ABLAK

BARANYI FERENC

Alberto Menenti

Számos olasz költőbarátom közül talán őt szeretem a legjobban. Emberként főleg. Nemcsak azért, mert második hazájának tekinti kicsiny országunkat, évek óta szorgalmasan, filológus alapossággal tanulván a magyar nyelvet. És nem is csak azért, mert „balra húz”, amióta csak ki­nyílt az értelme. Legfőképpen azért szeretem, mert demokratikus a költészete. A legelvontabb, leghermetikusabb líra földjén mer közérthető, világos, póztalanul emberi verseket írni, hogy a köznapi embereket élni segítse.

Még harmincéves sincs, 1963-ban született Rómában, ahol dramaturgiai tanulmányokat folytatott. Dolgozott a RAI alkalmazásában, főleg dokumentumműsorokat produkált. Darabot is írt, nem is egyet. Legutóbb Lady Macbeth címmel rockopera-librettót remekelt Giorgio Maz­za zeneszerző számára. Tanulmány- és verskötetei főleg a salernói Rispostes kiadónál láttak napvilágot. Néhány verse magyarul is megjelent a Családi Lap-ban, illetve a Délsziget-ben. Öt költeményét adom itt közre.

Képmás

Őrzöm egy régi képed,
szememben mindig őrzöm,
árnyéknyomat – papíron,
évek fölé szegezve.
Felismerem komoly tekinteted, mely
sosem lepett meg engem,
mosolyod, melyet évszak sose árnyalt,
csupán lerótt adó volt,
s nem hozott semmi újat
felfénylő formája a combjaidnak,
mikor egymáson átvetetted őket.
Mégis, e már-már családias árnyék
egy titkot rejt magában –
így lesz vállalhatóvá:
kivonva önmagát a
valamivé válás logikájából,
rám tekint az enyémtől
eltérő idejéből.
Az ablakom kitárva
egy elképzelt világra,
amelyben semmi rákövetkező sincs.
De én
e falon innen
tudok csupán maradni,
mely láthatatlan, áthatolhatatlan,
túlemelkedik rajtam s önmagán is.
Megkérdezem magamtól,
melyik idő kevésbé irreális:
az én időm,
melytől merevvé ő válik szememben,
vagy az övé,
mely örvénylővé tesz – látszatra – engem.

Íme

Íme, az új költők új létezése:
egyetlen perctől ellopott öröklét,
fénylő város kenyérbél-házikókból;
felöltve hát viseltes színeinket
eszméket oszlatunk esőverésben.
Elhaladunk a számos nyelv előtt, egy
csöpp szótagot se kapva el belőlük,
fájdalmunk száz okát mind elfeledjük
és a reményét szintúgy,
az elolvasott könyvek,
a titkos órák, mik hajnalt előznek,
összecsengő eszméinket kimondják.
Nem marad arról emlék,
ahogy lázban egy-egy igét kerestünk,
vagy csak egy asszonáncot,
kecses ábrándját lompos lapjainknak,
nem marad arról emlék,
hogy milyen volt a géppapír fehérje,
az ihlető s bosszantó kinti lárma,
örök ajtónyikorgás
a múltnak üregéből.
Csak a szavak maradnak,
öröklétünk beteges hitetése,
mely élmények elméletét takarja
immár szemem elől is.

Mit gondolok, amikor némán nézlek?

Odázom ráncaid számolgatását,
ha majd a csend leszáll ránk,
metsző tekintetednek
mélységeit feltárom
s felsőajkad komor görbületét is –
torzképét mosolyodnak.
Alig felvont szemöldöködben érzem
a tegnapi civódást
s lélegzetedre öltöm
a kérlelések árnyas rózsaszínjét.
Nehéz felmérni, hidd el,
hogy mit remélhetek nyitott szivemmel,
míg arcod rajtam általtükröződik.
Reményem csak a szótlan egyedüllét
s hogy átváltozni látlak,
hallgatva tagjaid csilingelését
sötétség ellenében
(hangneme változó csak
ugyanannak a színnek).
Ó, bárcsak volna elmém elemezni
semmire-szomjazásom,
amit arcodra rajzolnék idővel.

Fáradt a költő

Megfáradt, ím a költő.
Fáradt másokra lelni más szemekben,
és fáradt adni, kapni,
várni és álmodozni,
fáradt ábrándozásra,
fáradt elméjét edző
számolgatások végtelen sorára,
fáradt magában járni
és magában beszélni,
szemét lehúnyni, hogyha jő az álom,
s kinyitni ébredéskor.
Fárasztja festmény, film és minden újság,
a telefon, azoknak
telefonja, kiknek már nincsen arcuk,
az arcoktól is fáradt,
a veszni hagyott arcoktól leginkább.
És fáradt – jaj! – a könyvtől,
a verstől, utazástól.

A költő
most
kifáradt.
Holnap
szebb lesz a verse.

Október 1987

Kelet, Berlin és Bécs,
Marradi, bolt Triesztben
(antikvár-üzlet „rejtett-csöndes utcán”)
és Argentína és a
föld túlsó féltekéje,
dzsungelösvények és napverte pampák.
Váratlan, bóreász-hűtötte hajnal
skandináv földön, írországi tél és
arab könyvtárak – meg a homoktenger.
Ha most meghalnék (mert ez is megeshet),
sose tudnám: léteznek-e valóban.
A valóság
a káromon tanul, míg
lépést lépésre mozdít.

                          BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

REISENBÜCHLER SÁNDOR

A forradalom szivárványa

Néhány gondolat számunk orosz képanyagáról

Az amerikai Edgar Cayce, századunk legrej­télyesebb látnoka – akinek megvalósult és megvalósított próféciáival könyvtárnyi iroda­lom foglalkozik – a sztálingrádi győzelem évé­ben megjósolta, hogy a kommunisták vezette politikai rendszer az 1980-as évek végén összeomlik. Ötven évvel ezelőtt mindez hihetet­lennek tűnt, de napjainkban, amikor apokalip­tikus szörnyűségek sújtják a volt szovjetállam lakosságát, döbbent csodálkozással olvas­suk Cayce sorait.

Szürrealista festők ecsetjére kívánkozó életképek, abszurd drámákba illeszthető lét­helyzetek szövik át egy nehéz életű nép min­dennapjait, és e pillanatban senki sem tudná vizionálni: mi vár még Oroszországra? Sokan állítják: törvényszerűen alakult ki ez a törté­nelmi helyzet. A keleti bölcsek azt tanítják, hogy minden ember önmagában egy sajátos, apró világegyetem a maga megszámlálhatat­lan, különböző minőségű testi-lelki rezdülé­sével. E millió színű emberóceánt lehetetlen egyfajta, központilag irányított állami „izmus” szolgálatába állítani.

Pedig a forradalom kamaszos eufóriájában, a húszas évek elején százezrek hittek abban, hogy Földünk más föld lesz, bolygónk köré pedig új eget álmodtak a merészek. Fo­lyóiratunk lapjain kopott felvételeket villan­tunk fel egy rövid korszakról és annak sze­replőiről. E húszas években készült fényké­pekkel – amelyek londoni, berlini, moszkvai, New York-i archívumok féltett dokumentumai – vajmi keveset tudnának kezdeni a manap­ság divatba jött „munkásmozgalmi” gúnykiál­lítások szervezői. A kompozíciókból ugyanis elementáris erő, hit és eredetiség sugárzik.

Ma már pontosan tudjuk, hogy a Lét, a Tör­ténelem jéghideg realitásai és az emberi lélek mélyén feloldhatatlanul meghúzódó önző, go­nosz ösztönök hogyan emeltek áthatolhatat­lan gátakat egy nagy formátumúnak induló társadalmi kísérlet elé.

A világ nyugtalanul figyeli napjaink anarchi­ába hajló, megzavarodott Oroszországát, amelynek szélsőséges társadalmi-lelki ellent­mondásai mindmáig meghökkentő erővel áradnak felénk Bulgakov, Csehov, Doszto­jevszkij, Gogol, Majakovszkij, Paszternak és Lev Tolsztoj legjobb írásaiból.

FIATALOK

FUCHS KATALIN

Groteszk

(József Attila töredékére)

Eric meghalt
Maga sem tudta
Hogy történhetett –
Épp másfele nézett
Ott ült támlás karosszékében
Szeme szája tátva
És csak ámult hogy elmúlt
Olyan volt mint aki még
Kérdezni akar valami olyasmit hogy
Hans te tudtad hogy a Halál
Nem vegetáriánus?

P. úr boldogsága

P. úr túljutott
A nap egyetlen örömén:
Megvacsorázott
Beleböffentett
A hófehér damasztszalvétába
Átment a nappaliba
És felhangosította Beethovent
Kit előzőleg a kacsasülthöz halkított.

Történelem

Kenyeret és cirkuszt a népnek
Szólt Néró a kevély
A cirkusz megvolt uraim
Hol késik a kenyér?

Ars poetica

Gubbasztok mint reszelt parmezán
A gőzölgő makarónin
És NEM GONDOLOK SEMMIRE.
Igen hasznos ez
Azon kortársakra nézve
Kik belehaltak az erőlködésbe
Hogy a Világ számára ÚJAT mondjanak.

Curriculum vitae

Búspofájú bikának születtem
Valami hazának csúfolt arénában
Hol az esetek döntő többségében
Illett győzni hagyni a matadort.

MEGMENTETT OLDALAK

Lukács György felszólalása doktori vitáján

A Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete tudományos tanácsa 1942. de­cember 29-én tartott ülésén tárgyalta meg Lukács György A fiatal Hegel és a kapitalista társadalom problémái címmel benyújtott né­met nyelvű doktori disszertációját. A bizott­ság hét tagból állt, részt vett benne M. M. Rozental is. A jelen levő további tíz tudós közt volt M. Ovszjannyikov, a Lomonoszov egye­temről. Az ülésen P. F. Jugyin, az intézet igaz­gatója elnökölt. Az opponensek felszólalása és Lukács viszontválasza után a bizottság hét igen szavazattal ajánlotta a jelöltet a filozófiai tudományok doktora címre, amit ő a felsőbb minősítő instancia 1943. augusztus 28-án kelt határozata alapján meg is kapott. (Ez utóbbi okmány másolata megtalálható a budapesti Lukács Archívum kézirattárában.) Maga a vé­dés 74 oldalas orosz nyelvű jegyzőkönyve azonban csak mostanában vált hozzáférhető­vé a kutatás számára, mivel a szovjet levéltári törvények értelmében az ún. „személyi anyag” (licsnoe gyelo) csak ötven év után ke­rülhet át a keletkezési hely zárt anyagából a nyilvános kutatóhelyekre. Lukács doktori vitá­jának jegyzőkönyvét a volt SZTA, azaz a jelen­legi Orosz Tudományos Akadémia moszkvai archívuma őrzi. 1991 őszén nyílt alkalmam a dokumentumok beható tanulmányozására. Az opponensi vélemények közül igényessé­gével kiemelkedik V. F. Aszmusz terjedelmes munkája, amely azonban szintén nem megy túl a disszertáció részletes és korrekt ismer­tetésén. Az alábbiakban az eljárás bizonnyal legfontosabb részét, Lukács Györgynek té­mája kötelező ismertetését célzó előzetes szóbeli megnyilatkozását és az opponensi véleményekre adott viszontválaszát közöljük.

Ismeretes, hogy Lukácsot már a húszas évektől több-kevesebb rendszerességgel fog­lalkoztatta a Hegel-kérdés. Bécsben, s főleg Berlinben egyre intenzívebb stúdiumokat foly­tatott e tárgyban. (Ld. Sziklai László: Lukács és a fasizmus kora. Bp., 1985.133 ff.) A hegeli filozófia kezdetei problémáinak végső igénnyel történő megfogalmazására azonban csakis a harmincas években kerülhetett sor (1937 őszén zárta le Lukács a kéziratot), mivel ekkor vált megkerülhetetlen feladattá az ad analogi­am„forradalom utáni” helyzet ellentmondásai­nak történetfilozófiai elemzése. Lukács védési felszólalásában dióhéjban vázolja munkája alaptételeit: Hegel megvédését az ún. „életfilo­zófiák” irracionalista értelmezésétől; az angol gazdaságtan és a francia forradalom hatását e filozófia alakulására; a tőkés társadalom prog­resszív és egyúttal negatív vonásai dialektiká­jának felismerését; A szellem fenomenológiája központi kategóriájaként az „elidegenedés” konstatálását; s végül a kritika és az affirmáció oszcillálásában megjelenő „megbékélés” ta­nát. Csupán a mű egyetlen döntő vonatkozásá­nak felvillantása marad el a felszólalásban – jó okkal –, ezt a hiányosságot azonban pótolja V. F. Aszmusz referátuma: az ellentmondások ta­na, mint az élet általános, tehát a szovjet viszo­nyokra is érvényes ténye felismerésének kifej­téséről van szó. Lukács az 1941 nyarán történt közel két hónapos letartóztatása, majd 1941-42-es taskenti evakuációja után védte meg disszertációját, oly időben tehát, amikor Zsdanov Hegelt a francia forradalom elleni feu­dális reakció ideológusának bélyegezte. Nem csodálható hát, hogy a mű Der junge Hegel – Über die Beziehungen von Dialektik und Ökonomie címmel csak 1948-ban jelent meg Svájc­ban, magyar fordítása pedig 1976-ban látott napvilágot.

ILLÉS LÁSZLÓ

A SZOVJET TUDOMÁNYOS AKADÉMIA FILOZÓFIAI INTÉZETE

Az Intézet Tudományos Tanácsa 1942. december 29-én tartott ülésének jegyzőkönyve

Napirend

Lukács Györgynek a filozófiai tudományok doktora cím elnyerése érdekében benyújtott A fiatal Hegel című disszertációja vitája.

Hivatalos opponensek: V. F. Aszmusz pro­fesszor, a filozófiai tudományok doktora, B. E. Bihovszkij professzor, a fii. tudományok dok­tora, E. Kolman professzor, a fil. tudományok doktora

Elnök:

Elvtársak, engedjék meg, hogy a Filozófiai Intézet tudományos tanácsa ülését megnyitottnak nyilvánítsam. A mai napon Lukács elv­társ disszertációját kell elbírálnunk. Átadom a szót Vasziljev elvtársnak, hogy olvassa fel Lu­kács elvtárs életrajzát.

(Vasziljev elvtárs felolvassa az életrajzi ada­tokat.)

Lukács György: Elvtársak, munkám negy­ven nyomdai ív terjedelmű, és ezért igen. ne­héz azt rövid idő alatt ismertetni. Ezúttal tehát csupán néhány módszertani kérdést tudok érinteni és megvilágítani.

Miért éppen A fiatal Hegel lett monográfi­ám témája? A kérdés magából a Hegellel fog­lalkozó tudomány fejlődéséből nőtt ki. A He­gellel foglalkozó polgári tudomány történeté­ben három periódust különböztethetünk meg. Az első periódus — ez Hegel ún. orto­dox vizsgálatának periódusa. Erre Rosen­kranz biográfiája jellemző.

A 48-as forradalom után végbement fordu­latot Haym Hegelről szóló könyve jelzi, ez 1857-ben jelent meg. Ez esetben olyan művel van dolgunk, amely tagadólag viszonylik He­gel filozófiájához, a kanti filozófia reneszán­szát célozza, és tagadja Hegel klasszikus né­met filozófiáját. Ebben a periódusban Hegel fiatalkori fejlődésének kérdései nagyon cse­kély szerepet játszottak.

A harmadik periódus Diltheynek a fiatal He­gelről szóló biográfiájával kezdődik. Miért van az, hogy a fiatal Hegel ilyen nagy helyet foglal el az imperializmus korának burzsoá filozófiá­jában? A magyarázat nagyon egyszerű. Az imperialista korszak hegeliánusai szerették volna a hegeli filozófiát az „életfilozófiához” közelíteni. Úgy vélték, Hegel ifjúkori periódu­sában írt munkáiban minden megtalálható ah­hoz, hogy kimutathassák: Hegel a filozófia történetének legnagyobb irracionalistája. Úgy véltem, hogy az imperialista kor hegelianizmusának ezt az általános tendenciáját feltét­lenül meg kell cáfolni. Úgy gondoltam: nem elég kimutatni, hogy a polgári szerzők csupa badarságot beszélnek, hanem ezen túlmenő­en tudományosan be kell mutatni Hegel fejlő­dését A szellem fenomenológiájáig. Munkám során nagyon fontos módszertani kérdések merültek fel, amelyeket ezúttal csupán általá­nosságban jelezhetek; akit érdekelnek ezek a kérdések, ám olvassa el disszertációmat. Igen nagy filológiai munkát kellett elvégez­nem. Hegel több töredékének datálása hely­telen volt; a Hegel korai munkáiban fellelhető gazdaságtani kérdéseket egyáltalán nem vilá­gították meg; mindeme részletek vonatkozá­sában igen nagy munkát kellett elvégezni.

Ha összehasonlítjuk a fiatal Hegel fejlődés- történetét a klasszikus filozófia fejlődésének azzal a sémájával, amit maga Hegel dolgozott ki, láthatjuk, hogy ez a séma nem felel meg teljes mértékben a valóságnak. Ismeretes, hogy Hegel oly módon ábrázolja a klasszikus német idealizmus fejlődését, mintha e fejlő­dés legfontosabb szakaszai (melyeket egy- egy nagy filozófus reprezentál) logikai követ­kezetességgel követnék egymást: így szár­mazik Fichte Kantból, Schelling Fichtéből és Hegel Schellingből. A polgári filozófiatörténet pedig ebből a logikai sorból a valóságos filo­zófiatörténet sémáját alkotta meg. Ez a felfogás Fichte és Schelling esetében helytálló. Fichte valóban Kant tanítványaként kezdte fi­lozófiai munkásságát, és mindig is hangsú­lyozta, hogy saját filozófiai rendszere semmi egyéb, mint Kant filozófiájának következetes továbbfejlesztése és befejezése. Csak ami­kor Kant maga határozottan tiltakozott saját filozófiájának ilyen értelmezése ellen, ekkor váltak el útjaik. Teljesen hasonló Schelling fej­lődése. Fichte volt tanítványaként úgy értel­mezi természetfilozófiáját (     ) ¹, mint Fichte tudománytana (     ) ² beteljesíté­sét, és csak a Fichtével folytatott vita során világlottak ki a közöttük meglévő elvi eltéré­sek – azaz egyrészt Schelling objektív idealiz­musa és másrészt Fichte szubjektív idealiz­musa között.

Teljesen más módon megy végbe Hegel fejlődése, és mivel a polgári filozófiatörténet Hegel fejlődését a fenti séma szerint képzeli el, ez a séma eltér a Valóságtól. Ha Hegel fej­lődését a valóságos anyag alapján tanulmá­nyozzuk/akkor azt látjuk, hogy Hegel gondol­kodásának ifjúkori alakulása lényegében Kanttól, Fichtétől és Schellingtől függetlenül megy végbe. Hegel természetesen ismerte ezeket a filozófusokat, de az ő filozófiai fejlő­dése teljesen önálló.

Amikor Hegel átköltözött Jénába és filozó­fiai szövetséget kötött Schellinggel, már bir­tokában volt a filozófia minden lényeges kér­dését illetően a saját nézőpontnak.

Közös folyóiratukban – amely az objektív idealizmus elveinek Kant és Fichte szubjektív idealizmusával szembeni védelme harcos or­gánuma, Jacobi és a romantizmus ellenfele volt –, már a kezdetektől Hegel játszotta a ve­zető szerepet és nem Schelling. ó vívta ki az objektív idealizmus győzelmét a logika, az is­meretelmélet, a jog és a morál területén.

Ezek a tények nem csupán új fényt vetnek a klasszikus német filozófia kialakulásának tör­ténetére, de egyúttal semmissé teszik az im­perialista periódus történészeinek minden ar­ra irányuló törekvését, hogy a hegeli filozófiát a romantikához, az „életfilozófiához” közelít­sék. Oly jelenségeket, amelyek abban a peri­ódusban Hegel objektív idealizmusának felel­nek meg, csupán tendenciákban figyelhetünk meg Goethénél és Schillernél, főleg az előb­binél.

A második fontos módszertani kérdés, amelyet is fel kell vetni, a Marxhoz és Engelshez fűződő viszony, Hegel helye a filozófia történetében, mint az egyik (     ) ³. Le­nin hangsúlyozta, hogy Marx közvetlenül He­gelből indul ki. Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban kimondja, hogy Hegel a korabeli gazdasági tudomány legmagasabb fokán állt. A fiatal Hegel fejlődésével kapcsolatos hiteles anyagok marxista tanulmányozása igazolja a marxizmus klasszikusai eme megállapításai­nak helyességét, egyúttal gazdag, konkrét anyagot szolgáltat, amelyből világosan látható a Marxszal és Engelsszel való közvetlen kap­csolat, és a gazdaság jelentősége e kapcso­lat számára.

E kérdéssel szorosan összefügg a harma­dik kérdés/amelyet itt fel kívánok vetni, s ez pedig Hegel politikai gazdaságtani stúdiumai és a hegeli dialektika fejlődése közti kapcso­lat. Hegelnek a német filozófiatörténetben el­foglalt sajátos helyét úgy is meg lehet hatá­rozni, hogy ő volt kora egyetlen jelentős filo­zófusa, aki nem csupán intenzíven foglalko­zott a politikai gazdaságtan problémáival, ha­nem akinél filozófiai pozíciói kialakításában a gazdaság problémái döntő szerepet játszot­tak. Erről mit sem szól a polgári filozófiatörté­net.

De hogy is áll a dolog a valóságban? Mind­erről persze csak röviden szólhatok. Hegel gondolati tevékenységét a francia forradalom híveként kezdte, noha mindig is elutasította a plebejus jakobinizmust. A fiatal Hegel gondolkodása teljesen a francia forradalom átélé­sén, problémáinak feldolgozásán alapszik. Tendenciáit legjobban és legkönnyebben azzal a sematikus vázlattal lehetne jellemezni, ahogy ő az emberiség történelmét periodizál- ta, mivel élete első szakaszában számára ép­pen a filozófiatörténet kérdéseinek volt alap­vető jelentőségük. Három nagy periódust kü­lönböztet meg: az első periódus az antik po­lisz köztársaság, a szabadság periódusa; a második periódus a hanyatlás, a szabadság elvesztése, az antik „     ” ⁴ átalakulása a jelenkor magánemberévé; s mindeközben Hegel a kereszténység ellen küzdött, mint a hanyatlás, a szabadságnélküliség, a közélet­től elszakított magánember vallása ellen; a harmadik periódus a jövőben rejlik, ez az an­tik szabadság és társadalmi élet újjászületé­sét jelentené – olyan álom ez, amely nagyon közel áll a francia forradalom vezetőinek illú­zióihoz.

Thermidor után, a francia forradalom fordu­lata után Hegel gondolkodásában is fordula­tot tapasztalhatunk. Ekkor következik gon­dolkodása „frankfurti válságkorszaka”, ezt azonban csupán általános, sematikus voná­saiban tudom röviden jellemezni. A fordulat abban áll, hogy Hegel tudatosítja: az antik po­lisz köztársaság újjászületése lehetetlen, nem más mint utópia. Levonja azt a következ­tetést, hogy meg kell „békülni” a korabeli tár­sadalommal (s ezzel együtt annak vallásával, a kereszténységgel is). Hegel gondolkodásá­nak „frankfurti válságkorszakával” Dilthey óta sokat foglalkozott a polgári tudomány, de a döntő kérdést még csak nem is érintette, azt ti., hogy a döntő fordulat Hegel fejlődésében, vagyis a kapitalista valósággal történő „meg­békélés” – a gazdaság intenzív tanulmányo­zása, Steuart, Smith és az angol gazdasági élet tényeinek tanulmányozása nyomán kö­vetkezett be. Továbbá, hogy Hegel mindezek tanulmányozása nyomán elsőként veti fel tu­datosan a dialektika problémáját, s már kez­deteitől fogva abban a sajátos irányban, amely majd a továbbiakban is jellemezni fogja gondolkodását, és megkülönbözteti őt kor­társaitól.

E dialektika kiinduló pontja – a kapitaliz­mus ellentmondásainak tudatosítása. A „frankfurti válságkorszak” következtében Hegel megérti, hogy a kapitalizmus egyrészt elkerülhetetlen, szükséges útja az emberi ha­ladásnak, másrészről viszont – nem függetle­nül az elsőtől –, mélyen antihumánus, ellent­mond a humanizmus elveinek. Az egymástól elszakíthatatlan tagadás és egyidejű elisme­rés szükségszerűsége vezeti el a fiatal Hegelt a dialektika megértéséhez. S ezen a ponton láthatjuk, hogy Hegelnek nemcsak hogy sem­mi köze sincs a romantikához, hanem ellen­kezőleg, annak nyilvánvaló ellenfele. Az ő koncepciója egyenes ellentéte a kapitalizmus romantikus kritikájának.

De a jelenségek eleven ellentmondásainak megértésével távolról sem merül ki Hegel gondolkodása fordulatának jelentősége. A politikai gazdaságtannal való megismerke­dés eredményeképpen Hegel Adam Smith ta­nítványa lesz, s vele együtt minden társadalmi jelenség központi problémájának az emberi munkát tartja. Ez a felismerés vezeti el oda, hogy a jelenségeket keletkezésükben és mozgásukban szemlélje, ne halott és bevég- zett dolgoknak tekintse őket, hanem olyan produktumoknak, amelyek valamilyen tevé­kenység eredményei. De ez a tevékenység nincs mereven szembeállítva a külső valóság bevégzett tárgyiasságával – mint Kant és Fichte szubjektív idealizmusában, amely ily módon tisztán szubjektív marad –, ellenkező­leg, szétszakíthatatlanul élő kölcsönhatás lé­tezik közöttük. Ily módon Smith gazdasági ta­nainak elsajátítása Hegel számára nem csu­pán a dialektikus módszer kiinduló pontját je­lentette, hanem egyidejűleg elvezette őt az objektív idealizmus megalapozásához. S csakis innen vezetett egyenes út A szellem fenomenológiájához.

A hegeli filozófia valóságos fejlődésének e megértéséből azonban még egy kérdés ered, amelynek igen fontos módszertani jelentősége van a filozófiatörténet számára, röviden ezt is ki kell itt fejtenünk. Általánosan ismert az a tény, hogy a régi idők filozófusai soha­sem szűk látókörű specialistákként szemlél­ték a „filozófia problémáit”, mint ahogy azt a burzsoá hanyatlás filozófusai teszik. Az is is­mert, hogy érdeklődésük sokoldalúságában a gazdaság nem jelentéktelen helyet foglal el. Az antikvitásban csupán Platónra és Ariszto­telészre emlékeztetek, az angol filozófiában pedig Hobbesra, Locke-ra, Berkeleyre és Hume-ra. A burzsoá historizmus helytelen spe­cializálódása következtében az a csodálko­zást keltő helyzet állt elő, hogy Berkeley, Hű­mé és a többiek gazdaságtudományi munkáit a gazdaságtörténészek elemzik, ismeretel­méleti műveiket viszont a filozófiatörténészek tanulmányozzák, és senkinek eddig nem ju­tott eszébe – kivéve Marxot, aki világos uta­lást tesz erre a kapcsolatra –, hogy itt a filozó­fiának és az ökonómiának nem a személyisé­gekben történő tiszta véletlenen múló kap­csolatáról van szó, hanem ellenkezőleg, a múlt néhány gondolkodójának, a filozófiatör­ténetnek új és gyümölcsöző szempontokat adhatott volna a filozófia és a gazdaság köl­csönös viszonyának tanulmányozása. Ez a módszertani szempont, természetesen, a ré­gi filozófusoknak nem csupán gazdaságtudo­mányi munkáival van szoros kapcsolatban; Spinoza és Leibniz például sohasem írtak gazdaságtani munkákat, mégis – filozófiai és gazdasági nézeteik kölcsönös viszonylatai­nak tanulmányozása újat és fontosat adhat a marxista filozófiatörténet számára.

A fiatal Hegelről szóló monográfiámban ré­szemről arra törekedtem, hogy ezt a mód­szertani szempontot érvényesítsem. Először is arra törekedtem, hogy gazdag és bonyolult anyagon bizonyítsam e nézet gyümölcsöző voltát; másodszor pedig, hogy megnyissam az utat más kutatók számára is a filozófiatör­ténet eme fontos problémájával való foglalko­záshoz.

Ezzel befejezném felszólalásomat; amúgy sem lehetséges, hogy ily rövid idő alatt Hegel fejlődése különböző konkrét problémáit ki­fejtsem. Akit érdekelnek ezek a kérdések, megismerkedhet velük könyvemben.

Kérdés: Miképpen vázolná fel a fiatal Hegel fejlődésének időrendjét?

Lukács: Az első szakasz: az ifjúkor repub­likánus periódusa Bernben (1794-97); a má­sodik: a frankfurti válságkorszak és a hegeli rendszer kialakulása (1797-1800); a harma­dik: Schellinggel együtt folytatott harca az objektív idealizmus győzelméért (Jena, 1800-1803); s a negyedik: szakítása Schel­linggel és A szellem fenomenológiájának lét­rejötte (1803-1807).

Kérdés: Miért nem érinti ön azt a kérdést: miként foglalkozott Hegel a természettudo­mánnyal?

Lukács: Ezzel a kérdéssel nem tudtam fog­lalkozni. Nem biográfiát írtam Hegelről, ha­nem monográfiát, amelyet fejlődése meghatá­rozott problémáinak szenteltem. Hegel viszo­nya a természettudományhoz igen fontos kérdés, s remélem akad nemsokára olyan marxista, aki erről a kérdésről részletes mo­nográfiát ír.

(A továbbiakban két opponens szóban is­mertette írásban már benyújtott állásfoglalá­sát, a betegség miatt távollévő E. Kolman he­lyett N. Vasziljev tudományos titkár olvasta fel a véleményt. Az opponensi referátumok el­hangzása után kisebb vita alakult ki. B. T. Szafronov, a filozófiai tudományok kandidátu­sa kifogásolta, hogy Lukács ennyire nagy mértékben a gazdaság kérdéseire koncent­rált. V. F. Aszmusz erre reagálva úgy vélte, hogy a jelölt Hegel filozófiai és történeti néze­teinek is bőséges teret szentelt. Lukács még végső válasza előtt kifejtette e kérdésre vo­natkozó felfogását:)

Lukács: Munkám teljes címe A fiatal Hegel és a kapitalista társadalom problémái, és ⁵ azt a feladatot tűztem magam elé, hogy Hegel fejlődésének egészét vázoljam fel. Nagyon örülnék, ha valaki olyan monográfiát írna, amely megoldaná ezt a feladatot. A termé­szettudomány fejlődése és válsága a 18. sz. végén, a 19. sz. elején rendkívül nagy szere­pet játszott a német idealizmus fejlődésében, s egyúttal a hegeli dialektika fejlődésében is. De úgy vélem: mindezt egyetlen műben kifej­teni lehetetlen, ehhez újabb könyvet kellene írni, amely ezt az egész folyamatot ábrázolná. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindeme kérdések megoldása rendkívül fontos. S ha nekem sikerült megoldanom a magam elé tű­zött feladatot, akkor ez már egy lépés előre Hegel megértése irányában. Persze egy vé­gérvényesen mindent megoldó Hegel-biográfiát csak a későbbiekben lehet majd megírni, s én a saját Hegelről szóló munkámat nem minősítem ilyen műnek.

P. F. Jugyin: Megadom a szót (a válaszra – A ford.) Lukács elvtársnak.

Lukács: Röviden kívánnék válaszolni Bihovszkij elvtárs néhány ellenvetésére. Helye­sen vette észre, hogy a polemikus részek ter­jedelmileg nem foglalnak el túlzottan nagy he­lyet könyvemben. De ahol a valóságos össze­függések kifejtése Hegel polgári értelmezése cáfolata útján volt csak lehetséges, ott sehol sem mulasztottam el, hogy a helytelen néze­tek legfontosabb képviselőire ne utaljak, és kritikailag meg ne világítsam Hegelre vonat­kozó helytelen, reakciós nézeteik legfonto­sabb pontjait. Ha Marcuse-val nem foglalkoz­tam, ezt könnyen pótolhatom.

Ami azokat a kevéssé sikerült megfogal­mazásokat illeti, amelyeket Bihovszkij elvtárs kifogásolt, meggyőződésem, hogy áttekint­vén a negyvenívnyi terjedelmes könyvet, amelyet 1938-ban ⁶ írtam, még sokkal több ilyen helyet találok, s ezeket könnyűszerrel ki­javíthatom.

Lényegesebb ennél a dialektika kérdése Fichtónól és Schellingnél. Már nem emlék­szem pontosan a megfogalmazásra, de bizto­san nem mondtam olyasmit, miszerint Nicolaus Cusanus dialektikája nem különbözik Schelling dialektikájától. Én lényegében a „megszüntetve megőrzés” ⁷ szerepének kér­dését tárgyalom, s e tekintetben a dialektika Hegelig valóban nem fejlődött számottevően. A korábbi gondolkodóknál az „aufheben” fo­galmának egyetlen értelme volt: a „megszün­tetést” jelentette. Hegelnél ugyanakkor az „aufheben”-nek hármas értelme van: a szó szoros értelmében vett „megszüntetés”, majd a „megőrzés” és a „felemelés egy magasabb szintre”. Úgy vélem, a schellingi dialektika eb­ben az értelemben nem jelent különösebb to­vábblépést a dialektika fejlődésében. Az „auf­heben” három oldalának kidolgozása – ez He­gel döntő újítása. Persze Hegelnek sok vo­natkozásban megvoltak a maga előfutárai, de hangsúlyoznunk kell, hogy ő a kérdést telje­sen újszerűén vetette fel, s ily módon a mar­xizmus előfutárává vált. A kérdés előtörténete tehát nem túlságosan gazdag. Magától érte­tődik, hogy ez a problematika nem meríti ki teljesen a dialektika összes kérdését. Ha a Bihovszkij elvtárs által észrevételezett passzust ebben az értelemben félre lehet érteni, akkor itt stilárisan világosabban kell magamat kifejezni.

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

^1-2 1-2 Az orosz nyelvű gépirati másolatban a záróje­lek Közti rész üres, feltehetőleg a pótlólagos – és elmaradt – latin betűs beírás érdekében. Az orosz szövegnek megfelelően itt a Naturphilosophie-nak, III. a Wlssenschaftslehre-nek kellene szerepelnie. Megjegyzendő, hogy a rövidített formában említett művek teljes címe: Schelling: A transzcendentális idealizmus rendszere (1800); ill. Fichte: Az egyete­mes tudománytan alapvetése (1794). [vissza]

³ A gépiratban az idézőjelek közti rész üres, fel­tehetően Hegelre mint a marxizmus egyik forrására utaló szakkifejezés számára. [vissza]

⁴ A gépiratban az idézőjelek közti rész üres; a szövegösszefüggésből kitetszően itt bizonnyal a „polisz republikánus citoyen”-jének kellett volna áll­nia; Id. a vonatkozó helyet: A fiatal Hegel. Bp., 1976. 35. [vissza]

⁵ Lehetséges, hogy a gépiratban itt kiesett a nem szócska, ugyanis ez és a következő mondatok logi­kájából az következne, hogy Lukács nem Hegel egész pályájának rajzát óhajtotta adni, csupán an­nak egy részproblémáját. [vissza]

⁶ Lukács – mint említettük – éveken át dolgozott a könyvön, s azt – jelenlegi tudomásunk szerint – 1937 őszén fejezte be. Persze nincs kizárva, hogy még a következő évben is igazítgatott a kéziraton, így érthető időmegjelölése. [vissza]

⁷ Az orosz szöveg itt és alább is a sznyjatyije ki­fejezést használja, a fordításban ezt a továbbiak­ban a magyar szakirodalomban is meghonosodott német „aufheben”-nel közvetítjük. [vissza]

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

Gönci (Frühof) Sándor fotói

Kiállítás a Kassák Emlékmúzeumban

Az idén 85 éves művész annak idején meg­határozó egyénisége volt Kassák Lajos MUNKAKÖR-ének.

A fotócsoport tagjai, mint Kassák írta: .. nehéz önképző munkával korszerű em­berekké tudatosították magukat, s hogy kife­jezésre juttathassák élményeiket, fotografáló- gépet vettek a kezükbe”. Gönci (Frühof) a legaktívabbak közé tartozott.

Kereken hatvan éve annak, hogy a Kassák Emlékmúzeumban (most) kiállított Gönci (Frührf)-fotókat a budapesti, a bécsi, a po­zsonyi, a kassai, majd a kálváriás 1932-es szolnoki bemutatót követőleg a közönség megismerhette.

Most megint számosán láthatták azok is, akiknek emlékezetéből nem hullottak ki a har­mincas években maguk által is megtapasztalt nyomorúságos élet szenvedései, és azok is, akik – fiatalok lévén – akkor ugyan még néni éltek, de ma már okkal rettegnek a visszalo­pakodó rémtől, az otthonaink küszöbét átlé­pő megélhetési és társadalmi gondok riasztó következményeitől.

Gönci (Frühof) Sándor fotói – melyek a MUNKAKÖR-i többiek alkotásaival együtt 1966 óta forognak ismét a világban – csalha­tatlan és megrázó könyörtelenséggel tárják a nézők elé egy volt, túlélt, mindazonáltal a jö­vőben, sajnos, újraéledhető korszak nem kivánt gyötrelmeit. Mindezt az objektív lencsén át a művész életlátásával, a témák megdöb­benést keltő formai kiemelésével és merész­ségre valló, térbehelyezést bizonyító kivetíté­si készséggel. A kiállítás katalógusában a művész fotóséletútját Csaplár Ferenc ismer­teti.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

PATAKI KÁLMÁN

Műveltség és szabadság?

A nyomdászszakszervezet egy évszázada

Még nem volt háromnegyed tizenegy, amikor Prohászka Gyulai Ferenc szedőmester a Nagy Stáció utca sarkára érkezett. Midőn az idő állását konstatálta, visszapattintotta órájá­nak fedelét, lassú, megfontolt mozdulattal a mellényzsebébe csúsztatta a szerkezetet, az­után méltóságteljes, de határozott léptekkel a Wilhelm-féle vendéglő felé vette útját, amely messze földön híres volt ízletes, tárkonyos vadételeiről. Ám a szedőmester most nem a kulináris élvezetekre gondolt, hanem arra, hogy műtársaival, magyar és német nyom­dászkollégákkal fog tárgyalni. Kocsi Ferenc gépmesterrel már korábban megtervezték azt a petíciót, amit a pest-budai nyomdatulaj­donosok elé terjesztenek, magasabb bért és csupán tízórás munkaidőt követelve.

1848 tavasza volt. A márciusi forradalom utáni hetekben a kivívott sajtószabadság a főváros nyomdászait is megmámorosította, de csakhamar rá kellett ébredniük, hogy a szabadon nyomtatott betűért éppolyan keve­set fizet a gazda, mint amikor az igaz szót még cenzúrázták. Szükség volt egy árjegy­zékre, hogy a „félreértések” elkerülése végett ugyanolyan munkáért mindenütt ugyanolyan bért kérhessenek a sajtógépek munkásai.

A szedési árak legalábbis a tervezett ár­jegyzék szerint a következők voltak: egy peri-petit szedésért 1000 „n”-t alapul véve 18 kraj­cárt kéretvén, a nonparelle-ért 11 krajcár, a petitért és garmondért, valamint a ciceróért 8 krajcár, a zsidó sima szedésért 2 krajcár, a zsidó pontolt szedésért 2 krajcár kéretik és így tovább. A nyomtatásokért a bécsi árak alapul veendők és a különös szedésekért kü­lön megállapodás szükségeltetik. A felmon­dási időt 14 napban jelölte meg az árjegyzék, vagyis ez az első magyarországi kollektív szerződés.

Noha Prohászka úrék alkudozása a nyom­datulajdonosokkal sokáig elhúzódott, 1848. június 1-jén megalakult a Pest-Buda Könyv- nyomdászok Viatikim (átutazó) Beteg- és Se­gélyező Egylete. Elnöke Heckenast Gusztáv lett, a márciusi forradalomban közismertté lett lap- és nyomdatulajdonos. Az egylethez csatlakozott valamennyi nyomda házipénztá­ra, s megalkották az alapszabályt.

Ebben az időben ötvenhárom új lap indult, összesen száznyolcvanhárom folyóirat jelent meg Magyarországon. Pesten, Budán és Óbudán kétszázharminchat nyomdász dolgo­zott.

Az említett egylet azt tűzte maga elé, hogy az „átutazó műtársak”, kik nem kaphattak kondíciót, utassegéllyel legyenek ellátva. A megbetegedett tagok ápolása, gyógyszer­rel való ellátása, pénzzel való segítése; se­gély a munkaképtelenek részére, az elhuny­tak tisztességes eltemettetése. Az egyletnek nemsokára a nyomdatulajdonosok is tagjai lettek, bár még nemes célokért is igencsak vonakodva nyitották meg pénztárcájukat.

A szabadságharc leverése után a nyom­dászszervezet működését felfüggesztették. Csak 1851-ben ült össze ismét a választmány a bécsi rendőrkopók árgus figyelme közepet­te. Egy osztrák spion leirata szerint: „több helyütt olyan nyomdászegyletek alakulnak, amelyek látszólagos célja a beteg s utazó le­gények segítése … azonban a munkaadók ellen legtöbben összeköttetésben vannak a szocialista politikát folytató berlini Gutenberg Egylettel.”

A János-napi ünnepélyt – német mintára – 1860. június 24-én rendezték Magyarorszá­gon, ekkor emelték először Gutenberg János tiszteletére söröskorsóikat a pest-budai nyomdászok. Visegrád környékének hegyei háromszáz magyar nyomdász vigalmától vol­tak hangosak. 1862-ben segélyegyletüket hi­vatalosan is bejegyezték.

A Pest-Budai Könyvnyomdászok Önképző Egylete Buschmann Ferenc lakásán alakult meg 1868-ban. (Később ő lett a nyomdászok szaklapjának, a Typographiának az első szer­kesztője.) Az egylet megalapítói egyetértet­tek abban, hogy minden egymás közti érint­kezésükben egyaránt használatos a magyar és a német nyelv.

Az ekkor még az osztrákokkal közös nyomdászkongresszusra a császárvárosban került sor 1866-ban. Az összejövetel jelszava: műveltséggel a szabadságért. Ami nem volt légből kapott szólam, hiszen a nyomdászok ekkor már nyelvtanfolyamokra jártak, tanáro­kat fogadtak számukra, hogy különböző tu­dományágakban művelhessék magukat.

Hosszú vita előzte meg a Typographia cí­mű szaklap megjelenését. Vitatkoztak a cí­men, német legyen-e, vagy magyar. Végül azért döntöttek a ma is használatos elneve­zés mellett, mert az sem nem magyar, sem nem német, hanem mindenki számára érthe­tő. A lap havonta háromszor jelent meg, az el­ső és a második oldal magyar nyelven, a har­madik és negyedik németül. Legelőször 1869. május 1-jén forgathatták saját lapjukat, mely­nek első oldalán a Műtársainkhoz című vezér­cikket olvashatták.

A következő években többször történt kí­sérlet arra, hogy a nyomdászok segély- és önképzőegyleteit összeolvasszák, ám ezt a kívánságot a belügyminisztérium minduntalan elutasította. 1872-ben a Középmagyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Önsegély­egylete tárgyalta a szakma akkor – és még sokáig – legégetőbb ügyét, a tanoncok kér­dését. A Budapesti Könyvnyomdászok és Be­tűöntők Egylete 1876-ban jött létre. Két év múlva az első magyar nyomdászkongresszu­son egyebek között arról is szó volt, hogy a Typographia Magyarország és csatolt része­inek hivatalos nyomdászközlönye lesz.

A kormányzat nem járult hozzá a szakma egyesítéséhez, ahhoz, hogy a vidéki egyletek a fővároshoz csatlakozzanak. Mi tagadás, azok is féltették önnállóságukat.

A Typographia körül ismét vita robbant ki 1882-ben, mégpedig azért, hogy kizárólag magyar nyelven jelenjen-e meg. Az egylet közgyűlése ezt a gondolatot akkor még 209-206 arányban elvetette, s ez érthető, hi­szen a magyarországi nyomdászok nagyob­bik része ekkor még német anyanyelvű volt.

Az egylet ismét nevet változtatott, és lett belőle Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete. A hatósági bejegyzést a belügyminisztérium elutasította, indokolva egyebek között azzal, hogy a Typographia ki­szerkesztette, sőt gyászkeretben közölte az „árulók” nevét, akik az árszabályzatban fog­laltnál alacsonyabb bérért szegődtek el, vagy sztrájktörők voltak.

Az önképző- és segélyzőegyletek 1876. május 17-én egyesültek, Budapesti Könyv- nyomdászok és Betűöntők Egylete néven.

1885-ben a III. magyar nyomdászkongresszus elsősorban az országos egylet megala­kítását tűzte ki céljául. A kongresszus úgy határozott, hogy az országos egyletet minden segélyzőágazatra kiterjesztik, illetve a fennál­ló egyletet egyesítik. A belügyminisztérium szokása szerint elutasította az alapszabályt, kifogásolva, hogy abban nincs szó arról, mi történik majd egy esetleges feloszlatás ese­tén a vagyonnal.

Az alapszabály ettől függetlenül rendkívüli jelentőségű volt. Rögzítette mindazokat a funkciókat, melyek a XIX. század végén egy szakszervezeti mozgalomban jelentőséggel bírtak, (gy különös hangsúlyt kapott a segé­lyezés, ezen belül is a beteg- és rokkantbiz­tosítás. Ez cseppet sem elhanyagolható tény, főleg ha tudjuk, hogy ebben az időben a nyomdászok nyolcvanöt százalékát a tüdőbaj vitte a sírba, amelynek oka a mostoha munka- körülményekben keresendő.

Noha a hatóságok továbbra is zaklatták, sőt a működését több ízben is felfüggesztet­ték a nyomdászok szakszervezetének, az rendre megtartotta soron következő kong­resszusait. Ez idők alatt folyamatosan támogatta a korábban létrejött Magyarországi Szo­ciáldemokrata Pártot. 1894. augusztus 12-én olyan határozatot fogadtak el, hogy a MSZDP-t évente anyagi támogatásban része­sítik. Ennek összege a pénztárkönyvben nem szerepelhet, mert ez hatósági zaklatásokhoz vezetne, döntött az általános munkásgyűlés. A szakszervezetek számára kötelező volt a politikától való távolmaradás. Más adományo­zók szerepeltek a nyilvánosság előtt, például az akkor már független Typographia, amely 1897-ben 250 forintot adott a pártkongresszus szervezéséhez.

A nyomdászszakszervezet taglétszáma 1890-ben 3492 volt, 2100 főt kellett különféle segélyekben részesíteni.

A századfordulón az ország 680 nyomdája 4150 szakmunkást alkalmazott, ebből 2310-en dolgoztak a 149 budapesti nyomdában. A 3492 tagot számláló nyomdászszakszerve­zet, hivatalos nevén a Magyarországi Könyv­nyomtatók és Betűöntők Egyesülete 1900. jú­lius 5-én kapta vissza működési engedélyét. Jóllehet az alapszabályt alaposan megnyirbál­ta a miniszteri engedély, a szeptemberben összehívott rendkívüli közgyűlés elfogadta a kényszerű módosítást. A nyomdászszakszer­vezet lefoglalt vagyonát közel három év múlva szolgáltatták csak vissza.

Még ennek az évnek decemberében Peidl Gyula, a Typographia szerkesztője ismertette az árszabállyal kapcsolatos szakszervezeti ál­láspontot. Erre az adott okot, hogy az árak emelkedését nem követte a bérek emelkedé­se; a nyomdatulajdonosok ragaszkodtak az 1896-ban rögzített árszabályokhoz. Mint Peidl kifejtette, ha a nyomdai munkások legalább huszonöt százalékánál nem emelnek bért, követelik új kollektív szerződés kidolgozását, amelyben rögzíteni kell a magasabb bérmini­mumot. A gyűlés elfogadta a programot, s ez­zel mintegy két évig tartó bérharc kezdődött. A legnagyobb nyomdák tulajdonosai elismer­ték a béremelés jogosságát, életbe lépett az új árszabály, amely rögzítette a 28 korona mi­nimális hetibért, valamint a számolási alap megfelelő emelését, továbbá azt is, hogy a munkaidő az összes személyzet részére napi 9 óra.

A nyomdászszakszervezet nem csak erköl­csileg, de anyagilag is megerősödött. Ez tette lehetővé, hogy az elkövetkező évtizedekben különféle ingatlanokat vásároljon. Az első, ta­lán a legjelentősebb beruházásuk volt a Sán­dor, ma Gutenberg téren levő telek megvá­sárlása – itt volt a nyomdászok kedvelt törzs­helye, a Schmidt-vendéglő –, amelyre székhá­zukat építették. A telek csaknem 350 ezer ko­ronába került, a székház építése 939 ezer ko­ronába. A házavatáson 1907-ben megjelentek az MSZDP vezetői, a Szaktanács tisztségvi­selői, valamint számos munkásszervezet kül­döttjei. 1911-ben az Adriai-tenger partján, Abbáziában épült fel a Villa Gutenberg, a ma­gyar nyomdászok négyemeletes gyógyüdülő­je. Az építkezés 300 ezer koronába került.

A szakszervezet taglétszáma a század első éveitől folyamatosan növekedett. Míg 1900-ban 2279 szakegyleti tagot számláltak, 1910-ben már 9419-et. A szakegylet 35 166, a se­gélyegylet 895 614 korona vagyonnal rendel­kezett. A szabad szakszervezetnek ez idő tájt négy állandó alkalmazottja van, Peidl Gyula, Preusz Mór, Wiesenburger Miklós és Bogár Ignác.

A szakszervezet tagjai számára sokféle jut­tatást biztosított. A vidéki könyvtárakkal együtt 24 ezer kötet várta az olvasókat. Vol­tak különféle szaktanfolyamok, de angol, esz­perantó, francia, magyar és német nyelvokta­tás is. Tanulhattak matematikát, mértant, raj­zot, gyorsírást, könyvvitelt. Több évkönyvet, szemlét adtak ki, a Typographia a fiumeiek ré­szére II Typographo címmel jelent meg, a né­metek a Gutenberg című szaklapot is olvas­hatták. Az átutazó vendégmunkásoknak négyszobás, húszágyas vendégszállót tartot­tak fenn az Üllői út 53-ban. A szakszervezet és a részjegyeket vásárló tagok szövetkezeti üzemeként működött a Gutenberg Nyomda.

A szervezet szempontjából a legvirágzóbb évek voltak ezek, de Európa és az Osztrák- Magyar Monarchia már készülődött a háború­ra. A politikai jellegű írások csak úgy jelenhet­tek meg a Typographiában, ha az eddigi kau­ció kétszeresét fizették. (A Népszavának a kaució a korábbi háromszorosába került.)

A háború kitörése után sok kis nyomda szűnt meg országszerte, a munka nélküli nyomdászok száma elérte a kétezret. A szá­mukra kifizetett segélyek, valamint az a tény, hogy 1915-ig 5700 nyomdász és könyvkötő vonult be katonának, alaposan csökkentette az egyesület bevételét. Ezért csak kevesebb táppénzt és munkanélküli-segélyt tudtak kifi­zetni.

Az őszirózsás forradalom után, 1919 janu­árjában személyi változás következett be a szakszervezeti vezetésben. Peidl Gyulát nép­jóléti miniszterré nevezték ki. Az Országos Bizottság élére a Typographia szerkesztője, Preusz Mór került. A szaklapot a továbbiak­ban Neumann Ede jegyezte. A negyedik ve­zető, Bogár Imre képviselte később azokat a szociáldemokratákat, akik tárgyalásokat kez­deményeztek a gyűjtőfogházban levő Kun Bélával.

1919 áprilisában a szakszervezet és a segélyzőegyesület egyesült. A választmány azt is kimondta, hogy a szakszervezet új elneve­zése Magyarországi Nyomdai Munkások Szö­vetsége.

1919 augusztusában Peidl Gyula vezetésé­vel rövid időre szakszervezeti kormány ala­kult. Szeptemberben azonban már ott látjuk a Typographia fejlécén a román katonai cenzor nevét: Spida. Maga a lap a törölt részeket jel­ző fehér foltokkal jelenik meg.

A nyomdai munkások és a rokonszakmák szakszervezeti nagygyűlése 1919. szeptem­ber 23-ra volt meghirdetve. A gyűlésen több ezren vettek részt. A szónok Buchinger Manó könyvkötő úgy védte a tanácsköztársaságot, hogy egyben elítélte a kommunizmust. Felhív­ta a figyelmet Kun Béla légváraira. A gyűlés elnöke, Rothenstein Mór nyomdász határoza­ti javaslatát, mely szerint a sokszorosító ipar munkásainak szakszervezetei csatlakozzanak az újjáalakult MSZDP-hez, egyhangúlag elfo­gadták.

A főváros nyomdai munkásainak száma 1919 végén 4500 körül mozgott, és közülük állandó munkanélküli volt 1800-2000. Vidéken a helyzet hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a létszám a fele volt a pestinek. Olyan kollektív szerződések rögzítették a béreket, amelyeket még egy évvel korábban fogadtak el, ugyanakkor az infláció hatszáz százalékos volt. A könyvkötő-szakszervezet az előző évi segély huszonháromszorosát fizette ki. Janu­ár 20-án a nyomdászszakszervezet bizalmijai­nak értekezletén egyhangúlag megszavazták, hogy a tagdíj munkanélküliek számára befize­tett részét a duplájára emelik. (Typographia 1920. január 8.)

A szakszervezet volt vezetői emigrációba kényszerültek, így Peidl Gyula és Preusz Mór. A belügyminiszter októberben bejelentette, hogy kongresszus nem tartható, mivel nem rendelkeznek működési engedéllyel, és min­den szakszervezeti tevékenységet tiltottnak minősített. Ezért az 1920. október 31-én megtartott segélyegyleti közgyűlés töltötte be a kongresszus funkcióját. Legális vezető­ségében a szakszervezet irányítói is helyet kaptak. A közgyűlésen szentesítették a ta­nácsköztársaság idején történt szakegyleti és segélyegyleti fúziót, és felvették a Magyar- országi Könyvnyomdái Munkások Egyesülete nevet. Az elnök Rothenstein Mór lett.

Ebben az időben alakult meg a Magyar Könyvipari Munkások Nemzeti Ligája, amely húszmillió koronás sikkasztással vádolta a nyomdászszakszervezetet. Erre a belügymi­niszter minden vizsgálat nélkül bizonytalan időre beszüntette az egyesület tevékenysé­gét.

Az 1921-ben alakított új kormány elnöke gróf Bethlen István felismerte, hogy a magyar munkásmozgalommal ismét számolni kell. Felajánlotta később sokat emlegetett paktu­mát a szociáldemokrata vezetőknek. Közben a dr. Balázs István vezette nyomdászliga is­mét feljelentette a szakszervezetet, hogy ille­téktelen járulékokkal emelte tagdíját, és ezt a vezetőség ellenőrizhetetlen módon kezeli. A belügyminiszter vizsgálatot indított, de de­cemberben leállította, majd 1922 januárjában formálisan, márciusban véglegesen visszaad­ta a szakszervezet működési jogát. A szerve­zet vezetője rövid időre az emigrációból visszatért Peidl Gyula lett. 1922. augusztus 10-től Wiesenberger Vilmos követte ezen a poszton. (Peidl az Általános Fogyasztási Szö­vetkezet élére került.)

Az infláció rohamos növekedése közepette a nyomdászszakszervezet és a nyomdatulaj­donosok szövetsége szinte megszakítás nél­kül folytatta bértárgyalásait. 1923. augusztus 22-én úgynevezett indexmegállapodást kötöt­tek. Ennek értelmében havonta kétszer átte­kintették az árdrágulási táblázatot, és ha az 5, illetve 8 százalékkal emelkedett, akkor min­den előzetes tárgyalás nélkül emelték a bére­ket. (Augusztusban negyven százalékkal emelték a bérminimumot.)

Új, fejlettebb szervezeti forma lépett életbe a nyomdászszakszervezetben, létrejött a fő­bizalmi testület. Első nagy erőpróbájuk a négyhetes sztrájk volt 1924-ben. Erre az adott okot, hogy az Athenaeum bizalmijai a kollektív szerződésben megállapított bérmini­mum kifizetését kérték, amelyet a tulajdonos nem teljesített.

1926 októberében tartotta kongresszusát a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűön­tők Segélyező Egyesülete, valamint a szak- szervezet, amelynek 1912 óta ez volt az első legális kongresszusa. Ekkor vezették be a pengőt, és a pénz átszámítása szerint határoz­ták meg a segélyek és tagdíjak összegét. A hetibérek így alakultak: a szakmunkás bér­minimuma 55 pengő, a segédmunkásé 34,50, a munkásnőé 29,50. Betegsegély szakmunkás­nak napi 2 pengő, segédmunkásnak és mun­kásnőnek 80 fillér. Munkanélküli-segély szak­munkásoknak 3,43, segédmunkásoknak és munkásnőknek 2 pengő. Rokkantsegély 10 év után 15,60,35 év után 24 pengő havonta. Szü­lési segély munkásnőnek 45 pengő, árvase­gély havi 10 pengő. A legmagasabb özvegyi segély 600 pengő. A tagdíjakat a szakmunká­soknak heti 3,50, a segédmunkásoknál és a munkásnőknél 2 pengőben állapították meg.

A Typographia mind többet foglalkozott a kormány sajtóellenes politikájával. „A keresz­tény jelszavakkal megindult kurzusuralom le­fagyasztotta a szeretet virágait… A gyüleke­zési szabadságot teljesen megsemmisítette, a sajtó- és szólásszabadságot gúzsba kötöt­te. Üldözőbe vettek mindenkit, aki véleményt mert kockáztatni erről a keresztény konszoli­dációs kormányzati rendszerről.”

1926 decemberében a nyomdászszakszer­vezet három szociáldemokrata politikusa Peidl Gyula, Rothenstein Mór és Várnai Dániel került be a parlamentbe. A fővárosi törvény- hatósági bizottságban kilencen képviselték a szakszervezetet, illetve az MSZDP-t, melynek választási listáján indultak.

A nyomdászszakszervezet taglétszáma 1927-ben több mint hétezer volt, ebből 1506 tag összesen 3772 esetben volt munka nél­kül. Egy segélyezett átlag mintegy 180 pen­gőt kapott évente. 1929-ben – mivel a munka- nélküliek száma egyre növekedett és a kifize­tett segélyek rendszeresen meghaladták a befizetett tagdíjak összegét – 76 ezer pengő hiánnyal zárt a pénztár. Kénytelenek voltak te­hát felemelni a tagdíjakat, ugyanakkor meg­hosszabbították a munkanélküli-segély idő­tartamát.

A nyomdai munkások 1933-ban megtartott nemzetközi kongresszusa az útlevél- és devi­zanehézségek miatt a vándormunkások se­gélyezését bizonytalan időre felfüggesztette, ám a vagyon gyarapodására utal az a tény, hogy a nyomdászszakszervezet 1935-ben Debrecenben üdülőtelepet vásárolt 3000 pen­gőért, a budai Római-parton több mint 47 000 pengőért felépítették a Nyomdászotthont. 1938-ban újabb két ingatlant szereztek. A Csalogány utcában egy lakóházat, és egy strandot Békásmegyeren.

Amikor a Felvidék egy részét visszakapta az ország, az ottani lakosság megsegítésére 3000 pengőt fizettek a nyomdászok, és kije­lentették, hogy a felszabaduló területek nyomdai munkásait ugyanolyan segélyezés­ben részesítik majd, mint az itthoniakat. A ha­zafias lelkesedés kissé lelohadt, amikor is­mertté vált, hogy az ottani nyomdászoknak jóval több mint a fele munkanélküli, és sok közöttük a rokkant.

1939-ben csupán egyetlen szakszervezeti lap jelenhetett meg, a Typographia. Öt évvel később Magyarország 1944-es német meg­szállása után az SZDP illegalitásba kénysze­rült. A szakszervezeteket formálisan nem til­tották ugyan be, de a valóságban csak papí­ron működhettek. A Typographia utolsó szá­ma 1944. december 15-én jelent meg. A kö­zölt cikkek teljesen közömbösek, technikai problémákról szóltak.

Új kihívások előtt

(Beszélgetés Bársony Andrással)

Már régen elhamvadtak azok a szivarok, amelyeket 1848 májusában a Wilheim- féle vendéglőben szíttak az első nyomdászárjegyzéket összeállító „műtársak” porrá váltak maguk a hajdani nyomdászok is, hiszen 144 év telt el azóta. Láttuk, egészen 1945-ig, hogy miként sáfárkodtak az utódok a rájuk bízott talentumokkal, hogy milyen szívós küzdelemben őrizte meg a magyar nyomdászok mindenkori tekintélyét a szakszervezet. De vajon mi történt 1945 után? Milyen kihívásokkal kellett és kell szembenéznie a nyomdásztársadalomnak, a Magyar Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezetének? Erről beszélgettünk Bársony Andrással, a szakszervezet elnökével.

A háború előtt néhány, napilapot gyártó nyomda kivételével, jobbára 5-30 főt foglal­koztató kisüzemek voltak vidéken is, a fővá­rosban is. Szinte minden jelentősebb telepü­lésnek volt saját lapja. A háború alatt a kis­üzemeket alig érte kár, de a nagy nyomdák megsínylették a pusztítást. Ennek ellenére 1946-47-re már lényegében helyreálltak a há­ború előtti nyomdaállapotok, csakhogy a poli­tikai változások miatt a sajtó stratégiai jellegű iparággá változott, hiszen még alig volt rádió, és szükség volt röpcédulákra is.

– A nyomdaipart az elsők között államo­sították. Hogyan hatott ez az iparágra, és mi­lyen helyzetben volt ekkor a szakszervezet?

– A nagy nyomdák élére munkásigazga­tók kerültek, és tagadhatatlan, hogy zömmel a nyomdászok közül kerültek ki, tehát szak­emberek voltak. A baj az volt, hogy a kisebb nyomdákat felszámolták, még jó minőségű gépeiket hulladékvasként beolvasztották, be­zúzták. A gépi kapacitás körülbelül negyven százaléka sínylette meg ezt a rombolást, és negyven százalékra tehető azoknak a száma, akik elhagyták a szakmát. A nyomdaipar a fő­városra és néhány vidéki nagyvárosra kon­centrálódott, így a cenzúrának is könnyebb volt a dolga. A lapok a helyi tanácsok és párt­szervek kommunikációs csatornájává korcsosultak. Könyvnyomtatás jóformán csak Buda­pesten volt. Ezek az események a szakszer­vezet életében is traumát okoztak. 1947-et megelőzően a nyomdaipari dolgozóknak há­rom külön szervezete volt. A könyv- és lap­nyomdász szervezet, amely létszámát tekint­ve kétszer akkora volt, mint a másik kettő, a grafikusegylet és a könyvkötő-szakszervezet együttvéve. 1947-48-ban azután a három szervezet egyesült. Minden bizonnyal egye­sült volna politikai ráhatás nélkül is, hiszen ér­dekeik ezt kívánták. A korábbi szociáldemok­rata elkötelezettségű vezetők most is a veze­tőségben kaptak helyet. A kommunisták az aktivisták között is kisebbségben voltak. A Szaktanács vezetősége viszont olyan orto­dox kommunistákból állt, mint például Kossá István és Piros László, ők a nyomdászokat munkásarisztokratáknak tartva, hozzáláttak, hogy a szervezetüket átformálják.

– A nyomdászok valóban, jó értelemben vett munkáselitet képeztek, már csak a betű­vel való állandó közelségük miatt is, és szám­arányuk is jelentős volt. Nem is szólva arról, hogy szinte valamennyien szociáldemokrata indíttatásúak voltak. Hogy lehetett mégis „át­formálni” a szakszervezetüket?

– A felhígítás jó eszköznek bizonyult. Mi­vel az ipar 48 után leképezte az állami irányí­tás struktúráját, megkezdődtek a kényszer­szervezések a sajtó, a könyvkiadás, majd a papíripar területén. A kényszeregyesülés után a korábban nem szervezett területekről tapasztalat nélküli dolgozók kerültek a nyom­dászokkal közös szakszervezetbe. Gyorsítótta a felpuhulást, hogy számos jól képzett, fel­készült aktivista hagyta el a pályát, részben a munkalehetőségek hiánya miatt. Nagyon ke­mény csapás volt az, hogy a kollektív szerző­dések, amelyek az egész szakmára kötelező­ek voltak, és amelyekért a nyomdászok egy évszázadon át állandó harcot folytattak, meg­szűntek. Helyükbe az úgynevezett üzemi megállapodások léptek, és ezek hallatlanul rontottak a munkafeltételeken, nőtt a kiszol­gáltatottság, elkezdődött a szakemberek rög­höz kötése.

– A centralizáció és az ehhez kapcsolódó állapotok lényegében 1968-ig fennmaradták. A mérsékelt gazdasági reform hozott-e válto­zást a magyar nyomdaiparban?

– Hatvannyolc után bizonytalan lépések eredményeként létrejött néhány házinyomda egy-egy nagyobb termelővállalat mellett, pél­dául az Orionban vagy az Ikarusban. A hagyo­mányos nyomdaipar a már említett okok miatt ugyanis nem volt képes követni még a mérsé­kelt gazdasági fejlődés által diktált iramot sem. Képtelen volt az igények kielégítésére, tájékoztató vagy reklámnyomtatványok gyors, előállítására.

– Hogyan fogadták a kis nyomdák megje­lenését a nagyok?

– A sors tragédiája, hogy még a nyom­dászszakszervezet sem ismerte fel a jelentő­ségüket, holott egyre több kolléga dolgozott ezekben a kis üzemekben. A nyomdaipari struktúra Magyarországon sokáig érintetlen maradt, hiszen még két-három évvel ezelőtt is az ötszáznál több alkalmazottat foglalkoz­tató üzemekben dolgozott a nyomdászok 41 százaléka. Európa fejlettebb részein ez az arány 20 százalék alatt volt, és csak egy or­szágban, Nagy-Britanniában érte el a 24 szá­zalékot az ottani sajátos lap-előállítási szoká­sok miatt. A magyar nyomdaipar koncentrált­sága már ma is igen nagy, mind a munkaerő, mind a tőke szempontjából. Ezért is megy ne­hezen a privatizáció, hiszen a világon minde­nütt kis- és középnagyságú nyomdák vannak. Nem is beszélve arról, ami az elektronika fej­lődésével lehetővé vált: tíz-tizenöt ember is óriási mennyiségű szöveg, forma és kép elő­állítására képes. A közepes vagy annál kicsit nagyobb kategória egyedül a nyomókapaci­tásnál és a köréje csoportosuló feldolgozás­nál képzelhető el, de már itt sem lehet szó 1500-2000 főt foglalkoztató üzemekről.

– Milyen új feladatai vannak ebben a vál­tozó világban a nyomdászszakszervezetnek?

– Új kihívást jelentenek a gomba módra szaporodó kisüzemek. Egyre több helyen van jelen a szakszervezet, az ott dolgozók keres­nek meg minket, hiszen a piacgazdaság kiala­kulásából a munkavállalók egyelőre csak a negatívumokat látják, tapasztalják, ezért szükségük van az érdekvédelemre. Óriási előnyünk, hogy a magyar nyomdaipar és a nyomdászszakszervezet egy tekintetben más, mint a magyar ipar és ipari mozgalmak. Ez pedig az, hogy mind a munkavállalói, mind a munkáltatói oldalon egységes szervezet áll. Nem darabolódott szét, nem oszlott elemeire egyik csoport sem. Ez természetesen nagy­mértékben a tradícióknak köszönhető, hiszen egy 130 éves szakszervezetnek kellő tekinté­lye van. Az egység megőrzését az is segítet­te, hogy ebben a szervezetben jóval a rend­szerváltozás előtt elkezdődött egy öntisztulá­si, demokratizálódási folyamat. Már 1985-86-ban olyan struktúra kialakítását terveztük, amely minden egyes hozzánk került szakma- csoportnak önálló mozgásteret biztosít, ugyanakkor lehetővé teszi a munkaadók előtti egységes fellépést is.

– A Magyar Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezete teljes jogú tagja a Nemzetközi és az Európai Nyomdászszövetségnek. Kima­gaslóan elismert szervezet nemzetközi nyom­dászberkekben…

– Ez, azt hiszem, nem véletlen, hiszen már 1889-ben ott voltunk az első nemzetközi nyomdászszövetség megalakulásakor a ti­zenhárom alapító tag között. E szervezet for­málisan még akkor sem zárt ki tagjai sorából, amikor a magyaroknak sokáig távol kellett maradniuk és más országok szervezeteit ki­zárták. A két szervezet között a kapcsolat még a legnehezebb időkben is élő volt, noha hivatalosan nem vehettünk részt munkájuk­ban. Kapcsolatunk 1989-ben minden tekintet­ben helyreállt, és az Európai Nyomdászszö­vetség Végrehajtó Bizottságában a magyar nyomdászok mandátummal rendelkeznek.

– A nemzetközi rang mellett milyen hazai bázisra számíthat a szakszervezet?

– A mi egyetlen és igazi legitimációs for­rásunk, bázisunk a tagságunk. A Statisztikai Hivatal felmérése szerint Magyarországon 16-17 ezer azoknak a száma, akik nyomdai munkával foglalkoznak. Az aktív dolgozók kö­zül 13 ezer tartozik a nyomdászszakszerve­zethez; ez 85 százalékos szervezettséget je­lent. Összesen 20 000 tagunk van. Ma, ami­kor mindenki képzésről, átképzésről beszél, jó tudni, hogy elődeink már a hatvanas évek­ben elindították azokat a tanfolyamokat, ame­lyeket ma átképzésnek nevezünk. A szak szervezet és a Gutenberg Művelődési Otthon hozzáférhetővé teszi az új technológiákat, fő­leg a letűnő szakmákban foglalkoztatottak számára. Különösen az ólommal dolgozók ér­dekeltek abban, hogy minél előbb megismer­jék és megtanulják a korszerűbb szedési for­mákat. Ezeket a tanfolyamokat állami segít­ség nélkül működtetjük, de az itt szerzett ké­pesítést államilag is elismerik. Működnek még hírnévre szert tett nyomdaipari képző­centrumok Békéscsabán, de a fővárosban is.

– A nyomdászszakszervezet történelme során mindig híres volt arról, hogy tagjainak szociális nehézségek, létbizonytalanság ese­tén segítséget nyújtott. Most, hogy rohamo­san emelkedik a munkanélküliek száma, kö­zöttük természetesen a nyomdászoké is, van-e lehetőség hűnek maradni a nemes ha­gyományokhoz?

– Még 1990-ben, amikor a nyomdaipar­ban nem jelentkezett ilyen markánsan a mun­kanélküliség, létrehoztunk egy alapítványt, amely nem a szociális rászorultság mérlege­lése alapján nyújt segítséget, hanem alanyi jogon segélyezi, támogatja azokat a kollégá­kat, akik elvesztették munkájukat. Ez a segít­ség, amely a tagdíjbevétel egy részéből finan­szírozott, kiegészíti az állami támogatás rend­szerét. De működik egy másik alapítvány is a Szikra Lapnyomdában, a szociálisan legjob­ban rászorulók támogatására. Úgy gondolom, hogy ez az anyagi és erkölcsi szolidaritás má­sok számára is elgondolkodtató kell hogy le­gyen. Különösen olyan időkben, amikor a szakszervezeti vagyonon, mint koncon mara­kodnak némelyek. A fentieken kívül meg­kezdtük egy saját munkaközvetítő rendszer kiépítését, hogy kollégáinknak a szakmába való visszatérését megkönnyítsük. Terveink szerint ez a rendszer 1993-ra kifogástalanul működik majd. Ugyancsak jövőre szeretnénk életbe léptetni egy olyan biztosítási rend­szert, amely tagsági jogon, részben egyéni, részben szakszervezeti befizetés alapján nyújtana munkahelyen kívül anyagi támaszt.

– Mikor jön létre az ágazati kollektív szer­ződés, amely megnyugtatóan rendezné a munkavállalók és a munkaadók kapcsolatát a nyomdaiparban?

– Számos területen van együttműködés a munkavállalók és a munkaadók között. De van egy front, a kollektív szerződés, ahol szembenállás is tapasztalható. Nem véletle­nül. A probléma az, hogy nagyon nehézkesen megy végbe a privatizáció; nem világos, ne­hezen derül ki, hogy ki lesz a tulajdonos, a munkaadó. Éppen ezért pillanatnyilag nem le­het az egész szakmára kiterjedő kollektív szerződést kötni. Olyan alacsony szintű meg­állapodást pedig nem célszerű létrehozni, amelyhez könnyedén tarthatják magukat a munkaadók. Különösen akkor, amikor a helyi bérmegállapodások egyes nyomdákban 25-30 százalékos keresetnövekedést prog­nosztizálnak és tesznek lehetővé. Ilyenkor nincs értelme csupán a forma kedvéért, mondjuk, tízszázalékos emelést garantáló ágazati bérmegállapodást kötni. Lehet, hogy ennek jó sajtója lenne, de tartalma nem sok.

– Ez az elmélet meddig alkalmazható?

– Az biztos, hogy jövőre már nem. A szakszervezet és a munkaadói szervezet is kötelezettséget vállalt, hogy addigra a talpára állítja a piramist. Vagyis előbb lesz megkötve az ágazati kollektív szerződés, és erre épülnek majd az üzemi szerződések, és nem for­dítva.

– Most, novemberben ül össze a nyom­dászszakszervezet XLV. kongresszusa, ahol a 130. évforduló mellett számos mai problémá­val is foglalkoznak majd…

– Ezen a kongresszuson tényleg főhaj­tással tisztelgünk elődeink emlékének, de azt is tudjuk, kárba veszett lenne az elmúlt 130 év, ha mi, a maiak nem tudnánk utat mutatni az elkövetkező időkre. Ha a szakszervezet nem tudja meggyőzni a tagságát, hogy igenis van ereje a közös fellépésnek, akkor nincs ér­telme az egésznek. Döntetlenre játszani – mindig a vereség lehetőségét hordozza ma­gában. És még egy olyan erős szakszervezet, mint a nyomdászoké sem nélkülözheti a más szakmákkal való szolidaritást. Egyebek kö­zött ez is 130 évünk tanulsága, tapaszta­lata.

– Lehet-e a nyomdászszakszervezet poli­tikai elkötelezettségéről beszélni?

– A nyomdászokat hagyományaik kötik a politikai mozgalmakhoz. Á modern szociá­lis és szociáldemokrata mozgalmak a szak- szervezetekből nőttek ki, és ezek a pártok nem lehettek meg szakszervezeti támoga­tás, szakszervezeti háttér nélkül. Közismert volt a nyomdászok mentalitása. Személyes élményem a hatvanas évek közepéről, ami­kor egyik mesterem azt mondta: kurzusok jönnek, kurzusok mennek, de nekünk egy dolog mindig marad, a nyomdászszakszer­vezet.

– Milyen a nyomdászszakszervezet viszo­nya az ideológiákhoz, a mai Magyarország pártjaihoz?

– El kell dönteni, van-e a szakszervezet számára politikai szövetséges. Találunk-e olyan pártot, amelyik nemcsak saját szerve­zeti problémáival törődik, hanem az erejét nö­velő tömegbázisával is. Sajnos, az újjászerve­ződő szociáldemokrata pártok vitáikkal nem­csak önmagukat, hanem társadalmi bázisukat is elvesztették, és teljesen szabaddá tették a terepet a centrum és a jobboldal számára. Az 1990-es választások nagy tanulsága, hogy szabadon is lehet rosszul választani. A szak- szervezeteknek, így a nyomdászszakszerve­zetnek is el kell gondolkodnia azon, hogy talál-e a politikai küzdőtéren egy olyan szerve­zetet, amely képes hatást gyakorolni arra, hogy a szakszervezetek és a munkaadók kö­zötti viták megfelelő jogkörnyezetben bonyo­lódjanak, hogy olyan parlament alakuljon, amelyik nem hoz alapvetően munkavállaló-el­lenes törvényeket. A szakszervezetek nem tekinthetnek el attól, hogy befolyásolják tag­ságukat, hogy okosan, jól döntsenek. Ezért kell elemezni, mely pártok, mozgalmak azok, amelyek vállalva az ezzel járó konfliktusokat, képviselni tudják a munkavállalók érdekeit a politikai küzdőtéren.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ma a parlamenti ellenzék jelen­tős része ugyanolyan negatív szereplő a .munka világában, mint a kormányzó pártok. Hiszen a liberalizmus, a gazdaság öntörvé­nyeinek szabadon eresztése nem más, mint egy nyilvánvalóan egyenlőtlen helyzet szen­tesítése, amelyben a munkavállalónak sem­milyen esélye sincs a tőkével szemben. Úgy gondolom, ma a szakszervezetek szá­mára a szocialista, szociáldemokrata elköte­lezettségű pártok jelenthetnek szövetsé­gest, s ezért a szakszervezeteknek is érde­kük, hogy ezek a pártok minél erősebben vegyenek részt a politikai életben. Nem el­képzelhetetlen persze a szociáldemokrata pártok kiegyezése és talpra állása, ám tisz­tában kell lenniük azzal, hogy társadalmi háttér nélkül, csupán néhány ezer vagy tíz­ezer taggal el fognak bukni. A szakszerve­zeti tagság körében természetesen nem csak a jelzett pártoknak lehetnek szimpati­zánsai, teljesen jóindulatúan lehetnek elkö­telezettek másfajta ideológia irányában is. A szakszervezeteknek azon túl, hogy be­mutatják egyes politikai csoportosulások mibenlétét, azt, hogy kik és hogyan képvi­selik – vagy nem képviselik – a munkaválla­lói érdekeket, tartózkodniuk kell mindenféle pressziótól, hogy a tagság szavazatait befo­lyásolják. Aki nem így gondolja, az nem te­kinti felnőtt embernek a munkavállalókat.

MŰHELY

MAKÓ ISTVÁN

„Tipord el a gyalázatost!”

Ha itt most szétnézne közöttünk, mai magya­rok, micsoda hévvel írná le Voltaire ma is, dühtől fuldokolva parancsot adván, „büszkét, szigorút”, ha már nincs eszünk magunktól megfenni.

„Tipord el a gyalázatost!” – írta levelei vé­gére, nem lankadó gyűlölettel. Tipord el, mert mindent megöl. „Megöl a disznófejű Nagyúr”, az ugar ugar marad, itt semmi nem terem. Félreértik mindkettőjüket! Nem a vallásról, nem az istenről beszél sem Voltaire – lévén igazi úr, úgy vélekedett, hogy ha isten (s a vallás) nem volna, ki kellene találni a nép „üd­vére” –, sem Ady (a sok mocsokság láttán az absztrakt embert könnyebbén szerethette is­ten formájában), hanem mindketten a feuda­lizmust gyűlölték s annak leganakronisztikusabb intézményi és eszmei hordozóját, az egyeduralkodó egyházat és a tekintetes vár­megyét, a kiváltságokat. Mindazt, amiről .mi szemmel láthatólag azt hisszük, hogy már nem létezik, azaz semmi dolgunk véle. Holott ma is pusztít. No, nem eleven erő gyanánt, hisz az elevenség még virágkorában is csak. futólag jelleme?te a feudalizmust (a restség és kiváltságok társadalmát), hanem mint osz­ló, bűzlő történelmi hullahegy akasztja el a lé­legzetünket is, mint az operáció során levá­gott, de bennfelejtett vakbél, gyulladást és társadalmi fekélyeket keltve.

E században az irracionalizmus ül diadalt. Minden másképp van. Többek közt az urak – mint Mohács óta annyiszor – ismét elszámí­tották magukat, gazda nélkül csinálták a számadást. Ami történt, nem a nép műve. A nép hagyta, hogy valakik, akárkik csinálják. Ez az „engedés” is tett persze, történelmi ér­tékű népi tett, de következménye, hogy nem az urak győztek, hanem az előző rendszer (társadalmi rendszer? politikai rendszer? kor­mányzati rendszer? hatalmi struktúra? érdek és manipulációs rendszer? megrögzült kivált­ságok rendszere?) bukott. Az urakat magu­kat is váratlanul érte „forradalmi diadaluk”, az ölükbe pottyant hatalom. Törvényszerű, hogy ebül szerzett jószág ebül vész el. Nemigen tudnak vele mit kezdeni történelmi léptékben. Ugyanazt teszik ugyan, mint Horthyék, azzal a különbséggel, hogy az előkép, Horthy – lévén úriember – bevallotta, mit tesz, nem takargat­ta. Ellenforradalmat csinált, arról is beszélt. Nem nehéz belátni, miért nevezik az urak ugyanezt – forradalomnak. Pedig vállalhatnák az ellenforradalmat is. Becsülném őket, s épp a feudalizmus végleges kiirtása lehetne az az ügy, amelyet én is támogathatnék, én, a mar­xista, a baloldali, a haladás ügyének egész életre elkötelezett híve. Az előző (rendszer?) ugyanis akkora örökölt és maga csinálta tör­ténelmi szemétdombot is hátrahagyott, hogy azt feltétlenül el kell takarítani. Ez – bárki ten­né – történelmileg is igazolható pozitív tett lenne. De attól, hogy a szocialista forradalom időközben elfajult és önnön karikatúrájává vált; még forradalom, legalábbis az indulás­nál. Az ellenforradalom, még ha segítene is kirántani a kátyúban rekedt szekeret, akkor is ellenforradalom, a kezdeteknél és mindvégig! Ha e2t nem tudjuk, nem á járható útra, hanem újabb kátyúba kerülünk. Több jel mutatja, hogy az utóbbi a valódi veszély.

A veszély nagyságát országunk történelme érzékeltetheti. Nálunk – s talán a lengyeleknél – a feudalizmus sorsa úgy alakult, hogy több­szörös „gyilkos”. Elpusztította önmagát, ön­maga jobbik felét, ön- és közveszélyes őrültként taposott el minden életrevalót és értéke­set, amit csak uraink, a „történelmi osztály” képtelen kontársága és önzése külsőleg is ki­fejezett, de nem okozott. Nem engedte ki­bontakozni, elsorvasztotta a kapitalizmust, amely múlt századi rövid ideig tartó virágkorá­ban is legfeljebb feudálkapitalizmus lehetett csak, ahol profit helyett a dézsma a szabály, annak minden következményével. Megfojtot­ta a szocializmust, amelyet történelmi párhu­zam okán nevezhetünk ugyan feudálszocializmusnak, valójában azonban alig megnevez­hető történelmi képződménnyé torzított; e képződményben minden pozitív törekvés, jó szándék, tudás, tett az ellenkezőjébe fordult át, s lett belőle afféle történelmi, „csőbe hú­zás”, eleinte a nép aktív támogatásától, majd egyre idegenülő, döbbent csodálkozásától kí­sérve. Az urak vágyálmával ellentétben ugyanis a nép a szocializmus ellen mindmáig nem lépett fel, amint az urak is egyre ijedteb­ben tapasztalják. A szocializmust nem kom­munista jellege, hanem feudális öröksége emésztette fel.

A negyedik – készülő – gyilkosság: megöli, megfojtja, kizsigereli, mindenéből kiforgatja azt a bizonyos meg sem nevezhető (a tudo­mányos kategóriák egyikével sem jellemezhe­tő) valamit, amit – alig vitatható jó szándék­kal, bár különböző törekvésekből fakadóan – most próbálunk életre galvanizálni. Nemcsak hogy nem takarítottuk el a feudális szemét­dombot, hanem újabb szeméthalmokkal gya­rapítjuk lankadatlan szorgalommal – ebben az egymással látszólag legszélsőségesebben szemben álló erők is együttműködnek testvé­riesen – s vagy az ellenségnek tudjuk be a nem várt „eredményt”, vagy az emberi buta­ság és gonoszság számlájára írjuk, vagy bal- szerencsénkre gyanakszunk, vagy (és ez már valóban több, mint bűn: ostobaság!) észre sem vesszük. Pedig mindig volt és van méltóságos főispánunk, első és sokadik zászlós­urunk, mindenféle címerünk és hatalmi jelvé­nyünk, évszázadok óta töretlenül virágzik és ereje teljében pöffeszkedik a tekintetes vár­megye, alakul az inkvizíció és megrendelték újra a dereseket (bár a deresre húzásra vo­natkozó végrehajtási utasítás még csak most készül több nekifutásban). Szabad és szük­séges gátlástalanul koldulni sebeinket muto­gatva a legsötétebb középkorit megszégyení­tő szemérmetlenséggel egyénileg és állami méretekben, s ehhez szorosan kapcsolódva jótékonykodni és jótékonykodással pótolni a valóban fontos és lehetséges tennivalókat, a nép eddig élvezett „kiváltságait” pedig meg­szüntetni, és új kiváltságokat kreálni a hozzá­juk való kutyabőrrel biztosítékul – s ehhez ha­sonlók. Csak éppen mindegyiket másként mondjuk egy kicsit. Nem is biztos, hogy szán­dékosan. Pedig egy dolgot, mint mindannyi­unk közös érdekét, bizonyosan ki kellene mondanunk félreérthetetlenül: „Tipord el a gyalázatost!” Ha semmi egyebet nem is, de legalább ezt a történelmi hullát el kellene ta­karítanunk közösen, egymást segítve mind­annyian, kiknek emberhez méltó gondjuk van! Lehetne végre annyi balszerencse közt „s oly sok viszály után” egy történelmileg (s nem magánemberi indulatok összességéből) indokolt közös, pozitív társadalmi progra­munk. A hullabűz csavarja az, orrunkat, de mi ezt a vágyott és ígéretes ipari, sőt „posztindusztriális” társadalom (átmenetileg kelle­metlen) illatának érzékeljük. Vigyázzunk! A puszta túlélés a tét, és ez nem egy impo­tens kormány feladata, mégcsak nem is po­tensé. Össznépi feladat! Talán még nem ké­ső, csak az bizonyos, hogy több és más esé­lyünk saját történelemcsinálásra nincs.

Olyan utálatos lenne ez a feudalizmus? Voltaire-től máig gyűlöletes? Átkozzuk talán István királyt, amiért „bevezette”? No nem! Ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. István véglegesítette nemzeti létünk megala­pozását, nem „bevezetve”, hanem feltételek­kel körülbástyázva az objektíve (már évszáza­dokkal korábban elkezdődött) alakuló társa­dalmi folyamatokat. Ám vulgáris filozófiai meghatározás szerint: piszok az, ami nincs a helyén. Csillogó zsírfolt a párolgó levesen, trágya a termőföldön szétszórva, a haj a ko­ponya tetején – a helyén van. Ugyanezek a nyakkendőn, a köröm alatt, a levesben …? Itt és most a méltóságos főispán, a tekintetes vármegye, a világnézeti terror, az inkvizítori haragvás, a kevesek kiváltságainak éltetése és kutyabőrös véglegesítése, a borravaló (nem a munka megszolgált bére), a rokonsá­gi alapon képződő klikkek, a vazallusi rend­szerek nem is titkolt szerephez jutása, a bizo­nyos körökben elszabadult úri pimasz­ság…? Mit kéne szeretnünk rajtuk? Rég ha­lott történelmi rekvizitumok. De hát az egy­szeri halottvirrasztó szerint: „Aki halott, ne ugassék!”

Más volna a helyzet, ha rendeltetésszerűen hasznosulhatnának. Sajnos, nincs szeren­csénk, erre ne is számítsunk. A feudalizmus ügyének pozitív értelemben ma már csak ta­nulságai lehetnek, semmi több. Más népek szerencsésebbek és okosabbak voltak. A franciák, amikor eljött az ideje, lényegében egyszerűen elsöpörték, s ami maradt belőle, az vagy nem árt, legfeljebb érdekes, sőt ne­vetséges (mint a francia kispolgár pitiáner borravaló-imádata), vagy egyenesen hasznos (úriemberi tartás, kifinomult és mértéktartó ízlés, kulturált hagyományőrzés stb.). Az an­goloknál, a németeknél, a svédeknél, a japá­noknál s a hozzájuk hasonló népeknél a feu­dalizmus – különböző mértékben és módon – egyszerűen „felszívódott”. A nemesség – pol­gárosodott. E népek kapitalizmusa lényege szerint ugyanolyan gyalázatos kapitalizmus, akár a többi népé, de színes, elegáns, érték­őrző, értékhasznosító és értéktermelő, me­revségében is rugalmas, a „kihívásokat” vál­lalni tudó kapitalizmus. Nálunk többrendbeli történelmi gyilkosság a számlája s még szubjektíve sem az úriemberi erények örökítődtek, hanem az úri pimaszság, a cselédtartó indu­lat, a cifra nyomorúság, a kontárság és lusta­ság elhivatottságnak álcázott trónra emelése, szervilizmus stb.

A marxizmus is adós a feudalizmus politi­kai és elméleti elemzésével – szinte teljesen. Pedig bőven volna abban kincs is, melyet fel­színre hozhatnánk. Az a bizonyos „sötét kö­zépkor” és annak társadalma a maga idejé­ben és helyén csodálatos történelmi teremt­mény. Engels joggal veti a történelmietlen szemléletű „felvilágosítók” szemére, hogy bár a középkor bizonyos értelemben csakugyan sötét, mégis ez a középkor termelte és érlel­te meg a modern társadalom összes eszmei és anyagi feltételét. A feudalizmus filozófiailag az a közép (medius), amely felé minden előzmény törekszik, s amelyből a továbbiak­ban minden ered. Mit tudunk róla elméleti­leg? Jóformán semmit. Nem kis mértékben épp ezért a közép indokolt hasznosulása he­lyett a középszerűség tobzódása az osztály­részünk.

Nálunk úgy kezdődött, hogy Géza fejede­lem és István király nemcsak az első egyházi és állami szervezeteket hozták létre, hanem ők voltak az első városalapítók is. A szó mo­dern értelmében, szinte a japán feudális váro­sokat meghaladó szinten létesültek városok, kifejezetten a városi funkciók ellátására ké­pes lakossággal és intézményekkel. Csak ké­sőbb züllött odáig a helyzet – főként objektív történelmi körülményeknek betudhatóan hogy ma Magyarország: Budapest és vidéke Az urbanizálódás mint folyamat a néptöme­gek mozgásának oldaláról tekintve lázadás a feudális gúzsbakötöttség ellen. Ha városaink máig nem képesek városként funkcionálni, s inkább „főhivatalok” a környező vidék számá­ra, mintsem valódi városok; ebben is benne van, hogy felülről lettek „elhatározva”, főkegy­úri döntéssel, amúgy feudálisán. Városaink díszfunkcióiban lássuk a feudalizmus szívós továbbélését!

Ha sokat nem is tudunk róla, annyit már biztosan tudhatunk, hogy túlélte önmagát és utódait. A feladat tehát: tipord el a gyaláza­tost! Különben minden kezdődik elölről. A fe­udális önkényuralom a feudális anarchia kilá­tásaival – amit átmenetileg a „demokráciata­nulás” nehézségeinek hihetünk ugyan, de at­tól még feudális anarchia –, ahol mindenki a maga szemétdombján kapirgál, ha ugyan jut neki szemétdomb; az eredeti tőkefelhalmo­zás minden gyalázata, anélkül, hogy a felhal­mozott kincs tőkévé válna, viszont a vagyoni és ebből eredően a társadalmi és kulturális különbségek végletekig kiélezve és rögzítőd­ve, egyszer s mindenkorra pauperizálva azt, aki egyszer elesett; a kínok és kiváltságok ál­landósulása, a változtatás minden lehetősé­gének a kizárásával.

Társadalmilag és politikailag igazolódnak és tért nyernek azok az erők, amelyek a legsötétebb középkort párosítják a fasizmussal. Ideális feltételek teremtődnek kolonializálódásunkhoz – hazai segédlettel. Jobb esetben leszünk ismét a brandenburgiak hűbérbirtoka, mint ahogyan Mátyás király leszármazottainak „kiiktatása” után lettünk, amúgy sor­sunkra hagyatva.

Van tehát közös ellenség. De hogy eltipor­hassuk, rá kell ismernünk, meg kell neveznünk, rá kell mutatnunk, fülön kell csípnünk, s még történelmi ereklye gyanánt is csak erősen sterilizálva és csomagolva, inkább csak a ta­nulság szintjén elraktározva.

Ha nem tesszük, minden kezdődik elölről. Kezdődik, de nem végződik, ha ez a förtelem megmarad, mert ez már maga a vég. Szava­lás, acsarkodás nem segít. A nemzethalál a legvalószínűbb realitás, és még csak arra sem számíthatunk, hogy bár „… a sírt, hol nemzet sűlyed el / Népek veszik körűl”,

„… az ember millióinak szemében gyász-könny űl.”

Tán észre sem veszik, mikor tűnünk el.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Tévévilág

A tévében sosem látható író megvádolta a té­vében folyton látható komikust. Hogy okkal vagy ok nélkül, ne firtassuk most (alighanem nagyon igazságtalanul). A lényeg az, hogy a komikus, amikor egy tévéműsorban a riporte­rek megkérdezték tőle, mit szól e támadás­hoz, nem tartotta szükségesnek, hogy a pusztán nyomtatásban publikált váddal szem­ben védekezzék, hogy vitatkozzon egy olyan íróval, aki a tévében sosem látható. Megelé­gedett azzal, hogy több ízben leszögezze: a nevét se tudja ennek az embernek, s nem is hajlamos megjegyezni, hogyan hívják. írhat akármit, nem számít. E válaszai igen meg­nyerték a tévériporterek tetszését, akik ter­mészetesen szintén folyton láthatók a képer­nyőn, s mindannyiszor nagy tapsot váltottak ki abból a közönségből, amelyet a tévénézők­nek a műsor közönségeként mutatnak a kép­ernyőn, de amelynek tagjai valójában szintén szereplői a műsornak, s vélhetően akkor tap­solnak, amikor a rendező egy felirat villogtatásával erre utasítja őket.

Mi tagadás, van is valami abban, hogy ami nem kerül a képernyőre, az nem számít. Amit a „Szomszédok” című teleregény Öli ura, Lenke nénije vagy pláne az az oly szimpatikus Mágenheim doktor mond, arra az egész or­szág felfigyel. Ha kiderül rólunk, hogy nem tudjuk, ki lakik a szomszéd házban, és mi tör­tént vele a minap, ezen nem szokás megüt­közni. De ha arról nem értesülünk, megcsal­ta-e Mágenheim doktor a feleségét a „Szom­szédok” legutóbbi adásában, olyan tájékozat­lanoknak mutatkozunk, mintha elmulasztot­tuk volna észlelni a rendszerváltozást.

A tévének saját törvényei vannak, s a leg­főbb törvény a blikkfang. így hát a „Szomszé­dok” hőseinél jóval csekélyebb történelmi múltat maguk mögött tudó mai politikusok leginkább akkor kaphatnak esélyt a közis­mertségre, ha óriási harcsabajszuk van, vagy olyan küllemük, mint a hajdani gyerekfilm Mek mesterének. Az effajta arcokat a tömegfelvé­telekből is ki szokta emelni a kamera, s akit a kamera kiemel, az valakivé válhat még a tévé­ben folyton látható komikus szemében is. Ha azzá válik, előbb-utóbb parodizálni fogják, s ha valakit a tévében parodizálnak, az történel­mi személyiség a tévénézők számára.

A televízió tehát nem egyszerűen „nagyha­talom”, hanem isteni hatalommal rendelkezik, világteremtő erő. S minthogy az emberek jó része a tévéből tudja meg, mi van a világban, így – eltekintve a családi élet, a munka, a villa­mosozás és bevásárlás csip-csup ügyeitől – inkább él a tévévilágban, mint a valóságban. E tévévilágnak saját történelme, kultúrája, tu­dománya, irodalma és művészete van, amely független a valóságtól, sőt, szemben is állhat azzal. Akár olyan mértékben is, hogy pl. a té­vé esztétái nem olvassák a valódi esztétákat, s megfordítva, az utóbbiak hajlamosak bármi­lyen más műsort végigundorodni, csak a kép­ernyőn esztétaként felléptetett állampolgáro­két nem. Ez persze csak a valódi esztétákra vet rossz fényt: őket nem kell okvetlenül ol­vasni, de aki a tévébeli esztéták nézeteit nem ismeri, olyan tájékozatlan, mintha azt sem tudná, kicsoda a Mágenheim doktor.

Hogy a tévévilág fontosabb a valóságos vi­lágnál, ezt a kormányok is felismerték. Ezért törekszenek arra, hogy a tévében rend le­gyen: a valóság rendjére nem sokat adnak. Érdektelen, ha az egyes tévénézők külön-külön kifosztottaknak és becsapottaknak érzik magukat, mindaddig, amíg a képernyőn be­mutatott tévénézők elégedettek és derűsen néznek a kormányprogramban rögzített jövő­be: így az előbbiek mind kivételesen peches embereknek tudhatják magukat, a többiek nyilván olyanok, mint a képernyőn. Hazánk sorsának legfőbb biztosítéka lenne, ha Má­genheim doktor belépne a kormánykoalíció valamelyik pártjába.

Summázva minden jel arra vall, hogy a té­vében folyton látható komikus teljes joggal minősítette senkinek a tévében sosem látha­tó írót. Van itt persze egy tény, amit a komi­kus számításon kívül hagy, de ezt a tényt a kormányzat is rendre mellékesnek tekinti, s ezért nyilvánvalóan érdektelen: a tévévilág egy gombnyomással kikapcsolható. A való­ság nem.

ALFÖLDY JENŐ

Hiteles hókuszpók

Hernádi Gyulát, a Száraz barokk, a Deszkako­lostor, a Logikai kapuk, s számos kitűnő film­forgatókönyv szerzőjét kiváló írónak tartom. Modern író több is van – avantgárd író sokkal kevesebb; a korai Szentkuthy Miklós és Tol­nai Ottó között bizonyára ő az első számú avantgárd prózaíró irodalmunkban. Ezt a véle­ményemet Hernádi Gyula egyéb tevékenysé­gével szemben is kész vagyok védelmezni.

Nemrég horoszkópok írására adta a fejét.

Némi játék a csillagjóslással, kacérkodás a régiek babonáival, nem árt; sőt, még fel is szabadíthatja az írói képzelőerőt. Fölfrissíthe­ti a nyelvet parasztanyókás ízeivel, jógiszakál­las sejtelmességével, vagy – hogy az Álmos­könyvet is író Krúdyra utaljak – Majmókás bölcselkedéseivel. Bele is mennék szívesen a játékba „Hernádi Gyula hiteles horoszkópjá”-val, melyet a RTV Újság ad közre hétről hétre; dehogy is akarnék én játékrontó lenni.

Csakhogy az író elkövetett egy sajnálatos műhibát. Azt állítja, hogy az időzónák eltolód­tak, ezért – például – a Kos jegyében nem március utolsó és április első két harmadá­ban születnek az emberek, hanem április 19. és május 18. között. Mindegy most, hogy ez az időeltolódás csillagászatilag igaz-e vagy sem. Az így jelzett pontosságigény azt akarja elhitetni az olvasóval, hogy van „hiteles”, tehát tudományosan igazolható horoszkópkészí­tés, csillagjóslás, méghozzá az a blődlizés, amit Hernádi Gyula művel. Ha valaki azt bi­zonygatná, hogy ez csupán „még egy csavarintás” az agyafúrt játékban, annak azt vála­szolom, amit az író a július 13. és július 19. közötti „hiteles horoszkópja” állít slusszmondatában: „Az információ szerepe óriási.”

Szívesen elszórakozom olyasmin, hogy az Oroszlán jegyében születettek esténként el ne felejtsék felkötni a bajuszkötőjüket, vagy amit Hernádi mond, hogy a szegény Vízöntő „partnere nem elégül ki”. De az időzónák elto­lódásáról szóló, professzorosan komoly fi­gyelmeztetést ezennel kikérem magamnak. Nekem egy placebó gyógyszerre ne írják rá, hogy szedése idején napozni tilos. (Remé­lem, ezzel nem adtam ötletet valami divatos szélhámosnak.)

Évekkel ezelőtt Hernádi Gyula írt egy no­vellát, melyben egy hiszékeny anya késsel meghosszabbítja kisgyermeke életvonalát abban a reményben, hogy így az élete is hosszabb lesz. S mit tesz a babona egy sci-fi-ben: a gyermek tízéves korára töpörödött, ősz vénség lett – tíz év alatt élte le a meg­hosszabbított életvonalnak megfelelő életet. Ez a mű az abszurd vagy a nonszensz mű­fajába tartozik – novellaként megtámadhatatlan.

A tudományosan tálalt blődlinél azonban – amely nem kigúnyolni akarja a hiszékenysé­get, hanem épít rá – lényegesen több iróniát várunk egy írótól, a mértéktelenül elpimaszodott reklámfogások idején.

OLVASÓLÁMPA

FARKAS LÁSZLÓ

Csanády János: Meotisz

Nem csillapul a hatvanéves költő szomjúsága a nagy formátumú dolgok, a nagy távolságok és indulatok megnevezésére. Ezekben az utóbbi öt-hat évben írott, új kötetében össze­gyűjtött versekben is a nagy távlatok igézik: a kozmosz titkai, a történelem mély kútjainak csillanásai, a lélek nehezen megfejthető rejté­lyei: romantikus alkata változatlan. Pedig ugyanakkor mesteremberek fogásait őrzik mozdulatai, anyagai is a mindennapi élet kis megfigyelései, tényei, ízei. Nem idegen tőle a köznapi élet poézise, egyik lénye a halkszavú, az apró tárgyakat, képeket dédelgető, bukolikus költő: mesterien tudja megszólaltatni a tücsökzenét, a szigligeti táj szépségét, a Szeptemberi bizakodás-t, a kismadár boldog cserrenését, a zivatart.

Az egész kötetre azonban a messzi dolgo­kat, a nagy látomásokat megjelenítő becs­vágy a jellemző, az orkánra erősebb szavai vannak, a múlt faggatására, az élet titkainak, kátyúinak, távlatainak elemzésére. Fohászai­ban ehhez kér erőt „e katakombakorban” Mindig jellemezte őt az erőfeszítés egy másik világ, egy-egy új tématartomány meghódítá­sára. Korábban az új tudományos világképet építette be költészetébe, majd a kozmosz, a csillagvilág vált versélményévé. Tartós szere­lem lett. Mostanra felerősödött a vonzalma nemzeti múltunk iránt. Mint maga mondja a könyv ajánlásában: „Igyekeztem a legendás magyar múltat összekapcsolni, egybeszőni a jelennel”. A kötet címével is ennek a szere­lemnek áldoz, s versekkel, sorokkal, képekkel is. Különösen a régmúlt, a mitológia, egykori ázsiai létünk foglalkoztatja – a messziség a történelemben is.

S mintha még távolabbról ködlenének föl az időből – az ifjúság, a gyerekkor képei. Ko­rábban közvetlenebb emlékképekben jelent meg ez a világ – mint a kötetnyi, nemrég nap­világot látott nagyszerű prózaversben -: a gyerekkori tárgyak, életképek, érzékenysé­gek, ámulatok. Az új versekben szűrtebbek ezek a visszanézések, távolódóak, elgondol­kodásra szánt, alkalmazott emlékképek. Vagy álomszerűén stilizáltak, mint A lemerített háló című szépen épített versfüzér érzékletes, filmszerő víziója (megjelenésekor a Palócföldben szóltam róla).

Két jellegzetes arca van Csanády kedélyé­nek, említettük, a szelíd daloké s a töprengő, gyötrődő, látomásos vers-drámáké (ezek kö­zül a legizzóbb a kötet élére méltán kiemelt Vazul). A nyelvet, a zenét is ez a kettősség jellemzi. Általában választékos, ünnepi a hangja, s ezt mulatságosan (vagy sután, vagy ügyes-tudatosan) töri meg köznapi, újhang­zású, frivol fordulatokkal. így van a rímekkel is. Harmonikus, észrevétlenül zenélő nemes rímek után egyszer csak odatűz egy-egy kér­kedő, kirívó csöngettyűt, virtuóz játékszót. Nem ügyetlenségből, hanem önfejűségből, mintegy a más-más tónusok együttszerepeltetése iránti jogát érvényesítve. Ez a (nem vétkes, inkább csak színt, ízt adó) dac látszik egy-egy idegen név, szó írásában is (igen kedveli az idegen, a tudományos szavakat; ez is hódítás); hieroglífák, írja, meg Szalvator Dalí, és hic szalta – rímben!

Kialakult mára Csanádynál egy jellegzetes versépítő forma, ez is ennek a kötetnek a ta­nulsága. Kivéve a két-három soros vázlatokat, versötleteket, szinte minden költeménye egyetlen lélegzetvétel, szonettnyi, vagy leg­följebb húsz-harminc soros. Még a két nagy boltozatú füzér is ilyen részletekből áll. Ter­mészeti képből vagy szentenciából indítja, epikusán vagy asszociatíve kibontja, látomás­sá emeli, az eszével vagy a szívével értelmezi, s valami fanyar, vagy fohászos, vagy dacos in­dulattal, keserű tanulsággal zárja – sokszor felkiáltójellel is. Olyannyira jellegzetes termé­szetrajza ez a versnek, hogy mögötte a Re­mény a reménytelenben című versnek a vallo­mását, a versírás parancsát érzem, „egybe­hordva feltétlen szorgalomba a világ szalma­szálait, rögét”: mint pap a szentmisében, na­ponta fölajánlja magát, versre kínálja föl ma­gát, módot ad arra, hogy a csoda megtörtén­jen. S emögött azt, hogy a versírás, a hódítás, a küldetés tudata nem elfogadás dolga Csanádynál, hanem akarat dolga.

Sok rosszkedvű, keserő, ostorozó vers van a kötetben (nem hittelenek, éppenhogy daco­sak), nem is mindig tudom, a világnak szólnak-e, vagy ennek a világnak. Nem tudom, de nem is kérdem, mindkét módon érvényes le­het.

A legszebbek úgyis azok a versek, ame­lyek magyarázatlanul szépek, sőt nagy ver­sek, a Vazul, a . Kezem a tél kezében, a Forrá­sok ős vizében, a Válaszra vár… az Ahma­tova, az Ima 1987 tavaszán, A gyönyörű fény – könnyű sorolni.

Hanem külön kellene elemezni az Éji úton ciklust, a kötet fölé emelt boltozatot, ezt a nagy, összefoglaló rapszódiát. A hajó metafo­rában az élet metaforája van, az emberi sors, a világegyetem, a gyerekkor, a szétesett vi­lági-rejtelmeiben, távoli asszociációiban a tel­jes életet befoglaló szándék, s nem leltározó szemlélődés, hanem mámoros mártózás az élet gazdagságában, és szűkösségének re­zignált tudomásulvétele, oldott, színes, gaz­dag képköltészettel nagy tablóra vetítve. Olyan egy anyagból varázsolva, hogy nem is hiszem el: nyolc évig írta.

S még egy tanulság: szegény korban is le­het szép arcú könyvet teremteni. A fedél Csa­nády Judit munkája. (Széphalom Könyvmű­hely)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Ímé: a Rossz…

A Géniusz végül is megmagyarázhatatlan. Ezért a legnagyobbakról a legnehezebb írni; közvetíteni (fordítani) is őket a legnehezebb. Baudelaire-rel kapcsolatban mégis meg kell próbálni, mert ha csak valamelyest is megért­jük: mindazt átérezhetjük, ami százötven éve világszerte a költészetben történt.

A legfontosabbnak az tetszik, amire Illyés mutatott rá: Baudelaire ellentmondásossága – Jó és Rossz szembenállása, nemiség, narkó és bűntudat, szenvedély és szenvedés el­lentétei. A kéjt és mámort élvező s önvádat, fizikai és lelki gyötrelmeket, betegséget el­szenvedő, moralista Baudelaire ugyanakkor más magatartásokat is megvalósított és kife­jezett. Fiatalon, életereje teljében ő volt a „dandy”: a magányos személyiség lenéző tar­tózkodásának megtestesítője. Ezzel függ össze a spleen: unottság, hideg fölény, méla undor. De a „bohém” életvitel teljes felelőt­lenségét és önpusztítását is ő vitte végbe, egészen önmaga tönkretételéig.

Épp ellentétes mindezzel az emberi és köl­tői magatartással (amihez persze megtörettetés kellett) a különféle rétegek, sorsok rész­vétteli tekintete, az elesettekkel, szenvedők­kel együttérző, azok gyötrelmeire mély meg­rendüléssel reagáló emberé. Ez kapcsolódik össze a nagyváros csodálatával és gyűlöleté­vel, a világvárosban élők elidegenedettségének s tömegben való magányosságának do­kumentálásával. Mindebben s mindezek fölött hallatlan életkedv és teljes dekadencia – amely utóbbinak szinte legelső s mindmáig felülmúlhatatlan kifejezője; nélküle – monda­nom sem kell – a mi Adynk is elképzelhetet­len.

De nem elég a sokféle, sőt ellentétes élet­élmény, nem elég a tehetség, a mindenre ké­pes formai biztonság – ehhez az életműhöz páratlan alkotói tudatosság is kellett. Baude­laire költészetében semmi történetiség, anekdotizmus, klasszikus értelemben vett leírás nincs. Igaz, jellemzi még az emelt hang – utó­végre ez a költészetnek egyik alapmegnyilvá­nulása –, a kötött forma is, de többé semmi retorika, semmi dekorativitás, még csak festőiség sincs; tartalom tekintetében semmi di­daktika, semmi megszokott körülírás, hanem csupa konkrétum. Nyelve tömör, lényegre tö­rő, szókincse szinte szegényes. Viszont dön­tő a jelképek használata: Baudelaire szerint a jelenségvilág önmagában semmit meg nem magyaráz, a lényeg csak jelképekkel közelít­hető meg. E szimbolizmus mellett másik nagy költői vívmánya különböző elemeknek akár képekben, akár asszociációkban való össze­kapcsolása, amelyről legszebb verseinek egyike szól, a Correspondances – Megfelelé­sek.

Ugyanilyen tudatosság kell mindennek ma­gyar közvetítéséhez is. Ma már látjuk, hogy a gyönyörű Babits-, Kosztolányi-, Tóth Árpád- és Szabó Lőrinc-féle fordítások lágyabbá, dí­szesebbé, „szecessziósabbá” tették Baudelaire-t, amint amilyen az eredeti. Pedig épp szikár keménysége a legfontosabb, ez felel meg a versek tartalmának. Ezért oly fontos Tornai József nemrégiben megjelent nagy­szerű új fordítása, mely tán nem oly „szépsé­ges”, de feltétlenül igazabb. (Tevan Kiadó)

MILLOK ÉVA

Valéry Giscard d'Estaing: Hatalom és élet

Nem emlékiratról van szó. A volt francia elnök maga hangsúlyozza, hogy nem volt kedve gondolatok és események időrendi elbeszé­lését megjelentetni. Ellenben kísérletet tett arra, hogy közreadja mindazt, amiben hét­éves hivatali ideje során része volt, amit er­kölcsileg, fizikailag és szellemileg átélt. A kí­sérlet meglepően jól sikerült. A meglepő fő­leg az a tollforgató képesség, amellyel kitűnő politikusok sem igen szoktak rendelkezni, pláne, ha nem is elsősorban politikáról írnak, és nem agitatív szándékkal. Giscard – noha a hatalom szó is szerepel a címben – az életet eleveníti meg mindenekelőtt, és a hatalmat legfeljebb annyiban, amennyiben az életének része volt. Bravúros az a hallatlan könnyed természetesség, amellyel helyzeteket érzé­keltet, saját érzéseiről vall, embereket idéz meg és jellemez, problémákat fejt ki, és mindezt mindig pátosz nélkül, nagy szavak, frázisok és dramatizálás nélkül. Akkor is, ha a dolgok éppenséggel nem nélkülözik számára a drámaiságot.

Politikai nézetei idegenek tőlem, de miköz­ben könyvét olvastam, óhatatlanul megfogal­mazódott bennem az a gondolat, amelyen sű­rű és üres használatától pedig irtózom; arra kellett gondolnom, hogy Giscard d'Estaing európai ember. Nem abban a mélységes érte­lemben, ahogy József Attila Thomas Mannra vonatkoztatta ezt a fogalmat. De abban az egyszerűbb, hétköznapibb változatban, amellyel azért szintén nem találkozhatunk úton-útfélen: világos elme, frázismentesség, műveltség, minden demagógia hiánya, fair play a politikai színtéren, az anyanyelv csi­szolt használata, egészében elegáns stílus és magatartás. Giscard-t olvasva borzadállyal ju­tottak eszembe azon közéleti szereplőink, akik rendszeresen rosszul használják a ban-bent, akik úri fölényük és tévedhetetlenségük hiedelmében, humortalan körmondatokban főleg kioktatni akarnak, akik habozás nélkül élnek alpári hazugságokkal, akik azt képzelik, hogy az igazságot a fennköltség van hivatva megtestesíteni, akik nem átallnak unos-untig ismételni áporodott közhelyeket, akik szé­gyentelen érzelmességgel hurcolnak körbe megpenészedett „eszményképeket”, akik mézes szavak mögött álnokságot rejtenek, akik…

De hát nincs értelme folytatni. Nem tudom, Giscard könyvének erényei mellett tűnnek-e fokozottan borzasztónak hazai gusztustalanságaink, vagy fordítva: ezek megléte emeli különleges fénybe egy igazán kulturált írás érdemeit? Egy biztos: Giscard d’Estaing könyve mindenképpen élvezetes olvasmány, és tanulságok is levonhatók lennének belőle, ha volnának erre képes honfi­társaink.

(Európa Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Vannak a világirodalomban olyan költői élet­művek, melyeknek ismerete nélkül aligha mondhatja magát valaki művelt olvasónak. Ilyen költői életmű az 1819-1892 között élt amerikai Walt Whitmané is, aki szinte egész életében az először 1855-ben megjelent Fű­szálak című kötetén dolgozott. Whitmant a modern költészet nagyjai között a szabad-vers nagymestereként tartjuk számon, aki panteisztikus világérzését áradó, patetikus hangvételű, végtelen sodrású költeményei­ben fogalmazta meg. A világ nagy egésze, a tárgyak, emberek, tájak összefüggései bűvö­lik el, a határtalan amerikai tájak, a modern élet megnyilvánulásai, a gépek, hajók, házak, férfiak és nők, az élet kavargó forgataga, a születés misztériuma.

Ne csukjátok be előttem a kapuitokat, büszke könyvtárak,

de minden lapjáról soha ki-nem-mondott titkok borzonganak felétek.

                                                                                                        (Szabó Lőrinc fordítása)

Ez a könyv a Lyra mundi sorozatban magya­rul, kiváló műfordítók tolmácsolásában, az Európa Kiadónál jelent meg, a költő halálának századik évfordulóján.

Whitman koráig, a történelem előtti kortól a 19. század végéig, a „nagy kapitalizmus” ki­alakulásáig, a történelmi eseményeket a gaz­dasági jelenségek és eszmei-filozófiai áramla­tok összefüggéseiben vizsgálva kalauzolja át az olvasót az emberiség történetén és műve­lődésén Léderer Emma Egyetemes művelő­déstörténet című könyve. „»Egyetemes mű­velődéstörténet« nagy szó könnyedén kiejtve. Az emberiség fejlődésének, művelődésének hatalmas területén ez a könyv csupán útmu­tatóul kíván szolgálni. Célja, hogy abban a la­birintusban, amelyet az emberiség történeté­nek neveznek, irányt jelöljön. Rá szeretne mutatni arra, hogy a fejlődés, mely sok lelki és anyagi tényező összetevődése, ha tört vo­nalban is, de mégis felfelé halad. »A történet az élet tanítómestere« régi mondás, de örök érvényű. Csak a múlt megismerése vezethet a jelen megértéséhez.” E szavakkal vezeti be az 1977-ben elhunyt neves történész az előszőr 1935-ben napvilágot látott, tömör, élve­zetes stílusban írt művét, melyet most az AQUA Kiadó jelentetett meg reprint kiadás­ban.

Tárgyalásmódjánál és tematikájánál fogva is rendkívül érdekes könyvet adott közre a Cserépfalvi Kiadó William O. McCagg Zsidó­ság a Habsburg Birodalomban 1670-1918 címmel. Az amerikai történész elsőként fog­lalja össze a kelet- és közép-európai zsidó­ság történetét, melyről eddig csak résztanul­mányok jelentek meg. „Számos kiváló mű író­dott a német, és orosz/lengyel zsidók törté­netéről. Legjobb tudomásom szerint viszont a múlt század óta senki sem írta meg a »köz­bülső zsidóság« általános történetét. Pedig ezek – természetesen – önálló egységként léteztek egészen a Habsburg Birodalom összeomlásáig. Az ő történetük rendkívül fon­tos »esettanulmány«. Társadalmi kiterjedését tekintve sokkal teljesebb, mint a német, fran­cia, holland vagy angol zsidóké, és kevésbé gyötrelmes az orosz zsidókénál. Ugyanakkor a közbülső területek rendkívüli bonyolultsága miatt, és feltehetőleg amiatt, hogy különböző nyelvekről és kultúrákról van szó, a történé­szek hagyták, hogy az e területen élő zsidó­ság története kihulljon a kollektív emlékezet­ből.” A kötetet igen gazdag jegyzetanyag és bibliográfia, valamint névmutató egészíti ki.

A véletlen jóvoltából olvashatunk szépiro­dalmi adalékot az előbb ajánlott tudományos műhöz. A „száguldó riporter”, a 20. századi újságírás klasszikusa, az osztrák-magyar mo­narchiabeli Prága szülötte, a német nyelvű cseh író, Egon Erwin Kisch gettótörténeteit adta ki a Littoria Könyvkiadó A Gólem éledé­se címmel. Ezek a kitűnő tollal megírt, sok­szor krimiszerűen izgalmas, olykor groteszk, humoros, ugyanakkor tárgyszerű, gondolat- gazdag elbeszélések és történelmi anekdo­ták 1938-ban már megjelentek ugyan magya­rul Pozsonyban, a Prager Könyvkiadónál A hét gettó címmel, de itthon mindig is hozzá- férhetetleneknek számítottak. Borongó Fe­renc fordítását Tabák András dolgozta át.

November 3-át a japán kultúra napjaként ünnepük 1947 óta Japánban. Ezen a napon született 1852-ben a mostani császár, Akihito dédapja, Mucuhito, aki a császári hatalmat helyreállítva, Meidzsi néven uralkodott 1868-tól 1912-ig. Uralkodásának időszakát a japán történelem reformkorszakaként tartják számon. E kor szülötte Akutagava Rjúnoszuke, a modern japán prózairodalom világszerte ismert, klasszikussá emelkedett alkotója. A rendkívül termékeny író novelláiban, elbe­széléseiben páratlan érzékenységgel, tökéle­tes nyelvi kifejezőeszközökkel, utánozhatat­lan stiláris gazdagsággal ábrázolta az emberi lélek rezdüléseit, a rosszal, a gonoszsággal szembekerülő embert. Talán a „legeurópaibb” japán író volt, műveit valamennyi világnyelvre lefordították. Magyarul is több kötete jelent meg, legutóbb, születésének századik évfor­dulójára, az Európa Kiadónál második, bőví­tett kiadásban A vihar kapujában című novelláskötete Gergely Ágnes fordításában.

Az Európa Kiadó egy másik japán, ponto­sabban egy japán származású angol szerző művét is megjelentette Modern Könyvtár so­rozatában. Az 1954-ben, Nagaszakiban szüle­tett Kauzo Ishiguro hatéves kora óta él Angli­ában, így aztán érthető, ha tökéletesen angol regény került ki a tolla alól. Főhőse Anglia öt legjobb komornyikjának egyike, aki új gazdá­ja biztatására útra kel, s utazás közben visszaemlékezik kötelesség- és felelősségtudat­tal áthatott hosszú szolgálatára, az Oxford melletti előkelő kastélyban történt esemé­nyekre, s saját életének mozzanataira is, me­lyeket a hivatástudat és kötelességteljesítés börtönébe zárva, tökéletes szolgaként élt meg. A főkomornyik szabadsága című re­gényt Kada Júlia fordításában és utószavával olvashatjuk.

Másik kitűnő sorozatában Test és tükör címmel mai angol elbeszélők antológiáját ad­ta közre az Európa Kiadó, húsz évvel az akko­ri kortárs angol elbeszélőket bemutató Pokol­kő című antológia után. A kísérletező, a ha­gyományokkal szakítani akaró akkori avant­gárd irodalom a régi antológiában még csak mutatóban jelent meg, a mostaniban mindez már minőségi követelmény. Találkozunk az antológiában a nálunk regényei nyomán már ismert Malcolm Bradbury írásával, az ironikus hangvételű Ronald Frame elbeszélésével, a régen science-fictiont író J. G. Ballard művé­vel. Újdonságként észlelhetjük a „transznaci­onális” angol regénynek nevezett jelenséget a más nemzetiségű és más kultúrából induló szerzők munkássága nyomán: olvashatjuk az előbbiekben említett japán-angol Kazuo Ishiguro és az anglo-indo-pakisztáni Salman Rushdie műveit. Van a kötetben horror, pszichodráma, s nem hiányzik a sci-fi sem: a ná­lunk jól ismert Kingsley Amis fia, Martin Amis mutatkozik be. A kötetet Barkóczi Tamás vá­logatta az Európa zsebkönyvek sorozatába.

Prózaíró orosz emigránsok munkáiból is az Európa Kiadó tett közzé egy impozáns anto­lógiát. A Játsszunk bluest! írói a brezsnyevi korszak, a pangás éveiben kényszerültek ha­zájukat elhagyni. Az ötvenes-hatvanas évek­ben szerzett élettapasztalataik alapján ké­szült írásaik nem a klasszikus értelemben vett regény műfajához tartoznak, hiszen bő­séges adatanyaggal, valóságirodalommal gazdagítják a műveket. A hat orosz emigráns író – Akszjonov, Glanyilin, Vojnovics, Jurjenyev, Galperin és Dovlatov – kisregényeihez a válogató-szerkesztő, Gereben Ágnes írt utó­szót.

„Korunk egyik legnagyobb költője, Tyutcsev-ágon Puskin utódja, míg él az emlékeze­te, mindig büszkesége lesz az orosz költé­szetnek.” Az 1939-ben, párizsi emigrációban, elhunyt Vlagyiszlav Hodaszevics nekrológjá­ban írta a fenti sorokat Nabokov, arról a költő­ről, akit hazájában agyonhallgattak, s csak néhány éve kezdték megjelentetni verseit és prózáját. Az „orosz ezüstkor”, Blok nemzedé­kének költőivel indult, hagyományőrző, archa­izáló lírájáról már kortársainak véleménye is megoszlott. Az irodalmi életben és magánéle­tében egyaránt különcnek számított. Nagy formakultúráról tanúskodó, aforisztikus tö­mörségű versei romantikaellenesek; az intim világ iránti fogékonyság s az abszurditásra való hajlam egyszerre fedezhető fel bennük. Magyarul megjelent első verseskötete három jeles műfordító, Rab Zsuzsa, Baka István és Pór Judit tolmácsolásában Mint sivatagban délibábot címmel a Napjaink költészete soro­zatban az Európa Kiadónál jelent meg. A kitű­nő költőt „Tükörben” című versének – Rab Zsuzsa fordította – részletével ajánlom szíves figyelmükbe:

Így van ez mindig – végzetes dolog –
hogy életünk feléhez érve, lassan
lánccá fűződnek okok és okok…
Körülnézel – s elnyelte a homok
nyomaid a jeltelen sivatagban…

Engem se bőszült párduc kergetett
ide a párizsi padlásszobába.
Vergilius sem áll hátam megett.
Csak a magányt öleli a keret,
s az igazmondó tükörlapba zárja.

(emmi)