CSÁK GYULA

A tyúk meg a tojás

1

Egész napra szóló élelmet pakoltam a Trabantba a két gyerek meg a magunk számára, és el­utaztunk egy első pillantásra gyaníthatóan lakatlan tanyára, valahová Bács megyébe. Amikor a vedlett vakolatú ház előtt behúzta férjem a kéziféket, hátrafeszítette magát az ülésen és azt mondta:

– Úgy nézd meg, hogy ez lesz az új otthonunk.

– Nem rossz – mondtam körberöptetve tekintetem a foghíjas és korhadt léckerítéssel öve­zett udvaron. – Príma Jancsó-díszlet. ő adta a megbízást, hogy felkutasd?

Kiszállt Miklós a kocsiból, és egy lába előtt heverő lukas pléhtányérba rúgott.

– Nem tréfálok – mondta. – Eladjuk a pesti lakást, és ide költözünk.

– De tréfálsz – nyögdécseltem, és én is kikecmeregtem a két gyerekkel. Nagyobbik lá­nyunk, a hároméves Anikó azonnal futni kezdett egy pillangó után a térdig érő gazban, karo­mon ülő egyéves kisfiúnk szájába pedig cumisüveget dugtam. – Méghozzá idétlen tréfáid van­nak – dünnyögtem közben kedvetlenül. – Csak azért jöttünk ide, hogy ezt a viccet elsüsd?

– Halálosan komolyan beszélek – mondta Miklós, a ház bejárata felé haladva.

– Hagyd már abba, légy szíves! – szóltam azzal a hirtelen támadt ingerültséggel, amely az utóbbi hetekben gyorsan felizzott közöttünk. – Nem szeretem, ha ilyen képtelenségekkel hu­morizálsz.

Ezúttal egy göröngybe rúgott Miklós és ő is hangossá lett.

– Az a képtelenség, hogy továbbra is Pesten maradjunk! Mihez kezdünk ott?

– Most gyesen vagyok, de majd visszamegyek az óvodába, ahol Kodály-módszerrel zenét oktatok. Már az ajtónál állt Miklós és ormótlanul nagy kulcsot próbált a zárba illeszteni. Mint­hogy erre a műveletre összpontosított, valamivel halkabban szólt, mint a munkájukra figyelő kézművesek. – Kodály fejedelmien megélt a módszeréből, de mi: nem élünk meg.

Gúnyt éreztem a hangjában és hasonlóképpen feleltem: – Itt sehol nem látok vizet. Mit csi­nál egy vízügyi mérnök – víz nélkül?

Hirtelen földhöz vágta Miklós a kulcsot, és támadóan szembefordult velem. Magából kikelve ordított.

– És mit csinál egy vízügyes állás nélkül?! – Kidüllesztett mellére ütött. – Négy hónapja állás nélkül! – Mindkét öklével verni kezdte a mellét, miként Tarzan, vagy Tarzan majma, már nem emlékszem a filmbeli jelenetre, és torkaszakadtából üvöltötte: – Négy hónapja állás nélkül! Embere-e-e-ek! Tessék, tessék! Itt látható egy állás nélküli mérnök!

– Fékezd magad, légy szíves! – rikácsoltam féktelenül. – Milliószor megbeszéltük, hogy re­ménykedni kell!

– Elég a reményből! Cselekedni kell! Nem tűrhetem, hogy harmincnyolc éves koromban öl­be tett kézzel várjam, amíg a Kodály-módszer majd boldogít! Miért esel úgy kétségbe, ha pá­lyát módosítunk?!

– Te élsz örökös pánikban és nem én!

Kiabáltunk, mint még soha. Zengett a hangunktól a környék. Bizonyára messzire hallatszott veszekedésünk, de lehet, hogy mégse hallott senki bennünket. Valahol a szemhatáron láttam egy tanyaféleséget, egyébként mindenfelé: a semmi.

2

A tanyaudvar sarkában óriási vadgesztenyefa vetett árnyékot, s ennek a hűvösébe terített Mik­lós pokrócot, és ide hordta az ételeket meg néhány játékot, amíg én a gyerekekkel bajlódtam. Anikó egy csalánosba tévedt, elesett, és eszeveszett sivítása átragadt a kicsire is; időbe telt, amíg lecsillapítottam őket. Hosszú ideig bíbelődtünk apró-cseprő tennivalókkal, rágcsáltunk is valamit, babusgattuk a gyerekeket, anélkül, hogy egymáshoz szóltunk volna. Végül felült Mik­lós félig fekvő helyzetéből, a fa törzsének támasztotta a hátát, és gyöngéden megérintve álla­mat, maga felé fordított.

– Nem akarsz velem tartani?

– Miben tartsak veled?

– Amire az esküd kötelez, vagyis mindenben.

– Mégis mit akarsz ezzel a tanyával? Miért jönnénk ide?

– Csirkefarmot létesítünk itt – mondta, s mielőtt közbeszólhattam volna, lendületesen kezd­te magyarázni, hogy ő már mindennek utánajárt, mindent elintézett, majd kaján derűvel bizony­gatta, hogy ez most a legjobb, mert a tudomány okosai olyan tyúkokat hibridáltak össze, ame­lyek nem kotlának el, ezért géppel keltetett csirkéket vásárolnak a parasztok, ha azt akarják, hogy kotkodácsoló tyúkudvaruk legyen, vagyis óriási a piac és hatalmas előnyünk lesz, hogy nekünk nem kell várni, amíg kotlani kezd a keltetőgép, hiszen akkor kotlik, amikor bekapcsol­juk, s azt bármikor megtehetjük, mert nézzem csak a háztetőn landoló drótokat, ide be van ve­zetve a villany, azonkívül terebélyes a ház, és amint láthatom: sok a melléképület, bőven lesz hely tojások, jércék, tyúkok ezreinek… és persze nekünk is.

– Miért nem szóltál erről a tervedről? – kérdeztem sírással küszködve.

– Nem tetszik?

– Pont ez lenne az egyetlen lehetőségünk?

A fának támasztotta a fejét Miklós, és éreztem, hogy ezzel valóságos és jelképes távolságot is akar növelni közöttünk. – Ezért nem szóltam, látod. Féltem, hogy kételyeket ébresztesz ben­nem, akár a többi kísérletem esetében.

– A többi próbálkozásod…

– Jó, jó – vágott közbe Miklós –, elismerem, hogy azok nem voltak életképesek. De egyszer véget kellett vetnem a meddő próbálkozásoknak. Ez úgy jött, mint valami égből hullott manna. Van egy régi haverom, aki főagronómus a közeli téeszben, s véletlenül összefutottunk a múlt­kor és ő ajánlotta, hogy ebbe vágjak bele. És nemcsak ajánlotta, hanem felfedezte ezt a helyet, végigvezetett a kisvállalkozóvá levés összes procedúráján, segített a kölcsönfelvételben, biz­tosította, hogy keltetőgépekhez jussak potom áron, mert az ő gazdaságukban éppen leépítik a csibetenyésztést, összehozott azokkal, akik majd átveszik a naposcsibét, egyszóval: mindent elintézett, és ígérete szerint a jövőben is elintéz mindent, amihez én ügyetlen vagyok, amiben járatlan vagyok, – Ideges kezekkel papírokat rángatott elő a tárcájából, bizonyítandó és doku­mentálandó, hogy nem a levegőbe beszél. – Tessék! Itt egy papír a banktól, ez itt a bérleti szerződés, emez megállapodás az átvevőkkel… – Látván, hogy rá se nézek a papírokra, eltet­te őket. – Hogyan lett volna nekem ezekhez eszem, idegem és egyáltalán?!…

– Ha már ennyire készek a tények, akkor mért kérdezel?

– Mert hallani akarom tőled, hogy velem tartasz-e?

– Tehetek mást? – kérdeztem, és éreztem, hogy folyik a könny az arcomon.

– Tehetnél.

– De nem akarok. Az esküm szerint veled maradok jóban-rosszban.

Hozzám hajolt Miklós, és csókolgatni kezdte a könnyet az arcomon.

– Bízzál bennem – súgta.

– Bízom – bólogattam, és hagytam, hogy a számat is csókolja.

3

Kitűnt, hogy Miklós – vagy a sejtelmes és láthatatlan főagronómus – már vevőt szerzett öt­vennyolc négyzetméteres pesti öröklakásunkra. Teherautók meg szállítók jöttek, akiket való­ban a Miklós által Félixnek nevezett főagronómus küldött, aminthogy a rejtélyes Félixnek kö­szönhetően kívül-belül frissen meszelt volt a tanya lakrésze, amikorra odaérkeztünk a Trabant­tal. Kora nyár volt, minden díszleni kezdett, minden élőlény új létre kelt, én mégis holdbélinek éreztem a tájat, amelyet csak gyerekeim zsivaja édesített és szépített. Születésem óta Pesten éltem, zenetanár volt apám is, anyám is, az lettem én is, és idegen volt számomra ez az új vi­lág, amitől valamiért első perctől kezdve féltem. Ráadásul kezdettől megállás nélkül hajszol­nom kellett magam, hogy a komfortnélküliség gyötrelmeivel a nap minden percében megvív­jam a harcom. Legjobban a vezetékes víz, következésként a fürdőszoba hiányzott. A tanyaud­var kerekes kútjából húzott vizet mindig felforraltam, akár a főzéshez, akár csupán a mosako­dáshoz kellett. Az ivóvizet kólásüvegekbe öntve a hűtőszekrényben tároltam, s a gyerekek mosdatását-fürdetését még csak megoldottam a kiskádban vagy lavórban, de amikor nekem is csak lavór jutott a tisztálkodáshoz, mindig pityeregtem. Ragaszkodtam hozzá Pesten, hogy ne adjuk el a mosógépet, hanem hozzuk magunkkal, de vízvezeték híján nem használhattam, ezért mindent kézzel mostam, akár egy régi mosónő. Az előttünk ott lakó annyit javított a ké­nyelmetlenségen, hogy a kamrából fallal elválasztott kis helyiségbe WC-csészét rögzített, ame­lyet a mellé helyezett vödörrel kellett öblíteni, s állítólag létezett valahol az udvarban egy derí­tő … Megfogyatkozott és a szállítás folyamán több helyen megsérült bútorainkat addig húzo­gattam egyik helyről a másikra, amíg bele nem fáradtam, s amíg már időm sem jutott efféle szórakozásokra, mert jött a keltetőgép, jöttek a tojások, azután a csibék…

4

Úgy örültünk a tojásból kibújt első csibének, mintha ember született volna. Óriási tenyerébe helyezte Miklós, és mindannyian megsimogathattuk. Bűbájos kis pihés ártatlanság volt, s fel­idézte bennem a gyerekkori emléket, amikor falusi rokonoknál fogdoshattam efféle sárgásfe­hér, parányi élőlényeket. Diadal ült Miklós nyúzott arcán, s úgy tartotta kinyújtott kezében a fá­zósan kucorgó csibét, mintha koronaékszert mutatna. Azután a konyha sarkában létesített, úgynevezett előnevelő helyre vitté, amely deszkákkal elkerített, kicsiny terület volt, sátorszerűen fölé rögzített pokrócokkal, meg egy belülre szerelt infralámpával. Ezután türelmetlenül újra kihúzta a tojásokkal tele keltetőgép fiókját, és kivette a gép által szült második csipogó jószá­got.

– Beindult a gépezet! – rikkantotta. – Ezt az első eresztést nem adjuk el naposcsibeként, hanem felneveljük.

5

Háromszázból tizenhét nem kelt ki; tizenegy tojás megzápult, hat kiscsirke pedig nem tudta befejezni a létért való küzdelmet és megfulladt.

Két könyvet bújtunk Miklóssal heteken át: egyik a gép kezelési utasításait foglalta össze, másik a csibék neveléséhez adott nélkülözhetetlen tanácsokat. Nekem ez utóbbi lett a napi ol­vasmányom, következésként a csibék felügyelete a feladatom.

Nyár volt, s azonkívül is meleg a konyhában, hiszen ott sütöttem-főztem – a kétszáznyolc­van pihés apróság mégis egymás hegyére-hátára mászva gubbasztott az infralámpa alatt, ami­kor beléptem hozzájuk. Sőt, zajos csipogásba kezdtek és még inkább összehúzódtak. Azért kukkantottam be, hogy ellenőrizzem a falra szerelt hőmérőt, egy másik, a kezemben levő hő­mérővel pedig a tepsibe öntött ivóvizük hőmérsékletét ellenőriztem, mivel a tankönyv szerint nagyon veszélyes, ha hideg vizet isznak. Döbbenten fedeztem fel, hogy három csibe mozdulat­lanul hever a tepsiben; ezek belefulladtak. Enyhe irtózattal benyúltam értük, majd kilöttyintettem egy kis vizet a tepsiből, hogy hasonló baleseteket megelőzzek. A tetemeket kitettem az udvarra, abban bízva, hogy Miklós majd eltünteti őket, ahogyan a bezápult és ki nem kelt csi­békkel is tette.

Gyermekeim természetesen óriási érdeklődést mutattak a sarokban lakó társbérlőink iránt. Bámulták, fogdosták őket, s egyik nap az éppen csak tipegni kezdő, egyéves Miklóska beesett közéjük, aztán visítani kezdett. Gyorsan kiemeltem, és vigasztalni kezdtem kisbabámat, aki ha­mar meg is nyugodott, engem viszont felidegesített, hogy milyen átható szagú és koszos lett. Már a korábbi napokon is zavart a csirkék bűze, s ez a sajátos bűz napról napra erősödött és belengte a konyhát, ahol pedig a nap nagy részét kellett eltöltenem.

Míg a sereg a sarokba menekült azt követően, hogy a kisfiam behatolt hozzájuk, addig kettő fekve maradt. Erőlködtek, de nem tudtak mozdulni. Kivettem és megvizsgáltam őket, s egyi­kükről megállapítottam, hogy eltört a lába, a másik tehetetlenségének az okára nem jöttem rá. Ellenben rájöttem egy igen riasztó jelenségre. Közel tartván őket az arcomhoz, a leheletemtől, felborzolódott a pihéjük és a pihék tövében apró elszíneződéseket láttam. Most már tudatosan is fujkálni kezdtem őket, és kétségtelenné vált a könyvből olvasott és nagyított rajzokkal ábrá­zolt, gyakorinak mondott jelenség, amely szerint a csibék: tetvesek.

Egy földre dobott rongyra helyeztem őket, s türelmetlenül és kétségbeesve vártam a haza­térő Miklóst. Kecskeméten volt az általam felírt holmikat, élelmiszereket, mosószereket stb. bevásárolni és kisvállalkozásunk ilyen-olyan ügymenetében intézkedni, mint legtöbb napon tet­te. Ő is megvizsgálta a két külön helyezett apróságot, amelyek közül az egyik már nem élt, s komoran bólogatott. – Ezek valóban tetvesek.

– Na, és? Én tehetek róla?! – kiabáltam védekezőn.

– Nem állítottam – ingatta fejét Miklós, azután egy váratlan mozdulattal földhöz vágta a ke­zében tartott törött lábú apróságot.

– Megőrültél? – háborogtam. – Mért csinálod ezt itt, a konyhában?

– Ez a kettő nem veszteség – legyintett. – Ha azonban ezek tetvesek, akkor valamennyi az.

– A gyerekek meg fogdossák őket – meresztettem ki a szemem és elpityeredtem. – Jól né­zünk ki, ha a gyerekeink is eltetvesednek!

– Ez nem olyan tetű, ami átmegy az emberbe – nyugtatott Miklós tűnődő arccal, majd na­gyon elkomorult. – A csirkék viszont fertőző betegséget kaphatnak, s akkor oda az egész állo­mányunk.

– Nem is bánnám, ha mind elpusztulna! – csaptam a levegőbe, és szabad utat engedtem könnyeimnek.

Jogos indulatkitörés helyett hozzám lépett Miklós, átölelt, és duruzsolva mondta: – Na… El kell fogadnod, hogy ez az életünk, ez a kenyerünk, ez a jövőnk és ez a gyerekeink jövője…

– Nem ilyen jövőt akarok nekik – hüppögtem.

– Gyere, nézzük meg a könyvben, hogy mi az ellenszere a tetvesedésnek.

– Én már megnéztem. Valami kimondhatatlan elnevezésű por, de nekünk nincs olyan.

Elengedett Miklós és felderülve mondta: – Megvan a megoldás! Megyek Félixhez! Kizárt do­log, hogy ne tudjon segíteni.

6

Éjféltájban érkezett haza Miklós egy nála jóval idősebbnek tetsző emberrel, akinek vastag, barna, feltűnően ráncos bőr borította az arcát.

– Íme: Félix – mutatott rá teátrálisan Miklós. Mielőtt megakadályozhattam volna, kezet csó­kolt nekem a főagronómus, és borzadva láttam, hogy egykor ápolt kezem olyan elhanyagolt, akár valami kukában turkálóé. El akartam rántani, de Félix erősen megszorította a csuklómat, majd felfelé fordította a tenyeremet.

– Micsoda gyönyörű kéz! – mondta áhítattal. – Az ilyen kezű nők szeretnek tükör előtt ülni, ábrándozni, mert hajlanak a regényességre …

– Ugyan! – próbáltam ezúttal erélyesebben elhúzni a kezem, de a főagronómus szorosan fogta a csuklómat.

– Látja, itt kezdődik ez a vonal és ingadozás nélkül vonul felfelé, s itt, a felső végén ez a dombocska boldogságot, szerencsét, gyönyörűséget jelez …

Ezúttal határozottan kitéptem a kezemet.

– Kérem, ne bolondozzon! Soha nem hittem effélékben! – Haragosan Miklós felé fordultam: – Nagyon kérlek, ne csináld ezt soha többé, hogy egyedül hagysz ebben a sivatagban! Ha leg­közelebb ilyen későn jössz haza, nem találsz itt. Elindulok a gyerekekkel az éjszakába, és lesz, ami lesz! Tudod, hogy megőrülök itt a félelemtől.

Félix mintegy védekezőn és megadóan mindkét kezét felemelt?. – Megértem kegyedet, nagyságos asszonyom, de ne a kedves férjét hibáztassa, hanem engem. Nekem voltak olyan halaszthatatlan teendőim, amelyek végett csak most érkezhettünk ide. Máskülönben békés ez a táj. Nincs odakint veszély.

– Nem is odakint, hanem idebent van a borzalom. Ezt nézzék meg!

A csirkék sátrához léptem, és mint valami színházi függönyt, elhúztam egyik oldalon a pok­rócot. Míg az első napokon mindig a lehető legtávolabbi zugba menekültek, valahányszor be­kukkantottam, addig mostanra fülsiketítő csiripeléssel felém rohantak, mert azt hitték: enni adok nekik. Az üresen maradt sarokban öt mozdulatlan csibe hevert véresen és csaknem a szó szoros értelmében: kibelezetten. Miután felfogta a ricsajos népség, hogy nem szórok be tápot, változatlan ricsajjal összevissza tolongtak és rohangásztak. Egyikük felcsippentett egy béldarabot, de hiába próbált vele elnyargalni, rárontottak a többiek is a zsákmányra és tépték- huzigálták, olykor pedig egymás szemébe vágtak, de úgy, hogy egy-egy ilyen csőrvágásnak látható nyoma keletkezett, esetleg meg is vakult az így megtámadott.

Miklós és az agronómus a sátorhoz jöttek és benéztek.

– Mi a probléma? – kérdezte Miklós, nem a csirkéket, hanem engem nézve. Aggodalmas volt a tekintete, de olyan olajosán csillogott a szeme, amilyen olajosakká csak akkor lettek, ha jócskán beivott. Ez ritkán fordult elő, s ha megesett sem haragudtam nagyon, mert soha nem a tudtomon kívül ivott, hanem családi-baráti körben, s bár olyankor is korholtam, az ilyen ivásokat bocsánatosnak minősítettem. Az agronómus felől áradó illat meggyőzhetett, hogy ő is ivott.

– Atyaisten! – kaptam arcom elé összekulcsolt kezeimet –, hát nem látjátok?! Ezek nem aranyos kiscsibék, mint a húsvéti képeslapokon, hanem kannibálok! Halomra gyilkolják és

megeszik egymást. Holnap ezek megtámadnak engem és a gyerekeimet is. Én képtelen va­gyok együtt élni ezzel a szörnyűséggel.

– Ó, ne-e-em, asszonyom! Semmi rendkívüli! – mosolygott Félix. Amikor a „ne-e-em”-et mondta, felhúzódott felső ajka, és kilátszottak apró, de erős fogai. – Hozz egy deszkát, amivel kettéválaszthatjuk ezt a ketrecet! – utasította Miklóst, aki engedelmesen kiment. – Nincs ok aggodalomra – fordult aztán ismét hozzám Félix. – Ez itt – mutatott a sátor alá – a természet egy darabja. – Megfogta a kezemet, amellyel görcsösen markoltam a pokrócot, és egyenként lefejtette az ujjaimat. Úgy tűnt, mintha fölöslegesen sokáig matatna a kezemmel, de akkor arra gondoltam, hogy ez nyilván óvatosság, a szükséges tapintat. – Zárjuk el ezt a látványt, ha za­varja kegyedet – mondta, és helyére igazította a pokrócot, majd kifejezte egyetértését, misze­rint jó gondolat részemről, hogy meg kell szüntetni a csirkékkel a társbérletemet. Azután azt magyarázta, hogy amit én kannibalizmusnak nevezek, valamennyi állat esetében előfordulhat, ha kevés életteret biztosítunk a számukra. Ezért haladéktalanul intézkedik, hogy megfelelő helyre kerüljenek a csirkék, és javuljon az én közérzetem is.

– Hálás lennék, ha segítene … – motyogtam bizonytalanul. Kicsit, alig észrevehetően elmo­solyodtam.

Visszatért Miklós egy korhadó deszkadarabbal, és megkérdezte: – Ez jó lesz?

– Oké – bólintott az agronómus, majd hozzátette: – De nem az orosz oké!

Ezt a hülye szójátékot jó néhányszor elismételte, és egyéb, humorosnak szánt patent szö­vegekkel is előrukkolt, ugyanakkor gyorsan és – nyilván – szakszerűen dolgozott. Felmarkolta a csirkéket, amelyeket a deszkával egyik oldalra szorított, darabonként vastagon megszórta őket egy magával hozott zsákból valami fehér porral, majd az üresen hagyott helyre tette az ilyen módon leápoltakat. Maga mellé guggoltatta Miklóst is, aki gyorsan eltanulta Félix mozdu­latait, és ő is fehérre porozta a sárga kannibálokat.

– Kérhetnénk egy kávét, drága nagyságos asszonyom? – kérdezte a látható derűvel dolgo­zó agronómus, bevonva ezzel engem is a csapatmunkába és a javuló hangulatba, amit azzal is fokozott, hogy megismételte: – Nem felejtettem, amit ígértem, asszonyom, intézkedem a csir­kék elköltöztetése tárgyában.

– Amit pedig egyszer te megígérsz, azt meg is tartod, oké? – vágott vidám képet Miklós is.

– De nem az orosz oké! – emelte magasba figyelmeztetőn az ujját az agronómus.

7

Vendégünk távozta után halálosan fáradtan dőltünk ágyba Miklóssal, mint a tanyára költözé­sünk óta megannyiszor. Lecsillapodva fészkeltem el magam férjem óriási karjai között, mind­amellett durcásan doromboltam annak a jogán, akinek ez a jog jár.

– Nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy világgá megyek, ha még egyszer magamra hagysz éjjel.

– Félix miatt késtünk – dörmögte Miklós. – Nem hazudott. Még soha nem kaptam rajta, hogy hazudott volna. Rendes haver.

– Apád lehetne, nem a haverod.

– Alig idősebb nálam, csak öregre itta magát. Megvan a maga baja. Tíz éve elhagyta a fele­sége és magával vitte külföldre a gyereket, zűrjei vannak a téeszben, ami felbomlófélben van és csak az ő esze, ereje tartja össze, ezért nem tudják sem felülről, sem oldalról kifúrni, mert a tagság ragaszkodik hozzá. – Váratlanul kuncogva felnevetett. – Gondolnád: mi volt az a ha­laszthatatlan tennivaló, ami miatt késtünk?

– Mondd meg, ne kímélj.

– Szegedre mentünk, egy mulatóba, ahová minden héten elmegy egyszer. Hiába könyörög­tem, hogy rohanjunk ide, előbb Szegedre vitt.

Dühösen a párnára csaptam, és fojtott hangon – ügyelve rá, hogy a gyerekek fel ne ébredje­nek – előhozakodtam vádjaimmal és panaszaimmal, amelyek régen érlelődtek bennem:

– Két hónapja el vagyok ásva itt a világ végén, anélkül, hogy kitehettem volna a lábam ebből a redves tanyából, anélkül, hogy egy közértbe elmehettem volna, a gyerekeimnek néhány szükséges holmit vehettem volna, te pedig Szegedre jársz mulatozni?! Én mindent megte­szek, hogy láthatatlan végű céljaidat szolgáljam, egy percem nincs, hogy például magammal is törődjek, te pedig …

A többi panaszomat belém fojtotta a sírás.

– Mindent Félix fizetett – mondta Miklós, majd szorosan átölelt, de én távolabbra dobtam magam. Sóhajtott Miklós, mindkét karját a tarkója alá helyezte, és a mennyezetnek mondta: – Tudtam, hogy félsz ettől a kalandunktól, tudom, hogy szenvedsz, amiért magammal vonszollak, de nem léphetünk vissza, nem adhatjuk fel. Hamarosan magad is láthatod majd, hogy jó irány­ba evezünk, meglesz az értelme ennek a sok gyötrelemnek, és nem is kell már sokáig gyötrőd­nünk …

Még beszélt, amikor álomba nyomott a fáradtság.

8

Másnap, amikor a konyhába siettem, hogy az ébredező gyerekeknek mosdóvizet, reggelit ké­szítsek, meglepetve láttam, hogy a vaskályhánkban már tűz ropog, holott a kialakult munka- megosztás szerint a begyújtás az én feladatom volt. Kívülről idegen hangokat hallottam, ame­lyekbe férjem hangja is beleszövődött. Nem hallottam ellenben a csirkék reggel szokásos ricsaját, mi több: a csirkéket sem láttam. Eltűnt a sátruk is. Pillanatra megrémített a látvány, mert valami tömegszerencsétlenség iszonyata villant fel bennem, de éppen belépett Miklós és közölte, hogy az egyik melléképületbe, sokkal tágabb helyre költöztették a csirkéket. Félix em­berei vannak odakint, azok teszik a dolgukat, és reggelire süssek nekik harminc tojásból rán­tottét…

A többi napon is érkeztek emberek egy rozoga teherautóval, további teherautók pedig tég­lákat és egyéb építőanyagokat hoztak, s begördült a tanyaudvarba egy óriási markológép is, amely szétharapdálta azt a helyiséget, ami a kamránkból volt leválasztva, s azon a helyen egy hét múltán csempézett fürdőszobánk lett, benne villanybojlerrel, amibe egy leeresztett motor segítségével szivattyúzhattuk a kútból a vizet, egy másik vízcsapra pedig rákapcsolhattam a mosógépet. Újabb melléképületet is rendbe hoztak, s odavitték a konyhából a keltetőgépet, meg két másikat is mellé állítottak.

Olyan meseszerűen zajlott mindez, mintha én Hamupipőke lennék, akinek aranyszálakból szőnek ruhát a vidáman éneklő madarak.

– Honnan van minderre pénzünk? – néztem tágra nyitott szemmel Miklósra.

– Félixszel, illetve a szövetkezettel szerződtem. Lassanként mindent felszámolnak, így a csibetelepet is, és az eszközöket idetelepítik.

Szívemből áldottam Félix embereinek a keze nyomát, mégis megkönnyebbülést jelentett, amikor befejeződött nálunk a sajátos idegenforgalom, azaz: egy idegen jött még, de az maradt is. Elhanyagolt kinézetű, görnyedt öregembert láttam jönni-menni az udvaron egy nyomában sündörgő pulival, s azt mondta Miklós, hogy ő Laci bácsi.

A szövetkezetben is a csirkeneveidében dolgozott és Félix ötlete volt, hogy hozzánk jöjjön, mert szakértelme okán így nekünk is hasznos, ugyanakkor nem kell az állásából kitenni, ha­nem a szövetkezet alkalmazásában maradhat. Mi csak annyival járulunk hozzá a béréhez, hogy enni adunk neki. Azt javasolta Miklós: rendszeresítsek egy tányért, s abban majd kiadom az ételt az istállóba, ahová bevackolódott.

Icipicit sértett, hogy én mindenről csak utólag értesülhettem, de hát azzal vigasztalt Miklós, hogy voltaképpen engem akar kímélni a tervezgetés gondjaitól, továbbá az a hitelesnek tűnő feltevés is átfutott rajtam, hogy úgysem tudnék használható töprengő partnere lenni férjemnek olyan ügyekben, amelyekhez nem értek. Élt azonban bennem a sejtelem, hogy férjem döntései mögött is Félix árnyéka mozog…

9

Már estébe hajolt, a gyerekeket lefektettem, kincset érő fürdőszobánkban letusoltam, hálóin­get és pongyolát vettem s készültem, hogy kicsi televíziózás után magam is lefekszem, amikor autó fékezését hallottam s az ajtón kitekintve azt láttam, hogy Félix mászik le kopott dzsipjéről. A szokásos zöld egyenruhaszerűség volt rajta és egy bőrtáska lötyögött az oldalán.

– Csak nem ijedt meg tőlem? – kérdezte, amikor belépett a konyhába.

– Meglep … – mondtam zavartan. – Úgy tudom, hogy Miklóssal van találkozója Szegeden, a szokott helyen, ő már elment.

– Így van – bólintott Félix, és egy konyhaasztal melletti székre telepedett, anélkül, hogy hellyel kínáltam volna, sőt: ő mutatott nekem helyet egy övéhez közeli széken. – Én is oda készü­lök – bólintott –, de vágytam rá, hogy előbb magát lássam.

– M-most akartam lefeküdni – húztam összébb a pongyolámat. – Mint a többi nap, ez is fá­rasztó volt…

– Nem segít eleget az öreg? Majd lekapom a tíz körméről!

– Szó sincs róla. Nagy áldás a háznál, de azért megvan a magam tennivalója.

Megfogta a csuklómat és maga felé húzott, majd lenyomott az üres székre. Felfelé fordította a tenyeremet és pár pillanatig elmélyülten tanulmányozta.

– Már a múltkor feltűnt – mondta –, de akkor nem akartam szólni róla, hogy ez a kis kereszt- vonal itt azt jelzi: az ilyen kezű nők mindenek fölé helyezik a gyönyört.

– Ned kezdje megint, hiszen megmondtam, hogy nem hiszek az ilyesmiben … Különben is, valóban fekvéshez készültem, és kérem, menjen el…

– Nem tartom fel sokáig – legyintett egy rövidet, miközben enyhén duzzadt és véreres sze­meit rám emelte, aztán megint a tenyerembe nézett. – Miután pedig fontos számukra a gyö­nyör, könnyen meghódíthatók az ilyen asszonyok. Zsarnoki módon uralkodnak férjükön, de hi­deg számítással, napról napra kovácsolt tervekkel törekszenek, hogy más férfiakat is magukba bolondítsanak … Mikor aztán céljukat elérték, a kiszemelt férfiak gyakran életükkel fizetnek hiszékenységükért… Nem vigyázhatnak az ilyen asszonyokra eléggé a férjeik, mert a kulcs­lyukon át is szerelmi viszonyt szőnek, mert enélkül nem élhetnek, de férjeik féltékenységét azért mindig ébren tartják, mert a másik nem féltékenysége és szenvedése fokozza szerelmük szenvedélyét…

– Kérem, ne csinálja ezt – könyörögtem csaknem sírva, a másik pillanatban viszont harag támadt bennem és teljes erőmből el akartam rántani a kezem, de ő erősebb volt, felkapott és ahhoz a sezlonhoz vitt, amit a csirkék helyére állított be Miklós, hogy oda vonuljon ki, ha na­gyon korán kelt másnap, mert így nem zavart bennünket, akik még az álom ölében pihentünk. Ledobott erre a sezlonra, és teljes testével rám nehézkedett, hogy mozdulni sem tudtam.

– Ne! – tiltakoztam, és egyik megszabadított kezemmel gyűrött arcába markolam. – Kiáltok az öregnek… Felébrednek és kijönnek a gyerekek … Maga megőrült…

Hirtelen elengedett, a sezlon szélére ült, felnyitotta oldaltáskáját és kötegekbe gyűjtött, hi­hetetlen halom pénzt dobált rám.

– Ez mind a magáé, ha engedelmeskedik – mondta látszatra higgadtan.

– Mit képzel, minek néz?… – ültem fel én is, és már le is akartam lépni a sezlonról, amikor ismét a táskába mélyesztette a kezét és egy pisztolyt emelt ki, amelyet rögtön rám is szö­gezett.

– Ha a pénz nem kell, akkor ezt kapja – emelte szemem irányába a fegyvert. – Hidd el, kicsi­kém, el vagyok szánva mindenre … Megöllek, ha kell. Megölöm a gyerekeidet, megölöm az öreget, ha belép, megölném a férjedet, ha belépne … – Eddig az előbbihez hasonló hangon beszélt, tehát valami hátborzongató higgadtsággal, most azonban elvigyorodott, hogy felső aj­ka mögül elővillantak apró fogai. – A férjed azonban nem jön, mert azt mondtam: éjfélig várjon rám. Tartozik nekem annyival, hogy aszerint cselekszik, amiként utasítom … És te is tartozol, neked is engedelmeskedned kell! ígérted, hogy hálás leszel nekem, hát eljött a pillanat. Döntsd el: mit választasz?

Meggyőződésemmé lett, hogy egy őrült hatalmában vagyok. Hanyatt dőltem, és nyakig húz­tam a hálóingemet.

10

Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam és visító csend övezett. A földön és a sezlonon pénzkötegek hevertek. Eltámolyogtam az ajtóig és kulcsra zártam. Bementem a gyerekekhez, betakargattam őket. Ez a cselekvéssor kezdett visszahozni a valóságba és zakatoló aggyal próbáltam felidézni, ami történt. Undor és hányinger kerülgetett, majd az a riadalom ragadott torkon, hogy mi várható még ezek után? Mi lesz, ha Félix elmondja Miklósnak, vagy mások­nak? „A végtelenségig tagadnod kell!!!” – ez fogalmazódott meg bennem, s ez az elhatározás erősödött is, hiszen egy őrülttel szemben nyilván énnekem hisz majd a világ. „És mi lesz, ha ez az állat máskor is jön, ha továbbra is üldöz?” Erre vonatkozóan meg az a gondolat ötlött fel bennem, hogy mindent el kell mondanom a férjemnek. Ki mástól várhatnék segítséget? Azután ezt úgy módosítottam, hogy nem a teljes igazságot mondom el, hanem csak annyit, hogy erő­szakoskodni próbált… Ez már elég ahhoz, hogy Miklós leszámoljon vele.

Azt hiszem: öntudatlanul cselekedtem, amikor összeszedtem a pénzeket és a szobában a fehérneműim közé dugtam, azután belehullottam az ágyba és elaludtam. Képtelen voltam to­vább gondolkozni.

11

Másnap Miklós ébresztett. A gyerekeket már úgy-ahogy felöltöztette, megetette és aggoda­lommal nézett arcomra, amelyről azt mondta, hogy nagyon elgyötörtnek látszik.

– Találkoztál Szegeden Félixszel? – kérdeztem.

– Nem jött el. Nem tudom, mi van vele? De veled mi van?

– Pedig az este itt volt, és azt mondta: indul hozzád Szegedre. Olyasmit magyarázott, hogy érted jött, de én felvilágosítottam, hogy te már elmentél.

– Kit érdekel? – csapott a levegőbe Miklós. – Majd jelentkezik. De veled mi van? Hívjak orvost?

Azt mondtam: nem kell, de azért ágyban maradtam és hagytam, hogy Miklós lábujjhegyen járjon körülöttem s ellássa helyettem a háztartási teendőket és gondoskodjon a gyerekekről.

Következő napon már elég erősnek éreztem magam, hogy felkeljek és beküldtem férjemet Kecskemétre a szokásos bevásárló körútra. Anélkül, hogy bármit is hozott volna a „feladott” rendelésemből, rövid óra után úgy vágtatott vissza, mint akit halálra kergetnek. Csikorgott a fék, porba burkolózott a Trabant és a nevemet kiabálva szaladt Miklós a házba. Hol falfehér, hol vérvörös volt az arca, amíg előrángatott a zsebéből egy összegyűrt újságot és szétnyitotta előttem.

– Ezt, ezt nézd … – lihegett, de mielőtt megnézhettem volna, elkapta előlem az újságot és óriási léptekkel nyargalt le-föl a konyhában. – Iszonyú, hihetetlen! Megölte magát Félix! – Egy székre roggyant, majd ismét felpattant és megragadta a vállamat. – Te érted ezt?! – kérdezte könnybe lábadt szemmel. – Ez a szerencsétlen flótás! Azt írja az újság, hogy Szeged közelé­ben találtak rá az éjszaka, a dzsipjében. Főbe lőtte magát… Sejtettem én, sejtettem, hogy va­lami nincs rendben ezzel az emberrel…

– De hát… miért? – kérdeztem, s én is egy székre ereszkedtem, érezve, hogy kiment be­lőlem az összes erőm. Felmerült bennem és Miklóssal is közöltem, hogy esetleg nem öngyil­kos lett, hanem támadók áldozata, de Miklós tagadóan ingatta a fejét és elmondta, hogy a cikk szerint egy saját kézzel írott levelet találtak nála, amelyben bejelenti öngyilkossági szándékát, erre a szándékra azonban semmilyen magyarázatot nem adott.

– Idegileg készült ki – próbálkozott egy lehetséges magyarázattal Miklós. – Belerokkant, hogy egymást érve csapkodtak a villámok és a hullámok a feje felett a szövetkezetben. Lehet persze, hogy ő is valami nagyon rossz fát tett a tűzre …

12

Heteken át foglalkoztak az újságok meg az emberek Félix ügyével, és fény derült lassan a tényre, amely szerint több vezetővel együtt rombolta a szövetkezetét, sőt: pusztította és való­színűleg sikkasztotta is a vagyont. Javaslatomra többször egymás után áttekintette és rendbe rakta Miklós a Félixszel kötött szerződéseket, amíg megnyugtatóan tisztázódott, hogy mi nem vagyunk belekeverhetők az összekuszált ügyekbe, mert mindenért fizettünk, ami a szövetke­zet csibetelepéről hozzánk került. Nem kis meglepetésemre olyan számlákat is mutatott Mik­lós, amelyeken ott állt azoknak az építőknek az aláírása, akiket a fürdőszobáért és egyebekért kifizettünk.

– Miből fizettük ki őket? – kérdeztem csodálkozva Miklóstól.

– Félix adta a pénzt, de minden papír nélkül, csak úgy, szóbeli megállapodásunkra hagyat­kozva, hogy majd megadom. De most már – nincs kinek megadnom. – Éjjeliszekrénye fiókjá­ból nagy köteg bankót emelt elő. – Ezt az öngyilkossága előtti napon adta ide, hogy majd visszafizetem, amikor akarom,.és ha egyáltalán akarom. Nem szóltam neked róla, mert úgy ter­veztem, hogy visszaadom. Hová menjek vele most? Kinek tartozom ezzel? Kitől való ez? Soha, senki nem keresheti rajtam, hiszen senki nem látta, hogy ideadta. Még meg se számoltam.

– Ez is számolatlan – emeltem ki ruháim közül az egész ölre való papírpénzt, melyet Félix a szörnyű éjszakán dobált szét a konyhában.

– Atyaisten! – csapta össze kezét Miklós, de amikor beszámoltam, hogy a halála éjszaká­ján, amikor találkájuk volt Szegeden, akkor nézett be hozzánk Félix, mert úgy emlékezett, hogy nálunk beszélték meg a randevút és úgy tudta, hogy együtt mennek majd, akkor már megértő­én bólogatott és hihetőnek tartva, tudomásul vette, hogy minden tiltakozásom ellenére elébem rakta Félix a pénzt, és kijelentette, hogy ezt nekünk adja, mert megérdemeljük.

– Nagyon szeretett ez az ember bennünket – sóhajtott Miklós. – Alapjában jó ember volt, aki mindenkin segített, ahogy tudott. Mi is útjába kerültünk és rajtunk is segített. Nem is tette rosszul. Megérdemeltük. – Tarkójára feszítette összekulcsolt kezét, hátradőlt a széken, mint a Trabantban, amikor először a tanyára jöttünk, és azt mondta: – Soha nem kaptak helyet a tuda­tomban vallásos hiedelmek, most mégis az a homályos gondolatom ébredt, hogy Félix révén az Isten szólított meg bennünket, mint a bibliai szenteket. Megszánt, megszólított és megse­gített.

Olyan bódító volt a hangulat, hogy sokáig szótlanul néztünk magunk elé, majd egymásra, és egyszerre kezdtünk nevetni, szinte a fulladásig.

– Számoljuk meg végre! – ajánlotta Miklós féktelen kedvvel, aztán mohón számoltunk, szá­moltunk, tervezgettünk, tervezgettünk, átéltük azt, hogy milyen elbűvölően tud békíteni, egyez­tetni és boldogítani a pénz.

Képzeletünkben megszabadultunk és messze szálltunk a tanyától, a csibéktől, Félix árnyé­kától és gyönyörű jövendőt álmodtunk.

BIRTALAN FERENC

Döng a villamos

… nem ismernél a Floridára
tudod a Major mellett ahol
Hűvösvölgy felé döng az 56-os a Fasorban
Fasor
a gesztenyék ha látnád
Uram Isten
mintha mi állnánk őrséget
és csak enyészet végig az enyészet

egyedül ülök
az abrosz piros-fehér
és ne nevess
a sört zöld üvegből töltöm
középütt dromedár biliárdasztal
„Amerikai típus hirdetik
de engem nem vígasztal ez sem
ugyan mit keresek ebben
a posztópuha vakon-tapogató őszi világban
miért rovom a sorok emlékkavaró regimentjét
hisz vendég sem vagyok én itt
csak valahogy megragadtam
ebben a kikövesedett pillanatban

emlékszel…
Illyés- Kálnoky-mester és észrevétlenül
mi ketten a Fogasban
vagy még sem…
az egy pincérre jutó költők ezen a tájon…
ez a Kelet… ez a Közép… ez az Európa…
kinek ahogy mérik…
döng az 56-os
Hűvösvölgytől a Moszkva térig

mintha mi állnak a gesztenyék
de hol
és hol van a lehetne még
hogy ne a halálig-holt lehelet
az őszre ősz
hol minden megrohad szívünkre dermed

robog a busz a villamos
és sort csak sort a sorra
és ez az irdatlan asztal itt
miként ha ravatal volna

fölgyúlnak körben a székek
és dübörög minden és lobog
és benne égsz és benne égek én is
Hűvösvölgytől a Moszkva térig

ezerkilencszáznyolcvannyolc
tizenkét óra negyven
hagyom a Fasort
novemberedjen

PASS LAJOS

Archív

Miért jönnek, jönnek,
Az augusztusok, októberek?
Rohadt Kispest, te ékes, édes földrész!
Én Kolumbusz maradtam, nem lettem Vespuccivé.
Ez a vége persze: a mese csak annyi:
Tudod, egy fasoron
mentünk vala végig,
Úgy mondják: ceruzafa, hát
Ceruzafa-soron. Egy szálat szakítottál
Ágaskodva
És piros bugyid lelobbant búcsúzóul.

Aztán jöttek az évek, évek:
Kígyónyelv-hold, telihold,
Szüntelen ismétlődők. Kinek, kinek, kinek?
Minduntalan – –

Hogy reccsent, szétfröccsent minden?
Dögtemetést se csináltunk,
Bár búcsúztunk sokáig. Növény is akadt olykor –

Búcsúztunk, igen, sokáig – –

Fiadat Isten áldja!

TORDON ÁKOS

Az angyalos fiáker

Palicsek bácsi volt szülővárosomban a legöregebb fiákeres. Igen, az összes fiákeresek között ő volt a legöregebb. Olyan öreg volt, hogy még a világháborúban (persze, az elsőben, hiszen a háború utáni évekre esett az én gyerekkorom) sem kellett harcolnia. Helyette a két fia és a veje hagyta ott a fogát. Mégis olyan délcegen ült a bakján, hogy arról a legdelibb parádéskocsis is példát vehetett volna. Bár igaz, a Trianon utáni időben a környékbeli grófok jobbára Magyaror­szágon éltek és csak ritkán látogattak az elcsatolt területeken fekvő kastélyaikba, maradék bir­tokaikra. Azt mondták, azért, mert a megkurtított Magyarországon még javában áll az úri világ, míg nálunk, az újdonsült államalakulatban megszűnt a cím- és rangkórság, eltörölték a szüle­tési előjogokat és kiváltságokat. Eltörölték a demokrácia, a polgári demokrácia jegyében. Ná­lunk a köztársaság elnökét is csak úrnak szólítják, és ez a megszólítás jár ki az utcaseprőnek is. Hát legalább ezzel a sebtapasszal, a demokratikus államrend adta vigasszal gyógyíthatta az anyaországtól elszakított magyarság fájó lelkét.

Palicsek bácsinak gyönyörű, hatalmas, busa magyar bajsza volt. Ha nem havazta volna be az idő és szépen fölfelé pödörné, bizton a fődíjat nyerné meg vele a parádéskocsisok bajuszver­senyén. A feleségétől tudtam, hogy parádéskocsiskodott legénykorában. Palicsek néni sok­szor megfordult apám ügyvédi irodájában. Igencsak perlekedő asszonyság hírében állt, apám tyúkpereinek jó részét ő hozta.

Magányos, testvértelen gyermeknek jöttem erre a világra. Féltett, elkényeztetett, német ne­velőnő gondjára bízott, egy szem fiúcskának. Talán ezért is kerestem a felnőttek barátságát, és ezért tudtam szót érteni mindenkivel: a napszámosokkal, a sarki hordárokkal, a lócitromot el­takarító utcaseprőkkel, a favágókkal, a kocsisokkal, az utcai cukorkaárussal, sőt még a közeli, lezárt temető olykor pityókás őrével is. Szerettem őket és ők is szerettek engem, még ha úrfi- nak szólítottak is. Mindőjüktől tanultam valamit. És a hallottakat gondosan elraktároztam a ko­bakomban.

Palicsek bácsi is a barátaim közé tartozott. Két helyütt állt a fiákerstand: a főtéren, az Arany Oroszlán szálló előtt volt az egyik, míg a nagy utasforgalmú pályaudvarnál a másik. így akár er­re, akár arra sétáltunk a Fräuleinnel, Palicsek bácsi láttán gyakran megcsörgettem a zsebem­ben összegyűjtött ezüst ötkoronásokat, amelyekkel mindig elfoglalt, soha rá nem érő apám az apai szeretetet kívánta némiképpen pótolni, és fiákerezni invitáltam a kisasszonyomat.

– De miért mindig csak az öreg Palicsek úrral? – kérdezgette a nevelőnő. Sunyin hallgat­tam, nem akartam szeplős orrára kötni a titkomat.

Palicsek bácsi ugyanis egyszer, amikor maga mellé engedett a bakra, elmesélte, hogy a ka­rácsonyi angyal minden karácsonyeste az ő fiákerén kocsizik az állomásról a főtéren felállított szegények fenyőfájáig.

Hitetlenül csóváltam a fejem, mert tudtommal egy repkedő angyalnak semmi szüksége sincs vonatra s pláne fiákerre. Hiszen egyenest oda száll le a mennyből, ahová akar!

Palicsek bácsi nagyokat hunyorgott, miközben esküm vette, hogy amit mond, sírig tartó ti­tok marad, majd elmagyarázta: a mi karácsonyi angyalunk különleges angyal, imád az Orient-expresszen utazni, de még jobban szeret fiákerezni. Márpedig a mennyben se vonat, se hajó, se repülőgép, se léghajó, de még csak hintó, batár, szekér vagy kordé sincsen. Akkor hát ho­gyan is akadhatna ott éppenséggel egy fiáker? S ráadásul ilyen újra elegánssá varázsolt, haj­dani kimustrált bécsi fiáker! Mert tudjam meg, az ő fiákerének kerekei egykor a bécsi flasztert koptatták! Aztán hozzátette, e tényt bátran elmesélhetem fűnek-fának, csupán karácsonyesti fuvaráról hallgassak mindhalálig.

– Még megrágalmazhatnának, hogy egy angyallal szűröm össze a levet! És hogy protekciót keresek Szent Péterhez, avagy magához az Úristenhez!… – súgta a fülembe.

Bólintottam és mélyen magamba temettem a titkot.

Tudtam, emberek állítják fel a szegények karácsonyfáját, hiszen a magam szemével láttam. Arra is rájöttem, hogy erre a munkára valóban nincs idejük az angyaloknak, hiszen nekik annyi, de annyi karácsonyfát kell feldíszíteniük, mert a mennyei rosták lyukainál is milliószor több a gyerek a földön.

Angyalt lesni, angyalt látni karácsony előtt lehet a bezárt szoba kulcslyukán át. Én is ekként cselekedtem a decemberek derekától, ha hullott a hó odakint, ha nem. Ám a serénykedő an­gyalokat sosem pillantottam meg, bárhogy meresztettem is a szemem. De fel is hagytam ezzel a hiábavaló mesterkedéssel azon a télen, amikor már én is tudtam Palicsek bácsi féltett titkát: a karácsonyi angyal megfiákereztetését.

Márton-naptól csak egyet kértem karácsonyra: rendeljék meg nekem karácsony estére Pali­csek bácsi fiákerét, ha fekete lesz a karácsony – kerekesen, ha fehér lesz – szántalpasan, száncsengősen, mert látni szeretném az Orient-expressz érkezését; röpítsenek hát oda, utána a főtérre, s a főtérről majd haza!

Micsoda furcsa kívánság! – csóválták fejüket a felnőttek. És mosolyogtak. Ki elnézően, ki fu­rán, vagy épp lenézően, félbolondnak vélve.

Hamar híre terjedt az én különös karácsonyi kívánságomnak; hátam mögött összesúgtak a boltosinasok, a suszterinasok gúnyosan rám vigyorogtak: bezzeg ők aztán tudnák, mit kérje­nek a helyemben! A nagyanyám hőmérőt dugdosott a hónom alá, a nagypapám pedig boldo­gan felajánlotta, hogy Palicsek bácsi ócska fiákere helyett ő szívesen meghintóztat engem a karácsonyi alkonyatban! Kerekeken, ha nincsen hó, szántalpon, ha havazik, száncsengősen, a parádés szerszámmal felszerszámozott lovakkal, sőt még Sándor bácsit, a kocsist is parádés-kocsissá varázsolja a kedvemért.

Hiába, én körömszakadtáig Palicsek bácsi fiákeréhez ragaszkodtam és szinte belelázasodtam a várakozásba. De a bezárt ajtónak már feléje se néztem, fütyültem az angyalkákra, ha sürögnek odabent, ha nem. Nem vágytam másra, csak a fiákerezni szerető karácsonyi angyal lá­tására!

Sajnos mégsem teljesült a vágyam: bárányhimlős lettem.

Azt mondták, a házról házra járó betlehemes gyerekektől kaptam meg a betegséget. Ágy­ban töltött, szomorú karácsony várt rám. No, majd jövőre, gondoltam. És megint tévedtem, mert jóval újév után, amikor már felépültem, gyászba öltözve pillantottam meg szegény Pali­csek nénit.

– Igen, igen, meghalt az én drága párom – zokogta a várószoba ajtajában, a hosszú előszo­bánkban. – Karácsonykor halt meg, szentestekor… Elaludt örökre ott a fiákere bakján … Azt mondják, egyetlen utas szállt le akkor az Orient-expresszről, a főtérre akart fiákerezni, az vette észre…

Tudtam, hogy erre azt kellene mondanom: „fogadja őszinte részvételemet”, helyette mégis azt kérdeztem: – És a fiáker? Mi lett a fiákerrel?

– Eladtam – törülgette könnyeit Palicsek néni. – Eladtam a lovakkal együtt: kellett a pénz a temetésre.

Az illendőség szerint Palicsek bácsit kellett volna sajnálnom, és főként az özvegyét. És mégis a fiákert sajnáltam. Az angyalos fiákért. Mert tudtam, immár sosem láthatom meg a ben­ne ülő, fiákerezni szerető, megleshetetlenné vált karácsonyi angyalt.

És azt is tudtam, a huncut Palicsek bácsit nem kell sajnálnom, mert jól járt az öreg kópé: protekciósán jutott be a mennyek országába; angyalutasa révén készséggel és szeretettel tár­ta ki előtte az öreg Szent Péter a menny kapuját, sőt, talán egyenest el is kalauzolta őt az Úris­ten fényes trónusához.

Felnevettem. Örültem Palicsek bácsi szerencséjének. Aztán pedig annak örültem, hogy a szemét törölgető, gyászfátylas Palicsek néni nem vette észre a nevetésemet. Meghajtottam a fejem és elbúcsúztam tőle. A szobámba mentem és megpróbáltam lerajzolni Palicsek bácsi angyalos fiákerét.

– Mi ez a szörnyűség?! – képedt el a Fräulein, és összeráncolta a homlokát. – Micsoda pa­pírpazarlás!

Összetépte és a kályha parazsára vetette. Sírva a szalonba szaladtam a karácsonyfámhoz: nem akartam látni a lerajzolt angyalos fiákerem elhamvadását. A sarokban szomorúan állt a mennyezetig érő fenyőfa. Búsan és dúsan hullatta tűleveleit.

– Holnap leszedetem – hallottam anyám hangját.

Szomorú karácsonyfámat nézem, hosszan, bánatosan.

Szerettem volna, ha megkérdezik: miért sírok? Akkor megmondhattam volna, azért, mert fé­lek. Mert attól félek, hogy a fiákeres karácsonyi angyal immár sosem kocsikázhat el az állo­másról a főtérre, a karácsonyestekre azon az angyalos fiákeren, s már le sem fog szállni a gyertyagyújtásra érkező Orient-expresszről…

De senki sem kérdezett meg. Észre sem vették, hogy beléptem. Hát hogyan is láthatták vol­na a könnyeimet?

BEDE ANNA Bújdosó A hegyek, a hegyek        árnyán, homloka zöld moha-        párnán, nyugszik a bújdosó        árván. Két kuvik őrködik        álmán. Utolsó reményünk Utolsó reményünk            moccan a rögök alatt, Sóhaját felhozza mélyről a fénybe            a tavaszi Nap, Beomlott kutak hantján            magvak fészke reped: Utolsó reményről            íródnak versezetek. Megszakadt dombokból ősök csontvázai            világolnak; Szétfoszlott tetemek            bölcsői álmatlan virágoknak. Hús és vér jó malter;            századokig állhat a ház, Amire viharokban            vert hadak álma vigyáz, Megcsúfolt álmokat            nem feledni, de áldani kell, Olvadás – halk zsongás –            élőknek nagyszerű Jel Emelkedő köd-út vezet            a barázdákon át, Az égen csillagnak látjuk            apáink lábanyomát. Csordapásztorok            megyünk a Jelenés fénye után. Bőség lesz s békesség e tájon            valaha tán…

KÁNTOR ZSUZSA

Találkozás

Egyszer csak megszólal a kaputelefon; és kiderül, hogy nagypapa áll odalent. Hogy ő feljönne most, hogy meg kell beszélnünk valamit. Benyomom a gombot, és mint a függőhíd, tárul a ka­pu, és meg is jelenik hamarosan a hívólifttel megboldogult nagyapám. Több mint fél százada nem láttam, de jól tartja magát, testesnek, mint már utoljára sem, nem mondható, inkább szi­kár, de egyenes derekú, arca a régi hetyketigris-arc, zöldeskék szem, vaskos orr, haja középen elválasztva a feje tetején, ahogy a régi fotón.

Leül az asztal mellé, komolyan, méltósággal, én meg szemben vele. És máris kezdi, rátér egyenesen, bele a közepébe: – Miért nem adtad be azt a papírt?

– Miféle papírt?

– Az igényt. A kártérítésre. A malomért.

– Hagyd ezt, ugyan már, nagypapa!

Néz rám szigorúan:

– Egy malom, az egy malom, nem akármi. Én vettem, az enyém volt, szép is volt, ha kicsi is, de szép; nem mentem üres kézzel, és most már te vagy az egyetlen egyenesági örökösöm.

Látom zöldeskék szemében a sértettséget, hogy talán lebecsülöm, ami utána maradt, hogy ez rosszul esik neki. Próbálom magyarázni, hogy szó sincs róla, de csak köti az ebet a karó­hoz:

– Ami jár, az jár. Te meg járj utána, ez a feladatod.

Magas kort ért meg, hullámhegy-hullámvölgy: jócskán kijutott neki. Nem akarom megbánta­ni, igazán nem, de csak vágom a pofákat, csak megjegyzem két hümmögés közt: – Szép éle­ted volt, nagypapa, szép kis élet.

– Csak olyan, mint másé – horkan fel.

– Ez lesz érte a kártérítés? Minden búért-bajért? Hányszor gáncsoltak el?

– Ahányszor másokat. Előfordult. Miért, mi különös történt velem?

– Csak mint másokkal, nagyapa: méreg a pohárban, szúrás a szívben; érted, hogy gondo­lom … Ballagdálsz elfeledve, magányos öregember, túl a nyolcvanon, nem mutatod a sebei­det: kívül nem látszik, belül meg a te dolgod, kihúzod magadat, hogyha kilépsz a kapun, és most, és most…

– Mi van most?

– Jössz evvel a malommal. Elképesztő!

Már kiabálok. Már ő is kiabál.

– Miért, te mit gyűjtöttél? Eszmét, álmokat? Üres locsogás. Ebből elég legyen – és az asz­talra csap. De úgy, hogy megnyekken az asztal belé.

Elfelhősült előbb, most megint hidegkék a szeme. Komoly, szigorú.

– Egy malom, az egy malom. Azért most jár valami. Te meg ne fanyalogj. Vedd el, amit ad­nak érte. Ha sokat, akkor sokat, ha keveset, akkor keveset.

– És hogyha nagyon keveset?

– Akkor is.

– És ha két zsemlét, nagypapa?

Felemeli újra a hangját, a fejét is, úgy néz rám hetyketigris-képű nagyapám. – Ami jár, az jár. Akkor is!

Ezután már nem lehet vitázni, tudom. És tudja ő is. Feláll, elintézte, amiért jött, most már mehet. Kikísérem a liftig, megáll benne, de még visszaszól:

– Aztán nézd meg jól: két szép, friss-ropogós zsemle legyen!

Még ott áll, s hirtelen angyali humorral rámhunyorít.

– Vigyázz, ne hagyd becsapni magad!

Azzal benyomja a gombot, indul a lift, és alászáll vele nagyapám.

BENKŐ ATTILA

Játék Homályosan, mint kerek pápaszemével hajdan, még ma is látom a hivatalban.	Iniciálé csat régi furcsaság. Kié volt? Nincs története. Egy nagybetű mégis.
Aquincumi emlék

CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

Egy régi fenyőfa-ágra

Édesanyám levelével a belső zsebemben vágtam neki az idegen állomáshoz vezető útnak, be­csapva magam mögött a diákszálló ajtaját. A déli városkában, mely enyhe éghajlatáról híres, most zsoltáros szél csapkodta a porzó havat – szemembe. Ólomszín felhő borította a látha­tárt; alacsonyan, mint egy pattogó zománcú lavór, borult az ég a földre. Ezt – ezt a földet sze­retem, amíg látszólagos elhagyatottsággal bandukoltam a kora délutánban az idegen város ál­lomása felé. A sínpárokat felfedezve – itt-ott kifénylettek a könnyű porhó alól –, örömmel váltottam meg a jegyemet. Immár: szabadon! Körülbelül 1,20 kilométert kellett utazom hazáig. A távolság roppatnak tetszhetett ezen a karácsonyestbe hajló délutánon – annál boldogítóbb volt elképzelnem, mintegy félévnyi elhagyatottság s mintegy félnapi vonatozás után (mely alatt kedves terveimet szövögethetem a bagó- és petróleumszagú, barnára pácolódott kupéban az ablak mellé húzódva): belépek majd a karácsonyfa-illatú, gyertyákkal lobogó kis szobába, s „repül felém anyám!” – családom és testvéreim közé.

Mi mindent kellett pótolni ezen a hó- és karácsonyszagú estén, lelkemben az Úrjézus szüle­tésnapjának fenyőszagú, gyertyaillatú, hószállingóztató kora estjével, annak tényleg csak a há­rom templom harangkongató istene lehetett volna a megmondhatója! Mint aki csodára vár, már-már áhítattal készültem a találkozásra, hogy ölelésemből újra megérezzék; hiába, hogy csak „vasárnapi gyermekük” voltam (amikor sűrűn hullottak az atyai pofonok is): azért szere­tem őket, s azért is megmaradtak emlékezetem bensőségében, mint a kisjézus Mária ölén a jászolban, jámbor barmok fényes leheletében.

Most, negyven év után is úgy emlékszem erre a december huszonnegyedikéi kőszénszagú vonatozásomra, mintha nem is egy élet telt volna el közben, mintha naponta újraálmodva, éjről éjre csak ezt a kalandos szeretetgomolygást őriztem volna emlékezetem mélyén, édesanyám levelével a belső zsebemben, a szívem fölött.

A kis mezőkomáromi állomáson sokan kecmeregtek ki a mozdonygőzös alkonyatban a sí­polva, sisteregve végre megálló vonatból, és indultak a szélrózsa minden irányába, rokoni lel­kükkel a hófúvásban, fel-felbukkanó házaik felé. Szinte mindegyikük után szalasztottam egy gondolatot, ahogy havas kucsmájuk fülükre húzva, távolodtak a turgenyevi alkonyatban. Azt is alig hallottam meg, hogy hívogatnak egy szekérre, s majd a hat kilométeres úton hazáig döcö­günk széna-szalmaszagú pokrócokba burkolódzva, szorgalmas kis, piros magyar lovak mö­gött, a kocsiderékban. — Hanem aztán! Hogy’ megcsapott az otthon melege!? „Jó, hogy jössz, fiam!” „Hozhattál volna fenyőt, mert még nincs karácsonyfánk! Majd, jó másfél óra múl­va: „A szentestén az Úr is megbocsájtja, hogy az egyik templomkerti fenyőről választottunk magunknak egy árva ágat!” Került rá gyertya, szaloncukor is, míg a templomokból kizengett a hittel énekelt „Mennyből az angyal… a karácsonyi éjbe.

DALOS GYÖRGY

Meg nem jelent versek a hetvenes évekből

(Ha élnék…)

Ha élnék kábítószeren,
lehetnének szebb álmaim.
Csodálkoznék is szertelen
kábítatlanok vágyain.
Ó, lelkem, Mária-Johanna,
Marijuana, Jeanne-Marie,
ha lelked rajtam átsuhanna,
mindent ki mernék mondani.

Milyen keveset követelnek
a milliók, a józanok:
falat kenyeret, hű szerelmet,
éhségtől mentes holnapot.
Lehet, hogy minden más varázslat,
s éber dühünk a Nincs miatt
az elmulasztott annyi másnak
féltékeny tükörképe csak?


Kétsorosok

1 (Cigány a siralomházban)
Engem, kezicsókolom,
megdöntött a hatalom.

2
És végül nem marad más,
csak az, hogy nem marad más.

3 (Csatavesztés)
Akiben bátorság maradt,
az ellenség után szaladt.

4
Mint vízszínű a víz a vízben,
a kornak korszerű a kor.


(Mire az érdekelteket…)

Mire az érdekelteket úgy-ahogy elkötelezték,
már nem kellettek senkinek a szezonvégi eszmék.

Ezért van az, hogy lelkemet a kimondott szó csodája,
mint kígyó a kígyóbűvölőt, visszahipnotizálja.

Persze, ha munkás volnék, volna hozzá jókora szám,
és hogy büdös a műhely, menten világgá kiáltanám.

Ha pedig polgár volnék, akkor várnék türelmesen,
nekem múlna az idő úgy is, ha nem történne semmi sem.

ESZES MÁTÉ

Advent

A konyha ajtaja tárva-nyitva, párafelhő gomolyog ki rajta; benn a levegő étel és a füst savanyú szagától erjed. Az asztalnál Bangó Juszti keveri a kártyát, nagyanyám kötényével törli le előtte a viaszosvászon térítőt.

– Jobban tennéd, Juszti, ha dolgoznál, mint hogy ezzel a kártyával bolondítod az embereket – korholja nagyanyám.

Juszti rá se hederít, boszorkányos gyorsasággal rakja az asztalára a zsíros lapokat. Még hogy jobban tenné … Most kíváncsiak az emberek a jövőre, főleg az asszonyok; kinek a férje, kinek a fia van oda a háborúban. Ha a többség nem is hisz Juszti jövendölésében, megnyugta­tó szavakat várnak, meg egy parányi reményt. És azt meg is kapják tőle néhány szem krumpli, vagy egy kis darab avas szalonna fejében.

Juszti végez a lapok kirakásával. Gondterhelt arcot vág, ez is része a játéknak. Hirtelen fel­derül olajbarnán csillogó ábrázata, lapokat helyez át perdítve, pattintva a sarkukat. Nagy, feke­te szeme kitágul, rémület tükröződik benne, azután újra megenyhülnek a vonásai.

– Ilka néni, nem hallgatom el, a család egyik férfitagját nagy veszély fenyegeti. – Ezt nem volt nehéz kitalálnia, ezt mindenki tudta a faluban. Fél esztendeje is van, hogy édesapámtól nem kaptunk levelet, de még egy pár szavas tábori lapot sem. Csak rá utalhat a kártya és nem nagyapára, aki az istállóban ül és pipázik.

– Akiről szó van, nagy megpróbáltatások elé néz, de a Jóisten megsegíti. – Most egy ördö­göt ábrázoló lap sarkát pattogtatja. – Van itt még valami – ujjával szinte felnyársalja a vörös nyelvű, csimbókos farkú, patás csúfságot – nem egészen világos, de könnyen érheti anyagi veszteség a családot.

Nagyanyám eddig tett-vett, színlelve, hogy oda sem figyel, most krumplihámozó kése megáll a levegőben, majd megkérdi: – Mit karattyolsz itt? Milyen veszteségről papolsz?

– Mondom, megtörténhet; vagyoni kár. Jószágban, bármilyen ingóságban – marad az óva­tos általánosságoknál Juszti.

Nagyanyám összecsapja a kártyát az asztalon, és ráförmed: – Vészmadár! Mára elég! Itt ez a kis zsír, tedd el. Annyi szamárságot összehordtál, nugy megérdemled.

Juszti fogja a dunsztosüveg zsírt, és kihátrál a konyhából.

– Nem is kíváncsi az unokája jövőjére? Ezt még megbánja. Szerencsés lesz a gyerek, első ember a faluban – kiabálja a kapuból. – És nagy töke lesz.

Advent első vasárnapja van. Ma hajnali sötétben keltünk, elsöpörtük az udvaron a havat a járdától a kútig és hátul az ólakig. Utána az egész család ment a hajnali misére. Nagyanyám in­dulás előtt rám erőltette a bekecsemet, mégis a roráte alatt végig vacogott a fogam, hiába szo­rítottam össze a számat. Mise után rossz kedvvel baktattam hazafelé, a felnőttek nyomában lépkedve, hogy el ne süllyedjek a térdig érő hóban. Tavaly, tavalyelőtt – élénken emlékszem rá – az advent ráérős téli napok csöndjében telt. A karácsonyi előkészület, a reménykedő, boldog várakozás ideje volt, aminek meghitt hangulatát, különös ízét a hajnali mise adta. Most mind­nyájan nyomott hangulatban vagyunk, rettegve attól, hogy mit hoz a holnap. Három napja vonultak ki a németek a faluból, és foglaltak állásokat a Végessy-uradalom központja előtt, a falu­tól két és fél kilométerre. A Pázmándi Gyuláék birkahodályának tetejéről mindent ki lehet venni szabad szemmel, még a kastély parkjában beásott aknavetőket is. Lövészárkaik az őspark fái előtt húzódnak, cikcakkos vonalaik el-eltűnnek a lábon maradt kukoricásban. Mikor nagyapá­nak beszámoltam a látottakról, csak annyit mondott a katonaviselt ember nyugalmával:

– Visszavonulnak, itt már csak az utóvédeik tartóztatják fel ideig-óráig az oroszokat. Ha nem így lenne, a Tisza vonalát védték volna.

Napok óta egyebet sem hallani, mint hogy jönnek az oroszok, elrekvirálnak mindent, nem kí­mélik a nőket, még az öregasszonyokat sem. Kacska Etel, a roffi koldusasszony hozta a Tisza túloldaláról a hírét, hogy még a hetvenéveseket is ledöntik, ahol elkapják. A révész még azt is mondta neki, hogy Roffon már összeszedtek, az övén kívül, minden ladikot, és ma hajnalra a Sájnál átkelnek a Tiszán.

Félszre volt épp elég okunk, de a bolhából elefántot csinálni nálunk csak nagymama szo­kott. Most is rákezdte:

– Élve eltemetkezhetünk a pincében. Odaveszik az a kis kukorica is a Lápiban. A malac meg éhen döglik. Mert te csak ülsz az istállóban és várod, hogy a sült galamb a szádba repül­jön.

Nagyapa hallgatott, talán a mise emelkedett hangulatához méltatlannak érezte a perleke­dést. Kemény szárú csizmája alatt egykedvűen ropogtatta a havat. Nem először hallja ezeket a sirámokat. Meg is szokott rá felelni valahányszor. „Se német, se orosz nem fogja ki a szekér elől az én két lovamat, pókosodjon inkább a lábuk az istállóban. A kukoricát meg egyék meg a varjak. Pedig emlékezhetne rá, mi történt alig másfél hete a Bagiék muraközi lovával. A nehéz­kes, nagy testű jószágnak a sok állástól megsűrűsödött a vére. Sárosy Gyula, a borbély, későn érkezett, hogy eret vágjon rajta, ott fulladt meg szegény pára az istállóban. De most egy szót sem szól. Háromholdnyi kukoricánk fele kint maradt a Brayer-réten, a Lápiban. A tábla egyik ol­dala teknőszerű lapály, nagy esőzések idején megtelik vízzel, úgy mint most őszön, fogva tart­va a termést. Nem lehet tovább halogatni a szárvágást.

Ez a száraz hideg kapóra jött, a jég olyan vastagra hízott, hogy nemcsak az embert, hanem a szekeret is megbírja.

– Megkukultál? Nincs egy szavad sem! – köszörülte tovább a nyelvét nagyanyám.

Felsandítottam nagyapámra, beesett, csontos arca sápadt volt a hidegtől, ajkait összepré­selte, nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan száját tátja, hogy a sült galamb belerepüljön.

– No, gyerek, reggeli után befogunk és indulunk a Lápira. – Hozzám szólt, de nagyanyám is érthetett belőle. Nekem úgy elillant a szomorúságom, hogy egy mákszemnyi se maradt belőle.

Nagyapa vezeti ki az istállóból Sárit, a pej kancát, én pedig az almásderessel, Szellővel igyekszem utánuk. Idekint metszőén hideg a levegő, a lovak nagyokat horkantanak, prüszköl­nek, fújtatnak, akárha kehesek lennének. Szellő a kezesebb, apró figyelmességekkel hálálja meg igyekezetem. Ahogy alulról felnézek szeplős pofájára, sárkány-orrlukain bodor felhőket ereget, a meleg pára az arcomba csapódik. Ágaskodva kapaszkodom a zablájába, hogy rácsa­tolhassam a gyeplőt. Megsajnál, busa fejét lelógatja egészen a mellemig, kicsit megbök az or­rával, mintha azt mondaná: „Itt van, te pupák, kapcsold be”. A fagytól megkeményedett ist­ránggal sokat kell vesződnöm, csak üggyel-bajjal tudom a hámfára hurkolni. Mire végzek, nagyapa már fenn ül az ülésen, kezében a gyeplővel. Felpattanok én is a kocsiderékba, és beburkolódzom a pokrócomba. Nagyapa megigazítja tar koponyáján a kucsmáját, suhint a lovak felé az ostorral, és kiszáguldunk az udvarról.

A jégfoltos ártéren hófúvásos torlaszok nehezítik a haladást. Nagyapa lazán tartja a gyeplőt, a lovakra bízza, hogy megtalálják a dűlőút nyomvonalát. Amint megérkezünk a Brayer-rétre, zsákdarabot kötünk a csizmánkra, hogy ne csúszkáljon a jégen. Munkához látunk. Olyan éles a szárvágó baltám, mint a beretva, erőlködés nélkül nyisszantom el vele a kukoricaszárakat.

Nagyapa a lelkemre kötötte, hogy közvetlenül a jég felett vágjam el, ne menjen még több ve­szendőbe belőle. Tudom én ezt magamtól is, sőt még azt is, hogy a kukorica minden ízének hasznát vesszük. Kedvenc ételeim közé sorolom a görhét, amelyet kukoricadarából süt nagy­anyám. A szárat a tehenek csupaszra rágják, ezzel fűtjük a kemencét. Csutkáját a sparherd­ben tüzeljük el.

Sorakoznak a kévék utánunk katonás rendben, jó látni a szemnek. A kukoricás mellett füzes húzódik a Tiszáig, ide megyek kötözővesszőt vágni. Térdemmel szorítom, préselem össze a kévéket, s húzom feszesre a vesszőkötést.

Furcsa neszezés hallatszik a füzes felől, egyszerre egyenesedünk fel nagyapával. A zúzma­rától földig hajló ágak közül fehér bekecses, géppisztolyos katona lép ki, hátán zöld pléhdo­boz, s abból hajlékony fémpálca meredezik.

– Igyiszuda, igyiszuda – hajtogatja parancsolón, és magyaráz valamit élénk taglejtéssel.

Itt vannak az oroszok.

– Hív minket, gyere, menjünk közelebb. – Nagyapa az első háború után két évet töltött orosz fogságban. Hazatérve, orosz nyelvtudására volt büszke és a fenyőpálinka főzésének tit­kára, amit magával hozott.

Nem sietek nagyon, tisztes távolságban csoszogok nagyapa után, aki kézzel-lábbbal ma­gyaráz valamit a katonának. „Nyemci, sipirc gyerévnye!” „Iszkiri nyemci, iszkiri!” Közben, mint­ha a földből nőne ki, egy másik katona is elébünk toppan. Ennek hatalmas látcső lóg a nyaká­ban, derékszíján pisztoly és számtalan fapecek fityeg madzagra kötve.

– Ne féljen papa, nem bántjuk magukat, pakolják fel a kukoricát, és vigyenek minket a falu­ba.

Nagyapám rá se hederít a magyar szóra, vagy meg sem hallja, tovább töri éktelenül a ma­gyart is, az oroszt is.

– Érti, amit mondok, papa? Rakjuk meg a szekeret, és induljunk a faluba. Szásával lesz még elég idejük oroszul társalogni. – Erre már nagyapa is felfigyel, hitetlenkedve csóválja a fejét, el­némul, mint akit kupán vágtak.

Én rakom a szekeret. Előbb a szekérderékba pakolom a kévéket, amikor megtelik, kétfelől a vendégoldalra sorakoztatom őket, keresztben. Egyszerre három kéve hullik a lábam elé, alig győzöm eligazgatni, de szólni nem merek, hogy lassabban, hé. Mire végzünk és lekötjük a ra­kományt, csorog a hátamon a víz. Mindnyájan elhelyezkedünk a szekér tetején, nagyapa a gyeplővel indulásra készen nógatja a lovakat. Janitól útközben megtudom, hogy ő ungvári szü­letésű, és most Szásával, a rádiósával felderítésen vannak. Fúrja az oldalam, hogy mi a fené­nek van az a rengeteg fapecek a derékszíjukra kötözve, nekibátorodom és megkérdezem.

– Csónakon eveztünk át a Tiszán, ha tüzeltek volna ránk, és a golyó lyukat üt a csónak olda­lán, ezekkel dugtuk volna be, hogy el ne süllyedjünk. A kapitányunk találmánya – magyarázza türelmesen. Elhatározom, hogy ha katona leszek, és nagy folyókon kell áteveznem, egyetlen evezőcsapást sem teszek fapecek nélkül.

Ahogy közeledünk hazafelé, egyre nyugtalanabb vagyok – mit szól nagyanyám a két katoná­hoz? Messziről látom, hogy ott vár bennünket a kapuban. Kikapaszkodok a kévék közül, és grimaszokat vágva próbálom értésére adni, hogy nem vagyunk egyedül, ő egy mukkot sem ért az egészből. Csak amikor lecsúszunk a rakomány tetejéről, akkor veszi észre a két idegent. – Szűzanyám! – ennyit mond, elakad a lélegzete, sarkon fordul, futásnak ered, és eltűnik a pad­lásfeljáróban.

Kifogjuk a lovakat, és nagyapa betessékeli a két katonát a konyhába. Szalonnát rak eléjük, házikenyérrel.

Miután bekapják az ennivalót, szedelőzködnek. Indulnak alkalmas helyet keresni, ahonnan szemmel tarthatják a németeket. Nagyapa a jelenleg lakatlan Dobronyi-gátőrház padlását ajánlja, a falutól kőhajításnyira. Én erősködöm, hogy nincs jobb hely a Pázmándiék birkahodályánál. A katonák e mellett döntenek. A hodály szénabedobójából remek kilátás nyílik a határ­ra. Jani távcsövén át a Végessy-kastély udvarán lapátoló alakokat látok. A hodály előtti itatóvá­lyút oly közel hozza a távcső, hogy karom nyújtogatva megpróbálom elérni. Meg sem meleged­hetek a jó illatú szénában, hazaküldenek. Otthon nagyapa alaposan megmossa a fejem, amiért belekotyogtam a figyelőhely kiválasztásába, mert szerinte felfedezhetik őket a németek, és ide pörkölhetnek.

Másnap hatalmas robajra ébredünk. A Saj irányából robbanások hallatszanak. Dél körül csillapszik csak valamelyest az ágyúszó. Nem sokkal később páncélosok dübörögnek el az abla­kunk alatt. Kicsit megkönnyebbülünk, amikor Jani délután betoppan és újságolja: a roffi komp­nál hidat vertek a Tiszán, négy óra tájban az ő zászlóalja kelt át az elsők között a folyón. Vona Bori vendéglőjébe kvártélyozta be magát a parancsnokság. Kapitányát pedig nálunk szállásolja el estére, mert, mint mondja: „Jó, ha nacsalnyik van a közelben” – és hunyorít hozzá.

Izgatottan várom az esti találkozást. Már jócskán elálmosodom a kemencepadkán, amikor megérkeznek. Magas, szikár fiatalember lép be a szobába hajadonfővel. Váll-lapján négy csilla­got számolok meg. Jurcsenko, vagy Gyurcsenko a neve, nem értettem tisztán. Nem látszik emberevőnek. Beszél valamit. Nagyapa bólogat, úgy látszik, érti. De láthatóan csak akkor nyugszik meg, amikor Jani elmondja, hogy a kapitány nem akar zavarni minket, napközben itt­hon sem lesz, és elalszik a sezlonon. Eddig tart az ismerkedés, nagyapáék kimennek a hátsó szobába, én még maradok. A kapitány a derékszíját és teli pisztolytáskáját a szekrény tetejére teszi. Térképtáskájából kockára hajtogatott térképet vesz elő, kiteregeti az asztalra, körzővel méricskél rajta, jeleket rajzol rá színes ceruzával. Kíváncsian nézegetem a különös tárgyakat.

Hívnak lefeküdni.

Ágyúdörgésre ébredünk. A komp irányából lövöldözés zaja hallatszik. Elered a hó, az egyre szaporábban hulló hópelyhek belepik a lánctalpaktól felszántott utcát, makulátlan fehérséggel borítja be a tájat. Pajtásaimmal az istállóban a betlehemes játékot gyakoroljuk. A díszlet hibát­lan, a jászol előtt fekve kérődző tehenek nyakán meg-megcsörren a lánc. Ernő, a Járomi test­vérek közül az idősebb, alakítja az öreg Juhász szerepét. Kenderkócból ragasztott csajla baj­sza és bodor szakálla láttán nehezen tudjuk elfojtani kuncogásunkat. Mi, Jóskával, az Ernő öccsével pásztorok vagyunk. A két angyal Darázs Laci és Béres Jani, de Laci most egyedül an- gyalkodik, mert Béres Janit nem engedte el az anyja.

„Pásztorok, pásztorok keljünk fel,
és hamar induljunk el
Betlehem városába,
tornyos istállócskába.

Fújjuk az éneket istenesen, pedig az idén aligha betlehemezünk. Karácsony estéjén a leg­jobb kompánia a Vona-féle vendéglő színháztermében, a színpadon is előadhatná a betlehe­mes játékát. De kinek kell az idén angyali vigasság?

A következő napokban is folyton csak a puskaropogást hallottuk. A Végessy-uradalom köz­pontja és vele a kastély négyszer cserélt gazdát. Az első napokban Janitól értesültünk, hogy sok a sebesült és a halott, de azután ő is elmaradt, nem jött hozzánk többet. A kapitány olyan későn jár haza, hogy érkezésekor én már az igazak álmát alszom. Nagyapával megígértetem, hogy estére megvárjuk és érdeklődünk Jani hollétéről. Nagyapa előre összeeszkabált mondókáját hallgatva a kapitány arca megkeményedik, előbb hajthatatlan, de azután látva makacssá­gom, megenyhül.

Reggel kísérőt ad mellénk, aki elvezet bennünket Janihoz. Hajnalban ébredek, várunk, vár­juk a kísérő katonát. Kezdeti nyugtalanságom szorongássá fokozódik. Már túlvagyunk a dél­előtt derekán, mikor megérkezik. Végül is mi leszünk az ő kísérői, mert elindul szótlanul a falu főutcáján, mi pedig baktatunk mögötte. Ahol elhaladunk, az ablakokon megrebben a függöny,

riadt szemek leskelnek ki ránk. Képzelem, mit gondolnak: az öreg Faragót meg az unokáját vi­szi az orosz, fél óra múlva tudja az egész falu. Az mit se számít, hogy eddig egyetlen rémhír sem igazolódott. Nem zaklatták az öregasszonyokat, még a fiatalokat sem. Egyedül a Borbély lányok, a Gizi és a Bella kilincsét adták kézről kézre a katonák, de tőlük se vettek el erőszakkal semmit; amit adtak, azt önként adták.

Elhagyjuk az iskolát, a postát, elhaladunk a községháza előtt, bekanyarodunk a főtérre. Az emlékkert kovácsoltvas kerítése mögött áll Márkus, a katona kőszobra. Bakancs van a lábán, fáslival körbetekert lábszára és kigombolt köpenye cseppet sem katonás. Szuronyos puskáján támaszkodik, mintha juhászbot lenne a kezében. A Márkus-família férfi tagjai emberemlékezet óta a környék legjobb pásztorai. Az első háborúban három Márkus-fivér veszett oda. Nevük fel van vésve a szobor gránit talapzatára. A szobrász, ha hinni lehet a szóbeszédnek, hajdan a Márkus testvérek apjáról mintázta az emlékművet.

Megkerüljük a parkot, átmegyünk a Vona Bori vendéglőjének fahídján, itt hús-vér katona áll az ajtóban, a feje fölött cégtábla: Bor, sör, pálinka korlátlan kimérése. Itt székel a parancsnok­ság. Rövid szóváltás után áll félre az útból, odabenn újabb poszt a színházterem ajtajában. Itt még makacsabb ellenállásba ütközünk, de katonánk hajthatatlan, betessékel bennünket a te­rembe.

A kinti szikrázó hó után idebenn félhomály uralkodik, csak lassan szokja meg a szemem a gyér világosságot. A színpadon embertestek fekszenek hanyatt, végtagjaik természetellenes állásban. Halottak. Arcuk viaszsárga. Szám szerint tizenhét tetem. Bal oldalról a harmadik az ungvári katona, Jani.

Szótlanul igyekszünk hazafelé, nagyapa fogja a kezem. Nem emlékszem arra, hogy valaha is kézen fogva mentünk volna együtt. Férfiak között ezt a kézfogósdit ő kisasszonyos dolognak tartotta.

Advent utolsó hete van.

GYÖRE IMRE

Mózes – Áron

Immáron
nem Mózes kell,
de Áron,
ki aranyborjút
önte,
s táncoltak körülötte
a népek
valahányan,
míg Mózes egymagában
kőbe véste a Törvényt
Sión hegyén
egy barlang
előtt,
honnan a visszhang
kijött,
ha káromkodott
egyet,
mikor körmére
vert a
keserves, étlen
munka
izzadtságától
martan.
Lenn: énekeltek
karban,
körtáncot jártak
körbe,
hullámzott láncuk
föl-le,
s az Úr már
készítette
markát, hogy behajítsa
mindet
az égő tűzbe.

Kiment a ház…

Kiment a ház
az ablakon,
kiment.

Kiment öregen,
félvakon,
kiment.

Láthatja idegen,
rokon:
kiment.

Töredezett
lépcsőfokon
kiment.

Nem ült macska
a puttonyon,
kiment.

Nem szállt utána
füst, korom,
kiment.

Nem maradt senki
idebent,
kiment.

ROZSNYAI ERVIN

Beszéd a jóistennel

Uram isten, aki nem vagy
se a mennyekben, se másutt
(legkevésbé itt a földön),
szólnék hozzád, hogyha volnál,
s napi munkád végeztével
szánnál rám egy félórácskát.
Szólnék hozzád – nem fohásszal,
csak mint emberhez az ember,
egy kancsó vörösbor mellett,
hisz ha önnön képmásodra
teremtettél, amint mondják,
akkor vagy én vagyok isten,
vagy te ember, s egy a rangunk.

Nos hát, éppen azt szeretném
kitudni: nem koholmány-e,
hogy az embert önmagadhoz
hasonlóvá fabrikáltad?
Én hiszem, hogy ez hamis vád,
sárhajító sunyi pletyka,
botránylapok böffenése,
és bizony a te helyedben
el nem tűrném, perre vinném.

Mert ha látnád, amit nem látsz,
amit művedként dicsérnek,
csuklanál a rémülettől,
öklendeznél, mint a vulkán,
szemed és füled befognád,
de az orrod legfőképpen.

Ezért mondom: nagy szerencséd,
hogy nem vagy és sose voltál,
se a mennyben, se a földön:
nem tiéd a felelősség,
nincs okom, hogy káromolva
kívánjalak a pokolba,
sem pedig, hogy gyámolítást
tőled esdjek csacska hittel

öregem, koccintsunk inkább.

P. HORVÁTH LÁSZLÓ

Karcok I.

1. SZÜRKE TÓ FELETT a szürke napról ropogva törnek le a szürke sugarak. Meztelen lábnyo­mok fuldokolnak a szürke fövenyen.
2. ŐSZ VAN. Amikor felszáll a köd, felragyognak még a Szerelem Szigetei.

Karcok II.

1. AZON GONDOLKOZIK, hova lettek legszebb gondolatai. Azon … a házatlan küszöbön.
2. KITÁRT KAROKKAL nekifeszül a hullámoknak. Mintha fel akarná tartóztatni őket.
3. A CSODA a vízen jár, és fényes igéket vet a fénylő felszín barázdáiba. A halászok pedig mor­golódnak, hogy mi a fészkes nyavalyát keres itt? Még elzavarja a halakat. Legalább segítene húzni a hálót, hogy valami haszna legyen.

TABÁK ANDRÁS

Ítélet a Liluli-sziget ügyében

In memoriam R. R.

Az őrök bevezettek a tárgyalóterembe.

A pulpituson ott ült a bíró, oldalán a két esküdttel. A terem zsúfolva volt hallgatósággal. Kel­lemetlen szorongás töltött el. Miért vannak itt ennyien? Talán nem tudják, hogy egy buta félre­értés az egész?…

– Vádlott! Álljon fel! – szólt a bíró, és én felálltam. Bíztam benne, hogy percek alatt tisztá­zódni fog minden.

– Neve?

Megmondtam a nevem.

– Mikor és hol született?

Megmondtam, hogy mikor és hol születtem.

– Büntetve volt?

– Nem voltam.

– Megállapítom, hogy a vádlott nem ennek a városnak a szülötte, és hogy büntetlen előéle­tű.

A bíró megigazította a szemüvegét, és újból rám pillantott. A tekintete hűvös volt, s hangja száraz. Szikár arcán nem mutatkoztak érzelmek. – Ismertetem a vádat – mondta. – Ön egy kis­fiútól és egy kislánytól elorozta a reményt. Ezért lélekölés vádjával áll a bíróság előtt. Megértet­te a vádat? Bűnösnek érzi magát?

– Ártatlan vagyok – feleltem csengő hangon.

Hátam mögött felmorajlott a hallgatóság.

– Az ügyész úré a szó – és a bíró erélyesen megrázta a csengettyűjét.

A padjában magas, sápadt fiatalember emelkedett fel. Egy pillantást vetett felém, s láttam, hogy undorral megvonaglik az arca.

– Tisztelt bíróság – szólalt meg, miközben kinyújtott karral rám mutatott. – Vádolom ezt az embert. Remények elrablásával és előre megfontolt léleköléssel vádolom. Ez az ember, aki itt áll most előttünk, olyan bűnt követett el, amellyel az emberiség legnagyobb gonosztevői közé süllyedt.

– Tiltakozom! – ugrott fel a védőm, és kövér arcán izzadtság fénylett. – Tiltakozom a legna­gyobb szó mint minősítés ellen. Ez prejudícium. A tisztelt bíróság vegye tekintetbe, hogy csak egy köznapi gonosztevővel van dolga.

Elképedve bámultam oda rá. Gonosztevő? Én? …

– A bíróság a tiltakozásnak helyt ad – mondta a bíró, s emelt hangon rögtön csendet paran­csolt, mert a teremben néhányan zajosan adtak kifejezést nemtetszésüknek.

– Tisztelt bíróság! – folytatta az ügyész. – Egy alig hétéves kisfiú meg egy hasonló korú kis­lány hitt abban, hogy a széles franciaágy egy óceánjáró hajó, a parkett maga a végtelen tenger, hogy az ágyon tótágast állított kisasztal a parancsnoki híd és a sárga pamutkutya egy Balambér nevezetű hajószakács. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a Tóbiás névre hallgató barna plüssmackó, a hajó kapitánya, egy minden elképzelhető nemességgel felruházott lény, a hajót elvezeti Liluli szigetére, ahol is a derék rézbőrű nép, a liluli már régóta a hódító, gonosz makadámok uralma alatt sínylődik. Mi volt a kicsiny, de bátor expedíció terve? Mi tette szükségessé és sürgetővé az expedíció megszervezését? Kik vettek részt a vállalkozásban, és miféle célokat tűztek maguk elé? Milyen rakománnyal indultak útnak, és rakományukat mire szánták? Végezetül pedig: miért és miképpen hiúsult meg az egész vállalkozás? Ezekre a kér­désekre fognak választ adni a tanúvallomások. Kérem a vád első tanújának a meghallgatását.

Egy fehér hintaló billegett be. Éreztem, hogy elvörösödöm, mert akkor este azon különösen csúfolódtam, hogy ő az árbocmester. Ki hallott már olyat, hogy egy hintaló árbocmester le­gyen?

Ő is elpirult, amint meglátott. Fel-alá hintázott zavarában, amíg az eskü szövegét mormolta.

– Tanú úr – szólította meg az ügyész. – Ön, ugyebár, árbocmesteri beosztásban szolgált azon az óceánjárón, amely a Liluli-szigetre indult.

– Igen, kérem – válaszolt elfogódottan a hintaló. – Nagy tisztesség volt számomra az a be­osztás.

– Meg tudná mondani, kik voltak még ott a hajón?

– Mindenkire már nem emlékszem. Emlékszem természetesen a kisfiúra és a kislányra, meg Tóbiás kapitányra és Balambérra, a szakácsra, és egy fekete macskára, akinek nem isme­rem a nevét, de ő különben is közvetlenül az indulás előtt leugrott a tatról és kereket oldott; aztán ott volt kalitkájában a Lóri papagáj, aki ért a lilulik nyelvén, és tolmácsként tartott velünk, és ott volt még egy nagy néger baba is, aki a kislány nyuszibundáját viselte, mert fázott a csí­pős tengeri szélben. Ezenkívül egy skatulyában behajózott negyven ólomkatona, Boldizsár hadnagy vezényletével.

– Tudott-e ön arról, tanú úr, hogy mi volt az útjuk célja?

A hintaló meghimbálta magát. – Hogyne, kérem. A kisfiú még közvetlenül az indulás előtt összehívott valamennyiünket, és beszédet intézett hozzánk. Azért kell odamennünk, mondta, hogy megsegítsük a lilulikat.

– Éspedig miben?

– Abban, hogy megszabadulhassanak a makadámoktól, akik valaha elfoglalták a szigetüket. A makadámok ugyanis nagyobbak és erősebbek náluk, és komisz dolgokat művelnek velük. Büntetéseket szabnak ki rájuk, megverik és éheztetik őket, de még az üveggolyóikat is elsze­dik és kiszúrják a focilabdájukat, mert a szegény liluliknak játszaniuk sem szabad. Mondhatom, az egész legénység fel volt háborodva. Alig vártuk, hogy a makadámok szeme közé nézhes­sünk.

– Röviden szólva: önök fel akarták szabadítani Liluli szigetét?

– Igen, kérem – bólintott szerényen a kis hintaló –, erre szövetkeztünk. És ezért szívtuk el közösen a hadipipát is. A kisfiú nem titkolta, hogy nehéz és véres csaták elébe nézünk. Azt hi­szem, az a gyáva kandúr éppen emiatt szökött meg. De hát minden kikötőben akadnak ilyen kétes alakok …

– Ismertetné velünk részletesen is a tervüket?

– Ebben nem vagyok kompetens, ügyész úr. Erről Boldizsár hadnagy számolhatna be.

– A rakományukról mit tudna mondani?

– Egészen a vízvonalig meg voltunk pakolva. Befőttel, csokoládéval, süteményekkel és min­denféle más nyalánkságokkal. A raktáraink pedig dugig voltak játékkal. Én magam is azért ke­rültem a hajóra, hogy a liluli gyerekek lovagolhassanak majd rajtam.

– Az ön sörénye, tanú úr, megtépázottnak látszik. A farkát is kiráncigálta valaki. Mikor szen­vedte el ezeket a külsérelmi nyomokat? Még az indulás előtt? Vagy utána?

A hintaló ismét elpirult. De ezúttal egészen a füle hegyéig- Utána – rebegte alig hallhatóan.

– Ki volt az elkövető?

– Muszáj felelnem erre? – és a tanú segélykérőén a pulpitusra pillantott.

– Ön bíróság előtt áll – figyelmeztette a bíró.

A kis hintaló lehajtotta a fejét.

– A kisfiú – mondta, s erre a hallgatóság újból felmorajlott. — Leszakította az egyik kengye­lemet, és belemarkolt a sörényembe. Aztán a farkamat is kicibálta.

– Mit gondol? – firtatta az ügyész. – Vajon mindezt miért tette?

– Elkeseredésében, uram. Nagyon-nagyon el volt keseredve. Még sírt sírt is. Úgy zokogott, a fejét a vánkosába fúrva, hogy aki csak hallotta, annak elfacsarodott a szíve. Később meg tombolni kezdett, akkor hagyott helyben ilyen alaposan, Tóbiás kapitánynak pedig leszakította a lábát, és közben azt kiabálta: hülyék vagytok, hülyék mind! nincs is Liluli-sziget! De még a kislány copfjába is belekapott, őt is megtépázta, és egyre csak azt ordítozta, hogy nem létezik az a sziget, az egész csalás meg ámítás …

A terem zúgott, a bíró a csengettyűjét rázta. A védőm az asztala fölé hajolt és lázasan jegy­zetelt. Én a váltamat vonogattam. De ha egyszer valóban nem létezik az a sziget!…

Az ügyész megigazította a talárját. – Tanú úr! Legyen szíves, most számoljon be arról az es­téről, amikor a vádlott megjelent a fedélzeten. Részletesen beszélje el, kérem.

A hintaló riadtan pislogott.

– Hát – mondta –, bejött… bejött a szobába. A kisfiú ijedtében rákiabált, hogy jaj, vigyáz­zon, mert körös-körül tenger van, és még bele talál fulladni. Ő azonban csak nevetett és ráült a hajóra… akarom mondani: az ágyra. Mi valamennyien szörnyen izgatottak voltunk. A kislány könyörgött neki, hogy menjen vissza a partra az egyik csónakunkkal, mert könnyen elsüllyed­hetünk. De nem ment vissza. Csak nevetett rajtunk. És azon is csak nevetett, amikor Tóbiás kapitány leállíttatta a motorokat és horgonyt vetett, Boldizsár hadnagy pedig riadót fúvatott. A térdét csapkodta, úgy nevetett. És amikor megtudta az úticélunkat, még a könnyei is po­tyogni kezdtek… Kigúnyolt bennünket.

Ez nem igaz, méltatlankodtam magamban, ez a hintaló kiszínezi a dolgokat. Nem potyogtak a könnyeim, és nem is gúnyolódtam. „Micsoda kis szamarak vagytok! – mindössze ennyit mondtam a két gyereknek, ezt is elnézéssel, korholóan, és nagyon is komoly szavakat intéz­tem hozzájuk.

A hintaló lehorgasztott fejjel billegett az emelvény előtt, kicsit szipogott.

– Aztán elmondta, hogy a Liluli-sziget nem létezik, nincsenek lilulik, makadámok, és a ha­jónk csak egy ágy, és a padló az nem tenger… meg még azt is mondta, hogy a kisfiú, aki már iskolás, vagyis egy nagy és okos gyerek, játszhatna valami értelmesebbet is az efféle csacskaságoknál. Biciklizzen például, vagy focizzon, az való egy fiúnak. Vagy ha már mindenáron fantá­ziáim szeretne, hát játsszék a betűkirakóval vagy a puzzle-lal, mert azok legalább élesítik az el­mét, de a legjobban persze azt tenné, hogyha a fémépítőt szedné elő, vagy a Tanulj meg takarékoskodni-X, hiszen semminek sem veszi majd nagyobb hasznát az életben, mint a kéz­ügyességnek és a pénzzel való bánni tudásnak, ha boldogulni akar. A kisfiú eleinte ellenkezett, de ő végül ráripakodott, hogy ne makacskodjék, fogadja meg az okos szót, és különben is mi­csoda dolog egy felnőttel feleselni… Ami később történt, azt már az előbb elmondtam.

– Köszönöm, ennyi elég. – Az ügyész visszaült a helyére.

– Öné a tanú, védő úr – mondta a bíró.

Az ügyvédem csak egyetlen kérdést tett fel. – Tanú úr! Ön a vallomásában bizonyos… hm … bántalmakról is beszámolt, amelyeket a kisfiú követett el Tóbiás kapitány, a kislány és az ön sérelmére. Mármost amikor mindez megtörtént, a vádlott jelen volt-e, vagy sem?

– Nem – rázta meg a fejét a hintaló –, akkor már nem. Akkor már elment.

– Köszönöm! Felbujtás tehát nem történt – és védőm enyhén meghajtotta magát a pulpitus felé. – Kérem a tisztelt bíróságot, hogy tartsa szem előtt ezt a körülményt, amelyet a védelem igen fontosnak tekint, mert ebben a vonatkozásban kizárttá teszi a vádlott rosszhiszeműségét.

– A bíróság mérlegelni fogja – intett a bíró, azzal elbocsátotta a hintalovat, és a vád újabb tanúját szólíttatta be. Egy aprócska, bár annál rátartibb, kardos, piros mentés, de igencsak ütött-kopott ólomkatona jelent meg a bíróság előtt. Napóleon-kalpagját feszesen a hóna alá szorítva, pattogó hangon ismételte meg az eskü szövegét.

– Boldizsár hadnagy – pillantott rá az ügyész –, ön, ugyebár, résztvevője volt a Liluli-szigetre induló expedíciónak?

– Igen, uram – hangzott katonásan.

– Hány főnyi csapat fölött parancsnokolt?

– Kerek negyven fő, egy szakasz fölött, uram.

– Mi célból került ön és a szakasza a hajóra?

– Hogy adott esetben fegyveres erővel biztosítsuk a vállalkozás sikerét.

– Beszélne erről bővebben?

– Készséggel, uram. A haditerv a meglepetésre épült. Álcázott partra szállás egy lakatlan szigetrészen, és erőink egyben tartásával sorozatos, gyors rajtaütések a szétszórt makadám őrállomásokon. A liluli harcosok, előzetes titkos levelezésünk alapján, ezután egyesültek volna velünk, Piros Toll vezetésével. A döntő csatát a székváros mellett vívtuk volna meg a makadámokkal, és biztosíthatom róla, uram, hogy módfelett jó esélyekkel.

– Ezt a véleményét mire alapozza, hadnagy?

– A pompás haditervre, a felkelő liluli harcosok tekintélyes számára, parancsnokunk, a kis- legény hadvezéri tehetségére, továbbá katonáim kiváló harcképességére és az ügy iránti állha­tatosságára. Az ólomkatona, uram, nemcsak a szerelemben rendíthetetlen.

Annyi méltósággal csengett ez, hogy önkéntelenül is lesütöttem a szememet. Már bántam, hogy aznap este megsértettem a mokány kis katonát.

– Kérem, mondja el nekünk – intett az ügyész –, hogy min bukott meg végül a haditerv.

– A haditerv, már engedelmet, uram – jött a válasz udvariasan, de határozottan –, nem bu­kott meg. A vállalkozásra nem került sor.

– Miért nem?

– Mert ez az ember itt közbeavatkozott – és Boldizsár hadnagy megsemmisítő pillantást lö­vellt felém.

– Éspedig hogyan?

– Demoralizálta az expedíció tagjait.

– Beleértve az ön szakaszát is?

– Amennyire csak tőle telt – biccentett a hadnagy.

– Részletezné?

– Nos, uram, először is nevetségessé kívánt tenni az alantasaim előtt azzal, hogy gúnyosan elgajdolta a gyermekdalt: „Gyere vitéznek, állj közénk, Boldizsár!” Hasonló hangnemben figu­rázta ki ólomkatona mivoltunkat, tökmag paprikajancsiknak titulálva bennünket. De lefitymálta az egyenruhánkat és a fegyverzetünket is. Ezzel végképp kedvét szegte a kislegénynek, és visszavonhatatlanul elkeserítette. Sőt, méltatlan haragra gerjesztette ellenünk.

– Lettek ennek következményei?

– Bizony hogy lettek, uram! – hangzott keserűen.

Az ügyész néhány másodpercig figyelmesen fürkészte. – Ön a jobb lábára biceg, hadnagy.

– Éles a szeme, uram.

– Volna szíves sebesülése körülményeit ismertetni velünk?

Az ólomkatona hallgatott.

Amióta belépett a tárgyalóterembe, először látszott rajta feszengés. – Kérem, uram, jogomban áll erre a kérdésre a választ megtagadni?

– Ön eskü alatt vall – figyelmeztette őt is a bíró –, az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat kell elmondania. Vagyis köteles válaszolni a föltett kérdésre.

– Értettem – bólintott a hadnagy, és újból az ügyészre pillantott. – Hát, uram, én bízvást el­mondhatom magamról, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ugyanis másodmagammal csak nekem sikerült a kislegény haragját ép bőrrel megúsznom. Kettőnket, a kornétást meg engem, akik valamiképp kipottyantunk a körletünkül szolgáló fadobozból, pusztán csak odébbrúgott, amikor felkapta azt a dobozt, és a nyitott kályhaajtón át a lángok közé vetette.

– A katonákkal együtt?

– A katonákkal együtt.

Az elszörnyedés moraja hullámzott át a hallgatóságon. Az ügyész is nehezen titkolta meg- rendültségét.

– Mit tud a sorsukról, hadnagy? – kérdezte csendesen.

– Az ólom már 327 fok Celsiuson megolvad, uram. – A hadnagy barázdált, kemény arcán hirtelen egy könnycsepp gördült végig. – Akármint is, uram, hősi halottak ők mindannyian.

Nem, ezt nem akartam, védekeztem magamban. Nem is tudtam róla. És természetesen megakadályozom, ha ott vagyok …

A teremben csend volt. Nem mertem felpillantani, mert éreztem, hogy minden szempár raj­tam függ.

A védőm kapta meg a szót. Ezúttal is csak azt kérdezte meg, hogy jelen voltam-e a cselek­mény elkövetésekor. Boldizsár hadnagy kurta nemmel válaszolt, s ezzel a kihallgatása véget ért. Bokáját összecsapva, kis főbiccentéssel köszönt el a bíróságtól.

– Vádlott – fordult hozzám a bíró –, ha van bármilyen észrevétele vagy megjegyzése a két tanúvallomáshoz, most megteheti.

Felzajdult a terem, amikor őreim között fölálltam.

A lábam remegett, mintha hirtelenében minden erő elszállt volna belőle. Bátorság, biztattam magam, és úgy éreztem, szükségem van erre a biztatásra.

– Tisztelt bíróság – szólaltam meg, ám hangom elfogódottságán nem tudtam úrrá lenni. – Amit a két tanú elmondott, az nagyjában-egészében valóban úgy történt meg. De a vallomásuk mégsem igaz. A legfontosabbat hallgatták el. Azt, hogy csupán játék folyt ott.

– Csupán? – A bíró magasra rándította a szemöldökét. – Ezért a kijelentéséért rendreutasítom. A játék, jegyezze meg kérem, igen komoly dolog – és a csengettyűjéért nyúlt, mert néhá- nyan lelkesen megtapsolták a szavait.

– A játék, az játék – makacsoltam meg magam. – Hozzanak ide egy atlaszt, és keressék ki benne Liluli szigetét. Nem fogják megtalálni. Ilyen nevű sziget nincs. Mint ahogy nincs és nem is volt se liluli, se makadám nép. Üssék csak fel bármelyik lexikonban ezt a két címszót! Én vettem magamnak a fáradságot. Liluli – nos, ez egy színdarabcím, egy francia író darabjáé. A makadám egyfajta útburkolat. Zúzott kőből készült, hengerelt útburkolat, amelyet MacAdam skót mérnök alkalmazott először, ha a Nagy Larousse Szótárnak hinni lehet. Sejtelmem sincs, hogy miért éppen ez a két szó botlott a fiú eszébe …

A hallgatóság zúgott.

A bíró megkocogtatta ceruzájával az asztalt. – A bíróság türelemmel hallgatja önt, vádlott. De örülnénk, ha végre arról beszélne, ami a tárgyhoz tartozik.

– Azt teszem. Az ártatlanságomról beszélek. Arról, hogy a tények az én pártomon állnak. Hogy igazam volt, hogy igenis helyesen cselekedtem, amikor a két gyereknek bebizonyítottam játékuk abszurditását.

Mögöttem egyre nagyobb lett a zaj. Felháborodott kiáltások hallatszottak a terem minden sarkából.

A bíró mozdulatlan tekintettel fürkészett. – Kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy a bíróság előtt nem köteles önmaga ellen vallani. És arra is felhívtam a figyelmét, hogy a törvény nem is­merete nem mentesít a jogkövetkezmények alól.

– Semmi okom, hogy féljek a jogkövetkezményektől – vágtam rá. – Én éppen akkor követtem volna el bűnt – kiáltottam a növekvő hangzavarban méghozzá megbocsáthatatlan bűnt, tisztelt bíróság, ha szemet hunyok a két gyerek képzelgésén. Ha rájuk hagyom, hogy létezik a lilulik szigete, és hogy egyszer talán el is juthatnak oda…

Hangomat ekkor már elnyelte a hurrogás. Egyetlen heves tiltakozás volt az egész tárgyalóte­rem. A bíró a csengőt lóbálta, de mindhiába. Kinyíltak a nagy szárnyasajtók, és keretükben őrök jelentek meg. Az ügyvédem köpcös alakját meghazudtoló fürgeséggel, mindkét karjával a levegőt kaszálva, egészen a pulpitusig rohant előre.

– Engedelmet – harsogta túl a lármát –, engedelmet, tisztelt bíróság! A védencem pillanat­nyilag nincs abban az állapotban … a zavartsága szemmel látható … kérem a tárgyalás fel­függesztését …

A bíró a homlokát ráncolta, majd biccentett – A védő úr indítványát a bíróság elfogadja. Negyven perc szünetet rendelek el.

Visszakísértek a fogdába. Kisvártatva a védőm is betoppant.

– Mondja, ember – támadt rám sopánkodva –, az eszén van maga? A legsúlyosabb terhelő vallomást teszi önmaga ellen? … Legalább hallgasson, az isten szerelmére, ne szóljon sem­mit, csak ha feltétlenül szükséges! – Leroskadt mellém a priccsre, és egy nagy kendővel szu­szogva törölgette a homlokát. – Nem tudom, hogyan fogom ebből a csávából kihúzni…

Értetlen kis mosollyal rándítottam meg a vállamat. – Mi sem lesz könnyebb! Még hogy ten­ger meg óceánjáró .. lilulik meg makadámok … Továbbra is kíváncsian várom, hogy megmu­tassák nekem, hol van az az átkozott sziget. Vagy maga szerint talán létezik?

– A képzeletünkben létezhet ilyen sziget.

– Hát ez az! – csattantam fel, dühösen nevetve. – Képzelgések és fantazmagóriák!… Két gyerek tengerészesdit játszik egy szobában, képzelegnek, tücsköt-bogarat összehordanak … maguk pedig itt… Nem, ez csak rossz tréfa lehet! Agyrém, merő lázálom … Vagy mindenki megkergült itt maguknál?

Az ügyvéd szótlanul vizsgálgatott. Alig észrevehetően a fejét ingatta. – Honnan vetődött ma­ga ide? Miféle városból, ahol ilyen emberek élnek?

Cigarettával kínált, maga is rágyújtott.

– Tudja – fújta ki a füstöt –, én megszoktam a bűnt. Össze se tudnám már számlálni, hány gonosztevővel, szélhámossal akadt dolgom az idők folyamán. Ismerem a bűnt, és ismerem a bűnözőket is. Mindegyikük iránt éreztem valami szánalmat, néha még megértést is. Hanem maga … maga valóban egy elvetemült ember. Magára szavakat se találok.

Döbbenten meredtem rá.

– Ezt mondja? – és csak hebegni tudtam. – Hát… nem érti? Maga sem … senki? … Én az igazat mondtam! Csakis az igazat! A színtiszta igazat!!!

– Hallgasson, kérve kérem, hallgasson – suttogta szinte iszonyodva. – Maga kioltja az em­ber lelkét. Erre olyan büszke?

Eldobta a cigarettáját, és felállt. – Én védem magát, mert ez a kötelességem. És mindvégig becsülettel védem, arra mérget vehet. Együttérzést azonban ne reméljen tőlem. De azért a nyaktilótól, remélem, meg tudom menteni.

– Mit beszél? – Végigszánkázott a hátamon a hideg. – Nyaktiló?

– Guillotine – bólintott egykedvűen –, ha úgy jobban ismeri.

Amikor ismét elővezettek, még mindig kábult voltam a szavaitól.

– A tárgyalás folytatódik – rázta meg a csengőjét a bíró. – Szólítsák a következő tanút!

Egy szőke kislány állt a pulpitus előtt, ibolyakék ruhácskában, két tömött copfjában hasonló

színű masnival. Szomorú, komoly tekintettel nézett az ügyészre, aki fölemelkedett az asztala mögött, és megkezdte a kihallgatást.

– Ön, ugye, ott volt azon a hajón, amely Tóbiás kapitány irányításával a Liluli-szigetre indult?

– Igen, uram – pukedlizett a kislány.

– Ki beszélte rá arra, hogy csatlakozzék az expedícióhoz?

– Az expedíció parancsnoka, uram, akivel egy emeleten lakom, ő a legjobb barátom.

– Hogyan történt ez a rábeszélés?

– Az iskolában óra alatt levelet kaptam tőle. Az állt benne, hogy délután fontos ügyben vár a hátsó lépcsőházban, a padlásfeljárónál.

– Szabadna tudnunk, miért éppen ott?

– Az a szokásos beszélgetőhelyünk, ő nemigen jöhet át hozzánk, a mostohamamám nem nézi jó szemmel az ilyesmit.

– Értem – bólintott az ügyész. – Ön tehát elment a megbeszélt találkozóra. Mi történt ott?

– Megkérdezte, hogy részt vennék-e egy veszélyes vállalkozásban, és aztán elmondta, hogy miről is lenne szó.

– Mit mondott el közelebbről?

– Azt, hogy itt az idő, nem nézhetjük tovább közömbösen a lilulik szenvedését, akik most már maguk is változtatni akarnak a sorsukon.

– Ezt az utóbbi kijelentését mire alapozta?

– Arra a titkosírásos levelezésre, amelyet a lilulik főnökével, Piros Tollal folytatott már egy ideje.

– Ön azonnal ráállt a dologra?

– Azonnal, uram – hangzott határozottan.

– Miért?

– Hát, mert először is ő a legjobb barátom, és ha veszély fenyegeti, mellette a helyem. Azonkívül az expedíció tagjai között egyetlen lány se volt, pedig lányokra igenis szükség van egy ilyen vállalkozásban. A fiúk mindig bátrabbak és odaadóbbak, ha egy lány is van mellettük.

A hallgatóság elismerően morajlott. Értelmes és talpraesett volt ez a kislány, nem vitás. És megint csak feltűnt nagy, szürke szemének a szomorúsága.

– Az ön expedícióbeli részvételét – folytatta az ügyész – tehát csakis ilyen személyes ter­mészetű megfontolások motiválták?

– Nem, uram. Engem nagyon meghatott a lilulik szomorú élete. Arra gondoltam, hogy ép­pen olyan rossz soruk lehet, mint azoknak a gyerekeknek, akiknek csak egy mostohamamájuk van, és attól örökösen kikapnak.

– Kérdésem volna – szólt közbe hirtelen a védőm.

– Tiltakozom – mondta az ügyész. – Most az enyém a tanú!

De a bíróság a tiltakozást elutasította, és a védelem feltehette a keresztkérdéseit. – Önt bántalmazni szokta a mostohája?

A kislány elpirult.

– Nem mindig — felelte.

– Vajon nem csupán azért akart-e ön a szigetre hajózni – feszegette a védőm –, hogy el­szökhessen a mostohájától?

A kislány még jobban elpirult, egészen lángba borult az arca, de hevesen ellenkezett.

– Nem, uram, nem! Ön téved! Én szívből kívántam, hogy sikerrel járjunk. És mindent meg­tettem volna azért, hogy a liluliknak jóra forduljon az életük, és megtanuljanak végre örülni. A világon minden embernek tudnia kéne örülni.

Az ügyész vette vissza a szót. – Ön a három babáját is magával vitte az útra. Mi célból.

– Hogy a liluliknak adjam őket.

– És most, hogy az expedíció terve megfeneklett, most hogyan fogja eljuttatni hozzájuk a babákat?

A kislány szeme kerekre tágult. – De hiszen nincsenek is lilulik … Az ügyész úr talán nem tudja? Az a sziget nem létezik. De nem is nagy baj! Legalább megmaradnak a babáim, és én öltöztethetem őket. Ez okosabb dolog.

– Talán hallotta valakitől, hogy a lilulik szigete nem létezik?

– Igen, uram.

– Kitől hallotta? Kérem, mutasson rá.

A kislány felém pillantott, és zavarában a szoknyája szegélyét huzigálta.

– Tőle – mutatott rám. – És ő biztosan tudja is, hiszen felnőtt.

– Nincs több kérdésem – mondta az ügyész.

A terem forrongott, szinte tapintható volt a felém áramló ellenszenv.

A védőm kapta meg a szót. Röviden élt vele. – Kérem a tisztelt bíróságot, hogy tulajdonítson kellő jelentőséget a tanú mostohaanyjára vonatkozó vallomásának. Teljességgel nyilvánvaló, hogy a tanú korábbi életében számos olyan mozzanat lelhető fel, amely lelkileg quasi előkészí­tette a mostani szomorú fejleményt. Márpedig ez feltétlenül enyhítő körülmény, méghozzá nyomósán enyhítő körülmény védencem számára.

Elegem lett a prókátori csűrés-csavarásból. És abból is, hogy packázzanak velem.

– Ez a kislány árva – ugrottam fel. – Vagy nem hallották? A mostohája nap nap után megke­seríti az életét. Az egyetlen öröme: a babái. Nem lett volna-e hitvány dolog szemet hunynom azon, hogy egyetlen valóságos kis öröme helyett együgyű, képzelgéseknek engedje oda ma­gát?

A hangzavar elviselhetetlenné fokozódott. Az őrök többeket kivezettek a teremből. A bíró csak nehezen teremtett rendet.

– Vádlott – fordult hozzám a lárma elültével –, ismételten felhívom a figyelmét arra, hogy nem köteles önmaga ellen vallani, és hogy törvényeink nem ismerete nem mentesíti.

– Micsoda törvény az – fakadtam ki –, amely a hazugságot erénnyé emeli, és az igazságot bűnnek tünteti fel?

– Ezért rendreutasítom.

Nem törődtem vele, már minden porcikámat elöntötte az indulat.

– Engem úgy neveltek, és jól neveltek – folytattam – hogy két lábbal álljak a földön. Korán megtanultam az élet játékszabályait. Megtanultam, hogy olyannak lássam a világot, amilyen, és ne olyannak, amilyennek látni szeretném. Álmodozás helyett mindig is a dolgomat tettem. Én, tisztelt uraim, nem vagyok fellegjáró. Még kevésbé szédelgő. Sose vinne rá a lélek, hogy visszaéljek a gyermeki hiszékenységgel. Én csak azt tettem, amit kötelessége minden jóravaló, józan felnőttnek megtennie. Ráébresztettem két gyereket a való világra. Arra, hogy az ágy ágy, az asztal asztal, az álom álom. Hová jutnánk, ha álmodozásokra adnánk magunkat?

– Harmadszor figyelmeztetem, hogy a bíróság felhasználhatja ön ellen a vallomását, és fel is fogja használni, ha a figyelmeztetést továbbra se fogadja meg.

– Nem ismerem el a törvényeiket – kiáltottam. – És az illetékességüket se, hogy ítélkezze­nek az ügyemben. Önök összetévesztik a vágyaikat a tisztánlátással, az álmaikat pedig a való­sággal. Milyen igaz, amit a költő ír! „Ábrándozás az élet megrontója, / Mely, kanosaiéi, festett egekbe néz.”

A bíró a homlokára tolta a szemüvegét. Azt vártam, hogy megvonja tőlem a szót.

De nem vonta meg, fölvette a kesztyűt.

– Ön téved – mondta. – A tisztánlátás józansága nincs ellentétben vágyaink szenvedélyes­ségével. Mint ahogy az álom sem ellentétes a valósággal. Az igaz, hogy az álom nem helyette­sítheti a valóságot, de a valóság se nélkülözheti az álmokat. Ön egy versből idézett. Most én is idézek egy versből: „Mindent, ami szép és fontos, /álomból szőttek meg előbb.” Másképp ho­gyan is lehetne? Hiszen a terveink az álmainkból születnek. Minden terv egy-egy álom formába öntése, amely aztán a mindennapokban valósul meg, hogy teljesülvén újabb álmokat keltsen, amelyekből megint csak tervek születnek. Nagyon is helyénvaló tehát, ha a kérdést, amelyet ön tett fel, megfordítom. Hová jutnánk, ha lemondanánk az álmodozásról? Álmaink végül is arra valók, hogy többek és jobbak legyünk általuk. És hogy a világot szebbé és értelmesebbé tegyük.

– Utópia – vetettem oda. – Az ember nem változik. A világ se. És önöknek nincs joguk egy utópia jegyében bíráskodni felettem.

– És ön miféle jogon oltotta ki két gyerekben a reményt?

– A valóságra ébresztettem rá őket – ismételtem konokul.

– Amire ráébresztette őket: a hétköznapiság, és abban a legfényesebb gondolat is megfa­kul. Elhitette velük, hogy nem a nyílt tengeren hajóznak, hanem szobafalak közé vannak zárva. Ön kártékony városunkra nézve.

A dühtől fuldokolva ültem vissza a helyemre. Kártékony? Én? Aki diplomát szereztem, aki vi­lágéletemben keményen dolgoztam, s végül ki is küzdöttem a helyemet? Átkozott ámítok! Vi­lágcsalók! Miért is jöttem ebbe a városba? Ezek közé a kötöznivaló őrültek közé?

Belépett a következő tanú. A kisfiú.

Az ügyész föltette a kérdéseit. – Szervezett-e ön expedíciót a Liluli-szigetre?

– Igen, uram – bólintott a kisfiú.

– Miért szervezte meg az expedíciót?

– Hogy segítsünk a lilulikon, uram. Hogy velük együtt csatába menjünk, és legyőzzük a makadámokat, vagy ott essünk el.

– Miért gondolta, hogy a lilulik segítségre szorulnak?

– Mert gyengék és szegények. Nincs semmijük. De erről nem ők tehetnek, hanem a maka­dámok, akik szolgaként dolgoztatják őket, és mindenüket elszedik.

– Honnan tudja mindezt?

– Láttam, hogyan élnek messzi földeken az emberek. Újságképeken meg híradófilmeken. Éheznek, sosem tudnak jóllakni. A gyerekeknek cérnavékony a karjuk meg a lábuk, és puffadt a hasuk az éhségtől… és a szemeik, uram, ha a szemeiket látná, a szomorúságot és a kö­nyörgést a szemeikben … mintha csak azt kiáltanák a szemeikkel: segítsetek rajtunk! Miért nem segítetek?

Valóban, gondoltam, az ilyen fotók és tv-híradók súlyosan megzavarhatják az embert. Főleg egy gyereket. Nem volna szabad közzé tenni ilyen felvételeket.

A teremben csend volt. Az ügyész a torkát köszörülte.

– Értem – bólintott. – Ön tehát ezért akart a szigetre hajózni.

– Ezért uram És ezért is vittünk magunkkal annyi rengeteg ennivalót, csokit meg cukrás­zsüteményt. Hiszen azok a gyerekek még soha életükben nem ettek csokoládét, és azt se tud­ják, mi a cukrászsütemény.

– Föltéve, hogy a tervük sikerül, ön mi óhajtott volna lenni a szigeten?

– Én nem akartam ott maradni, uram. Megbeszéltem Tóbiás kapitánnyal és Boldizsár had­naggyal, hogy a makadámok legyőzése után továbbhajózunk, és az összes többi szigetekről is elkergetjük azokat, akik nem engedik az embereket jól és vidáman élni. Ezért vittünk magunk­kal annyi katonát meg puskát.

– Ön talán hadvezér akart lenni, tanú úr? Talán egy olyan sereg vezére, amely az összes szi­geteken fölszabadítja a gyöngéket meg a szegényeket?

– Igen, uram, így van – mondta büszkén a kisfiú.

Hogyan is juthatott ilyesmi az eszébe? – töprengtem el. Abszurdum! Hiszen még csak el­sős!

Az ügyész figyelmes arccal előrehajolt.

– És most – szögezte neki –, most mi akar ön lenni?

– Nem tudom – bigyesztette le a száját a kisfiú, és durcásan még a vállán is rándított egy pi­cit. – Én még csak elsős vagyok, majd a szüleim megmondják. Talán focista. Vagy bicikliver­senyző. Kérni fogok a papámtól egy igazi versenybiciklit.

– Vagyis nem akar többé felülni arra a hajóra, hogy Tóbiás kapitánnyal és Boldizsár had­naggyal elhajózzék a lilulik szigetére?

A kisfiúból kipuffant a nevetés.

– Hiszen az nem hajó volt, uram, csak egy ágy! Tóbiás sem kapitány, hanem egy maci, aki­nek már a fél lába is hiányzik. És Boldizsár hadnagy csak egy vacak ólomkatona, és ólomkato­nával ma már egyetlen gyerek se játszik. – S egyre csak nevetett. – A sziget pedig csak mese. Mint az Óperenciás-tenger…

A bíró rám pillantott. – Óhajt szólni?

Nemet intettem. Zavaros érzések töltöttek el, egyre különösebben éreztem magam. Ez a gyerek egészen más volt ott a hajón. Miért nevetett ilyen furcsán? Ilyen… ilyen felnőttesen?…

Újra az ügyész állt fel.

Néhány pillanatig habozni látszott, de aztán határozott hangon szólalt meg: – Tisztelt bíró­ság! A vád további tanúinak felsorakoztatásától eltekint. Az ügy teljességgel világos. A vádlott felelősséggel tartozik egy remény elrablásáért és kétrendbeli lélekölésért. Az emberi remény elrablása, a jövő elpusztítása törvényeink szerint főbenjáró bűncselekmény. A vádlott remény- fosztottságba taszított egy kisfiút meg egy kislányt, alkalmatlanokká téve őket immár nagy gondolatokra és nemes cselekedetekre. A legsúlyosabb büntetés kiszabását kérem.

Dermedten ültem a helyemen. A padsorokban dörgött a taps. A bíró alig győzte a csengőjét rázni, és azzal fenyegetőzött, hogy a termet kiürítteti.

Amikor helyreállt a rend, megadta az utolsó szó jogát.

Még mindig kóválygó fejjel, szédelegve álltam fel.

– Ártatlan vagyok – suttogtam. – Hitemre mondom, ártatlan. Engem nem lehet elítélni. Mert ha igaz volna is mindez … még ha feltételezném is, hogy rosszat követtem el a két gyerek el­len … hiszen az élet úgyis megrontotta volna őket. Ha nem most, hát később. Ha nem én, va­laki más. Mert valaki mindig betoppan, hogy megmagyarázza: Liluli szigete nem létezik … Va­laha magam is álmodoztam egy ilyen szigetről. Mi is volt a neve? … Nagyon rég történt, már nem emlékszem … És aztán egy este az én szobámba is benyitott valaki… Attól kezdve nem ábrándoztam többé, s ennek mindig is hasznát vettem. Sohase éltem át kudarcokat, nem ér­tek fájdalmak, nem ismertem a békétlenséget. Érvényesültem. Fokról fokra elértem mindent, amit akartam. És mi lehetne fontosabb a boldogulásnál? Ez az élet törvénye. Ez az, amit köte­lességemnek tartottam a két gyerekkel is megértetni. Az ember, írta Pascal, a természet legtö­rékenyebbje. És én úgy gondolom, a mindenségnek nem kell fölfegyverkeznie ahhoz, hogy könnyűszerrel eltiporja, ha túl nagyra tör, és hiú mámorában olyasmin is változtatni akar, ami a természet örök rendjébe ütközik.

Mi mást mondhattam volna még?

Elhallgattam, visszaereszkedtem a helyemre.

A terem zsibongott. A bíró szenvtelen arcán most egy pillanatra ugyanaz a viszolygó kifeje­zés jelent meg, amelyet némelykor az ügyész sem tudott palástolni a per folyamán.

– A bíróság ítélethozatalra vonul vissza. Vezessék el a vádlottat.

Lehorgasztott fejjel ültem a zárkámban. Már nem voltak illúzióim. Semmi kétség, akármi le­gyen is az ítélet, végrehajtják. Egy fikció … egy gyermeki ábránd miatt…

Megborzongtam. Hát ilyen sokat ér az ember élete?

Hirtelen egy arcot láttam magam előtt. Egy szemüveges, puha, fehér arcot. Ő az! Táskás szeme elkeskenyedik és az ajka rángatódzik a nevetéstől. „Hiszen ez nem hajó! Az egy sezlon!… És hogy a partvis az ágyúd …? A partvis, amivel anyád a gangot söpri… Jaj, ne ne­vettess … ó, te, jaj, hiszen mindjárt belepusztulok! A partvissal akarsz lőni… az ellenség­re … a rosszakra … jaj, ez nem lehet igaz!… szétpukkadok … belehalok”

Miért jött be? Hogy merészelt belépni abba a szobába? Miért nevetett ki? Meglehet, más­képp alakult volna minden. Talán én is felszállhattam volna a kisfiú hajójára … tiszteleghettem volna Tóbiás kapitánynak … Igen! Ott álltam volna a fedélzeten és teli torokból kiáltottam volna: „Igenis, kapitány úr! Horgonyt fel, iránya Liluli-sziget! Igenis, uram, teljes gőzzel előre!” És talán ott estem volna el a parti fövenyen, a makadámok puskatüzében …

A visszataszító, petyhüdt arc egyre csak előttem lebegett. Hát ez volnék? Ilyen lennék én is? Valóban kioltottam a reményt? … Behunytam a szemem. Megértettem, hogy nem számít­hatok együttérzésre.

Az őrök értem jöttek, és megint visszakísértek a tárgyalóterembe.

Ünnepélyes csend fogadott. Mindenki felállt.

– A jövő nevében! – olvasta lassan a bíró. – A múlt minden nagy és kis álmodozója nevé­ben! A bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, és halálra ítéli.

Másnap reggel két őr kivezetett a fogházudvarra, ahol a papírguillotine állott.