 20 főre nőtt. Április 30-án este az állomási teherrakodón egy marhavagonba gyömöszöltek, azt hozzácsatolták valamilyen szerelvényhez, majd május 1-jére virradóra Miskolcon kiraktak és fegyveres emberek bekísértek bennünket a Ferenc József-laktanya katona börtönébe. Itt két nap alatt a bécsi döntés utáni országterületről behívottakkal 200 főre szaporodott a foglyok száma, közöttük vegyesen magyarok és nemzetiségiek, foglalkozás szerint ipari és mezőgazdasági munkások, alkalmazottak, mérnökök, orvosok, jogászok és néhány egyetemi hallgató, életkor szerint 18-42 évesek, de sokan már akkor is betegen. Mivel a katonai börtön szűknek bizonyult, május első hetében az összes foglyokat áthelyezték a Kir. Törvényszék Fazekas utcai börtönébe, ahol a hamarosan behívott keretbeli katonák felállították belőlünk a VII. sz. „különleges” (klgs) munkaszolgálatos századot. Alakulatunkat a szovjet frontra kiküldött VII. hadtesthez csatolva, 1942. június 30-án bevagonírozták. Jellemző volt, hogy „dögcédulát”, mint minden katona, a keretbeli katonák is, mi, munkaszolgálatosok nem kaptunk. Az indok az volt, hogy „… magukkal nem kell elszámolni”, de köteleztek bennünket feketepecsétes, sárga karszalag viselésére.

Visszagondolva a keretbeli több mint 60 fegyveres katonára, azt mondhatom, hogy néhányuk emberséges, velünk együttérző és segítőkész volt, ellentétben a kifejezetten rosszindulatúakkal, akik szinte keresve keresték, hogyan fokozzák szenvedéseinket.

Úton a front felé

Tavaszi-nyári „bevonulási” civilruházatunkat már a Miskolc Sajó-parti kényszermunka megsínylette. Ezt kiegészítették egy kincstári katonasapkával. Hátizsákjainkba raktuk még az otthonról hozott néhány fehérnemű darabot, tisztálkodó- és gyógyszereket, volt nálunk1-1 pokróctakaró, és kinél-kinél egy könnyű felöltő vagy esőköpeny is. Ilyen felszereléssel indítottak el bennünket sötétnek tűnő jövőnkbe. Az utazás idejére húskonzervet és kenyeret adtak. Szervezett tisztálkodásra, először és utoljára Galántán került sor, ahol az állomás mozdonyitatójából zúdították ránk a vizet, minek utána a ruhánkat a vagonban s a testünkön napokon át szárítgattuk.

A Vág völgyében több helyen láttunk a vasúti töltésről kisiklatott katonai szerelvényeket. Lengyel területen keletről nyugat felé haladó, szovjet hadifoglyokat, illetve Dávid-csillagos nőket és gyermekeket szállító vonatokkal találkoztunk. A fehéroroszországi Mozir állomáson a későesti órákban egy zászlós jött fel a vagonunkba, aki azt javasolta, hogy „önként” adjuk át neki „megőrzésre” nemesfém értéktárgyainkat. Egy nála volt papírlapra név szerint feljegyezte, hogy mit vett át. Például tőlem egy schaffhauseni arany zsebórát és egy arany karikagyűrűt. Az volt a véleményünk, hogy amit az illető összegyűjtött, az a mi szempon­tunkból tulajdonképpen „háborús veszteség”.

Július 8-án érkeztünk Gomelbe. Alighogy áthaladtunk a várost közelítő Dnyepren, a partizánok felrobbantották a vasúti hidat. Gomelben 10 napon át szinte megállás nélkül végeztük a katonai és harcászati eszközökkel sűrűn beérkezett vonatszerelvények kirakását.

Az egyik napon két szakaszunk német vezénylés alá került. Magas töltésen kiállított vasúti teherkocsikba kellett volna a mélyen fekvő árokból emberi erővel felcipelni és berakni hadigép- roncsokat. Keretiegényeink brutális fellépését látva, a rakodást irányító német altiszt visszazavarta őket a körletbe, nekünk pedig azt mondta, hozzá se nyúljunk a súlyos roncsokhoz, heveredjünk le az árokszéli gyepre, majd a háború okozóit szidta.

Egyszer engedélyezték tábori levelezőlap megírását az otthoniaknak: „Jól érzem magam, egészséges vagyok”. De volt köztünk, aki a hivatalos szöveghez hozzáírta: „… csak az a baj, hogy a nadrá GOM EL szakadt”. Tilos volt a tartózkodási hely közlése, és a fegyelemsértőt kikötéssel büntették.

Klgs századunkat július 18-án zárkóztatták fel a VII. hadtest részlegeit folyamatosan útbaindított több kilométernyi gyalogos menetoszlophoz, és a legvégére még a lemaradások- leszakadások elhárítását biztosító tábori csendőrség osztagait. Rekkenő hőségben, felszaggatott-felszántott utakon át több mint 3 hónapig tartott a keserves menetelés. Előfordult, hogy nehéz terepeken a lovak kímélése végett a munkaszolgálatosok húzták-tolták- vontatták a megrakott trénszekereket. Az éjszakai szálláshelyek (két kivételtől eltekintve) a szabad ég alatt voltak, esőben, zivatarban, sártengerben is. A nyárvégi éjszakák hűvösödtek, a testek kipárolgása dérként fagyott rá takaróinkra. Ritkán jutottunk ivóvízhez, mert az utak menti ásott kutakból már csak legfeljebb nedves iszapot lehetett kikotorni. Sokan (nem csak munkaszolgálatosok) testileg-idegileg legyöngültek. A súlyos betegeket az egészségügyiek néha-néha kiemelték a menetből. Magam is lesántultam, kb. 400 km-en át botra támaszkodva vonszoltam minden ízében kifáradt testemet. Leromlásunkat meggyorsította a gyatra s elégtelen élelmezés is. A gyalogmenetben előbb 7, majd 9, később 11 személyre szólóan adtak ebédre egyetlen kis doboz szardíniát. Egyre kevesebb és egyre rosszabb lett a kenyér. Híresztelték, hogy az élelmezést (még a lótáp adagolását is) a németek irányítják. Csak a keretbeli katonák kaptak időnként kevéske pálinkát, cukrot és cigarettát, s valamivel jobb és több volt az élelmezésük.

Augusztus 20-án éppen Kurszk peremén kaptunk rövid, menetközi pihenőt, amikor futótűzként híre terjedt, hogy a névnapi összejövetel után bevetésre indult Horthy István kormányzóhelyettes repülőgépe lezuhant. Ennél többet hallani akkor nem lehetett; a menet felcihelődött s tovább vánszorgott kelet felé. Egy-két óra múltán már nem beszélt senki a korábban történt eseményekről.

Valamikor október első felében érkeztünk meg Sztarij Oszkolba, ahol a tábori csendőrség, felsőbb parancsra hivatkozva, hátizsákjaink tartalmát a földre kiboríttatta, s az akkor még birtokunkban volt értékesebb holmikat, tárgyakat elkobozta. Tőlem elvették az április 28-ától fogva vezetett naplójegyzeteimet is, egy másik munkaszolgálatostól pedig azokat a rajzvázlatokat, melyeken megörökítette klgs-századunk jellemző eseményeit-akkor még úgy gondolta – talán az utókor számára. (A rajzoló Erdei István szobafestősegéd volt, s egyetlen „bűne”, hogy aktívan részt vett a hódmezővásárhelyi agrárszocialista mozgalomban.) Sztarij Oszkol, majd Osztrogozsszk után, sok ide-oda mozgatást követően jutott el klgs-századunk november 6-án a Donhoz közeli Marki térségében Liszkovóba.

Ekkor köszöntött be nagy hóeséssel a további megpróbáltatásokat hozó, kemény tél. A havazás „örömére” F. keretbeli szolgálatvezető szakaszvezető a tábori konyha előtti téren híg levesre várakozó munkaszolgálatosokat harsány „feküdj, fel!” vezényszóval biztatta élénkebb mozgásra, noha jártányi erőnk sem volt.

Mi, munkaszolgálatos foglyok Liszkovo körzetében lőállásokat, fedezéksorokat, szükség- utakat építettünk, erdei fakitermelést végeztünk, szétbombázott vasútvonalakat javítottunk hó- és szélviharok közepette, – 25-35° hidegben, civilruhánk elhasználódott rongyaiban, éhezve, tetvesen és fagysebektől elkínzottan. Mindez a keretlegénységet is megviselte. A munkaszolgálatosok közül megbízott orvos (dr. Nyitrai, akit Harkányfürdőből hívtak be) munkaszolgálatos sorstársainak sem felmentést, sem gyógyszert nem adhatott! December­ben már csak 30-40 főt tudtak munkára fogni. Az első munkaszolgálatos haláleset is itt történt. A Bátaszékről behívott 18 éves, gyönge fizikumú, a klgs-században állandóan zaklatott és megalázott Rozenberg József szabósegéd patkányok rágta holttestére az egyik munkahely felé vezető út mentén bukkantunk rá. Decemberben történt az is, hogy a munkaszolgálatosok (nem zsidó) tagjait felhívták: a honvédeknek kijáró bánásmód és kedvezmények ellenében vállaljanak önkéntesen fegyveres szolgálatot. Négyen-öten jelentkeztek. Ki is emelték őket, de rövid idő eltelte után mindegyiküket visszadobták közénk.

Valami készül

Az elcsigázott emberek, katonák és munkaszolgálatosok az egész körzetben egyre türelmetlenebbül kérdezték: „Miért csak mi, hol vannak a nagygazdák és a másféle gazdagok!?” „Mivégre itt ez az egész!?” De a kérdések kérdésnek maradtak, válaszolni senki nem tudott.

Ahol mi voltunk, Marki és Liszkovo körzetében, 1943 janurár 12-éig alig-alig lehetett harci cselekményeket észlelni. Meglepő volt hát ekkor a parancs: azonnal készenléti állapotba helyezni a kiépített fedezékeket, ki kell hányni belőlük a szélviharok besodorta hótömeget, bombabiztos befedést, hótakarásos álcázással! Erre különös, idegfeszítő félelemmel párosult nyugtalanság, szokatlan katonai mozgolódás keletkezett a környéken és a körletben. Konkrétumot azonban senki nem tudott mondani. Az embereken bénultság, szótlanság vett erőt.

Áttörés Scsucsje felől

1943. január 14-én, mikor még alig volt látszata az elrendelt parancs teljesítésének, kora délelőtt küldönc érkezett a körletből a jeges hóval borított mukahelyre: RIADÓ! SORAKOZÓ! Felszerelés végett bevonulni! Ismeretlen irányú menetre készen állni! Kapkodó sietséggel, létszámellenőrzés nélkül a század még mozogni képes része megindult valamerre, a bizonytalanság felé. A végelgyengült, lábra nem állítható munkaszolgálatos bajtársak maradtak a kolhozépületekben. Szinte bizonyos, hogy ók ott meg is haltak, s a csontjaik valahol egy Liszkovo környéki tömegsírban porladnak. (Közöttük a Szolnokról behívott dr. Szana Antal ügyvéd, Martos Tibor műszerész és még sokan a többiek közül).

A menekülő menetelőkre korán rásötétedett. Tényleges szovjet katonai erők, alakulatok még láthatatlanok, de váratlanul és több irányból is becsapódó gyújtógránátok okozta tüzek fényei világítanak. Érzékelni lehetett körülöttünk valamilyen összeszorító-bezáró gyűrű képződését. Megriadt katonák és munkaszolgálatosok kisebb-nagyobb csoportokban, de sokan magányosan is özönlöttek, nem tudni hová, de valahol biztonságos támpontot remélve. Az utakon s az utak mindkét oldalán elhagyott teherautók, légvédelmi ágyúk, páncélos járművek, felborult trénszekerek és lótetemek hevertek. Kamenka térségében alig, vagy figyelembe se vett parancsfoszlányokat hallunk a visszaözönlés megállítására. Munkaszol­gálatosokat terelnek bizonytalanul kijelölt pontok felé (én is közöttük vagyok) új tüzelőállások létesítésére, de a legyöngült emberek a katonák segítségével sem voltak képesek feltörni a mélyen átfagyott, minden csákányütésre szikrázó földet. Sokan egy közeli kolhoz épületeiben kerestek oltalmat, de január 15-ére virradóra szovjet tüzérségi erők lövedékzáport zúdítottak a környékre, s akkor mindenki, ki merre látott, menteni próbálta magát. Délutánra elértük Karpenkovót, de akkor itt is, megint: RIADÓ! Hómezőbe vágott kijegesedett utakon felbomlott, összekeveredett alakulatok, magyarok és Cramer-hadtesbeli németek menekül­nek. Szovjet repülők géppuskatüzet árasztanak az egymásba gubancolódott, nem tudni, hová- merre visszavonulni igyekvőkre.

Halottak, sebesültek, de sehol orvos és vöröskeresztes segítő! Erőszakos németek – a maguk mozgását könnyítendő – az utakon félretaszítják a magyarokat, leparancsolják a magyar sebesülteket és betegeket a járművekről, és elfoglalják a felszabadított férőhelyeket. (Hiába kiabáltam orvosért az éjszakában: itt, és ekkor halt meg Szolnokról behívott bajtársam, Kardos Jenő vállalati alkalmazott, szakszervezeti aktivista.)

Január 17-én Kongyenzovóban vagyunk, ahol dezertálok és szökevények felkoncolására utaló hadtestparancsot tartalmazó röplapokat olvashattunk. Elfognak bennünket a tábori csendőrség járőrei és durva ütlegelés közepette a tábori hadbíróság elé hajtanak. Csoportun­kat, katonákat és munkaszolgálatosokat itt egy önmagát „budapesti szervezett munkás”-nak valló szakaszvezető mentette meg a kivégzéstől. (A tábori hadbíróság „kihallgatási” aktusán sokakat megvertek, közöttük a Szegedről behívott Zádor munkaszolgálatos bajtársunkat is, aki mérnök volt.)

Január 18-ától 20-áig ötletszerűen bolyongtunk a szovjet páncélosok által körülzárt térségekben. Vágyálom, de lehetetlen volt elérni Nyikolajevkát, ahonnét sokan vasúton gondoltak hazajutni. Figyelemmel a mozgás lehetőségeire, e napokban sok helységet érintettünk, pld. Alekszejevkát, Tatarinót, Krutyecet, Szvobodát, Sagunyt, Olhoglovót, Pirogovót stb, stb. Mindenfelé töméntelen eldobált fegyvert és felszerelési tárgyat láttunk. Az ellátás megszűnt. Általánossá vált az éhezés. Kínomban napokon át havat ettem. Az emberek kétségbeesetten kiáltoztak: „Elegünk van, haza akarunk menni!” Egy magyar százados – már fegyver nélkül! – tőlem feketepecsétes-sárgakarszalagostól kért „tanácsot”: mit javasolnék, hogyan, merrefelé lehetne kijutni ebből a slamasztikából?

Mindenfelé, amerre csak jártam ezekben a januári napokban, elesett, éhenhalt vagy megfagyott katonák és munkaszolgálatosok holttestei feküdtek az utak mentén és a hómezőkön. És bár a megrendítően borzalmas fronteseményekkel való sorozatos találkozá­saim után edzettnek hittem magamat, mégis iszonyatos volt látni az emberi hullákon nyüzsgő patkányokat… Aki, ha még volt némi ereje, behúzódott, megbújt valahol: faluban, házban, fészerben vagy istállóban, és szerencsés esetben érző emberektől még néhány szem főtt krumplit is kaphatott.

Én, néhány katonával és munkaszolgálatossal együtt 1943. január 20-án Pirogovo falu egyik istállójában estem öt és fél évig tartó hadifogságba.

Néhány egyszerű gondolat

Megélt tapasztalataimat a Magyar Hadtörténelmi intézetben őrzött dokumentumok nyilván alátámasztják. Tény, hogy a szovjet erők doni áttörése és ellentámadása egyes térségekben néhány óra, másutt néhány nap alatt kivetette állásaiból és szinte teljesen megsemmisítette a védekezni sem tudó, a 2. Magyar Hadsereg részét képező VII. hadtestet, ezzel együtt a háttérben „kibicelő” Cramer-féle német hadtestet, illetve a 2. Magyar Hadsereg egészét.

Sem 1914-ben, sem 1941-ben nem volt törvényszerű, hogy országunk belesodortassa magát a világháborúba. Az elsőnek „köszönhetjük” Trianont, a másodiknak pedig azt, hogy előbb hazánk határain kívül, majd azon belül a háborúért nem felelős katonák és polgárok tömegei haltak meg, és azt továbbá, hogy az igazságtalan „Párizs” még meg is erősítette az igazságtalan „Trianont”.

A katonák nagy többsége nem a saját akaratából ment harcolni, így hát a Šabácnál, a Rokitno-mocsaraknál, Isonzónál, majd a Don térségében, illetve csatatérré változtatott országunk frontjain meghaltak nem hősei, hanem – sajnos – áldozatai voltak a nagyhatalmak közötti vetélkedésnek.

Ezért időszerű az I. világháborús Gyóni Géza nyomán ma is (!) emlékeztetni, figyelmeztetni, elgondolkoztatni, nemkülönben legalább „.. csak egy éjszakára” a pusztító háborúk pokoli színtereire odainvitálni, „személyes” tapasztalatszerzésre a mindenkori gyújtogatókat és értelmi szerzőket, eképpen:

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket…/ Küldjétek el őket csak egy éjszakára,/ Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára,/ – Csak egy éjszakára:/, Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;/ Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;/ Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,/ Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”

Gyóni Géza (Przemysl, 1914. november)

MŰHELY

HEGEDŰS SÁNDOR

Hóman Bálint pályája

Manapság egyre többet hallani Hóman Bálintról, a két világháború közötti korszak történészéről, politikusáról. A kultúra irányának egyik meghatározó egyénisége volt a maga idején, s nyilván nem véletlen, hogy a jelenlegi rezsim is azzá akarja „előléptetni”.

Néhány életrajzi adat

Budapesten született 1885. december 29- én. 1908-ban szerzett bölcsészdoktori diplomát a Pázmány Péter Tudományegyete­men. Tehetsége és nagy munkabírása révén igen hamar látványos karriert futott be. Dolgozott az Egyetemi Könyvtárban, 1922-ben igazgatója lett az Országos Széchényi Könyvtárnak, 1923-ban pedig már a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját tudhatta magáénak. 1925-től 1931-ig a PPTE középkori tanszékének tanára. Eközben tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, és se szeri, se száma azoknak a tudományos-történelmi társulatoknak, melyekben elnöki tisztséget töltött be. Termékenységét bizo­nyítja, hogy cikkei megszámlálhatatlanok, s csaknem 100 kisebb-nagyobb monográfia került ki a tolla alól. 1935-ben a bolognai egyetem díszdoktorává fogadta.

1932 októberében már a Gömbös-kormány kultuszminisztereként legfőbb irányítója a magyar művelődéspolitikának, s e beosztás­ban megszabta az iskolaügy, a nevelés, a tudomány és művészet hivatalos eszmeisé­gét.

A történész

Hóman Bálint történészi pályája kezdetén a pozitivista irányzathoz csatlakozott. Ez a 19. század második felében elterjedt iskola – Auguste Comte nyomdokain járva – tagadta a történelmi törvényszerűségeket, az esemé­nyek közötti belső összefüggéseket, azok megismerésének lehetőségét. Érdeme viszont, hogy adatgyűjtéssel, részkutatások­kal előkészítette más „izmusok” számára a szintézis munkáját.

Ebben a periódusban a történész jelentős művekkel gazdagította életművét. (A magyar városok az Árpádok korában, Őstörténetünk keleti forrásai, A honfoglaló törzsek megtele­pedése, Adó vagy földbér, Magyar pénztör­ténet, Szent István görög oklevelekben stb.).

A dualizmus összeomlása, az 1918-1919-es forradalmak, illetve azok veresége után a „nemzeti lélek” válsága gyökeres fordulatra késztette Hóman Bálintot. A két világháború közötti időszakban megnőtt a történet- tudomány presztízse, a rendszer apológiájá­ban játszott szerepe. Ám ehhez olyan ideoló­giától áthatott társadalomtudományra volt szükség, mely egységes elv alapján végzi el a múlt elemzését és összegezését, mely egy misztikus indíttatású folyamatosságot lehel a sokszázéves nemzet fejlődésébe-a magyar­ság örökkévalóságát, küldetését, felsőbbren­dűségét bizonyítandó. Erre a „földhözragadt” és „materialista” pozitivizmust alkalmatlan­nak találta, mert az egymástól elszakítva tárgyalta a politikai, gazdasági, kulturális fejlődést, alig tartva kapcsolatot egymás között. (Magyar történet) Így – állítja Hóman – nehezen lehet kimutatni valami szerves, mindent átfogó princípium érvényesülését az emberiség történetében. Olyan erő létezését kellett kimutatnia, melynek osztályfelettisége alkalmasnak tűnt a népi egységek deklarálá­sára, a rendszer érdekeinek védelmére. Németországban kidolgozták a hivatalos magyar teoretikusok számára is legmeg­felelőbb elméletet, a szellemtörténetet, amelyet Hómanéknak csak honosítaniok kellett (Dilthey, Schmoller, Lamprecht).

Hóman és Szekfü legjelentősebb közös alkotásának, a Magyar történet című nagysza­bású munkának előszavában olvashatjuk: „az emberi történet nem egyéb, mint a lélek története… És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története… Minden korszakban az egész magyarság lelkének, az egész magyar léleknek megrajzolására kell törekednünk...”

Nem arról van szó, hogy a szellemtörténet e hazai képviselői elrugaszkodtak volna a történelem anyagi világától, annak kutatását nem mellőzhették, de – mint vallották: „a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, melyek primér voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét”. Tagadták, hogy a „magyar géniuszt” osztályszempon­tok determinálják. Elkerülhetetlen a marxi gondolat felidézése: „Az emberek agyában levő képződményei is az ő anyagi, empiriku­san megállapítható és anyagi előfeltételekhez kötött életfolyamatuk szükségszerű párlatai… Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (Német ideológia)

Feloldhatatlan ellentmondások közepette hirdették: a történelmet ugyan korszakokra kell bontani, „de a magyar lélek feloszthatat­lan egység”. Hómanék szembeállították szellemtörténeti felfogásukat a történelmi materializmussal, de még az általuk (tévesen) anyagelvűnek minősített pozitivizmussal is. Hóman: „A materialista világnézet, s vele az osztályharc történetietlen, ezért merőben hamis ideológiája észrevétlenül belopakodott a magyar lélekbe.” (A történelem útja)

Hogy mennyire leplezett úri szempontok bújtak meg a hómani koncepció mögött, bizonyítja az az állítása, miszerint a hazánkban élő munkásság zöme nem magyar (?), szíve sem az, ezért nem vezetheti az országot. Könnyű felfedezni e tétel hátterében a Ta­nácsköztársaság számára „félelmetes” árnyékát.

Hómannái testet öltött a lélek, amikor kijelentette: a történelmi fejlődés irányát, ütemét a vezérek belső alkata diktálja. Ismer­ve politikai ars poeticáját, nem kétséges, itt Horthy, Mussolini, Hitler személyiségének idealizálásáról van szó.

A szellemtörténészek szerint a felépít­mény, s a tudati szférában lezajló mozgások eredőiként végső soron nem a társadalom anyagi erői munkálnak, hanem irracionális, éteri sugallatok. Az egyének és nemzetek lelki életének „közös” struktúrájából vezetik le a célok és érdekek azonosságát. Az időt­len, állandó, statikus emberi természetre alapozzák a kapitalizmus múlhatatlanságát is. Arra tőlük nem kapunk választ, miféle lelki folyamatok játszottak szerepet például a feudalizmus anakronizmussá válásában?

Hóman ekképp summáz: „A szellemtör­ténet a lelkiségben az összes politikai, társa­dalmi, gazdasági és kulturális… változásokat szükségszerűen megelőző és irányító szel­lemi áramlatokban… szintetizáló tényezőit ismerte fel…” (A történelem útja)

A nemzeti létet úgy fogja fel, mint a tudat manifesztálódását. A nemzet nála osztályfe­lettivé eszményesített kollektívum, mely keretét adja a népnek és a fajnak. A történész nem ismeri el a nácik biológiai rasszizmusát, mert szerinte a nemzetek különböző fajtákból ötvözött képződmények. A magyarság megő­rizte dominanciáját, úgy asszimilálta környe­zetét. Mint fejtegeti: a nemzet a népben, a nép a fajokban gyökerezik.

A parlament 1939. augusztus 8-i ülésén méltatta Szent István érdemeit: István lelke a magyar öntudat, a krisztusi hit, a nyugati szellem háromsága, mely befogadta a latin kultúrát, a francia-bencés műveltséget, a lombard-olasz építőművészetet, a francia-bajor udvari színvonalat, mindezt összegyúrta a magyarság ősi hagyományaival – s megala­pozni vélte ezzel az egységes honi kultúrát.

A Szovjetunió szomszédságában született az a középkorba visszavetített elmélete mely szerint mindig akkor kerültünk veszélybe, amikor nem tudtuk érdekeinket összhangba hozni a Nyugat elképzeléseivel. Szentistváni örökségként kezelte ezt az orientációt, mely­ben a fennmaradás és a győzelem zálogát akarta látni. Hóman a 16-17. század harcai­ban a vallási motívumokat, a katolicizmus- protestantizmus ellentétet tartotta meghatá­rozónak. A kereszténység és a barokk ma­gyarországi térhódítása mögött nem társadal­mi-anyagi tényezőket fedezett fel, pusztán a Nyugat hatását, amelyet csak „magyarosíta­ni” kellett.

Felértékelte a feudalizmust, mert akkor – vélte – az országnak nagyhatalmi státusza volt. Kárhoztatta az úr és jobbágy közötti harcot, még a Tripartitumot is, mert az meg­bontotta a magyarság egységét és az osztály­békét. A végvári idillt tekintette példának, „hol a nagyúr és a szegény hajdú meleg szeretettel húzódnak egymáshoz”.

A Magyar történetben feladta a független­ségi gondolatot, amikor azt állította, hogy a keleti veszedelem kivédésének leghathatósabb módszere az Ausztriával való együtt­működés volt. Úgy vélte, az 1867-es kiegye­zés betetőzte a szuverenitásért folytatott harcot, mintegy visszasírva a dualizmus nyújtotta „biztonságot”.

Hóman Bálint nem tagadta irrendenta beállítottságát, de azt igen, hogy imperialista lett volna. Pedig a „mindent vissza!” jelszót és programot bajos nem imperialisztikusnak nevezni. Vallotta: a Szovjetunióval szemben az integer Magyarország lenne a legjobb garancia.

A kultúrpolitikus

Hóman Bálint 1932-tól – kisebb megszakítá­sokkal – 1942-ig töltötte be a kultuszminisz­teri tisztet, s e funkciójában szerepet játszott az ország szellemi életének jobbratolódásában, annak „gleichschaltolására” irányuló törekvésekben.

A kultúrpolitika alaphangját Hóman a Göm­bös-féle Nemzeti Munkatervben (1932. október 26.) adta meg (83-91. pontok). Eb­ben a programban csírájában megtalálhatók azok az elképzelések, melyeknek nagy részét kultuszminiszteri tevékenysége során igyeke­zett megvalósítani.

A húszas években kultúrpolitikai felfogása alig tért el Klebelsbergétől. Ő is száműzni akarta a nevelésből a netán még fellelhető liberális és demokratikus elemeket. Mint kultuszminiszter azonban meghaladni töreke­dett a neonacionalizmust, mert nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a harmincas évek szélsőjobboldali szellemi áramlatait befogad­ja. A kultúrfölény koncepcióját túlságosan defenzívnek vélte, s ezért felváltotta a „nem­zetnevelés” offenzívabb és agresszívabb formulájával.

Hóman a kultúra és iskola központosításá­nak, uniformizálásának híve volt. Az 1941. IX. törvénycikkel bevezette a nyolcosztályos elemi iskolai rendszert, de érintetlenül hagyta a zsákutcát jelentő polgári iskolát. Az általa megszervezett nyolc tankerületi főigazgató­ság (1935. VI. te.) feladata volt a szigorú kontroll intézményesítése a nevelés és az oktatás felett valamennyi iskolatípusban. Alapvető céljának tekintette a „magyar világ­nézet”, a „nemzeti közszellem” kialakítását. Nevelési elképzeléseinek fókuszában a ma­gyar történelem, irodalom és földrajz állt. Mint mondotta: a szomszédos népek azért tulajdonítanak túlzott jelentőséget a világtör­ténelemnek, mert nincs nemzeti történel­mük, és sohasem játszottak világtörténelmi szerepet. Nem így a magyar!

Növelte a humán tárgyak óráinak számát, hogy nagyobb teret kapjon a tanintézetekben a nemzeti eszme, a vallásos gondolat, a magyar műveltség, a keresztény erkölcs és az állampolgári öntudat. Tagadta kulturális politikájának párt- vagy osztályjellegét.

Az 1939. II. te. kiszélesítette a leventeokta­tást, nem is leplezve a fiatalság militarizálásának szándékát, Hómannak dédelgetett terve volt az elitképzés, ezért igyekezett távol tartani az „alsóbb néposztályokat” a gimnázi­umoktól, kivált az egyetemektől. Tőle idézek: „A középiskola a nemzeti életben vezető szerepre hivatott értelmiség nevelésére szolgáló iskolafaj.” A népi elemek felkarolásá­nak szüntelen hangoztatása ellenére, elzár­kózott tőlük, tartva a „nemzet” számára káros kontraszelekciótól. Joggal vetette fel a kérdést Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik parla­menti felszólalásában: miért nem fél az úri osztályok tehetségtelen csemetéitől is? A kultuszminiszter nagy súlyt helyezett a „kö­zéposztály” ivadékai tudásszintjének emelé­sére, mert „magas műveltség nélkül el­bukunk a népek versenyében”. Egy ilyen alulmaradás pedig veszélybe sodorhatja a magyar kultúrfölényre és történelmi elhiva­tottságra épülő szupremáciát.

Az értelmiség túlnépesedése ellen (mely valójában csak relatív volt) a zsidó tanerő korlátozásával (VKM 1172/1940) és a revíziós politikával harcolt.

Fő ellenségének a szocializmust és az internacionalizmust tartotta, de élesen szem­behelyezkedett a mérsékeltebb baloldali törekvésekkel is, mondván: a nép éretlen a demokráciára.

Gömbös azért választotta Hóman Bálintot kultuszminiszterének, – túl azokon a rokoni szálakon, melyek őt Telekihez és Darányihoz fűzték – mert a történettudományt alapvető ideológiai faktornak tekintette, s barátját meg nem alkuvó, jobboldali beállítottságúnak ismerte, akit alkalmasnak talált arra, hogy totális elképzeléseit eszmeileg alátámassza.

A politikus

Hóman történészi, kultúrügyi és politikai koncepciója között szerves összefüggés, kölcsönhatás állt fenn.

A tudós első politikai megnyilatkozásai az 1918-as polgári demokratikus forradalom időszakáig nyúlnak vissza. Egyik röpiratában a forradalom okait, gyökereit kutatta. Úgy látta, hogy a lehetetlen birtokpolitika, az elmaradott rendi közigazgatás, az elnyomott nép a maga szociális keserűségével, a bécsi kamarilla magyarellenessége mind-mind hozzájárultak a „kataklizmához”. Akkor úgy vélte, Károlyiék „Magyarországot meghódí­tották a magyar népnek”. Lelkesedett a demokratikus reformokért, egyetértett a háborúban meggazdagodott hadiszállítókkal szembeni szigorú fellépésekkel. Egy novem­ber 4-i beszédében ünnepélyes tónusban méltatta 1918 jelentőségét.

A Tanácsköztársasággal egy pillanatig sem rokonszenvezett; sőt, alig egy évvel később az őszirózsás forradalom általa korábban felmagasztosított eszméit is megtagadta. Ezért Horthyék hamar megbocsátották „bal­lépését”, s teret biztosítottak számára a tudományos életben, fontos intézmények vezetésében, majd a kultusztárca élén.

1932-ben – már mint miniszter – a kor­mánypárt színeiben Székesfehérvár kép­viselője lett. Nagy befolyását bizonyítja, hogy az Egységpárt helyi szervezetét „Hóman-párt”-nak nevezték, mely e városban is egyeduralomra tört.

Hitler hatalomra kerülése után a szélső- jobboldal felé sodródott. (Szellemtörténeti társa Szekfü Gyula ebben nem követte.) A német nyomás hatására és geopolitikai okok­ra hivatkozva az egyetlen lehetséges reálpoli­tikát a nácikkal való szoros szövetségben látta.

1940 júniusában emlékiratot küldött Teleki Pálnak, amelyben felülvizsgálva – korábbi felfogását – követelte, hogy a zsidókérdést helyezzék faji alapokra. Szorgalmazta a Szo­ciáldemokrata Párt betiltását, kiállt egy új, szigorított sajtótörvény mellett, mely továb­bi korlátozásokkal súlytaná a baloldalt, java­solva a sajtó, a rádió, a mozihíradó szigorúbb állami ellenőrzését. Hitler bizalmának elnye­rése érdekében indítványozta a németellenes elemeknek a polgári és katonai vezetésből való eltávolítását, a „megbízhatatlan” külügyi képviselők mielőbbi leváltását.

Hóman a kormánypárttagja volt ugyan, de baráti kapcsolatokat tartott fenn a magyar nemzetiszocialistákkal. Jó viszonyt teremtett Szálasi Ferenccel és Hubay Kálmánnal. Több­ször próbált közvetíteni Horthy és Szálasi között, hogy közelebb hozza egymáshoz a két riválist. Állandóan tájékoztatta a nyilasokat a kormány titkos tanácskozásairól és szándé­kairól. Kezdeményezésére hozták létre az értelmiségi kormánybiztosságot, melynek élére a közismerten szélsőjobboldali Kultsár Istvánt állították. A miniszter és honatya aktívan támogatta a zsidóellenes szankciókat.

Mint a Legfőbb Honvédelmi Tanács tagja 1941. április elején megszavazta Jugoszlávia azonnali lerohanását. A magyar és német nép sorsközösségét hangoztatva, helyeselte a háromhatalmi egyezséget. A Bárdossy-kormány ülésén szavazatával hozzájárult a Szov­jetunió elleni háború megindításához, s min­den megnyilatkozásában a harc folytatása mellett állt ki, mert a szentistváni gondolat realizálásának reményét Hitler győzelmében látta.

Nem értett ugyan egyet a náci megszállás­sal, de mindvégig hú maradt a magyar-né­met szövetség fenntartásához. Ezért jutott arra az elhatározásra, hogy tagja legyen a formálisan 1944. október 12-én megalakult, és nyilas vezetés alatt álló Nemzeti Szövet­ségnek, melynek célja a horthysta fegyver- szünet megakadályozása volt, s 1944. októ­ber 15-én jelentős szerepet játszott Szálasiék hatalomra jutásában. Amikor a Szövetség és a nyilas kormány Sopronba költözött, Hóman követte útjukat. A Szovjet Hadsereg közeled­tekor ő is Nyugatra menekült, és amerikai fogságba esett.

1946. március 23-án a Gálfalvi vezette népbírósági tanács háború- és népellenes bűneiért életfogytiglani fegyházra ítélte. Váci rabságban halt meg 1953-ban.

MEGMENTETT OLDALAK

HEVESI GYULA

Felelős vezetés és szocialista demokratizmus az új gazdasági mechanizmusban

Az alábbi javaslatot Hevesi Gyula (1890-1970) akadémikus, az MTA akkori alelnöke és az MSZMP KB tagja terjesztette illetékes fórumok elé 1966 áprilisában. Azokat a legfontosabb teendőket vázolta fel benne, amelyek a vállalatok vezetésének demokratikus átalakításával mozdították volna elő a gazdasági reformot.
   Mint ismeretes, e reform elakadt, s Hevesi Gyula javaslata sem valósulhatott meg; szövege kéziratban, kiadatlanul maradt fenn hagyatékában. Közrebocsátása egyrészt a közelmúlt történelmének megértéséhez nyújthat adalékot, másrészt pedig talán egy majdani szocialista gazdasági alternatíva kidolgozásakor sem mutatkozik tanulság nélküli koncepciónak.

Sz. I.

A gazdasági irányítás tökéletesítésére irányu­ló törekvéseinkben nem utolsó helyet foglal el a vállalati vezetés korszerű, tudományos színvonalra emelése. A legmegalapozottabb gazdaságpolitikai célkitűzések sikere is vég­eredményben a vállalatokon, illetve az üzeme­ken dől el. Ezért teljesen indokoltak és fonto­sak azok az erőfeszítések, amelyek – a baráti és fejlett kapitalista országokhoz képest már meglehetősen elkésetten – az utóbbi évek­ben kialakult „vezetéstudomány” terén fennálló elmaradottságunk felszámolására és a különböző szinteken működő vezetők megfelelő továbbképzésére fordítunk. Ugyan­ekkor azonban nem hanyagolhatok el azok a sajátos erkölcsi és politikai tényezők sem, amelyek lényegükben a szocialista termelési mód belső demokratizmusával vannak össze­függésben. Ennek kellő tartalmi és formai összehangolása a termelés többi tényezőivel épp olyan figyelmet, beható vizsgálatot és tudományos hozzáállást is követel meg, mint minden, ma már természetszerűen a veze­tés- és szervezéstudomány körébe tartozó egyéb problémáé.

A termelés üzemen belüli demokratiz­musának eddig is számos bevált formája alakult ki; termelési tanácskozások, a szocia­lista brigádmozgalom, újítómozgalom, és a munkához való szocialista viszony különböző egyéb kifejezési formái jelenleg is már szá­mottevően befolyásolják a termelőmunka hatékonyságát.

Nézetem szerint azonban magától érte­tődő, hogy gazdasági mechanizmusunk küszöbön álló, részben már folyamatban is levő reformja azoknak a módszereknek és formáknak – lényegében a termelési demok­ratizmus mechanizmusának – a továbbfej­lesztését jelenti, amelyek a dolgozóknak a termelés fejlesztésében és irányításában való alkotó részvételét a leghatékonyabban biz­tosíthatnák. E nélkül a termelési demokratiz­mus eddigi formái olykor ellentétbe kerülhet­nek a vezetés új módszereivel, fokozott önállóságával, nagyobb kezdeményező és döntési felelősségével.

Számításba kell venni e mellett azt is, hogy a vezetői funkció végső fokon a döntés jogát jelenti nemcsak műszaki, gazdasági, de mindennemű személyi kérdésben is, s ezért bizonyos hatalmat jelent a maga igazgatási területén belül. Ettől a hatalomtól meg lehet szédülni, de még szédülés nélkül is igen különbözőképp lehet vele élni, a fennálló törvények és rendelkezések komolyabb megsértése nélkül, sőt látszólag teljes tiszteletbentartásuk mellett is.

Utalok például arra a nem is túlságosan ritkán előforduló jelenségre, hogy egyes vezetők, ha eredményeik, legalábbis látszó­lag, eléggé megfelelnek a várható közepes­nek, szinte kimozdíthatatlanul begyökeresed­nek székükhöz, bár az objektív körülmények jobb, sőt sokkal jobb eredményeket is lehető­vé tennének. Az ilyen helyeken csendesen elburjánozhat – sőt éppen ez is válik maradandóságuk egyik fő feltételévé – egymás kölcsönös fedezése mellett, a mindenféle kisebb-nagyobb visszaélések, jogtalan kedve­zések rendszere, a tehetségesebbekkel szembeni frontképzés; csak éppen vigyázni kell, hogy bizonyos veszélyességi határon alul maradjanak.

Ugyanekkor előfordul, hogy tehetséges, becsületes, bátran kezdeményező és kocká­zatot is vállaló vezetők, ha e mellett szeré­nyek, egyes kezdeményezéseik olykor nem sikerülnek, nem mindig kapják meg azt az erkölcsi elismerést és támogatást, amelyet megérdemelnének.

A gazdasági irányítás reformjával kapcsola­tos vitában és pártunk irányelveiben is sze­replő állandó jellegű vállalati felügyelő bizott­ságok létesítését az ilyen jelenségek leküz­dése szempontjából is az üzemi demokratiz­mus kétségkívül hasznos formájának kell tekintenünk. Ellenőrzési tevékenységének hatékonyságát azonban erősen fékezheti az a körülmény, hogy egyrészt tartózkodnia kell a vezetői önállóság bárminő korlátozásától, másrészt pedig nem rendelkezik olyan appa­rátussal, amelynek segítségével – a vállalati vezetéstől függetlenül – közvetlenül is tudna bepillantást nyerni a termelési folyamatban szereplő emberi tevékenységek szövevényé­be. Majd csak a gyakorlati tapasztalat alakít­hatja e felügyelő bizottságok legcélszerűbb működési módját és jogkörét.

Van azonban a szocialista demokratizmus­nak egy olyan – nemcsak a termelésben, de általában mindennemű vezetés mellett alkal­mazható módszere, amelynek óriási jelentő­ségű elméleti megalapozását még Lenin adta meg, és amelynek alkalmazásában bőven van gyakorlati tapasztalatunk is. Ez a módszer a népi ellenőrzés módszere. Nézetem szerint a népi ellenőrzés intézményes beépítése gaz­dasági mechanizmusunkba – föltéve, ha azt valóban a lenini szellemnek megfelelően valósítjuk meg – a vezetés legteljesebb önállósága és operatív tevékenységének zavartalansága mellett biztosíthatná a ter­melés területén a szocialista demokratizmus messzemenő érvényesülését. Ezt a követ­kezőképp gondolnám megvalósíthatónak.

Minden vállalatnál (üzemnél) bizonyos, de még megfontolandó nagyságon felül, nem túl nagy, de nem is túl rövid időközökben, néze­tem szerint legcélszerűbben háromévenként, vagy az ötéves tervekhez kapcsolódóan, három plusz kétévenként, rendezzük meg a vezető és a hozzá közvetlenül tartozó főmun­katársak nyilvános beszámolóját. Ezt a népi ellenőrzésnek kötelező, a vállalat egész tevékenységére kiterjedő vizsgálata előzze meg, a dolgozók messzemenő bevonásával. A beszámolóra meghívandók lennének nem­csak az üzem dolgozói ha túl nagy, esetleg küldöttei, hanem annak tevékenységében érdekelt más intézmények, üzemek, állami, társadalmi szervek stb. képviselői is. A beszá­molóban a vezetőnek és főmunkatársainak elsősorban a saját vezetői tevékenységükről kell beszélniök. Mondják el egyes kezdemé­nyezéseik indítékait, sikereiket és kudarcai­kat, elemezzék vezetői módszereik tanul­ságait, beszéljenek munkatársaik, a dolgozók iránti igényeikről és térjenek ki azok bírálatá­ra, értékelésére is, általában elsősorban mindarra, amit a termelés „emberi tényezői­nek” szoktunk újabban nevezni. A vezetők beszámolóját a szakszervezet és a népi ellenőrzés korreferátuma kövesse. Az ezt követő kérdések után széleskörű vitát kell nyitni, törekedve annak szabad és tárgyilagos jellegére. A vita tanulságai alapján a szakszer­vezet és a népi ellenőrzés képviselői ter­jesszenek az értekezlet elé javaslatot, amely egyrészt útmutatást adjon a vezetés további feladataira vonatkozóan, másrészt pedig értékelje a vezetők eddigi tevékenységét és ennek megfelelően tegyen javaslatot kitünte­tésükre, vagy más elismerésre, vagy pedig felelősségre vonásukra, esetleg leváltásukra is. Törvényben kellene szabályozni az ilyen határozatok érvényesítési módját, vitatott esetekben egészen kormányzati szintű dön­tésig.

Úgy gondolom, hogy az ismertetett rend­szer általánossá lenne tehető nemcsak a gazdaság, de a szociális, tudományos és kulturális tevékenységek terén is. Minden vezetőnek éreznie kellene, hogy közvetlenül is – tehát nemcsak a felettes hatóságán keresztül (bizonyos fokig a felügyelő bizott­ság is az lenne) – felelősséggel tartozik a dolgozó népnek, és hogy meghatározott időközökben elkerülhetetlenül be kell számol­nia előtte arról, hogy miként felelt meg mint vezető a beléje helyezett bizalomnak. Néze­tem szerint már a puszta tudata egy ilyen beszámolás elkerülhetetlenségének, lényege­sen hozzájárulna a vezetői tevékenységek javításához és óvna a hatalommal való vissza­élési lehetőségek kísértéseitől is. Továbbá fontos, és ugyancsak társadalmi rendszerünk demokratizálását fejlesztő eredménye lenne ennek a népi ellenőrzési szervezetünk sokol­dalú, kvalifikált kifejlesztése is.

Szocialista demokratizmusunk ugyanilyen irányú fejlesztésének másik példájaként említeném a dolgozók érdekeltségének közvetlenebbé tételét a vállalati tervek ered­ményes megvalósításában, nem csupán a bér- és a nyereségrészesedés tekintetében, de ennél jóval messzebbmenően. Általában kívánatos, hogy minden vállalatnak, üzemnek is legyen meg a népgazdaság távlati fejlesz­tési tervébe illeszkedő ötéves vagy más hasonló jellegű középtávlati terve, természe­tesen kellő rugalmassággal a mindenkori körülmények változásaihoz való alkalmaz­kodásra. Az ilyen tervnek, szoros függőség­ben az előirányzott eredmények tényleges megvalósításával, feltétlenül ki kellene terjed­nie a dolgozók jövedelmének ugyancsak a tervteljesítésétől függő alakulására. Ennél azonban messzebbre is lehetne menni. Öt­éves, vagy más megfelelő középtávú terve legyen ne csak a vállalatnak, mint gazdasági egységnek, de ezzel párhuzamosan, a szak- szervezetek kezdeményező irányítása mel­lett, készüljön el a vállalati üzemi kollektíva saját terve is, amely ne csak a vállalati terv megvalósításában való részvételre vonatkoz­zék, de ebben a dolgozók egyéni és családi érdekei is messzemenően kifejezésre jussa­nak.

A dolgozó ne csak a vállalat jövőjébe tudjon belelátni, de ehhez fűződőén saját jövőjébe is, és tudja annak alakulását bizonyos határok és lehetőségek között befolyásolni, ahhoz igazítani saját fejlődését, tanulását, családi elképzeléseit. Úgy gondolom, hogy a közép­távú tervezésnek ilyen tömegessé tétele, fokozatosan egészen az egyénekig való nem lebontása, hanem kiépítése nagymértékben megszilárdítaná a vállalatnak és dolgozóinak összetartozását. Lehetővé tenné, hogy a vállalat megismerje külön-külön is dolgozói­nak hajlamait, törekvéseit, hogy azokat, ha nem is máról-holnapra, de a középtávú terv keretében előbb-utóbb, a vállalat érdekeinek megfelelő módon figyelembe vegye. Ösztö­nözné egy ilyen tervezés, kisebb önkéntes, vagy szervezetileg adódó kollektívák, szocia­lista brigádok alakulását a tervben kitűzött egyes távolabbi célok jobb vagy gyorsabb megvalósítására, túlteljesítésére. Elősegítené minden munkahelyre és dolgozóra kiterjedő káderfejlesztési terv megalapozását is.

Szocialista életformánk további alakulásá­ban ez a kezdet a csíráját jelenthetné a terve­zés behatolásának a dolgozók egyéni és családi életébe, egész szocialista társadal­munknak, a többivel szervesen összetartozó, egyik sejtjeként.

Úgy gondolom, hogy társadalmi rendsze­rünk demokratizmusának még sok olyan módszere lenne feltárható, amelyek közvet­lenül elősegíthetnék tervezett gazdasági reformjaink sikerét.

1966. április

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A háttérben maradva

„Az Ön muzsikája könnyebbé és elvisel­hetőbbé teszi az életet.”

Egy titokzatos szépasszony, egy Nagyezsda von Meck nevű gazdag özvegy zárta így egyik levelét 1876 decemberében.

A levél címzettje Pjotr lljics Csajkovszkij, az akkor harminchat esztendős – és már növekvő hírnevű – orosz zeneszerző volt. Az a Csajkovszkij, akit megfejtenünk igazából máig sem sikerült. Emberkerülő volt, de ha társaságba csöppent, mindenkit elbűvölt szellemességével. Szomjazta a magányt, a csöndességet, de zongoraművész barátjának, Nyikolaj Rubinsteinnek hajnalig tartó tivornyáin sűrűn megjelent azért. Nem volt vallásos, de sokszor keresett menedéket a templomban. Nem voltak különösebb gond­jai, mégis a gondterheltek kedvetlenségével élte le az életét. Élni sem volt kedve, nem­hogy dolgozni, mégis a legtermékenyebb zeneszerzők egyike volt: alkotói aktivitásának huszonöt esztendeje alatt tizennégy opera és balett, hét szimfónia (egyiket megsemmisí­tette), hét szvit, huszonöt kisebb-nagyobb zenekari mű, három zongoraverseny, egy hegedűverseny, zongorasextett, zongoratrió, három vonósnégyes, egyházi művek, dalok, zongora- és hegedűdarabok sokasága virág­zott ki a lelkéből.

Nyugodtan dolgozhatott: a titokzatos öz­vegy szinte első levelétől mecénásává lett, mindent elrendezett az életében, évjáradékot biztosított neki csaknem élete végéig, leg­szebb kúriáit bocsátotta a zeneszerző rendel­kezésére, külföldi útjait finanszírozta – és így tovább. És mindezt diszkréten a háttérben maradva!

Sohasem beszéltek egymással, nagy ritkán távolról látták egymást, leginkább koncer­teken. Olyankor alig észrevehetően biccen­tettek csak egymásnak. Levelet viszont gyakran kétszer is váltottak naponta. A sza­vak állandó játéka, az eszményített érzések túldimenzionálása, a fizikai vágyak kielégítetlensége, egymás lényének felmagasztosítása állandó izzásban tartották ezt a furcsa, arcta­lan szerelmet, amelynek a hűséges kitartás volt a legfőbb jellemzője.

A sóvárgás termékenyítő volt, a betel­jesülés bizonyára kevesebb lett volna. Csaj­kovszkij lelkében minden: érzés, érzékiség, öröm és fájdalom, hit és reménytelenség muzsikává alakult át. Ami Csajkovszkijnak mint embernek szenvedést jelentett, az kiapadhatatlan ihletforrás volt az alkotó szá­mára. Ezért felmérhetetlen Nagyezsda sze­repe Csajkovszkij életében. Önzetlenül adott. Még szerelmet, udvarlást sem követelt érte.

Nem alázta „selyemfiúvá” a zeneköltőt.

TÁNCMŰVÉSZET

KŐVÁGÓ ZSUZSA

Árnyak tánca

(Válogatás a közelmúlt magyar koreográfiáiból)

Fiatal párok mezőségi párost táncolnak az alig világított színpadon. Arcukon öröm, felhőtlen boldogság. Párok cserélődnek, játszanak, magatartásukon érződik a korlátok nélküli belső fegyelemmel megélt szabadság. Sem ők, se mi nézők nem érzékeljük, hogy egyre kevesebben táncolnak már párban, a koreog­ráfus az egyre fogyatkozó férfitáncosok hiányát elfedi a kerengve forgó nők moz­gásával, s telíti a tánc terét, amely közben észrevétlenül beszűkült. Férfiak plexipajzsok fedezékében játékosan terelik tömbalakzatok­ba a maradék táncosokat. A játékban és -ból valaki a földön fekve marad. Eltakarják, leta­karják, majd egy váratlan ötlettől vezérelve a „tömeg” fekete emlékké nemesíti?… A halál és emlékmű metamorfózisának tényén már az sem segíthet, hogy végső gesztusként egymásba kapaszkodnának az egyes embe­rek, párok. Eljátszották a közösség kínálta lehetőséget. Hogyan csináljunk bohócot? kérdezte opuszával a fiatal Janek József 1989 márciusában.

Alig két évvel a kérdésfelvetés után – valóságosan és áttételesen is – a bohócok megérkeztek.

Gyönyörű bohóc(ok) vezeti(k) a nézőt és a mű passzív áldozathősét a Szegedi Balett Varázsdoboz előadásának csoda-valós világá­ban. Imre Zoltán háromtételes balettje – Dukas Bűvészinas, Bartók Táncszvit és Ravel Bolerójának muzsikájára – látszólag mesél­hető kompozíció. A narratív elemek azonban csak annyit jelentenek, érnek, mint a nép­táncban egy eszköz használata. A színpad szélén játszadozó gyermek fölött egy galamb repül, földet ér, de a kisfiú kezében már paprikajancsit rejtő fényes dobozzá válik. E doboz új és újabb titkokat: embereket, bohó­cokat, technikai lehetőségeket rejt magában. Ahogy bővülnek a lehetőségek úgy nagyob­bodnak fölénk a dobozok, manipulálják keze­lőit, csodálóit. A doboz-kamera jelenségeket rögzít és egyúttal új jelenségeket teremt. Rögzíti egy merev kasztrendszerbe tagozó­dott társadalom rétegződését, és a mozdula­tok felpörgetésével, a mozgókép megterem­tésével már manipulálja ugyanezt a közeget. A gyermek és álomvilágának bohócai ámulva lesik a csodát. A szép-szomorú clown a gyermek figyelmét még eltereli a torzítások­ról, de hiába! Megjelenik a valamikori naív hitünkkel letűntnek vélt világ Bartók Tánc- szvitjére. Tüllgatyás és tüllárvalányhajas (jelmez: Csík György) műparasztok nemzeti­színű fénykévékben járják hamis csárdásai­kat, ridáikat. Keménykalapos-ferencjóskás arctalan vaklárvák gyűrik testük, botjaik alá az ártatlanul táncolgató magyarbabákat. A va­rázslóbohóc betakarná a gyermek szemét, hiába. A kamera már rögzítette a negédes rémséget. Az álom fehér galambja ijedten messze szállt. A varázsdobozból pedig kispic­cel, kibolerózik az aranyszálból kötögető kasztíliai Izabella, s ütődött párja, a fonalgombolyításra kárhoztatott Ferdinánd. Groteszk színpadi helyzet, amelybe vérforraló műtem­peramentummal robban be a flamenco-táncosnő és párja. Feltűnik Velázquez Infásnője és még egy sor konvenciók szerinti „spa­nyol” figura, de szinte észrevétlenül jelenik meg a háttérben egy fekete tüllbe öltöztetett falangista a fegyverével. Crescendál Ravel muzsikája, szűkül a konvenciók mozgástere, tömeggé válik és tör előre a falang-falanx. Az utolsó fortissimo zenei mondatra – Minelli híressé vált Kabaréjának jelmezében és maszkjában – megjelenik a halál táncosnője. Egyik kezével egy csontvázat ölel, másik kezében pisztolyt tart. Tombol a danse macabre. A zene utolsó hangjára elcsattan a lövés, az égből élettelen galamb hull a halott gyermek lába elé. A szép bohóc pőre feke­tére vetkezett. Imre Zoltán a koreográfus szövetséget kötött e művében Imre Zoltán filmrendezővel Balázs Béla emlékére. Vala­mire nagyon komolyan figyelmeztetett. A megfejtést a nézőre bízta.

Minden fehér, vakít. Az ősmagyar bocskorban, panyókára vetett farkasbőrben, sastollas süvegben, van milleniumi angyal is hatalmas félszárnnyal, és bíbornok, aki fehér írópulton libatollal, pöffeszkedő pofával hosszadalmas sorokat ró. Kellék a fehér falú telefonfülke – később elönti a víz – amint az nálunk szokás egy-egy kiadósabb esőzés alkalmával –, de a legfontosabb kellék az idomított vadászma­dárként hurcolt totemállat: a turulmadár. Bősz pöffeszkedés és egyetértés a legmagasabb szinten elsajátított kontakt tánccal. A hata­lomosztás közepette bizony hull az angyal- toll,csálé lesz az írószerszám, a nemzetségjel pedig, hogy-hogy nem domesztikált kopasz­nyakú csirkévé degradálódik. Dőlünk a neve­téstől. Miért tülekedik, verejtékezik a három fiatal művész? Iszonyatos hangerővel felhar­san: „Freude schöne…”, a táncosok szinte vigyázzba vágják magukat, s íme: begurul a színpadra az egyesült Európa zászlócskáját lobogtató távirányítású játékautó, rohangál körbe-körbe míg ki nem alszik a fény. A kompozíció alkotója: Goda Gábor, – a mű pedig másfél esztendeje szerepel sikerrel az Artus Mozgásszínház repertoárján.

Verecke híres utján jöttem én
De nem jelent semmit
Én nikkel szamovár vagyok
A város peremén
S fejünk fölött elröpül
A Mirabeau-híd alatt
a dinnyehéj

Különös kollázs, József Attila és Rejtő, Baudelaire és Csehov, Örkény és Pilinszky szövegszövetére, népdal és műdal, kemény- rock- és andalító szalonzene harmonikus és disszonáns hangzásvilágára komponált infernális látomás. „Baudelaire kedvese” össze­tört porcelánbaba gyanánt hever lábunk előtt a doboznyi színház játékterén. Urak érkeznek, s comme il faut feltámogatják, majd mohó kezekkel levetkeztetik, s íme az alkohol­mámoros váradi zseni, Ady ül előttünk, körü­lötte pedig búsmagyar táncukat járják az „úri betyárok”. Részegítő szilaj magyarságuk is (valóban szilaj). Cselédek és Lédák kavarog­nak közöttük, körülöttük és a partiumi tánctí­pusokból komponált képbe mint fénytől vakult lepkék tévednek be egy más világ – a francia balett lexikájával fogalmazott – táncos­női. Alkoholmámorban fogant szürrealista, majd konstruktivista képekbe merevedő józanodás. Tatlin és Mejerhold hatását érez­zük, de a gimnasztikussá merevedő táncok bizonyos mértékig már az agitatív színjáték erősen proletkultos didaktikáját is intonálják. Az őrületes ricsajba egy disztingvált fehér flanellöltönyös úr érkezik, szinte csak magá­nak motyogja: „ilyenkor én Csehovot szok­tam olvasgatni”… Olvasni kezd félhangosan magának – nekünk, akik nyolcvanad magunk­kal ülünk a Budapesti Kamaraszínház nézőte­rén. Halk szavára gyülekeznek köréje a tánco­sok, és érezzük, hogy Truffaut „könyv-emberei”-hez hasonlóan képesek lehetnének akár egy erdőbe űzve is őrizni a humanista kultúra emlékeit. Nem lehet! A mezeibokrétás, árvalányhajas dülöngélő világ, a hangos csindarattával érkező bohócok közege magá­val sodorja őket. Áll a bál, amíg fejünkre nem omlik a szalagos bokrétával álcázott, de alig vakolt nádmennyezet. „A többi néma csend…” Énekes István a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője A vérnősző barom visszatér c. kompozíciójának (bem. 1991. nov. 16.) epilógusaként ezt írta:

Forró fülembe ólmot öntsetek
vagy
Forró ólomba öntve
füllentsetek
vagy
Fülem forrásába…
… … Etc …
…
…eTc…!!

Fény és sötétség, élet és halál, ünnep és gyász, mozgás és mozdulatlanság ellentét­párok zenei és koreográfiái polifóniába szer­vezett rendjével korbácsolja fel a néző indula­tait a korán elhunyt Szigeti Károly Ellentétek című művében. A mintegy tízesztendős müvet ez év április 26-án újította fel a Közép- Európa Táncszínház együttese. A színpad előterében égő kandeláberekkel körülvett halott. Siratják: egy asszony és egy férfi. Talán sejtés, talán megtudott titokként eleve­nedik meg az elhúnyt és a barát leszámoló viaskodása. Rózsavölgyi: Körmagyarjának hangjaira gyászbaöltözött szenvtelen alakok járják kisnemesi viseletben a Szöllősy-féle koreográfia elemeit. Nincs közük az igazi gyászhoz, arcuk csak kötelezően szomorú, nem látják a viadalt, de nem látják a fejük felett meg-megjelenő hurokkötelet sem. A színpad mélyén elhelyezett láda-koporsó kezdetben csak térelem, azonban lassan funkciót kap. Tánctér, a viadal helyszíne, majd ládából égő gyertyák kerülnek a kör­magyarosok kezébe, s végezetül süllyesztő, ahol eltűnnek az emberek. Nem marad más a színpadon csak az asszony, akinek testét egy világháborús katonaköpeny fedi, motori­kusán egy vesszőseprűvel eltakarítja a rava­tal, az ünnepélyes tánc színtéri szemetét.

Vélem, hogy a láda Pandora szelencéjeként is értelmezhető. Elfelejtett árnyakat, tévesz­méket, árulásokat, magatartásformákat rejtett. Kinyitották. De ki és hogyan zárja majd be?!…

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Delete

Barátaim időtlen idők óta csipkelődő megjegyzésekkel noszogattak, hogy korszerűsödjek: miért küszködöm még mindig egy ócska írógéppel, amikor hovatovább minden valamire való íróember összespórolt már magának egy szövegszer­kesztőre valót, s így a korszerű technika előnyeit élvezve pötyögtetheti gondolatait a képernyőre, hogy aztán néhány billentyű lenyomásával a nyomtató – a „printer” – papírra berregje a végső formába öntött remeket.

Mit volt mit tenni, megvásároltam én is a megfelelő masinákat, s most hetek óta veszkődök velük. Valahogy úgy van ezekkel is, mint a politikai programokkal: káprázatos lehetőségeket ígérnek, de rengeteget kell gürcölnie az embernek, amíg e lehetőségek valóra válnak. Egyre az a hajdani vicc jut eszembe, hogy: „Mi lenne az igazán jó? A szocializmus a hozzá vezető út nélkül.” Ugyanezt elmondhatnánk persze a kapitalizmus hazai építésének jelen szakaszairól is, de a jelek szerint a számítógépes szövegszerkesztés európai normáihoz való idomulás sem gyerekjáték.

Mászkálok ide-oda a masina memóriájá­ban, s ha a képernyő parancssorában aktivizálom a „delete” feliratú pontot, egy szempillantás alatt kitörlődik mindaz, ami az emlékezetnek abban a rekeszében tárolva volt. Illetve törlődnék, ha a mély emberis­merettel megalkotott program nem tartalmazná azt az óvatos központi utasítást, hogy ilyenkor megjelenik a képernyőn egy figyelmeztető felirat, mellyel a gép rákérdez használójára: „Valóban törölni akarsz min­dent?” – S a döntést csak akkor hajtja végre, ha szándékunkat megerősítjük.

Valamikor, az effajta szerkezetek feltalálása utáni korszak lelkesültsége idején a számító­gépeket „gondolkodó gép”-eknek tiszteltük, s a népszerűsítő szakirodalomnak nyugtatgania kellett az embereket, hogy nincsen vész, bármilyen okosaknak látszanak, csak annyi eszük van, amennyit beléjük programo­zunk, s azt is arra használják, amire utasítjuk őket. Nem fenyeget hát bennünket az a végzet, hogy egy szép napon fölébünk kere­kednek. A „delete” utasításra felvillanó „Valóban törölni akarsz mindent?” kérdés láttán azonban folyton az a gondolat motosz­kál bennem, hogy jóllehet e gépek valóban nem lehetnek okosabbak a programozóiknál, de a beléjük ültetett program révén sok embernél mégis bölcsebbek.

Azoknál ugyanis, akik minden jel szerint lenyomtak magukban egy lelki „delete billentyűt, s ennek hatására törlődött memó­riájukban a közelmúlt eseményeit rögzítő emléksor. A minap például egy tudományos vitaülés felszólalója azzal a hőstettel dicse­kedett: a sztálinizmus idején síkra mert szállni amellett, hogy a nyelv nem tartozik a társa­dalmi felépítményhez. Ámulva hallgattam, hiszen köztudott, hogy ezt az álláspontot nem más, mint Joszif Visszarionovics Sztálin fejtette ki, s így különösebb kurázsi nem szükségeltetett ahhoz, hogy valaki lelkesen síkra szálljon mellette. Az ülés résztvevői, többségükben nálam korosabb tudósok, akik személyes élményként emlékezhettek volna arra a híres „felépítmény-vitára”, mégis rezzenetlen egyetértéssel hallgatták a szóno­kot. Valahogy lenyomódott bennük a „dele­te”, s nem tudták, hogy fel kellene tenniük maguknak a kérdést, valóban feledni akar­nak-e.

Vannak persze, akik akarnak, s nemcsak feledni, hanem feledtetni is. Törölni a múltat, elsőként az önéletrajzból, főként, ha kényel­metlenné vált kitüntetések, díjak, rémséges KISZ- és párttisztségek, netán épp „3/3-mas” pöttyök tarkítják. De törölni – minden utca­név, minden szobor válogatás nélküli, radi­kális eltüntetésével – a tárgyi világból is. Végül pedig a nyelvből is: hadd lehessen a „magyar élettér” jelszavával mozgósítani a tömegeket, számítva arra, hogy az össznemzeti amnéziában senki nem tudja már, hogy ez a német „Lebensraum” fordítása, s egy világháború alkotta egykor a szövegkörnye­zetét.

Így hát sokan és igen sokféleképp szeret­nék, hogy töröltessék memóriánkból tíz-húsz, de esetleg ötven esztendő is, attól függően, hogy kinek mi az érdeke. S bizony, nem kis bátorság meg lelkierő szükségeltetik ahhoz, hogy legalább annyi önálló gondolkodásról tegyünk tanúságot, amennyi egy tisztessé­gesen programozott elektronikus számító­géptől is elvárható.

TANDORI DEZSŐ

„A második cé osztályos tanuló”

(Részlet Petőfiről)

… Illyés a Petőfi indításával és zárásával ama II. c oszt. tanuló, a könyvet tanulmányi ered­ményéért és kitartó szorgalmáért elnyerő t. d. teljes eszmevilágát vagy inkább effélének megannyi hajlandóságát átfogta. Azzal, hogy van „minden nem-e-földi”, s az akkor törté­netesen Petőfi, a költő, akit a nemzet – min­degy, valami magasabb-rend-teremtő erő – készít, küld, s a terepet is előkészíti csakígy. A költő, ez a költő evidencia-erővel adatik. Tessék elolvasni azt a bevezetőt, vagy em­lékezni rá, nemes pátoszára, hol is egy ple­bejus-féle szemlélet végső kifinomultsága ível vissza a második cé osztályos tanuló francia forradalom előtti nézetvilágáig; melyet t. d. ikszedik osztályos a mai napig hiába akar leküzdeni, vallhatja magát ideig-óráig emen­nek, annak, marad Ronsard, Corneille, Mada­me de Lafayette, Pascal evidencialista-változatainak még épp Berkly (Berkeley? a neve­ket se tudja jól e tanuló?) püspökön inneni Szubjektivitása materialistája. Hogy a költé­szet ily jegyben fogható, nála érzelmi motivá­ciók alapozták. Egészen a Petőfi-könyv él­ményéig.

Mikor azt gondolom el, hogy Petőfi – ma, és költői matériájával szubjektiven nekem, talán azért adódik kisebb örömünnep, mivel ez a „nekem”, amúgy sokunkat jelenti. Pető­fivel át meg át vagyunk hatva, itatva. Lehet, hogy megmosolygom, aki tanárias jószándék­kal az Apostol sorait idézi a szőlőszemről, mely kicsiny gyümölcs, és naivnak érzem a bolygófölfogást épp ma. Lehet, de a naivitás – schilleri értelemben is – a kulcsszó itt. Mert hányszor nézek ki akár vonatablakon, s mon­dom: „Arany kalásszal ékes rónaság”, s vagyok büszke, hogy én ilyet mondhatok, hogy nekem ilyen kincs-szavam van valamire. Szinte mindegy, mire. Meg hát akadnak azért ilyképp primer szavú költők. – Kosztolányi, Szép Ernő etc. – a magyar lírában, akiket azonnalisággal rá lehet idézni a jelenségre és akkor – szubjektív materializmus! – az én számomra a tárgy nem az, ami, vagyis ami állítólag és rendszerekbe állítva, hanem ami az én bővület hangulatomban. Petőfi révén a művészet újretermelése is egészen huszadik századi módon aktuális: múlandó, meg sem valósított koncept-képek formájában. De hát ez is a mi évtizedeinkre jellemző: hogy eleve indíttatást érez a dolgozatíró a költészet lényegének ily meghatározására. Mert arra szükség van. Hogy nemcsak az ősidőktől fogva adott egyik legrövidebb út két pont közt a poézis, hanem a mindőnk szívének, valljuk be, oly evidensen kedves szubjektív materializmus egyik mozgóképformája. Középjáték-gyakorlata. Messze a megnyitásel­méletek bölcseimétől, és még csak nem is fenyegetve a leegyszerűsödő végjátékok efemer törvényszerűségeivel. A költészet, ily mód, nekünk: eredendően Petőfi. Persze, hogy materialitásában a „Gondűző borocska mellett, / Sors, hatalmad nevetem” – tartha­tatlan állítás nekünk. De szubjektiven már, rálátással: szöveget ad, létidő-kitöltő anyagot, mellyel evidensnek érezhetjük helyzetünket. Sőt, a világot! Petőfit idézni „ma” – nyilván­való: helyes felismerés. Jó csillaga vezeti azt, aki teszi.

Ha meglátok egy házat, festményen akár, valóságosan tán: „Kis lak áll a nagy Duna mentében”. Hányféleképp viccelhető át, akár az a szép sor, hogy „Bár maradtam volna benne végig!” Szívből mosolygunk. De ko­molyra is fordítható ez: valamely állapotban bár maradhattam volna … magam például, ikszedik osztályos tanuló, a Szpéróékkal volt szituációban. De hát elhulltak, elhullanak. S ki vagyok én? Ma már – ma épp, megint – jól lehet Petőfivel mondani: „Ki vagyok én? nem mondom meg …” Valami mulatság is van e matéria szubjektív felfogásában. Vagy ha belépek valahová, nem azt mondom-e: „Be­fordultam a konyhára, / Rá gyújtottam a pipára …” Bocsánat, ha rosszul idézem, de az én jó negyven éves Petőfi Összesem, az Athenaeum hetedik népies kiadása, így tagol s interpunkciónál. És ahogy e kötetet lapo­zom, máris jön egyik kedvencem, de szép tőle, hogy ily hamar, nem várat soká: „A szerelem, a szerelem, / A szerelem sötét verem …” Van ennek is móka-változata; emlékezhetünk rá tévé-híradóból kellemesen; de – hogy szubjektív materializmusomnak hódoljak, az én nagyon is anyagszerű med­vém – s remélem, a medvék létjogát, a játék­mackó lényekét, már nem kell mentegetnem s magyaráznom! – a következő meghatáro­zást kapta tőlünk: „A Dömike, a Dömike, / a Dömike sötét alak …” Hát szóval … Vagy kicsit arrébb: „A virágnak megtiltani nem lehet…” Elemi idézendőink e Petőfi-helyek. Azzá válnak, vegyük észre, ismét. Dolgoza­tom bármit részletezend majd, több célja nincs – de kevesebb se! -: tessék Petőfit a szív színpadán, de köz-nyilvánosságban is, bátran idézni. Ahogy József Attila néhány tucatnyi idegesebben érzékeny helyét, vagy azt a Szép Ernőt, aki a népiességnek megszó­laltatásától a keleti vagy egzisztencialiter filozófiákig mindennek tudta a kifejezését. S közben a maga meg nem alkuvó módján – mintha a bátyánk lenne. Nem ám szegény kisgyermek öcsénk. De vissza a „költőhöz”!

Vagy az Egy estém otthon – „S a ked­vemért ez egyszer” …! Ezt bármire ösztönö­sen így mondjuk, még ha történetesen egy párizsi „foglalt házban” találkozunk is, grog felett, barátainkkal, vagy a mikrofont ragadjuk át a rap-zenekartól, francia lóversenyfutamot közvetítendő, ily táncritmusban, vagy miben. Netán az Ivás közben sora jut eszünkbe máskor: „Hányadik már a pohár? … csak / Ötödik?” És mulatva nézem a mai rémes divatszót, megvolt, kérem, a jó eredendősége annak, íme: „Teremt' úgyse! becsü­lettel / működik.” Még mondjon valaki egy rossz szót. Netán itt a Magány első sora: „Messze, messze a világ zajátul …”

És most jövök rá valamire. Bizony, hót­tomig se idézendem ezt a líneát semmire spontánul, ezt aztán nem. S miért? Mert nincsenek eredendő társaim benne, nem honosult úgy vérünkké át, és erre a horatiusi – sokkal természetesebb. Következhet ebből igen könnyen, hogy „a” költészetnek, emberi köz-nyelvünkké vált költészeti részes­ségeknek van bizonyos nemzeti együtt-élete, s annak részei tudunk lenni: nem henye s önös érzülettel méghozzá, hanem érdemes szűrőn keresztül.

Nem kérdezhetjük-e bárki kedves lényün­ket így: „Hát hogymint vagytok otthon, Pis­tikém?” A fura helyesírásra, lásd: a nekem meglevő kiadás. Vagy az a vers, mely az Alföldet teszi tárgyul, nem kínál-e tucat kite­kintést, nem ágazik-é el akár önmaga gazdag ellentételezéseibe is? „Mit nekem te zordon

Kárpátoknak …” Ó, istenem, Éliás nevű madarunk, aki eleinte elzárkózó volt, majd később zseniális tevékenységű közel-barátunk lett, nem ezért kapta-e a „Zordon Kár­pátka” nevet? Bizony, ezért. Nyolc évet repkedett, betegeskedett, tárt világokat egy szárnyas lény, mint „járó képzet”, szálló! S tovább, Az Alföld megannyi sora alkalmat ad a tovább-éltetésre. Karinthy Frigyes neve eddig is épp csak hogy elő nem tört, vékony jég alól. Hát emlékszünk halhatatlan viccére? Az írót meghívják Kiskun-Bárhová, leszáll a peronon, akácfa sincs sehol, ötven fok a napon, s felsóhajt: „Szép vagy Alföld, lega­lább Petőfinek szép …!” Van hely Budán, ahová akár hetente betérhetek, s nyomban az idézet hangzik el, ekképp. De az Est első két sora is ily élhető poézis: „A nap lement, / eljött a csend.” S a Csokonai! Az a csap és pap! Még valami, dédelgetett költőim közeié­ről, eszembe jut: a nem oly ismert Mért nem születtem ezer év előtt? címkezdetű vers pontosan mutatja, Jékely Zoltán, aki már a – mondom tovább így – maibb, idegesebb lelket mutatja romantikus nagylélegzettel, olybá tűnik, sokszor, mint Petőfi hangjának egyenes folytatója. Érdekes lenne kimutatni e költészet iránt oly fölényeskedéssel visel­kedő korunkban, micsoda érdekes témák ezek: Petőfi és Jékely versszerkezetbéli különbségei, a múlt századi és a félmúltasan e századi tudatképletek azonosságai az alap­különbözéseken át etc.

De hát A tintás-üveg kezdése ugyancsak alapvetéssel idézhető akár saját múltabb- időinkre! „Vándorszínész korában Megyeri…” Fogom is mondani ezt magamra, bár színész alig valék, fogom, ha alkalmam adódik.

Félek, valami múltszázadias kiskáté-készí­téssel vádolnak meg majd gyanúsítgatók, ám isten a lelkem, nincs szándékom ily!

Mindezt nem magam kreálom, hiszen – sorolhatnám! – alapvető tartalmú, roppant érdekességű Petőfi-sorok sem élnek így tudatomban, mert a köz tudatában nem élnek. Nemzetit kereső időnkben, íme, aján­lok egy ilyen közösséget: Petőfiben, már némi iskolázottsággal, egyek vagyunk. S ez nem csekélység.

Egyek abban, amiben. Mert a „Hatalmas orvos az idő” kezdetű Petőfi-verset, bizony érzem, senki sem fogja evidenciálisan idézni, holott a kijelentés értéke, tömörsége kikezd­hetetlen. Ez a poézis rejtek-életének része. Nem fogjuk a „be szomorú az élet énnekem …” kezdő sorát se elemiségként idézgetni. Pedig semmi fogyatéka nincs, „amúgy”, titkos élete sem alakult azonban. Nekem roppant fontos és kedves és tematikus-közei lenne, Szpéró halála miatt is – madaram! „sas lelkem”! – az, hogy „Messze vándorol­tam, elhúnyt édes lelkem”, s közérthető is ez, behízelgően dallamos, mégsincs szá­momra köz-élete, mert nincs evidenciával befogadva.

Mármost a plebejusi itt a materiális, a szubjektív-kiválasztott a történés. Ami az anyaggal történik. A bízvást plebejusinak nevezhető köz-ítélet végső soron az idealiz­mus felé törekszik, amit én szubjektivitásnak neveztem; s mint Balzac, aki elvben royalista volt – ahogy magamat „veréb-royalistának” nevezem –, társadalmát tárta fel kritikai éllel, így produkálja a köz-érzület a tiszta eszményi­nek újjátermelését, tehát abból a Petőfiből, aki olajnyomatokon vérrel írta porba, hogy „Hazám”, hoz létre olyas Beckett püspököt, aki „Beckett becsületé”-nél messze elsőd- legesebbnek tekinti „isten becsületéit, hol is, mert istennel foglalkozni külön – vagy épp! – minden „veréb-royalizmusok” ellenére sem szoktam, azt mondhatom, isten = az eviden­cia, a személyen túli szisztémáltság, belső kódoltság … és Aranynál a nép, az istenadta nép enyhén gúnyos hangsúlya nálam a szent fogalmába megy át, ahogyan Kosztolányi kezelte – érdemre! – „a Józsefvárost” anno, vagy ahogy Szép Ernő tudta mondani, hogy „szegények, szegények”, s a világ megannyi szó-csodáját tudta felhozni rájuk jelzőül és meghatározóul. Boldog vagyok, mondta Illyés, hogy írhatok Róla, s Petőfire értette. Boldog vagyok, hogy a történelemnek is akár ez az „alvajáró realitása”, Petőfi e pillanatban mindenképp a magam olyas eszményeit látszik lélekként testesíteni, melyeknek igazolását bizony ma a címszavak szerintitől alig láthatom, de amelyek épp némely elmúlt évtizedbéli túlsúly okán „gascogne-i” mód hirdetendők…

OLVASÓLÁMPA

ROZSNYAI ERVIN

A Habsburgok bosszúja, vagy A kisemberek nagy forradalma halott

Erwin Riess ^* osztrák író és publicista egy kötetnyi cikket, esszét és párbeszédet gyűj­tött össze az általa szerkesztett és kiadott művészeti és politikai folyóirat 1992. szep­temberi számában. A jobbára szubjektív hangvételű, de tárgyszerűen pontos írások egy része a mozgássérültek problémáival foglalkozik, különös tekintettel az osztrák szociálpolitika visszásságaira (a szerző maga is mozgássérült), többségük pedig a politika lényeges időszerű kérdéseit tárgyalja: a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlását, valamint – főleg osztrák vonatkozásban – a fasizmus előretörését. A következőkben a második kérdéscsoport néhány gondolatát ismertetem.

A szocialista országokban tett utazásai során a szerző meggyőződött róla, hogy ezek az országok a legkedvezőtlenebb körül­mények között emberhez méltó életet terem­tettek az egyszerű emberek számára. Volt elég ennivaló, mindenki hozzájuthatott a legfontosabb fogyasztási és kulturális javak­hoz. „Sok munkásháztartásban ott voltak a világirodalom legjobb művei, és a háziak nemcsak azt tudták, hogy a könyvek melyik polcon állnak!” Minden fogyatékossága ellenére „mégiscsak a kisemberek szocializ­musa volt ez, amely féken tartotta a kapitaliz­mus legkifejlettebb formáját, a fasizmust”. Amint Riess megjegyzi, e „bürokratikus parancsuralomnak” vagy „sztálinizmusnak” nevezett rendszer szélárnyékában harcolt ki az európai munkásmozgalom jelentős szociál­politikai vívmányokat; lebontásukhoz a bur­zsoázia, bár régóta áhítozott rá, csak 1980 után, a szocialista országok nyilvánvaló meg­bénulásakor mert hozzákezdeni. (A bénultság és züllés egyik döbbenetes tünete volt az angol bányász-sztrájk elgáncsolása az Angliá­ba küldött lengyel szénszállítmányokkal. A toryk fellélegeztek, újabb bizonyságot szerez­vén arról, hogy „a Szűzanya előtt térden csú­szó munkásosztály nem inzultálja a tőzsdei árfolyamokat”.)

A „kisemberek szocializmusa” nem létezik többé, a „kisemberek nagy forradalma” halott. Pusztulása után divatba jött a tudálé­kos kinyilatkoztatás, hogy nem lett volna szabad elkezdeni. „… Lenin tévedett, amikor megrohamoztatta a bolsevikokkal a Téli Palotát. Túl korai volt; azonkívül túl hideg és sötét. Várni kellett volna még a kommuniz­mussal. Jobb lett volna, ha a forradalmárok odalépnek a háborút megelégelt, hazatóduló katonák elé, és ezt kiáltják: »Elvtársak! Állja­tok meg! Várjatok, míg a kapitalizmus, amely­nek háborúját szerencsés bajtársaitok éhség­ödémával és fagydaganatokkal megúszták, s amelynek békéje a győztesek gyáraiban és bányáiban fog elrothasztani benneteket, ha ugyan egyáltalán lesz munkátok – várjátok meg, amíg a kapitalizmus át nem nő az álta­lános gazdagság társadalmába!« Biztos vagyok benne, hogy Lenin bolsevikjei éppúgy hallgattak volna erre a hangra, minta szociál­demokraták érveire, akik ugyanezt adták elő ugyanebben a tónusban – hallgattak volna rá, udvariasan, előkelőén és illedelmesen, ahogy az a húszas évek forradalmi proletárjai körében olyannyira szokásos volt.” És megértet­ték volna, hogy nincs más hátra, mint a feltétel nélküli kapituláció.

De ha nem az elhamarkodottság, a túl korai kezdet, akkor mi az oka a forradalom bukásá­nak?

A külső okok között Riess elsőnek a világ- gazdasági átrendeződést említi. 1985-ben a Szovjetunió volt a legnagyobb kőolajtermelő a földön, és 30%-kal részesedett a világ gázexportjából. A nyers-olajárak, miután a hetvenes években kétszer is felszöktek, 1982-től lassan, majd 1983-84-től egyre rohamosabban süllyedtek. A „fejlődő” orszá­gok katasztrófális veszteségeket szenvedtek; ez a Szovjetunióra is áll, amelynek export- bevételei 60%-ban az olaj- és földgázterme­lésből származtak. (A fordulat a gazdagokat is sújtotta: Szaud-Arábia olajbevétele az 1981-es 100 md dollárról 1987-ben 23 md-ra, az OPEC-országoké az 1980-as csúcsról, 280 md-ról, 1987-ben 90 md-ra esett.)

A bukás fő okai persze nem az olajválság­ban keresendők, hanem mindenekelőtt abban, hogy a szocialista felhalmozás korábbi mechanizmusai kimerültek, gátolták a fo­gyasztási javak termelésének felzárkózását a kitermelő- és nehéziparhoz. Megindulta vita a követendő útról. A funkcionáriusok esti imájává lett „a termelés extenzív módjáról az intenzívre való átmenet” – ami valójában annyit jelentett (bár senki se mondta ki), hogy az addig viszonylag autonóm szocialista gazdaságot be kell tagolni a tőkés világpiac­ba. Mihelyt a szocialista országok ezt a műve­letet a nyolcvanas évek közepén végrehajtot­ták, gazdaságuk ismét a finánctőke függő­ségébe került, termelőerőik gyors ütemben elértéktelenedtek.

„A gazdasági katasztrófa nem véletlenül jött – írja Riess. – A diplomáciai gondolkodás már évekkel korábban előrevetítette, még­pedig a »békés együttélés« fogalmával. Az »elrettentéssel biztosított béke« polgári fogalmának ez az ikerpárja már magában hordta a katasztrófa magját”: hiszen az impe­rializmus egyáltalán nem tartotta magát sportszerűen a »békés verseny« szabályai­hoz, és 1917 óta egyhuzamban háborút viselt minden szinten az állammá szerveződött szocializmus ellen, fegyverrel vagy anélkül. A »békés együttélés« jelszava az erőviszonyok idealizálása volt.

A fegyver nélküli hadviselés egyik változata a propagandaháború. „Olyan országok lapjai, ahol szakszervezeti tisztségviselőket tartóz­tatnak le, ahol gyerekek koldulnak kenyérért és hajléktalanok tanyáznak a metróalagutak- ban, versengve bélyegezték meg a szocialista országokat az emberi jogok megsértése miatt”; ugyanazok a kommentátorok, akik a legnagyobb tisztelettel viseltettek Reagan hajlott kora iránt, a Kremlbeli vezetőgárdát mint „gerontokráciát”, vénuralmat kacagtat­ták ki a közvéleménnyel. (Ugyanők mélyen fájlalták I. János-Pál váratlan halálát és pápa­ságának rövidségét „messzetekintő teológu­sok azonban megnyugtatták őket, dicsérve a gondviselést, amiért lehetővé tette egy lengyel stratéga beköltözését a Vatikánba”.) -A külső propagandával összehangoltan folyt a forradalmi ideológia elleni belső támadás. A hatvanas-hetvenes években terjedt el az a módszer, hogy Engels bírálata ürügyén a marxizmust egészében vegyék revízió alá – jegyzi meg Riess. Tagadták, hogy a gazdasági alap volna a társadalmi fejlődés végső meg­határozója, ehelyett különféle felépítmény-elméleteket reklámoztak, átengedve a gazda­ságtani terepet a polgári tudományüzemnek. „Olyan elméletek, amelyeket már Marx nevet­ségessé tett, mágikus vonzerőt gyakoroltak Moszkvában, Budapesten és Varsóban.”

„Így álltak a dolgok, amikor a Kreml vénei felbocsátották a politikai égboltozatra Gorba­csov csillagát.” Margaret Thatcher – egy szatócsnak a lánya –, vállalta, hogy konkuren­sét, „a fiatalos, jólöltözött fióküzlet-vezetőt”, meghívja Londonba, és alaposan kipuhatolja. „Nagyon hamar felismerte: ellenfele annyira hiú, hogy hajlandó lesz bármibe beleegyezni, ami reflektorfénybe állítja. Így lett Gorbacsov a nyugati sajtó kedvence – miközben a Szov­jetunióban a leggyűlöltebb politikussá lépett elő Rettegett Iván óta.” Barátságos mosollyal hirdette meg a peresztrojkát, a nagy mű véghezvitele után pedig „nem átallotta a világsajtó mikrofonjai és kamerái előtt azt bizonygatni, hogy most, amikor a szocializ­must végérvényesen megfojtották, jobban meg van győződve peresztrojkája szükséges­ségéről, mint bármikor azelőtt. Ez a bátor magatartás »glasznoszty« néven vonult be a történelembe.” Az „átalakítás”, a „nyíltság”, az „új gondolkodás” zavaros fogalmainak jegyében megtörtént a szocializmus feltétel nélküli kapitulációja; a polgári kommentátorok „békés átmenetként” ünnepelték ezt az ellenforradalmat, jóllehet – teszi hozzá Riess – „a fájdalmas osztrák tapasztalatból tudják, hogy gyakran éppen a dicstelen kapitulációk vezetnek iszonyú vérontáshoz”.

Hogyan hatotta szocialista tábor összeom­lása Ausztriára? „A vasfüggöny lebontásával véget ért a polgári jó magaviselet rövid idő­szaka.” A „szociális partnerség” felbomlóban van, a munkanélküliség az ötvenes évek szintjére emelkedett, elharapózik a fekete­munka, rövidül a munkaidő, csökkennek a bérek; és a szakszervezetek mindezt elfogad­ják, eltűrik a szociálpolitika leromlását, ahogy tétlenül nézték az államosított ipar szétve­rését is. A burzsoázia mohón vetette rá magát a keleti lehetőségekre, de csak ott ruház be, ahol gyorsan fiadzik a pénz: megje­lenése a volt szocialista országokban „jobban hasonlít a harmincéves háború rablóhad­járataira, mint a modern üzletpolitikára.” (Példa rá a Meinl-élelmiszerkonszern magyar- országi burjánzása.) „ Mialatt a tőkések a világ többi részén hosszútávú beruházási stratégiát követnek, az osztrák finánctőke úgy visel­kedik Magyarországon, mint Kongóban a belga bankok a hatvanas évek elején.” Ha magyar miniszterek panaszkodnak emiatt, nincs igazuk: az osztrák üzletemberek „mind a hazai, mind a magyar pénzügyi terepet oly jól ismerik, hogy joggal zárnak ki eleve min­den normális üzleti kapcsolatot az új partne­rekkel”. Az osztrák burzsoázia azonban sem a keleti vetést nem fogja végül learatni, sem a „szociális állam” struktúráinak „deregulá­cióként” ünnepelt széteséséből nem húzhat hasznot sokáig. A társadalmi feszültségek a fasizmust táplálják, amely tálcán nyújtja át Ausztriát a IV. Birodalomnak, a német transz­nacionális monopóliumoknak.

A fasizmus Ausztriában, még ha némileg álcázta is magát egy darabig, mindig aktív maradt. „Amikor 1945 áprilisában az első szovjet harckocsik feltűntek a határon, az osztrákok kezdték fontolóra venni az antifasizmust; amikor a – harckocsik – az óriáskerék­hez értek, már meggyőződéssel vallották az új világnézetet. Az antifasiszták legnagyobb hányadát a nácipárt 536 000 tagja szolgáltat­ta, az SS-ek tízezreivel karöltve, továbbá a nácik által integrált ausztrofasiszták sokezer funkcionáriusa. A szocialisták és kommunis­ták ellenállását viszont hazafiatlannak és könnyelműnek, egyetlen szóval kifejezve sztálinistának bélyegezték, és félrelökték.” (Heide Schmidt, Haider fasiszta pártvezér helyettese, parlamenti interpellációban köve­telte, hogy „kommunista üzelmek” miatt semmisítsék meg „az osztrák ellenállás dokumentációs archívumát”.) „Miközben a koncentrációs táborok volt foglyainak évtize­des harcot kellett folytatniuk azért, hogy szenvedéseik idejét beszámítsák a nyugdíjuk­ba, egykori lágerfelügyelőik a Kanári-szigete­ken élvezték a zavartalan pihenést, amely »a háború résztvevőit« a nyugdíjjogosultság áldásaként megilleti.” A háború után Hudal salzburgi érsek Rómából szervezte a nácik tömeges átszöktetését Dél-Amerikába – köztük Barbie-ét és Eichmannét –, de különö­sebb veszély az otthon maradókat sem fe­nyegette, mivel lehetővé tették számukra, hogy mentesüljenek a felelősségre vonás alól, ha csatlakoznak valamelyik államalapító párthoz. A szociáldemokrata Kreisky első kormányában öt egykori náci párttag foglalt helyet; ma már, az FPÖ-nek, az újfasiszták pártjának a legutóbbi választásokon aratott sikerei után, osztrák fasiszta tömegmoz­galomról ír a nyugati sajtó, az FPÖ-t pedig Európa vezető jobboldali pártjaként aposztro­fálja a Times 1991. nov. 12-i száma. A náci tevékenységet eltiltó törvényt 1992. február­jában kiegészítő cikkellyel látta el a bécsi parlament: eszerint a jövőben nem indítható eljárás olyan személy ellen, aki 30 főnél nem nagyobb közönség előtt fejt ki nemzetiszocia­lista propagandát. Csökkentették egyúttal a náci tevékenységért kiszabható pénzbün­tetést is, azzal az indokolással, hogy az összeg magassága sok esküdtet visszaszorí­tott az elmarasztaló ítélettől. A kiegészítést minden parlamenti párt megszavazta; az FPÖ követelte, hogy a kommunista tevékenységet is sújtsák pénzbüntetéssel. Egyedül Paul Grosz, a zsidó hitközség elnöke és a Simon Wiesenthal Dokumentumközpont vezetője tiltakozott, rámutatva, hogy az új jogszabályok felmentést adnak Hitler követőinek a nem­zetiszocializmus újjáéledése idején.

Miután a peresztrojka a Szovjetuniót rom­halmazzá, nyomortanyává és tébolydává változtatta, a szélsőjobbnak sem Kelet-Európában, sem Ausztriában nincs többé számot­tevő ellensúlya. „A mindennapi fasizmus kormányprogrammá emelkedik, a hatalom egy gengszterbanda kezére jut.” Az osztrák semlegesség megszűnt a horvátországi háborúval: a zágrábi házakon megint usztasa- zászlók lengedeznek, az újságok fejlécén a horvát korona díszeleg, mintha 1944 óta mi sem történt volna, Bécsnek pedig ebben a veszélyes „jobbra át”-ban tetemes része van. „A világ ma ismét annak tekint bennünket, amik vagyunk, a német birodalom segéd­népének.” És Németország talán átalakult, „európaivá” lett? „Az európai Németország képtelenség; a német Európa eldöntött dolog.”

^* Erwin Riess: Habsburgs Rache oder Die grosse Revolu­tion der kleinen Leute ist tot. „der zeit” Zeitschrift für Kunst und Politik. 11. évf., 1992. szept. 43/44. sz. [vissza]

ALFÖLDY JENŐ

Egy ember élete

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér (Orpheusz könyvek)
                       Egyik oldaláról a másikra fordul; él (Magvető)

Ahogy ez a két legutóbbi kötete is mutatja, Orbán Ottó verseskönyveit az életről és a társadalomról való gondolkodás formálja és fűzi össze egységes életművé. „Nincs ponto­sabb munkacím, mint az EGY EMBER ÉLETE” – írja szép Kassák-versében, és mi sem adhatnánk pontosabb címet az ő versei­ről szólva. Igazi életrajzi költő, s ezt rokon­szenves daccal vállalja azokkal az újdogmati­kus esztétákkal szemben, akik furcsa mód éppen az időszerűben, a valóságon belül álló személyes életben gyanítják az anakroniz­must.

Hasonlóan szívbemarkoló költészetet, mint Orbán Ottó poézise, ritkán olvashattunk Pilinszky s egy-két, mélyvilági szegénységből jött lírikusunk óta. Tudvalevő, hogy egy költészetet nem a tárgya, nem a témája avat jelentőssé, s nemcsak azt kell néznünk, hogy milyen élet- és gondolati anyagból formálja verseit a szerző, hanem azt is, hogy miként bánik nyelvi-stilisztikai eszközeivel. Ezúttal mégis megkerülhetetlennek érzem a „té­mát” – az életrajziságából fakadó testmeleg személyességét, mely az objektív módszerrel írt versein is átüt (lásd például úti jegyzetként megformált vagy az oratóriumok módján dramatizált darabokat), másrészt a napjaink­ban csaknem egyedülálló (Petri Györgyével együtt említhető) társadalmi érzékenységét.

Egy karcolóan ironikus versében „tisztes­ségtelen előnynek” mondja életrajzi alap- tényeit: a háborút, árvaságot, intézeti éveit, kamaszkori neuraszténiáját, kétségbeesett korai szerelmeit, majd a férfikorban rátörő betegséget, mellyel évek óta vívja kimerítő meccsét. Iróniája félreérthetetlen: ezen az alapon Petőfi tisztességtelen előnye a hősi halál a harc mezején, Adyé a vérbaj és az alkohol, Tóth Árpádé a tüdőbaj, József Attiláé a schizofrénia. Radnótinak is lehetett valami tisztességtelen előnye, mert finoman szólva ő is korán meghalt, és mélységes tisztelettel gondolunk rá. De még valami kellett ahhoz, hogy a „tisztességtelen előnyök” Orbánnál is a költészet hasznára váljanak. Verse erről is eligazít: „ a verset szinte az utcán találtam, / épp csak szavakra fordítottam süketnéma csöndjét; / nem kellett hozzá más, csak beszélhető nyelv és némi stílusérzék …” Egy másik verse így szól: „s legfőbb becsvágyam az volt, hogy hibátlanul használjam a nyel­vet”.

Ez a hibátlanul használt nyelv szabatos, őszinte; nagy képzelőerővel alkotott metafo­ráktól szemléletes és eleven. Ritmusa és mondatlejtése megteremti a gondolat zené­jét, szóhasználata ugyanakkor érdes és nyers, mint az indulatból feltörő és a közhasználatú szókincsből származó trágárságot lenyelni nem hajlandó, vérbő valóságtól csapzott amerikai regényeké. Fordulataiban benne munkálnak a klasszikusok szakralizált gesztu­sai, és készségesen szorítanak helyet maguk közt az argónak, a P. Howardos poénnak, a filmburleszknek és a pesti viccnek. Versszer­kesztő módszerét érdemes külön szemügyre venni. Sokszor alacsonyan, egy-egy banálisán köznapi kijelentéssel kezd, aztán a logikai és képi csavarintások kanyarain keresztül eljut a hatalmasan távlatos befejező képig vagy szentenciaszerü summázatig. Ha Pilinszky vagy Nagy László (s persze Ady) a teljes hangerejű verskezdés mestere, akkor ő a szimfonikus hangzású verszárásé. Ebben, régebbi köteteit olvasva, olykor éreztem bizonyos hatáskeresést, „öblösséget”, ahogy megjegyeztem. De munkamódszere most már olyan magabiztosan és zökkenőmen­tesen készíti elő a verszárás kürt- és üstdob- hangjait, hogy ilyen aggályaim nincsenek már, s konstatálhatom, hogy bizonyos me­részség nélkül nincs is újítás, egyéni anyag- kezelés. Bámulatos magától értetődéssel siklik át a banalitásokról a magvasságokra, az újsághírek tényközléseiről az elementáris döbbenet hangnemére.

A lírai magasfeszültség áramkörébe zárla­tok és káros kisülések nélkül kapcsolja be az élet világító tényeit, átgondolt véleményét és szorongásait.

Mennyi szorongás egy rakáson! És micso­da fölénnyel kezelve! Csak az élet gyógyít­hatatlan szerelmesei tudnak így rettegni az elmúlástól, a gyűlölt és megvetett erőszaktól, a történelem valószerű rémálmaitól és a társadalmi közelbutulástól. Szorongását versről versre kiírja magából, de nem panasz­ként, hanem iróniára fordítva és így fölé kerekedve – büdös és pufók macskává stili­zálva át a félelem tigrisét. Ha diák volna egy biológiai szertárban, finoman meghajolva tangóra kérné föl Végzetkét, a démonian vigyorgó csontvázat.

Mint érzelmeiben a humor és a rettegés, ítéleteiben is remekül illeszkedik egymáshoz a kétely és a bizonyosság, a pátosz és az irónia, a „földszagúan hihető” tények és a sci-fi novellákhoz alkalmas utópiák s rém­képek a jövőből. Profanizáló próféciáknak nevezném számos versét, ha nem tartanék tőle, hogy „pofonizéit próféciákként” tenné csúffá nagyképűre sikeredett szavaimat. A paródiát nemcsak mások csúfolgatására használja, hanem alkalomnak is arra, hogy a stílusgyakorlat orvén véleményt mondjon a világról.

Ha van idill ebben a csupa sár és vér, csupa füst és föld, csupa szorongás és kétely költészetben, akkor az – oly sok pályatársától eltérően – nem a vegetáció vigasztaló burján­zásából, nem dédelgetett tájak szőlődombjai­ból, nem a gyönyörű-ronda főváros imádatá­ból vagy a családi fészek melegéből árad – ezek legföljebb a háttérben sejlenek föl. Gyerekkori idillek sem villannak föl a boldog­talan emlékű negyvenes-ötvenes évekből. Idillnek, nosztalgiának csak az irodalmi és művészvilág egykori kompániáit és magányos alakjait fölidézve jut hely Orbán költészeté­ben, Ez az a bensőséges és kissé belterjes kisvilág, melyben halottak emlékét őrzi, ahol egyik-másik nagy öregben apja helyett apját véli fölfedezni, ahol barátjának szólíthatja Csoóri Sándort, ahol egy kis testvéri félté­kenység foghatja el egy-egy kortársa, öccse- korú pályatársa másfélesége láttán, vagy ahol egy ideig játszhat némi haragszomrádot, de csak azért, hogy aztán annál édesebben súrlódjék a másikhoz a megbékítő szólam. Ezekkel a társakkal tud összekacsintani a butaság lapos homloka fölött, ez a társaság hívja ki ugratós kedvét, viszont-megbecsülésre számító gesztusait. Verseinek általában is van egy olyasfajta poénra hegyezettsége, mely a társasági embert juttatja eszünkbe. A magány nem a hangvételben, hanem annál bensőbb tartományokban tapintható ki.

Gondolati anyagára tekintve különös fon­tosságúak számomra a politikai ítéletei. „A század szelleme” egy toprongyos koldus képében jelenik meg, akinek súlyos szemre­hányásokat tesz a költő, mert egykor azt hazudta, hogy megváltja a világot, s már őrajta sem lehet segíteni. Ezt az érzést isme­rem; rendkívül nehéz szembenézni, nem a lerobbant káderrel, hanem az emberarcú hiányával.

KÖNYVAJÁNLAT

„Fortuna szekerén okosan ülj, / Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj.” Faludi Ferencnek, a XVIII. századi magyar irodalom jeles meste­rének intelmével köszöntöm a könyvajánlat olvasóit az új esztendőben. A későbarokk és a rokokó kiemelkedő művésze 1704-ben született a Vas megyei Németújváron, s gimnáziumi tanulmányai után, 16 évesen belépett a jezsuita rendbe. A kőszegi és soproni diákévek után a bécsi egyetem hallgatója lett, majd Pozsonyban, Bécsben, Grazban, Linzben, közben Pécsett és Budán is tanárkodott. 1740–45 között Rómában tevékenykedett. Külföldi tartózkodása alatt szerzett európai műveltségét úgy tudta ötvözni a hazai kultúra elemeivel, hagyomá­nyaival, hogy irodalmunk későbbi nagyjai is példaképüknek vallották, s versújító művé­szetének hatása napjainkig nyomon követ­hető. Vele ért véget a régi magyar költészet, s vele kezdődött a kor megváltozott igényei­hez igazodó hajlékony, civilizált, új hangzás. Tudatos stílusművész volt, gyűjtötte a magyar népi szólásmondásokat, megújította a hangsúlyos magyaros versformát, s az ő tolla alól került ki az első magyar szonett. Prózaíróként és fordítóként is jelentős élet­művet hagyott hátra, ő maga ezt tartotta legtöbbre. Stíluskorszakot indító versei csak halála után jelentek meg nyomtatásban. Kéziratos formában, saját kézírásával két kötet is fennmaradt. Az egyiket a Szombat- helyi Egyházmegyei Könyvtár őrzi, s ennek fakszimile kiadását adták közre Dobri Mária és Kovács Mihály bevezető tanulmányával, Forgandó szerentse címmel.

Egy ízig-vérig mai, a század egyik leg- újítóbb szellemű ír költőjeként emlegetett művész. Derek Mahon verseskötete látott napvilágot az Európa Kiadó Napjaink költészete sorozatában A tenger télen címmel. Az 1941-ben született költő első kötete 1967-ben jelent meg, majd 11 kisebb kötet után verseinek gyűjteményes kiadása is, melynek minden darabja – egyik pályatársa szerint – „a maga rendjén-módján befejezett remekmű”. Kivételes tehetségéről a most megjelent kötetből is meggyőződhetünk, akár szellemes humorú, vagy merész asszociációjú verseit, akár morális töltésű, borzongató példabeszé­deit olvassuk. A magyar olvasó találkozhatott műveivel a Nagyvilág hasábjain is, leghíre­sebb verse, az „Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban” is itt jelent meg, Kada Júlia fordításában. A most kiadott, Fodor András által válogatott és fordított kötetben is olvas­ható a költemény.

Híres könyv jelent meg a Bethlen Gábor Könyvkiadónál Fázsy Anikó fordításában, Albert Camus elméleti műve, A lázadó em­ber. A Nobel-díjas szerző a lázadás gondola­tának fejlődését vizsgálja a francia forrada­lomtól az orosz forradalomig, és az emberi cselekvés értelmét keresve, a lázadást szem­beállítja a forradalom marxista felfogásával. Az 1951-ben publikált mű magyar kiadása négy évtized múltán kerül olvasóink asztalára.

A kolumbiai, szintén Nobel-díjas író, Gábriel García Márquez régi ismerősként tekint ránk legújabb könyve, a Macondóban hull az eső borítójáról. S ki ne hallott volna Macondáról, a képzelet alkotta, hajdan virágzó banánváros­ról, s a Buendía család egymást követő nem­zedékeiről, akiknek emlékezéseiből kerekedik ki a „Száz év magány”, az író világszerte ismert, csodálatos regénye. Az Európa Kiadó a most napvilágot látott kötetbe a magyarul már korábban megjelent kisregényeit („Söp­redék”, „Az ezredes úrnak nincs aki írjon”), elbeszéléseit, s néhány eddig magyarul ismeretlen írását adta közre, hogy bemutassa az elbeszélő García Márquezt is. Az elsősor­ban regényíróként ismert művész 1945-ben újságíróként kezdte pályafutását, ekkortájt jelentek meg első elbeszélései, majd a hat­vanas években azok a kisregényei, melyek a „Száz év magány” művészi-tematikai előz­ményei voltak. Ezekből válogatott Pál Ferenc, a magyarítás pedig kilenc jeles műfordító munkája.

A XIX. századi magyar romantikus festé­szet egyik reprezentánsának, Kovács Mihály­nak Önéletírása került először kiadásra Eger­ben, a Studia Agriensia sorozat 12. kötete­ként, a város és a megye önkormányzatának támogatásával. Kovács Mihály munkássága több, mint fél évszázadot fog át: az 1830-as években kezdte pályáját, s 1892-ben bekövet­kezett haláláig termékeny és sikeres festő­ként ünnepelte a korabeli közönség. Bécs, Róma, Firenze, Párizs, München, Spanyolor­szág voltak hosszú élete során művészi állomásai, s közben Pest, s csaknem tíz esztendeig Eger adott otthont és megélhe­tést biztosító megbízásokat a festőnek. Életművében legjelentősebbnek történelmi témájú festményeit tartották és tartják ma is, de ugyanilyen jelentősek finom, érzékeny látásmódra valló zsáner- és tájképei is, s nem utolsósorban portréi. Egerben, a „kis magyar Rómában” az egyházmegye megbízásából megyeszerte kisebb-nagyobb oltárképeket is festett, s a budapesti Operaház díszítésében is részt vett. Önéletírása kitűnő írói kvalitá­sokról is tanúskodik. Egy jelentős történelmi korszakban élt, európai látókörű művész emlékének adóztak a könyv készítői halálának 100. évfordulóján.

Zsolt Béla a század első felének jeles publicistája és írója volt, aki megszenvedte az I. világháborút, akit 1942-ben Ukrajnába vittek munkaszolgálatra, ahonnan Bajcsy-Zsilinszky hozatta el az agyonkínzott embert. Ezután fogházba került, majd Németországba depor­tálták, ahonnan sikerült Svájcba jutnia. 1945 után hazatért, s a Magyar Radikális Párt színeiben országgyűlési képviselő lett. 1949-ben bekövetkezett haláláig a Haladás című lapot szerkesztette, állhatatosan folytatva humanista, polgári szellemű politikai küzdel­mét fegyverével, a tollal. Pályafutását Nagy­váradon kezdte, majd Budapestre került, ahol a polgári radikális Világ, majd a Magyar Hírlap, az Újság politikai cikkírója, 1929-től pedig a Toll című polgári radikális hetilap főszerkesz­tője volt. Közben regények és színpadi művek egész sora kerül ki tolla alól, de munkásságá­nak legmaradandóbb értéke publicisztikája, különösen antifasiszta írásművei, melyekben a politikai újságírás legnemesebb hagyomá­nyait ötvözve, a leghatásosabb eszközöket felhasználva ostorozza a fehérterror Magyar- országának visszásságait. Társadalmi igaz­ságérzetét, polgári radikális gondolkodásmód­ját, kitűnő megfigyelőképességét és stílus­művészetét értékelve tévedéseit is felemlíti A végzetes toll című könyv utószavában Szalai Pál. „… van mit tanulnia tőle egy értelmiségnek, mely – fájdalom – egyre mélyebbre züllik az általános gyűlölködésbe és embermegvetésbe.” – írja. A kötetet Bozóki András válogatta, a Nyilvánosság Klub és a Századvég kiadásában, az Ars scribendi sorozatban jelent meg.

„Mindössze két igazi nagyhatalom van. Kínával esetleg három. A sajtó a hetedik nagyhatalom.” (Ismeretlen újságíró a XX. századból.) Bényei József sajtótörténeti értékű művéből idéztünk, melynek címe: A sajtó humora. Ötszáz vicc(féle) található a gyűjteményben, különösen gazdag XIX. századi és 1945 utáni magyar vonatkozású anyaggal. A szerkesztő, aki maga is gyakorló újságíró, több történetnek nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is, szellemes feje­zetcímek mögé csoportosította variánsaikkal együtt a vicceket, tanulságos anekdotákat, pl.: A sajtó mint olyan, súlyának és jelen­tőségének megfelelően, avagy AZ ÚJSÁG; A firkász, akinek nyilait mindenki másban sze­retné látni, avagy AZ ÚJSÁGÍRÓ; Az újságírás mint az osztályharc bunkócskája, avagy TISZTELTETEM AZ APPARÁTUST; Az újság, amelyben a sorok közé van írva, avagy PANG­JUNK EGYÜTT. A debreceni Csokonai Kiadó humorgyűjteményeinek sorozatában megje­lent kötet utolsó fejezetének viccei pedig fricskák az újságolvasóknak, róluk szólnak.

(emmi)