„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerül
Évezredek, vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És az emberek belőle
Világ végéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktól érik;
Míg édes lesz, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kívánhatnék tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret.
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad.
Halálomnak pedig megnyugovást.
Hogy én is, én is egy sugár vagyok!
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!”
Ezt gondolá Szilveszter önmagában,
midőn elolvasá Világtörténetét,
és dolgait belőle megtanulta.
De mért Szilveszter
gondolá magában mindezt,
mért nem Petőfi Sándor gondolá?
E Szilveszter nem egy darab belőlem,
vagy két rész, s egyáltaljában
hol az az ember, ki megvonná határát
eddig Szilveszter, ettől viszont Petőfi?
Vagy megfordítva: ez Petőfi Sándor,
és rajta túl már Szilveszter jövend,
ki nem egyéb, mint képzelet szülötte,
s Petőfi képzeletje csapong és szárnyaló is,
s a valón átlengve, át is rendezi.
Miért e bujócska, fiú?
KI elől búsz? Ki nem tudja, majdan,
elolvasva, hogy szinte pontról pontra
egyeztek? Petőfi néz tükörbe,
s onnen csekély kis módosulatokkal
Szilveszter pillant vissza rá nyugodtan,
megrezzenetlen szemmel, s ha Petőfi
elmegy hazulról, hogy dolga után járjon,
orcája ott marad a pókhálós tükörben,
akárha föstmény lenne: Szilveszter az.
Nem önmagamnak
születtem én sem egykor,
akárcsak ő nem:
hazának és világnak!
Ellátva ekkor
olyan tüzes pecséttel,
melynek nyomát
lemosni nem lehetne,
mármint, ha azt akarnám.
De mért akarnám, kérdem?
Az éji vaksötétben,
a pisla mécsvilágnál?
Azon időkben,
mikor a lelkeket
naponta vették
s jó drágán megfizették,
s egy görnyedéssel
már biztos szép jövendő
várt arra, ki legörnyedt,
alázatos, sunyi pofával hozzá –
a vásárt elkerültem,
s oly messze, mint tehettem,
és nincsen senki,
ki elmondhatja rólam:
Petőfi fejet hajtott
előttem egyszer is.
Nem dicsekvésül mondom:
ha annyit ettem volna
kenyeret s kolbászt hozzá,
mint amit meg nem ettem,
pocakosodnék szépen, napról-napra,
és nem kis tisztelettel
bámuldoznának rám e gazfiak,
vagyishogy akkor már jó lennék bírónak,
s nem a szabadság volna
lelkemnek istensége.
Nem az. Nem az.
S nem közgyűlöleteknek
állandó célja lennék,
kibe akárki nyilait lövi.
De hát lásd be fiú,
te olyan nagy bűnös vagy,
hogy malomkövet érdemelsz nyakadba,
olyakkorát, mint Miklós elhajított,
imádott Jankóm derék Toldija.
Követ nyakadba, s bele a Dunába,
hogy föl ne vessen ár-kavarta mélye
se Pesten, se Mohácsnál.
Rákok rágódjanak rajtad,
rákok, s velük halak!
Hisz olyan nagy bűnöm van,
hogy túl a forradalmon,
legalább kezdetén túl,
vakmerőén írni mertem,
hogy nincsen többé szeretett király!
De ez se volt elég még,
látván a lomhaságot,
miben a kormány jócskán jeleskedett,
bűnömet megtetézve
egy gyűlésen kimondám,
hogy rájuk nem hazámat,
de még kutyám se bíznám…
Nem is, nem is!
Egy kóborló ebet sem,
nem azt, ki házam őrzi.
Vagyishogy őrizné, ha
lenne kutyám és házam.
No, egyik sincs. Nem is lesz.
De a hon, az még megvan!
És leszek hű kutyája,
habár mostanság éppen
honárulónak hínak,
s ha szám be nem tömik majd,
fennhangon elkiáltom:
Szabadnak lenni
immáron kötelesség,
s a kötelesség
kemény munkát kíván:
lámpásnak lenni minden éjszakában,
estétől napkeltéig,
esőben, hóviharban.
Nekem nem kell az
alamizsna-élet!
Használni csak, és nem ragyogni vágyom!
Csak mások nem akarják.
A Rendre Ügyelő Választmány
kivetett kebeléből
hírhedt honárulólént,
kit orcán-köpni illik,
illik, sőt, kötelesség.
Megköpdösni; ők, engem!
Kivetni kebleikből.
Engemet, aki nélkül
még írmagjuk se lenne.
Nem lenne, nem lehetne.
Vagy hogyha mégis: nyelvök
szaporán nyalogatná
elnyomóiknak talpát,
miként eddig is tették,
önként, sőt buzgalommal.
Magam tartanék csóvát
ereszük alá este,
ha nem tudnám: mi eddig
történt, egy felvonás volt
életünknek színpadán csak,
az volt a nemzetén is,
mit még mások követnek,
s az egyik felvonást majd
Forradalomnak híjják,
mely eljő, s lelkem tüzétől
kap lángra minden lélek,
s csak egyetlen szót hallani
utcán, téren, a viskók
kitárult ablakán is: Respublika!
Respublika, szabadság gyermeke!
S szabadság anyja, világ jótevője!
Most hódolok, midőn még messze vagy!
No nem, fiú, no nem!
Egy kissé higgadottabb
hangokra váltsál,
akármi biztos is vagy,
hogy forradalmad nemsoká jövend.
Meg aztán néz csak
pislogni kezd a mécses
olaj kéne belé, vagy új kanóc is,
és pénz egyikre sincsen.
Reggel pár garast fölhajtok valahonnan,
rongyos néhány garas
tovább éltet egy nappal,
egy nappal és reménnyel,
hogy az, amit elvetettünk,
egy más nap szárba-szökken,
és oly nagy aratást hoz,
milyen nem volt a földön,
eleddig legalábbis.
Marat, nézel?
Lenézel rám a falról?
Kinézel rám a képből?
Te egyszer már megérted
a dicső forradalmat,
s ha hűtlen lennék hozzá,
meríts oly tört szivembe,
minőt szivedbe döftek, –
vagy dőlj rám, fallal együtt,
s a téglát döntsd fejemre.
No, fiú, hyugodtabban,
ez nem egy gyors futás lesz,
tán éveket kell futni,
és bandukolni közben,
hogy vágyad utolérjed.
És jó lesz nem feledned:
hogy gyermek még a nép itt
mákonyt itattak véle,
hogy gyermekkorban tartsák,
nehogy, ha felhő egyszer,
s fölszólal benne a lélek,
fejszével, fent kaszával
ura elébe lépjen,
ne térdeljen, de álljon,
és számadást csináljon
megmérve atyja éltét,
nagyatyjáét, magáét,
s már nem az égre néz, de
Dózsa György trónusára,
és öklendezni kezdjen,
és Dózsa foggal tépett
húsát, derék urának
szeme közibe köpje.
De hát a nép még gyermek.
Gyermek, magamon láttam
kishíján bőröm bánta.
Követ akartam enni
az új országgyűlésen,
követ Kiskunságból,
hol egykor megszülettem.
Isten örök tanúm:
nem dicsvágy, vagy önérdek
tüzelte szándékom, mint
olyan sok másokét ma.
Szolgálnia a hazának
ahogy kitelik tőlem
s ezt nem képzeltem másként,
mint lelkesedést szítni
minden igazi honfi
elbágyadt keblében,
fanatikusan szinte,
s látván, hogy gyalulatlan
e népsereglet ahhoz,
hogy asztallá lehessen,
megírtam nékiek hogy
gyalújuk leszek nekik.
Ez túl sok volt nekik, hát
be nem vette a gyomruk,
annál inkább a birkát,
jó pergeltnek csinálva,
és hozzá pár akol bort
Nagy Sámuel uramnak pincéjiből.
Hogy a fia követ légyen.
Nem én: egy esperesfi!
Nagy Károly, jó kis firma!
Kinek Isten a vára,
de még erősebb vára
néhány akó bor, s birka!
S rólam sok jót híreltek,
hogy kedveljen a népség,
aztán szívébe zárjon:
a hírek szerint engem
hírhedt bajkeverőként
Pestről is kitiltottak,
mivelhogy szándékom van
eladni hont és népet,
és hozzá ráadásként
magát a Kiskunságot,
muszkáknak, illíreknek!
Muszka spión, Petőfi!
Még létezni merészelsz?
Egy leget szippantani
az igaz honfiakkal?
És most, hogy megfutottam
a nép elől, kilopva,
nem kárhoztam így sem
a népet. Csak félrevezetőit.
A nép az szent előttem,
s a neve dicsértessék,
mostan és mindörökké.
S ha eddig küzdtem érte,
eztán kettős erővel
fogok küzdeni érte.
Hogy szemét nyissa, s lásson!
Eh, eh, eh!
Dohányom sincs pipámba.
Ámbár így is lehet még
a tegnapi dohánynak
büdösét szuttyogatni.
Eh, eh!
S Arany is megbukott! Meg!
Ó, Jankó! disznóság ám,
mit országszerte tesznek,
disznóság! Legbuzgóbb
jóbaráti a népnek, kimaradnak.
Három esztendő múltán
majd más követek lesznek.
Az igazi nemzetgyűlés
majd az lesz!
Csupa republikánus!
Mi szép lesz az a jövendő,
mi szép, azt én tudom csak!
Mert olyan tisztán látom,
mint arcképedet, Jankó,
odébb meg Marat arcát!
Te szegény nép! Tudd: ez volt
örökös ellenidnek
végvonaglása, ez volt.
Egy koppintás fejükre,
és aztán sakk-matt, végük!
Pipám is megrepedt,
hogy az asztalhoz csaptam.
Úgy kell neki! Mért Petőfi pipája,
mért nem Deák pipája,
hisz néki van dohánya,
mert, ha nem lenne néki,
aligha tologatná ügyem
Nagy Károly ellenében,
hogy etették és itatták
a népet választáskor.
Itten egy tűz ég már csak:
lelkem tüze, mely a világot
gyújtotta volna föl, magával együtt!
És élnem is kell végül,
már ma, és mibül élek?
Vagy elvem megtagadjam?
Inkább szeméten, éhen veszek el,
mint egy betűt leírjak,
mi nem lelkembül fakadt,
hogy gondolatjaimnak
bár legkisebbikére
hamis pecsétet üssek!
S ily silány fráterek közt
kell éhhel megdögölnöm!
Mindennap egy parányit.
Mindennap egy kicsinykét.
Miközben gondolatjaim,
befalazott rabokként
itt élnek koponyámban.
Éhhel kell megdögölnöm!
Minden nap egy parányit!
Minden nap egy kicsinykét!
S a sok kicsiny halál majd
egy szép nap összecsődül,
s egyszerre kéri jussát
azonnal, s kamatokkal.
A mécs végképp kilobbant.
Még nem virrad, de érzik
a légnek hűvösében:
nemsoká itt a reggel.
S akármilyen nap kel fel,
ragyogva, vagy ködökben,
fülleteg porból mászva,
én érzem, tudom inkább
itt agyam belsejében:
rettentő napok jőnek,
oly rettentők, minőket
csak őrülésig rémült képzelet
álmodhat össze.
Nyugodj fiú, nyugodj!
Vedd úgy, hogy vad lidércek
szálltak be, odakintről.
Mielőtt még a nap kél,
felejtsd el azt, hogy polgár
vagy, és éppen itt, e honban.
S boldog lehetsz egy percre,
vagy kettőre is, ki tudja?
A börtön vaksötétjén
virrasztasz jó barátom,
Szilveszter! Ott a fal még,
hová homlokod csaptad,
hogy kidöntsd agyvelődet.
A fal mindennap ott van:
börtönöd az, s reményed:
hisz szabadulhatsz innen
egy végső rohanással,
ha nincs más hátra semmi.
Dehát te is sugár vagy,
egy ember órjás lelke,
ki földet érlel milljó
más sugarakkal együtt,
tudván tudva aközben,
hogy a szüret még távol,
oly távol az, hogy
meg nem élheted.
Dehát sugár vagy,
föl a munkára lelkem,
ne légyen egy nap,
vagy egy perc elveszítve,
föl a munkára, lelkem,
harcra a szabadságért!
Segény Szilveszterem, te,
ki mostan élni vágyol
szabadságért, hazáért,
s akár meghalni is még:
az isten kézbevette
odafönn már a könyvet,
melyben jegyezve vannak
mind a mártírok, és
belé irá a Szilveszter nevet,
hogy az ítélet napján
hivatlan ne maradjon.
Föl hát munkára, lelkem,
midőn az éj halódik,
majd hajnal száll az égre,
egy kis kitűrés kell csak,
s te látod meg az első
napsugárt, odúd falán,
sötét, vérszínű fénnyel gyűlni fel.
Lidi, a legidősebb nővér a kisvendéglő ajtajában javasolta Rézi húgának: vegyen két-három tubus majonézt, meg minden hozzávalót: ő ugyanis gombát szeretne enni rizzsel és tartármártással.
– Majonézt kapok meg mindent, ami a tartármártáshoz szükséges. No, de gombát?
– Panaszkodtál, hogy hetekig esett az eső … Valaki csak foglalkozik itt gombával? Vagy a kínai konzerv! Az is megteszi.
– Tartármártást csinálok neked, de azt majd a töltöttcsirkéhez eszed …
– A vita ezzel egyelőre lezárult. Lizi, a harmadik nővér egyébként is idegeskedni látszott.
– Azt akarjátok, hogy szomjhalált haljak? – s szokásához híven felnyafogott. – Szö-szö!
Hagyd ezt az utálatos szöszögést – szólt rá Lidi. – Én gombát akarok enni rizzsel és bőséges tartármártással … Rézikém, hugikám, de a tartár… Szóval, az fehérborral jó. Meg citromlé, meg mustár, meg csipetnyi só, csipetnyi porcukor, meg három tojásból a sárgája …
Közben letelepedtek; Lizi intett a vendéglősnek, aki meglehetősen magányosan ásítozott a pult mögött. A férfi tüsténkedett: letörölte az asztalt, megigazította az apró terítőcskét a virágváza alatt.
– Milyen sörük van? – s unottan a mennyezetnek tartotta a tíz ujját. Teles-tele gyűrűkkel, karperecekkel, fillentyükkel. – Nem, nem a márka érdekel … Az árakat mondja!
– A Talléros, kérem tisztelettel, negyven, a …
– Szö-szö! Az árakat!
– … Hatvankettő, hetvennégy …
– Még!
– Kérem, tisztelettel, a hetvennégyes a legdrágább sörünk. Perpillanat.
– Abból három üveggel. Tiszta poharakat kérünk – tette utána, mintegy fenyegetésnek szánva; mikor a vendéglős elsietett, már a vastagon rúzsozott szájszélen ült a szö-szö, de nővérére pillantott és elnyelte a szót. Helyette egy aprót ásított. – Ez itt a legelegánsabb hely? – nézett Rézi húgára.
– A legjobb! A legolcsóbb.
– Szö-szö! – s az ujjait újra a mennyezet irányába bökte, mintegy fenyegetően és megvetően.
– Miért? Jó hely ez. Tiszta, szolid. Kár, hogy nincs konyhája …
– A tartárt megcsinálom – mondta Rézi.-Veszek majonézt, mustárt; só, cukor van otthon. Csak éppen gombát nem tudok honnan szerezni … – s mielőtt a legidősebb nővér megszólalhatott volna, mondani akart valamit. – Tudod-e, Lidi, hogy a majonéz honnan kapta a nevét?
– Történelmi neve van, igaz?
– Eltaláltad! Még a harminc éves háború idejéből. Amikor a franciák 1653-ban elfoglalták a spanyolországi Menorca szigetét és …
– Mondd, hugocskám – vágott közbe Lidi –, mennyire lehet megélni ebben az országban, ha más népek történelmével tömöd a lurkók fejét?
Lidi, miközben ásított és rendületlenül a mennyezet felé tartotta mind a tíz ujját, még megjegyezte: – Miközben elbocsátanak tanárokat, tanítókat … Egy munkanélküli tanár itt nálatok mennyi pénzt kaphat havonta?
– Nem tudom! – nyelt nagyot a söréből Rézi. – Nekem még nem mondtak fel. Három évem van a nyugdíjig, remélem, addig kihúzom … Én a majonézről akartam Lidinek elmondani, hogy a harmincéves háború kezdetén a franciák partra szálltak Menorca szigetén, és bevonultak Mahón városába. Richelieu bíboros a tiszturakat, természetesen, vendégül látta. Akkor tálaltak fel egy különleges mártást, amit a bíboros el is nevezett mahonnaisé-nek. Azaz majonéznek.
Lizi leejtette a két tenyerét az asztalra. – A bíborosról jut eszembe: nem valami délceg papotok van …
Lidi rámordult. – Hagyd már a papokat… A majonéz izgalmasabb! Csak kapnánk valahol gombát… Mifelénk ez nem gond.
– De igen, ez a pap nem egy snájdig férfi!
Lidi festett szőke hajába túrt.
– Az én húgocskám – mondta Rézinek –, a te nővérkéd meghibbant. Katolikus papokra vadászik. Majd bolondok lesznek egy vén tyúk kedvéért kivetkőzni. Házvezetőnőnek? He-he! Röhögnöm kell. Még egy rántottét se tudnak megsütni …
– Szö-Szö! Úgy gondolod, hogy a papok nem férfiak? És ami engem illet, össze is tehetné a két kezét, akinek én hajlandó lennék igent mondani. Ilyen özvegyet hol találni ma? Persze, téged csak a zabálás érdekel.
Lidi komótosan töltött a sörből, megvárta, míg a hab kellő mértékig leülepszik, ivott egy kortyot, majd megjegyezte:
– Buta liba vagy, húgocskám. A söröddel foglalkozz, ne a papokkal … – s Rézihez fordult. – Nem gondoltam volna, hogy a majonéz ennyire történelmi valamicsoda.
– Majd minden mártásba kell a majonéz …
– És tudsz még ilyen történeteket?
– Nem, most hirtelen nem tudnék egyet se mondani.
– Nem unjátok még a mártásokat? Zabálni, zabálni! Szö-Szö! Ennyi az életetek?
– Igyál. Rendelsz még egy kört, Rézi? Elvégre a vendégeid vagyunk?
– Miért lennénk mi vendégek? Itthon? Szö-szö! A ház az apánké volt, így hát a miénk is!
– Hallgass, ostoba lúd! Mit mondtál Münchenben, mikor majd nekem jött az a dög nagy busz? No, mit mondtál?
– Nem emlékszem!
– Én igen. Azt mondtad, ha Isten megsegít, hát otthon szó se essék a piszkos anyagiakról…
Rézi elsápadt; érezte, innia kell egy korty italt.
– Hát, ti … ti azért jöttetek, hogy a házat…?
– Butaság. Nincs nekünk rá szükségünk. Lizinek sincs szüksége semmire. Pap kellene neki; de hogy minek, nem tudom.
– A papokat hagyd békén! A papokat nem hagyom bántani …
– Csak az ágyukba szeretsz bújni!
– Szennyes volt a fantáziád mindig. Anyánk mondta, Isten nyugosztalja, hogy az orosz tiszthez bugyi nélkül mentél be …
– Mert kávét vittem!
– Aztán kidobott a kávéddal együtt! Szö-szö! És még neked jár a szád.
– Világ életedben papkurva akartál lenni. De a papok okos emberek. Azoknak olyan buta liba, mint te, nem kell. Egynek se!
– Ennek semmi köze apánk házához … Bennünket kitelepítettek, Rézi el tudott bújni… Hát akkor minden az övé?
– Rézi tanult! Tanárnő lett.
– Mert a komcsikkal paktált!
– Mert esze volt.
– Szö-szö! Ezek itt mindenkit taníttattak. Még a borjúból is tehenet csináltak.
Belőled csak birka lehetett volna. Vagy pap szajhája.
Lizi újra a mennyezet felé tartotta a tíz ujját. Nem lehetett a kövérkés, tokás arcáról leolvasni, hogy a következő pillanatban sírni, visítani, netán hisztizni kezd. Csak tartotta mennyezet felé a karácsonyfadísznek beillő ékszereit, vizenyősen elnézett a semmibe, aztán csak annyit mondott: „Szö-szö!”
– Egyebekben, ha te annyira emlékszel arra, amit én mondtam … Mikor Münchenben majdnem nekihajtottál a busznak, akkor te meg azt ígérted a Szűz Máriának, hogy ezt a kocsit Rézi fiának adod. A Karcsikénak…
– Én ilyent mondtam volna …?
– Bizony mondtad. És vacsorázni se tudtál, mert olyan hányingered volt. Itt meg csak zabálsz, zabálsz …
– Mintha te nem ugyan azt tennéd … Hazai ízek! No, persze! Otthon egy rántottét se tudtál csinálni az uradnak. De még egy rántottlevest se. Hozzánk járt enni a szerencsétlen. Te meg csak templomoltál, ájtatoskodtál…
– Szö-szö! Kákabélű volt!
– Ha elé tettem, evett! Minden német jól eszik. Pláne, ha bajor. De a sváb is szereti a hasát.
A vendéglős állt meg asztaluknál.
– Kérem, tisztelettel – kérdezte –, hozhatok még …?
Rézi kétségbeesetten nézett rá. – Nem kérünk semmit…
– Akkor… számolhatok?
Lidi és Lizi, mintha II. Frigyes unokái lennének, egyszerre álltak fel, s indultak a kijárathoz.
– Fizess, Rézi! Iparkodj, ne feledd a majonézt és a mustárt. Meg citromot. Ha már az a püspök kitalálta, hát…
Mikor Rézi utolérte a nővéreit, csendesen megjegyezte: – Nem püspök volt, hanem bíboros. És nem Richelieu találta ki a majonézmártást, hanem a szakácsa. A bíboros csupán a keresztapja volt a mártásnak.
Lizi fintorgott, könnyű nyári blúzát úgy igazította, hogy a karkötők és egyéb fillentyűk érvényesüljenek. – Egy közönséges szakács? Mégha egy bíboros …
Lidi átölelte Rézi vállát; sovány, majdhogynem szikár nő volt a harmadik nővér, mint a megszállott tanárnők általában.
– Ugye, hugicám – duruzsolta –, szerzel valahol gombát… a mártáshoz … Jó itthon! Hát nem vagyunk mi testvérek? A gomba …
– Megpróbálkozom – nyelt egy nagyot Rézi, s arra gondolt, hogy ez a három üveg méregdrága sör neki éppen két napi kosztpénze.
De erről nem szólt egy szót sem hazalátogató nővéreinek.
Esik. Veri a gallycsomót az eső.
Megmosdatja az orgonákat, kocka-
köveket paskol fényesre. Én lesi-
puskásként kucorgók egy kutyakuckó
szalmás ajtaja előtt s bűzlő vacka
megcsap az ebnek, akit megetető
gyilkos gonoszság némított el s most nő
fölötte kutyatej és egyéb giz-gaz.
Láncszemek közt lerágott lábcsont velő-
nélküli ürességét kínálgatja
a vak semmi s az állati sors megül.
– Egyedül vagyok, kutyamód egyedül! –
ordítanám … S bokrok, kacatok sírnak.
Esik. Csöpp tócsán buborék menekül.
1987
Kifizetted a havi számlákat
és maradt hatszáznyolcvan forintod.
Ebből kell élned … Meddig is? … Lám csak!:
már nem érdekel – a holnap mit hoz…
Nekidőlsz kopottas vaságyadnak.
Üres vagy. Senki. A múlt se kínoz …
Kizsebelten, – ki, csakis így bírod
kínját köznapnak és vasárnapnak.
Nézed a falat, majd a rossz ablak
fakeresztjét. (Valahol mulatnak;
a kupec-jólét böfög, „zsírt zsíroz”;
és röhögve gúnyol ágrólszakadtat,
kulturált koldust a minden idők csibésze …!
– szinte hallod …!
Aztán…
félretolod a tányér paprikáskrumplit
és cigarettára gyújtasz; mert kell
az a büdös koporsószeg, ha van még kit
megdöglesztened magadban …! Majd vek-
ker-próba. Vétkezés. Könyvek.
S lefekszel.
De hirtelen mintha Valaki talpra ugrana
benned és rádmeredne, s olyan szemekkel,
hogy csupa szitoknak érzed magad a csontig…
Mit nem tettél meg, mit felejtettél el –
ezen tűnődsz, míg ujjad hegyével
szöszmötékelsz a paplanon…
És foszlik-szakad minden, amit
széttéphetetlennek hittél …
És csak nézel, nézel a semmibe,
hol semmi – semmit fércel…
S elcsöndesedsz…
Talán… elalszol…
S úgy valahogy,
hogy halljad, ha szól a vekker…
1991
Válasz egy gyermekkori
pajtásom levelére
Hiszek
– nem az emberben! – a Természet erejében, mely
úgy szabadít fel, hogy leigáz; és úgy béklyóz, hogy
szárnyakat is ad; mert nélküle ellángol vagy megfagy
a világ; mert nélküle undor és émely
élni e Sárhabarékon…
Lám-lám,
hogy,
mennyi forró fej
és hidegült szív szárít itt elevent s lomboz
le terebélyes élet-igényt és -akarást! …
„Rossz
korban született nebulók” volnánk …?
Ezt mégsem hiszem el.
Most kellünk igazán! – verni kolompot
s kondítani szívvel, mit nem tudhat se a bronz,
se a hűvös acél, csak a Természet kiszemelt
gyermekei, a holnapi költők (mai „bolondok”).
Béklyózhat a Sors: én minden köteléket eloldok
és felszabadítom magamat – hittel.
1987
Január 2. szerda
Új életet kezdek. Azt a tanácsot kaptam, írjam föl a kiadásainkat. Akkor jobban be lehet osztani a pénzt. Feri szerint nem tudok bánni a pénzzel. Alig tudunk kijönni a keresetéből. A családi pótlék meg a gyes nagy semmi.
Január 4. péntek
Ahogy Feri hazahozta a fizetését, rögtön szét kellett osszam. Alig maradt belőle valami. Háromezerötöt egyből elvitt az OTP-tartozás, félretettem a kosztpénzt, megadtam az adósságokat, és kész. Ráadásul ez a kamatemelés. Nem tudom, hogy leszünk meg.
Január 17. csütörtök
Elfogyott az összes félretett kosztpénz. Semmi különöset nem vettem, csak éltünk. Kölcsön kell kérni valakitől. Ferinek nem merem megmondani, mert megint balhézna. Járna ő vásárolni, akkor megtudná, milyen árak vannak.
Január 21. hétfő
Munkát ajánlottak itt a házban. A nyolcadikon lakik egy öregúr, időnként takarítani kellene nála. Amíg Nikolettalszik, készen lennékvele. Kicsi a lakás, nem kell sokat vacakolni. Ferinek nem szólok. Talán jut még egy-két holmira is.
Január 25. péntek
Voltam az öregnél takarítani. Lulu bácsi elég rendes, tiszta, nincs nagy kosz, és nem lóg a nyakamon, amíg dolgozom. Százötven forintot fizet. Elég jó órabér. Olyan a lakás, mint egy múzeum. Azt mondják, sok értékes holmija van. Hetente kétszer kell menni hozzá. Havonta kijön kétezeröt vagy háromezer forintra. Nikó szerencsére jó alvó, délutánonként három órát is alszik. Azalatt el tudom végezni, ami munka van.
Február 14. csütörtök
Megint nincs egy fillérünk se. Hiába járok az öreghez, kevés a pénz. Ferinek most kell jövedelemadót fizetni a tavalyi maszekolás után. Mondtam, hogy tagadja le az egészet, de állítólag nem lehet. Kérek kölcsön az öregtől, és ledolgozom majd.
Március 1. péntek
Takarítás után azt mondta az öreg, másképp is kereshetnék pénzt, ennél jóval többet. Egy ilyen csinos asszonykának nem kellene takarítani, ha már a férje nem tudja méltóképp eltartani. így mondta, és megsimogatta az arcomat.
Március 5. kedd
Lulu bácsi megmondta, mit akar. Vetkőzzek le előtte, és akkor elengedi az adósságomat. Először felháborodtam, de már nem haragszom rá. Megtehetném, nem dőlne össze a világ.
Március 7. csütörtök
Megtettem. Hadd nézzen az öreg, ha ez a kívánsága. Ezzel még nem csalom meg a férjemet.
Rettentő izgatott volt, kidülledtek a szemei, úgy bámult. Kicsit szégyelltem magam. Hátat fordítottam, úgy könnyebb volt. Nem vetkőztem még idegen előtt, csak az orvosnál. Lehúztam a bugyimat a ruhám alól. Az öreg lihegett, pedig még nem is látott semmit. Kicsit később megfogtam a ruhám alját, egy itthoni vacak volt, és gyorsan felhúztam a derekamra. Vártam egy ideig. Azt hittem megúszom ennyivel, de rám szólt, hogy forduljak meg. Megtettem, ha már annyira akarta. Mi baj lehetne belőle?
Nem mertem ránézni. Egy idő múlva meguntam és leeresztettem a függönyt.
Siettem haza, ahogy tudtam. Itthon jutott eszembe, hogy a bugyim nála maradt.
Március 8. péntek
Feri virágot hozott, nőnap van. Régen még gyakran kaptam tőle ezt-azt. Most csak születés-, meg névnapra vesz ajándékot. Pörköltet csináltam, sört hoztam a közértből.
Mit ünneplünk, kérdezte, mondtam, hogy semmit, csak ilyen kedvem volt. Együtt fektettük le a kicsit. Feri dudorászott fölötte, míg el nem aludt. Aztán engem ölelt magához. Közben folyton a tegnapi kaland járt a fejemben. Az öreg arcát láttam magam előtt. Feri sietett, nem volt jó hozzám.
Március 13. szerda
Lulu bácsinál megint kerestem egy ezrest. Azt mondta, hogy bármikor jöhetek. Hogy ennek mennyi pénze lehet, és nincsen senkije. Csak akkor megyek hozzá, ha takarítani kell. Gyanús lenne a házban, ha annyiszor látnának.
Március 17. vasárnap
Véletlenül együtt jöttünk föl a liften az öreggel. Lulu bácsi szuszogott, én meg bújtam Ferihez, ahogy tudtam. Szerencsére mi szálltunk ki előbb. Mikor kiléptem a liftből, megfogta a fenekem. Nem szólhattam semmit. Feri nem vette észre, mert Nikolettel volt elfoglalva. Izgalmas helyzet volt.
Március 25. hétfő
Emlegette az öreg, hogy elhanyagolom, meg hogy még többet kereshetnék egyszerre, ha rá hallgatok. Nem tudom, mitakar még? Nem elég, ha meztelenül nézhet? Holnap ablaktisztítás.
Március 26. kedd
Az ablaktisztítás elmaradt. Mikor elkezdtem a szokásosat, hogy felhúzom a ruhám, kitett elém két darab ezrest, hogy vetkőzzek le egészen. Bugyi nélkül mentem föl hozzá, mert a múltkorit se adta vissza, bárhogy kértem. Egy sokgombos, vacak otthonka volt rajtam, sokáig tartott, míg a végére értem. Az öregnek közben egész lila lett az arca. A kezeimmel nem tudtam mit csinálni. Azt se tudtam, meddig akarja, hogy meztelenül álljak előtte. Csak bámult és fújtatott. Meguntam az ácsorgást, gondoltam, már eleget látott a pénzéért. Akkor az öreg, ahogy előrehajoltam a ruhámért, megfogta a mellemet. Fölkaptam a pénzt, és félig gombolkozva szaladtam ki a lakásból. Szerencsére a folyosón nem járt senki. Mit képzel ez az ember?
Március 28. csütörtök
Fodrásznál voltam. A körmeimet is kimanikűröztettem. A sok pelenkamosástól teljesen tönkrement a kezem. Feri csodálkozott, amikor meglátott. Mondtam neki, hogy ne bámuljon úgy. Húsvétra ennyit megengedhet magának az ember. Furcsán nézett, de nem szólt semmit.
Április 2. kedd
Baleset történt a gyárban. Ferinek levitte az egyik körmét a gép. Két hét betegállomány, táppénz, kész anyagi csőd. Addig takarítani se mehetek, amíg itthon van.
Április 6. szombat
Ferit elküldtem bevásárolni. Folyton itt lóg a nyakamon. Maszekolni se tud a keze miatt. Engem boldogít helyette. Minden nap legalább egyszer megkíván. Én meg folyton Lulu bácsi arcát látom magam előtt. Tegnap már hasra feküdtem, de a párnán akkor is az öreget láttam. Feri bosszankodott, hogy nem így szoktuk.
Április 15. hétfő
Feri dolgozni ment. Azt hiszem minden férjből sok a két hét. Összezárva minden percben, mint egy szakszervezeti üdülésen. Nincs egy kis szünet. Délelőtt felszaladtam az öreghez. Lelkesen fogadott. Tudta, hogy itthon volt a férjem. Ebben a házban semmi se marad titokban. Vigyázni kell. Nagy kosz lett két hét alatt, alig győztem kipucolni. Újabb ajánlatot tett. Több pénzt adna, és nem kell levetkőznöm. Helyette azt kell csinálni, amit a férfiak szoktak, egyedül. Nem mondtam semmit, végeztem a munkám. Aztán délután mégis visszamentem. Ezzel még nem csalom meg Ferit. Nagyon kell a pénz. Ugyanolyan, mint másé. Nem láttam semmilyen különbséget. Arra gondoltam, hogy túl leszek rajta, és mehetek haza. Elég soká tartott. Mikor meglett, hörgött, nyögött az öreg, azt kiabálta, hogy édes angyalom. Kitört a frász, hogy meghallják a szomszédok. Vékonyak a panel falak. Szétfolyott mindenhová, a padlóra, a ruhájára. Takaríthattam megint. Az öreg úgy nézett rám, mint Nikolett etetés után. Gyere újra, angyalom, szólt hozzám. Elhúztam a csíkot, örültem, hogy kinn vagyok a lakásából.
Április 18. csütörtök
Megismételtük a múltkorit. Nem tartott olyan sokáig. Közben fogdosni akart, de nem engedtem. Ez nem volt benne a megállapodásban.
Feri későn jött haza. Nyereséget fizettek a gyárban, volt egy kis ünnepség. Ivás is persze, de nem volt részeg, csak kicsit piás. Velem akart lenni, de nem volt hozzá kedvem. Gyorsan elaludt. Megnéztem a papírját, nem sok hiányzott a pénzből. Nyolcezervalamennyit hozott haza. Veszünk belőle egy rendes kocsit Nikolettnek.
Április 19. péntek
Az alattunk lakó idős néni megkérdezte, hogy nem takarítanék-e nála is. Hallotta, milyen rendesen dolgozom. Más se hiányzott. Ha elmegyek másokhoz, Feri biztos megtudja. Majd azt mondom a néninek, a gyerek miatt nem tudok még egy helyet vállalni.
Április 22. hétfő
Tegnap kirándultunk. Jó volt együtt, hármasban. Nikolett is nagyon élvezte. Abba kéne hagyni ezt a marhaságot, mielőtt baj lesz belőle. De honnan vegyek pénzt? Valami bedolgozást lehetne vállalni Annyi hirdetés van, de mind kamu.
Április 24. szerda
Az öreg megint mást kért. Először nem akartam belemenni. Aztán megmutatta az új ötezrest, amit kapok, ha vele leszek.
Nem tudtam ellenállni. Azt találtam ki, hogy csak gumival lehet. Szedek tablettát, de ezt nem kötöttem az orrára.
Azt gondoltam, hogy minél gyorsabban essünk túl rajta. Az asztalra könyökölve hátat fordítottam. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. Olyan volt, mint az orvosnál, mikor injekcióra várok. Csodálatos vagy, lihegte mögöttem Lulu bácsi.
Először csaltam meg Ferit. Azt hittem, szörnyű lesz, de nem volt olyan rossz. így nem szoktuk csinálni, csak mindig ágyban és este. Lulu bácsi megfogta a mellemet. Nem tagadom, jól esett. Elég gyorsan vége lett. Az öreg lecsúszott a padlóra. Azt hittem, rosszul lett, de csak elfáradt. Isteni vagy, mondta tegezve, és bámult rám a földről.
Megfogta a bokám, úgy tápászkodott föl. Közben megcsókolta combomat. Olyan gyorsan csinálta, hogy nem volt időm tiltakozni. Talán nem is akartam.
Olyan borzasztó minden, rettenetesen összekavarodtak bennem a dolgok.
Április 25. csütörtök
Olyan furcsán nézett rám a pletykás Majsáné a hatodikról, mintha belém látna. Akkor végem lenne. Rögtön tudná az egész ház. Annak is megtalálná a módját, hogy a férjem tudomására hozza az ügyet. Rettenetes az egész.
Április 27. szombat
Álltam a közértben tele kosárral, amikor azt hittem, hogy kitör a frász. Valaki megfogta a fenekemet. Elhúzódtam, hátha véletlen volt, akkor meg a nevemet suttogta a hátam mögött. Lulu bácsi volt. Az hiányzik még, hogy meglásson együtt valaki. Meg se néztem mennyivel csapnak be, menekültem hazafelé.
Április 29. hétfő
Nem és nem. Én nem akarok többé felmenni hozzá, se takarítani, se másért. Én boldog akarok lenni a kislányommal és a férjemmel.
Május 6. hétfő
Vettem pár ruhát magamnak meg a gyereknek. Ferinek is szívesen vásároltam volna, de mit mondanék, honnét volt rá pénzem? Úgy se tudom, hová fogom az új cuccokat fölvenni.
Május 10. péntek
Megint elkapott a Majsáné. Hívott, hogy menjek vele biokonyha-tanfolyamra. Nincs nekem ilyesmire időm, mondtam. Hitte is, meg nem is. Mit akar tőlem ez a nő? Idősebb nálam, barátnőnek nem illik hozzám. Miért nincs nekem egy rendes barátnőm? Ezek a lakótelepi kismamák rettenetesek. Mindnek van valami baja. Elhagyta az ura, vagy iszik, vagy beteg a gyereke. A legrendesebbről kiderült a múltkor, hogy börtönben van a férje.
Május 14. kedd
Elromlott a bojler, nincs melegvíz. Muszáj kihívni a szervizt.
Május 15. szerda
Nincs mentség. Nagyon kellett a pénz. A szerelő elvitte az összes félretett pénzünket. Számlát se adott, csak a címét, ha valami adódna, hívhatjuk. A rossebes Alkotmánybíróság is dönthetne már a kamatadóról, megmaradna nekünk az ezerötszáz forint. Folyton nézem a híradót, kárpótolnak, szavaznak, minden másról nyilatkoznak, de arról az istennek se.
Tudtam, hogy az öreg többet fizet, ha gumi nélkül engedem az egészet. Oda is adta előre, de egészen le kellett vetkőznöm. Csókolgatott, a mellem fogdosta, rámfeküdt. Nem volt nehéz. Nem kövér, sok fiatal megirigyelhetné az alakját. Sokáig tartott, és az az igazság, hogy a végén már élveztem. Segítettem neki, hogy jó legyen, de azért vigyáztam, amikor élvezett, kiugrottam alóla. Nem engedtem, hogy belém folyjon. Várhattál volna, sziszegte dühösen. Tisztára, mint egy gyerek, akitől elvették a játékát. Majd máskor, mondtam neki, csak aztán kaptam észbe, mit ígértem. Futottam gyorsan a fürdőszobába, oda nem jött utánam.
Május 16. csütörtök
Az a különös, hogy nincs lelkifurdalásom. Nem érzem, hogy megcsaltam a férjem. Nem érzek semmit. Rossz, hogy nem mondhatom el senkinek. Anyám messze van, és semmit se értene az egészből. Az a legrosszabb, hogy jó volt. Ha visszagondolok rá, egész jó emlékem van. Félek, újra meg fogom tenni.
Május 19. vasárnap
Feri egész nap nincs itthon. Maszek munkára mentek a haverjával. Pont vasárnap kellett nekik. Unatkoztam.
Nikolett alszik, mint a bunda. Felmehetnék az öreghez, de ha meglátnak, senki se fogja elhinni, hogy vasárnap takarítok nála.
Május 20. hétfő
Minden megvolt. Borítékba tette a pénzt. Meg se néztem, pedig két ötezres volt benne. Azt akarta, hogy előbb fogjam meg. Nem kellett sokáig, mert aztán mindjárt bennem akart lenni. Olyan gyorsan jött és mélyen, azt hittem a gyomromig ér. Mindent meg kellett engedjek. Combjaimat a vállára vette, aztán meg szétfeszített és nézett. Kiabált is, hogy édes kis rabszolganőm, de nem hallhatta senki, mert bekapcsoltuk a rádiót. Azt is mondta, hogy hetéra vagyok. Nem tudom, mit jelent, de nem mertem megkérdezni. Hamarabb vége lett, mint a múltkor. Nem hittem volna, hogy egy öreggel ilyen is lehet. Utána mellette maradtam.
Hogy lesz ezután, nem tudom. Jó az öregnek, jó nekem is, a pénz pedig mindig hiányzik. Nem érdekes, jó volt, és csak ez a fontos …
*
A bírónő becsukja a kék borítójú irkát. Leteszi szemüvegét, fáradtan dörzsölgeti orra tövét. Rágyújtana, de üres a cigarettásdoboza.
„Nehéz ügy?” – kérdezi a horgolás fölé görnyedő idős hölgy az állólámpa mellől.
„Súlyos testi sértés, anyuka” – mondja a bírónő és a csikkekkel teli hamutartóban babrál. A férj előzetesben, az asszonyka kórházban, a kisgyerek a nagymamánál. De ezt már nem közli anyjával, miképp az ügy egyéb részleteit sem. Hogy érthetné a régi idők illemkódexén nevelkedett matróna ezt az ügyet?!
Hirtelen felindulás? A védő szerint mindenképp. A terhelt szorgalmas, büntetlen előéletű, munkahelye kiváló jellemzést adott róla. Maga telefonált mentőkért, miután konyhakéssel megszúrta a feleségét. Vannak enyhítő körülmények.
Mégis, hogy van ez az egész? Kurva itt már mindenki? S mintha az asszonyka megszerette volna ezt a pénzes öregurat. Vagy rosszul olvasta? Micsoda világ ez? Egy kisgyerekes édesanya csak úgy, hipp-hopp, lépésről-lépésre … Hol hagyta volna abba?
Ezt nem lehet anyukával megbeszélni, nem is szabad. Csak így magában, kettesben a füzettel, a sértettel, a tényekkel. Holnap ítélethirdetés. Hány évet adjon a szerencsétlen férjnek? Vagy mentse föl? Ugyan, az lehetetlen! De mégis … Istenem, de nehéz, de nehéz.
Tegnap este,
vén csavargóként dideregve,
görbe útjáról visszatért a tájba,
holt álmaim holdudvarába a Tél,
s hatalmas, göcsörtös, fehér
botjára nehezedve,
átlépett szobám küszöbén,
s mellem hunyorgó parazsát keresve,
rosszkedvem hamujába fújva
esőt, szelet, havat és ködöt
lehelt felém:
– Nos, nézd öreg, fijúi álmaid tavaszából,
megcsalva tiszta hitedet,
bőség és boldogság helyett
ezt küldi neked „eszményi” kedvesed
a tovatűnt Tegnapi Nyár –
mordult halkan, borongva rám,
s rongyos batyuját kiforgatva,
ráborította asztalomra
aszálytól megvert földemet,
s az üszkös, csillagos eget, –
aztán felizzó szívemet látva,
kibotorkált kihűlt szobámból,
s óriási fehér árnyékként
lassan beleolvadt a tájba,
melyben, mint oly sok éve már,
újra halálos ölelésre és
új feltámadásra várja Őt,
a meggyötört tavaszi föld,
az ég és a sár,
s fénylő emberi álmainktól
áldott,
és embertelen gondjainktól
terhes,
titkokat rejtő kedvesünk,
a Holnapi Nyár…
(A történelem útkövezőihez)
Ember,
ha valóban jó útkövező vagy,
oly áhítattal térdelj le a porba,
úgy illeszd egymáshoz a köveket,
mintha nem csak arasznyi földi utakat,
de az egész Tejutat te köveznéd, –
hogy Illés Szekere szét ne rázódjon
s milliárdnyi darabra hullva,
ne lefelé a kénköves pokolba,
de szivárvány ívű hídjaink felett,
fel a végtelen illatos egekbe,
életrekelő legszebb álmaidba,
Isten kertjébe robogjon veled.
Hetek óta gyötört, hogy a magyar flórának ez a jellegzetes homoki növénye, amelyet némely vidékeken földi súlyomnak, másutt szurdancsnak, vagy koldustetűnek hívnak, hogyan nyerhette ezt az előkelő nevet: királydinnye. Faggattam hozzáértőket, de ők sem tudták. A latin tribulusnak, ennek a sárga virágú, vad, bozótos gaznak a termése a királydinnye. Amikor beérik, öt részre bomlik, s mindegyik két hosszabb és két rövidebb tüskével bír, és jaj a futóhomokon meztéláb gyalogló gyermeknek! Nem győzi a parányi tüskéket talpából kigyomlálni. A szúrás helye szinte parázslik és felettébb fáj.
Dinnyének nem dinnye, királynak sem király. Ám hogyan tevődött össze a két szó, rejtély. Sokkalta találóbbnak vélem a népi elnevezést: szurdancs. Még inkább áll rá a koldustetü kifejezés, amely nem a haj közé rakja fészkét, hanem a gyermekek talpába, s kellemetlen szúrásaival gyötri. Eszembe jutott tehát a királydinnye, alias koldustetü, mert egyszer régen, majd hogy nem időszámításunk előtt magam is kapkodtam talpacskáimat. Úgy, mint társaim, akikkel együtt játszottam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy nagyanyám nekem is vásároljon fekete klottgatyát, levetettem cipőmet, pontosan úgy akartam festeni, mint társaim. Nyár volt, gyümölcsérlelő nyár. Nagy üvegekbe kovászolni való uborka állt a napon. Nagyanyám figyelmeztető szavára osontam ki a kertkapun:
– Vigyázz, napszúrást ne kapj!
Ezek a hajdani öregek egyedül a napszúrástól féltették a rekkenő melegben az emberpalántákat. Tudták-e egyáltalában, mi a napszúrás?
Mindenesetre három-négy hasonló korú, maszatos, sovány klottgatyás gyermek várt rám, s amint becsapódott mögöttem a kertkapu, vissza se nézve, rohantunk a királydinnyés homokba. Mert itt minden homok volt. Homok vette körül a falut, fövenyre épültek a házak. Az üres telkeken nemcsak sivár homokbuckák nyújtóztak, de homokbányák is ásítoztak. Az utcák homoktengere enyhén nyaldosta bokánkat, lábikránkat. Emlékezetemben úgy él ez a homokra épült falucska, hogy festeni sem lehetne szebbet. Szegénységben és nyomorúságában minden kicsi ház köré glóriát varázsolt a nyári fényözön. Nem vettem észre a szegénységet. Természetesnek hatott az asszonyok hallgatagsága. A férfiaké is. Amolyan szellemfalu volt ez, a csendet csak a gyerekek hangja törte meg. Az asszonyok némán tettek-vettek. Rakosgatták a mosnivalót az eresz alatt álló kiszáradt teknő szélére. Várták az esőt. A fahamu is oda volt készítve. Eszembe se jutott, hogy nem tellett nekik Flóra-szappanra, amelyet nagyanyám használt.
A férfiak bányában dolgoztak. Nap mint nap a hajnali órákban csapatokba verődve szótlanul baktattak munkahelyükre. Kaparójuk, s zsákjuk egy-egy targoncához erősítve. Legtöbbjüknek azonban targoncájuk sem volt. Szomorú menet, amelynek indulóját a nyikorgó kerekek intonálták. Estefelé kormosán, piszkosan, lehorgasztott fővel tologatták gyenge kis rakományukat. Zsákokba gyömöszölt rongyot, csontot, kokszot, s kötegelve a fát, deszkadarabokat. Guberálók voltak. Feketék a Nap perzselésétől meg a piszoktól, amely beleette magát izzadt testükbe. Az volt az érzésem, hogy ezeknek a néma, sötét embereknek a lelkük is fekete. A kép olyan sötét és vigasztalan volt, mint egy Eizenstein-film.
Otthon sem szóltak egy árva szót sem. Megmosakodtak, a gyereket szalajtották egy pakli Balkánért meg Modiánóért, cigarettát pödörtek és ültek a földön. Lábukat felhúzták, hátukat a falnak támasztották. Szomorú tekintetük elnémította a csivitelő gyerekhadat. Ha hazajöttek a férfiak, csend lett, mint a halottas háznál. Kinn, az udvar végén gyűlt a bánya terméke, az, amit guberálni tudtak. Ha ilyenkor becsalogattak játszótársaim, a lélek is megfagyott bennem. Ijedten sütöttem le a szemem szúrós tekintetük előtt, de ha megszólaltak, hangjuk olyan barátságos volt, mint nagyanyámé.
Valójában bányává csak munkájuk nyomán vált ez a lényegében heggyé növekedett szemétdomb. Régen, amíg a főváros hulladékait még emberi mértékkel lehetett mérni, Budapest egy haszontalan, királydinnyés homokpusztát vásárolt a Gubacsi-puszta határában valami Cséry nevezetű úriembertől. Síneket fektetett rá, s hordta éjjel-nappal vagonszámra ide a hulladékot, szemetet. Ez volt a pusztaszentlőrinci szemétdomb, közvetlenül Soroksárpéteri határában. Néhány év alatt a szemétdomb akkorára növekedett, mint a Gellért-hegy. Amikor én megpillantottam, éppen akkora volt. Három-négy helyen szüntelenül füstölgött, mint a kitörni készülő vulkán. Égett a belseje elviselhetetlen bűz kíséretében. A gyehenna sem éghetett különben.
Soroksárpéteri neve minden rendszerváltozás alkalmából metamorfózison ment keresztül. Eredetileg Soroksárhoz tartozott, innen nyerte nevét is. (Közelében volt Péteri-puszta.) A tanácsköztársaság Marxfalvának keresztelte Aztán hirtelen Pestszentimrére magyarosított, de a későbbi időkben útjában állt a szent szócska s csak egyszerűen Pestimre lett a neve. Az emberek lassan tudták megszokni a gyakori névváltozást, és sokáig a Soroksárpéterire járt a nyelvük.
Amikor ott nyaraltam, Pestszentimre volt a tisztességes neve, s lakóinak számát a szegénység, nincstelenség és nyomor duzzasztotta kétszeresére. A főváros közelsége volt ennek oka, mintha a Mária-Valéria szükségtelep kinyújtott karja lett volna. Egyre-másra újabb meg újabb családok érkeztek. Olyanok, akik kiszorultak a fővárosból. Egyszerűen azért, mivel nem tudtak lakbért fizetni. Mások vidékről kerültek fel. Ezek szerencsét próbálni jöttek. Hónapokig tébláboltak itt a faluban, ingáztak gyalogosan a városba munkáért, amikorra pedig felélték aprócska tartalékaikat, kikötöttek a bányában. A bennszülött lakosság felesleges szobáit, konyháit, nyári konyháit, sufnijait, minden használható helyiségeit bérbeadta a szerencsétlen jött-menteknek. Kikötöttek tehát a bányában a férfiak. Guberáltak rongyot, csontot, kokszot. Az előzőeket Steiner úr vásárolta fel fillérekért, a kokszot a helyi lakosság. Mert ők mindig a holnapra gondoltak, s holnap tél lesz. Féláron kapták ezt a még hasznosítható tüzelőanyagot. A jancsikályhákban vidáman égett a szemétbányái koksz, egyetlen hátránya volt az éktelen bűz. A bányabűz.
A fekete emberek hébe-hóba nagy szerencsére tettek szert. Guberálás közben egy-egy ezüstkanál, aranygyűrű és más értéktárgy bukkant felszínre. No, akkor kellett volna látni őket! Vagy amikor kézre került egy ezüstóra lánccal, oly fürgén jártak a kaparok és az ujjak, mint a motolla. Fortuna halk bíztatása közben estek a hegynek, kaparj csak a mélyre, ott a te kincsed. De hát a bánya makacs és szűkmarkú volt.
Ezen a királydinnyés nyáron csak suttogtak arról, hogy kinek volt szerencséje, s a műveltebbek Alaszkáról és Kaliforniáról tartottak előadást. A többi szájtátva hallgatta.
– Oda kellene mennünk, arannyal többre mennénk.
– Nem nektek találták azt ki-vették le napirendről a kérdést. A lelkük hőmérőjén pillanatok alatt magasra szökött aranyláz aztán csendben alábbszállt, lehorgasztották fejüket s mint a vakond, egyre mélyebbre ásták magukat a szemétbe.
Szombat délutánra tényleg szellemfaluvá vált a település. Az asszonyok a „hívők” zugösszejöveteleit bújták, csak késő este vergődtek haza. Dörgött, fenyegetőzött a klérus, de a szombatosok gyülekezete gyorsabban nőtt, mint a hólabda. Ezek a szomorú asszonyok vigaszra éheztek, reménységre szomjaztak, s itt a hívek társaságában forrásra leltek.
Nagyanyám is kiadta nyáron egyik szobáját. Az a tanító lett a lakó, aki éppen akkor került haza orosz fogságból. Állítólag az egész világot megkerülve. Jóképű férfi volt, felnéztem rá. Ha elvétve találkoztam vele, így kellett köszönnöm:
– Jó reggelt, tanító úr! Jó estét, tanító úr!
Tömött, stuccolt bajusza volt, hajára brillantint kent, s ha elment mellettem, különös illat csapott meg. Feltűnően reszketett az egész ember. Keze, lába, de a feje is. S mintha díszlépésben járt volna, úgy csapkodta lábait a földhöz.
– Ne vedd észre – mondta nagyanyám légnyomás érte a háborúban. – A jószívű öregasszony tapintata és együttérzése megható volt.
Egy péntek délután, amikor kalandos lődörgésem után hazavergődtem, magas fiatalembert vettem észre fáskamránk előtt. Éppen mosdott közös lavórunkban. Közelébe mentem, néztem, amint borotválkozott és tiszta ingbe bújt. Nem szóltam hozzá, hiszen idegen volt. Ő is csupán egy-egy pillantást vetett rám, mintha el akart volna helyezni a családi hierarchia tablóján. Csak akkor oldódott fel, amikor uzsonnára szólított a nagyanyám.
– Szegény, mutatványos legény – magyarázta nekem –, megengedtem, hogy három éjszakát a fáskamrában töltsön.
Micsoda szíve volt ezeknek a régi öregeknek! A mutatványos legény azután félelmetes dolgokat művelt, csakhogy bizalmamba férkőzzék. Egy nagy, zsákvarró tűvel átszúrta arcát, legnagyobb késünket lenyelte, markolatára ráakasztotta székünket. Azon az éjszakán borzalmas álmaim voltak. A mutatványos legényt nagykésünk úgy szúrta a földhöz, mint én gombostűvel a lepkéket, még forgott is körülötte. S álmodtam keresztfára szögezett gyermekekről, akik úgy vonaglottak rajta, mint Jézus Krisztus a szentképeken.
Ólomlábakon vánszorgott az idő, vártam már nagyon, hogy hazakerüljek. De az augusztus, amikor már Lőrinc meglátogatta a dinnyés gazdákat, még tartogatott meglepetést számomra. Szomszédunkba befészkelte magát egy csodapók. Istenem! Ma is remegés fog el, ha rágondolok. Egy hónapja még fűszerüzlet állt itt. Engem is szalajtottak, hogy hozz sót, petróleumot, tojást. Tudtam-e egyáltalán, hogy a szomszéd miért húzta le a rolót? Aligha. Ám ott, ahol nem olyan régen még fűszeres polcok álltak, most egy akkora háló feszül kötélből, hogy tán a Dunát is átérné. A háló közepén hat hatalmas lábú, irdatlan potrohú pók terpeszkedett. Még kereszt is éktelenkedett a potrohán. A feje azonban élő volt. Sápadt, beesett arcú, feketehajú asszony feje hökkentette meg a belépőt. Szemét is húnyva tartotta, csak időnként tekintett szomorúan ránk. Gyorsan terjedt a híre, hogy csodapók érkezett a faluba, amely mindenkinek megmondja múltját, jelenét, jövőjét. S ki ne lett volna kíváncsi, különösen a jövőjére? Mi, gyermekek egyszerre mehettünk be két-két fillérekért. Nekünk nem jövendölt, mi csak megbámulhattuk. A látvány lefagyasztotta ajkunkról a mosolyt. Kővé dermedve álltunk a háló előtt. Barbara, a csodapók ránk pillantott szomorúan, aztán fáradtan, közömbösen lehúnyta szemét. Én ijedtemben imádságra kulcsoltam kezem, s elkezdtem magamban az Üdvözlégyet, de az első sornál megakadtam és reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél. Olyan valóságos volt a pók, a háló, az aszonyfej.
Ezt követően egész éjszaka csak dobáltam magam. Álmomban beleakadtam a hálóba, éreztem, hogy nyolc lábával szorosan magához von ez a könyörtelen állat, aztán kezdi szívni véremet. Nagyanyámhoz bújtam, izzadt kis testemet ölébe rejtettem.
– Csak trükk az egész – mondotta –, így keresik a kenyerüket.
De én még sokáig inkább hittem a csodapókban, mint a Szűzanyában. így peregtek le a királydinnyés nyári napok. S a hat-hét éves gyermek, aki voltam, azon a nyáron szinte megbocsáthatatlanul átlépett a felnőttek világába. Döbbenetesen éles kép maradt a bányáról, a fekete emberekről, a hallgatag asszonyokról, a sovány, klottgatyás gyermekekről, a mutatványos legényről és a csodapókról meg a tönkrement fűszeresről. És amikor az ember előtt megvilágosodik a szegénység, a nyomor és a nincstelenség, és amikor firtatni kezdi okait, egészen biztos, hogy már felnőtt. írták pedig akkor az Úrnak 1930. esztendejét.
Mind a halandó
este lehunyja
ör-szemefényét.
Rajtam a lánykám
ékköve. Alvó,
ősz öreganyját
mennybe kíséri.
Ott az öröklét
karjai óvnak.
Lásd, kicsi, itt az
éjben az álom
ára a létnek.
Két szemed áldott
sorsom. Az égből
jött csoda-szépség,
glória. Érzést,
üdvöt az Isten
véled adott, hogy
szőke hajadra
visszatenkintők
ősi csodákat
lássanak. Éljék
át, ez a mennyek
tükre, a szebbik.
Érdem, amit nem
hálaimáért
juttat a végzet,
mert az a lélek
fénye, a szép és
jó. Te elosztod,
szórod a kincsed,
Megint útrakeltek a vadludak.
A vadtövist már elfeledte szárnyuk.
Szállnak dértől zsibbadt mezők felett.
Örvény-öles tajték fekete árnyuk.
A köd béklyózza lincses röptűket.
A völgyek tüzes ölelésre tárva,
a szürkeségből rájuk intenek.
Tavaszi nász hív orgiás tanyákra.
Amerre húznak, sóhajt, kong a gyep.
Rögös halált űz, őrhantot cibálva.
Egy égbelódult, planétás sereg
száll fellegháton. Ismerős tanyákra.
Vasszürke ködön át nézem a fát.
Málházza a szél. Fogdája göröngy.
Torz üstöké borzas, hókoronás.
Bársony puhaságon ring a fagyöngy.
Széncinke kotor dérből falatot.
Korcs macska nyomoz vendégszag után.
Lomhán követ imbolygó alakot.
Kőbucka mögött rogynak le sután.
Szélzúzta fagyai torzsán didereg.
Felszáll, fut a füst, felhőre köszön.
Jégcsap csepereg. Tócsás a hideg.
Ráncos szemeken megdermed a könny.
1914. február 23-án megenyhült az idő Debrecenben. A hó már korábban elolvadt, aznapra a víz is fölszáradt a kövezetről, ahová odasütött a nap. A postás, aki egy csomaggal a görögkatolikus püspöki hivatalba tartott, a vállára vetette a kabátját. Kopogtatott, Slepkovszky nyitott ajtót.
– Adjon Isten, nagyságos úr! – köszönt a postás.
– Adj' Isten, postás bácsi! Mit hozott? – Mosolyogva szélesebbre tárta az ajtót.
– Egy csomagot. Nagyon értékes. És pénzt is hoztam, száz koronát.
– Mennyi a csomag értéke?
– Ezerötszáz korona.
– Tyűha! No jöjjön, hozza szaporán!
A postás bevitte a csomagot, letette a szoba közepére.
Kriskó Elek, püspöki levéltárnok, segédlelkész bekopogott a szomszéd szobába nyíló ajtón a püspökhöz, azután benyitott.
– Méltóságos uram! Itt van a csomag, amelyet levélben tegnap már bejelentett az a hívő.
– Nocsak! – Miklósy fölnézett. – De bontsátok föl, fiaim, magatok, én most nem érek rá. Majd megnézem, mi van benne.
– Egy aranyozott ezüst gyertyatartóról meg egy párducbőrről volt szó a levélben. Meg száz koronáról. A pénz is megérkezett.
– No, mégis megyek – mondta a püspök, és fölállt. – Megnézem azt a párducbőrt meg a gyertyatartót.
A másik szobában Slepkovszky éppen akkor írta alá a nyugtát, amikor beléptek.
– A száz korona már megvan, méltóságos uram – és átnyújtotta a pénzt a püspöknek.
– Maradjon még, postás bácsi, nézzük meg együtt, minden benne van-e a csomagban – tartóztatta a postást Jaczkovics vikárius.
– Nem lehet, főtisztelendő úr, még sok a kézbesítenivalóm. Különben is, a csomag ép, és én mint postás nem is lehetnék tanú arra, hogy hiánytalan-e vagy sem.
A sapkájához emelte a kezét, és elment.
Kriskó ollót keresett, fölvágta vele a vászonhuzatot, s kibukkant alóla a leopárdbőr. Belevágott véletlenül.
– Ó, de sajnálom! – mondta, és aggodalmasan a püspökre nézett.
– Majd hívják a huszár feleségét, ő összevarrja – jegyezte meg a püspök.
De senki sem szaladt azonnal az asszonyért, mindenki a láda és a bőr mellett kíváncsiskodott. Kriskó leterítette a padlóra.
– Ugyan valódi-e? – kérdezte félhangosan Slepkovszky.
– Miért ne lenne valódi? – vetette ellene Jaczkovics Mihály. – De szép darab ez, még akkor is, ha véletlenül hamis lenne. Vajon mekkora lehet?
– Én száznyolcvan centi vagyok – mondta nevetve. – Meg kell mérni, hány deciméterrel lóg le róla a lábam!
– Van nekem egy jó ismerősöm – csapott a homlokára Jaczkovics. – Fekete Jenő bútorgyáros bőrrel bevont bútorokat is készít, majd ő megmondja, valódi-e a bőr. Ért hozzá. – Odament a telefonhoz, tárcsázott, bemondta a nevet és a számot, s egy pillanat múlva a bútorgyáros jelentkezett a vonal túlsó végén. – Figyeljen, barátom – mondta Jaczkovics a kölcsönös üdvözlések után. – Kaptunk ma egy tigrisbőrt vagy leopárdbőrt egy csernovici hívőtől. De kétségek merültek föl, hogy valódi-e. Megtenné, hogy átjön megnézni? – Hallgatott egy darabig, azután elégedetten azt mondta: – Köszönjük, Fekete úr! igazán kedves, hogy időt szakít erre a semmiségre … várjuk …
Egy papnövendék is ott állt a szobában, Jaczkovics vikáriushoz jött, de a csomag érkeztekor mindenki megfeledkezett róla.
– Szaladj csak, fiam! – fordult most hozzá hirtelen Jaczkovics, ahogy letette a telefonkagylót –, szólj Székelynének, a huszár feleségének, hogy jöjjön tűvel, cérnával, meg egy mérőszalagot is hozzon!
A papnövendék eltűnt az ajtó mögött, de egy pillanat múlva ismét nyílt az ajtó. Középkorú, energikus, nagy bajuszú férfi lépett be, aktatáskával a kezében.
– Jöjjön, ügyvéd úr! – mondta a püspök, és a szobája felé mutatott.
– Mi ez a láda? – kérdezte kíváncsian az ügyvéd.
– Egy értékes csomag – felelte Slepkovszky. – Csernovicból küldte egy hívő. Ezerötszáz korona az értéke. Csak nem tudjuk kibontani, úgy leszögezték. Elmegyek baltáért.
– Ejha! – Az ügyvéd a nagykabátját sem vetette le, közelebb ment a ládához. – Látom, méltóságos uramat is érdekli, mi van benne – fordult a püspök felé. – Magam is szívesen megnézném, engedelmével.
A püspök nyitva hagyta a szobájába vezető ajtót, amikor kijött, most telefoncsörgés hallatszott belülről.
– Ej! – Megcsóválta a fejét, látszott, hogy szívesen maradna. – Majd mutassák meg, ami benne van! De ez a nyíregyházi telefon lesz, reggel óta várom. – Bement a szobájába, az ajtót becsukta maga után.
Még a leopárdbőrt nézegették, amikor visszatért a titkár egy baltával. Egy fiatalember lépett be mögötte. Szétnézett, az ügyvédet kereste a tekintetével.
– Meghoztad az iratot, Miklós fiam? – kérdezte az ügyvéd.
– Igenis, Csatth úr!
– Nézze csak! – fordult a fiatalember felé Slepkovszky, és fölemelte a bőrt a földről. – Milyen szép tigrisbőr! Mi lőttük a tigrist – tette hozzá mosolyogva.
– No, az nem lehet – nevetett a fiatalember. – Aligha sétálnak tigrisek a debreceni vasútállomás környékén. – Hátat fordított, hogy a kabátját és a kalapját a fogasra akassza.
Abban a pillanatban iszonyú dörej hallatszott a háta mögül. Vakolat- és tégladarabok záporoztak mindenfelől, bútorszilánkok, üvegdarabok repültek, a szobát elárasztotta a sűrű por, amelyben semmi sem látszott, csak jajgatások, nyögések hallatszottak.
A robbanás beszakította a püspök szobájának ajtaját, törmeléket és port vágott be, egy faszilánk megsebesítette a püspök kezét. A begomolyodó porban eltűnt a kiszakadt ajtó. A püspök lecsapta a kagylót, és a porfelhőn át kirohant a másik szobába. Egy embert pillantott meg, aki támolyogva az ajtó felé igyekezett. Olyan véres és mocskos volt az arca, hogy nem ismerte meg. Rákiáltott:
– Mi az? Ki vagy, és mit keresel itt?
– Püspök úr! – nyögte az ijedtségtől és a portól fojtott hangon a férfi. – Nem ismer meg? Istenem! Hát Kriskó Elek …
– Mi történt?
– Nem tudom! Nem tudom!
A püspök a fürdőszobába támogatta, és megmosta az arcát. Kis seb volt a homlokán, de erősen vérzett, törülközőt szorított rá.
Amikor visszajöttek a fürdőszobából, már leülepedett egy kicsit a por, vastagon beborította a padlót, a bútorok összetört maradványait, de még bőven szállt a levegőben is, csikorgóit a fogaik között.
A püspök egy pillanatra behúnyta a szemét, elborzasztotta a látvány. Emberi testrészek hevertek a padlón, vér és agyvelő fröccsent a falakra.
Valaki megmozdult a törmelékhalom alatt. A püspök lehajolt hozzá, a kezével söpörte le róla a fa- és malterdarabokat.
– Dávid Miklós! – kiáltotta, amikor meglátta, hogy a fiatalember él. – Édes fiam, téged ugyan rosszkor hívatott a principálisod! – A fiatalember szája mozgott, de nem jött ki hang a torkán. A püspök hirtelen fölállt, körülnézett a szobában. – Hol van Csatth ügyvéd úr?
Elhaló nyögés hallatszott egy halom bútortörmelék alól. A püspök lehajolt. A nyögés megerősödött, borzadva nézte a mozdulatlan testet, bútorszilánkok, hegyes fadarabok álltak ki a melléből, az oldalából.
Ekkor végre kiabálás hallatszott kintről, emberei tódultak a szobába. Egy pillanatig döbbenten álltak a küszöbön, elhalt minden hang az ajkukon. Azután hordágyakat hoztak, az utcáról fölhangzott a tűzoltók csengetése, a gyülekező tömeg moraja, a kivezényelt rendőrök kiáltozása.
Csatth Sándort és Dávid Miklóst hordágyra tették, Kriskó a saját lábán akart kimenni, de őt is ráfektették egy hordágyra. Azután a püspök elé állt egy beteghordó.
– Levisszük, méltóságos uram …
– Nem kell! – tiltakozott a püspök. – Én itt akarok …
Négyen megragadták hirtelen, hordágyra fektették, és már futottak is vele a lábdobogástól, kiáltozástól, nyöszörgéstől visszhangos lépcsőházon át a kapu elé állt mentőkocsihoz.
A püspök nem ellenkezett tovább, a kocsiról próbálta megfigyelni, mennyi kár esett az épületben. Három ablak volt kiszakadva az első emeleten, fölötte és alatta is üresen tátongtak az ablakszemek. Csatth Sándor jajgatott mellette, de csak néha, egy-egy pillanatra jutott el a tudatáig a jajgatása. A kocsis lassan, óvatosan elindította a lovakat, a püspök még látta, hogy újabb mentőkocsi áll a bejárat elé, ahonnan a rendőrök visszaszorították a tömeget, és sebesülteket hoznak ki. A kocsi kiért a sokaságból, a bakon ülő férfi megpattintotta az ostorát, ügetésre ösztökélve a lovakat. A rázkódástól Csatth Sándor hangosabban jajgatott, a püspök pedig hirtelen elvesztette az eszméletét.
Fehér ágyon tért magához. Valaki gyengéden ütögette az arcát. Petrovics Milenkó, a kórház egyik ismerős orvosa hajlott fölé. Amikor kinyitotta a szemét, elégedetten kiegyenesedett.
– Magához tért – mondta a többieknek. Csíkos és Schwarz doktor állt mellette, aggódó arccal nézték. – Hogy érzi magát, méltóságos uram? – hajolt fölé ismét Petrovics.
– Jól – mondta a püspök meglepően erős hangon. – Mi van a többiekkel?
A három orvos egymásra nézett.
– Hét sebesült van, méltóságos uram – mondta Petrovics. – Önnel együtt nyolc, de a méltóságos uram kezén levő seb egyáltalán nem súlyos, hála Istennek.
– Ki halt meg?
A három orvos ismét összenézett.
– Majd később – mondta Petrovics. – Nem szeretnénk fölizgatni, méltóságos uram Úgyis túl van feszítve az idegrendszere, azért ájult el, nem a sérüléstől.
Miklósy püspök befáslizott balkezére nézett, azután rákiáltott a három orvosra: – Követelem, hogy azonnal tájékoztassanak a helyzetről! Ki halt meg?
Petrovics Milenkó mélyet sóhajtott. – Ha ragaszkodik hozzá, méltóságos uram … nos, meghalt Slepkovszky titkár úr, Jaczkovics vikárius úr és Csatth Sándor ügyvéd úr.
– Csatth is? – sóhajtott a püspök. – Hiszen velem együtt hozták be, még élt.
– Igen – mondta Petrovics. – Bekötöztük, de meghalt. Nem sokkal a kötözés után.
– Iszonyú sebei voltak – tette hozzá Schwarz doktor. – Dárdaként álltak ki a testéből vastag és hegyes bútorszilánkok. Méltóságos utam, nem akarom elborzasztani, de Slepkovszky és Jaczkovics úr testéből alig maradt valami.
– A robbanás levitte Slepkovszky úr fejét és az egyik karját, a testüket fölnyitotta, vödörbe szedettük össze a szanaszét heverő belső szerveket… – folytatta Csíkos doktor.
A püspök felnyögött.
– De kolléga urak! – méltatlankodott Petrovics. – Betegünk nincs olyan állapotban, hogy ezt…
– El kell mennem – mondta a püspök, és felült az ágyon. – Nem lehet, hogy nélkülem …
Petrovics és Csíkos doktor együtt nyomták vissza.
– A mai napot és az éjszakát itt kell töltenie, méltóságos uram! – mondta Petrovics Milenkó. A püspök közbe akart szólni, de az orvos folytatta: – Lehetnek belső vérzései a légnyomástól. Ennyi megfigyelésre föltétlenül szükség van, méltóságos uram!
Alig tíz perccel a robbanás után a helyszínen volt dr. Rostás István városi rendőrfőkapitány és Puplik Ernő tűzoltóparancsnok. Nem sokkal később megérkezett Domahidy Elemér főispán és Kovács József polgármester is.
– Tudnak már valamit, főkapitány úr? – kérdezte a hintón érkező, riadt tekintetű főispán.
– Robbanás történt a Kereskedelmi- és Iparkamara épületében – felelte a főkapitány. – Föltehetőleg a püspöki hivatal valamelyik szobájában.
– Robbanás?-a főispán elképedve és hihetetlenül kijjebb hajolt a hintó ablakán. – Hogyan? Miért?
– Ha én azt tudnám, méltóságos uram! – felelte a rendőrfőkapitány, és széttárta a karját.
– És most mit tesznek?
– Az embereim átkutatják a robbanás színhelyét.
– Merényletre gondol?
– Nem tudom! – felelte idegesen a rendőrfőkapitány, és lazítani próbált szoros gallérján, amely mélyen belevágódott a nyakába. – Az is lehet, hogy gőz-vagy gázrobbanás történt. Már elküldettem Debreczeni Jenő gázgyári igazgató úrért, és Nagyváradra az ottani tábori tüzérezredhez, hogy küldjenek robbantási szakértőt.
A főispán elismerően bólogatott.
– És mekkora lehet a kár? – kérdezte egy kis szünet után.
A rendőrfőkapitány türelmetlen grimaszt vágott, és remegett a hangja: – Nem tudom, méltóságos uram. Az embereim most kutatják át a terepet. Lehet, hogy még sebesültet, halottat találnak, föl nem robbant bomba is rejtőzhet valahol. A környező házak ablakai betörtek, odaát a törvényszék épülete megrongálódott, a lehulló téglák sebesülést is okoztak. Azt mondják, egy karosszék a püspöki hivatal csukott ablakán keresztül az utca fölött átrepült a törvényszék folyosójára. Sőt, a háromszáz méterre levő Royal Szálló idenéző ablakai is betörtek.
A rendőrfőkapitány elhallgatott, a főispán az épületet nézte.
– No, hát csak tegyék a dolgukat! – mondta, és visszahúzódott a hintóba.
A kocsis megpattintotta az ostorát, s a lovak lassan elindultak a szétnyíló tömegben.