TABÁK ANDRÁS

A fekete betűs ünnepen

    A fekete betűs ünnepen
ünnepelni jöttem ím ide,
e lombja hullt két hegygerinc közé
bújt, világvégi faluba fel,
amelyet eső permetez, köd lep el,
s ahol egyéb jele-nesze életnek
nincs most, mint egy-egy kéményből
kiszivárgó, lomha füstcsík
és messziről konduló, komoly kutyaugatás.
    Ülök a kopár kocsmasarokban
fázósan, szomorún, egymagam,
nézem a kemencetorokban a lángot,
de melege föl nem melegít. Az asztalon
előttem kormos, pisla lámpa
meg egy kancsó, amelyben pirosbor sötétlik –
a borból most töltök poharamba.
    Elsuttogok ekkor néhány verssort
Eluard-tól, Attilától, Brechttől,
magam elé dúdolom a dalt
csillagosokról, katonákról,
s a poharamat megemelem rád,
így ünnepellek hát ezen az
ünneptelenített napon, forradalom.
    Majd az ivó kicsinyke ablakából
elnézem bátor, szép röpülését
egy esti madárnak, mely a
mind szürkébb szürkületben,
szertelen szélben, kóválygó ködben
a magas gerinchez tart,
s magamban felsóhajtok, látván,
vergődve túljut fölötte
s útját folytatja tovább.

Mátraszentistván, 1989. XI. 7.

ZÁGONI FERENC

Mikor a szarvasok kiváltanak a tisztásra

… a tömeg
a végzet arra ítélt állata,
melyminden rendnek malmán
húzni fog
Madách: Az ember tragédiája

Az új beteget az ablak melletti ágyra helyezték. Alkonyodott, amikor behozta a mentő, s mire elrendeztek körülötte mindent és megvizsgálta az ügyeletes orvos (vörös hajú, szép arcú asszony), már elmúlott kilenc óra. A villanyt lekapcsolták, az ajtó fölötti kék őrlámpa gyenge fé­nye puha vonalakkal rajzolta meg az ágyak körvonalait, egy-egy beteg birodalmát, amely védi és rabságban tartja, amely zátonya is, szigete is egészsége hajótörésében. Szemközt három ágy, jobbra mellette kettő. Amikor behozták, öt szempár szegeződött rá, öt kitekintő figyelem a világegyetem központjából, az énből a másra, a meghatározóból az esetlegesre, a legfonto­sabból a mellékesre. Mi bajuk lehet? Mi baja neki magának? Mi az, hogy tüdővizenyő? Valami efféle vitte el egyik inastársát, a Jancsit (milyen Jancsit is?), mellhártyagyulladása volt és el­gennyedt. Ma ez már nem fordulhat elő, vannak antibiotikumok. A nővérének a kislánya is ful­dokolt egy régi karácsonyon, otthon a faluban, ő kapta a hátára és futott vele a porzó hóban a szomszéd községig, az orvosig, onnan szállították kórházba, megcsapolták és vízkeresztkor már ott csúszkált a többi gyerekkel a ház végiben felöntött jégcsíkon. Egy-két hét és ő is haza­kerül. Meghűlés? Ki nem hevert influenza? Meglehet. Boriska folyton nyafogott, hogy megárt­hat az örökös ki-be szaladgálás az üzemben. De hát mit tegyen? A javításra váró motorok a szabadban állnak, éppen csak tetőt vontak a szín fölé. Kinn a fagy, a szél, benn a műhely olaj­párás melege. Alapos megfázás lehetett. Pedig már ősztől tavaszig állandóan viseli a jégért. Két éve (vagy három?), hogy a ráckevei üdülőben leverte a lábáról a derékfájás, egyik napról a másikra tört rá a semmiből. Alig tudott elvergődni az orvosig. – Mi a fenének jön maga á Duna mellé üdülni? Hévízre menjen. Vagy Szoboszlóra.

Hónapokig iszappakolás, masszázs a Rudasban, míg helyre nem jött. Azóta az első hűvö­sebb reggelen fölveszi a jégért és el sem hagyja a jó tavaszi melegekig. A fiatalabb szakik ele­inte hülyéskedtek vele az öltözőben: – Konzervgatyát visel, mester? Ezt cicázáskor sem dobja le magáról?

Hiába, elmúlott már húszéves. Ha másra nem, hát figyelmeztetésül jó ez a nyavalya. Csak kapna valamivel több levegőt. Bár attól az injekciótól, amelyet a fenekébe böktek, mintha könnyebben lélegezne. Miféle injekció lehetett? A beteg nem tudja, mit tesznek vele. Ahogy a motor sem tudja. Babrál benne az ember, illesztgeti a csapágyakat, állítgatja a szelepeket s a motor vagy jár vagy nem jár. De ki igazgatja az emberi szerkezetet? Istenben nem hitt. A túlvi­lágban sem. De azt sem tudja elhinni, hogy ez a valami, amit embernek neveznek, csak úgy magától lett. Hogy a természet találomra rakosgatta össze ezt a bonyolult masinát. Mintha vak ember turkálna milliárd és milliárd alkatrész között a véletlenre hagyatkozva. Kell lennie egy tervnek, amelyhez a természet igazodott. Egy modellnek, amelyet követett. A terv mögött ter­vező? A modell mögött modellező? Ezek már a hit rejtelmei. S ha elromlik a masina? A motor nem gyógyul meg magától. És az ember? Ha zötyög a masina, benyúl valaki a szerkezetbe, megszorít egy csavart, megigazít egy szelepet, ellenőrzi az üzemanyag útját, a gyújtást, a szik­rát, míg rá nem lel a hibára?

Az ablakon megkoppant egy esőcsepp. Kinn a fák zúgták átkaikat a goromba szélre. Nézte, nézte a sötét ablakot, amelyre kívülről rátapadt az éjszaka, nézte, mintha azon át akarna beles­ni élete titkos kamrájába. Figyelte, nem érzi-e a matatást a mellében, a hiba után tapogató kéz finom mozdulatait. Néha valóban csak egy mozdulat és minden rendbe jön, máskor meg hete­kig kereshetik a hibát. Ez az ő leckéje, a különleges csoport vezetőjéé. Ha a felújított, össze­szerelt motorok simán indulnak, a raktárba vezet az útjuk, jöhetnek értük a gazdáik. Amelyik nem akar indulni, amelyikkel a megszokott munkamenetben a szerelők nem boldogulnak, azok kerülnek hozzájuk. A „különlegesekhez”. A makacskodók. A hibáikat rejtegetők. A nehéz'ese- tek. Ilyenkor el kell felejteni, hogy minden motor egyforma. Mert mégsem egészen. Amelyekre az azonosság jellemző, azok simán járnak. A rendetlenkedőknél is ugyanaz a konstrukció, de valahol, valamiben mégis adódik egy hajszálnyi különbség. Nehezebb néha megtalálni a hibát, mint a Dunába ejtett forintost, ő is különleges eset most. Víz került a légszivattyúba. Mitől? Hogyan? Néha tízszer-hússzor szétszednek, összeraknak egy csökönyös motort. Az orvosok dolga nehezebb, nem lehet szétszerelni a masinát.

Reggel a nagyvizitnél megkérdezte a főorvost (hullámos, ősz haj, vastag keretes szem­üveg), mire számíthat, meddig kell bent maradnia.

– Amíg meg nem gyógyul, kedvesem. Türelem. Csak türelem.

Másnap megcsapolták. Fehér székre ültették, fordítva. Előredőlt, fejét a karfára hajtotta.

– Egy kicsit fájni fog, de maga férfiasán tűri — jelentette ki az orvosnő. Valamivel bedörzsöl­ték a bőrét, s az csípte is, hűtötte is, a tű hozzáért a testéhez, néhány pillanatig tétovázott, az­tán egyetlen lendülettel behatolt a húsába. Szívást érzett a mellkasában, mintha egy szomjas állat szürcsölné a lelkét. Az orvosnő többször cserélte a fecskendőt, de a tűt nem húzta ki a hátából. Érezte, hogy – mint csapravert hordóból – lassan alászáll a folyadék a tüdejéről. S ahogy süllyedt a szintje, mind szabadabbá lett a világ. Levegő! Levegő! Kedve lett volna fel­ugrani, hátában a tűvel és megölelni ezt a vörös hajú szépséget. Amikor végeztek, a műtősnő karon fogta, hogy visszatámogassa a szobába. Kivonta magát a könnyű fogásból, kiegyenesí­tette a derekát, s amennyire ez papucsban, pizsamában lehetséges, könnyed, ruganyos járás­sal vonult végig a folyosón.

Másnap a lépcsőfeljárónál várta a feleségét, távozásakor pedig lekísérte a kapuig. Kinn a parkban a kertész most ültette ki a kána-palántákat. Mélyeket szippantott a földillatú, langyos levegőből.

Harmadnap ismét nehezebben lélegzett. A negyediken érezte, hogy gyülemlik a víz a mellé­ben. Az ötödiken megcsapolták. Amikor visszakísérték az ágyára, sokáig moccanatlanul fe­küdt. Szokatlan érzés közelített hozzá. Még nem érintette meg, de ott ólálkodott körülötte.

Mindennap meglátogatta valaki a műhelyből. Beszámoltak a munkáról. Úgy társalogtak vele, mint akit holnap vagy holnapután visszavárnak. Megnyugtatták: addig is rendben lesz minden. De hozzátették, hogy amikor megszállottan makacskodik valamelyik motor, akkor nagyon hi­ányzik. „A te füled …” – mondta a fiatal helyettese. Mert úgy igaz, a döcögve járó motort néha elég csak „fülre fogni” s az ember már tudja, hová kell benyúlni vigyázó kézzel… azzal, amely oly bizonytalanul matat az ő szervezetében … a kézzel, amely teremt, ápol, javít, hogy sok üzemképes masina munkálkodhasson a földön, hogy tegyék, amit tenniük kell, míg ki nem töl­tik az idejüket.

Ő kitöltötte már a maga idejét? Mivel lehet ezt mérni? Sok-sok motor a garanciális időn jóval túl is üzemképes. Néhol már nem is javítják az ilyet. Ha elromlik, kiselejtezik. Újat készíteni egyszerűbb is, olcsóbb is. Nem érdemes a régit végtelenül javítgatni. Az embert meddig érde­mes toldozni-foltozni? Az orvos nem gondolhat erre. Addig kell üzemeltetnie a masinát, amed­dig csak lehet, akármilyen alacsony is már a hatásfoka. Eljut-e az ember az újratermelésben, az újjáteremtésben odáig, hogy célszerűbbnek találja az elhasználódottak, az elfáradottak fel­számolását? Újra cserélését? De akkor mit kezdünk majd azzal a valamivel, azzal a ki tudja mi­vel, ami felbujtó módon azt súgja mindenkinek: te vagy a világ közepe, te vagy a legfontosabb mindenek között, te vagy a világ létének egyetlen értelme, ha te elbuksz, az egész világmin­denség veszett el. Ezt a hangot hogyan csitítjuk el?

Kezdetben nem fogadta el az altatót. Soha életében nem szedett altatót, kávét sem igen ivott, sört inkább, azt is mértékkel. Akkor volt ébren, ha kellett, akkor aludt, amikor lehetett. Nappal is rögtön elbóbiskolt, ha került rá – nagy ritkán – alkalma. Mint legutóbb vasárnap is. Napok óta fáradtabbak érezte magát. Vagy már régebben? Biztosan régebben már, csak nem akarta észrevenni. S ha észre is vette, mással magyarázta. Még a jó májusi napocska sem tud­ta kicsalogatni a lakásból, ült a fotelban és nézte a televíziót. Mindent, amit mutattak, még a gyerekműsorokat is. Az ebédet is oda kérte maga mellé a kisasztalra. Boriska zsörtölődött: az ételszag áthatja a lakást. Ebéd után elszunyókált a fotelban. Nagyot kiáltva riadt fel: élve te­mették, már dobálták rá a földet.

– Jaj, anyukám, valami nyomja a mellemet – panaszkodott. – Mintha macska telepedett vol­na rá. Nem kapok levegőt.

Az asszony orvost hívott. Az orvos mentőt.

Az a macska ott dorombolt most is a mellén. A szíve ritmusára. A többiek aludtak, hortyogtak, nyöszörögtek. Szemközt a frissen operált félrebeszélt. Megpróbálta megérteni, de a sza­vak értelmetlen kavargásban hullámoztak feléje a kábulat túlpartjáról, ő tartott csak ügyeletet az innensőn. Kényszerű ügyeletet. Egyre ritkásabb levegőben, mind sűrűbb félelemben. Ha visszamegy az üzembe, változtatni fog. Lehetetlen helyzet, hogy a szabadban dolgozzanak té­len is. Szereti ezt a munkahelyet, itt megnyugodott végre, befogadták, becsülik, értékelik a munkáját. De azt a ki-be váltást meg kell szüntetni, mert tönkre megy bele. Ma ő, holnap más. Változtatni fog, igen. Csak az a macska ne ülne már a mellén. Mind súlyosabb lesz. Talán csak az éjszaka súlya miatt. Az éjszaka felerősíti a gondokat. Éjszaka aludni kell, nem töprengeni.

Kitapogatta a csengőgombot. Soká jött a nővér.

– Mi baj, Pali bácsi? – Pajkos, vidám szemrehányás bujkált a lány hangjában, ki tudja hon­nan, kitől szakította el a csengetés. A kórházi élet szabadabb, szabadosabb, mohóbb a szen­vedés és a halál környezetében.

Altatót kért, lenyelte a tablettát és vizet kortyolt rá a lány kezéből. Ujja hozzáért a lány ujjai- hoz és óvatosan végigsimított rajtuk.

– Azt mondta nekem, hogy Pali bácsi?

– Azt.

– Nem így szoktak szólítani a lányok.

– Én se így szoktam szólítani a fiúkat.

– Ezt megkaptam.

– Aludjon, Pali bácsi.

– Megpróbálok.

Nem így szokták szólítani a lányok. Boriska sem így szólította, meg a többiek sem, akik előt­te voltak. Utána nem nagyon kezdett senkivel. A véletlen hozta egyszer-egyszer, főleg eleinte. Megesett, hogy a véletlent is jobb útra térítette. Szánta ezt az asszonyt. Szánta a szenvedését és a reszkető félelmét, hogy baj van a nőiességével. Nem volt azzal baj az ágyban, meg más­ként sem, egyvalamiben hibádzott csak, hogy nem fogant meg. Járt orvoshoz, javasasszony­hoz, a Szűz Máriához, a Szent Antalhoz, zarándokolt Remetére, Márimakkra, vízkúrákat tartott, füvet szedett — és a szájára tapasztott kézzel sírt éjszaka. Amikor megkapták az új lakást, ő állt elő a javaslattal, hogy fogadjanak örökbe. Nehezen választották ki azt a kis pirosalma ké­pűt. Az anya olyannak szereti a gyermekét, amilyennek szülte. A természet választ nem ő. De ha választania kell egy asszonynak tizenhárom egy-két éves közül, bizonytalankodik a kéz, hogy melyikre mutasson. Boriska ezt a rózsás arcú kis pufókot kapta végül ölbe. Az anyja vég­leg lemondott róla: „Adják oda valakinek, meg se tudjam, kinek”.

Valamicskét aludhatott s most, hogy kinyitotta a szemét, a holdsarló ott ragyogott az ablakkeretben. Fehérhabos felhők vonultak az égen s a holdcsónak játékos-könnyedén bukdácsolt rajtuk. Gyenge volt az altató? Vagy valami visszahívja? A holdcsónak hívja, hogy felüljön rá és útrakeljen. Lebegni a felhők között, úszni, suhanni a föld fölött. Gyerekkorában, amikor estén­ként befészkelődött a párnák közé, ha ujjait egymásba fonva kezét a mellére szorította, fel tu­dott emelkedni-a földről és repült… Akkor emelkedett csak nehézkesen, ha kételkedett a ké­pességében. Ha hitt benne, úgy húzott fölfele, mint a gyorsszárnyú galambok.

A holdcsónak beúszott lassan az ablakszem közepébe, az ablaklécek fonálkeresztjére. Mintha tüzérségi figyelő vezeté óvatosan az ágyúcsövet, úgy igazodott a fényes sarlóra a cél­zókereszt. Most, most éppen rajta ül! Most kiáltott az irányzó, a Juhász Tóni, civilben vasutas a celldömölki állomáson, hogy „kéééééész …”, és várták a dörrenést. Megfogadták, hogy aki hazajut, hírt visz a másik szüleinek. Egészen a kertkapuig közelített, szeptember vége volt, az öreg Juhász szilvát szedett a kertben, a nyitott konyhaajtón át zsírban piruló hagyma illata áradt a szabadba. Alkonyatig ott ólálkodott a közelben, aztán felugrott egy induló, vonatra.

A holdsarló ártatlanul üldögélt az ablaktábla fonálkeresztjének közepén. Mellette riadt kis csillagok pislogtak. Pislogjatok csak. Hunyjátok be a szemeteket. Aludjatok. Aludnék én is. Ha behunyja a bal szemét, a hold szétfolyik, szétködlik, mint tavaszi felhő a tejfehér égen. Ha ki­nyitja a bal szemét és becsukja a jobbot, a sárga ív élesen, tisztán vésődik bele a csillagpettyes kékségbe. Eljátszott ezzel. Ennyire megromlott a szeme? A jobb szeme. Szomorú játék. Ez is talán attól, hogy nincs elég levegője. Télen kezdődött. Valami gyulladásféle, mondta az or­vos, csepegtesse, kamillázza, majd elmúlik. Nem múlott el, romlott inkább. Elment a szemé­szetre. Vizsgálták, röntgenezték és naivságokat kérdeztek. Hogy mikor volt mellhártyagyulladása. Hogy mióta ül az ólomdarab a vállcsontja alatt. Miért tartozik ez a szemészekre? Nem is gondolt vele, míg az a macska rá nem telepedett a mellére. Soha nem volt mellhártyagyulladása, az ólomdarab pedig igazán nem árthatott a szemének. Bár ki tudja? Ha makacskodik egy motor, addig semmire sem mondhatnak nemet, amíg az okot fel nem derítik. Ne zárjuk ki an­nak az ólomdarabnak a szerepét se. Van, tehát számoljunk vele.

És az is érdekes, hogy mellhártyagyulladásra kérdezett rá az orvos. Egyenest kérdezte. Hogy mikor volt, s nem úgy, hogy volt-e. Itt is rejtőzködhet csapda. Meg kell beszélni a főor­vossal. Elemezzenek együtt. Szegről-végről szaktársak. Fertőzést vihetett be az ólomdarab, szunyókált eddig a baktérium és most fölébredt. Egyszer egy kis csavaranyát találtak egy olaj­fék központi hengerében. Még a gyári összeszereléskor kerülhetett oda. Észrevétlenül úsz­kált, lebegett az olajban évekig, majd egyszerre csak odatapadt a szelephez és megfojtotta a fékszerkezetet. Sokszor szóba jött már, hogy kivegyék az ólomdarabot a vállcsontja alól. Vala­hányszor röntgenezték, el kellett magyaráznia: mikor? hogyan? … Akkoriban, negyvennégy őszén nem is tudta, hogy bent maradt egy szilánk. Mire Juhász Tónit a többiekkel együtt elte­mették a közös sírba, már be is forrt a sebe. Azóta megszokta az együttélést az ólomdarabbal. Esős őszökön érzi néha, de lehet, hogy ez is inkább csak képzelődés, meg a korral járó nyavalygás.

Reggel betoltak a betegszobába egy masinát és az ágya végébe állították. Lélegeztető gép, mondta az orvosnő, és szép kék szemével biztatóan hunyorított. Oxigénlélegeztető, ha nehe­zen kapna levegőt.

– Mindenre felkészülünk, nyugodjék meg. – Ismét hunyorított, olyan kedvesen, ahogy a sze­retők váltanak szó nélkül pajkos gondolatot.

Mindenre felkészülnek. Már kétszeresen elmúlott az idő, amikorra ígérték, hogy hazamehet. Most meg mindenre felkészülnek. Mire kell még felkészülni?

Lámpaoltás után már várta a kis fényívet az ablakszélen. Előbb egy halványlila hírnököcske szökkent az üvegre, izgatottan vibrált, mocorgott, jelzett, hogy: jön … jön … – s nyomában lassan, méltóságteljesen előtűnt a sárgaképű hold. Belemerítette szemét az egyre növekvő, egyre terebélyesedő, mind ezüstösebben fénylő tömbbe, ujjait összefonva a melléhez szoritotta, vágyaival, rettegéseivel, reményeivel belecsimpaszkodott a sugárkötegbe – és kiröppent az ablakon. A holdfény beterítette a házakat, az utcákat, lecsorgott a fák ágain, a tetők eresze­in, nem érezte testének súlyát, amikor rálépett egy-egy kéményre, hogy elrugaszkodva tovább szökkenjen, belesett egy-egy ablakon, ismerősöknek integetett, az anyjának leköszönt: drága mamóka itt vagyok, hahó, ide nézz, így repül a fiad, ugye örülsz, nézz fel rám és énekelj, éne­keljünk együtt, teli a tüdőm levegővel, beszívom a határtalan eget és emelkedem, emelke­dem …

Boriska nagybátyja lesett be látogató délutánon a kórterem ajtaján.

– Na, most megvagy, öcsém!

Betöltötte a hetvennyolcat, életében sokat énekelt, sok sört ivott, sokat dolgozott, mindhá­romra egyformán büszke, énekelni ma is szeret, sör nélkül az most se volna igazi, dolga meg ugyancsak akad elég. Kis, nem illetlen pocak, egyenes tartás, széles váll, erős nyak, inkább csak őszülő, de távolról sem ősz sörtehaj, ha tíz-embert lát, elvárja, hogy tíz hallgassa, ha hú­szat, akkor húsz. Odaállt a betegágy végébe, két keze a zsebében s rászólt a betegre:

– Mit szimulálsz itt, hallod-e? – Mozgolódás támadt, mindenki figyelt, a sarokban felült a gyomorfekéllyel operált öreg s rámeredt a beszélőre. – Más ember dolgozik, te meg itt sütteted a hasad. Hogy nem süt be a nap? Nem is érdemled meg. Tudod hol kellene most lenned? A velencei nádasban. Talpra öcsém és nyomás le a vízre. Horogról, kukacról én gondoskodom, a sört te hozod, a többit bízzuk a halakra, a szerencsére és a jóistenre. Rendben? Jaj, de nya­valyásán mondod azt az igent. Mintha az anyaköny-vezető előtt állnál. Igaz, Boriska? Te mikor jöttél, húgocskám? Jézus Mária!, hogy mennyi az ember! Azt hiszed, átadta valaki a helyét? Ez a mai fiatalság. Még jó, hogy bírom. – Kidüllesztette a mellét. – Megismerkedtem a körzeti or­vossal a parkban. Nyolc éve lakom a telepen, de még nem találkoztunk. Kérdezte, honnan szerzem be a gyógyszereimet. Mondtam, hogy sehonnan. Hát? Hát. És mit szedek? Sört. De gyógyszert? Semmit. Altatót se? De nem ám. Nem hitte el. Hogy ilyen esete még nem volt. Eb­ben a korban. Menjek el a rendelőjébe, szeretne megvizsgálni. Hát vizsgálja a nyavalyát!

Az operált öreg a sarokban lelkesen visszhangozta: — Az ám, a nyavalyát.

– Ha innen kikerülsz, öcsém, többé nem mész orvoshoz. Elrendezzük a dolgodat, csak hall­gass rám.

Vacsora után köhögési roham tört rá, a szomszéd beteg csengetett, az ápolónő orvosért szaladt, az orvos kipróbálta a lélegeztető készüléket.

Estéről estére várta, hogy felderengjen a halványlila fényecske az ablaküveg szélén – és út­ra kelhessen. Sokan kelnek útra a hold jeladására. A szarvasok is. Ilyenkor váltanak ki a tisz­tásra. Amikor az erdésztől hallotta, nem értette. Mi az, hogy kiváltanak? A szót csak úgy ismer­te, hogy valamit valahonnan kiváltani. Például a zálogot a zálogházból. Ott működött a zaci a városháza mögötti kis utca sarkán. Sráckorában gyakran látogatta, tavasszal a téli, ősszel a nyári néhány szál elfogadható ruhadarabjukkal, karácsony előtt pedig, amikor a bejárattól a fő­téri szoborig kanyargóit a sor, a család egyetlen igazi kincsével, anyja jeggyűrűjével.

Vagy Siófokon, amikor zálogosdit játszottak és kiváltotta a zálogot. A nyakkendőjét. Már nős volt, bocsássa meg Boriska. Jutalomüdülés. Negyvennyolcban? Negyvenkilencben? Csupa va­sas. Csupa híres ember. Az „ötszázasok”. Akiknek a nevét az újságok naponta közölték. Vala­mennyien ötszáz százalék fölött teljesítettek. Felső határ a csillagos ég. Az üdülő társalgójá­ban a vaskályhát meggypirosra színezte az izzó koksz, a villanyt leoltották, vöröslött minden és mindenki, hevült a test, a lélek … és kiváltotta a zálogot Macától, a felszolgáló lánytól. Kinn jégpattintó hideg, a Balatonon vastag páncél, az utcák üresek, egy üveg forralt bor a nagykabátzsebben, a mólón megitták, a jégtükör csillogott a holdfényben. A lány parázsszeme ra­jongva tapogatta az arcát: hát ilyen egy hős? … egy igazi hős? … a munka hőse? Mesélj! Mesélj, hogyan tud valaki ilyen csodálatos tetteket végbevinni?

És mesélt. Gyár, gépműhely, sok-sok eszterga, köztük az övé, tiéd az ország, magadnak építed, két kezünk munkájától támad minden érték, ha többet termelsz jobban élsz, gyerünk, hajrá, magunknak dolgozunk, felépítjük az országot, idesüss aki nem láttad még, hogyan tud dolgozni az öntudatos munkás, hajrá, ebből lesz ruhácska a gyerekeknek, eke a parasztnak, kalapács a munkásnak, új gyár a leomlott helyén, új otthon a lerombolt helyén, annyit érsz, amennyit termelsz, felső határ a csillagos ég, egyetlen perc se mehet veszendőbe, egyetlen mozdulat se csúszhat félre, felpörög a teljesítmény, már kétszeresét, háromszorosát, már többszörösét termeled, szaladnak a százalékok, ostromoljuk a csillagos eget és boldog va­gyok, sodor a munkaverseny engem, téged, mindannyiunkat, sodor, sodor, lépj velünk te is, lépjünk együtt mindannyian, szétszórt népség voltunk meggyötört testtel, megzavart fejjel, ne pislogjunk folyton hátra, ne mutogassunk folyton egymásra, fogjunk össze és gyerünk, gye­rünk, felső határ a csillagos ég, hisz oly sok a bajunk, akkora a szegénységünk, annyi a tenni­valónk mint égen a csillag … Igen, hát így születnek a hősök, kedvesem – és kiváltotta ismét a zálogot.

De mit jelent az, hogy a szarvasok kiváltanak? Dél felé érkezett a hegyvidéki községbe: ren­detlenkedett egy hatalmas dízelkompresszor, amelyet nemrég bocsátottak ki a gyárból. A helyszíni garanciális gyógykezelés is rájuk, a „különlegesekre” hárult. Mikorra végzett, el­ment az utolsó busz. Ha átvág az erdőn, a szomszéd községben még elérheti a vonatot. Vala­hol az erdő mélyén, kibukkanva a sűrűből, megtorpant. A látvány lenyűgözte. A fogyatkozó napfény maradék sugarai a tisztás felé hátrálva foltokba verődtek, hogy utána eredjenek a látó­határ mögé hajló napkorongnak, a fák között, a bokrok alján már lesben állt az alkony s a bo­gáncsvirág színű eget finom metszéssel felhasította a holdsarló. Ekkor bukkant elő a tisztásra a szarvas. Hogy meg ne riassza, mozdulatlanná vált. Pillantásával követte a hatalmas agancsok bókoló mozgását, amint a díszes hím lehajtotta dús fejét és lassan lépegetve legelt. Az erdész a fák mögül súgta az intelmeit: ereszkedjen lassan térdre, kússzon óvatosan az erdő felé, a vastag fa mögött emelkedjék fel, lapuljon szorosan a törzshöz. Na, végre! És most mondja, mit keres itt? Zárt vadászterület. Bármikor eldörrenhet egy puska. De csitt, most váltanak ki a szarvasok! S feltárultak az erdő kapui, megjelent egy tehén egy tavalyi borjúval, aztán egy má­sik, aztán egy fiatal bika … és jöttek, jöttek egyre többen. S az éj lassan az erdőre borította öreg kalapját, melyet sűrűn átlyuggattak a csillagmolyok …

A délelőtti vizitkor az orvos végigtapogatta a mellkasát, átböngészte a kórlapját és tovább- állt. Ebéd után feltápászkodott és elcsoszogott a folyosó végébe, a lépcsőfeljáróhoz. A fonott székbe szinte beleroskadt. Itt várta meg Boriskát. Nem fogadta el a segítségét, amikor vissza­sétált a szobába. Az ágy szélén kuporogva ette meg a porcelán ételhordóból a húslevest.

– Gizi tudja? – motyogta két kanál között.

– Megírtam.

– Nem ijesztetted meg?

– Ugyan mivel?

– Felesleges olyan messziről, felutaznia.

– Úgysem engedné az ura.

– Szegény ki csibénk.

Délután megcsapolták. Kilencedszer? Tizedszer? Már senki nem mondott semmit, nem vi­gasztalt, nem biztatott, nem kérdezett.

Nővérke drága, mondja, felhős az ég? Nem látom a csillagokat. Hogy melyiket keresem? Hát csak úgy, mindegyiket. Ó kedves, köszönöm a finom kezétől az injekciót.

Milyen kár is, hogy soha nem igazodott el rendesen a csillagok között. A Nagygöncölt is­merte, meg az ötaraszos sarkcsillagot és arra rábillentve a Kisgöncölt. Bármerre is járt, bárhol nézett fel az égre, mindig ezeket kereste. Valakitől hallotta, hogy Nagymedve, meg Kismedve. Nem tudta, miért medve. Giziké azonban sikongott az örömtől. Csitt, szólt a kicsire. Maradj csendben és fülelj. Ugye, hallod a nagymaci brummogását? Ugye, hallod? No lám. És ott, nézd, az a Sarkcsillag, az nem brummog, az csak csikorog, mert ő tartja a perdülő csillagég tengelyét. És az ott a Kismedve, az sem nem brummog, sem nem csikorog, az csámcsogva nyalja a Tejúton szertefolyt mézet. Nagyon nyílt éjszakákon néha ráakadt a Fiastyúkra, körülöt­te a sok pici csibével. Gizi kérdezte, mekkorák a kiscsibék. Akkorák, mint a valódiak? Jé, apu, sárgák is! Sárgábbak az anyónál. Akkor azok igazi kiscsibék. Apu, azok as igazi tyúkanyónak az igazi kiscsibéi? Fájt, jaj de fájt neki ez az „igazi”. A gyerek nem tudja, soha ne is tudja meg, mennyire fájt neki ez az „igazi”. Akkor jelentkezett először az anyja. Szép szál férfi hozta a le­velet. Este zörgetett be. – A gyerek anyja küldi! – nyújtotta át a borítékot. „Tisztelt nevelőszü­lők. Én, a gyerek igazi anyja írom ezt a levelet. Sajnos, magam nem tudok odamenni, de aki vi­szi, igen megbízható úriember. Hálásan köszönöm, hogy a kis Gizikémet gondozásukba vet­ték. Ne aggódjanak, a kislányom előtt nem tárom fel a titkot, legyenek az ő szemében továbbra is a szülők. Én csak annyit kérek, segítsenek egy bajba jutott asszonyon. Szükségem volna húszezer forintra. Maguknak ez biztosan nem sok. Megértésüket előre is köszönöm. A kis Gi­zit sokszor csókolom. Az igazi anyja.”

Nem, nem bántotta azt az embert. Csak amikor már harmadszor állított be, akkor… szóval, kisegítette a folyosóra. Igazi anyja. Ugyan ki az igazi anyja ennek a kiscsibének? Boriska-e, aki ápolta, babusgatta, melengette, aki beleültette a kis szívébe az ő érzéseit, aki beleoltotta a lel­kébe a gondolatait, aki megtanította a jót becsülni, a szépet szeretni — vagy az a másik, aki nem sokkal tett többet érte, mint hogy a befogadásakor és a kibocsátásakor széttárta a lábát. Ki az igazi anyja ennek a sárga kiscsibének? Ennek a szőke csöppségnek?

A nappalok gyötrelmei duzzadtak, mint a kelevény, csápjai behatoltak teste minden zugába, gyomra kilökte az ételt, belei visszafogták a salakot, izmait görcsök csomózták, de jajgatásra, sóhajtásra nem tellett a levegőből. Mind reszketősebben várta az estét, az éjszakát, s amikor a kis teremben kihunyt a fény, lecsukta gyorsan a szemét, ujjait összefonva a melléhez szorította s már repült is, már fenn járt a tetők fölött és kereste a holdat… lám, ott piszmog elő a kiser­dőből, talán szunyókált egyet az akácos sovány homokja szikkadt füvén, vagy besorolt kibicel- ni a zsugás vagányok közé, a képe gyűrött, a barázdák mélyebbek rajta, zilált sugarai kócos szakánként csüngenek alá, egy kékeslila felhőcske szolgálatkészen odaúszik, végigtörli az öreg ferde képét s máris a megszokott égi derű unalma terül el rajta, talán csak bal szemöldö­ke csüng kissé alább, mintha félszemmel még az akáclombok rejtekében a lapjárást lesné, óvatosan, hogy a feljebb lakó égiek rajta ne csípjék, mert mindenkinek van fölöttese, a Hold­nak a Nap, a Napnak a Tejút, a Tejútnak az Égmindenség, amelyet körülölel a feltáratlan nagy titok, hogy hol a vége a végtelennek, hogy mi van azon túl, hogy mi az ember s hogy miért él, hogy jó volna-e, ha örökké élne, megértené-e akkor, hogy hová igyekszik, miért igyekszik, mi buzdítja mindig többre, mi nógatja egyre csak előre … merre az előre? … merre? …

– Hé, mester!

Lenézett magas röptéből, de nem látott senkit.

– Hé, mester, ne kéresse már magát!

A riporter ott állt a szerelőcsarnok közepén.

– Jó napot! – köszönt vissza neki.

– Na, jöjjön már közelebb, mester.

Biccentett: – Jó, megyek. – Kóccsomót vett a markába s míg törülgette az olajos kezét, fél­füllel a próbamotor torkának szomjas szívását, a dugattyúk ritmusos dobogását hallgatta.

– Azt mondják, maga a legdörzsöltebb szerelő itt, aki a legmakacsabb motort is jobb belá­tásra bírja – harsogta a riporter. – Igaz ez? Ide beszéljen a mikrofonba. Azt is mondják, hogy azelőtt esztergályos volt. Valami csodaesztergályos.

– Mondják?

– A verebek csiripelik.

– Rég volt.

– Mondja mester, maga mindenhez ért?

– Ne, fiatalember. Az az igazság, hogy kevés dologhoz értek.

– Szép a szerénység. De vallja be őszintén, miért változtatott szakmát? Meg ahogy hallom, munkahelyet is rengetegszer.

– Nem érdekes.

– Nehéz fickó, látom.

– Köszönöm, fiatalember.

– Azért nem beszél, mert szégyellj? Úgy mondják, hogy maga régi, híres brigadéros, aki ostromolta az ezer meg mit tudom én hány százalékokat. Ugye az, hogy felső határ a csillagos ég, az csak vicc volt.

– Hát igen, lehet hogy csak vicc volt, fiatalember. Nagy vicc. A százalékok is, a csillagos ég is, a romeltakarítás is, az éhemért munka is, és vicc volt az is, hogy megakadályoztuk a gépek leszerelését negyvennégyben, meg hogy negyvennyolcban, amikor megházasodtam, egy szerszámosbódéban laktunk a királyerdei krumpliföldeken, és boldogok voltunk, a deszkaajtó ré­seit ronggyal tömtem el, a falat sárral tapasztottam ki s a csikótűzhelybe az akácerdőből hord­tam a gallyfát. Igen fiam, vicc volt. Hé, ne tűnjön el, hallgasson végig! Hiszen vicc volt, ez is meg minden. Annyira vicc, hogy most is röhögnöm kell, ha rágondolok. Amikor nekiugrottam a munkaversenynek, amikor ráhajtottam viccesen úgy, hogy estére a csontom megpuhult, a hú­som megkövült, akkor egyik vasárnap kijött hozzám a krumpliföldre a maga elődje, az első új­ságíró, aki írni akart rólam. Odaültünk a magam ácsolta asztalhoz, Boriska kiszedte a hamuból a sültkrumplit, a szebbjéből válogatta, jó ropogós volt a héjuk, belül meg fehéren omlós, és krumplipálinkát ittunk rá. A maga kartársa fohászkodott, hogy egyszer majd megírja az életem történetét. Minek írná, mondtam, az én életemnek nincsen is története. Dolgozom. Tisztesség­gel. Mint a legtöbb munkás. Ahogy lehet. Meg ahogy elvárják tőlünk. De ő csak bizonykodott. Ráhagytam. Aztán más idők jöttek s mindebből csak vicc lett. Belőlünk meg csaló, szélhámos, pojáca. Nagy vicc ám ez! Ha akarja, fiatalember, maga is kerekíthet egy vicces valamit a törté­netemből. Egy jó röhögőset. És ízesítse azzal, hogy fél országon végigkergetett a bélyeg. Ezért cseréltem végül szakmát is, fiatalember. Nem szívet, nem lelket, nem hitet, csak szak­mát. Rejtekként. Hé, itt van még? Figyel rám? No nem baj, nem fontos. Nem mondtam ám ko­molyan. Semmit sem mondtam komolyan. Csak jár a szám. Öreg fecsegő vagyok, ez az igaz­ság. Készítsen csak egy szép riportot a mostani dolgainkról. Nézzen körül jól, s a szíve a helyén legyen. Ha hisz abban, amit csinál, nem lesz nehéz a dolga. Ha nem, fene vicces valami kerekedhet ebből is. Gondoljon rá, jön a holnap, a holnapután, a mából tegnap lesz, a jelenből múlt s az ember hajlamos rá, hogy a maiak nagyságát, ha az törpeség is, a hősiességét, ha az tán színjátszás is, a csodáját, ha éppen bűvészkedés is, a múltbeliek leköpésével bizonygassa. Csak hát, néha szembe fúj a szél…

Suhant az alacsony ég alatt, vad szelek sodorták, összefont kezét a melléhez szorította – mennyire szorította! –, se csillag se hold … A fekete éjszakákon is kiváltanak a szarvasok a sűrűből? Bizonyosan. Ez a törvényük. Hogy előbújjanak, hogy ismerkedjenek, hogy óvatoskodóan előrenyújtott fejjel, reszkető orrcimpával illatot vegyenek egymástól a majdani éjszakák­ra, hogy tudják, ki az amott a sötétben, ki ábrándozik bőgicsélve, horkantgatva a sűrűben; most, tavaszérés idején még szelíd egyetértésben rendeződik a társadalom, a szarvastehenek könnyű pillantást vetnek az öreg bikák ágas-bogas koronáira, biztatóan tekintenek az egy-két évesek kis agancskáira s féltékeny megbékéléssel fogadják be maguk közé az anyányivá cse­peredett fiatal teheneket – még ha felhős is az ég, még ha másfelé jár is a hold, ha fúj a szél, ha esik az eső; múlt és jövő közé tágult friss tavaszok új közösségek körvonalait formázzák, amelyben az öregek a múltból mérik a jelent, a fiatalok a jelenből álmodják a jövőt.

– Menjünk hát, apám? – kérdezte az öreget, aki türelmesen ácsorgott az út mentén. Évek óta ígéri, ígérgeti az apjának, hogy elviszi a szülőfalujába. Majd ha meglesz a kocsi. Ódakormányozott az útszélre, az öreg beült és megindultak, csendes poroszkálással, hogy az új ko­csinak se ártson, az öregembert se rázza. A táblánál, amely a községhatárt jelezte, kiszálltak. A kopár birkalegelőn át felkaptattak a dombtetőre. Az öreg a szélnek tartotta az arcát, szemét szűkre zárta, pillantását leküldte a színes tetejű házacskákig, amelyek úgy torlódtak egymásra a völgy mélyén, mint alágörgetett színes játékkockák.

– Csak a széltől, fiam – mentegetőzött az öreg, s ujja begyivei kitörölte a szemesarkát.

Nem, nem tévedtek el, itt született az öregember, itt gyerekeskedett, innen szalajtotta őket pereputtyostól a városba a századforduló talpégető nyomora; kezét ellenzőül a szeme elé tart­va óvatos-lassú tekintettel végigtapogatta egytől egyig a házakat, végig a kis utcákat, a messzibe hajló völgyet, melynek mélyén kutatgatva-keresve kanyargóit lefele a kis patak. Ekkor, mint halk égi nógatás, megkondult a templomocskában a harang s a torony hegyén szédelgő keresztről lomhán a magasba emelkedett egy csóka.

– Gyerünk apám, ereszkedjünk le a községbe.

– Nem, fiam. Nem érdemes. Ez már nem az a falu és nem az a világ. Minél közelebbről né­zed a jelent, annál zavarba ejtőbbek az emlékeid. Kár bolygatni a múltai, ha az csak benned él már, kívülről azonban minden megváltozott. Ha másként élnek az emberek, másként is emlé­keznek. Ha náluk keresed a múltadat, idegen földre tévedsz. A múltad a te birodalmad, azzal osszd csak meg, aki jól érzi magát a határai között, aki hiszi a hitét, aki becsüli a becsületét, aki élvezettel szívja magába a levegőjét. A múltad: a te gyökereid az anyaföldben. Ha engeded, hogy kiszaggassák, ha akár gyávaságból, akár ostobaságból, akár megalkuvásból engeded, el­sorvadsz, kiszikkad lassan a tested, elapad a lelked, lehullanak a leveleid, lehámlik a kérged … meglehet, még dicsérnek is: milyen délcegen álldogálsz csupasz koronádat az égre mereszt­ve, milyen finomak a háncs alól előbukkanó erezetek … pedig már rég nincs mit dicsérni raj­tad, mert kivesztél, mert elpusztultál. A te életed: a te múltad; a te életed a te hited, fiam. Hová sietnél? Ülj ide mellém és várjuk együtt a holdat. Lám, ott sárgállik már a bodza és a madárber­kenye között…

Nővérke! Nővérke drága, most nappal van vagy éjszaka? Nővérke! Miért nem felel? Az ott a nap vagy a hold? Húzza el a függönyt, hogy jobban lássam. Húzza el és engedje közel a cim­borákat. Gyertek csak, gyertek, öreg cimborák, kösz hogy eljöttetek, drága barátaim. Ne hara­gudjatok rám, mert tán beteg vagyok. Semmi baj. Mennyire örülök, hogy eljöttetek, drága cim­borák, álljatok ide sorba, hadd nézzek végig rajtatok, így-e, itt vagy Jani, látom, nagyszerű, és te is Jakab, ó Tóni, Laci, Miska, Pali, Bandi, és te meg te, kösz, pajtások, kösz, álljatok ide az ágyam végébe, sorba mind. Miért tántorogtok? Mi lelt benneteket? Húzzátok ki magatokat! Ennyire meggörbültetek? Jani hé, te kétméteres voltál, most meg az ágyam széléig alig érsz fel. Vagy meghajoltál te is? Mi történt veletek? Mind meggörbültetek? Az úristenit! Húzzátok ki magatokat! Szégyenkeztek? Mi a rossebet szégyenkeztek? Húzzátok ki magatokat már csak azért is, hogy akik a vállaitokon állnak, magasabbra érjenek. Maga riporter barátom, maga lép­jen föl ide az én vállamra, meg maguk is, meg te is lányom kedves, álljatok ide mind, bírom még, ne ijedjetek meg, jöjjön csak, jöjjön mindenki, álljanak ide a vállunkra! Bírjuk, ugye, pajtá­sok? Húzzátok ki magatokat. Fel, minél magasabbra! Hát nem ezt akartátok? Hát nem lelkesí­tett egykor, hogy akik utánunk jönnek, azoknak betonalapokat rakunk, s arra építjük majd a csodálatos jövőt? Álljatok egyenesen bitangok! Álljatok egyenesen, mint a szálfa és tartsatok magasra mindenkit, ne bánjátok, hogy némelyik röhög, ne bánjátok, ha rúg, ha tapos, tartsátok őket mind magasabbra, ahonnét messzibbre láthatnak … és gyertek, gyermekeim, ti legked­vesebbek, ti tiszták, ti terveket szövögetők, ti ábrándozók, ti álmotokban is jobbítók, ti fúró-fa- ragó-építgetők, ti szerelemben, szépben mohók, álljatok fel mind-mind a vállunkra és nyújtóz­kodjatok magasra, mert nektek kell a legmesszebbre látnotok … bocsássátok meg, ha köz­ben megrezzen a térdem, ha köhintek egyet, de semmi baj, csak néha kevés a levegőm … ó, levegő … ó, szabad levegő … mondjátok, ott fönt, ahol álltok, ott tisztább a levegő? … szabadabb a levegő? … mondjátok, hogy igen és máris érzem, hogy a tüdőm megtelik vele .. ó, mondjátok, kedveseim, mondjátok … de siessetek, mert a láthatár szélén már figyel a hold, s a szarvasok most váltanak ki a tisztásra …

És elindult. Az erdőszélre érve körülnézett s a holdfényben egy karcsú, erős szarvasbikát lá­tott.

– Már vártalak – szólt a szarvas.

– Miért vársz engem? Menj a tisztásra a többiek után, közöttük a helyed.

– Ma más a dolgom. Gyönyörű az éjszaka. Ülj a hátamra és indulunk. Nézd, milyen biztató­an fénylenek a csillagok.

Hátára vette és lassú baktatással elindult föl a hegyre. Lépésére bókoltak a fák, patája dalla­mot csettegett elő a földből, a zene egyre áradt, egyre nőtt, a dallamívek mind magasabbra szöktek, magukkal emelve a szarvast is.

– Nézz vissza – biztatta a szarvas.

– Nem merek.

– Kapaszkodj belém és tekints le a földre.

– Félek.

– Gyáva vagy?

– Keresem magamat és nem találom. Bűnösen éltem, nem nemzettem igazi utódot, nem ál­lítottam igazi emléket.

– A heréd nem termékenyített valóban, de termékenyített a hited, az eszed, a szíved, ter­mékenyített a gépen igazító minden mozdulatod. Nézd az utcákat, a házakat, nézd a kis ottho­nokat, less be az alvók álmaiba, a reménykedők reményeibe, s felleled az emlékművedet.

– Nem, nem! Állj meg. Nem hiszek neked.

– Kishitű lennél éppen most?

– Állj csak meg, és forduljunk vissza!

– Már nem lehet.

– Szédülök.

– Kapaszkodj belém.

– Forduljunk vissza!

– Majd pirkadatkor.

– Lesz pirkadat? Mondd, szarvas, igaz hitedre: lesz pirkadat? …

SIMOR ANDRÁS

Vörösmarty olvasásakor

Az ég
széttörött cserép.

A nap
méreg-sugarat

bocsát
ózon-lyukon át

a vén
földre. Nincs remény,

amíg
a végső fajig

ki nem
vész a rusnya nem,

amely
bűnöket cipel

s magát
nem repíti át

oda,
hol halál pora

nem ül
ránk kegyetlenül.

Születésnapomon, József Attilával

Nem a múlt fáj énnekem,
nem róla szól énekem,
silány
hiány,

kiszáradt, zörgő levél,
melyet megpöccint a szél
s hamar
avar

lesz belőle, jeltelen.
Mire vágytam, nincs velem,
szegény
legény

vagyok új urak között,
mióta undok ködöt
kever
ezer

pártvezér és honatya,
feszül rajtuk a gatya,
a hont
kivont

kardjuk óvja ellenem,
ha nem vívok, elveszem,
toroz a
rossz,

méreg fröcsköl a patak
módra csorduló szavak
mögül
s megöl,

de nem adom életem,
lesz erőm megvédenem
magam
magam.

Ismét Majakovszkijt olvasva

Kik kérdeznek most, honnan
sustorog fű és virág,
mi él hamvakban, csontban,
mi épül bennük tovább,
mikor csak ők, a holtak
őrzik a múlt rohamát,
sírjuk se lesz maholnap,
oda a monda-világ,
de üzennek a voltak
füveken, hamvakon át,
míg rosszra jött a rosszabb,
és hullunk egyre alább,
ők konokul még szólnak,
védik a nép igazát,
pedig a nép leroskad,
már nem is védi magát,
hódol új hatalomnak,
lepkéből lesz rusnya báb –
mi él hamvakban, csontban,
mi épül bennük tovább,
kik kérdeznek most, honnan
sustorog fű és virág?

Elfutni volna jó

Érzem, de nem is bánom,
hogy nem csak odakint,
bent is készül halálom.

Ami odakint készül,
az ellen idebent
nem lelek menedékül

erős hitet, se eszmét.
Mintha égett mezőn
zsenge füvet keresnék.

A rosszra nemet mondok,
s nincs többé igenem.
Mint a bezárt bolondok,

élek a rettegésben,
elfutni volna jó,
de nem futok el mégsem.

KÁNTOR ZSUZSA

Hipposz úr Afrikából

Tamtamzene szól, villognak a vakuk, ugrálnak a rendezők, a show vezetője konferál: Hippo Potámusz úr Afrikából, s a tömeg kíváncsi, érdeklődő kiáltozásai közepette bedöng, reng-ring kékespala rovátkolt lótuszforma foltokkal tarkázott bőrében a nevezett úr, lassan közeledik a deszkaemelvény pereméig, és szemben a közönséggel megáll. A lárma halk morajjá csende­sül, a nagytestű vendég sok mázsányi súlya, mint apálykor a tenger, szívja magába a hangos­kodást, csend támad, a tatamzene elül, s csak a rendezők kérdései pattognak feléje akár a nyi­lak több oldalról is: MIT VÁR A HARMADIK ÉVEZREDTŐL? – berber, arab, héber, arameus, valamint görög és más európai nyelveken, hogy az interjúalany kívánsága szerint adhassa meg a válaszát. De a hatalmas illető csak áll leszegett fejjel, szeme a közönségen, mégis átnéz raj­tuk, s akárha nem is őhozzá szóltak volna, vagy ha mégis, az is mindegy neki. Mind mélyebb a csend, mind sűrűbb, a nézők egymáshoz lapulnak, szorosan, egyre szorosabban, már egyet­len massza, dobozos lekvár, marmalád, tömeggel szemben a tömeg és csak belülről az a hök­kent nyifogás, hogy mit akar ez itt, mi baja velünk, van neki valami baja, minek jött, ha egyszer szava sincs, hányan nyilatkoztak már előtte, egyik így, másik úgy, de mind jópofa mulatságo­san, szellemesen, mindegyik szórakoztatni akart, ez itt egy SHOW, happening az új évezred küszöbén, évezredshow, na mi lesz, hát miT, hát mi akar ez itt? De mit volt mit tenni, csak néz­ték, mert muszáj nézni, ahogy ott áll, mint egy szobor és mindig inkább úgy, mint aki TUD vala­mit, Hipposz úr Afrikából, Nílus vidék, Tana-tó, Tanganyika, csak néz avval a sötétlő szemével, egy moccanása sincs, ez TUD VALAMIT, TUD, TUD, csak nem akarja kimondani; kínos a csend, mindenki rosszul érzi magát, a rendező is rosszul érzi magát; rosszul érzi magát, uram, kérdezi, haragszik, vagy bántja valami? Hozzunk talán egy pohár vizet? – tréfálkozik, mert hi­szen nyilvánvaló, hogy több vödör is kevés volna ide, várja a feltörő kacagást, de semmi, egy nyikk se, akkor se tör ki durva röhögés, pedig hát komikus ily súlyú egyénnél e feltételezés, komikus, de mégis hatástalan, mint hogyha tudnák mindnyájan kivétel nélkül a nézők, hogy ez a behemót milyen könnyed tud lenni, kitűnő sportoló, mesés úszó, lehagyja a leggyorsabb csónakot, perdül-fordul körülötte és ha akarja, labdaként játszik vele, mintha látnák is mind, ki­vétel nélkül fickándozni hűs estén a folyó hullámai közt társaival, kik közt a bandafőnök éppen ő, a legfürgébb és a legokosabb: ez TUD valamit, TUD, TUD, csak nem akarja kimondani, lát­szik a szemén, s attól, amit tud, olyan súlyos a csend, félelmetes, annyira, hogy muszáj meg­törni már, muszáj: Hűha, de szép vagy, Hipposz úr, rikkant egy kiskölyök, pedig nem is, de­hogyis ezt, éppenhogy az ellenkezőjét akarta kiáltani: jaj, de RUSNYA vagy! – s most rémületé­ben, hogy mi is történt vele, az öklét rágja, de megint csak más következik, mint ami várható, most is elmarad, nem tör fel a nevetés, sőt, visszhangzik a tömegből, sóhajként morajlik: de szép vagy, de szép, mármint hogy ő, akik csak moccanatlan áll, mint egy szobor; mi van a sze­mében – szomorúság? á, nem – közöny, vádaskodás -? á, nem, egykedvűség, a show rende­zője megpróbál nevetgélni: orvost hívjak, uram? talán megakadt a két füle közt és se ki se be egy golyó, felmerülésekor oda szoktak lőni célirányosan, BUMMBUMBUMM, egész sorozato­kat, az a legbiztosabb – nem igaz, uram?, de ez a tréfája is kárbavész, sőt olaj a tűzre, mert most mind a tálcányi öblöt bámulják Hipposz úr két füle közt, annak a vizében csíkok úszkál­nak, aranyhalak, a rendező megizzad, ingerült már, dühös: KÉRDEZTÜNK VALAMIT! AZ ÉVEZ­REDRŐL, AMI JÖN!, de akkor lentről élesen felsikít egy asszony: egy szót se, egy szót se, szót se!, s egyszerre, egymást túlkiabálva: nem, nem, nem akarjuk hallani! Félnek valamitől, nem kétséges, az látszik, bedugják a fülüket s egyszerre lassan, hullámozva, akár a tenger apálykor, hátrálni kezd a tömeg, fejüket a nyakukba húzva, tenyerükkel a fülükön, a hangzavar egybeolvad, s mint egy fohász: goszpogyi pomiluj, uram irgalmazz!, s mikor kiürül a tér oda­lent, megfordul a deszkaemelvényen, és eldöng-elballag a színről súlyos rengéssel a folyók ura, Hippo Potámusz úr.

Aztán újra megdöndülnek a dobok, és folytatódik a show.

MOLNÁR GÉZA

A fénykép

Negyvennégy szeptembere októberre váltott, gonosz szél csapkodta az esőnyalábokat. Futva értem fel a csűrbe, a körletembe. Eláztam, ügyet se vetettem rá, reggelre megszáradok. Be­vackoltam magam a szalmába, majd átmelegszem.

Vetkőztem, a kabátom szokatlanul könnyű volt. Keménykötésű, vastag noteszem mindig húzta a bal zsebemet, most a zseb üres volt.

Riadtan tapogattam végig a zakót, a nadrágomat, gyufát gyújtottam, vizslattam a keményre döngölt agyagpadlót – a notesz nem volt sehol.

Három barátom kikászálódott a szalmából, a takaró alól, ingben-gatyában topogtak körülöt­tem.

– A napiparancs … Holnapra… Abba van beírva… – motyogtam gyámoltalanul.

Nem ez volt az igazi nagy bajom.

Négykézlábra ereszkedve végigtapogatták a körletet. Elemér kinyitotta a csűrajtót, kinézett a fekete sötétségbe.

– Az udvar, aztán az út, amerről jöttél… Vissza kell menned. Biztos megtalálod, senki nem jár az utcákon …

Béla hozzátette: – Hogy futottál, kirázódott a zsebedből… Meglesz, ne szarj be …

Rossz előérzetem támadt. A notesz ottmaradt a szobában, a hadnagynál.

Századírnok voltam, minden este, pontban nyolckor, nála kellett jelentkeznem a napiparancsért, amit reggel, a felsorakozott század előtt felolvastam.

Most is így történt. A noteszomba feljegyeztem, amit lediktált, aztán vigyázzba vágtam ma­gam, engedélyt kértem a távozásra.

A hadnagy pizsamára vetkőzve feküdt a tiszta szobában a feltornyozott vánkosokon, daga­dó dunyha alatt. Az ablakokat elsötétítő papírok takarták, barátságos fénnyel világított a porcelánernyős petróleumlámpa, a sarokban duruzsolt a nagy kályha.

– Vidd még ki az üveget meg a poharakat – mondta.

Letettem a noteszt az éjjeliszekrényre, felvettem a tálcát a kiürült borosüveggel, poharakkal, s kivittem a szobából. Nézelődtem, hová tehetném le. Tisztába öltözött, jó formájú lány lépett ki a szemközti ajtón, szalmaszőke haját egyetlen vastag fonatban engedte a hátára.

– Minek fáradt vele, kihoztam volna magam is – mondta kedvesen, elvette a tálcát, én meg visszamentem a hadnagyhoz, keményen tisztelegtem, sarkon fordultam, s eljöttem.

A notesz ott maradt az éjjeliszekrényén.

Egész biztos, így történt.

Talán a lány kedves mosolya tette, a tiszta ruhába öltözött női test közelsége, hogy a no­teszt tökéletesen elfeledtem …

Szaladtam végig a falun az egyenletesen, makacsul zuhogó esőben. Sehol egy lélek, sehol semmi fény. Káromkodtam, szidtam a hadnagyot.

… Ez ott döglik a fűtött szobában, a tiszta ágyban. A gazda meg a házanépe oda van a gyö­nyörűségtől, hogy őket érte a nagy tisztesség … Hogy hozzájuk szállásolták be a hadnagy

urat. ők adják magyaros vendégszeretettel a finom kosztot, a sült csirkét, reggelire a házikol­bászt, felszelt sódart, tojásrántottát, kupica szilvóriumot, azt, amire a hadnagy úrnak gusztusa van…

Mi meg a hideg csűrökben, a huzatos szénapajtákban. Reggel hatkor ébresztő, fél hétkor sorakozó, reggelire a csajka aljára löttyintve fekete cikóriakávé, s féltenyérnyi komiszkenyér. Menetelés egész nap, este, ha utolér bennünket a gulyáságyú, valami meleg lötty … Ki táplálja az ég madarait? … Ha jóindulatúak a tisztesek, a leszüretelt szőlőben mezgerélhetünk. Van úgy, hogy harminc kilométeres gyalogmenet után, este nyolckor érünk a kijelölt faluba. Az élel­mezésiek csak délután tudtak vételezni, tíz óra előtt nem fő meg a bab. Ki az, aki meg tudja várni a tíz órát? … Mint a hullák, eldőlünk a padlásokon, csűrökben.

Megvillan a fejemben a lány: latolgatom, lefekszik-e a hadnaggyal? Lehet, hogy éjjel besur­ran hozzá, s a szülők szemet hunynak. Háború van. Csak egy nap a világ …

Magamra kapdosom a ruhám, indulok vissza a hadnagyhoz. Egyetlen reményem maradt: úri­ember nem olyas bele más magánirományaiba.

Mert ez a szorongató nagy bajom. A notesz tele van a feljegyzéseimmel. A sorokat átfűti a gyűlölködő, utálkozó harag, megvetés, amit a hadnagy, a tisztikar iránt érzek. A hadnagy úrról is van benne néhány figyelemre méltó passzus. Meg a remény, hogy már közeljárnak az oro­szok. Ha megérem a háború végét, majd ha béke lesz … Nem fogják elhinni, hogyan éltünk, s mi mindenen mentünk keresztül a hadseregben. Hogy micsoda felháborító úr-szolga viszony van itt is. Meg fogom írni mindezt. író leszek a békében, az új világban élhetek a tehetségem szerint választott hivatásnak. Pontos, hiteles dokumentumként meglesznek a feljegyzéseim, a noteszlapok, melyekre majd támaszkodhatom.

És most a noteszem ott van a hadnagy úr ágya mellett, az éjjeliszekrényén.

Még felködlik bennem a remény, hogy talán mégis csak elvesztettem a noteszt az úton, a sárban megtalálom. A szemem már megszokta a sötétet, valami gyenge derengés átszüremlik a felhőkön. Mintha az eső is csöndesedne. Meggörnyedve vizslatok minden talpalatnyi helyet. Sehol semmi.

Lehet, hogy már alszik, kínos lesz felébresztenem.

Bementem a házba, kopogtattam az ajtón, aztán beléptem.

A hadnagy az ágyban fekve a noteszomat olvasta.

Tisztelegtem. – Hadnagy úr, alázatosan jelentem, itt felejtettem a noteszomat. A napiparan­csot …

Rámnézett figyelmesen, mintha először látott volna. A szemében kemény hidegség, az ar­cán éles gúny.

– Nem is tudtam, hogy ilyen szép mákvirág vagy – mondta. – Rohadt kommunista. Hazaáru­ló disznó.

Nem üvöltött, nem káromkodott, normális, megszokott hangfekvésében beszélt. Fenyege­tően meglengette a noteszt, aztán letette az éjjeliszekrényre. Maga elé nézett, elhúzta a száját.

– És én még századírnokot csináltam belőled … Reggel jelentkezel a szakaszvezető úrnál. Teljes felszereléseddel menetelsz. Egerben átadlak a hadbíróságnak. Takarodj!

Befordult a fal felé. Tisztelegtem, s kiléptem az ajtón.

Megszédültem, nekitámaszkodtam a falnak.

Egerben a hadbíróság. Háború van. A hazaárulás ott van a noteszemben. Kötél általi halál.

Az eső elállt. Vad szél süvöltött a házak között, tépte a maradék lombot a fákról. Nem volt kedvem, hogy most a körletben magyarázkodjak, miért s mi van. Lassan bandukoltam, reggel­re kitalálok valami süket dumát a fiúknak, mért nem vagyok már századírnok.

Legjobb volna megszökni. De ez itt, Észak-Magyarországon, távol a családtól, de akárcsak egy rokontól, baráttól is, lehetetlen, értelmetlen vállalkozás. Jószerivel azt sem tudom, hol va­gyok. Térkép nincs nálam, s az, hogy most Mikóháza és Eger között járunk, a főútvonalakat messze elkerülve, apró falvak szövevényében, néha egy-egy hegyhátad is megmászva, patak­medren átgázolva – a tájékozódásban nékem nem jelent semmit. Soha nem jártam ezen a vi­déken. Igaz, anyám Abaújból, Fóny községből került asszonynak Pestre, s gyerekkoromban többször is eljöttem nagyapámékhoz nyári vakációra, Regéc, Boldogkőváralja, Gönc, Vizsoly, Vilmány, Hejce – vásárokra szekerezve, vagy kíváncsian kirándulva ezeket a helyeket ismer­tem, de Sátoraljaújhelyre már nem jutottam el. Mikóháza tán tizenhét kilométerre van Sátoralja­újhelytől, ebben a faluban töltöttünk két hetet tankcsapdák ásásával. Nem kellett nagy katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ezeket az omló partoldalú, két méter széles és két mé­ter mély árkokat a T 34-esek játszva átlépik. A katona nem kereshet értelmet és logikát a pa­rancsban, a parancsot teljesíteni kell, különben … szaporodik.

Ott Mikóházán, éjszakánként már hallottuk az ágyúdörgést. Valahonnan a Kárpátokból jött, onnan gurult felénk, mint távoli mennydörgések robaja.

Egy reggel, kivonulás helyett, parancsot kaptunk az indulásra. Szekerekre málháztuk a kato­naládákat, hátizsákokat, s erős, harsogó nótázással kivonultunk a faluból. Napok óta esett, most is alacsonyan járó, szürke fellegek sodródtak felettünk. Megáztunk, megszáradtunk, mentünk húsz-harminc kilométeres gyalogmenettel azon a hatalmas országrészen, mely Buda­pest és Sátoraljaújhely között terül el, s melyből semmit, de semmit nem ismertünk. Soha nem mondták meg, hová s merre, meddig megyünk, mi vár ránk.

Mikóházán kaptuk az új századparancsnokot, ezt a hadnagyot. Az előző vékony, halk, finom úriember volt, róla tudtuk, Kárpátalján volt tanító, tartalékos tisztként került hozzánk. Egy nap eltűnt, sose láttuk többé (meglehet, a frontra vezényelték) s jött helyette ez a hadnagy, ez a Ludovikás, hivatásos tiszt.

A században állandóan jártak a hírek. Újságot hetek óta nem láttunk, rádiót nem hallgattunk, valaki hallott valamit, hogy elkapták a csendőrök azt a két nyírségi, mezítlábas parasztembert, aki meglógott a századból, meg Pestet újra rettenetesen megbombázták, a másik meg újsá­golta, hogy szalonnát lehet venni a községi hentesnél, de napszállat után, hátulról kell hozzá bemenni, nehogy a csendőrök kiszagolják a feketevágást, a harmadik biztosan tudta, hogy a németek visszanyomták az ellenséget Franciaországban, beleszorították őket a tengerbe, ahogy az ember a lavórban megfojtja a macskakölyköket, meg egyébként is, kész a csoda- fegyver, hamarosan bevetik, ez kiszívja az oxigént a levegőből, s országnyi területeken min­denki megfullad – szóval mindenféle hírek, szóbeszédek jártak, néha gúnyos röhögésektől kí­sérve, vagy savanyú hümmögéssel fogadva, máskor meg lelkesen helyeselve, mert akadtak örömkatonák is, akik boldogan viselték sapkájukon a gyopárt, a hegyivadászok jelképét, s alig várták, hogy fegyverrel rontsanak az ellenségre, hogy csontcsillagot szerezhessenek a paroli­jukra.

Valahonnan szétszivárgott, hogy ez a hadnagy tulajdonképpen szerencsétlen ember, mert már harmincéves, és kora szerint századosnak, de legalább főhadnagynak kellene lennie, vala­mi okból azonban mellőzik, s megrekedt a hadnagyi rangban, ahogy a Ludovikáról kijött, s ezért olyan kedvetlen, nem neki való ez, hogy ezzel a szedett-vedett bagázzsal veszkődjön …

Igaz, ahogy átvette a századot, egy-két napot foglalkozott velünk, belőlem mindjárt az elején századírnokot csinált, megjelent a napiparancs felolvasásánál, eleiben még a sáncásásnál is láttuk, aztán teljesen visszahúzódott a parasztház melegébe.

Most aztán jól pofán vágott, kijelölte a helyemet az akasztófán. Azt persze rögtön tudtam, hogy én voltam a kötözni való nagy marha. Az idealista baromállat, aki tálcán kínáltam magam a hóhér kötelére.

… Mire visszatértem a körletbe, már mindenki aludt. Ébresztő után keresett a szakaszveze­tő. Komor arccal sürgölődött körülöttem, amíg átadtam az iratokat, induláskor ellenőrizte, ne­hogy valamit is a szekérre rakjak. így vágtam neki az előttem álló útnak, kezemben a katonalá­dám, hátamon a hátizsák.

Ha az ember hosszú menetben van, az első tíz kilométert pilleszárnyakon teszi meg. Viszi az ütemes lábdobogás, az egyenletes ritmus a szakaszban, a nótázás üteme. Pihenő után ve­szi észre, milyen nehezek a lábai. Húsz kilométert már gyötrelmes feltápászkodás, keserves káromkodás-indulás követ, a lábakat mintha ólomból öntötték volna ki, s gépiesen rugdalják, lökdösik előre az akarat láthatatlan rugói.

Az első pihenőnél mellém ült az a három fiú, akivel mindjárt bevonulásom után összebarát­koztam: Elemér, a cigányprímás és Gyuszi meg Laci, két kispesti munkásfiú.

– A noteszom a hadnagy úrnál maradt. Csakhogy én feljegyeztem benne néhány disznóságot. Hogy a tisztesek kizabálják a húst a kajánkból. Hogy ezek a nyomorult nyírségi parasztok mezítláb dagasztják a sarat. Azt is, hogy ez a rohadt szakaszvezető déli sorakozónál, zuhogó esőben, csajkával a kezünkben belefektette a századot a sárba. Hogy a hadnagy úr a jól fűtött tisztaszobában, a meleg dunyha alatt, mi meg a csűrökben, szénapajtákban … Meg hogy már nem tart sokáig, itt a Vörös Hadsereg a Kárpátokban.

– És most ezért faszolsz, mi? – kérdezte Gyuszi.

– Persze. A hadnagy úr mindent elolvasott, a noteszt magánál fogta. Egerben hadbíróság elé állíttat. – Kis szünet után még hozzátettem: – Azt mondta, hazaáruló vagyok. Azért pedig akasztás jár.

– Mi ebben a hazaárulás? Mindaz igaz, amit írtál – mondta Laci.

– Épp ez a baj vele.

– Eger még messze van. Bízni kell a jóistenkében – vigasztalt Elemér.

Amikor tovább indultunk, azt éreztem, amit máskor húsz kilométer után. Mintha mázsás súlyt cipeltem volna idáig. Megtántorodtam, de összeharaptam a számat, mentem tovább.

Nem sok idő telt el, egy kéz kinyúlt a katonaládámért. Úgy éreztem, vaspántok szorításából szabadultam.

Nem kértem, de segítettek a fiúk. Helyet cseréltek menet közben, hol egyik, hol másik vitte a katonaládámat. Időnként egy-egy őrvezető, tizedes, végigszaladt a század mentén, fürkészte a sorokat, nehogy valaki lemaradjon, lelépjen. Névsorolvasásnál majdnem minden reggel hi­ányzott valaki. Azok a jellegtelen, arctalan, rongyosgúnyás, mezítlábas parasztok tűntek el, akik itt éltek, ezen a vidéken, a nyomorult falucskákban.

Ha jött a tisztes, a katonaláda az én kezemben volt.

Néha a hadnagy is megszemlélte a századot, neki órába se került a távolság, amelyet mi egésznapos meneteléssel értünk el. Motorkerékpáron közlekedett.

A gépet kitámasztotta, az út szélén állva, szétterpesztett lábbal, hátrakulcsolt kézzel nézte, ahogy elvonultunk. A szakaszvezető díszlépést vezényelt, tisztelgett, mi meg csaptuk a bakan­csot a földhöz, ahogy erőnkből telt. Mikor eléje értem, közönyös pofát vágtam, ő mindig meg­nézett, arcán a jól ismert gúnyos, megvető félmosoly lebegett.

Arra gondoltam, ugyanígy nézné, amikor a hóhér kirúgja a talpam alól a sámlit.

Talán sehol sem olyan magányos az ember, mint a menetelés alatt a szakaszban, a rajban ki­jelölt helyén. Beszélgetni tilos, de nincs is ehhez kedve senkinek. Ha az őrvezetőnk elcsíp egy szót, üvöltve rohan hátra: „Mék volt az? Fogják be a lepcses pofájukat, mert rámászok a ké­pükre! Nem értünk a szép magyar beszédből?!…”

Vonul a század az ismeretlen felső-magyarországi utakon. Senki se tudja, merre járunk, ho­va tartunk. Az már elterjedt este a körletben, hogy Egerben beöltözünk és fölszerelünk. A ka­tona mindig vár valamit, most sokan nagyon vágyakoznak, hogy Egerbe érjünk. Ott levethetik az ócska civilgúnyát, belebújhatnak a jó kincstári mundérba. A mezítlábasok is kapnak kapcát, bakancsot. Meg az is valami, hogy végre katonaformája lesz az embernek.

Én, ha lehetne, nyújtanám az időt, minél később érjünk Egerbe. A hadbíróság, az akasztó­fa … Szeretném még gondolatban is kerülni a témát. Ne lássák rajtam. Nem kell, hogy sajnál­janak.

De olyan ez, mint a fehér elefánt. Minél inkább nem akarunk rágondolni, annál makacsabbul megjelenik előttünk.

… Az emelvényen katonatisztek, én megbilincselve, két feltűzött szuronyú őr között. „A Ma­gyar Szentkorona nevében …!” Kötél általi halál. Az ítélet jogerős, azonnal végrehajtandó …

Az biztos, nem fogok kegyelemért folyamodni. Az akasztófa alatt, míg a hurok meg nem szorul, kiáltani fogok: „Éljen a független, demokratikus Magyarország! Éljen a felszabadító Vö­rös Hadsereg!”

Feljön bennem a kérdés: az milyen, amikor a gége megroppan, s a tudat még éber? Van szörnyűbb a fuldoklásnál? … A Dunán néhányszor elmerültem, míg megtanultam úszni. Min­dent vörösben láttam, s nyeltem, nyeltem a vizet, már a tüdőmben is víz volt, mire a felszínre tudtam lökni magam. Iszonyú volt az is – de attól megszabadultam, úszni is megtanultam a ma­gam erejéből, akaratából. De a szoruló hurokból nincs menekvés, végig kell kínlódni, míg a tu­dat utolsót lobban, s jön a megváltó semmi, a halál.

Nékem az is menekvés volna, ha szétbombáznák a századot. De ez a szedett-vedett csürhe alakulat nem kell még az ellenséges gépeknek sem.

Vagy, mondjuk, a hadnagy fának rohanna a motorkerékpárral, s szörnyethalna.

Vagy … Fantáziálni lehet, de csodák nincsenek.

A mögöttem levő két hónap úszik át rajtam, szakadozott foszlányokban.

A postás rázta a csöngő fogantyúját, én mentem a kapuhoz. Meleg, csendes nyári alkonyat volt. A postás harminc körüli, jól táplált, pirospozsgás férfi, biciklin jött, mosolygott, amikor át­nyújtotta a SAS-behívót. „Itt írja alá.” Sapkájához emelte az ujjait, s tempósan elkarikázott. Ma­gabiztos mosolya a katonai szolgálat alól felmentett emberé volt. Mintha valami nagy hatalom sütött volna át a mosolyán. Hogy ő is részese az ítélethozatalnak, amikor átnyújtja a behívót. Átnyújtja a gyötrelmeket, a megaláztatásokat, a nyomorékká válást. Átnyújtja a halált. Ő, a ma­ga személyében mindezeknek fölötte van.

Évek óta járt hozzánk, hozta a leveleket, bírósági végzéseket, fizetési meghagyásokat. Újév­kor alázatosan, hálálkodva megköszönte a borravalót. Lelkiismeretes, megbízható, szerény ember volt, betegeskedő feleséggel, két leánygyermekkel, anyámnak, néha elmondta sok gondját-baját.

Most mosolygott, fensőbbséggel.

… Három napi hideg élelem. Váltás fehérnemű. Meleg felső ruházat. Parasznya. Parasznya… Merre lehet? Senki sem hallott róla, se a rokonok, se a szomszédok. Az alakulat: 2. he­gyi dandár, híradószázad. Akkor ez nem munkaszolgálat. Nem büntetőszázad. Ez a hadsereg elit alakulata. Hegyivadász-dandár. De akkor miért nem laktanyába vonulunk? A Nyugatiban már érdeklődtem, a vasutasok tudták, merre van Parasznya: valami falucska Eger és Miskolc között.

Felvonatoztam Parasznyára, onnan továbbküldték Egerszalókra. Ott szerveződött a pótszáad. Míg odaértem, hegyek közt fekvő bányavasúton is utaztam. Akkor találkoztam először bá­nyászokkal. Összezsúfolódva ültek a zörgő-börgő, szürke, nyitott bádogkocsikban. Csupa sár­ga arcú, csontsovány, toprongyos ember, kezükben a dróthálós bányászlámpával.

Parasztházakba szállásolták el a századot, rajonként egy-egy hátsó szobában. Megkezdő­dött a hegyivadász kiképzés. Sorakozó az iskolaudvaron, utána csukló. A reggeli csajkába löttyintett cikóriakávé egy szelet komisz kenyérrel. A kenyér egész napra szólt. Nótaszóval végig a falun. Békaügetésben fel a bozóttal benőtt, meredek hegyoldalra. Lefelé kúszás, fedezés. Pi­henőnek futás a nagy tisztáson. „Ne szuszogjanak, az Istent magukba, majd ha a Tátrában ka­paszkodnak fel a sziklafalon, hátukon a távíródróttal, akkor még visszasírják ezt a szanatóriu­mot! …”

Mikóházán ért utol bennünket az ősz. A csontig ható szél, a reggelenként hártyázó jég a tó­csákon, a napokon át zuhogó eső. S egész nap a szabad ég alatt, csákányoztuk-lapátoltuk az agyagos, kötött talajt. A század fele egyszál-inges, elgyötört, napszámosparaszt volt, uradalmi cseléd, mezítláb dagasztották a dermesztőén hideg, kásás sarat. Nekik a kincstári ruha, ba­kancs, üdvösség lett volna. Közülük szöktek meg leghamarább az elszántabbak.

Most, hogy Eger felé meneteltünk, az ősz szép arcát is mutatta. Sugaras kék ég feszült fölénk, sárguló levelek peregtek alá az út menti fákról, a napfény áldó erővel melegített.

S egy ilyen, sugaras, őszi napon, a szakaszvezetőnk odajött hozzám. Mellettem lépegetve mondta: – Ha meglátja a hadnagy urat, odamegy hozzá, jelentkezik…

Megállt bennem az ütő. Mit jelentsen ez?

De mielőtt kérdezhettem volna, a szakaszvezető már előre futott, a század elejére.

Nem töprenghettem sokáig, megláttam a hadnagyot. Szokásos pózában: hátratett kézzel, szétvetett lábakkal nézte az elvonuló századot.

Kiléptem a sorból, jelentkeztem.

Elővette a zubbonyából a noteszt, s kiemelt belőle egy fényképet. Anyám adta nekem, bevo­nulásom előtt, s reszketeg betűivel ráírta: „Minden időben gondolj az Édesanyádra.”

– Ennek a fényképnek köszönheted … Nekem is van édesanyám … Most az egyszer meg- úsztad…

A noteszt a szeme előtt össze kellett tépnem. Gyenge szellő járt a dombok között, felkapta, pörgette a papírfoszlányokat. A fényképet a zsebembe tettem.

– Alázatosan köszönöm, hadnagy úr!

– Felmálházhatsz a kocsira.

Tisztelegtem, futottam a szakasz után.

Megmenekültem. Egyelőre hát megmenekültem.

Anyám fényképe mentett meg. A hatszor-kilences kis amatőrkép, amely épphogy a note­szomba belefért. Az élettől megviselt asszony szelíd vonású arca, egy ősz tincs a kontyocskájából kiszabadulva a halántékára hull. Tíz gyermeket szült, nyolcat fölnevelt. „Minden időben gondolj az Édesanyádra.” Felkiáltójel nélkül, emlékeztetőén. Hogy erőt öntsön belém, ha úgy érzem, nem bírom tovább. Hogy tudjam, féltő szeretete minden időben velem van.

PAPP LAJOS

Tűzvész előtt

Helyben topogó lépések vágyak
Jártak? Áttetszőn-soványan
lebegtek kémények csillagok közt
egykettőegy gyakorlótéren
fényesen-könnyesen indulóban
S tántorogtak kormos hómezőn
alábuktak vértajtékos vízben
szitáló cafatokká hulltak
s szögesdrótok csikos-torz
madarai áram-égette madárarcok
csonthegedű-szó –
chagall-hold füstgomoly-ének
egykettő mikor-fény-se-rezdül
sikoly! kapkodó gyermektekintet

Aztán a csend

A romok réseiben emberférgek
vonagló túlélők reménykedők
Mégis-ábrándok karcolt foncsora
tört tükrök csipás hunyorgása
hályogos szemek –
árva kisded a nyekergő béke
illegés tócsák hártyatükrén
pléhvödör csorba lavór vize
pirul fölötte hámló meztelenség
A nyelvek alá rejtőzött szavak
előbújtak s a háború gödreiből
elhagyott játékok bukkantak föl
tánc szallagozott tarka-új öröm
lócák libikókáztak csonka szék
lendült s vágyakozó gyors ritmust
kopogott sebhelyes utakon a mankó

A rend amott

Tavaszi áradat forgat kereket
őröl-öntöz téglát ad kézről kézre
Lábra kap lépked a hit a táltos
munkás taps-éljen menetel-robog
május leng léggömbre fűzött jövő
hűség és hála –
ének a káprázó-hunyorgó rendben
körül vasfüggöny-aknafüggöny
később a tankok forgalomelterelés
vihar utáni buborék-szivárvány
konszolidáció pislog a képernyőn
sóhajok szökkenő víg szökőkútja
keszon-földalatti föllélegzés
s kirakodtak újra a vásározók
Tárlat nyílt a nemzeti üveg alatt
szentkorona-alma-jogar-kardvágás
A dombon békés kitömött alapítók
ülnek kifeszített szárnyú hittel
Alattuk aranyozott plüsspuha ág

Végül semmi

Végül a fürgék száz könyökük van
mind tör-túz törtet a gondolkodó
hátrább szorulva tétovázik
elől törékeny kiskirályok makognak
fontoskodik körülöttük a kordon
zöld gyeptéglák fűre-lépni-tilos
gipsztörpék ágaskodnak a kertben
szuper-legeket bömböl a megafon
s vak-üres szavak labirintusában
tévelyeg az ügy –
Ez a kísértetház benne örökmozgó
miatyánk-szenteltessék-mindennapi
add-meg-mert-tiéd az uborkafa
föl föl te mohó fölkapaszkodó
motorizált a küllős glória is
Kívül a hordó Öblös blöff e világ
Pörgeti-forgatja bukdácsolásunkat
gáncsot vet fejre állít és vihog
mielőtt végképp kivet magából
Fiam! maholnap nagykorú leszel
Menj és nézz szét a tűzvész előtt

Hárosi játékok

Háros világváros
(fújja száz fanfáros
fölnéznek az égre)
ám ha esik sáros

Nem jönnek ha esik
a cifra vendégek
lakomás-széplányos
mulatságok végett

Forog az idegen
s mind másfelé fordul
A kempingsorompó
alig is nyikordul

Ázik a hajcihő
Lecsorog a festék
Krepp-papír felhőktől
lucskosak az esték

Maszatossá hígul
mind a színes álom
Elromlott az idő
kinn az utcabálon

Pecsenyesütőknél
kihamvadt a rostély
Vacogó szorongás
az újgazdag estély

Olcsó bort okádik
az újgazdag gyermek
s a park bokrai közt
vesz olcsó szerelmet

Harsognak híg nóták
íg szavak hevülnek
a folyó vizébe
híg fények merülnek

Fújja száz fanfáros
Vacognak az ujjak
A hideg hangszeren
mégsem fújnak újat

Háros világváros
(ezt vitatni káros)
elfekvő készletét
árusítja mármost

Csillámló csarnokot
épít a készletnek
ahová mindenkit
betérni késztetnek

Hívőket hitető
angyalszárny-igékkel
Hitehagyottakat
kaján jeligékkel

Neon-reklámfalon
reklámkacsa hápog
Kiárusítás van!
bőgnek a plakátok

Érték volt? most áru!
Hetedhét határra
hurcolódik dagad
a vásári lárma

Eladó a templom
benne hit és eszme!
Licitál száz alkusz
csillagra keresztre

kisisten-Nagyisten!
hát nincs ki segítsen?
(fújja száz fanfáros
az utolsó esten)

Sem ének sem zene
sem veretes versek?
Sír a nagy énekes
A kritikák nyersek

Tegnap szupersztár volt
Most ténfergő senki
Nagyokat nyeldes és
korgó gyomrát menti

Új farizeusok
lesik gyanakodva
Eladják? Megvegyék?
ülnek tanakodva

Ülnek és hümmögnek
s ágálva vitáznak
míg országnyi utcák
vad esőktől áznak

(nem szól a száz fanfár
lapul háryjános)
Háros világváros
Ám ha esik sáros

Új, tokaji bordal

Aki magyar mind bort iszik
ha külföldön él –
ami magyar mind elviszik
ér amennyit ér

Kiskunsági-nagykunsági
s benne a haraszt
alma-szalma-kukorica –
issza a paraszt

A tokaji a királyok
bora – hirdetik
S a borkirályt híg levekben
mártják fürdetik

Fölfelé megy a bor ára
Lecsúszott a hegy
Ott mereng a szoknyaaljon
a piaci kegy

egyre-másra fordulásán
Hogy mi kell s mi nem
Hogy mit ihat aki szomjas
s az is aki nem

Ihatnánk csak jó bort egyszer
igaz tokajit!
Nem amiben víz és vegyszer
több – ezt a mait

megváltozna a világ mely
épp csak változott
Nem locsogó magyarázat
ülné átkozott

üléseit-állásait
rendíthetetlen
de dolgoznánk! ahogy ez ma
még hihetetlen

Dehát a víz nem változik
borrá manapság
miként a bor átváltozott –
És az igazság

az egyszervolt borban ázva
többre jutna tán
mint amire jut majd e nép
a hegy hajlatán

Retrospektív

Hol vannak a szegek? Fiúk! a kalapácsot hova tettük?
Ez a hely, ez a domb jó lesz emlékeim sok-sok négyszögének
Én visszanéztem – negyvennyolc évem téblábol a tárlaton
dünnyögve „azt-hogya-népfia-vagy-iga-zolnod” kísértés ez
hova menekülnél itt kell lenned-élned s meghalnod is
Az első tíz
                 vásári gyorsfénykép az a sárgás megfakult
rongyolt szegélyű nyomorúság no lám! az ott az apám
szegény papplajos kőműves és szocialista rajta mundér
mellette testetlen kertiszéken ölében öcsémmel anyám ül
az ismeretlen anyakatona szobra máig nem koszorúzzák
akkor is mi figyeltünk csak rá tudom féltem kapaszkodtam
karjába-szoknyájába s odakint dúlt a sorozó embervásár
ostor-vezényszavak s vérpatak-jajszavak csattogtak egyre
tudom apám kilépett ebből a képből s fel a sötét vonatra
Anyám maradt velünk s naponta elfogyott estig a rohanásban
derengő-áttetsző testét munkától munkáig tántorogtatta
sepert mosott égigérő lépcsőt lábai oly gyengék remegnek
alátöri-hajlítja őket akármi szél – anyámba ragadtunk
három bogáncstövis koldustetű-csicskara háborús család
Hazaszöktem az óvodából és újra meg újra hazaszöktem
mint a felnőtt foglyok a lágerekből sírtam-zokogtam-sírtam
s fölrémlik pattogzó festékű palatáblám nádpálca-iskolám
a már-megint-te verések s az írd le negyvenszer egymás után
Fiúk! ide a szegeket! hol van már az a rohadt kalapács?
Az ócska pad is röhögött alattam ahogy mindegyre ráhasaltam
Megalázásaim könnymaszatos tükre ugyan megvan-e még? –
Később idegen katonacsizmák dübögtek átmasíroztak felettünk
rengtek a keramitkockák hallgattuk és óhh! Kiengedtük
penészedő tüdőnkből kiköpködtük a dohos pincelevegőt
és mind mind felszakadtak a félelem belénk rozsdásodott zárai
letört lakatok-láncok csillámlottak az aranyesős verőfényben
ébredő szárnyas béke röppent a szemétdombra kapirgálni
s mint egy utolsó-utáni légiakna ételszag szállt a levegőben
a képen fejemen idegen sapka kezemben idegen katonakenyér
Mint színezett karc
                               a tíz második
                                                     bágyadt sokszorosítvány
vizenyős örömök örökítője csupa jelszó-fáklya-zászló-éljen
s letarolt cseresznyéskert letarolt nékosz letarolt álmok
tejpor-tejeskávék konzervált magány álmatlan vaságyakkal
Apám hazajött papplajos szegény kőműves és szocialista
fogatlan fáradt-szürke férfi ismeretlen nem tudtam szólni hozzá
lába elfagyott vállán barna zsák s benne zsákbarna kenyér
kapott útravalót Uralon-túli hamubasültet hazajött apám
a sztahanovista jött bányamély-kínlódásból haláltalanul
aki túlélt vérhast-flekktifuszt süvöltő szibériai telet
A túlélő tekintetétől féltem tüskésdrót-villanyáram fogta
béklyózta még akkor is messzire néző eszelős idegenségét
Csupa éles-hideg acélmetszet
                                                húsztól harmincig
                                                                             visszanézésem
egyértelműség-pozitívum csupa emelkedés Himalája-mámor
orosháza-szolnok-szeged iskolák osztályok órák a tanrend
bizonyossága tanáraink élők és holtak csiricsáré tablói
icababa összezárt térdei közt nugós-tanárúr a dinamika
feszítő núgóival az összeszáradt cserkészkolbász kupola
dugó aki velünk tanulta az oroszt s szegény néha mikó
és tölgyes a szerelem biológiáját okító vén csodabogár
vagy az inkább közénk-való tóthlaci a tamanát-prófétáló
hontalanná lett különc sóvárgó furcsa-szemű boldogtalan
akiket utáltunk mind élnek nyugdíjasok és kiegyensúlyozott
életvitelük ragyogó példa lehet az utókor számára úgy ám
keller-kovács-heller a ballagás után megpofozott érdem
letéteményesei ezen a képekkel-tablókkal szegett útvonalon
tudom szegedi professzor lett táncsicsottó meghalt már
odalett szegény miklósferi s a szerelmes osztálytitkár
a börtönviselt kemény farkasottó rossz verseket irkál
buktáról-révészről sokakról semmit sem tudok én musztafa
aki később jött aki úgy ért utói benneteket idegenként
Mi van fiúk? mit mondjunk egymásnak harminc év után?
A búcsúbankett nótáit eláztatta az eső a sör meg a rum
Engem az ökölbe szorított fogadalom két tornya fogadott
továbbtanulás egyetem-szeged két-ujjú victoriánkkal
mi mindent hittünk-akartunk motyogtuk amikezünképít
tobzódtatoktobzódtatok szavaltuk elég volt ezer évig
kocsonya-mihály házassága-kudarcom a vizsgán meg a többi
karácsonyinál a kegyelem-kettes megadom-hogy-többénelássam
klemm-tata a horizont s Sztálin a nyelvész propagátora
a szófejtő gida-bácsi s nyiri-tóni finnugor csóváival
kordé-nacsády-czuth s a nagy kisslajos az esztétikus
az alkotókör megfontolt szavú fárosza s hol van már pósa
drága bálintsanyi-bácsink az emberszeretet s a néprajz
arlekinja meglátod fiam úgy szereted majd rodostót hogy
nem feledheted zágont – ki él még fiuk abból a csapatból?
s közülünk is bárdospali-fenákeljutka szegény magdulucián
hatvanidani-gálsanyi vizes nagyfalusi szívtipró simaimiska
hol vannak lányaink-szerelmeink hol az ólomöntések
éva-ilona-ágnes-ildikó hol van már az első ölelkezés
s az első megjelenés ünnepnapja! hol vannak híres ügyeink
megtalpalt-fenekelt gerzsonunk a behajtott vigaszdíj-sörrel
ratkójóska kiskabátban a dékáni előtt karján öl aprófa
ez az összes tüzelőjük kicsigyerek szociális segélyt kér
s aztán a béke-tanszéken piál s röhög a csapat dalnoki
fésüsbandi-farkaslaci iszik-e még? Gergelyt elgyászoltam
Kalapácsot a kezembe! adjatok még szegeket fiúk!
Ma asszonylányom felnőtt fiam nevetését hallgatom inkább
Intimebb családi képek
                                     a további húsz
                                                            sorjázó keretben
mi meg a gyermekeink kezünket összefogják nagykomolyan
én csak visszanéztem! én nem tagadom meg ami történt
amit éltem-átéltem ami nevelt ez az én házam-váram fiuk!
velem nőtt s vele nőttem nem engedhetem lebontani!
elmaradunk majd mögöttetek – visszanéztek bizonnyal ti is
meghúzódunk óvatosan a tagadás bokraiban az öregedés
belátó türelmével fekete-fehér ritmusában a fogyó időnek
míg végtelen futószalagon sztereotip napokat formál
egykedvűen az emberi nagyüzem – ötven évem topog
s mögötte a többiek mind fáradtabbak elnehezültek
Sietnünk kell fiuk! gyorsan a megmaradt szögeket még
Ne hagyjatok idegenek kényére-kedvére ha majd bekerít
a végsőnagy-ceremónia s hallgatnom kell rossz-szónokot
dalárdát s nem köhöghetek illetlenül a tömjénfüsttől
ne hagyjatok csak úgy elmenni! ugye összekacsintunk
mielőtt rám csavarozhatnák üvegablakos utolsó ajtóm
egy szót még istenem! csak egy utolsó szót! –
jót nevetünk ha hazamegyünk

THIERY ÁRPÁD

Különszoba

Frank csak hónapok múlva szánta el magát, hogy orvoshoz megy. Időközben kétszer fogta el a rosszullét.

Az első Sebestyén Márton esküvőjén. Éjszaka jól aludt. Kiegyensúlyozottan s tettre készen ébredt, vidámnak tűnt s elégedettnek, mint aki azzal, hogy Sebestyén Márton kérésébe vállalta az esküvői tanúságot, a barátja érdekében mintegy pontot tett egy fontos feladat végére. Bár túl nagy szerepe a házasság előkészítésében nem volt, legfeljebb, ha berúgtak, lelkesen biz­tatta a barátját, aki évek óta együtt élt egy elvált asszonnyal: – Vedd már el feleségül! Az isten áldjon meg, mire vársz? Kell az embernek otthon egy stabil nő!… Az esküvőre készülődve vi­dáman dudorászott a fürdőszobában, noha nyilvánvaló volt, hogy befellegzett a szerkesztőségi mókáknak, Aranka, a levelezési rovatból, nagy ívben el fogja kerülni a szobájukat, nem felejt ott semmit, hogy majd visszajöhessen érte, nem hoz többé szőlőt és diót a kertjéből. Az ifjú özvegyasszony Sebestyén Márton kedvéért járogatott félreeső szerkesztőségi szobájukba. – Arankának meg fog szakadni a szíve – gondolta Frank. Helga is elégedetten készülődött: a kosztüm vadonatújan, egyetlen ránc nélkül érkezett vissza a vegytisztítóból. Az időjárás is megfelelt. Se szél, sem eső. Az égen épp annyi felhő, hogy ne perzseljen a napfény.

Az esküvőre kivonult a szerkesztőség. Sok vendég is érkezett.

Pezsgőbontás után Bérei Pál lépett Frankhoz pohárral a kezében, s ünnepélyesen, mintha neki járt volna a jókívánság. Bérei a pártközpont képviseletében jött. Alacsony, mozgékony fia­talember, alapjában véve szeretetre méltó, akit a szerkesztőség afféle beltagnak tekintett, Frank azonban egy idő óta nem kedvelte, Helga pedig a bemutatkozás pillanatában sem a né­zésében, sem a keze nyújtásában nem tudta palástolni meglepetését: – Hát ő az?… – Épp egy éve történt, hogy Frank vidéken volt, ezúttal csupán egyetlen napra utazott el. Fannyval befejezték a vacsorát, a leány a franciasalátás tányért nyalogatta, amikor Bérei telefonált. Ud­variasan egyeztette, hogy jó számot hívott-e, majd úriemberhez illő módon bemutatkozott. Frankot kereste.

– Még nincs otthon? – lepődött meg.

– Vonattal ment.

– Nem mondta, hogy milyen ügyben utazik oda?

– A férjem nem szokta az orromra kötni, hogy milyen ügyben utazgat vidékre – füllentett Helga.

– Mikorra várja haza?

– Talán az esti gyorssal.

– Kérem, mondja meg a férjének, ha megérkezett, rögtön hívjon föl. Bármikor érkezik is ha­za. Itthon vagyok a lakásomon, és az ő hívását várom.

Frank tizenegy után jött meg. A pályaudvaron összetalálkozott az éjszakai vonatra váró haj­dani kollégájával, Bozsó pártrovatvezetővel. Lelkesen szorongatták egymást, mintha egykor hű barátok lettek volna. – Üzemi lapot fogok csinálni a bányászoknak, azért hívattak a központba, hogy a nyakamba akasszák a főszerkesztést – vonszolta Bozsó a restibe.

Helga idegesen fogadta a férjét.

– Azt üzeni, hogy fontos!

Frank legyintett. – Mindig ezt mondják.

– Nem érted? Ott ül a telefon mellett, és várja, hogy felhívod. Megígértem neki.

Frank fáradt volt. Ivott is. Szemrehányóan nézett a feleségére: – Nem te szoktad mondani, hogy úriember este kilenc után nem telefonál idegen embereknek?

Helga bosszús lett.

– Engem hozol kínos helyzetbe.

Frank megadta magát.

Bérei magabiztos volt.

– Mit akartál a püspöktől?

– Honnan tudod, hogy ott voltam? – hökkent meg Frank.

– Mit akartál tőle? – engedte el Bérei a füle mellett a csaknem gorombán hangzó kérdést.

– Mi az, hogy mit akartam? Beszélgetni a püspök úrral és kész! Egész délelőtt nála voltam. Egyébként évek óta személyesen ismerjük egymást.

– Mi volt a célod?

– A beszélgetés.

– Úgy látszik, nem értjük egymást…

– Nekem is ez a véleményem …

Csak miután letette a kagylót, Frank akkor döbbent rá, hogy mibe keveredett. A délelőttöt egy vidéki püspök dolgozószobájában töltötte. Senkinek se szólt a látogatásról, sem előtte, sem utána, magával a püspökkel a lakásáról telefonon beszélte meg az időpontot, a látogatás befejeztével a legközelebbi autóbusszal egy másik városba utazott.

Megborzongott.

Helga elképedve hallgatta a történetet.

– Ez így megy?

– Úgy látszik …

Bérei előbb Helgához, majd Frank felé fordulva megemelte az esküvői pezsgőspoharat.

– Mikor tudsz bejönni hozzám? – kacsintott.

– Megint a püspök úr?

Bérei elkomorodott. – A te érdekedben történt az is.

– Mi még? – kérdezte Frank ingerülten.

Helga kényelmetlenül érezte magát, de nem akarta egyedül hagyni a férjét Béreivel, az ösz­töne ezt sugallta, s akkor szerencsére ebben a mind kínosabbnak mondható, mert eldönthe­tetlen helyzetben Sebestyén Márton lépett hozzájuk, boldog vigyorral az arcán. A kezében pezsgőspohár. Bizalmasan átfogta Helga vállát.

– Hagyjuk itt ezeket, szépasszony – mondta vidáman, máris terelve Helgát egy népes társa­ság felé, amelynek középpontjában az új asszony virult.

– Hogy vannak a fiúk? – kérdezte Bérei mosolyogva, miután Helga és Sebestyén Márton el­távoztak.

Frank üvegesen visszamosolygott.

– Milyen fiúk?

– Az asztaltársaság tagjai.

Frank a legkevésbé erre számított.

– Az én asztaltársaságomra gondolsz?

– Arra, amelyiknek a tagja vagy.

Frank fürkészte a kedvesen mosolygó fiatalember arcát, s úgy találta: ügyes, udvariasan rá­menős modorával a legnehezebb pillanatokban is meg tudja őrizni a magabiztosságát, és így alkalmas lehet az efféle megbízatásokra.

– Ez volna, amiről beszélni akarsz velem? – kérdezte.

– Csupán az érdekel, hogy téged, személy szerint mi fűz hozzájuk? – ráncolta Bérei gond­terhelten, ám kissé színésziesen a homlokát. Mint akinek csöppet se közömbös a válasz.

– Barátilag szeretnéd tudni?

– Is.

Frank vállat vont. – Nem tudok pontos választ adni.

– Vagy nem akarsz.

– Olyan válasszal nem szolgálhatok, amilyet esetleg elvársz tőlem.

– Segítek neked: Moskovics Ernő.

– Hogy érted ezt?

– Miatta jársz közéjük?

– Ő vitt oda. Évekkel ezelőtt.

– Tisztában vagyok vele.

A hangvétel valahogy furcsának tűnt, mintha ez a néhány szó hiányzott volna valahonnan, s ezzel be is végeztetett. Frank gyanakodva nézte a pártközponti hivatalnokot. – Ennek fele se tréfa – gondolta.

– Mit akarsz a barátomtól? – kérdezte.

– Nincs nekem Moskovics Ernővel az égvilágon semmi bajom. Messze fölöttem áll. Beosz­tásban is. Engem csupán az foglalkoztat, hogy mikor veszed észre, hogy nem több ez az egész, mint gyerekes szervezkedés. Nem ér többet.

– Önképzőkör?

– Pontosan.

– Mint magánember, úgy gondolom, hogy oda járok, ahová kedvem van. Ahol jól érzem ma­gamat. Nem?

– Egy újságíró nem egészen magánember.

Frank mérges lett.

– Kinek árt, hogy havonta egyszer összejövünk? – fakadt ki. – Az egész ország tele van asztaltársaságokkal! Összejárnak az építészek, a zalaiak, a jogászok, a pécsiek, az Erdélyből áttelepültek, a Népfront aktivistái, mit tudom én, hogy kicsodák! Pont a miénk nem tetszik?

– Ti nem azért szoktatok összejárni, hogy megvacsorázzatok, aztán jó magyar szokás sze­rint leigyátok magatokat.

– Hanem?

– Kiáltványokat fogalmaztok.

– Szó sincs kiáltványokról.

– Beleszóltok olyan dolgokba, amelyek nem rátok tartoznak. Az ilyen akciók helyett jobb lenne, ha tényleg leinnátok magatokat.

Frank elvörösödött: – Most akkor önképzőkör vagy szervezkedés?

– Azt hiszitek – folytatta Bérei zavartalanul –, hogy a pártmunkások nem olvasták Rousseaut?

Rousseaut én szoktam a figyelmükbe ajánlani.

A párt tisztában van azzal, hogy az értelmiség nem hanyagolható el. Pontosan fogalmaz­va: el nem hanyagolható! De nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy átengedje a poli­tikai kezdeményezést.

Hatalmat akart mondani, de meggondolta magát.

– Mi nem az értelmiség nevében fogalmazunk – figyelmeztette Frank. – A saját véleményün­ket akartuk a vezetés tudomására hozni.

– A rögeszme ismerős: a vátesz szerepe. Csak az a megbízható és a jövőbe látó, amit az értelmiség megfelelőnek tart. De hát nem a múlt században élünk, Freytág! Nem is a két hábo­rú között! Megváltoztak a viszonyok, ti meg önképzőkörösdit játsztok. Hogy azért válaszoljak az előbbi közbevetésedre is.

Frank emlékezett: egyszer valaki a szerkesztőségben futólag megjegyezte, hogy Béreinek az apja biztosítási ügynök volt. Mások ezt kétségbe vonták.

– A mi társaságunknak esze ágában sincs, hogy megfertőzze a politikát. Mi csupán gondol­kodunk, és felelősnek érezzük magunkat azért, ami történik. És ami megtörténhet. Miért baj

ez?…

Bérei újabb pohár pezsgőket hozott. Frank közben arra gondolt: másfél éve, legfeljebb ket­tő, együtt utaztak egy vidéki konferenciára. A vasúti fülkében maguk voltak. Bérei nem sokkal korábban került a pártközpontba. A zakója belső zsebéből cinkosan egy lapos üveget vett elő. Fölváltva kortyoltak a házipálinkából. Béreinek mindenhez volt szellemes, többé-kevésbé helyt­álló megjegyzése. Nem kímélte a főnökeit sem. Frank élvezte a társaságát, s amikor egy vár­rom mellett elhaladva Bérei lelkesen azt mondta: „Ez a kis magyar nép nemcsak a szabadság szeretetében csodálatos, de minden európai és ázsiai népnél alkalmasabb a gyökeres társa­dalmi reformokra” – azt gondolta róla: ilyen tüzes áhítattal, kényszer nélkül csak tiszta lelkületű és nagy eszmékért rajongó ember beszélhet.

– Csak ebben a pártban folyhat két értelmes ember között ilyen ostoba beszélgetés – mondta Frank kedvetlenül.

– Én pedig értékesebbnek tartalak téged annál, semhogy egy vendéglői asztalnál Rousseauról szónokolj – nézett el Bérei Frank mellett.

Abban a pillanatban fogta el Frankot a már ismert alattomos gyöngeség.

– Ne haragudj… – kapaszkodott Bérei karjába.

– Valami baj van?

– Nem, semmi, csak egy pillanatra megszédültem. Lehet, hogy az este túlittam magamat – hazudta Frank, és az ünneplő zsivajban a biztonságosnak tetsző ablakmélyedésbe húzódott, hogy megtámaszkodhasson.

A második rosszullét nem sokkal később otthon érte. Ebéd után zenét hallgatott. A muzsika érzelmileg szokatlan erővel hatott reá. Az íróasztalnak abban a fiókjában turkált, ahol a jegyze­teit tartotta. Az egyik cédula leesett a földre. Elolvasta: „A nemzetiségi létet meg kell élni, hogy átérezhessük annak minden keservét és nyomorúságát” A följegyzés alatt zárójelben a mo­nogram: kitől hallotta. Emlékeiből előbukkant a sárgás, puffadt, izgatott arc, a bársonyos, bar­na tekintet, volt benne ragadozó fény is, pattanásig feszült várakozás, sőt elszántság: bármi fog elhangzani, ha néki nem tetsző, a szó és a hangerő pörölyével sújt le az ellenkezőre. Gyön­gítő émelygés fogta el. – Lefekszem egy kicsit – ijedt meg … Mozdulatlanul feküdt a heverőn. Kis idő múlva felült, viszonylag könnyedén. Elérte a vodkás üveget. Három-négy korty. Soha ilyen rosszul még nem esett. Kis híján öklendezett, mégis ráivott, majd visszadőlt. Lassan kezdte könnyebbnek érezni magát. Az émelygést enyhe szédülés váltotta fel. Ez már a vodka volt. Megkönnyebbült. Visszaült az íróasztalhoz. A naptárban keresett egy alkalmas napot. A következő hét csütörtök. Elég távoli volt, hogy lélekben felkészüljön. Beírta: „orvos”.

A körzeti doktor alaposan kifaggatta.

– Az én vizsgálati lehetőségeim korlátozottak – mondta végül –, beutalom a klinikára. Ha megvannak a leletek, jöjjön vissza, akkor már okosabb leszek. Aztán kitalálunk valamit…

Frank halogatta a vizsgálatot. Egyik napról a másikra fogadkozott, miközben rossz közérze­tétől a csekélységek is fölhatalmasodtak. Helga húst sütött a konyhában, kissé megpörkölődött, az égett szag betöltötte a lakást. Frank úgy érezte, hogy megfullad. Sarkig tárta az abla­kokat. – Megfagyok, nem veszed észre? – kiabált Helga a konyhából. Wágnerné kuporogva üldögélt az előszobában egy hokedlin, mint a koldus, aki alamizsnára vár. – Miért ül ez itt állan­dóan? – gondolta Frank idegesen. Becsukta a szobaajtót, hogy ne is lássa az anyósát. Mogor­ván járt-kelt, semmihez se volt türelme. Lekapta kedves írójának a könyvét a polcról, beleolva­sott: „Az erkölcsök csak akkor tűrik el a cenzorok bíráskodását, ha olyan tiszták, mint a régi rómaiaknál…” – Hát ez az! – vágta Frank a sarokba a könyvet. Bekapcsolta a televíziót. Minduntalan fölugrott, váltogatta a csatornákat. Amikor beleunt, a fürdőszoba tükrében nézegette magát. Olyan érzése támadt, hogy megváltoztak az arcvonásai. Félelem fogta el. Fiatal korában könnyedén és kihívóan gondolt a halálra. Úgy vélte, akkor majd az lesz a legfontosabb: legyen annyi pénz a zsebében, hogy előtte leihassa magát a sárga földig. Az ebédnél turkált a töltött csirkében. Helga ki nem állhatta ezt, szinte személyes sértésnek fogta fel.

– Nem ízlik?

– Bele se kóstoltam, nem veszed észre?

Helga jól ismerte ezt a gunyoros, rideg hangot.

– Nincs értelme főzni, ha ennyire becsülöd a munkámat – mondta sértődötten.

Frank lecsapta a kést meg a villát.

– És ha megdöglök? – üvöltötte. – Azzal ki törődik? Nincs már sok hátra!

Döbbenten bámultak rá.

Wágnerné törte meg a kemény, ideges csöndet.

– Mi történt, istenem? – rebegte szelíden s gyanútlanul.

Frank magára kapta a kabátját, kirohant a szigetre, futott a sétányokon, amíg bírta. A járóke­lők kitértek az útjából, megütközve bámultak utána. – Tisztára elment az eszem – roskadt le a szálloda halijában. Alig várta, hogy fölfigyeljen rá a bóbitás, fehér kötényes felszolgáló.

– Két dupla vodkát! – lihegte.

– Duplát? És kétszer? – csodálkozott a nő. Tálcáján a pohár ásványvíz furcsamód megre­megett.

– Hallotta, nem?

Frank körülbástyázta magát a vodkás poharakkal, de nem ivott. Megpróbált utánaszámolni, hogy mennyit futhatott. – Igaz, hogy kétszer is megálltam – gondolta –, de az egész nem volt több összesen pár másodpercnél. Legalább két és fél kilométert futottam, és nem estem össze. Akkor pedig talán még nem lehet akkora nagy baj…

Másnap reggel bement a klinikára. Az idős doktornő arca, akár egy indián asszonyé. Finom, szálkás ráncai: egy öreg fa évgyűrűi. Arcéle határozott, de nem férfias. Nagy, barna szemek. Fiatal korában talán nem is a szépsége ragadta meg a férfiakat, hanem az okosság, az együtt­érzésre való hajlam s a titok, hogy tud valamit, amiről a másik embernek fogalma sincs. – Bízni kell benne! – biztatta magát Frank a vetkőzőfülkében.

– Mi a panasz?

Frank részletesen beszámolt a rosszulléteiről. A doktornő közbevetett kérdés vagy meg­jegyzés nélkül hallgatta végig. Utána megmérte a vérnyomását. Fölfektette a vizsgálóasztalra, öklével nyomkodta a gyomrát, a hasát. Mint két fürge acélgolyó.

– Azelőtt sohase féltem – magyarázta Frank a vizsgálóasztalon fekve. – Nem azt mondom, hogy halált megvetően bátor voltam, de nem ijedtem meg a saját árnyékomtól. Mindenbe haj­landó voltam belevágni, nem volt szükség nagy töprengésre. Ez is megváltozott. Azelőtt sem­mitől se féltem. Sem embertől, se hatalomtól.

– A hatalom is ember – figyelmeztette a doktornő.

– Én aztán tudom – helyeselt Frank. – Holnap reggelig tudnék mesélni.

– Azt mondja, hogy rosszul áll a félelemmel?

– Az utóbbi időben.

– A félelem megalázza az embert.

A doktornő figyelmesen vizsgálta Frank arcát. – Sokat iszik?

– Nem vetem meg.

– Árulkodnak ezek a kitágult hajszálerecskék az arcán.

– Le se tagadhatnám?

– Nem nagyon – válaszolta a doktornő, befejezvén a vizsgálatot. Kitöltötte az űrlapokat.

Frank közben felöltözött.

– Kérünk egy alapos kivizsgálást – mondta a doktornő. – Meg fogja érni.

Három napon át tartott. Három keserves délelőtt. Franknak úgy tűnt: ahány vizsgálat, annyi új élete kezdődik és fejeződik be nyomban.

A doktornő figyelmesen tanulmányozta az eredményeket.

– Vércukor megfelel. Májfunkció rendben … – Frankra pillantott. – Ettől azért tartott, ugye?

– A májtól? Nem nagyon.

A doktornő megbocsátóan mosolygott.

– Erős szervezete van – rakta össze a leleteket. Mint a kártyalapokat.

– Ezt hangsúlyozni kell? – riadt meg Frank.

– Nem árt, ha munkabíróak vagyunk.

– Értem.

– Pár napra be kell feküdnie a klinikára.

Frank elsápadt.

– Baj van?

Úgy érezte, alig áll a lábán. Kétségbeesett képet vágott. A doktornő elnevette magát. Noha beteg előtt nem volt szokása.

– Nem kell megijedni. Nézzen a tükörbe! így néz ki egy súlyos beteg?

Frank röstellte megkérdezni: van-e jelentése annak, hogy a doktornő kimondta a szót – sú­lyos. Vagyishogy még nem súlyos. De már beteg? Nyomasztotta, hogy valami szörnyű igazság­talanság van készülőben.

– Mikor feküdjek be? – kérdezte óvatosan. És ravaszul.

– Nem sürgős. Bár jobb mielőbb túlesni rajta.

– Micsodán?

A doktornő, ha nem is tudta eloszlatni Frank gyanakvását, tovább nem táplálta.

– Ne legyen már úgy kétségbeesve! Felnőtt ember!

Frank úgy döntött, hogy nem fekszik be a klinikára. Elviselhetetlen volt a gondolat is. Meg­próbált ugyanúgy élni, mint a vizsgálat előtt, de bármit csinált, bármihez nyúlt: ivott egy korty vodkát, vagy kitette maga elé az írógépet, a kétségbeesés mindenhez odatapadt: mi baja le­het? Az idő múlásával elviselhetetlenné vált a bizonytalanság. – Nem lehet csak úgy meghalni! – lázadozott magában.

Egy újabb rosszullét után nem habozott tovább. Előző este a naptárt nézegetve éppen újabb határidőt akart kitűzni magának. – Kedden nem mehetek, kedd az asztaltársaságé – morfondírozott –, nem hagyhatom Moskovics Ernőt cserben, ha viszont sokáig maradok, és többet iszom a kelleténél, szerda reggelig nem tudom magamat rendesen kialudni. Másnapo­sán nem állíthatok be a klinikára. A csütörtök meg azért problematikus, mert a harmadik nap belelóg a hét végébe, ki a fene törődik velem ott szombaton? A végén még bent fognak hétfő­ig. Legjobb lesz az egészet a jövő hétre halasztani…

Helga kékbársony esti köpenyében talányosán, bizonyos félénkséggel nyitott be hozzá. Szorongás fogta el, ahányszor belépett az erkélyes szobába, amelyet Frank még a beköltözés napján kisajátított magának. A szoba takarítása se volt szorongástól mentes, zavarta a búto­rok sokfélesége, noha a fekete fedlapos íróasztalt kivéve mindent ő vásárolt, a nyers színű né­met szekrénysort csakúgy, mint a szövettel áthúzatott hajdani műbőr fotelokat, a földgömböt, az asztali lámpát, a könyvesállványokat. Takarítás közben gyakran volt olyan érzése, hogy hiába törölget, egyetlen porszemet se tud eltüntetni. Amit a földön talált szétszórva: gombot, radírt, iratot, kéziratlapot, könyvet – gondosan felrakta az íróasztalra.

– Van még egy hét szabadságom, holnaptól kiveszem – mondta Frank. Megcirógatta Helga arcát, aki nem tudta mire vélni a kedves mozdulatot. – Befekszem a klinikára.

– Úristen! – rémült meg Helga.

– Nem kell megijedni – nyugtatta Frank.

Helga elfordult, az erkélyajtóhoz ment, félrehúzta a függönyt. A hosszú köntösben valahogy megnyúlt, árnyéka a plafonig ért föl. Szőke haját hátul a nyakánál összefogta. Eddig nyilvánvaló volt, hogy mit fog csinálni: idejön az erkélyhez és kinéz. Átsegíti magát. Segélyt kérő pillantás a tájra. A hegyek és a sziget fái eltűntek a párában. Úgy rémlett, nedves minden. Átnedvese­dett az egész világ.

– Azért veszel ki szabadságot?

A kérdés idétlenül hangzott. Helga nehéz pillanatokban általában ilyeneket kérdezett.

Frank megpróbált mosolyogni.

– Egy úriember a szabadságát a klinikán tölti.

Helgát megérintette a veszély. A férjébe kapaszkodott, a nyakába borult, a fejét valósággal beléje fúrta, mint aki helyet követel. A mozdulatban benne volt az egész élete, a vezeklés is a titkos gondolatok miatt, hisz egyszer-kétszer megfordult már a fejében: el kellene válni ettől az elviselhetetlen embertől.

– Mi történt? Istenem, mi történt?

– Pár nap az egész – simogatta meg Frank.

– Mondd már, hogy mi bajod van, az isten szerelmére!

– Mindent elmondtam.

Helga ráncigálni kezdte Frank karját.

– Az örökös titkolózásod! Mindent úgy kell kihúzni belőled! Mint egy vadidegenből!

– Ne kiabálj, mert meghallja a kislány …

– Mit gondolsz, nem fogja megtudni, hogy kórházban vagy?

– Nem kell felfújni. Egy rövid kivizsgálásról van szó.

Mit fognak kivizsgálni?

Frank megint elmondott mindent, amit tudott. Beszámolt a rosszullétekről.

– És csak most mondod? – eredtek el Helga könnyei. – Csak most?

– Nem kell felfújni.

Frank meghívókat tépkedett. Valamennyit a szemétkosárba dobta. Ha meg tudott volna bé- kélni a helyzetével, minden bizonnyal karonfogja Helgát, át se öltözzön, megfelel ez a kékbársony esti köpeny, jól áll a szőke fürtökhöz, így ahogy vannak, a nyakukba veszik a várost, vala­hol találnak majd egy nekik való vendéglőt, a legdrágább vacsorát rendelik, becsípnek, óra­szám húzatná a cigánnyal azokat a felejthetetlen, régi nótákat, Helga közben mosolyogva ölelné át a nyakát, a fülébe súgva: – Nem lehet egy ilyen embert nem szeretni, mint amilyen te vagy…

Helga reggel összecsomagolt Franknak a kézitáskába pizsamát, törülközőt, fogkefét, kré­met, arcvizet, tollat, jegyzetfüzeteket. Benyitott hozzá. Frank még feküdt.

Lehajolt, megcsókolta. – Kimegyek a piacra.

Frank fölkelt. Előkereste az anyja meg az apja hajdani fényképeit. Anya hosszú, smarag­dzöld ruhában, nem épp karcsú derekán laza öv, a fején széles karimájú kalap. Apa félig-med- dig mögötte állt, féltőn fogta a felesége karját, sötét öltönyben, a keményített fehér ing gallérja láthatóan bő volt – lefogyott? –, csokornyakkendője zebracsíkos. A levéltárcájába tette a fény­képet.

Megszólalt a telefon. Kis Ágota, a régi ismerős.

– De jó, hogy otthon találom – örvendezett csicseregve. – Jöjjön ide gyorsan, könyörgök, vigasztaljon meg, mert rögtön kiugrók az ablakon! Mert én olyan, de olyan szerencsétlen va­gyok a férfiakkal, képzelje, hogy mi történt már megint velem …

Frank félbeszakította. – Perceken belül indulok a klinikára.

Rövid, meglepett csönd.

– Maga?

– Bizony.

– Riportot csinál ott?

Frank mielőbb meg akart szabadulni Kis Ágotától. Megkockáztatott egy idétlenséget.

– Elvonókúra.

Kis Ágota a vonal túlsó végén zavarba jött.

– Hát, ami azt illeti…

Frank megint félbeszakította. – Elbúcsúzom, drága! Megjött a rácsos autó!

– Várjon még! Várjon! Hova is megy most maga tulajdonképpen?

– Magam sem tudom.

– Melyik kórház?

– Miért akarja tudni?

– Szeretném meglátogatni.

– Még az hiányzik – mondta Frank csaknem gorombán.

– És egyáltalán – kapott észbe Kis Ágota –, mi baja van magának? Mi az, hogy elvonókúra? Frank letette a telefonkagylót.

Útközben vett egy üveg francia konyakot. A táska mélyére süllyesztette. – Csak nem koboz­zák el tőlem – bizakodott. A felvételnél kissé megvárakoztatták, közben egy pillanatra fölmerült benne, hogy visszafordul és hazamegy. Az adjunktus azonban épp akkor érkezett, véget vetve a képzelődésnek. Bemutatkozott.

– Én fogok vigyázni magára – mosolygott bátorítóan.

– Gondolja, hogy meglépek?

– Nem úgy értettem, szerkesztő úr. – Jöjjön, felkísérem a szobájába.

Frank hangulatát valamelyest javította, hogy különszobát kapott erkéllyel, bár lepillantva a második emeletről az öreg parkba, csüggedten morogta magában: – Innen még csak ki sem ugorhatok…

Türelmesen alávetette magát a vizsgálatoknak. Remélte, hogy nem tart tovább néhány nap­nál. Hétfőn még az órák múlását is számolta, keddtől már csak a napokat. Pénteken ebéd után rossz érzés fogta el. Arra számított, hogy hazaengedik, de a kora délelőtti vizsgálatok után az adjunktus rá se nyitotta az ajtót. Idegesen toporgott, egyre kedveszegettebb lett. Végül, hogy elfoglalja magát, úgy gondolta: amíg megérkezik a hazatávozási engedély, fel is öltözhet. Döbbenten meredt az üres szekrénybe.

– Hová lett a ruhám? – rohant ki a folyosóra.

A lépcső felől az adjunktus közeledett.

– Mit csináltak a ruhámmal?

Biztos valamelyik nővér buzgólkodott – karolt az adjunktus Frankba, és visszavezette a szobájába.

– Milyen jogon nyúltak a ruhámhoz?

– Majd visszahozatom.

Frank a vaságyba kapaszkodott. – Miért nem engednek haza?

– Van egy kis probléma – nézett rá nyíltan az orvos.

– Micsoda? – sápadt el Frank.

– A vérképzés körül látszik valami.

– Ne kerteljen!

– Még nem végeztünk a vizsgálatokkal.

Franknak minden tagja ólomból volt. – Miért titkolóznak?

– Nem szokásunk. Mondtam, hogy még nem fejeztük be a vizsgálatokat.

– Azért dugták el a ruhámat?

– Mondtam, hogy vissza fogom hozatni – ígérte az adjunktus.

– Mikor?

– Azt se tudom, hogy hova vitték.

Az adjunktus azt gondolta: – Hajlamos a hisztériára…

– Nem akar hazatelefonálni? – kérdezte engesztelőén.

– Nem.

Helga és a kislány nem sokkal a beteglátogatási idő lejárta előtt érkezett. Frank egykedvűen feküdt az ágyon, a kórházi köpenyt se vetette le. Ímmel-ámmal válaszolgatott. Helga idegessé­gében azt se tudta, hogy mit kérdezzen, mit mondjon.

– Azért rendesek, hogy különszobát kaptál – jegyezte meg.

– Legalább nem kell hallgatnom a mások nyögését – válaszolta Frank komoran.

Fanny meg se tudott szólalni. Soha meg se fordult a fejében, hogy az apját egyszer majd kórházi ágyon fogja látni. Vigyázott, hogy el ne sírja magát. A plafonra bámult, meg az ablakon át ki a parkba, ahova csak lehetett, mindenhová, csak az apjára nem, aki szemmel láthatóan méltatlan helyzetbe került. Fannynak olyan érzése volt, hogy ő maga fekszik azon a nyomorult kórházi ágyon, hiszen testileg is része ennek a kiszolgáltatottan fekvő, mogorva embernek, akinek az a legnagyobb fájdalma, hogy eldugták a ruháját. Ennek az embernek köszönheti az áldott és a gyűlölt tulajdonságait. Ez a köpenyes, piros arcú ember… Ezt nevezte egyszer zsarnoknak. Ez vágta magát az első hívó szóra autóba, és rohant érte, akit az évek során föl­váltva, hol sajnált, hol gyűlölt, hol istenített, ez a szerencsétlen, esendő, pizsamás ember, aki­nek körülállják-ülik az ágyát, de nem tudnak rendesen beszélni hozzá. Könnyek szöktek végül Fanny szemébe, hiába bámult ki az öreg parkba.

– Moskovics Ernőnek megmondhatjátok, hogy hol vagyok.

– És a szerkesztőség?

– Azok ráérnek. Egyelőre kivettem egy hét szabadságot. Semmi közük hozzá, hogy hol va­gyok.

– A bátyád?

– Ő is ráér – válaszolta Frank rövid töprengés után.

Helga még aznap este telefonált Moskovics Ernőnek, aki másnap délelőtt, a vizit után meg­jelent. Éppoly váratlanul, mint ötvenhat novemberében, csak a rendfokozat nélküli katonai őr­bunda helyett most angol szövetből varrt, jól szabott öltönyt viselt, szemüveg helyett megint kontaktlencsét. Ápolt volt, szinte illatos, afféle társasági jelenség. Friss és magabiztos. Pedig úgy indult el otthonról, hogy mindent elpanaszol Franknak. Nem azért, mintha bármi reményt táplált volna magában, hogy egy ilyen baráti kitárulkozás bármiféle javulást hozhat, de legalább beszél, beszél, mint hajdan, bármiről, valósággal rázúdítja Frankra, ami a szívét nyomja, bele­lendül, összetorlódnak a szavak, aztán dadogni kezd, mint hajdan, amikor még fiatal és tapasz­talatlan volt. Útközben azonban beteglátogatóvá szelídült.

– Jó az ellátás? – érdeklődött erőltetett vidámsággal.

Frank könnyített a feszültségen. – Koszt, kvártély megvan.

– Fölkelni szabad?

– Körbe is futhatom a parkot.

– Az valami – biccentett Moskovics Ernő.

Megbotlott az infúziós állványban.

– Úgy néz ki a dolog – mondta Frank –, hogy szembekerültem. – Nem ezzel vagy azzal, ha­nem magával az élettel.

– Ne vágj föl! Én is ebbe a kórházba járok.

Moskovics Ernő cinkos kacsintása elég idétlenre sikerült.

– Nem árt, ha időnként karbantartják az embert – tette hozzá.

– Úgy látszik, én is rászorulok – húzódott Frank feljebb az ágyon.

– Beszéljek a professzorral?

– Nem szükséges. Inkább arra volnék kíváncsi, hogy mi van odakint.

– Úgy beszélsz, mintha hónapok óta itt volnál.

– Lehet még belőle annyi is, nem?

– Mit hülyéskedsz? – förmedt rá Moskovics Ernő a barátjára.

Letelepedett a fehér kórházi székre. Frank azt gondolta gyanakodva: – Fél az ágyam szélére ülni, mintha ragályos beteg volnék … – Óvatosan végigmérte a barátját. Elegánsnak találta. Ki­mértnek. Szabályozottnak. Cseppet sem emlékeztetett a hajdani, csetlő-botló Moskovics Er­nőre, aki már nevetségesen öreg volt ahhoz, hogy újságíró-gyakornok legyen.

– Az asztaltársaság? – kérdezte Frank.

– Megvan.

– Milyen volt a keddi összejövetel?

– A szokásos.

– Hiányoztam?

– Fölösleges kérdés. Mindenki felőled érdeklődött.

– Hányan voltatok?

– Sokan.

Frank tudta, hogy a barátja hazudik.

– Tehát nem volt semmi érdekes – simogatta maga mellett a lepedő gyűrődéseit. – És az életben? Ott mi van?

– Akadt a napokban egy kis szóváltásom – suhant át a rosszkedv Moskovics Ernő arcán. – A múlt heti értekezleten már az ötödik tiszteletkört tették. Kifakadtam. Mire jó ez? A szünet­ben odajön hozzám az egyik titkár, és azt mondja: – Miért vered te itt a tamtamot, amikor min­denki egyetért? Ne keress te itt magadnak ellenfeleket, és ne akard a legjobb elvtársakra rábi­zonyítani, hogy maradiak. Az asztaltársaságod pedig egy nagy röhej. Érted? Gyerekes, nevet­séges. Mégha viszonylag derék emberekből áll is. Miért akarjátok beleütni az orrotokat az országos ügyekbe? Itt bent mindenki tisztában van azzal, hogy mi a teendő.

– Szomorú ez – jegyezte meg Frank. – Úgy látszik, hogy ez a párt hivatásos vezetőkből áll, meg azokból, akik úgy tesznek, mintha elhinnék.

Most kellett volna Moskovics Ernőnek beszámolnia arról, hogy épp tegnap este közölték ve­le: rövidesen külügyi pályára küldik, föltehetően a harmadik világba, de nem tudott volna Frank várható és nyilvánvaló kérdésére válaszolni: egyenlő-e ez a félreállítással?

Frank tűnődve nézte a barátját.

– Azt hiszem – mondta –, hogy ez az egész nagy tévedés a részünkről. Egy csodálatos fan­tom nyomába eredtünk. Egy nagy, romantikus fantom bukkant föl, és mi voltunk kéznél, és a történelmi helyzet minket kapott el. Ráment az életünk. Most már biztos.

– Minden embernek szüksége van valami komoly célra, ha úgy tetszik: fantomra – vitázott Moskovics Ernő –, aminek a szolgálatában akar élni. Kell élnie. A pap az istent szolgálja. A tő­kés a pénzre esküszik. Mi a társadalmi igazság szolgálatába szegődtünk.

– Igen ám – mosolygott Frank fanyarul –, de az ember nemcsak a rögeszméjének, hanem a másik embernek is ki van szolgáltatva. Csak mások által valósíthatjuk meg az életünket, mert mindent és mindenkit egy másik érdek ítél meg. A velünk szemben támasztott igények alapján ítéltetünk meg, így aztán sohase leszünk azok, akik igazából vagyunk. Az egészben van valami nagy disznóság!

A nővér kopogott e pillanatban az ajtón. Teát és gyógyszereket hozott, majd kiment.

Frank föltápászkodott az ágyról. Az üres ruhásszekrény aljából elővette a francia konyakot.

– Szabad ezt? – hökkent meg Moskovics Ernő.

– Vizit után vagyunk – töltögetett Frank. Saját magának csak keveset.

Moskovics Ernő kissé bizonytalanul a barátja felé emelte a poharát. Nem akarta mondani, hogy „egészségedre”, mindazonáltal azt gondolta: – Nem lehet nagy baj, ha az iszogatást elné­zik neki…

Frank egy kevés teát töltött a konyakhoz.

– Alighanem írni fogok valamit – mondta.

– Miről?

– Talán arról, hogy még jóra fordulhat minden.

– Most nem jó?

Frank neheztelve nézett a barátjára.

– Nem is tudom. Hetvenötöt írunk, és én már negyvenhét éves vagyok. Majd kitalálok vala­mit, ami jól illik hozzánk.

– Hozzánk?

– Néhány napja a kezembe jutott egy kis füzet az itteni könyvtárból. Abban olvastam, hogy mit mondott Martin du Gard, amikor átvette a Nobel-díjat. Hallgasd csak, pár mondat az egész: „Jean Barois gondolkodik, tehát kételkedik. Mindenekfölött érteni akar. Hogy értsen, először a hitéről kell lemondania. Gondolkodni azt jelenti, hogy nemet mondunk, megtagadjuk, amiben hittünk.” A hideg futkározott a hátamon, amikor olvastam.

– A hittel csakugyan baj van – ingatta Moskovics Ernő a fejét, majd elkomorodott. Azt gon­dolta: Te írod a könyvedet valamiről, én meg majd valamelyik eldugott országban minden ápri­lis negyedikén fogadást adok…