MEGMENTETT OLDALAK

SÁNDOR KÁLMÁN

A Jövőbeli Történetíró Üzenetei

Harminc évvel ezelőtt, 1962. december 24-én halt meg a huszadik száza­di magyar próza nagy alakja, Sándor Kálmán. Első nagyszabású kísérle­tét, A Jövőbeli Történetíró Üzenetei című (másutt Dadaista Világtörté­nelemnek nevezett) szatírát 1927-ben írta. Munkája az imperializmus gazdasági válságának és háborús készülődésének sajátos, történel­mi keretbe ágyazott szatírája. Az utolsó fejezet kommentárszövege szerint a „szerző kíméletlenül feltárja saját korának visszásságait, és „azt a sok mocskot, amit az emberiség történetében tizenhét fejeze­ten keresztül elszórt, mind ebből az egy fejezetből szedte: saját ko­rából, az utolsó fejezetből.” A Jövőbeli Történetíró Üzenetei kézirat­ban maradt fenn. Részletei először jelennek meg nyomtatásban.

Mindenekelőtt ideírom, hogy ezért a könyvért nem vállalok felelősséget.

*

Sokáig titokban tartottam a dolgot.

1926. április 24-én, Szent György napján kezdődött. Az íróasztalomon halomszámra állt az üres kutyanyelv, éppen le akartam ülni hozzájuk, hogy régóta tervezett háromkötetes könyve­met: „A khéta vallás összehasonlító morfológiáját” megírjam, amikor furcsa dolog történt. Az egyik papírlap megmozdult, mintha valaki megigazította volna, és a következő percben hal­vány, leheletvékony, nyilván géppel írott betűk szabályos sora rajzolódott az előző percben még érintetlen papírlapra.

– Ejnye, ennyire elromlottak volna az idegeim – kaptam a fejemhez néma megdöbbenéssel, de aztán érdeklődve, erős szívdobogással előrehajoltam.

– Mégiscsak csodálatos. Hogyan kerülnek erre a papírlapra ősi khéta nyelven írott, sőt gé­pelt mondatok? Az egész világon nincsen khétabetűs gép, hogy is volna, mikor az őskhéta nyelv jó 3500 éve végleg kihalt. De meg aztán az egyetlen ember, aki tudomásom szerint raj­tam kívül egész Európában a khéta nyelv szövevényeiben jártas, messze Norvégiában él, és soha személyesen nem láttam.

Szóval már kezdetben gyanús volt a dolog. Tény azonban az, hogy az idegorvos, akit efelől megkérdeztem, szintén megvizsgálta az ominnózus papírlapot, forgatta jobbra, forgatta balra, végül kimondta a szentenciát, hogy tényleg lát valamit a papiroson, de az vagy vízjegy, vagy pi­szok – ehhez ő nem ért, forduljak vegyészhez. Ellenben az idegeim kissé meg vannak rongá­lódva. Márpedig a khéta nyelv kérdésében mégiscsak én vagyok az igazabb szakértő.

A láthatatlan gépen megírt mondatok pedig katonás rendben sorakoztak egymás mellé, de mikor az első kutyanyelv megtelt, aznap délutánra abbamaradt a dolog.

Mondanom sem kell, mindent abbahagyva nekiültem az ismeretlen kézirat megfejtésének, de amit elolvasnom sikerült, az tanácstalanságomat még jobban fokozta.

Egyre érthetetlenebbé vált az egész.

Mindenekelőtt pontos dátummal kezdődött az írás, ez a dátum azonban olyan furcsa és ért­hetetlen volt, hogy szinte szégyenlem ideírni. Hallottak már ilyet, hogy valaki a levelét így kel-

tezze: A keresztény időszámítás után következő korszak 116-ik esztendejében a Világoszöld hónap 12-ik munkanapján du. 4 órakor?

Álljon itt azonban maga az írás kissé lakonikus mondataival:

„TEGNAP LÁTTAM AZ ÖN SÍRJÁT, AMI CSODÁLATOSAN EGY RÉGI TEMETŐBŐL EGYE­DÜL FÖNNMARADT. ÖN HISZ A TECHNIKAI TUDOMÁNYOK FEJLŐDÉSÉBEN. NE CSO­DÁLKOZZON TEHÁT. A DOLOG EGYSZERŰ. ÉN ÖN UTÁN ÉLEK, NAGY DARAB IDŐVEL, HOGY MENNYIVEL, AZON VITATKOZNI LEHET. ÉN AZ ÖN FAJTÁJÁNAK JÖVŐJE VAGYOK, ÉS FIZIKAI ERŐK, TECHNIKAI APPARÁTUS LEHETŐVÉ TESZIK, HOGY AZ ÖNÖK IDŐSZÁ­MÍTÁSA UTÁNI 116-IK ÉVBŐL IZENJEK ÖNNEK. KHÉTA NYELVEN BESZÉLEK, MINT ITT MINDANNYIAN A FÖLDÖN. MÁS NYELVET NEM ISMER SENKI, EZÉRT EDDIG NEM TUD­TUK MEGÉRTETNI MAGUNKAT ÖNÖKKEL. TUDUNK AZ IDŐBEN ÜZENNI, DE CSAK EZEN A NYELVEN. EDDIG AZ ŐSKHÉTÁKON KÍVÜL NEM SIKERÜLT SENKINEK ÜZENNI, HOGY MEGÉRTSÉK. TEGNAP VÉLETLENÜL LÁTTAM AZ ÖN SÍRKÖVÉT, AZON TÖREDÉKEKET TALÁLTAM A Ml NYELVÜNKBŐL. VALAMI OLYANT BETŰZTEM KI, HOGY ÉLETÉBEN ÖN­FELÁLDOZÓ BUZGALOMMAL FOGLALKOZOTT AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ KHÉTA NYELVTU­DOMÁNNYAL. (AZ ÖNFELÁLDOZÓ SZÓT NEM EGÉSZEN ÉRTEM, EZ BIZTOSAN AZ ÖNÖK KORÁNAK EGYIK SÖTÉT VEZÉRFONALA) CSODÁLATOS MÓDON AZ ÖN SÍRKÖVE AZ EGYETLEN, AMELYEKEN KHÉTA NYELVŰ TÖREDÉKEK MARADTAK …

Itt igazán megdöbbentem. Honnan tudja ez az ember, vagy micsoda, az én régi titkos, beval­lom kissé bogaras elhatározásomat, hogy én a végrendeletemben intézkedtem: a sírkövemre khéta nyelven véssenek egy pár szót. így a khéta nyelvet mintegy velem temetnék el, mert a mi korunk sajnálatosan már nem érdeklődik az ilyen nagyszerű, sőt csodálatos kérdések iránt, mint a khéta mondattan. Tudom, egy kissé különc ötlet azzal a sírkővel, de mindnyájunknak megvannak az apróbb-nagyobb hiúságai – az egyik emberrel a nyelvtudását, a másikkal a fele­ségét temetik el – az enyém (ti. hiúságom) legalább nem árthatott senkinek.

De folytassuk a kéziratot.

„EZÉRT IZENEK ÖNNEK, TALÁN MEGÉRTI. ÖN KÖNYVBEN FOGJA KIADNI AZOKAT AZ ÍRÁSOKAT, AMIKET AZ IDŐBEN KÜLDÖK. NE IS PRÓBÁUON ELLENKEZNI. ITT VAN A KE­ZEMBEN ENNEK A MÉG MEG NEM ÍRT KÖNYVNEK EGY KHÉTA NYELVŰ NYOMTATOTT PÉLDÁNYA. TELE VAN RETTENETES FERDÍTÉSEKKEL, AZ ÖN TÖRTÉNETI NÉZETEI PEDIG LOMTÁRBA VALÓK. NE FÉLJEN, ODA IS KERÜLNEK. NE FELEJTSE EL, HOGY ÉN AZ IDŐ­BEN JÓVAL ÖN UTÁN ÉLEK. EZÉRT MÉRSÉKELTEM ÉN IS FÖLHÁBORODÁSOM AZ ÖN OCSMÁNY ÉS NEM OBJEKTÍV NÉZETEIN. IZENNI AKAROK ÖNÖKNEK MINDANNYIUKNAK, HOGY HALT! A DOLGOK TÖRVÉNYSZERŰ FOLYÁSÁT UGYAN NEM LEHET FIGYELMEZTE­TÉSEKKEL MEGG …”

Ejnye, tudtommal semmiféle könyvet nem adtam ki a titokzatos emberrel kapcsolatban. Ja persze! Csak fogok kiadni, és ő azt már olvasta nyomtatásban, igen, igen, ez kétségtelen bizo­nyítéka annak, hogy tényleg a jövőből izén, meg a khéta nyelv, meg a sírkő, meg a másképp megmagyarázhatatlan betűk a papíron.

Furcsa vicc az egész, mindenesetre ravaszul van kieszelve.

Időbeli izenet. Hm. H. G. Wells. Bellamy, fantasztikus regény.

Azonban a következő napon folytatódott a dolog.

Sajátszerű betűkkel íródott:

„AZ EMBERISÉG KISKORÚSÁGÁNAK TÖRTÉNETE (PROPAGANDAIRAT A KÉT LÁBON JÁRÁS MELLETT)”

Fogamat szívtam, és hátradőltem: – Jól kezdődik a dolog!

Azontúl minden délután pontosan egy kutyanyelv betelt a szabályos khéta betűkkel, és ez az izenetváltás majdnem egy teljes évig tartott. Én néma voltam és tehetetlen, ő viszont süket. Én hallottam, amit ő mondott, de nem tudtam felelni rája. ó beszélt hozzám, és nem hallotta a választ.

Pedig sok minden válaszolnivalóm lett volna. Elsősorban az ismeretlen jövőbeli történetíró feltűnően rosszhiszemű módszerére, mellyel egyenesen meghamisítja a történelmet. Másod­sorban arra a rosszindulatra, mellyel az emberi faj bizonyos nagyszerű erőfeszítéseit, háború­kat, vallási mozgalmakat és magukat a legnagyszerűbb intézményeket: parlament, civilizáció, színes népek fölemelése magunkhoz emberi nívóra stb. nézi.

Mondom sok, nagyon sok válaszolnivalóm lett volna.

De hallgattam, mert sehogyan sem tudtam volna vele közölni ezeket a dolgokat úgy, hogy megértse.

Minthogy azonban ennek a könyvnek időbeli útja föltétien tény – ezt tartsák t. Olvasóim is szemük előtt – kénytelen voltam ezt a könyvet minden rosszhiszeműsége mellett is kiadni.

Minden hiába, jövőbeli kollégám már kezében tartja ennek a könyvnek khéta nyelven kiadott példányát, most már ki kell adnom, mert ő már olvasta pár száz év múlva azt, amit itt le fognak nyomtatni.

A dolgot tehát tovább titkolni nem lehet sehogyan sem, a jövőbeli történetíró barbár nézete­in azonban mindenesetre a fejezetek előtti kommentárok útján enyhítettem, sőt egyes része­ket kissé tompítottam magából az eredeti szövegből is, mert különben közölhetetlen lenne a mai olvasó részére.

Néhány fejezet időbeli útjában sajnos majdnem teljesen olvashatatlanná mosódott: ilyenek – Krisztus, a Római szent birodalom és a Reformáció – tudatalatti története.

A könyv befejezésekor még néhány soros üzenetet kaptam:

„A NEVEM NEM FONTOS. A TUDATALATTI ESZMÉKET MEGFIGYELŐ TÁRSASÁG EGYIK JELENTÉKTELEN TAGJA VAGYOK. A KÖZÖLT DOLGOKAT LEMÁSOLTAM. AZ EMBERISÉG KISKORÚSÁGA TUDATALATTI TÖRTÉNETÉNEK 3. AKNÁJÁBAN DOLGOZOM. A FENT KÖ­ZÖLT FEJEZETEKET A SZOCIÁLIS VÉRNYOMÁSMÉRŐ KÉSZÜLÉK GRAFIKONJAIRÓL MÁSOLTAM. ALKALOMADTÁN MÁS KOLLÉGÁM FOLYTATNI FOGJA ÖNNEL VALÓ KÖ­ZÖLNIVALÓNKAT MÁS DOLGOKRÓL.

Evvel végleg megszakadt az érintkezés.

Azóta türelmetlenül várom a beígért további közlendőket, milyen szép meglepetés lenne mindnyájunknak, ha egy napon praktikusabb dolgokat üzennének kutyanyelveimen, például az aranycsinálás titkát, vagy a táplálkozás elleni oltásokat. Nem?

A könyv címét: „Az emberiség kiskorúságának története (Propagandairat a két lábon járás mellett)”, kénytelen voltam megváltoztatni, mert értelmetlennek és irtózatosan nagyképűnek találtam. Helyette inkább az őszintén hangzó: „Fejbetörténelem címet adtam, kissé önkénye­sen ugyan, de legalább félreértésekre nem adhat okot. Annál is inkább, mert senki pontosan meg nem határozhatja, mi az, hogy „Fejbetörténelem”.

Egynémely fejezet feltűnően értelmetlen, és magyarázatai erőltetettek, néhol talán kissé gyenge is a könyv mai történetírásunk hatalmas fejlettségéhez képest, én igyekeztem híven visszaadni az eredeti khéta kézirat intencióit.

Ebből a könyvből egyébként 100 számozott khéta nyelvű példány is készült, szeretettel né­zem őket, és tűnődöm, vajon melyik kerüi el a jövőbe?

A khéta nyelvű példányok a nyilvánosság kizárásával jelentek meg, aki azonban ért mégis khétául, előfizethet rájuk a kiadónál.

Mondom azonban, ezért a könyvért nem vállalhatom a felelősséget!

Sándorfalva, 1927. április 26.

SÁNDOR KÁLMÁN

Kommentár a jövőbeli történetírás első fejezetéhez:

Már ez a fejezet nyilvánvaló félremagyarázása az emberi kultúra kezdeti periódusának. Le­gelőbb is az időbeli sorrendet állítja feje tete­jére, mikor rosszhiszeműen úgy állítja be a történelem kezdeteit, mintha azt a .legszőrö­sebb, a legfalánkabb és a legálmosabb ’ em­berek indították volna el, holott a történelem­ből tudjuk, hogy a nagy hősök mindig szelle­mi és testi kiválóságukkal vívták ki a társada­lomban őket megillető helyet. Az meg éppen történelmi hamisítás, mintha az emberek a fontos életérdekek és logikus cselekedetek (így a munkaegyesítés) helyett legelőbb is ki­találták volna az Imperializmust. Ez annyi, mint a fölülről elkezdett házépítés. Nem! Szé­pen sorjában ment minden. Azok az intézmé­nyek, melyekről ebben a fejezetben szó van, különben is csak később léptek föl, mikor a már magas fokon álló társadalmak létérdeke kiváltotta. Mire is lenne jó egy primitív hordá­ban pl. a Bejelentő Hivatal. Ez nyilvánvaló té­vedés. Különben is az egész fejezet hihetet­lenül felületes, és erőltetett gúnnyal van meg­írva.

Első fejezet:
A Társadalmi Józan Ész Kezdetei

A birtokos névmások kitalálása előtt történt. A harci bárd kiásása már folyamatban volt, to­vábbá az egyszerű tőmondat és az erkölcsi világrend is, de az idők barbárok voltak, és az érzékszervek használata még nem volt szo­kásos akkoriban.

Kétféle dolgok léteztek:

Ehető dolgok, és olyan dolgok, amik min­ket esznek meg, de ez, éppúgy, mint a futurizmus, nem jutott senkinek eszébe.

Senkinek nem állt semmi az érdekében.

Másra még a legfeketébb szőrű emberek sem emlékeznek abból az időből.

A hegyek barlangjaiban húzódtak meg éj­szakára, néha férgekkel táplálkoztak, és zűr­zavaros képeket gondoltak ki, ahelyett hogy kitalálták volna a robbanómotorokat.

Csak jóval később tette föl magában vala­ki, hogy holnaptól kezdve állandó megkülön­böztető jellel fogja ellátni a gömbölyűt a szögletestől.

Káros és ehető dolgok is voltak: ezeket készakarva mindig összetévesztették, ami eleinte meglehetős tehetséget és erőfeszí­tést kívánt, tekintve, hogy a fajban már meg­volt a hajlam az öngyilkosságra és a humorra.

Senki sem volt olyan szórakozott, hogy el­felejtette volna szándékosan fölcserélni saját magát másvalakivel, ellenben néhány szóra­kozott ember megfulladt, mások éhen haltak feledékenységből, többen vétkes könnyelmű­séggel elfelejtettek megszületni, mert senki sem figyelmeztette őket erre.

Látnivaló, hogy az eseményekben már ek­kor bizonyos tervszerűség nyilatkozott meg, noha mindenkinek előnyösebb volt az életben maradás.

Olyan szép egymásutánban történt mégis minden, mintha tévedésből rájöttek volna az idő fogalmára, holott ez optikai csalódás.

Ekkor még senkiben sem volt elegendő el­fogultság ahhoz, hogy valamit megtegyen, te­hát történelemről és intézményekről nem esett szó.

Sötétben aludtak, és szeretkeztek más ál­latoktól eltérően. Alattomosak és bosszúállóak voltak, tehát a történelemre születtek.

A hegyről kövek gördültek egy időben, és ez elzárta a közös barlang bejáratát.

Ezen az éjjelen sokan TÚLSÁGOSAN szótlanok maradtak. Pedig a halált már akkoriban sem tartották ésszerű dolognak.

A második éjjelen még többen maradtak: „Túlságosan Szótlanok”.

A harmadik éjjelen fele részben elnémul­tak, és akkor a halottak már tudták: senkinek sem érdeke, hogy több ember haljon meg, mint amennyit az életben maradottak meg tudnak enni.

Ekkor kezdett megmutatkozni: a számítá­sokba valami hiba csúszott bele, és ez is iga­zolta a fejlődés elméletét, amit különben né­hány évvel később Herbert Spencer szélesí­tett ki filozófiává.

Sokan protekciókkal próbáltak érvényesül­ni a makacs szikladaraboknál; állítólag né­hánynak sikerült is ilyen úton-módon bejutni a barlangokba, ezt azonban nem állíthatjuk teljes bizonyossággal.

Három szarvascombért akkoriban könnyen lehetett ajánló írásokat kapni az események végső okaihoz, néhányan ma is keresik még őket, mások ebből elég szerényen megéltek.

A kivételes értelműek jobban bíztak a rit­mikus ugrándozások hatalmában, ezt a vitát mi nem vagyunk hivatva eldönteni.

Azonban mindig több lett az éjszakában el­pusztult, és nappalra mindig kevesebben lát­tak neki a hullák elfogyasztásának.

A nagy szikladarabok pedig nyilvánvalóan ellenséges indulattal helyükön maradtak, hiá­bavaló volt minden könyörgés, fenyegető- dzés irányukban.

Sokaknak félelmetes szótlansága már kel­lemetlenné vált átható szaguk miatt, mások ezt a meg nem nevezett szótlanságot bele­egyezésnek véve némán megették tetemei­ket, bár nem mertek semmiféle könnyelmű ál­talánosítást elkövetni a szótlanság és a kelle­metlen szag összefüggése ügyében.

Valakinek alvás közben félig megették a jobb karját, ilyen jó viccre senki sem emléke­zett azelőttről. Attól kezdve a legkedvesebb és legszórakoztatóbb kimeríthetetlen játék alapjául szolgált a túlságosan szótlanok és al­vók szándékos összetévesztése evés céljá­ból.

A kövek még mindig a barlang előtt álltak, lefeküdni azonban ama emlékezetes eset óta, mikor valaki mások gyomrában több darab­ban ébredt föl, senki sem mert.

Az arány az elhullottak és a fogyasztók közt mindjobban elmérgesedett, és a hetedik nappalon immár a még élők, gyomruk teljesí­tőképességének végső határához érkeztek.

A nyolcadik éjszaka már ők is tudták: sen­kinek sem érdeke, hogy többen haljanak meg, mint amennyit az életben maradottak el tudnak fogyasztani.

Továbbá az alvó ember húsának jobb a szaga, mint a hulláé.

Akkor az, aki a legfalánkabb volt, és leg­jobban elrontotta a gyomrát, azonkívül leg­szőrösebbek voltak a végtagjai, és legálmo­sabb volt mind között, egy napon kitalálta az Imperializmust, és a Sajátmaga Uralmát meg­alakulnak mondta ki.

Eleinte ez nem ment simán, végül mikor a legszőrösebb a történelem elkezdése után éppen a harmadik ellenvéleményen levő ébrenelfogyasztott bokacsontját tolta jóllakottan félre – egészen érthetetlenül egyszerre békésen megegyeztek ezekben.

Ezekben a napokban parancsolták meg először a birtokos névmások kötelező hasz­nálatát, és ez már tényleg nagy haladás volt.

Akkor a legszőrösebb megkezdte az enge­detlen szikladarabok megfélemlítését.

Először elrendelte a Bejelentő Hivatalt, úgy hogy ettől kezdve senkinek sem volt joga ag­gódni az emberi fajta jövőjéért.

Azután megparancsolta a Nyelvtant, mi­közben mindenki dobogó szívvel figyelte az ellenséges kődarabokat.

Végül jobb lábával egymásután kétszer előrelépett, és egy hatalmas harapással le­nyelte a logikát.

Ezt eddig senki sem merte megtenni.

Ekkor még erősebb rendszabályokhoz fo­lyamodott.

A szikladaraboknak egyszerűen tudtára adta az Ésszerű Vámpolitikát, és kijelölve ma­gának a leghúsosabb alattvalót, hullájával bé­késen vacsorázni tért.

Nyomasztó dolgok feküdtek a levegőben. Erre az időre esik a pikkelybőrűek megevése, akik nagy tömegekben vándoroltak át a környéken, és ez egy időre hátráltatta az em­beri haladás megkezdett művét.

Attól kezdve azonban az emberi haladás fokozottabb mértéket öltött.

A legszőrösebbek gyülekezete törvénybe iktatta a paragrafusok fogalmát, úgy hogy most már fele olyan fáradtsággal észre lehe­tett venni a csávát, amibe mindenki került.

Aztán megalapították a Civilizációt, ezek után a kődarabok jövendő sorsa nem lehetett vitás.

A legújabb kutatások eredményeképp ki­mondták a szikladarabok ellen a „Nagy Egy­házi Atomelméletet.

És akkor az álmatlan éjszakán valaki rájött a „Társadalmi Józan Ész Kezdeteire”, és ezt sürgősen megalapította.

Innen kezdve szigorú logikai lánc vezet to­vábbi elméletekhez, és mire a zimankós éj­szakában csak hárman maradtak élve: a leg­szőrösebb, a legfalánkabb és a legálmosabb, az emberi tökéletesedés félelmetes arányo­kat öltött.

Aztán ezek hárman, minthogy a szikladara­bok semmiféle látható szándékot nem táplál­tak a Barlangok Bejáratának elhagyására, új­ból erélyesen hangsúlyozták az Ésszerű Vámpolitikát.

… Különben pedig mindnyájan más va­dászterületre vándoroltak, és folytatták az emberiség történelmét.

Kommentár a tizenegyedik fejezethez:

Aljas kegyeletsértés. A keresztes háborúk in­dítóoka a hűbéri rendszer elégtelensége a termelés terén, más szóval túlnépesedés, mely a háborúk útján vezetődött le elérhetet­len célok érdekében. Nem, ez nem lehet. Az idealizmus sohasem veszhet ki az emberi­ségből, mert ez minden rend végét jelentené. Ilyen magyarázatokba akkor sem nyugodnánk bele, ha nem volnánk másképpen értesülve. De másképpen vagyunk, ismerjük a szent val­lási célt, melyet e mozgalom kitűzött maga elé, az hogy nem sikerült tartósan elérni, nem bizonyíték. Történhettek sajnálatos kilengé­sek is, ez sem jelent semmit. Meggyengült Európa, és nem tudta a XIII. században a mongol földrengést megakadályozni. Ez mind nem bizonyít. Tény az, hogy a népnek mindig van szüksége vallásra, mert enélkül olyan len­ne, mint az akolba zárt barom. Már ezek az indokok is megdöntik ezt a gyenge alaptételt, mint föntebb leírtuk. Különben pedig ami megtörtént, azon nem lehet segíteni, hibáz­tatnunk kell azonban mindenesetre a keresz­teseknek a prágai zsidókkal való érintkezési formáját.

Tizenegyedik fejezet:
A Föld Légkörének Fenyegető Elszívása a XII.-XIII. században, vagy A Hűbériség Első Válságos Túlnépesedése és a Keresztes Háborúk

Különben mindenki ebédelni is szokott, kivé­ve az éhínségekben elhaltakat, de ezeknek már úgysem volt rá szükségük.

A jobbágyok két lábon jártak, az emberek fajrokonai voltak, és nem vették tudomásul Platón politikai utópiáit.

Önzetlen földmíveléssel foglalkoztak, ezt robotnak hívták, és vetekedett a ragályos be­tegségek iránti rajongó szeretettel.

Később azonban viszonzásul Marx Károly mindezt megírta, de ez nem tartozik ide.

Európa műveltségi keretei kissé korláto­zottak ezidétt, az 1083-i brindisi politikai vi­lágkiállításon a kínzóeszközöknek mindössze 95 formája van csak képviselve, szerencsére föllépett nemsokára néhány nagy fantáziájú büntetőjogász, akik fáradságos jogi tantéte­lekből kiszámították az agyvelőcsiklandozó gépet, a hasfalak közt alkalmazott vacuum cleanert, a logaritmustáblát és az első általá­nos tüdőkukacosítás módszereit.

Egyelőre bajokat csak az életben levők okoztak, a romantikus halottakat szépen le­beszélték a lázongásról, más elhalt jobbá­gyok azonban könyörületből szép összegű nyugdíjat kaptak életben maradt özvegyeik után, erre vonatkozólag az államkincstár min­dig pontosan elszámolt.

Képviseleti jogról is beszélhetünk már. Öt-hatezer jobbágynak jogában állt választani egy földesurat, aki az ő képviseletében az ún. hitvesi jogokat, a gyomornedvek lekötését ételekkel, a ruházkodást és más egyéb kelle­metlen kötelességeket gyakorolta; az az ér­telmetlenség azonban, hogy valaki megbíz­zon egy másikat, hogy helyette politikai néze­tei legyenek, ekkor még senkinek sem jutott eszébe.

A kor indítékai sötétek; a hűbériség rop­pant erőfeszítései a túlnépesedés elkerülésé­re állandóan folyamatban vannak, 700 év múlva azonban már fölmerült az anyakönyvek harci használata a születések ellen is.

A jobbágyok pedig imperialisztikus gyermeknemzést folytattak; mind több és több ember zsúfolódott a feudalizmus tehetetlen kereteiben, a hatalmasabb ragályokkal kötött véd- és dacszövetség sem használt, ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a túl sok ember pár év alatt elszívja a föld légkörét, és rakásra ful­lad az egész emberiség.

A túlnépesedés teoretikusai számtalan egybehangzó megfigyelést tettek a föld leve­gőjének állandó fogyatkozására, sokan kínpadon végezték életüket „a légkör eretnek megritkítása túl mély lélegzetvétel által” nevű vádért, de úgy látszik, ez sem használt, azon­kívül a koplalószekták alapítása sem járt a várt eredménnyel.

Az országutakon kalandor kolduló lovagok kincsekről álmodoztak, és fanatikus hívei vol­tak a munkanélküliségnek; a rablók és úton- állók hónapokig közveszélyesen csavarogtak foglalkozás nélkül, a nem létező dolgok filo­zófiai ellophatóságát tárgyaló értekezés ugyanis csak valamivel később, a részvény- társaságok korában jelent meg egy közgaz­dasági szaklapban; a rablók sztrájkja akkori­ban még nem volt hatásos megfélemlítő esz­köz, mint máskor.

A főurak még csak a műveltető igéket is­merték, az életbiztosítás reformjáról pedig nem esett szó.

1095-öt írunk.

A fenyegető túlnépesedésen azonban még a flagellációs eszmék odaadó terjesztése sem használt, a kínzóeszközökkel való lelki- gyakorlatok pedig sajnálatosan kevés áldoza­tot szedtek.

A levegő túltengő használata irtózatos mé­reteket öltött.

Ekkor lép be mintegy varázsütésre először a történelembe az a társadalmi érvágás, melynek neve keresztes háborúk, s amely a túlnépesedés vallási reformja volt.

A mozgalom kipattantója tulajdonképpen a Komnen Mihály görög császár által a szadista szeldsuk törökök számára díjtalanul fölaján­lott önkéntes hősi halál volt, melyet ezek ön­zőén visszautasítottak.

Ezt a megátalkodottságot nem lehetett ak­koriban józan ésszel fölfogni.

A clermont-i zsinaton elhatározásba ment a háború a pogány törökök ellen.

Amiens-i Péter övig érő éles szakállával megkezdte a jobbágyság közti propagandát, lábtisztasági vezeklő körutat téve Franciaor­szág egyes vidékein, naponta 12 koldust ker­getett a kétségbeesésbe lábak tisztára mosá­sával, lángoló beszédeket tartott, beszédével fölgyújtva a tömeget, mely lassan le is égett. Néhány gonosz eretnek megkísérelte ugyan övig érő szakállát alvás közben fölrobbantani, ez szerencsére nem sikerült, mert aszkétáról volt szó, aki kizárólag csak halat és bort evett.

A bűnös kenyérevő parasztok pedig ösz­vére szőrszálait ereklye gyanánt őrizték leve­sükben, és csapatostul sereglettek hozzá.

A foglalkozásnélküli zsiványok a beígért bűnbocsánat fölemelő hatása alatt két órával ideiglenes éhenhalásuk után csatlakoztak a mind jobban növekvő sereghez, mely mintegy huszonnégyezernyi emberével gyorsított val­lásossággal hömpölygött Konstantinápoly felé.

Kölnben Orleáns-i Fölkér gyűjtötte a jobbá­gyokat és koldusokat óriási rendezetlen se­regbe, vontatott trónszolgálat közben néhány vámost szakavatottan tönkrekoldultak, innen Prágába mentek, ahol a zsidók már türelmet­lenül várták saját halálukat.

A prágai zsidók rabszolga-kereskedéssel és bélyegviseléssel foglalkoztak ebben az időben; a gólemot és a gőzzel hajtott talmud- magyarázatot még nem ismerték, úgyszintén az sem bizonyos, hogy húsvéti pászkájukba keresztény gyermekek vérét keverték volna, mert ebből semmi üzleti haszon nem hára­molhatott rájuk.

A fékevesztett keresztesek azonban kü­lönböző reformokkal egy csapásra megkezd­ték a ghettó átkos intézményének szabadel­vű kiküszöbölését.

A reformok közül meg kell említenünk a zsidók ellen alkalmazott tudományos leszár­mazástant, a másodszori, nyaknál történő kö­rülmetélést, Dávid gyomrának a zsidók hasá­ban karddal való bonctani fölkutatását és más pszichológiai kísérleteket az elevenen való megnyúzás erkölcsi korrelációjáról.

A tudománytalan lelkületű zsidók közül többen Lengyel- és Magyarországba mene­kültek, és máig sem lehetett őket erről le­szoktatni.

Ugyanebben az időben Meluni Vilmos gróf serege Mainzban és Speierben pompás hús­metszeteket és művészi kivitelű szobrokat fa­ragott a zsidók mellhártyáiból, és a hajlékta­lan, munkanélküli temetőbogarak pártolása címén, emberbaráti gesztussal néhány ezer zsidó mellüregében éjjeli menedékhelyet ren­dezett be ezek számára, az itt-tartózkodást azonban még a bogarak sem bírták túl so­káig (…)

KOSZORÚ

SIMOR ANDRÁS

Üzenet Madridból

„A kapitalizmus álmai barbárságokat szülnek – hirdette Goya 43. Caprichójának szövegét aktualizálva a transzparens a madridi Casa del Campón, ahol a Spanyol Kommunista Párt háromnapos fesztiválján két-háromszázezres tömeg hullámzott a könyvsátrak, a tartományi pavilonok, a több mint ötven külföldi delegá­ció kiállítást és árusítást is vállaló tagjainak Szolidaritási Pavilonja, a céllövöldék, a latin-amerikai ételkülönlegességeket kínáló sátrak, a sokféle itallal hívogató bódék között. Violeta Parra, Silvio Rodríguez, Carlos Mejía Godoy, Víctor Jara és mások dalait hallottuk a mikrofonból. Julio Anguita az emberi gondo­lat védelméről beszélt „ezekben a kibaszott időkben”, ahogyan a jelenkort a nagygyűlés szónokát bejelentő madridi tartományi titkár találó fordulattal jellemezte.

A fesztivál kulturális részére a Költészet Sátrában került sor. Miguel Hernándeznek, a Franco börtönében 1942-ben meghalt nagy spanyol költőnek és a száz éve született pe­rui költőóriásnak, César Vallejónak emlékét idézte a fesztiválon bemutatott színházi elő­adás, kiállítás.

Először jelent meg a Miguel Hernández el­leni per teljes anyaga és a mártírköltő néhány kiadatlan börtönlevele.

A Szolidaritás Pavilonjában mintha ezekre a könyvekre rímelt volna Korvin Ottó börtön­naplója. A magyar kiadásba beletettük a spa­nyol változat fénymásolatát is. A kivitt negy­ven füzet el is fogyott a fesztiválon, de elfogy­tak az Ezredvég magyar nyelvű példányai is.

Két másik évfordulóra is emlékeznünk kell. Rafael Alberti kilencvenéves születésnapjára, és arra a pillanatra, amikor Marcos Ana hu­szonhárom évi (!) börtönbüntetés után, há­rom évtizeddel ezelőtt meglátta a cellafalak nélküli kinti világot.

„Ma iskola van az egykori börtönépület­ben. Naponta látom, mert a Narváez utcában van, ahol lakom. És naponta arra gondolok, hogy a börtönben teli voltam reménnyel, való­sággal éreztem a jövendő jelenlétét. Ma idekint nyomorultabb a világ, mint akkor oda­bent” – mondta Marcos Ana, akit utoljára hu­szonhárom évvel ezelőtt láttam, de mintha csak egy-két év telt volna el azóta, alig válto­zott.

Az otthoni híreket, a szélsőjobboldali tün­tetésről szóló beszámolót a repülőgépen ol­vastam.

A verset már idehaza írtam le, az Ezredvég új számának összeállítása közben:

No pasarán!

„No pasarán!” – kiáltják
spanyolok, kétszázezren.
Nem törnek át Madridban.
De mi lesz Budapesten?

MIGUEL HERNÁNDEZ

Halottjaim sírján ülve

Halottjaim sírján ülve,
két hónapja, hogy elestek,
üres cipőkhöz ér ajkam
és ökölbe zárt szívekhez
társul öklöm, kiket elszánt
lélek őriz elevennek.

Mennydörögve verje vissza
hangom a hegy a völgyeknek
ezt kéri most és mindenkor
torkom, míg csak énekelhet.

Halld meg, könyörgésemet, nép,
egy tejen nőttünk mi ketten,
fa, ki engem fogva tartasz
roppant, élő gyökerekkel,
szerelemmel jöttem, és hogy
megvédjelek bárki ellen,
véremmel és ajkammal, két
hűséges, jó fegyveremmel.

Ha e földből lettem, és ha
szegény, bús anya szült engem,
azért volt, hogy csalogányként
kínok dalát énekeljem,
visszhangjaként balsorsoknak
újra s újra énekemben
annak szóljak, ki meghallgat,
annak, ki meghallgat engem,
mikor kínról és szegényről
és földről dalomat kezdem.

Tegnap virradt föl e népnek,
azt se tudta, mit vegyen fel,
hogy mit egyen, azt se tudta,
és úgy jött el ez a reggel,
hogy vihara igazat hoz,
igazat vérzik a sebben.
Kezében oroszlánokká
válna immár minden fegyver,
hogy végezzen a vadakkal,
kik tobzódtak nem is egyszer.

Ha nincsen elég puskád, nép,
százezrekből támadt tenger,
csontjaid nem hiányoznak,
büntesd őket csontkezeddel,
míg van öklöd, körmöd, nyálad,
és míg szíved nem veszett el,
gyomrod, beled, fogad is van,
erődnek ki állhat ellen.

Dühösen, mint a dühös szél,
és lágy légnél szelídebben
gyilkold meg, ki téged gyilkol,
és ki földúlja kegyetlen
szívvel szíved nyugalmát, és
asszonyt gyaláz telhetetlen.
Golyó ne érjen hátulról,
arccal fogadd, és melledben
találjon a halál szállást,
robajló szikla szívedben.

Gyász szavával kezdek dalba,
népem, hőseid éneklem,
vágyaid, mint az enyémek,
és balsorsod úgy sír bennem,
mint saját jajomnak húrja,
kínod lázzá lett eremben,
egyazon fából véstek ki
téged, én népem, és engem,
egy a szívünk és a vérünk
fájdalomban, győzelemben.
Ronthatatlan védőfallá,
én népem, teérted lettem.

Azért vagyok itt, hogy éljek,
míg csak él a lélek bennem,
és azért is, hogy meghaljak,
ha eljön a végső percem,
otthonra most és mindenkor
a nép folyamában leltem.
Számtalan sok korty az élet,
s egy korty a halál, egyetlen.

MARCOS ANA

És az élet?

Mondd el, milyen egy fa ága.
Mondd el, mit dalol a folyó,
mikor szellő száll habjára.

Szólj a tengerről. Beszéld el,
milyen a mezőn a pára.
Üzenj csillagokkal. Széllel.

Mutass olyan láthatárra,
melynek – akár egy kunyhónak –
nincs kulcsa és nincsen zárja.

Mondd el, milyen is a csókja
egy asszonynak. Már hiába
idézem ízét e szónak.

         Permetében a holdfénynek
         szerelemtől fellobogva
         illatoznak még az éjek?

         Vagy ez a sírverem öl meg,
         a kripta homályos fénye,
         a kőlap, dala a kőnek?

22 év … Már a tárgyak
színüket vesztik örökre,
illatuk sincs … Tétovázva

Írom ide: „mező”, „tenger…
„Erdő” — mondom, és egy fának
körvonala sem dereng fel.

Arról szólok, mit szívemből
az évek lassan kiölnek.

(Nem folytathatom, közelről
hallatszik lépte az őrnek.)

CÉSAR VALLEJO

Skála

Egy ember jön vállán kenyérrel,
írjak ezután ismét tudathasadásomról?

Másik leül, vakaródzik, hónaljából tetvet kapar ki,
összeroppantja.
Merjek beszélni még a lélekelemzésről?

Ez szívembe fütyköst lóbálva tört be.
Szóljak az orvosnak talán Szokratészról?

Egy sánta jön, oldalán kisfiúval.
Olvassam ezután André Bretont?

Másikat hideg rázza, köhög, vért köp.
Elemezzem, valaha is, tudatalatti Énem?

Emez a sárban csontok, csutkák között turkál.
Hogyan írjak ezentúl bármit a végtelenről?

Egy kőműves lezuhan a tetőről, meghal, és többé nem ebédel.
Újítsak meg ezután hasonlatot, szóképet?

Egy boltos meglopja vevőjét néhány grammal.
Mondjak talán valamit a négy dimenzióról?

Meghamisítja mérlegét egy bankár.
Milyen képpel sírjak a színházban?

Hátára görbült lábbal alszik egy pária.
Mit mondjak ezután, bárkinek, Picassóról?

Valaki zokogva lépked egy temetésen.
Iratkozzam be talán az Akadémiára?

Valaki puskát tisztogat konyhájában.
Merjek beszélni még a túlvilágról?

Valaki jön, és az ujjain számol.
Beszéljek a nem-énről, s még csak ne is kiáltsak?

RAFAEL ALBERTI

Megteremtetted azt a művet

Megteremtetted azt a művet, és nevet adtál neki.
Ezt, és nem mást. Mindig így volt,
mióta először zokogott a világ,
megneveztettek mind a háborúk,
és nevet kapott minden ütközet.
Te is megéltél egyet:
a mindegyiknél legszörnyűbb legelsőt.
És mindazonáltal, miközben
legjobb barátodnak, Apollinaire-nek
halántékát megérintette egy kartácsszilánk,
virrasztó kezed,
néhány kilométerre onnét, ahol ez történt,
továbbra is új, csodálatos, jövendővel teli
valóságot talált ki.

Ám később, amikor,
szinte húsz évnyi idővel utóbb,
megsebezték ama bikát,
ugyanazt, amely ereidben rohamozza az ellent,
alászálltál anélkül, hogy bárki rádszólt volna,
a küzdőtér feléig,
Spanyolország arénájának bevérzett közepére.
És vádoltál dühödten,
panaszodat fölhajítottad az égig,
rémült lónyerítésként,
és haragjukban fogukat vicsorították az anyák,
gyermekük szétroncsolt tetemével,
az elesett védelmező tört kardjára mutattál a földön,
a szétroncsolt agyvelőkre és a bőrből kiszakadt idegekre,
a szorongásra, a haldoklásra, a haragra és tenmagad döbbenetére,
népedre,
amelyből egy napon megszülettél.
És nem nevezted ezt
sem Marne-nak, sem Verdun-nek, sem a legmélyebbről fakadó emlék
egyetlen más megérdemelt nevén sem
(habár a vérengzés ott még iszonyúbb volt).
Guernicának nevezted.
És ez lett a spanyol nép,
bár sokan nem akarják,
nép, amely mindig ott van,
amely vakmerőn a te kezedbe tette
ezt a szürke és fehérlő színt, a véréből akkoron szivárgót,
hogy emlékezetét örökre megvilágítsd.

                                                                              SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

ABLAK

BARANYI FERENC

Franco Cajani

Első pillantásra olyan zárkózottnak látszott, mint a legcsontosabb héjú dió, de már akkor tud­tam, hogy érdemes „feltörni”, mert csöndjének burka alatt valamiféle megindítóan tiszta humá­num, végtelen szeretet sejlett. Már akkor tudtam, hogy ez az ember nem csupán „munkada­rab lesz számomra, egyike a „fordítani való” olasz költőknek, hanem olyan valaki, akivel – a másnyelvűség ellenére – rögtön szót érthet minden világkönnyítő szándék.

Franco Cajani a lombardiai Seregno di Brianza szülötte, negyvenkilenc esztendős. Polgári foglalkozására nézve a FININVEST budapesti igazgatója, gyakran tartózkodik tehát hazánkban. Amúgy hírneves képzőművészeti kritikus, felelős szerkesztője az II navigatore del Lambro cí­mű, kéthavonta megjelenő lapnak és a Quaderni della Brianza című folyóiratnak. Ám ami a leg­fontosabb: az úgynevezett ötödik nemzedék legaktívabb költője, tizenhat verseskötete jelent meg eddig, az egyik, a Cavaliere del tempo, magyarul is Időlovag címmel. Szabó György írta róla: „Franco Cajani… soraiban nyomát sem találjuk a szó-varázslatnak, nincs kápráztató nyelvezet, zsongító zene, saját fordulataival elfoglalt stílus-fortély. Ez lecsupaszított verselés: áttetsző és sallangmentes közvetlen beszéd. Egyébként számtalan művészeti könyvet is írt és fontos antológiákat gondozott.

Mecenatúrát szerez és gyakorol – elismerésre méltó eredménnyel. El kéne lesnünk ennek az eredményességnek a titkát, hogy megmenthessük az Ezredvéget. Ám mi továbbra is legin­kább csak a kisemberek áldozatkészségében reménykedhetünk.

Jó szívvel adom közre Franco Cajani néhány versét. Biztos vagyok benne, hogy utat találnak olvasóink szívéhez.

FRANCO CAJANI

Nem voltam eddig

Nem voltam eddig gyermek úgy, ahogy ma
kívül a hómezőkön,
miket a vonatablak egybeolvaszt,
összefehérít végtelen terekben,
nem látom már a láthatár sövényét,
megérkezésre ítéltettem én egy
városba, hova gyűlölet nem ér el
s megszenvedett a hűség.

A szünet súlya

A szünet súlya nyom / sürget a szívverésem
a vérem szélirányba fordul
immár előrejelzés / a visszaútra
sincsen

Sosem idéztem volna fel

Sosem idéztem volna
fel a Marcia su Roma
s a fasizmus rossz emlékét megosztva
az eltűnt hó fehér igézetével
istenek alkonyával
s a múzsát ki az utat elhibázta
a főcsapást valódi
szentségtartó és összetett világ közt
a dolgok sorrendjét leszüretelve
szavak igaz varázsát
s alakokét / betördelt grafikák közt
a jegyzők csarnokában
a hármasegység pompás győzedelmét

Időlovag

(Részletek)

A vers, akár a festmény,
a többértelműség terhével ékes,
szólni vagy szót se szólni,
szeretni – nem szeretni,
lebegtetni az érzést,
elűzni a fölös szót
szép és igaz szavakkal,
vakok szemét újból a fényre tárni.

                           *

Büntetlenül kell kockáztatni annak,
aki a míves szó akrobatája,
hogy csak szabódva álljon szembe minden
másság és tilalom szeretetével,
nagy téren álló ólnyi menedékhely
hihetetlen tágasságában élve
s kinyilvánítva megszentelt igéit.

                           *

E havas esztendőben
az idő egyre zökken,
finom kis év!
              Az újrakezdés titka
a létezés titkait fogja vissza,
hogy jó széllel hajózzunk, meg nem állván
a balgaság s kockázat óceánján.

Keleti jegyzetek s más irka-firkák

(Részlet)

Kikukucskálok most az esthomályból
a házból mely valaha Schuleké volt
mintha rábukkanhatnék egy baráti
vonatkozási pontra
egy szálra mely talán visszavezethet
a lélek sugarához
mielőtt még a néma telefondrót
göngyölné vissza a köldökzsinórt mely
eltávolítva rég már.

Kertből kihintett hangok
éneket intonálnak
gregorián dalát magyar miséknek
a mindenütt érvényes hagyományból
amely az ég tónusait kifesti
hallgatag horda-dúlást / ál-meséket
a természet hibáit
a fogantatás elrendeltetését
a dolgok védjegyét / a semmi titkát.

Kifakul így a lét izzása lassan
Varga ernyőinek mondája él a
kimódolt függelékkel ^*
hogy végre essen már / végső reményként
Sátánimádat gyilkoló aszályban
pokol-izzású vágya
egy meghatározott viselkedésnek
új útjai az összevettetésnek
eltérő és megegyező nyitottság
párbeszédre s esély-latolgatásra
rossz térfél-választás a sok-sok évnyi meccsen
s üvegtől védve / kiállítva lenni
szégyenpadán a hév és hűlt világnak
termál-fülkéiben a Duna ősvizének
gyanú szerint elfödve párosodni
kimúlva és megkopva a kínoktól
miket enyhít a buszkopán / de vissza
nem fogja a tünetek terjedését.

Verdi zenéje félresöpri végül
a visszatérés nagy lidércnyomását
ringatva éji álmot.

Budapest, 1990. február 6-8.

                           BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

^* Varga Imre Várakozás című szoborcsoportja az óbudai Fő téren áll. Bronz-asszonyok nyi­tott ernyőket tartanak. A legenda szerint egy hajdani aszály idején boszorkány-tanácsra a Sátánt hívták segítségül. Három napig álltak nyitott ernyők alatt a napon, folyton ismétel­getve: Sátán, te vagy a mi urunk! Ez a „szer­tartás aztán meghozta az esőt. [vissza]

TÁNCMŰVÉSZET

MAÁCZ LÁSZLÓ

Lesznek még zöld asztalok?

Századunk koreográfiái szemléje szorongató képet mutat: az évtizedek során sajnos, csak nagyon kevés táncmű vállalkozott valós társa­dalmi folyamataink mozdulati áttételére. A ki­vételek közé tartozik a német Kurt Jooss ko­reográfiája, A zöld asztal. Felidézését nem is annyira jubileumi évszáma írja elő (ősbemuta­tó: Párizs, 1932. július 3.), mint inkább az, hogy napjainkban a történelem mintha megis­mételné önmagát. Mintha a nemzetközi hely­zet bizonyos aspektusai veszedelmesen ha­sonlítanának a korhoz, amely színpadra kény­szerítette a koreográfus vallomását.

Gyaníthatjuk, egyetlen hírügynökség sem bíbelődik olyan statisztikákkal, hogy „X. év­ben ennyi”, „Y. hónapban annyi”, nemzetközi konferenciát rendeztek a világban. Ha mégis rászánná magát valaki, listájában valószínűleg előkelő helyet foglalna el 1992 júniusa és júli­usa. Brüsszel, London, Helsinki, New York és Madrid a visszatérő helyszínek, nem szólva egyéb városokról. Az államférfiak lassan már a repülőgépen és a tárgyalótermekben töltik életüket, s látszólag fáradhatatlanul morzsol­ják napirendi pontjaikat. S az eredmény? Min­den újságolvasóban és tévénézőben felötlik a kérdés: milyen is a tárgyalások hatékonysá­ga? Hiszen a huszadszor megkötött fegyver- szünetet még aznap megszegik, vér folyik Boszniában, Palesztinában és a Kaukázus­ban, viszontmészárlások hírei torlódnak, me­nekültek áradata hömpölyög Eurázsiában.

Valami hasonló helyzet felismerése mun­kálkodhatott Joossban, amikor megalkotta művét az akkori impotens diplomáciázás el­len. Hasonló, bár kevésbé fegyverzajos, vi­szont lehet, alattomosabb folyamatot regiszt­rálhatott, amikor az idők méhe szörnyűsége­ket érlelt. Koreográfiája így, a maga konkrét és allegorikus ábrázolásával művészi tiltako­zássá nőtt (innen a darab hatalmas nemzet­közi elismertsége), baloldali tiltakozássá anélkül, hogy bármifajta pártemblémát viselt volna. – Tudjuk, a jobboldali reagálás sem sokat késett: az ősbemutató után alig másfél évvel a hitleri Reich kilép a Népszövetségből. Ezután szinte természetes, hogy a koreográ­fus csakhamar emigrációba kényszerül.

Hat évtized távlatából a táncot úgy is szemlélhetjük, mint a polgári demokrácia és a művészetek építésében érdemgazdag, de már kifáradt Weimari Köztársaság egyik utol­só termékét. Mert e hattyúdalban a szabad és kritikus gondolkozás éppúgy manifesztá­lódott, mint a századforduló utáni német exp­resszionista tánc („Neue Tanz”), szerencsére az utóbbi stílus színpadi pöfetegségei, mes­terséges görcsei nélkül. Meglepően fegyel­mezett formálás és már-már száraz, leíró jel­legű mozdulatfűzés jellemzi a művet, s lehet, épp ebben az „objektivista”, patetizmust nél­külöző ábrázolásban rejlik a három képbe ta­golt táncmű egyik titka.

A nyitóképben máris megjelenik az elen­gedhetetlen kellék, a mindenkori szócsaták hatalmas, zöld posztóval borított tárgyalóasz­tala. Merőlegesen áll a színpadnyílásra, s szinte a végtelen mélységbe nyúlik. Két olda­lán öt-öt férfi ágál. Az urak a diplomáciában (és az expresszionizmusban!) kötelező feke­te-fehérbe uniformizálódtak: a fekete frakkok és nadrágok színhatását csak a villogó kéze­lők és kamásnik törik meg. A tudatos sematizálást még egy ötlet erősíti: az alakok elaszti­kus fehér álarcot viselnek. Lárvahatás és karekterizáló erő jelenik meg itt egyszerre, hiszén a tar koponyák, harcsabajuszok és ferencjóskás pofaszakállak az egykori „nagy politikusok’ küllemét rögzítik.

Az urak groteszk megjelenését csak fo­kozza, hogy jelenetükhöz Fritz Cohen egy tangót írt kíséretül. Igaz, szinte antitangót, csupán a ritmust tartva, s mellőzve a fülledt vagy erotikus zenei fordulatokat. Az egész egy száraz zongorakopogás, erre épül az urak gesztusnyelve. Megjelenik a tárgyalások mozgásvilága, a mozdulatlan tekintetváltástól a nyílt handabandázásig. Egyezkednek, ujjukkal malmoznak, könyökölve töprengenek (a néző most tudhatja meg, hogy vizuális hümmögés is létezik); magyarázkodnak, farkas-szemet néznek – és végül? Nem jutnak semmire. Az utolsó pillanatban pisztolyt rán­tanak és a levegőbe lőnek.

A jelenet valami furcsa ambivalenciát táplál a szemlélőbe: érződik, hogy a tárgyalás vala­mi főbenjáró dologról szól, de azt is látja a néző, hogy ez az egyezkedés fontoskodó és terméketlen. A kép hát önmaga kritikáját is hordozza, egészen a paródia határáig.

A pisztolylövésre az asztallal együtt eltűn­nek a marionettfigurák, helyükbe katonák és asszonyok lépnek. A második képben Jooss – saját nyilatkozata szerint is – egy halál­táncot fogalmazott meg. A formális ötletet természetesen a középkori haláltánc-ábrázolások adták hozzá, a kivitelen azonban ott árulkodik az első világháború élményvilága. Megjelennek tehát a katonák, akik egyáltalán nem lövöldöznek, viszont hullanak és hulla­nak, s két halál közt a bordélyban keresnek rövid menedéket, megjelennek a hiába vára­kozó és összeomló asszonyok, feltűnnek a háború vámszedői: a hadiszállító spekuláns és a hullákat fosztogató lumpenproletár. Sor­sát senki nem kerülheti el, erről a mindenütt jelenvaló Halál gondoskodik.

A haláltánc hatalmas, fojtott hangulatú jele­netsorába Jooss az első képhez képest ta­gadhatatlanul több táncosságot vitt, a szó megszokott értelmében. A képet mégsem az ilyen-olyan táncos attrakciók jellemzik, hanem a gondosan kialakított és egybefűzött mikro- jelenetek, melyekben az expresszionista tánc vívmányai, a mozdulatkórusok és a különbö­ző, egymásba átolvadó csoportos pózok ér­vényesülnek. A mozdulatokat pedig diszkrét stilizálású, de felismerhetően XX. századi és német alakok hordozzák. (A nők jelmeze pl. a két háború közti német polgári és munkás­asszony viseletét mintázza.) Egyetlen kivétel a Halál, az események katalizátora és kar­mestere. Az ő alakjához kötődik az időtlen­ség és az általánosítás szándéka.

A nagy ötletek mindig egyszerűek, s ez Joossnál sincs másként. A Halált Mars isten­nek öltöztette saruval, hatalmas sörényű si­sakkal, mellvérttel, de erre a pompáskodó ró­mai megjelenésre rákopírozta a csontváz folt­jait és vonalait. A szemgödrök üresen, feke­tén ásítoznak, kiütközik a medence, a mitoló­giai saruszíjak alól lábszárcsontok világíta­nak. Egyetlen széles lépéssel, monoton is­métlődéssel rója a Halál útját, s mindenkit el­ér. Teljesen érzéketlen, nem vicsorog, nem örül zsákmányának, gesztusaiból hiányzik a brutalitás. Nincs rá szüksége; úgy tűnik, is­meri küldetését és a várható eredményt. Egyetlen kitérőt tart szükségesnek: a kato­nák zászlóvivőjének kezéből kiragadja a lobo­gót. Ez az attribútum már őt illeti.

Utólag töprengve, megalkotása idején az egész második kép borotvaélén táncolhatott. Mert hiszen az expresszionizmus nemegy­szer társult a didaktikussággal, itt pedig a Ha­lál, a spekuláns és más alakok bő teret adtak volna a szájbarágósdira. Jooss azonban ezút­tal is tartotta magát „objektív” ábrázolásmód­jához; elkerülte a kitanító fogásokat, csupán a pusztulás folyamatát írta le. Nincsenek son­gok, belógatott táblák, kétes dramaturgiai vívmányok, csupán mozgásfolyamatok. Le­hetséges, hogy a koreográfus felnőttnek te­kintette közönségét.

A harmadik képben – miután minden és mindenki elpusztult – visszatér az első kép zöld asztala az ágáló figurákkal. A kurtára fo­gott jelenet érezhetően a gondolati körbezá­rást szolgálja: „minden kezdődik elölről”. Csak az a kínos, hogy a néző már tudja: nem­csak elölről, hanem valószínűleg megint kilá­tástalanul kezdődik.

A táncmű a maga hatásával sem sorolódik a szabvány koreográfiák közé. A néző nem úszik a mennyekben, nem fetreng a pokol­ban, — itt más a katarzishatás. A szemlélő azon kapja magát, hogy tunikán billentették a lelkiismeretét, s hogy talán jó lesz most már elgondolkoznia a világ folyásán.

Nyilván valami hasonló hatás mozgatta az ősbemutató zsűrijét, amikor egy nemzetközi koreográfiái verseny első díjával jutalmazta a művet. Végre egy zsűridöntés, utólag is fé­nyesen igazolva! Pedig talán nem is a leg­könnyebb közegben született az ítélet, elvég­re Párizs soha nem lelkendezett a német expresszionizmusért, a táncművészetben leg­alábbis nem. Az értők csoportja mellett azon­ban a nagyközönség is mindenütt letette a voksát.

„Háromezerig számoltuk az előadásokat, – vallotta Jooss már az ötvenes években, saját utazó társulata fellépéseiről szólva – aztán abbahagytuk a számolást.” A Broadway-szériákat is felülmúló számhoz még hoz­zátehetjük a vengdégbetanításokat több or­szág együttesénél.

Szomorú, hogy a nagy hazatérést – a nyolcvanas években mindkét Németország­ban felújították a táncművet – a koreográfus már nem érhette meg. Az utókornak maradt az elégtétel: Jooss kivételes erejű és tartós életű koreográfiát alkotott. Hatása alól a mai néző sem vonhatja ki magát.

MŰHELY

SZÁNTÓ JÁNOS

Osztrák figyelmeztetés

A múlt évben Magyarországgal foglalkozó, ér­dekes könyv jelent meg Bécsben, az ottani tudományos és kutatási, valamint oktatási és művészetügyi minisztérium szponzorálásával. Címe: Rendszerváltás Magyarországon (Ungarn im Umbruch), szerzője öt fiatal, társada­lomtudományokkal foglalkozó osztrák kutató, illetve újságíró. A könyv öt tanulmányt tartal­maz, és sok adattal alátámasztva mond véle­ményt a magyarországi átalakulás, a rend­szerváltás különböző vonatkozásairól. A szerzők kimutatják, hogy

• a nálunk annyit emlegetett „felzárkózás Európához” tartalmatlan, üres frázis, ami a tömegek félrevezetésén kívül semmi egyebet nem szolgál;
• a Nyugatnak, a tőkés centrumnak nem célja a gazdaságilag elmaradott kelet-európai régió felzárkóztatása, hiszen már a második világháború után lemon­dott róla, a Marshall-tervet tudatosan nem terjesztette ki ezekre az országok­ra, és érdeklődése csak akkor ébredt fel e régió iránt, amikor maga is súlyos vál­ságba kerülve új piacokat és olcsó mun­ka­erő­forrásokat kezdett keresni;
• a tőkés centrumnak nem érdeke Kelet- Európa korábban szocializmust építő or­szágainak felhozása a fejlett tőkés or­szágok szintjére, mivel saját gazdagsá­gának feltétele és forrása ezeknek az or­szágoknak (meg a periféria egészének, tehát Dél-Amerikának, Afrikának, Ázsia jelentős részének) a nyomora és elmara­dottsága;
• mindebből következően Magyarország­ra, az ország dolgozó tömegeire a rend­szerváltás eredményeként nem az ígért felemelkedés, hanem a további süllye­dés, a gyarmati sors vár.

A könyv valószínűleg meg fog jelenni ide­haza, magyarul is. Addig is közlünk két rész­letet az utolsó tanulmányból. Ennek címe: Visszatérés Európába (Heimkehr nach Euró­pa). Ez az írás összefoglaló jellegű; szerzője nincs feltűntetve, s ez arra utal, hogy az öt szerző közös véleménye fogalmazódik meg benne.

„A belső piacra orientált, valamint a KGST számára kifejlesztett gazdasági kapcsolato­kat lépésről-lépésre verik szét. A nyugati kommentátorok és politikusok az ökológiai érveket is szívesen felhasználják, ha például Magyarország saját erejére támaszkodó energiaellátását akarják felszámolni. Amíg Bécs – »demokratikus« módon, népszavazás­sal alátámasztva kíván osztrák területen új ví­zierőművet építeni, a tervezett magyar erő­művet (a nagymarosit) valósággal elátkozzák. Csak »környezetvédelmi imperiaiizmus«-nak lehet nevezni azt a nézetet, hogy a Duna Ausztriában felhasználható energiatermelés­re, Magyarországon azonban nem.

Nem csupán az energia- és alapanyagellá­tás tekintetében kényes a Nyugat arra, hogy a belső piacra orientált kelet-európai gazda­sági kapcsolatokat és velük együtt az egyes nemzetállamoknak a saját gazdaságuk irányí­tására való kompetenciáját felszámolja. Ha­sonló ismérvek alapján szólnak bele az ipari termelés ügyeibe is. Így az IMF (Nemzetközi Pénzügyi Alap) 1990 elején megtiltotta a leg­nagyobb magyar autóbuszgyárnak, az Ikarus­nak, hogy transzferábilis rubelért exportáljon a KGST-térségbe, mivel ez – úgymond – nö­velné a magyar deficitet. Ezzel szemben a nyugat-európai alapanyagiparban vagy akár a hadiiparban az állami szubvenciók a szoká­sos dolgok közé tartoznak. A jelszó: az állami beleszólás és támogatás megengedett a centrumban, de tilos a periférián. A nagyobb, versenyképesebb termelőegységeknek a szétverése Keleten csak látszólag a kommu­nistáéi lenesség egyik megnyilvánulása; a va­lóságban a mezőgazdasági termelőszövetke­zetek feloszlatásának kikényszerítése révén a Nyugat meg akar szabadulni egy kellemetlen konkurenstől. A tsz-ek helyén létrejövő kis magángazdaságok az amúgyis túltelített EGK-piacot aligha fogják veszélyeztetni.

Az ipari és mezőgazdasági termelőegysé­gek szétverése a magyar gazdaság periferizálódásához vezet. Magyarország 2000-ben – a második világháború előttihez hasonlóan – egy kisszámú termékre specializálódott ag­rárgyarmat lesz, amely élelmiszereket expor­tál és olcsó munkaerőt szállít Nyugat-Európa számára. A szolgáltató szektorban a turizmus esetleg még játszhat bizonyos pozitív szere­pet. Vigaszul a szétvert ipari kapacitásokért a puszták országa békésen várakozhat arra, hogy egyszer majd gazdasági hídfőállásként szolgálhat a hatalmas orosz piac meghódítá­sára. Akkor tudniillik, ha Oroszország majd »Európa-érett« lesz. Hogy sohasem lesz az, még nem ok arra, hogy a reményt feladják.

Magyarország periferizálódásának szociá­lis következményei, összehasonlítva a »kádári. aranykor«-ral – egy mind gyakrabban hallható kifejezés a dolgozók beszélgetéseinek során – pusztítóak lesznek. Ugyanis az állami támo­gatások általános leépítése után semmiféle szociális védőháló nem fogja védeni az állami ipar dolgozóit, a nyugdíjasokat és a munka- nélkülieket. Következésképpen: Magyaror­szágon az ezredfordulóig a lakosságnak mintegy fele drasztikusan el fog szegényedni, egy vékony felső réteg pedig nem hazai pol­gárságként, hanem a Nyugat hídfőállásainak képviselőjeként rendezkedik majd be: nem a hazai termelésből fog élni, hanem export-im­port üzletekből (komprádorburzsoázia lesz – a fordító megjegyzése). Az összezsugorodó termelésből és a racionalizált irodákból kiszo­rulók a némileg felduzzadó szolgáltató szek­tor réseibe próbálnak majd behatolni, hogy ott helyezkedjenek el.

Nyugat-Magyarország és az északkelet fe­lől dél felé húzódó »ezer nyomorfalu régiója« között a szakadék mind mélyebb lesz. A cigányellenes rasszizmushoz veszélyes módon társul egy »társadalmi rasszizmus«, amely nemcsak, hogy a csupán az alacsony társadalmi teljesítményre képes rétegeket magukat okolja sanyarú helyzetükért, hanem kívánatosnak tartja rendőri üldözésüket is. Olyan társadalmi mozgalmak, amelyek a gaz­dasági kisajátítás elszenvedőinek emancipá­ciójára irányulnának, egyelőre nem látható-ak.”( 139-140. old.)

Egy másik fejezetben a szerzők azt vizs­gálják, hogy melyik is az az Európa, amelyhez a mai magyar hatalom csatlakozni akar. Sor­ban vizsgálják (az időben visszafelé haladva) az egyes korok Európáját: a második világhá­ború utáni időszakot, a háború alatti Európát, a harmincas, majd a húszas éveket, az első világháború idejét, majd utolsónak a század- fordulót követő évtizedet, és meggyőző ér­vekkel bizonyítják, hogy egyik sem reprezen­tálja az igazit, azt, amelyikhez Magyarország „visszatérni” akar. Ezután így folytatják:

„Alaposabban szemügyre véve: a »vissza­térés Európába« stílusfordulat nélkülöz min­denféle történelmi legitimációt. Az az ideali­zált Európa, amelyből Magyarországot 1948-ban állítólag erőszakkal kiszakították, egyszerűen nem létezik és sohasem létezett. Nem voltak itt emberi jogok, nem volt semmi olyan demokrácia vagy szabadság, aminek a hagyományait ma folytatni lehetne. Az »euró­pai államok egymással békében élő család­ja«, amire újra és újra hivatkoznak, mítosznak bizonyult. Ahova Magyarország ma visszatér, az egy imperialista, háborúktól terhes, nacio­nalizmusoktól és szociális feszültségektől gyötört Európa. Ennyiben hát valóban vissza­térés az, ami 1989-ben elkezdődött. (…)

Ha egy régió integrálódik a tőkés világpiac­ba, ez azt jelenti a számára, hogy a gazdasági célszerűséget kombinálják egy, a társadalmi viszonyok fölötti stabil politikai ellenőrzéssel.

A beruházásokat és a különböző üzleti szer­ződéseket szilárd politikai peremfeltételek mellett intézik. Nyugat-Európában 1945 után a cél a munkások és a fogyasztók többségé­nek megbékéltetése volt. A centrumon kívül ez a jóléti modell gazdasági okokból nem va­lósítható meg.

Ott a világpiac dezintegrálja azokat a régió­kat és kontinenseket, amelyek az európai im­perializmus expanzív fázisának a kezdetén, 400 évvel ezelőtt periferizálódtak, a peremvi­dékre szorultak.

A 70-es évek kritikai felismerése ma is ér­vényes: a centrum jólétének alapja a periféri­ák nyomora. Míg tehát a gazdasági folyama­tok a centrumban a burzsoázia politikai hege­móniájának jegyében integráló hatásúak, ugyanezek a folyamatok a periférián az ottani nem stabil politikai feltételek mellett éppen el­lentétes irányban hatnak. (130-132. old.)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az olvasók hatalma

Anthony Trollope, a XIX. század második felé­ben alkotó – s ma már nemigen ismert – an­gol regényíró fedezte fel elsőként, hogy „a ti­zedik Múzsa, aki manapság uralkodik, az idő­szaki sajtó”. Mondása szállóigévé vált, sőt, olyan formában is elterjedt, miszerint a sajtó egyenesen „nagyhatalom. S ha az, érthető, hogy időnként hadjáratokat vezetnek ellene a kormányzatok, amiként honunkban ez idő tájt is történik.

Bizony, óriási hatalma van a sajtónak. A na­pi foglalatosságainak zárt köreiben mozgó, az otthon, a munkahely és az élelmiszerbolt közötti útvonalak látóhatárán belül élő átlag­ember nagyrészt innen tudja meg, mi történik azokon az utcasarkokon túl, amelyek tekinte­tét eltorlaszolják. Amit az újságok, folyóiratok _ megírnak, a rádió, a televízió közhírré tesz, az „van”, azt kell tekintetbe venni, azzal kell szá­molni – amit elhallgatnak, olyan, mintha nem is léteznék. A valóság persze előbb-utóbb mindig áttöri a sajtó hallgatásának – vagy el- némítottságának – csöndjét; ha az újságok nem közük, hogy infláció van, vagy éppen el­lenkezőleg, a kormányzat nyilatkozatait har­sogják, miszerint nincsen infláció, a leghiszé­kenyebb átlagember is előbb-utóbb érzékeli ennek ellenkezőjét, amikor megpillantja a bol­tokban az új árcédulákat. Csakhogy ilyenkor már rendszerint késő, a számításon kívül ha­gyott tények felborítják a család költségveté­sét, bánhatjuk, hogy nem két héttel előbb vettük meg azt az árucikket, amelynek új ára már elérhetetlen számunkra. S ugyanígy bán­hatjuk, hogy arra a pártra, képviselőre sza­vaztunk, akiről csupa szépet és jót olvastunk- hallottunk, noha…

A köztudatot, a tömegek világképét is nagy mértékben befolyásolja a sajtó. Ha az ember a folyóiratok hasábjaitól a rádió reggeli műso­réiig mindenfelé horoszkópokkal találkozik, amelyek azt sulykolják belé, hogy a csillagok állása végzetszerűen meghatározza aznapi sorsát, nagyon nyakas világnézetű embernek kell lennie annak, aki előbb-utóbb nem gon­dol arra, hogy valaminek azért mégis kell len­nie ebben az asztrológiában, ha ennyien írják-olvassák, mondják-hallgatják. S ha az asztrológiában lehet valami, akkor a transz­cendens erők létének kérdése általában is felmerül. A gazdaság helyzete, a kormányzati politika ügyei kezdenek háttérbe szorulni; a Vízöntő jegyében születettek sorsát esetleg mégsem bizonyos parlamenti döntések és privatizációs trükkök befolyásolják, vagy nem elsősorban azok, hanem a Vénusz és a Sza­turnusz konstellációja, Nostradamus jóslatai, a Gondviselés akarata s más ilyesmik.

Ha elsétálunk az újságos-standok előtt, elég egyetlen pillantás, hogy jóleső érzéssel konstatáljuk a mai magyar sajtó hatalma példázatosan pluralisztikus. A szexlapok erotomán világképet propagáló tömegétől az aszkétikus valláserkölcsi kiadványokig, az újgaz­dagok világpolgár-életstílusát követendő mo­dellként elénk állító, méregdrága folyóiratok­tól a tragikus magyar honfibút árasztó újsá­gokig megtalálható nálunk minden. Azaz, hogy majdnem minden. Mert a kulturális fo­lyóiratok mintha eltűntek volna, ugye. S a raci­onális-materialista világnézet – nem szólván, uram bocsá’, bizonyos következetesen szoci­alista ideológiákról – hasonlóan hiányoznék a kínálatból.

Szó sincsen természetesen cenzúráról, ar­ról, hogy motoros rendőrök szednék össze a hatalomnak nem tetsző sajtótermékeket. Ó, dehogy, nálunk teljes a sajtószabadság. Min­denki azt jelentet meg, amit akar. Azzal az egyetlen aprócska feltétellel persze, hogy pénze is van hozzá. S a nyomda, a papír, a terjesztés igencsak költséges. A lapok jó ré­sze külföldi résztulajdonosok pénzén jelenik meg, másik hányaduk olyan pártkasszákból – vagy pártérdekektől nem éppen független banktrezorokból – fedezi a költségeit, ame­lyek a jelek szerint nem érdekeltek a kulturá­lis színvonal fenntartásában, s világnézeti te­kintetben is bizonyos határok között tolerán­sok csupán. E határok olykor eléggé szűkre- szabottak is.

Valahol, valaha mintha olyat olvastam volna, hogy „Jogállamban pénz a fegyver”.

Node, bármekkora hatalma van a sajtónak, s a sajtó révén annak, aki finanszírozza, mind­ez semmivé foszlik, ha az olvasó szándékaiba ütközik. A végső, a leghatalmasabb hatalom az övé: megjelentethetnek bármekkora pél­dányszámban egy újságot, ablakon kidobott pénz, ha az olvasók nem vásárolják meg. Mondhatnak bármit a rádióban, televízióban, ha a hallgatók-nézők más állomásra kapcsol­nak át. Lapos közhely (vagy aranyigazság?), hogy le lehet váltani a főszerkesztőt, szét le­het kergetni az egész szerkesztőséget, még a cenzorokat is utcára lehet tenni, csak az ol­vasót nem lehet leváltani.

Személyesre fordítva a szót, ez azt jelenti, hogy a legnagyobb hatalom az Öné, aki most e sorokat olvassa. Ameddig Ön és az Önhöz hasonló gondolkodású-lelkületű emberek szükségesnek találják, hogy a standokon burjánzó sokszínűség mellett, bármilyen sze­rényebb lehetőségek között, de létezzék egy olyan lap is, amilyen ez az Ezredvég, addig lé­tezni fog, s amíg létezik, lehetősége van arra, hogy hasson, fenntartsa azt a hagyományt, amely – hitünk szerint – egy jobb, kulturál­tabb jövő záloga. Nehéz időket élünk, ki ne tudná, hogy e döntés sok esetben azt a kér­dést veti fel, milyen elemi igényeiről mondjon le az ember az olvasnivaló kedvéért. Ám aki a lapjáról mond le, lemond olvasói hatalmáról is, hiszen az a hatalom sem korlátlan: gyakor­lása csak addig lehetséges, amíg létezik az a lap, amelyet olvasni szeretnénk.

KIS TAMÁS

Annál rosszabb a tényeknek

Ideírom a címben olvasható fordulatot néme­tül is – umso schlimmer für die Tatsachen – tiszteletadásként Marxnak, aki előszeretettel használta szellemi párviadalaiban. Megveté­sét fejezte ki vele azok iránt, akiket legjobban utált, akik úgy építették fel konstrukcióikat, hogy eközben nem zavartatták magukat a té­nyéktől. Egyike volt ez a gúnyos nyilaknak, amelyeket oly szívesen lőtt ki erre rászolgáló ellenfeleire. De nyilván hasonló fordulattal pi­rított volna rá egynémely elfajzott „követőjé­re is, akik szintén jeleskedtek a tények nagy­vonalú kezelésében. Ezt azonban szerencsé­jére már nem érte meg.

A lapokat, folyóiratokat olvasgatva ma is­mét gyakran kísértés fogja el az embert, hogy felkiáltson: annál rosszabb a tényeknek! Az apróbb és nagyobb ferdítésekkel nap mint nap találkozva nem állhattam meg, hogy össze ne állítsak belőlük egy kis gyűjteményt szemléltetésül és okulásul.

A szerzőket és az orgánumokat nem neve­zem meg benne, mert nem X vagy Y, hanem a jelenség a lényeges.

Irodalmi lapban Romániából áttelepült szerző méltatja a nagynevű erdélyi magyar nyelvész munkásságát, s taglalja megpróbál­tatásait ilyeténképpen: „Tudományos megy- győződését pedig nem adta fel semmilyen nyomásra, inkább kitette magát a megszé­gyenítésnek, a nyilvános elítélésnek, mint­hogy elfogadja – az ötvenes évek elején – a Sztálin nevével »hitelesített« tételt, a marxizmust, amely szerint a nyelv a felépítményhez tartozik, osztály jellegű, és a gazdasági alap változásai forradalmi módon átalakítják.”

Nos, erre mondják – gondolom, Erdélyben is –, hogy szarva közt a tőgyét! Sztálin ugyan­is 1951-ben megjelent Marxizmus és nyelvtu­domány című munkájában nem N. J. Marr akadémikus tanai mellett, nem a nyelv felépít­ményi jellege mellett szállt síkra, hanem elle­ne. A nyelvtudósok, köztük a magyar nyelvé­szet jelesei ezért kivételesen nem haragud­tak. Sőt, fellélegeztek, mert többé nem kellett tartaniuk a marristák szellemi terrorjától. Bár­milyen meglepő, de ez az igazság.

Eszemben sincs kétségbe vonni, hogy a nagy magyar nyelvészt annak idején súlyos méltánytalanságok érték Romániában. Csak éppen nem úgy és nem azért, ahogyan és amiért a cikk nyomán hihetnők.

*

Igényes politikai hetilap adott teret annak az írásnak, amely egy magyar film 1955-ben tör­tént megcenzúrázásáról szól. A tény: egy mai szemmel nézve igen szolidan erotikus jelene­tet annak idején kivágattak az Egy pikoló vilá­gos című kedves, üde, bár némileg butuska filmalkotásból. Mint a lapban olvashatjuk: „Csak egy picit látszott ki Ruttkai Éva köldö­ke a piros-fehér pöttyös fürdőruhából, de Ré­vai József elvtárs úgy gondolta: a szemér­metlen köldökmutogatás sérti a szocialista erkölcsöt s néphadseregünk szocialista önér­zetét.” A szerző fő mondanivalója abban a mellékmondatban található, hogy „Révai elv­társ úgy gondolta”. Ez onnan tudható, hogy nem kevesebb, mint nyolcszor(!) tér vissza rá rövidke cikkében.

Nos, nagyon is meglehet, hogy Révai úgy gondolta, hiszen eléggé ismert, hogy főfő kultúrpolitikusként nem ment a szomszédba né­mi prüdériáért. A bökkenő csak az, hogy ami­kor a nevezett filmet megvágták, már jó két esztendeje nem volt főfő kultúrpolitikus, nem volt olyan funkcióban, hogy bármilyen filmből bármelyik jelenetet kidobathatott volna.

Hogy a dolog még szebb legyen, az emlí­tett írás alatt keretben elhelyeztek egy másik cikkből vett idézetet. Ennek szerzője is meg­írta a fenti esetet Máriássy Juditnak, a szóbanforgó film rendezőjének közlése alapján. Mint ebből kiderül, az inkriminált filmrészle­tet „az ideológiafelelős Andics Erzsébet” vá­gatta ki.

Lám, két szerző, egy eset – mondhatnánk a népszerű krimisorozat címével játszadozva. De mekkora különbség van köztük! Mert a kettő közül csak az egyik tudja, hogy arról is az igazat kell írni, akit, vagy amit netalán nem szeretünk.

*

Az előbbiek azonban csak aprócska bakiknak minősíthetők a neves író és publicista telje­sítményéhez képest, ő az egyik napilap tár­carovatában így feddi meg a Kádár-korszak iránt — okkal, ok nélkül — nosztalgiát táplá­lókat: „… sajnálatosan az is a magyar való­sághoz tartozott, hogy mások tehetséges gyermekei viszont nem tanulhattak. Még gim­náziumba se vették fel őket, mert a szüleik 16 hold földdel kuláknak minősültek, kisiparos volt a mama, középosztálybeli a papa, vagy az sem, csak nem lelkesedtek eléggé a szovjet típusú szocializmusért.

Nem tudom, a kitűnő novellista memóriája romlott meg ennyire, vagy ilyen rossz vélemé­nye van az olvasók emlékezőképességéről. Mert az úgynevezett Kádár-korszaknak sok minden felróható, de az elég köztudott, hogy kuláknak senkit sem minősítettek, sőt volt kulákok elég szép számmal tsz-elnökké avan­zsáltak, s nem hogy a gimnáziumi, de az egyetemi felvételeknél is régesrégen eltöröl­tek mindenféle származás szerinti megkülön­böztetést. Egyébként máskülönben rejtélyes dolog lenne, hogyan szerezhetett diplomát a mai politikai elit jelentékeny része.

Az már a sors különös iróniája, hogy pár nappal később ugyanebben a lapban megje­lent egy bányamérnök olvasói levele. írója el­mondja magáról, hogy báróivadék, gyermek­fejjel családostul kitelepítették, majd áttérve az előbb említett korszakra így folytatja: „Én megbecsült műszaki lettem. A fiaim egyete­met végeztek. Kommentár nem szükséges.

*

Végezetül a legfajsúlyosabb példa. A szerző, ismert kritikus és újságíró, hosszadalmas írásban borong a szocializmus sorsán. Észre sem veszi, hogy mennyire a divatos közhe­lyek rabja, amikor az eszmét magasztalja, de megvalósításának bármiféle kísérletét csak szidalmazni tudja. Ám az ilyesmin már régóta nem csodálkozom. Amin mégis megakadtam, az a következő mondat: „Elég csak egy pil­lantást vetni arra, hol tartott a történelem het­venöt évvel a Bastille bevétele után a polgári társadalmi rend kiépülésében, és mi valósult meg az Auróra ágyúinak eldördülte után het­venöt esztendővel a szentpétervári felkelés célkitűzéseiből”.

Első pillantásra nagyon tetszetős, lefegy­verző összehasonlítás. Két világtörténelmi je­lentőségű forradalom (bár az utóbbi a szer­zőnél – mélyen leszállított áron – már csak „szentpétervári felkelés”) – lássuk, hogyan igazolta vissza őket háromnegyed évszázad múltával a történelem. Igen ám, de afölött nem lehet olyan könnyen átsiklani, hogy „a polgári társadalmi rend kiépülése és alapza­tának, a tőkés termelési módnak a kialakulá­sa nem a francia forradalom eszméivel, nem a Bastille ostromával kezdődött, hanem jó fél évezreddel előbb, valamikor Dante korában, az itáliai városállamokban. S később, de még mindig évszázadokkal Párizs lángjainak fellobbanása előtt követte ezt Nyugat-Európa több országának és régiójának tőkés fejlődé­se, polgárosulása. A hasonlat tehát legalább is sportszerűtlen, ha ugyan egyáltalán van va­lami értelme. De a szerző gondolatkörében maradva vissza is kérdezhetnénk: vajon ho­gyan ítélte volna meg a kapitalizmus, a polgári társadalom kilátásait Európában, mondjuk há­romnegyed évszázaddal Lorenzo Medici halá­la után?

Annál rosszabb a tényeknek?

Talán mégsem. Hiszen e fordulat maró iró­niája éppen abban van, hogy valóságos értel­me betű szerinti jelentésének éppen az ellen­kezője. A tények végül mindig győzedelmes­kednek. S végül mindig a tények győzedel­meskednek.

SZEPES ERIKA

Egy utcanév, és ami zajlik körülötte

Gondolatok Hevesi Gyuláné Lányi Olga Moszkoviták című könyve kapcsán

Valamikor régen, amikor még voltak tanácsok és jogukban állt tanácsi rendelkezésű szövet­kezeti lakásokat osztogatni, persze pénzért, a lakásra áhítozóknak, 1971-ben, hosszas vá­rakozás után végre én is megkaptam az érte­sítést, miszerint kijelöltek számomra egy lak­ható ingatlant a XV. kér. Hevesi Gyula út 17. számú házban. Egész napos program volt el­jutni a vágyott objektumhoz: három átszállás után végül egy 24Y jelzésű busz vitt a répaföl­deken keresztül a végtelenbe.

Ott állt egyetlen, magányos, hatalmas, tíz­emeletes szalagház, ami meglepetésemre a Hevesi Gyula út nevet viselte. Szégyellem, de nem tudtam, kit fed a név, így hát elolvastam a kőbe vésett emléktáblát:

HEVESI GYULA
1890-1970
VEGYÉSZMÉRNÖK, A MAGYAR
MUNKÁSMOZGALOM KIVÁLÓ
HARCOSA, A MAGYAR
TANÁCSKÖZTÁRSASÁG NÉPBIZTOSA;
KOSSUTH-DÍJAS AKADÉMIKUS, TAGJA
VOLT AZ MSZMP KÖZPONTI
BIZOTTSÁGÁNAK.
BUDAPEST FŐVÁROS TANÁCSA
1970

Szívembe fogadtam az addig ismeretlen He­vesi Gyulát, hiszen életem első önálló ottho­nának adott nevet. Ilyen szubjektív az ember. Múlott az idő. A Hevesi Gyula út egy köréje felépült egész mammutvárosnyi lakótelep fő­utcája lett. Neve alatt számos intézmény ka­pott helyet, és még több ember otthont. A „Megyek a Hevesi valahányba Újpalota la­kói számára annyit jelentett, mintha egy bel­városi azt mondaná: „Megyek a Váci utcába”.

Éppen húsz esztendővel beköltözésem után, 1991-ben, a rendszerváltás integráns részeként megindult utcanévharcok idején sor került a Hevesi Gyula név lecserélésére is. A bizonyisten ősmagyarul hangzó Nyírpa­lota utcára akarták változtatni a jóemlékezetű akadémikus megszokott, megszeretett nevét. A lakók tiltakoztak, mert senki őket meg nem kérdezte, kisebb-nagyobb megmozdulások folytak a tiltakozás kinyilvánítására. Mindhiá­ba. A Nyírpalota név a kormányzatnak is meg­nyerte tetszését. A tömeges elkeseredéstől és saját ösztöneimtől indíttatva felkerestem a helyi SZDSZ-irodát, ahol az utcanév-változtatások felelős referense székelt. A nagy tudományú, méltóságteljes és tiszteletre méltó húszéves férfiú méltóztatott fogadni, bár je­lezte, hogy csak percei vannak számomra. Röviden előadtam hát tiltakozásunk tényét, okait és indokait. Mire a Nagy Tudományé Húszéves így felelt:

– Rohadt bolsikról nem lesz többé itten ut­ca elnevezve. Ez a Hevesi egy piszok moszkovita volt, aki importálni akarta ide mindazt a szart, amit odaát tanult.

Meghökkentem, egyrészt a hangnemtől, másrészt a tudatlanságtól. Fegyelmezve ma­gamat, a Tiszteletre Méltónak kijáró tisztelet­tel válaszoltam: – Uram (hiszen ma már egy húszéves is erre a megszólításra tart igényt), önt úgy látszik, rosszul informálták. Hevesi Gyula nem volt tagja a moszkvai kormánynak, mégcsak nem is luxusüdülésen vett részt a Szovjetunióban, hanem börtönben, GULAG-ban töltött nyolc évet.

Mire a Húszéves: – Az, hogy valaki börtön­ben ült, még nem jogosítja fel arra, hogy tisz­teljék és utcát adjanak neki. Ezen az alapon Szálasiról is elnevezhetnénk utcát.

Egy időre megnémultam, majd csak ennyit tudtam kipréselni magamból:

– Uram, nem mindegy, ki miért ült börtön­ben. Nézegesse kicsit a történelemkönyve­ket, keresse ki a bebörtönzötteket, és szíves­kedjék némi összevetést végezni.

Az utcanévharc még nem dőlt el. De a csa­tározások közepette megjelent Hevesi Gyula özvegyének könyve, a Moszkoviták, amely mintha válaszként készült volna a fent emlí­tett Húszéves „piszok moszkovita” minősíté­sére. Lányi Olga saját életútját mondja tollba. Miként vezetett a szegény színinövendék útja a magyar illegális színköröktől Bécsen, Berli­nen át Moszkváig („Amikor felszálltam a vo­natra, azért megborzongtam attól, hogy nem tudom, hová megyek. S azt se, mit hagytam el? A jövő felé megyek, vagy nem oda?”). A sejtelmes félelemből tragikus felismerés vált: nem Moszkva az, ahol álmai valóra vál­tak. Ahol elveszítette bátyját és sok-sok ba­rátját, elvtársát. Hosszas szovjetunióbeli tar­tózkodását így sommázza: „Hát így néz ki a kommunizmus. De hát nem kommunizmus, sztálinizmus volt. Majd: „Világforradalom, agyő, munkásmozgalom, agyő, ötven évre visszavetettek minket. Itt akkora árulás tör­tént, amilyen az életben soha”.

Hát így élte meg ezt egy „moszkovita”. A háború alatt, nyomorúságos körülmények között Kirgíziában élt és dolgozott négy évig. Hevesi Gyulával, a másik „moszkovitával” a háború után került össze. Az ő életrajzát nem írja meg, hivatkozik férjének 1959-ben megje­lent önéletírására (Egy mérnök a forradalomban) Csak az első benyomást rögzíti szinte teleobjektívvel kinagyítva: „Komiban volt, fegyenctacoroan. a sarkkörön. Hatvanfokos fagyba-’ dolgoztatták. Borzalmas volt, aho­gyan kinézett, sápadt volt, elgyötört, teljes apátiába.

Amikor ránéztem, el kellett fordulnom tőle, annyira látszott a megalázottsága”. Ezután váltak társakká egy életen át. Hevesi élete to­vábbra sem volt konfliktusmentes, az úgyne­vezett „nehéz emberek” közé tartozott tisz­tességévé megvesztegethetetlenségével. Nem is volt soha a hatalom kegyeltje. Amikor Aczél György azt mondta Lányi Olgának, hogy ne panaszkodjék, Hevesit az utóbbi húsz évben (1970-ben halt meg!) nem érte bántás, Hevesiné visszavágott: – Hagyjuk a húsz évet. Az utolsó négy évben, amikor már öreg és beteg volt.

A „moszkovita” lét lényegét, valós lefolyá­sát tárja fel Lányi Olga könyve, saját életét követve beleszőve sok-sok barát sorsát és a férje tapasztalatait. Ezt a Hevesi Gyulát ne­vezte a Nagy Tudományú Húszéves büdös­nek, bolsinak (a jelzők a végtelenségig foly­tathatók). Úgy gondolom, mindnyájan, nem­csak a Hevesi Gyula út lakói, hálával tarto­zunk Lányi Olgának azért, mert tisztázta, mit jelentett „moszkovitának” lenni a valóban kommunista, ezért humanista és demokrata értelmiségiek számára. Megtisztította Hevesi Gyula nevét az utóbbi két évben rádobált mo­csoktól. És mi valamennyien nyugodt lelkiis­merettel, élnénk a róla elnevezett főúton.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Egon Erwin Kisch: A Gólem éledése

„Te, jó isten, térítői kísérleteket már akkor vé­geztek az amszterdami zsidókkal, amikor még nem is voltak amszterdami zsidók!’ E. E. Kisch talán nem is tudta, milyen mélységes jellemzést adott ezzel a mondattal a zsidók helyzetéről Európában. S főleg azt nem tud­hatta, hogy az antiszemitizmus egyszer még oly helyeken lesz eleven indulat, ahol már nin­csenek zsidók; nem azért, mert megtérítet­ték, hanem mert megsemmisítették őket. De hát, ennek a kötetnek az írásai még a két vi­lágháború között születtek, amikor a zsidók hitük miatti üldözésénél keményebb ötlete még a legvadabb inkvizitornak se jutott eszé­be. Ettől az „idilli korszaktól a második világ­háborút közvetlenül megelőző időkig csapon­ganak Kisch írásai zsidók és gettók világá­ban. Bizonyítva, hogy nemcsak „száguldó ri­porter” volt, hanem kiváló író is, aki hallatlan emberismerettel ábrázolta a zsidóság nem mindennapi sokszínűségét. Szefárd zsidók, akik nem voltak hajlandók szakítani az őket kiüldöző spanyol előkelők szokásaival és kul­túrájával, szegény askenazik, akik aligha óhaj­tottak bármit is megőrizni a cár és kozákjai „nemes” hagyományaiból, miközben a szefár­dok által is lenézettek maradtak. Kisch előtt nem titok, hogy osztályellentétek a zsidósá­gon belül is léteznek, sőt azon is átlát, hogy milyen materiális okok álltak a nagyméretű zsidóüldözések mögött. „Ősapáink idejében mint a felszínre kerülő kereskedelmi tőke képviselőit űzte ki őket a féltékeny feudális spanyol nemesség, mint ahogyan másutt az eladósodott lengyel nemesség a hitelezőre hárította a kizsákmányolt nép haragját; akár délvidéki szefárdok, akár északi askenázik, egyként a merkantilizmusnak és a konkuren­cia irigységének az áldozatai ők.” És közben Kisch felvillant hajmeresztő és humoros és misztikus történeteket, mint például a Gólem históriája. És a pompás szórakozáson kívül mindenekelőtt nagy tanulságok is megadat­nak számunkra. (Littoria Könyvkiadó)

Kertész István: Híres és hírhedt római ceasarok

Bevezetőjében a szerző óv attól, hogy eredeti életrajzi források állításait fenntartás nélkül fogadjuk, tekintve, hogy „Tacitus és Suetoni­us páratlanul népszerű, és ezért a modern közvéleményt is befolyásoló írásai olyan mű­vek, amelyeket alkotóik a gyűlölet mérgébe mártott íróvesszővel örökítettek ránk”. Kár, hogy az intelem írott malaszt marad, mert a szerző maga is lényegében Tacitust és Suetoniust használja forrásnak, az ő munkáikból idéz elsősorban, s még csak azt sem magya­rázza meg világosan, hogy a gyűlölködésük miből ered. De nem ez az egyetlen fogyaté­kossága a gyönyörűen illusztrált és népszerű­ségre számot tartó kötetnek, amelyet soro­zatban követnek majd a hellén államférfiakról, az ókori Kelet nagyjairól és az egyiptomi fára­ókról szóló művek. A kiadói fülszöveg szerint a személyiség történelemformáló szerepét kí­vánja méltó helyére állítani a sorozat, s ebből a megjegyzésből arra következtethetünk, hogy az elmúlt időszakban ez a szempont nem érvényesült. Lehet, hogy a tankönyvek túlzásba vitték a „személyiség szerepének” lekicsinylését, a könyvkiadás azonban bővel­kedett a jelentős történelmi alakokról szóló regényes és nem regényes életrajzok megje­lentetésében. Aki tehát személyiségekről és nem csupán száraz eseményekről akart isme­reteket szerezni, megtehette. Ez a könyv vi­szont a személyiség szerepének vélt elhanyagolását jóváteendő, magával a történelemmel bánik igencsak mostohán. Arról már nem is beszélve, hogy szót sem ejt Róma császár­ság előtti korszakáról, azokról az évszáza­dokról, amelyek során mint köztársaság Vá­rosból birodalommá fejlődött, s teljességgel homályban hagyja, hogy ez a köztársaság, a maga szenátusával, az idők folyamán egyre reakciósabbá vált, éppen ezért Julius Ceasar megjelenése és politikája volt a mind kiteljesedőbb világhatalom letéteményese. Eszébe se jut a szerzőnek értelmezni a rabszolgaság fogalmát, amely pedig az ókori világ megérté­sének a kulcsa (és nem tévesztendő össze az újkori rabszolgasággal). A rabszolgaság pusztán morális megítélése ugyanis félretájol­ja a gondolkodást, nem engedi a szembené­zést azzal a — bármilyen szomorú — ténnyel, hogy a történelmet nem a „jóság vagy a „go­noszság”, hanem a létfenntartás egyre bonyo­lultabb feltételei görgették és görgetik előre. A rabszolgaság elemi szükséglet volt egy mind termelőképesebb társadalom számára, rabszolgákra pedig csak hódító háborúkkal lehetett szert tenni. E könyv olvasói igen jár­tassá válhatnak a jó és rossz császárok sze­mélyiségének megismerésében, de sohasem fogják megérteni, milyen óriási szerepet töl­tött be Róma annak a civilizációnak és kultú­rának a létrejöttében, amelyet ma olyan büsz­kén európainak nevezünk. (Kossuth Könyvki­adó)

KÖNYVAJÁNLAT

A karácsony közeledtével, a téli könyvvásár kellős közepén csupa ajándékozásra való, szép és értékes könyvet mutatunk be abban a reményben, hogy lesz békés ünnepünk, hogy van – apánk, anyánk, gyermekünk, unokánk, férjünk, szerelmünk, barátunk –, akinek örömet szerezhetünk egy szép könyv­vel, hogy tudunk vásárolni egyet-kettőt a drá­ga könyvcsodák közül is, hogy hátha a mi ka­rácsonyfánk alatt lesz az a vágyva vágyott könyv, amelyet már oly régóta nézegetünk a kirakatban.

A legkülönösebb verseskötet, mely az utóbbi időben napvilágot látott, az Európa Ki­adó gondozásában készült. A tragikus sorsú, örök honvágyban élő, életének önkezével vé­get vető orosz költőnő, Marina Ivanovna Cvetajeva életműve még hazájában sem jelent meg teljes terjedelmében, élettörténete is sok felderítetlen titkot rejteget. A királynő vé­delmére címmel megjelent magyar nyelvű vá­logatás csak ízelítő életművéből. A versek ol­vasóját magával ragadja a magas érzelmi hő­fokú, mesteri formakultúrájú személyes líra. Nagy érdeme van ebben a kötet két fordítójá­nak, Rab Zsuzsának és Baka Istvánnak is. A versek Pór Judit válogatásában és kísérő­szövegével a költőnő születésének 100. év­fordulójára jelentek meg.

Móricz Zsigmond halálának 50. évforduló­jára az Erdély trilógia új kiadása látott napvilá­got, a Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka, a 17. századi Erdély életének, Bát­hory Gábor és Bethlen Gábor korának kime­ríthetetlen enciklopédiája. A mű értékeit so­kan és sokszor elemezték már, Németh Lász­ló szerint: „A legtöbb, amit a magyar regényí­rás idáig felmutathat.” E megállapítás máig érvényes, és biztos, hogy időtálló remekmű­vet ajándékoz az, aki a Helikon Kiadó elegáns három kötetét megvásárolja.

Különleges és értékes ajándék Shakespea­re összes műveinek a Helikonnál megjelent kiadása. Különlegessége, hogy ez az első egykötetes teljes Shakespeare-kiadás ma­gyarul. Értékét maguk a remekművek jelentik, melyeket a legjobb magyar fordításban adtak közre, s a teljes életmű szerepel ebben az egy kötetben. Az impozáns méretű könyv bibliapapíron, reneszánszmintás, vaknyomá­sos, aranyfeliratos műbőr kötésben került a bottokba.

„Élő, szép hagyomány” bemutatását foly­tatja az Officina Nova Kiadó új képes albuma. Az Erdélyt és Kárpátalját bemutató kötetek után most a régi Magyarország két, hagyo­mányokban gazdag földrajzi tájegységét, az egykori Temesi Bánság és a magyar- német-délszláv lakosságú Bácska népi épí­tészetét, népviseletét, a vallásokat, a nemze­tiségi kultúra emlékeit örökítette meg Legeza László és Szacsvay Péter a Bácska és Bán­ság című albumban, mely 290 színes fény- képfelvételt tartalmaz.

A művészet története című tízkötetes gyö­nyörű spanyol sorozat magyar nyelvű változa­tának újabb darabjával örvendezteti meg a művészetek iránt érdeklődő olvasókat a Cor­vina Kiadó. A gótika és a Távol-Kelet című kö­tet a középkor román művészetéből a 12. században kibontakozott, csodálatos remek­műveket felmutató művészeti stílus történe­tével és alkotásaival ismertet meg, s bemutat­ja az ez idő tájt létrejött, a keresztény világ művészetére nagy hatást gyakorló első nagy kulturális, művészeti központok kialakulását, melyek elsősorban németországi és francia- országi kolostorok voltak. Európa gótikus művészetével egyidejűleg az indiai, az iszlám, a kínai és a japán művészet is csodálatos re­mekművekkel gazdagította az egyetemes kul­túrát. A színes képekkel illusztrált kötet ezek­ről az Európán kívüli művészetekről is impo­záns anyagot mutat be.

A téli könyvvásár legszebb könyve is a Corvina Kiadó műhelyéből került ki. A jeles kutatók, Carlo Pietrangeli és Pierluigi De Vecchi Michelangelo freskói (Az újjászületett Sixtus-kápolna) című albuma bemutatja a művészet egyik legnagyobb mesterének al­kotását, a világ talán leglenyűgözőbb festé­szeti kompozícióját, mely a sixtusi kápolna mennyezetét díszíti. A mester 1508-ban II. Gyula pápától kapta a megbízást, s megfes­tette a mindenki által ismert világ teremtését, az utolsó ítéletet, a megváltásra váró emberi­ség képviselőit. A nyolcvanas években japán szakemberek restaurálták a freskókat, mely­ről japán fotóművészek készítették a kötet­ben található 359 színes felvételt. 10 fekete-fehér kép és 6 grafika gazdagítja még a cso­dálni való könyvet.

Azok, akik csak csodálni, de borsos ára miatt megvásárolni nem tudják az előbbi könyvet, a Corvina újdonságai közül választ­hatják a magyar származású Charles De Tolnay és Ettore Camesasca Michelangelo fes­tészete című művét. A művészet klasszikusai című sorozatban a nagy reneszánsz művész festészetét a teljesség igényével mutatják be, 64 színes reprodukcióval – köztük a Sixtus-kápolna freskóit is – és a teljes oeuvre-katalógussal, fekete-fehér kis képekkel, a kiadótól megszokott igényes kiállításban.

Különös, modern biblia került ki a Helikon Kiadó műhelyéből a téli könyvvásárra, a Názá­reti Jézus. Franco Zeffirelli gyönyörű filmjét világszerte vetítették, s a film forgatókönyve alapján készült az album szövege, William Barclay elbeszélése Jézusról. A 124 egész ol­dalas, színes kép drámai erővel idézi fel a film legszebb pillanatait.

Háromezer színes képen virágokat néze­getni nem mindennapi élvezet. Jean Denis Godet Európa virágai című növénykalauza kí­nálja ezt a növények, virágok kedvelőinek. Nem egyszerű fotóalbumról van szó, hanem növényhatározóról, melyben közel 800 leírás segíti a pontos meghatározást. Mi több, a nö­vények védelméről is sokat megtudhatunk, s a magyar kiadásban a fokozottan védett fajo­kat külön is megjelölték. A svájci botanikus és fotóművész világsikert aratott könyvét az Officina Nova jelentette meg. A mű tudomá­nyos értékéhez a latin és magyar névmutató is hozzájárul.

Már a cím is az ajándékozás gondolatát su­gallja: Arany macskakönyv. A Corvina Kiadó Arany állatkönyvek sorozatában David Tayor ismerteti meg az állatbarátokat, nevezetesen a macskabarátokat a macskafaj történetével, eredetével, háziasításával, e roppant karakteres állatfaj magatartási és kommunikációs for­máival. Megtudhatjuk a macskatartás titkait, az etetés szabályait, az egészségügyi tenniva­lókat, a szaporodás rejtelmeit. Az 520 színes képet tartalmazó kötetet a macskaszépség­verseny szabályaival, s természetesen a leg­szebb macskák sztárfotóival zárja a szerző.

Fiatalok számára értékálló ajándék lehet a kétkötetes Móra Lexikon, mely 12 tárgykör­ben (a magyarság és más népek története, az élő és élettelen természet, a Föld és a Föld országai, a művészetek, a technika, a jog és a politika, a gazdaság, a gondolkodás és az erkölcs, a sport, az öltözködés) 1200 önálló címszót tartalmaz. A 6000 fogalom és név 1500, főleg színes fotóval, ábrával, rajzzal egészül ki. A fiatalok számára készült új ma­gyar lexikon a Móra Kiadó újdonsága.

Az Officina Nova másodszor is megjelen­tette angolból fordított, a magyar karácsony­hoz kapcsolódó tudnivalókkal kibővített Nagy karácsonyi mesekönyvét. A karácsonyi ha­gyományokkal, népszokásokkal kapcsolatos művelődéstörténeti érdekességeken kívül mesék, dalok, versek, ajándékkészítési ötle­tek, karácsonyi (elsősorban édesség) recep­tek találhatók a színes rajzokkal gazdagon il­lusztrált könyvben, mely a legifjabb, az óvo­dás koroszály számára készült.

(emmi)