KOSZORÚ

MÓRICZ ZSIGMOND

Lélek által

Ötven éve, 1942. szeptember 4-én hunyt el Móricz Zsigmond.

Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.

Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt, s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.

Ó, ez a nyomorult asszonyi sors.

De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, ha­talmas asszony teszi, akinek mindene van, amit az Isten csak adhatott, öröme van az életben, s itt van az ura, akire rákiálthatott, s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghe­tett, s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan övé, mint a keze-lába, a saját tag­jai: mert ez is az ő tagja: csak az övé, s nem is kell más csak ő! Még holtában is csak ő, és most itt van a baj…

Eleinte csak tízpercenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tízper­ceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül…

A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.

Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dun­nák, vizesruhát is csinált, hogyha nem tudna leszállni… Jaj legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egé­szen az apja…

– Hhhhmj… – nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.

– Jaj istenem, segítség …

Semmi hangja nem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik, s ez az egész lázálom … De a másik ágy alatt a kotlós volt ültetve, s az megmozdult, kavarta a tojást, s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? Végiggon­dolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.

De szégyellte, szégyellte jobban, mint minden bűnt, ezt a titkot. Már egy éve múlt és hat he­te, hogy meghalt az ura, és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.

Lélek által – mondogatta magában –, lélek által…

Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki… Soha ezalatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen em­léknek élt, nem is emlékek: élő valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzáfonódott, belekap­csolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!

Talán megőrültem – mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est, és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért… Két életet élt: a nappal az a kemény volt, s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy, izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.

Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával? … De­hogynem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, egy kis bort is megiszik egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hizlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják … hogy kicsoda az ő ura… hogy az visszajár… és most minden napfényre kerül… jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ilyen különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset? … Ó boldogságos isten … szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen …

Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:

– János, János – mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt, s most is érezte, hogy fogja a kezét… Jaj de jó, jó … János: a kezed … Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek, s azokat a szaggató, csontot törő iszo­nyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett, és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viaszszínű arca egy mosoly volt, és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vé­re folyt, s majdnem eltörte, és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan, s mi­kor túl volt, emlékszik felsóhajtott, jaj: de jó volt!… Most is megkönnyebbült.

Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pil­lanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik… s akkor nem lehet többet visszaidézni…

Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.

Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént… de a szíve boldogan remegett, hátha.

Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadatlan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad meg­mozdulni: s úgy várta, jaj, úgy várta … mit? a sírást? a kis sírást? … Nincs?

Új rémület.

Halott?…

Megfagyott benne a vér: halottat szült?

Halottól? halott? …

Elvesztette az eszét a rémülettől…

De hisz ez nem is lehet másképp … hiszen nem viselte ki… Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által fogsz szülni… De ő figyelte magát, s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen megvolt minden hónapjában az ideje, most legutóbb is, három és fél hete …

Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém … Bözsikém … nem … inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba… el tud az men­ni valakiért?

Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kelle­ne kötni. S hogy így felébredt, többet nem jön vissza az ura, ki tudja látja-e még valaha? nem azt jelenti-é ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá, s maga helyett hagyott… Kit? … egy másik kis halottat…

Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért… A halottért, a halottal elmehet­ne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell…

Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a zsinórt s megkötötte, aztán pihent.

És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte képes volna, ha akarna, felkelni…

De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú ré­mület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike … Betette a kis bölcsőbe, be­takarta, és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.

Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.

– Édes kicsim, édes kis babám… jaj már nem vagy magadba; nem vagy már egyetlen, nem vagy árva… kicsikém, kisbogaram … – és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.

Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.

És a gyerek oly okos, megértette, kiment, s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.

– Beteg vagy, Juli?

– Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.

– Nécsak hát mi bajod van? …

– Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.

– Bábáért? mi bajod van lelkem?

Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.

A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.

– Mit nézzek benne, fiam?

Csak hallgatta, nem értette.

– Nincs benne semmi!

Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.

Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.

Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.

Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.

A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.

– Rosszat álmodtál? – mondta, mikor látta, hogy felnyitja a szemét.

Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből, és oly vértelen volt az arca, mint egy ha­lotté.

Egész délelőtt nem tudott magáról, összevissza szavakat mondott hagymázban, s csak ak­kor tért magához, mikor bejött az orvos.

– No mi az, fiam – mondta a pápaszemes, nagy, vastag, piros arcú, kövér, ősz orvos.

Nem mert szólani, a szemével intett, s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.

És akkor oly értelmesen, mint az Isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.

Az orvos egy nyers szóval szólt bele: – Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.

Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!

– Akkor ez csak egy bolond beszéd – mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak dur­vasággal lehet észretéríteni a pácienst.

– Lélek által! – kiáltotta az asszony. – Lélek által, doktor úr!

– No jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? S ezt a kanalas orvosságot óránként egy evő­kanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.

Ö elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek a durva, komisz, gaz, élő emberek…

MEGMENTETT OLDALAK

HARSÁNYl ÉVA

Abház mesék

Kiadatlan mesefordításai közlésével adózunk a neves műfordító emlékének

Abbázia neve

Miután a világ elkészült, Lelkiismeretünk Nagy Mérlegmestere összehívta mind a né­peket, és szétosztotta közöttük. Már épp ké­szült nyugovóra térni, amikor kopogást és zi­hálást hallott.

– Ki az? – kérdezte az álmosságtól némi­leg bosszúsan.

– Apszni – nevezte meg magát a jövevény.

– Hát az meg hogy lehet? Hol voltál, amikor szétosztottam a világot a népek kö­zött? – kérdezte az álmosságtól egy kissé még mindig bosszúsan Lelkiismeretünk Nagy Mérlegmestere, miután beengedte az ajtón.

– Bocsáss meg nekem, kérlek, de nem jö­hettem korábban … Vendégem volt.

– Tudod, van nekem egy kertem a tenger­parton. Tiszta vizű patakok, dús füvű rétek, sokgyümölcsű fák, finom gyapjas juhok meg édes tejet adó kecskék vannak ott. Sajnos, meglehetősen kicsi. Arra tartogattam, hogy ott pihenjek olykor. Nagyon sajnálom, de mást nem adhatok neked.

A mi nyelvünkön ennek a földnek a neve: Abházia.

Amra és Legkisebb

Élt egyszer három fivér. Szántottak, vetettek, nyájakat legeltettek, földjeiken megtermett minden, amire csak szükségük volt.

Történt azonban, hogy éjszaka vihar tört ki, és a legfiatalabb testvér földjén a jég elverte a vetést, és kertjeiben is gyümölcs nélkül ma­radtak mind a fák. Két bátyja földjei közrefog­ták az övét, ám azokra szemernyi jég sem hullott.

Reggeltől reggelig töprengett Legkisebb az őt ért csapáson, napkelte után pedig el­ment bátyjaihoz és így szólt:

– Nagy csapás ért engem, ezért most el­hagylak benneteket, és nem térek vissza, amíg meg nem tudom, ki bánt velem ilyen rú­tul.

Két bátyja aggódva marasztalta: – Jól tud­juk, mennyit verítékeztél, hogy termővé tedd a földet. Majd mi segítünk neked, hogy újra kizsendüljön mind a vetés, és termést hozza­nak a fák. Kérünk, ne hagyj el minket, hisz úgysem találhatod meg a vétkest.

Legkisebbet azonban nem lehetett szán­dékától eltántorítani.

– Virradattól sötétedésig fáradságot nem ismerve dolgoztam – mondta –, hamarosan bő termést takarítottam volna be, és most egyetlen éjszaka odalett mindenem! Nem, nem maradok itt. Megyek, míg meg nem talá­lom a tettest.

Hosszan kérlelték még a fivérei, de hiába. Legkisebb nem hajlott a szavukra. Két le­pényt tett az iszákjába és útra kelt.

Sokáig ment hegyeken, erdőkön, falvakon, városokon át.

Történt, hogy egy fejedelem birtokaira ért. Nagyon sokan dolgoztak a végeláthatatlan földeken. Folyt a betakarítás. Figyelte Legki­sebb, mint munkálkodnak, töprengett, töp­rengett, aztán odament a fejedelemhez, és így szólt hozzá:

Adj nekem annyi munkát kint a földeken, amennyit harminc emberre bíznál. Ha napkel­tétől napnyugtáig elvégzem, akkor legyen munkám fejében az enyém, amit betakarítottam. Ha azonban nem birkózom meg a rám bízott munkával, akkor mindaz, amit sikerült betakarítanom a tiéd marad, én pedig elme­gyek.

„Fura ötlet” – mosolygott magában a feje­delem – de mit veszíthetek? Földjeim a szemhatárig húzódnak, vagyonom mérhetet­len. Meg se érezném a veszteséget.”

Így hát napkeltekor Legkisebb nekivesel­kedett. A fejedelem és egész családja gyö­nyörködve nézte, milyen ügyesen szorgosko­dik. Alkonyatra Legkisebb majdnem elvégez­te harminc ember egynapi munkáját. Mire a nap a látóhatár peremére ért, már csak egyet­len forduló volt hátra. Legkisebb ekkor a nyu­godni készülő Napra pillantva így fohászko­dott:

– Ó, Amra! Állj meg, kérlek, míg egyet for­dulok, hogy enyém lehessen munkám gyü­mölcse!

Ám mire kimondta, a Nap már el is tűnt.

Legkisebb odament a fejedelemhez, és így szólt hozzá: – Nem tudtam betartani az egyezséget, fejedelem, úgyhogy elmegyek.

– Ne siess – szólt a fejedelem –, igazán páratlan ügyességű és szorgalmú ember vagy. Maroknyi sincs, ami még hátra van. Nem szeretném, ha fukarnak gondolnál. Le­gyen tiéd, amit betakarítottál, s maradj itt, élj és dolgozz kedvedre. Tetszel nekem.

Legkisebbet azonban nem lehetett eltánto­rítani szándékától.

– Úgy egyeztünk meg, hogy napnyugtáig elvégzem harminc ember munkáját. De ez nem sikerült, így hát megszegtem az ígére­tem. Az adott szó pedig mindennél fonto­sabb. Adj nekem két lepényt és továbbme­gyek. Meg kell találnom azt, aki rútul bánt ve­lem.

Sokáig marasztalta a fejedelem, de haszta­lan. „Csodabogárnak is ritka” – gondolta, amikor végül útjára eresztette.

Legkisebb tehát továbbment, és nagyon hosszú utat tett meg, mígnem egyszer magas hegyek között egy pásztorral találkozott. Mo­gorva és bús volt a pásztor, s csak kelletlenül elegyedett szóba a vándorral.

– Mi nyomja a szíved, barátom? – kérdez­te Legkisebb.

A pásztor ekkor elmondta, hogy van egy nyája, de nincs szerencséje, nap mint nap far­kasok ragadják el a juhait, úgyhogy most már alig néhány maradt, s nem tehet egyebet, meg kell válnia tőlük, holott fogalma sincs, miből fogja előteremteni a betevő falatot ez­után.

Legkisebb megszánta, hiszen volt nyája neki is, és így szólt: – Kössünk egyezséget. Add nekem nyájad maradékát. Majd én őr­zöm. És ha tíz év alatt egyetlen juhod sem lesz farkas martaléka, akkor megfelezzük a nyájat. De ha csak egyetlen is így pusztul el, legyen tiéd az egész nyáj.

„Fura ötlet – gondolta meglepetten a pász­tor –, de mit veszíthetek, hiszen úgyis eltökél­tem már, hogy itthagyom a juhokat és leme­gyek szerencsét próbálni a völgybe.”

Teltek az évek. A pásztor lent élt a völgy­ben, de hiába fogott bármilyen mesterségbe, nem sikerült zöldágra vergődnie. Már-már megfeledkezett Legkisebbről és a vele kötött egyezségről, hiszen alig egy hét híján tíz esz­tendő telt el azóta, hogy megkötötték. Hanem amikor egyéb reménye nem maradt már, mégiscsak eszébe jutott, hogy felmegy a messzi hegyi legelőre, ahol azt a különös ván­dort hagyta, s megnézi, él-e még egyáltalán.

Amikor a pásztor felért a hegyre, először azt hitte, eltévedt, annyira megváltozott a táj. Szorgos emberi kéz alakította át. Amikor fel­ért hajdani legelőjére, hatalmas nyájat pillan­tott meg. Legkisebb olyan jól őrizte, hogy a farkasok tíz év alatt egyetlen bárányt sem ra­gadtak el. A pásztor roppantul megörült.

– Pompás! – mondta. – Igazán boldog va­gyok! Rajta, felezzük meg a nyájat, ahogy megbeszéltük!

– Nem – hárította el Legkisebb. – Még nem jött el az osztozkodás órája. – De csak reggelig kell várnunk, akkor telik le a tíz év, amiben megegyeztünk.

– Az a kis idő igazán nem számít – ellen­kezett a pásztor. – Mi az ahhoz a temérdek naphoz és éjszakához képest, amit kemény munkával töltöttél? Becsülettel teljesítetted, amit vállaltál. Felezzük meg a nyájat.

De Legkisebb nem engedett: – Ma éjszaka még mindenképp te vagy a vendégem.

Így hát Legkisebb levágott egy bárányt, re­mek vacsorát készített, s mire elfogyasztot­ták, olyan jó kedvük kerekedett, hogy még daloltak is.

Reggelre kelve azonban Legkisebb észre­vette, hogy egy öreg kos farkas zsákmánya lett. Csak a szarvát hagyta. Ránézett Legki­sebb és így szólt a pásztorhoz:

– Látod-e? Adj nekem két lepényt és én továbbmegyek. Meg kell találnom azt, aki ilyen rútul bánt velem.

A pásztor hosszan marasztalta Legkiseb­bet, de mindhiába. „Csodabogárnak is ritka’

gondolta, amikor végül elbúcsúztak.

Hegyeket, völgyeket hagyott maga mögött

Legkisebb, ment-ment, míg végül a tenger partjára ért. Ahogy megállt s körülnézett, su­gárzó szépségű leányt pillantott meg a hullá­mok között lubickolva.

Legkisebbet lenyűgözte a leány szépsége. Sokáig nézte, aztán odaosont, ahol a leány a ruháit hagyta, felkapta a könnyű öltözéket, s elbújt egy nagy fa odvában.

A leány, miután kilépett a partra, sokáig ke­reste levetett ruháját, végül hangosan így szólt: – ígérem, hogy egy kívánságát teljesí­tem annak, aki elrejtette a ruháim, kivéve, ha az a kívánság illetlen, avagy becstelen.

Legkisebb csak erre várt.

– Én dugtam el a ruhád – mondta előlépve.

– Tessék, vedd el, és mondd meg, ki vagy te?

– Amra leánya – hangzott a felelet. – Telje­sítem, amit kívánsz, kivéve, ha kívánságod il­letlen, avagy becstelen. Hallgatlak.

Legkisebb mélyen elgondolkodott. Akkor újra Amra leánya szólt:

– Jöjj velem apám házába. Pihend ki ma­gad, s fontold meg, mit kívánsz.

Legkisebb beleegyezett.

Időközben egy fénysugár ereszkedett a tenger partjára. Amra leánya és Legkisebb kézen fogták egymást, és a sugárpallón föl­sétáltak Amra házába.

– Apám most járja körül a világot – mond­ta Amra leánya –, de nemsokára visszatér. Addig rejtőzz el. Én akarom elmondani neki, hogy kerültél ide. Különben megharagszik rám. Legkisebb szót fogadott. Kisvártatva hallotta, amint Amra belép.

– Ember van a házban! – dörögte szigorú­an már a küszöbön.

Leánya lesütötte a szemét, s nagy zavartan elbeszélte, mi történt.

– Szavamat adtam neki, hogy teljesítem, amit kér, kivéve, ha kívánsága illetlen, avagy becstelen – fejezte be.

– Hívd elő – parancsolt rá az apja.

Legkisebb előlépett.

– Mit kívánsz hát? – kérdezte Amra.

– A lányodat kívánom feleségül venni – fe­lelte nagy bátran Legkisebb.

Amra nem felelt azonnal. Mérlegelte magá­ban a dolgot, majd szólt:

– Holnap te kerülöd meg helyettem a vilá­got. Rád terítem lángköpenyemet. Hallgass és figyelj jól, mert most elmondom, mit kell tenned. Utad első felében találkozol majd Afival, a dörgés és villámlás Nagyurával. Üdvö­zöld, és ne felejtsd el megkérdezni, hogy szolgál az egészsége. Utad második felében látsz majd egy hatalmas, virágzó fákkal teli kertet. Azt nézd meg jól, és légy rendkívül óvatos: emeld fel köpenyed szegélyét, ne­hogy megperzseld a fákat. Azután egy szürke farkassal is találkozol majd, légy hozzá barát­ságos.

Legkisebb a kellő időben indult, vállán Am­ra lángköpenyével. Útja első felében szembe­jött vele Afi, a dörgés és villámlás Nagyura. Legkisebb tisztelettudóan köszönt neki. Ám Afi gondolataiba mélyedhetett, mert épp csak biccentett viszonzásképp. Legkisebb ezt zo­kon vette, és úgy pofon vágta Afit, hogy kiver­te az egyik szemét.

Útja felén túljutva Legkisebb meglátott egy hatalmas gyümölcsöskertet, melynek fái épp virágba borultak. Figyelmesen megnézte, ám köpenye szegélyét nem emelte fel, és a kert porig égett. Nem sokkal később szembejött a szürke farkas. Legkisebb barátságosan kö­szönt neki. Hanem a farkas gondterhelt volt nagyon, s épp csak vicsorított viszonzás­képp. Legkisebb erre úgy nyakon vágta, hogy azóta se tudja hátrafordítani a fejét.

A kellő időben útja végére érvén Legki­sebb visszatért Amra házába.

– Mindent megtettél, amit rád bíztam? – kérdezte Amra.

– Ahogy parancsoltad, úgy tettem min­dent.

– Láttad Afit, a dörgés és villámlás Nagy­urát?

– Láttam.

– Tisztelettudóan viselkedtél?

– Afi emlékezni fog rám.

– Láttad a virágzó fákkal teli kertet, amely­re figyelmeztettelek.

– Megnéztem alaposan.

– És felemelted köpenyem szegélyét?

– A kertre is volt gondom, hidd el.

– És a farkast se kerülted el?

– Nem. Azt hiszem, sokáig emlegetni fogja a találkozásunkat.

– Jól van – szólt Amra –, holnap este meg­mondom, teljesíthető-e a kívánságod.

Másnap, a világot kerülvén, Amra találko­zott Afival.

– Jaj, Amra! – panaszolta Afi. – Miféle cso­dabogarat küldtél tegnap magad helyett? Elő­ször illedelmesen köszöntött, aztán se szó, se beszéd, úgy pofon vágott, hogy kiverte az egyik szemem.

Amra e szavak hallatára elsápadt haragjá­ban. így folytatta útját.

Kisvártatva meglátta a nemrég még virágzó kert üszkös maradványát. Még halványabb lett Amra arca, ahogy ment tovább. Azután találkozott a farkassal.

– Mi történt veled? – kérdezte Amra. – Mi­ért tartod ilyen furcsán a fejed?

– Az az ember volt furcsa, akit tegnap küldtél magad helyett – panaszolta a farkas. – Először igen barátságos volt, köszönt nekem, de azután minden ok nélkül úgy nyakon vá­gott, hogy képtelen vagyok hátrafordítani a fejem.

Zord volt és haragos a házába térő Amra.

– Becsaptál – szólt vendégéhez ridegen. – Tudni szeretném, miért viselkedtél tisztes­ségtelenül?

– Hallgass meg, Amra – felelte Legkisebb nyugodtan, – Családomban én voltam a leg­szorgosabb gazda. És munkám gyümölcse is bőséges volt mindig. De egyszer vihar tört ki, dörgött az ég és villámlott is, és jégeső zápo­rozott, s csak az én földem termése lett oda, fivéreim földjeire viszont, amelyek pedig köz­refogják az enyémet, szemernyi jég sem hul­lott. Hová nézett Afi, amikor tönkretette hosszú és nehéz munkám gyümölcsét? Lelkiis­meretlenség, amit elkövetett. így hát, amikor szembetalálkoztunk, nem álltam meg … Afi megérdemelte, hogy elveszítse az egyik sze­mét. Azután tíz évig keményen dolgoztam egy hegyi legelőn, és abból a néhány birká­ból, amit egy, a hiábavaló vesződéstől kime­rült pásztortól kaptam, hatalmas és egészsé­ges nyájat neveltem. Sok fáradságomba ke­rült, hogy megóvjam a juhokat a farkasoktól, és már majdnem teljesítettem a pásztorral kötött egyezségem. Csupán egyetlen nap volt hátra a tíz esztendőből. És akkor történt, hogy egy farkas, kihasználva, hogy vendég van nálam, széttépett egy kost. így aztán nem sikerült betartanom a szavam, és megint nem maradt semmim. Amikor megláttam a szürke farkast, nem tudtam megállni…

– Jó, így volt – szólt Amra még mindig ko­moran. – De miért perzselted fel olyan kímé­letlenül azt a kertet? Tudd meg, az én kertem volt az.

– Tudtam, hogy a tiéd, Amra. De te emlék­szeme a napra, amikor egy gazdag fejedelem­nél dolgoztam? Hajszál híján elértem, hogy enyém legyen, amit betakarítottam, de te már utad végéhez közeledtél. Kértelek, állj meg egy, csak egyetlenegy pillanatra. Ám te eltűn­tél a szemhatár mögött, és megfosztottál mindenemtől.

Legkisebb elhallgatott. Nem szólt Amra sem.

És ekkor Amra sugárzó szépségű, arany­fürtös leánya odalépett apjához, és szelíden a szemébe nézett.

– Igazat kell hogy adjak neked – szólalt meg Amra elgondolkodva. – A vétkest keres­ted?

– Igen.

– És meg is találtad! – nevetett Amra elé­gedetten.

Így történt, hogy Legkisebb feleségül vette Amra leányát.

Abrszkil

Nincs ember Apszni földjén, aki ne ismerné Legkisebb történetét, de éppen, mert ő az, akit leginkább tisztelnek, s akit leginkább a szívükbe zártak, nevét csak okkal említik. S amikor egy gyermek akkorára cseperedik, hogy képes már megérteni, mit jelent népe számára a hős, akkor a család legidősebb, legtöbbre becsült tagja adja tovább, amit neki beszéltek el hajdan.

Hallgasd, és figyelj jól!

Volt idő, amikor a dúsan termő gyümölcs­fák helyén éles tövisű bozót nőtt mindenütt, s karvastag gyökereiket a föld alatt összefonó páfrányok lepték a mezőt, az erdei utakon pe­dig férfideréknyi liánok csüngtek feltartóztat­va az arra igyekvőt. Ezekben a régvolt idők­ben iszonyú fáradság árán művelték meg földjeiket az emberek, de gyakorta a szerény termést sem takaríthatták be vagy fogyaszt­hatták el, mert idegen földekről sűrűn támad­tak rablóbandák Apsznira, és dúltak, foszto­gattak.

Keserves volt az élet, míg Abrszkil fel nem serdült!

Úgy mondják, Abrszkil, miután világra jött, naponta nőtt annyit, mint más egy év alatt. Tíz esztendő se telt bele, s nem akadt, aki erő­ben, ügyességben legyőzte volna őt. Szelíd és barátságos volt mégis, de gyűlölte azokat, akik elragadták mások munkájának gyümöl­csét. Ezért gyűjtötte maga köré a vele egy­képp gondolkodó bátor daliákat, és úgy móresre tanítottak minden haramiát, hogy Apsz­ni lakói hamarosan fellélegezve mondhatták: nincs senki, aki otthonunk ellen fenekedne. Mert Abrszkil neve félelmet keltett, s nem mert szembeszállni vele senki. Amikor végleg bizonyossá vált, hogy sikerült elriasztani a rablókat, és békében munkálkodhattak az emberek, Abrszkil nem pihent mégsem. Új harcba kezdett, mert az ember minden ellen­ségével végezni akart.

Győzhetetlen kardját éles késsel cserélte fel, és épp oly hevesen és engesztelhetetle­nül irtotta gyökerestül a föld éltető nedveit a gabona elől elszívó páfrányt és tövisbozótot, épp oly haraggal vágta le az alattomosan alá­csüngő liánokat, amilyennel a zsákmányra éhes portyázó rablók ellen támadt. Hosszú és kimerítő küzdelem volt ez, de Abrszkil nem ismert pihenést, míg meg nem tisztította az erdőket-mezőket teljesen. S íme, a mezők sosem látott termést adtak a szántóvetőknek, az erdők útjain bátran lovagolhatott az uta­sember, és a réteken olyan zamatos fű sar­jadt, hogy az ott legelő juhok és kecskék tő­gye jó tejtől duzzadt kerek esztendőn át, s egyre gyarapodtak a fényes szőrű nyájak.

Hanem Abrszkil tudta: maradt még ellen­sége a földeken, gyümölcsösökben és lege­lőkön éjt nappá téve fáradozóknak.

Felült hát Abrszkil táltos paripájára, szár­nyas lovára, minden munkájában leghűbb tár­sára, s az vitte fel, mind magasabbra, egyene­sen az égbe, ahol a legnehezebb harc várt gazdájára, mert most a felhők villámai, a dör­gés és villámlás Nagyurának pusztító fegyve­re ellen indult. Fel-alá száguldott Abrszkil az égen, kardjával kihasította s kettévágta a fel­hőkből a villámot, s nem rettent meg a legfe­ketébb, legmagasabbra tornyosuló fellegtől sem. Bizony, harag élt szívében a Nagyúr el­len, amiért villámai oly gyakran s gyorsan per­zselik fel az ember hosszú munkájának ered­ményét. Már-már sikerült szétszabdalnia min­den villámot, amikor egyszer csak látja ám, hogy Apszni egyik határhegyének csúcsán gonosz óriás, adau ül, s azzal mulatja magát, hogy hosszú karját kinyújtva előbb kiemeli a halászbárkákból a teli hálót, öklébe zárja, majd a hüvelykujjával még el is süllyeszti a bárkákat. Hallal teli kezét felnyújtotta aztán egész közel a Naphoz, úgyhogy a halak egy pillanat alatt megsültek, s az adau pikkelyestül-mindenestül lenyelte őket.

Abrszkil elhagyta a felhők magasát, szár­nyas paripáján az óriáshoz repült és ráripakodott: – Hé, te! Mit művelsz?

– Nem látod? Eszem.

– Mást nem tudsz csinálni?

– Majd mindjárt meglátod! – gurult dühbe az adau. – Lenyelem ezt a halat, aztán bele- ugrom a tengerbe, és annyi vizet freccsentek ki, hogy eláraszt mindent. Ott leled halálod te is a többi emberrel együtt – s már mozdult is, hogy beváltsa fenyegetését.

De Abrszkil gyorsabb volt. Megfeszítette íját, s a kilőtt nyílvessző egyenesen az adau combjába fúródott. Felordított fájdalmában, kiömlő vére lezúdult a hegyről, vörös maradt nyomában a föld.

Hanem miközben Abrszkil az adaut tette ártalmatlanná, a dörgés és villámlás Nagyura felfedezte, hogy alig maradt villám fellegei­ben. Egyébként is neheztelt már Abrszkilra, amiért eltüntette a csipkés levelű páfrányo­kat, lengő liánokat és tűzpiros virágú tövis­bokrokat. Most azonban komoly haragra ger­jedt. Összehívta legerősebb szolgáit, s szólt ekképp:

– Menjetek, fogjátok el ezt a magabízó if­joncot, verjétek láncra, zárjátok szűk barlang­ba, kínlódjon ott, amíg meg nem jön az esze, és nem telik el kellő tisztelettel irántam.

Szárnyra kaptak, s űzőbe vették Abrszkilt a Nagyúr szolgái nyomban, de még csak az ár­nyékára lelni se tudtak: ha a hófödte Ercahu magas csúcsához közeledtek, Abrszkil lovára pattant, s egy szempillantás alatt lent volt a tengerpart fövenyén. Ha aztán a partvidékhez közeledtek dühödt üldözői, lovára ugrott új­ból, s már fenn is volt a hegytetőn. Amikor meg nagyon kifáradt a szüntelen hajszától, egy ősöreg hárs terebélyes koronájának ár­nyékában pihent meg azon a dombtetőn, ahová hatalmas szikladarabot cipelt fel, mert sejtette, hogy szolgálatára lehet még.

Történt, hogy ott pihent épp az árnyékban, és a lombsusogástól el is szenderedett. A Nagyúr szolgái észrevették, s látták: itt az alkalom, hogy elfogják végre. Jól tudták: ha Abrszkilnak van ideje nyeregbe pattanni, azonnal felröppen az égbe. Úgy egyeztek hát meg, hogy mivel a földön amúgy sem sikerül­ne rabul ejteniük, majd megpróbálják az ég magasában. S már repültek is a domb fölé; annyian voltak, hogy eltakarták a Napot.

Abrszkil felriadt a nagy szárnycsattogásra, hanem a lovára nem ült fel akkor mégsem. Ehelyett felemelte az óriás sziklatömböt, amit ő maga készített volt oda, meglóbálta, és fel­hajította egyenest az égi sereg sűrűjébe. A kő már röptében akkora szelet kavart, hogy a szárnyas hadakat egyszerre szétfújta, s azok ijedtükben messzi hegyek mögé rejtőz­tek mind. Kitisztult az égbolt megint, fénye­sen ragyogott a Nap, s a kő hullott lefelé. Abrszkil meg ott állt, magasra tartotta kardját, úgy várt. Természetesen jól tudta, hogy a Na­gyúr szolgái ha el is bújtak, azért szemmel tartják, s ő nem akarta, hogy elfeledjék, ki az, akinek a vesztére törnek. így hát amikor a kő­szikla már-már Abrszkil fejére zuhant volna, ő alátartotta kardját, és kettéhasította, mint egy almát. A kettészelt kő Abrszkil mellett kétol­dalt ért földet.

Hüvelyébe dugta akkor kardját a hős, ráné­zett a kettéhasított sziklatömbre, és szólt:

– Ekképp hasadt ketté a mai nappal az életem is. Ez a múltam. – És végigsimított azon a szikladarabon, amelynek frissen le­szelt felülete fölfelé nézett, mintha leteríttet- vén föltárná arcát. Aztán megérintette a mási­kat, amely simára szelt felületével lefelé for­dult, mintha leteríttetvén elrejtené arcát. – Ez meg a jövőm. Elvált immár egymástól a kettő.

Ennyit szólt, majd felpattant lovára és szállt egyenesen az Ercahu csúcsa felé. De mire a dörgés és villámlás Nagyurának szolgái a kö­zelébe értek volna, lent gázolt a parti homok­ban újra. Belátták a szárnyas üldözők, hogy nem bírnak vele sehogy, s hosszas fejtörés után úgy döntöttek, hogy egy öreg erdei bo­szorkányhoz fordulnak tanácsért, mert azt hallották valakitől, hogy legalább annyira gyű­löli Abrszkilt, mint amennyire fél tőle. Ez azonban csak amolyan szóbeszéd: a vénsé­ges boszorka sokra becsülte Abrszkilt, ami­ért járhatóvá tette az erdőt, és cseppet sem félt tőle, mert mindig szelíden szólt hozzá, de félt mindenkitől, aki kiabált és gorombáskodott – hiába, nagyon-nagyon öreg volt már. A sok kudarctól rosszkedvű szárnyas szolgák pedig igencsak kurtán bántak vele.

– Vén vajákos! – ordították. – Rád ereszt­jük a Nagyúr minden villámát, és hozzád vág­juk minden mennykövét, ha nyomban el nem árulod, hogy bánhatunk el ezzel a felfuvalkodott Abrszkillal!

Szörnyen megrémült ekkor a boszorka, és szorongatottságában olyan tanácsot adott, amely Abrszkil vesztét okozta valóban.

– Öljetek le száz marhát – mondta –, nyúz­zátok le a bőrüket, s a szőrtelen felükkel felfelé terítsétek az Ercahu csúcsára valamennyit, aztán szórjátok be kölessel. Ha Abrszkil lova rálép, megcsúszik és elesik. Akkor aztán a gazdája se menekülhet előletek.

A Nagyúr szolgái így is cselekedtek, majd két csoportra oszlottak. Az egyik csoport az Ercahu közelében rejtőzött el, a többiek meg a tengerpartra ereszkedtek alá. Abrszkil he­gyes fülű paripája, mint mindig, most is meg­hallotta a szárnysuhogást, felnyerített, gazdá­ja a hátára pattant, s már repültek is fel a csúcsra. Ott aztán úgy történt minden, ahogy a boszorka megjósolta: alig érintette a szár­nyas paripa patája a kölessel beszórt marha­bőrt, megcsúszott, elbotlott, Abrszkilnak még leugrani se volt ideje róla. Együtt zuhan­tak a szakadékba, ahol várta már őket a Na­gyúr szolgahada. Láncra verték a daliát, lánc­ra verték táltos paripáját is.

A dörgés és villámlás Nagyura akkor pa­rancsba adta, hogy zárják őket a legeslegmé­lyebb és legrejtettebb barlangba, a Cslouba.

Itt el kell mesélnem, hogy vannak, akik más­ként emlékeznek Abrszkil foglyul ejtésének szo­morú históriájára, ők úgy mesélik, hogy nem a lova, hanem vashegyű botja segítette ki a Na­gyúr szolgái elleni harc nehéz pillanataiban, mert közeledtükre leszúrta a földbe, rátámaszkodott, azután magával rántva akkorát ugrott, hogy rög­vest eltűnt üldözői elől. A Nagyúr szolgái meg, mesélik az emberek, a boszorka tanácsára a harkályhoz fordultak, fúrja át a botot, s jutalmul piros sapkát ígértek neki. A harkály ezt meg is tette, mialatt Abrszkil a hársfa alatt szendergett, s amikor felriadt a szárnycsattogásra, s földbe szúrta botját, az kettétörött, és ő hanyatt zuhant.

Akárhogyis, Abrszkil a Cslou barlang fog­lya lett, s a Nagyúr a vénséges erdei boszor­kára bízta a leláncolt hős és vasra vert paripá­ja őrzését. Abrszkil láncait a mélysötét Cslou sziklapadozatába süllyesztett vascölöphöz kovácsolták jó erősen. Csakhogy az öreg bo­szorka nagyon megbánta addigra már, amit Abrszkil ellen vétett. Tejet és főtt tököt vitt Abrszkilnak, a szelíd szavúnak, izzó acéldarát szárnyas paripájának.

Tudomást szerzett erről a dörgés és villám­lás Nagyura és éktelen haragra gerjedt. Dü­hében kutyává változtatta a boszorkát, hogy most már így őrizze Abrszkilt tovább. Hanem a kutya nyalogatni kezdte a hőst lenyűgöző láncot, s az lassan-lassan vékonyodott, ám mire selyemfonálnyi volt már, elfogyott a ku­tya ereje, leült pihenni hát, csakhogy a lánc abban a szempillantásban visszanyerte régi vastagságát. A kutya ekkor újból nyalogatni kezdi, s a lánc lassan-lassan vékonyodik is, de alig pihent meg a kutya akár szemrebbenésnyi időre, az a lánc visszanyerte régi vas­tagságát nyomban. Bizonnyal így folyik ez az­óta is.

Nem pihen Abrszkil sem: rázza a vascölö­pöt lankadatlanul. Csakhogy amikor a cölöp annyira inog már, hogy úgy érzi, még egy mozdulat, s kidönti, hirtelen egy harkály te­lepszik a cölöp tetejére, Abrszkil dühösen odacsap, de nem a madarat találja: pörölysú­lyú ökle csak a cölöpöt veri mind mélyebbre vissza a kőbe.

S e kínnak-harcnak nem tudja a végét senki.

Természetes, hogy Apszni lakói sokáig ke­resték Abrszkilt, de hosszú ideig nem találták még a nyomát sem sehol. Végre néhány bátor dalia – mivel másutt már nem maradt talpalat­nyi föld sem átvizsgálatlanul – bemerészke­dett a szűk, mély, hideg, vaksötét Csluo bar­langjába. Hiába vittek lámpást, nehéz és félel­mes volt az út a nyirkos és keskeny szikla- alagútban.

Abrszkil meghallotta, hogy köezelednek, s kiáltott:

– Jó emberek, nem érhettek el hozzám, mert mennél közelebb juttok ti, annál messzebbre kerülök én. Gonosz erők foglya va­gyok. Térjetek vissza, irtsátok a páfrányt és tövisbozótot földjeiteken szüntelen, ne en­gedjétek, hogy liánok buktassák fel az uta­sembert, ha az erdőn halad át, s vigyázzatok, hogy rabló szándékkal senki rátok ne törjön! Hanem a vendégnek mindig örüljetek!

Elcsitult Abrszkil, hallgattak az emberek is, nagyot sóhajtottak, visszafordultak, elmond­ták népüknek, mit kíván a leláncolt hős, és azóta nemcsak a Csluo barlang közelében, de szerte Apszniban, sőt az egész Kaukázus­ban, és mindenütt a kerek világon, ahová tör­ténete eljut, az emberek igyekeznek az ő ta­nácsai szerint élni.

FIATALOK

BALOGH ÁKOS

Az avantgárd és a giccs

Az avantgárd ^* és a giccs mint forma elemzé­se közben arra keresünk választ, hogy milyen közönség, milyen társadalmi réteg tartja fenn az egyiket és a másikat.

Megvizsgálva korunk sajátosságait, leszö­gezhetjük, hogy az újabb művészeti stílusok és témák olyan gazdasági, társadalmi és szel­lemi fellendüléssel függnek össze, amelynek fontos, sok esetben meghatározó tényezője a tudomány és a technika. Az egyik legfonto­sabb probléma, amelyet mindez felvet, hogy kultúránk állandóan gyorsuló és többszörös átalakulása, a szakadatlan és mélyreható mozgás milyen következményekkel jár az esztétikai kifejezési formákra nézve, és köz­vetetten az ezt befogadó társadalmi rétegek­re. Idekívánkozik McMullen egyik idézete egy zenei tárgyú fejezetből: „Abból az elvből kiin­dulva, hogy bármilyen művészet, a népszerűt is beleértve, megérdemli, hogy legjobb ter­mékei alapján ítéljük meg, semmit sem mon­dunk a giccsről, amelyet repülőgépek, előke­lő bárok, filmlátványosságok, tv-revük és ha­sonlók számára gyártanak – mert ez már va­lójában ipari folyamat – háttérzene gyanánt. Gondoljunk csak bele: soha azelőtt nem ter­meltek ennyi rossz zenét…”

Ugyanez a civilizáció egy időben termel két annyira különböző dolgot, mint amilyen Henry Moore egyik szoborkompozíciója és a leg­újabb óriási sikerű képregényhős, ugyancsak óriási sikerű filmfeldolgozásának védjegye (Dick Tracy) vagy T. S. Eliot valamelyik remek­műve és a Playboy legújabb címlapfotója. Mind a négy a kultúra kategóriájába tartozik és nyilvánvalóan ugyanannak a nyugati kultú­rának a részei és társadalomnak a termékei. Ezzel azonban összefogásuk fonala mintha el is szakadt volna. A kultúra miféle szemlélete elég tág ahhoz, hogy egymással szoros kap­csolatba hozzuk a két pólust? A válaszhoz nem elegendő az esztétikai elemzés. Az eddi­gieknél alaposabban és új szemszögből kell megvizsgálni, hogyan viszonylik egymáshoz a konkrét egyén esztétikai élménye és a társa­dalmi, történelmi környezet amelyben az él­mény létrejön.

A fejlődés folyamán a társadalom egyre ke­vésbé képes az eddig elfogadott formák, kó­dok igazolására, ez alááshatja azokat az elfo­gadott képzeteket, amelyekkel a művészek, írók dolgoznak, illetve kommunikálnak a kö­zönséggel.

Az alkotók nem képesek többé előrelátni a közönség reakcióját az egyetemes jelrend­szer felfeslése miatt. Ez eddig a művészet mozdulatlan akademizmusba való merevedé­sét vonta magával.

Nem vállalva a nézeteltéréseket, a kultúrák önmagukba és a múltba nyúltak vissza. Ekkor következik az, mikor száz meg száz mű vari­álja mechanikusan ugyanazokat a témákat, anélkül hogy valami újat hozna létre: (pl. Statius költészete, mandarin verselés, római szobrászat, neorepublikánus építészet). Mai társadalmunk egyik reménysugara, hogy a hanyatlás közepette vannak csoportok, ame­lyek nem hajlandók elfogadni a kultúra ezen utolsó szakaszát. A nyugati polgári társada­lom gyermekeiként megpróbálván túljutni az alexandrianizmuson, létrehoztak valami so­hasem volt jelenséget, az avantgárdot. Ezt egy, az 50-es, 60-as évek új, értelmiségi kö­rökben hódító nézet tette lehetővé, miszerint a polgári társadalmi rend nem az életfeltéte­lek, valamint természet adta együttese, ha­nem egyszerűen csak egy, éppen utolsó állo­más társadalmi berendezkedések hosszú so­rában.

Ezt az új látásmódot tették magukévá írók, költők, festők s lett az avantgárd egyik lénye­gi jellemzője a társadalomtól, politikától való elszakadás. Megrettenve a kibontakozó ideo­lógiai harcoktól, amelyek a kultúra alapjául szolgáló axiómákat kezdték ostromolni, elfor­dultak a „világi” dolgoktól és megkezdték a keresést, az ösvény keresését, amelyen át a kultúra továbbra is mozgásban tartható a kö­rülötte uralkodó anarchia közepette is. Az avantgárd- költő, vagy művész elhúzódott kö­zönsége elől. Kerülve minden viszonylagos­ságot és ellentmondást, létrehozta a „művé­szetet a művészetért”, „a tiszta költészetet” és elvetett minden kezdeményezést, ami konkrét témával, vagy tartalommal kapcsola­tos. Az avantgárd az abszolútumot keresve jutott el az absztrakt vagy tárgy nélküli művé­szethez. Az avantgárd művész tulajdonkép­pen Istent szeretné utánozni. Olyat létrehoz­ni, mint a természet. Mint amilyen a táj, és nem a táj képe. Önérvényű és adott. Semmi más, már létező dolognak nem másolata vagy következménye. Szabatosan fogalmazva a tartalmat olyan maradéktalanul fel kell oldani a formában, hogy a műalkotás vagy irodalmi alkotás sem egészében, sem részeiben sem­mire ne legyen redukálható, ami nem ő maga.

A művész személyét vizsgálva pedig azt ál­lapíthatjuk meg, hogy elfordulva a mindenna­pi tapasztalás témáitól, saját mesterségének közegét helyezi figyelme középpontjába. Pi­casso, Miró, Kandinsky, Brâncuşi, de Matisse és Cézanne is, ihletüket elsősorban abból a közegből merítették, amelyben dolgoztak. Ebben az az igény fogalmazódik meg, hogy a művész magát a művészetet, az alkotási fo­lyamatot örökítse meg. A teremtő közeg, idegállapot megragadása. Az új, eddig nem létező létrehozása pillanatának a megragadá­sa – ez az új út. Az irodalomban például Gide legigényesebb könyve egy regény születésé­nek a regénye. Joyce két műve az „Ulysses” és a „Finnegan ébredése” egy francia kritikus szavaival végső soron nem más, mint a ta­pasztalatnak a kifejezésért való kifejezésre való redukálása, amelyben a kifejezés fonto­sabb, mint az, amit kifejez.

Az avantgárd szélsőséges önmagára vonatkoztatottsága mellett még az a tény, hogy a legjobb művelőit jóformán csak a művészek értik, elidegenít sok olyan embert is, aki az­előtt képes volt az igényes művészet és iro­dalom élvezetére és értékelésére. Most nem hajlandók és nem is képesek arra, hogy az új jelrendszer, a minden eddigit megtagadó lá­tás- és gondolatvilág titkaiba beavattassák magukat. Persze a tömegek mindig is közö­nyösek voltak az éppen kibontakozó kultúra iránt. Napjainkban azonban ettől a kultúrától éppen azok fordulnak el, akiknek valójában a „tulajdona”: az uralkodó osztály tagjai. Mert az avantgárd az övék. Egy kultúra sem fejlőd­het társadalmi bázis, illetve anyagi háttér nél­kül. Az avantgárd esetében ezt a hátteret az uralkodó osztály azon elitje képezi, amelytől elszakadtnak nyilvánította magát, de amely­hez mindig is kötve lesz a pénz köldökzsinór­ja által.

A paradoxon tehát fennáll. Az elitnek az a része, amely odaadóan kitart a szponzorálás­ban, zsugorodik. S minthogy az általános né­zet szerint az avantgárd korunk egyetlen élő kultúrája, holott csak pár évtizede létezik, ilyen módon a kultúra mint az emberiség fej­lődésének tükre került veszélybe. Megté­vesztő lehet, hogy még mindig tömegeket vonz egy Picasso-kiállítás vagy egy Eliot-versgyűjtemény megjelenése. Az egyeteme­ken foglalkoznak a reprezentáns költőkkel, festőkkel. Az egyre nagyobb teret hódító kommercializmus azonban fenyegetően je­lentkezik a mindennapok kultúráján túl a kép­zőművészetben is. Az avantgárd művésze­inek megrendült a közönségbe vetett bizal­ma. Fokozatosan elvesztik azt a vékony, de jómódú, művelt réteget is, amely pedig a lét­feltételük.

Vizsgáljuk meg, hogy ennek a tendenciának milyen más külső okai lehetnek. Vajon a művészet mennyire kiszolgáltatottja az anyagi körülményeknek? Lehetséges-e, hogy a kul­túra fennmaradása csakis pénzkérdésként je­lenik meg a társadalom szintjén. Az avantgárdelőhad jelentéssel játszva mondhatjuk, hogy ahol megjelenik az előhad, ott kis ké­séssel várható az utóhad is. Általában na­gyobb tömegekkel és nagyobb eséllyel arra, hogy ahova lép, ott „kultúra” nem terem. Két­ségtelen tény, hogy az avantgárd fellépésével egyidejűleg egy adott másik kulturális jelen­ség is felütötte fejét a magasan iparosodott nyugati társadalmak rengetegében. Az, amire a németeknek olyan remek kifejezésük van. Giccs. (Németül: Kitsch) Idetartozik az egész népszerű kommersz irodalom és művészet: A színes, előkelő hetilapok, magazinok borí­tói, a hetente megjelenő olcsó regények, kép­regények, az inkább divat és közízlés diktálta zeneszámok. A filmek Hollywood elnyűhetetlen filmfutószalagairól.

Milyen belső mozgatók hozták életre az ér­téktelennek ezt az egyre fokozódó kultuszát? Honnan ered az ok, amely úgy elrejtőzött az okozat áradatában, hogy szinte már ereden­dőnek tűnik jelenléte világunkban? A giccs annak az ipari forradalomnak a terméke, amely urbanizálta Nyugat-Európa, agglomerálta Amerika tömegeit, no meg létrehozta az általános írni-olvasni tudást. Azelőtt a népi kultúrától megkülönböztethető formális, azaz nem spontán és ösztönszerű kultúra kizáróla­gos piacát azok a művelt vagy félművelt-rétegek jelentették, amelyek azonfelül, hogy az ír­ni-olvasni tudás birtokában voltak, szabadon rendelkezhettek szabad idejükkel, kényelme­sen rendezhették be életüket, már ezzel bizo­nyos műveltségi szintet jelezve. Ez a társadal­mi szint szorosan fonódott össze a betű is­meretével. Az iparosodással a városba költö­ző és ott proletárrá vagy kispolgárrá váló pa­raszti rétegek a minimális, de általánosan kö­telező oktatás bevezetésével az írás-olvasás képességére szert téve elmosták azt a termé­szetes határt, amely addig kifinomult ízlést és a népi hagyományokat, a népi műveltséget el­választották. Át kellett szakítaniuk ezt a gátat városbeli boldogulásuk és egymás mellett élésük érdekében. De már az új képességük nyújtotta előnyüket nem használhatták ki elő­deikkel szemben, az ehhez szükséges mennyiségű szabadidő és kényelem hiányában. Pedig ez elengedhetetlen lett volna a hagyo­mányos kultúra elsajátításához. Ezzel egyide­jűleg ugyanis a városi tömegek elvesztették faluról hozott népi ízlésvilágukat, kultúrájuk gyökereit, és városi létük velejárójaként felfe­dezték az unalmat. Az unalom pedig hatalmas mozgatóerő lehet tömeges esetekben. A tár­sadalomra nyomás kezdett nehezedni, hogy lássa el az unatkozó lakosokat, az ő (torzultabb) ízlésüknek megfelelő fogyasztási cik­kekkel. Az újdonsült piac igényeit kielégíten­dő, létrejött egy új termék: a pótkultúra, a giccs, azok részére, akik az autentikus kultú­ra értékei iránt többnyire érzéketlenek, és ki vannak éhezve valamilyen újfajta szórakozás­ra, amit mindenképpen csak egy újfajta kultú­ra megteremtése nyújthat. De a tömegek unalmukban nem fogtak hozzá, hogy „én tu­dom, mi kell nekem” alapon létrehozzák az igényeiknek megfelelő értékeket, hanem elfo­gadták a kecsegtető üzleti haszon reményé­ben akcióba lépő pénzemberek által kínált szintetikus értékeket. A „mi mondjuk, mi kell neked, te csak fizess” mottó soha nem ta­pasztalt távlatokat nyitott meg. Egészen egy­szerű módon a valódi kultúra romlandó és akademizált nyersanyagait felhasználva, létre­hoztak egy művilágot és annak mechanikus, mesterkélt elemeit. Kapóra jött az értékek iránti érzéketlenség, s ezt meg is lovagolták. A felszín változik, a stílusok vagy inkább di­vatirányzatok változásával, de a lényeg, azaz az űr, ami kitölti e szappanbuborékot – ma­rad.

A giccs annak következtében, hogy me­chanikusan előállítható, termelői társadal­munk szerves részévé vált. (Ez a valódi kultú­rával csak kivételes esetben fordulhat elő, de ekkor el is veszti egyediségében rejlő érté­két.) A giccstermelésbe óriási tőkéket fek­tetnek, és ezeknek – az üzleti farkastörvé­nyeknek megfelelően – meg is kell térülniük. Ezért egyre agresszívabb, rámenősebb. Lé­lektanilag kezdi ki a még az ízlésüket féltve őrző embereket is. Azok az egyének, akik valódi szenvedéllyel próbálnak ellenállni az álkultúra sodrásának, egy idő után kifulladnak a folyamatos „őrködésben” Az élet minden te­rületére bekúszó áradatot képtelenség figyel­men kívül hagyni. Önkéntelenül is a hatása alá kerül a már megfáradt, óvatlan szélmalom­harcos. Az őrület mégis abban rejlik, hogy a giccs sem produkál mindig értéktelent. Lát­tunk már olyan Hollywoodban gyártott filmet, amelyet a már kialakult előítélet ellenére is, művészi alkotásnak tarthattunk. Vagy például a festő Andy Warhool művészetének alapele­meit a giccs kultúrtörténeti relikviáiból válo­gatta össze. Ő egyike a kevés olyan művé­szeknek, aki úgy dacol a kommercializmussal, hogy nyíltan a saját fegyvereit fordítja az ellenfél ellen, fricskázva főleg az amerikai tár­sadalom Coca-Cola-kultúráját. Művei a giccs parabolái. Minden alkotásának alapelemeit fellelhetjük a hirdetések, reklámok, fogyasztá­si cikkek, színes magazinok rengetegében. Egyszerre ironikus és megdöbbentő, hogy műveinek éljenzői abból az elitrétegből kerül­nek ki, akiket éppen kifiguráz.

A giccs mindazonáltal nem maradt meg a nyugati városok sajátos műkultúrájának. Nem. Világhódító útra indult és útvonalát le- igázott, ellenállni képtelen, elszigetelt népi kultúrmaradványok jelzik. Mind Ázsiában, mind Afrikában és Latin-Amerikában ősi kul­túrák őrlődnek fel a pénz és tömegtermékek ostromában. Kínában, ebben az évszázado­kig elszigetelt országban, az újságosstandon ugyanazt a fedetlen női felsőtestet (kecseg­tető nyereménysorsjeggyel a hátoldalon) kap­hatom meg, mint amit Tanzániában majd pár napos késéssel ugyancsak piacra dobnak. Felmerül a kérdés: vajon a világtörténelem el­ső egyetemes kultúrájával állunk-e szemben? Eddig egyetlen népnél sem ütközött akadá­lyokba és a kártyavárként összeomlott szo­cialista rendszerek is fenntartás nélkül fogad­ják el a nyugat pénzinjekciói mellett az álkul­túra dózisait is.

Mi vajon a titok? Miért kerül inkább egy aktnaptár az otthonok falára, a hasonló áron kapható Van Gogh-reprodukció helyett. Idéz­zük Kurt London egyik megállapítását: „… a tömegeknek mind a régi, mint az új művészeti stílusokhoz való viszonya a lényeget tekintve valószínűleg mindig attól a neveléstől függ, amelyben az államuk részesítette őket.” Az­tán így folytatja: „Végül is miért tartják többre az egyszerű parasztok Rjepint Picassónál, mikor ez utóbbi absztrakt technikája legalább annyira közös vonásokat mutathat primitív művészetükkel, mint az előbbi realista ábrá­zolásmódja.”

Évszázadokra visszatekintve úgy tetszik, a művelt rétegek minden korban el tudták külö­níteni a „jó” művészetet, a „rossz„ művészet­től. Így szelektálódhatott, csiszolódhatott egy-egy korstílus, míg végül kikristályosodott néhány fő művészének munkásságában. Vol­taképpen egyetértés van a műértők csoport­jai között a fontosabbnak ítélt alkotások rangsorolásában. Az egyetértés alapja az azonos kritériumok alapján történő megkü­lönböztetés léte. A giccs a tömegméretű, oly­kor megtévesztő termékáradatával ezt a fo­lyamatos izolációt eltörölte. Nézzük, hogyan tehet különbséget a művészetben képzetlen szemlélő egy Picasso- és egy Rjepin-kép kö­zött. Az elsőn színes, elvont, absztrakt ido­mok nehezen felismerhető rendszerét, illetve rendetlenségét véli felfedezni, talán az ábrá­zolni akart alak is beugrik, de semmiképpen sem tűnik ismerősnek eddigi emlékeihez ké­pest. Képzetlensége nem potentátja arra, hogy ezt a világtól teljesen elvonatkoztatott jelrendszert felismerje és megértse. Rjepin képe esetében rögtön csodálattal tekint a tel­jesen élethű, való életből vett jelenetet elbe­szélő festmény részleteire. Elismerés érzése fogan meg benne. A saját népi kultúrájából hozott emlékképeivel összehasonlítva, érté­keli e kép alapjainak és világának tökéletes­ségét, a festő tehetségét, a népi festészet stilizált alakjaival és „botcsinálta” művészeivel szemben.

Mi több, a realisztikus ábrázolásmód nem kíván akkora erőfeszítést a szemlélőtől, hogy felismerje a „céltárgyat”. Annak, aki nem is­meri, mert nem ismerhette meg az autentikus művészet kódrendszerét, hogy segítségével felfejthesse a művész mögöttes gondolatait; nos, annak csupán az ábrázolt forma felisme­rése lesz az igazi cél a kép megtekintésekor, s ezután számára az alkotás el is veszti aktu­ális érdekességét.

Eme röpke gondolatkísérlet eredménye (a természetesen igen szélsőséges példa ellenére is) azt sugallja, hogy a műértéshez szükséges kódrendszer hiányában a tömegek azért vá­lasztják inkább Rjepint, mert közelebb áll a min­dennapjaikhoz, a világról alkotott racionális em­lékképeikhez. (Meg kell jegyeznem, hogy még mindig szerencsésebb eset, ha barátunk Rjepin képeit nézegeti, mintha a legfrissebb tv-show semmitmondó vezetőjének üres léggömbjei­ben leli szórakozását.)

Végső soron azt mondhatjuk, azok az átté­teles értékek, amelyeket a művelt szemlélő Picassótól nyer, csak egy másodlagos folya­mat eredményeként állhatnak elő. A plasztikai formák szemlélése közben a már korábban elsajátított nyelvezet dekódolja a kép keltette érzetet és e folyamat helyes lezajlása ered­ményeként létrejön a műértés, azaz a művész által formába, színekbe öntött gondolatok, ér­zések, benyomások reprodukciója a szemlé­lőben. Az effektus tehát közvetetten generá­lódik a vizsgálódó személy agyában. Ez a folyamat annyival egyszerűsödik pl. Rjepinnél, hogy ő előre feldolgozza, érthetővé, nyilván­valóvá teszi szándékát képével. „Kiülteti” az effektust a képre, így megfosztja az érdeklő­dőt az előbb vázolt gondolatgenezis élmé­nyétől. Így jár el a giccs is, persze összeha­sonlíthatatlanul értéktelenebb formában. A művészet effektusait utánozva, hatásva­dász módjára ejti rabul az agyat. Nagyon talá­ló az a megjegyzés, amely a TV kultúrában be­töltött szerepére utal: „a szem rágógumija”. Valóban, ha pedig a fent említetteket is figye­lembe vesszük, akkor olyan rágógumiról van szó, amelyet már előre megrágtak helyettük.

Milyen összképet kaptunk tehát? Van egy félénk, visszahúzódó avantgárd műfajunk. „L’art pour l’art” alapelvei miatt az önmagába forduló művészet csak igen szűk rétegnek lesz meghatározó érvényű. A modern idők kommercializmus küldte kihívásainak nem fog tudni eleget tenni. Az avantgárdnak a fennmaradás a célja, nem a hódítás. Nem így Giccs úrfinak, akinek lételeme a terjeszke­dés, újabb és újabb, még barbár piacok be­kebelezése. És mi lesz a társadalom tagjai­val? A modern technika nyújtotta egyre ma­gasabb komfort, mint már említettem, fokoz­za az elkényelmesedést. A szolgáltatóipar diszkréten kirajzolódó hegemóniája előre ve­títi, hogy az a fél lesz a győztes eme felettébb egyoldalú kultúrküzdelemben, amelyik ház­hoz fogja szállítani a kultúrélményt.

Hogy vajon a kettő közül melyik fogja ezt megtenni? Nos, ezt csak egy giccses költői kérdésnek szántam.

^* A 20. század végén már helyesebb volna „neoavantgárdról” beszélni a giccs alternatívájaként. írá­somban mégis az „avantgárd” szót használom – utalva a századeleji gyökerekre. (B. A.) [vissza]

ZSÍROS ZSUZSANNA

Országgyűlés anno…

Adalékok a Horthy-rendszer választásaihoz

A húszas-harmincas évek meghatározó jelen­sége, hogy a hatalom bázisát képező társa­dalmi rétegek különböző elképzelésekkel lép­tek fel. Az érdekelt konzervatív erők küzdel­met folytattak a fasiszta diktatúra megvalósí­tására törekvő csoportokkal. Filozófiai szin­ten kidolgozott ideológiájuk a Szegedi Gon­dolat és a Szent István-i Gondolat.

Alapelemük a forradalomellenesség, a na­cionalizmus, a feltétlen szovjetellenesség és az antiszemitizmus volt. Középpontban a ke­resztény nemzeti Magyarország eszméje állt. A politikai modell legfontosabb ösztönző té­nyezője, hogy a zsidó vallású vagy származá­sú nagypolgárság, a szabad foglalkozású ér­telmiség változatlanul megőrizte vagyonát és pozícióját. A keresztény középosztály egy ré­sze pedig a fasiszta diktatúrában látta azt a politikai eszközt, amellyel megvalósíthatja a gazdasági-társadalmi őrségváltást. A létbi­zonytalanság főként a középosztályra és a kispolgárságra volt sokkhatással, de a társa­dalmi feszültségek az egész rendszert átha­tották. A keresztény nemzeti eszme ereje a tömegek nagy részének mély és őszinte val­lásosságában s az ezzel összefonódó hazafi- ságban is gyökerezett.

1921 nyarától a Horthy-rendszer politikai és gazdasági eszközökkel történő megszilárdí­tását gróf Bethlen István kormánya hajtotta végre. Bethlen politikai gondolkodását kon­zervatív-liberális eszméi határozták meg. Sze­rinte az ország irányítására kellő vagyoni alappal, fejlett nemzeti öntudattal és nemzeti érzéssel rendelkező rétegek hivatottak. A nagybirtok és a nagytőke képviselői a libe­rális jellegű parlamentáris rendszerhez kíván­tak visszatérni. Az 1926. december 8—10-i képviselő-választás után a mandátumok az egyes pártok között a következőképpen osz­lottak meg:

Egységes párt: 172 (ebből egyhangú vá­lasztás – vagyis ahol ellenjelölt nem indulha­tott: 77, azaz 44,7%).

Keresztény Gazdasági és Szocialista Párt: 35 (ebből egyhangú: 13).

Párton kívüli kormánytámogatók: 6 (ebből egyhangú: 2).

Bethlen mögött tehát 213 kormánytámoga­tó képviselő foglalt helyet, az összes képvise­lők 85,2%-a.

Párton kívüli ellenzéki: 5.

Fajvédő Párt: 4 (Borbély, Maczky Emil, Gömbös Gyula és Héjjas).

Demokrata Párt: 9.

48-as Függetlenségi Párt: 1.

Szociáldemokrata Párt: 14 (Az ellenzéki padsorokban mindössze 32 képviselő foglalt helyet, és még az sem volt mind valódi ellen­zéki.)

(A fenti adatok Karsai Elek 1967-ben ki­adott „A Budai Sándor-palotában történt” cí­mű könyvéből valók.)

Az új Országgyűlést 1927. január 29-én Horthy kormányzó nyitotta meg. Megelége­detten szögezte le, hogy: „a nemzetközi tőke az ország hiteligényeinek mind tágabb körű kielégítésével ismeri el, mily elpusztíthatatlan életerő van-e nemzetben.”

A munkásságról pedig így szólt: Az élet- színvonalának emelését, és kulturális igényei­nek kielégítését csak abban az esetben re­mélheti, ha hozzájárul a „nemzeti szolidaritás érzéséből fakadó szociális béke’ megterem­téséhez, azaz: részt vállal az országos célok megvalósításában. ígéretekben sem szűköl­ködött a megnyitóbeszéd. Kilátásba helyezte a korszerű közigazgatást, ígért szociálpoliti­kai intézkedést, továbbá tervszerű beruházá­sokat, mellyel a munkahiány is megoldódna.

Móricz Zsigmond így ír az Est című lapban a parlament működéséről. „A mai parlament egészen más, mint a háború előtti volt. Hu­szonöt éve használja a Duna-parti palotát az Országgyűlés, de soha nem volt olyan üres, mint most. A képviselők nem tartják köteles­ségüknek, hogy bemenjenek az ülésekre. Az egyik legérdekesebb törvény tárgyalásánál pont 12 órakor 14-en voltak jelen a 245 képvi­selőből.”

1928-ban megélénkült a belpolitikai élet. Május 11-én az MTI útján hivatalos cáfolat lá­tott napvilágot arról, miszerint légből kapot­tak azok a hírek, hogy Gömbös Gyulát, a Faj­védő Párt (Etelközi Szövetség) egyik vezető­jét a kormányzó, honvédelmi államtitkárrá ne­vezte ki. Néhány hónap elteltével, szeptem­ber 6-án a lapok belpolitikai rovatában első helyre került a hír, miszerint Gömbös Gyula és a Fajvédő Párt belépett Bethlen Egységes-pártjába (vagy helyesebben Gömbös és faj­védő elvbarátai visszaléptek).

Szeptember 10-én a hivatalos lap közölte a legfelsőbb kéziratot Gömbös Gyula honvé­delmi államtitkárrá történt kinevezéséről. 1931. augusztus 20-án a Magyarország című napilap tudósítást közölt a Bethlen-kormány lemondásáról, melyet Bethlen csak formális­nak gondolt. A Nemzeti Bank arany- és valu­takészletének lemorzsolódását az 1931 nya-

rán felvett rövid lejáratú kölcsön csak lassíta­ni tudta, de megállítani nem.

A gazdasági válság és a munkanélküliség növekedése súlyos helyzetet teremtett. A szegények nyomora leginkább az iskolába járó gyerekeken volt szemlélhető. Derkovits Gyula festőművészt is megvádolják a kom­munizmus éltetésével, és kilakoltatási eljárást indítanak ellene, mivel anyagi helyzete annyira megromlott, hogy házbérét kifizetni nem tudta.

1932. szeptember 21-én egy esztendei mű­ködés után Károlyi Gyula gróf is benyújtotta kormánya lemondását Horthy kormányzónak. Két nappal Sallai és Fürst statáriális tárgyalá­sa és kivégzése előtt, 1932. július 27-én Keresztes-Fischer belügyminiszter beismerte a Károlyi-kormány csődjét.

Horthy a változásról azt írja emlékiratában, hogy Károlyi lemondása után új ember állt a küszöbön, Gömbös Gyula, és vele új korszak kezdődik.

Gömbös az Etelközi Szövetségnek, az egyik legbefolyásosabb titkos szervezetnek volt a vezetője. Beiktatása után beterjesztette kormányprogramját, a 95 pontból álló ún. Nemzeti Munkatervet, amely a totális fasiszta államhatalom megteremtésének programja volt. Olyan Országgyűlést helyezett kilátásba, mely hűen tükrözi a nemzeti közvéleményt, választójogot ígért, a titkosság elve alapján. Felfokozott szociális demagógia, ködös ígé­retek és felerősített nacionalista szólamok jellemezték. Célja: „az öncélú magyar állam megteremtése” volt.

1934-ben Németországgal kereskedelmi pótegyezményt kötött. A nagybirtokosok és a nagytőkések azonban egyre erősebben bírál­ták a miniszterelnök németbarátságát. Az 1931—32-ben súlyos nehézségek és válsá­gok közé jutott rendszer koordinálását meg­oldani alkalmasnak látszó Gömbösben látta a kivezető utat Bethlen gróf is. Ugyanakkor a munkásság és a parasztság többsége már kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett az új kormány működése elé.

A 95 pontban volt minden, mi szem-száj­nak ingere, a program megvalósítását azon­ban olyan feltételekhez köti, melyek minden ígéretet értéktelenné tesznek. Telt-múlt az idő, de a reformokból semmi nem lett. Göm­bös nem mondta ki nyíltan, de csatlós hívei hangoztatták, hogy Magyarországon fasiszta típusú, korporációs államrendszert akarnak kiépíteni (olasz minta, ő a magyar Mussolini). Hitlerhez és Mussolinihez személyes jó barát­ság fűzte. 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt, félre­vezetve a magyar népet és Ausztriát. Gazda­sági kérdések helyett politikai kérdésekben egyeztek meg.

Bajcsy-Zs. Endre a képviselőház 1933. jú­nius 22-i ülésén mondotta a német Süd-Ostraum elképzelésekre célozva: „Ha Európában mindenki belenyugodna az Anschlussba, Ma­gyarországnak akkor is kardot kellene kötnie ellene. Irtózatos felelősség és kockázat hárul a miniszterelnök úrra, melynek nem lehet más konzekvenciája mint az, hogy őszintén és be­csületesen bevallja és segít rajta. Vagy úgy, hogy gyorsan változtat eddigi politikáján és nyíltan kimondja: semmi köze nincs a Süd-Ostraum tervhez, vagy úgy, hogy lemond. Merném mondani, hogy ez utóbbi volna a leg­helyesebb az ország érdekében.”

De Gömbösnek esze ágában sem volt vál­toztatni addigi politikáján. Elfogadta a náci Süd-Ostraum elméletet, s ezzel a magyar tradégia újabb fejezete kezdődött meg 1933 jú­niusában Berlinben. Ausztria feltartóztatha­tatlanul rohant a vesztébe. 1934. február 15-én a fasiszta Heimwehr fegyverrel leverte, vérbe fojtotta a bécsi munkásfelkelést, május 1-jén pedig az osztrák parlament új, fasiszta jellegű alkotmányt léptetett életbe. A magyar nép tudta, ha Ausztria Hitler martalékává lesz, Magyarország menthetetlenül a néme­tek járószalagjára kerül.

Egyre élesebb lett az ellentét Gömbös mi­niszterelnök és Bethlen volt miniszterelnök között. Gömbös abban állapodott meg Eck­hardt Tiborral, a Független Kisgazdapárt ve­zetőjével, hogy az elkövetkezendő választá­sokon egymás jelöltjei ellen nem indítanak komoly harcot, hanem együttes erővel pró­bálják kiszorítani a parlamentből Bethlen hí­veit.

1935. március 4-én a Sándor-palotában Gömbös rendkívüli minisztertanácsra hívta össze kormányának tagjait. Közölte, hogy le­mond, amihez természetesen a kormány tag­jai is csatlakoztak. Horthy tudomásul vette a kormány lemondását, egyben ismét megbízta Gömbös Gyulát az új kormány megalakításá­val. A Sándor-palotában megkezdődött a ka­binet újjáalakítása, és negyedóra múlva be­mutatták Horthynak. Gömbös a kormányzótól megkapta a házfelosztási kéziratot.

Bethlen átlátta már a helyzetét, hogy nyílt szavazás helyett a hatalmon lévő miniszter- elnök azt választathat meg, akit akar, és az ő hívei kiszorítására fogja felhasználni az új választást. Gömbös és Bethlen egy és ugyanazon cél felé törekedtek, de más és más módszert tartottak alkalmasnak. Akit Gömbös méltónak talált a jelölésre, az szin­te már zsebében érezhette a mandátumot. A nem kormánypárti, ellenzéki jelölt csak akkor tudhatta magát biztonságban, ha pak­tuma volt Gömbösékkel. Bethlen még nem adta fel a harcot, és összehívta az egység­párti képviselőket, akik neki köszönhették mandátumukat. 80 meghívót küldött ki, eb­ből 22-en jelentek meg. Ekkor már látta, hogy csatát vesztett. Gömbös ügyes politi­kával minden légyeges ellenzéki követelést bevett programjába.

A Független Kisgazdapárt vezére, Eck­hardt Tibor 1935. március 15-én kijelentette, hogy fenntartás nélkül elfogadja Gömbös mi­niszterelnök programját. Gömbös és Eck­hardt megállapodnak, hogy kik azok a kisgaz­dapártiak, akik ellen nem állít erős ellenfelet Gömbös. Ugyanakkor Gömbös utasítja a vá­lasztóbizottságot, hogy az Eckhardt-listán szereplőket semmiképpen nem lehet megvá­lasztani. Ez tipikus fasiszta választási fogás volt. Mikor Eckhardt is rájön, hogy becsapták, a Független Kisgazdapárt megint ellenzéki párt lett, és kiéleződött a harc a kormánypárt és a kisgazdák között.

A nép, az egyszerű választópolgár annak ellenére, hogy kötelező volt a választás, nagy számban maradt távol a választásokról, vagy azért, mert mint ellenzéki szavazót nem en­gedték szavazni, vagy azért, mert nem akart szavazni egyik jelöltre sem. így Sajószentpé- teren a szavazásra jogosultak 29%-a, Magya­róváron és Nagykőrösön 31, Békéscsabán 39, Karcagon 42, Törökbálinton pedig 51%-a nem szavazott. 245 választókerület közül 199-ben választottak nyílt szavazással, így szerzett mandátumot 154 kormánypárti, 21 kisgazdapárti, 7 keresztény gazdasági párti és 13 pártonkívüli képviselőjelölt. A titkosan szavazó 46 kerületben a kormánypárt csak 14 mandátumot tudott összehozni, 7 keresz­ténypárti és 11 szociáldemokrata jelölt kapott mandátumot. A többin a kisebb pártok osz­toztak. Végeredményben Gömbös miniszter- elnök pártja, a Nemzeti Egységpárt, megsze­rezte az összes mandátum 69,4%-át.

1935. március 31-én így zajlott le a nyílt szavazás Magyarországon. A kormánypárti Függetlenség harsogta, hogy döntő győzel­met arattak, és ez valóban így is volt. A képvi­selő-választásokon Gömbös teljes diadalt aratott. Bethlent és híveit kiszorította a kor­mánypártból, és azt teljesen a maga hű em­bereivel töltötte fel. A Kisgazdapárt is veresé­get szenvedett, Eckhardt álmai nem váltak va­lóra, nem jutott nagy párthoz, mely őt minisz­terelnöki székbe emelte volna. Mit tehetett ezzel a partementtel Gömbös? Világos, hogy azt, amit akart.

Joggal remélhette, hogy nagyra törő, diktátori tervei megvalósításának semmi sem áll útjába, hiszen Horthy is teljes mértékben tá­mogatta.

Örömmel adtunk helyt a Baloldali Ifjúsági Társulás és a Pest-Budai Ifjúsági Kultúr Egylet országos pályázatára készült, díjnyertes diáktanulmánynak

MÉRLEG

DOLMÁNYOS ISTVÁN

Churchill és Harriman a Kremlben

(Befejező rész)

Az 1942-re vonatkozó szovjet ellentámadási terveket elsősorban saját erőforrásokra ala­pozták. Itt említjük meg, hogy pontatlan az a – magyar nyelvű szakirodalomban is – képvi­selt vélemény, hogy a szovjet katonai tervek a második európai frontra épültek. Amint Sztá­lin Churchillnek átadott, már említett augusz­tus 12-i memorandumából is kitűnik, e szov­jet plánumok csak „számításba vették” a szö­vetségesek támadását. Bár e támadás halo­gatása igen előnytelenül érintette a Vörös Hadsereg érdekeit, a szovjet haditerveket lé­nyegében nem zavarta meg. A szovjet hadve­zetés sohasem tekintett el attól a realitástól, melyet a Szovjetunió saját erőforrása jelen­tett. A polgári történetírás gyakran abból in­dul ki, hogy a szovjet politikai vezetés 1942 tavaszán teljesen meg volt győződve Anglia és az Egyesült Államok azonnali katonai fellé­péséről az európai kontinensen. Alexander Werth egyébként több szempontból értékes munkája (Oroszország nagy háborúja) példá­ul azt állítja, hogy Sztálin 1942. május 1-jei beszéde nem hangzott volna el, ha ő, Sztálin nem hitt volna a második európai front gyors megnyitásában. E vélekedést azonban sem­milyen dokumentum nem igazolja. A szovjet diplomácia elég jól ismerte ahhoz a kapitalis­ta szövetségesek kormányait, hogy ne biza­kodjék feltétlenül se a szóbeli ígéretekben, se pedig az írásos nyilatkozatokban. Még Lit­vinov is, aki egy ideig a kelleténél kevésbé volt kritikus ebben a kérdésben, felülvizsgálta álláspontját. (Éppen az utóbbi körülmény te­szi nyilvánvalóvá, hogy a Litvinov-emlékiratoknak az a sokkal későbbi eredetű állítása, mi­szerint a külügyi népbiztos irányvonala 1942 tavaszán állítólag hibás, sőt kárhozatos lett volna – nem egyéb utólagos konjunkturális el- rajzolásnál.) S minél több tényt emel ki a ku­tatás, annál világosabb, hogy a szovjet kor­mányzat nagyobb lélekjelenléttel fogadta a második front elhalasztását, mint ezt a szö­vetséges kormányok akkor, illetőleg az érde­keiket védők később feltételezték. S hogy ez a szilárd lélekjelenlét az utolsó hónapok óva­tos politikájából következett.

Sztálin ugyan augusztusban további lépé­seket tett a szövetségesek számonkérését il­letően, de elsőrendű céljának akkor is a szö­vetség folytonosságának biztosítását tartotta, és azt, hogy a szövetségesek a szovjet veze­tésnek valamivel nyíltabban mutassák meg arcukat.

A katonai kérdésekről folyó viták során Churchill több alkalommal kérte, hogy a prob­lémákat részletesen vizsgálják meg a felek katonai szakértői. E sürgetésnek fő értelme azonban az ürügykeresés volt a frontsikkasz­tás igazolásához. Ám az igazolhatatlant a ka­tonatisztek sem igazolhatták. Az idő amúgy is eljárt már a probléma felett. Az elsikkasztás ténnyé vált. Sztálin szükségesnek mondotta a főtisztek érintkezését, de ekkor nem kívánta szélesre tárni a Churchillel érkezett magas rangú katonatisztek propaganda előadásai előtt a szovjet katonai hivatalokat. Azt is újra lehetett tapasztalni, hogy a szövetséges kor­mányok a szovjet főtisztekkel külön politikát szerettek volna kialakítani. Ezért Sztálin, mint annak idején Molotov Londonban, megállapí­totta, hogy a szövetségesek között a fő prob­lémákat a politikusoknak, nem pedig a kato­náknak kell rendezniük. Mégis ebben a tekin­tetben a szovjet kormány 1942 augusztusá­ban sem bizonyult merevnek. Vorosilov marsall és Saposnyikov, aki ekkor betegsége el­lenére a hadügyi népbiztos helyetteseként te­vékenykedett, 15-én fogadta a küldöttséggel együtt érkezett Brook angol vezérkari főnö­köt, A. P. Wavellt, az indiai angol vezényletű csapatok főparancsnokát, és Tedder táborno­kot – katonai megbeszélések végett. (Majszkij emlékirataiban valamilyen tollhiba folytán Wavellt nevezi vezérkari főnöknek, Brookról pedig megfeledkezik. A hiba a magyar válto­zatba is bekerült.) Tulajdonképpen ez a talál­kozás volt a vezérkarok később nagyobb mértékben kibontakozó együttműködésében az első közös munkaülés. Harrimannek is si­került találkoznia a páncélos fegyvernem ka­tonai szakértőivel. (Vaszilevszkij marsall, a szovjet vezérkar főnöke már nem tudott Brookkal érintkezésre lépni, mert éppen au­gusztus 12-én szólította a kötelesség a sztá­lingrádi frontra.)

A hadiszállítások tárgykörével elsősorban az augusztus 13-i ülés foglalkozott. Harriman ezúttal egyedül akarta hagyni az angolokat a szovjet féllel. Ám Sztálin ezt előre megtudta, és felkérte, hogy legyen mégis jelen. A tár­gyalások háromhatalmi jellegét tehát legin­kább a szovjet fél szorgalmazta. Ezen a 13-i tárgyaláson a már említett angol megbízotta­kon kívül Cadogan állandó angol külügymi­niszter-helyettes és Jacob, a hadügyminiszté­rium dandártábornoka vett részt. A tárgyra térve Sztálin jogos szemrehányással állapítot­ta meg Churchill és Harriman színe előtt, hogy ami a hadiszállításokat illeti, „most vajmi keveset kapunk az angoloktól és az amerikai­aktól”. És ebben nem cáfolták meg a vendé­gek. De a jegyzőkönyv arról is tudósít, „elé­gedetlenségét nem az váltotta ki, hogy ne­künk keveset adnak, hanem az, hogy nem azt adták, amit ígértek”. Sztálin még hozzátette például, hogy a segítséget a szövetségesek nem is ott nyújtják, ahol az előzetes megálla­podás értelmében nyújtaniuk kellene. Vagyis e téren, akárcsak hadseregük bevetése te­rén, nem ígéreteik szerint járnak el. A népbiz­tosok tanácsának elnöke eszerint nemcsak a hadiszállítások folyamatosságát, de azok cél­szerű megvalósítási módját is számon kérte a partnerektől. Ekkor említette Sztálin, hogy a szovjet vezetők nem panaszkodni akarnak, s hogy „mi ezért a segítségért köszönetét mondunk és azt értékeljük”. A szovjet veze­tők nyugalmát a gazdasági kapcsolatok tár­gyalásaiban az elegendő önerő biztos tudata alapozta meg. Az a tényekből következő felis­merés, hogy a Szovjetunió akár szövetsége­seinek lényeges segítsége nélkül is megnyeri a háborús győzelemhez szükséges gazdasá­gi csatát.

Jóllehet a tárgyalások ezen a napon, 13-án is a nagy háború felelősségteljes légkörében zajlottak le, sem a jegyzőkönyv, sem pedig az angol források nem igazolják azt a polgári kö­rökben kedvelt szenzációhajszoló beállítást, hogy a második tárgyalási nap különösen ki­élezett légkörben folyt volna le. Például Chur­chill egy augusztus 14-én kelt levele közvetle­nül is arra utal, hogy a légkör a 13-i tárgyalás második felében kevésbé volt megpróbáltató. A tárgyalások atmoszférájára jellemző, Sztá­lin éppen ezen a napon hangsúlyozta: „A szövetségesek között lehetnek nézeteltéré­sek, és ebben nincs semmi tragikus”.

Az alaptárgyalások befejezése után Chur­chill és Harriman levélben, illetőleg táviratban azonnal elkezdett beszámolni az új esemé­nyekről Roosevelt elnöknek. Amint Churchill hátrahagyott, augusztus 13-a és 16-a közti, nemrég egészükben nyilvánosságra került le­veleiből látható, a brit miniszterelnök alapo­sabban beszámolt az amerikai elnöknek, mint az angol hadikabinetnek. Leveleit olvasva in­kább úgy tűnik, mintha az angol királynak je­lentett volna Roosevelt helyett – ha nem a stí­lusra tekintünk. Ehhez járult, hogy Churchill levelei alig győzték dicsérni Harrimant; hogy „Averell„ nélkül nem tudott volna mihez kez­deni Moszkvában. Hogy igen erősen támo­gatta őt és rendkívül komoly segítséget nyúj­tott neki. Churchill hálálkodásai mintegy job­ban megalapozták Harriman eljövendő moszkvai nagyköveti hivatalát, s aláhúzták az angol-amerikai eljárás közös mivoltát.

Ami a tárgyalások lényegét illette, Churchill a Torch hadművelet általa történt szóbeli ex­ponálását emelte ki beszámolójában, mint „a csata fontos momentumát”. A hadiszállítmá­nyokról a brit miniszterelnök már 1942. augusztus 14-én Roosevelthez intézett levelé­ben rögzítette, hogy azokat továbbra is foly­tatni kell. Churchillt bizonyos fokig impresszionálta Sztálin és annak szövetséghűsége. Egyik levelében jelezte, hogy „szolid” kap­csolatokat kíván kiépíteni ezzel az emberrel, Sztálinnal. Ugyanakkor a tárgyalások nyomán írt első levelei azt is elárulják, Churchill még­sem figyelt kellőképpen a népbiztosok taná­csának elnökére. Amikor például összefoglal­ta Sztálin négy katonai észrevételét az észak-afrikai hadművelet előnyeiről, emlékezete csak részben tükrözte jól a hallottakat. így többek között a 3. pontot teljesen elfogal­mazta (a franciák és németek harcaként ér­telmezte Rommel hátbakapása helyett), s ez­által nem volt képes rekonstruálni a történte­ket. Ellentétbe került a jegyzőkönyvvel.

Roosevelt élénk érdeklődésére vall, hogy augusztus 14-én tüstént válaszolt Churchill-nek. Közölte: nagyon örül annak, hogy „Sztá­lin úr” barátságosan és megértéssel fogadta „nehéz problémáikat”. Kérte Churchillt, hogy továbbra is maradjon vele összeköttetésben, vagyis számoljon be a moszkvai események­ről.

Még augusztus 14-én a tárgyalásközi na­pon sor került arra a nevezetes estebédre, bankettre, amelyet Sztálin adott a vendégek tiszteletére. A fogadás Sztálin Kremlbeli lak­osztályában zajlott le. (Sztálin villalakásában, többek között, azért nem mehetett végbe, mert ott – amint erre még kitérünk – akkor Churchill lakott.) A rendezvényről Harriman feljegyezte, hogy színvonalasabb volt, mint az előző évi, amikor Beaverbrookkal járt a Szov­jetunióban. Sztálin udvariasan fogadta a nála négy évvel idősebb Churchillt. Ezen a fogadá­son és a következő napi együttléten ismét számos olyan lényeges probléma is szóba került, amely összefüggött a szövetség meg­szilárdításával. A diner hat teljes órán át tar­tott.

Churchill, aki félig tréfás szavai szerint „közérdekből” vett részt a banketten, Sztálin­nal beszélgetve emlékeztette őt az első világ­háború végére. „Nem voltam önökhöz barát­ságos az elmúlt háborúban” – ismerte be, majd hirtelen kérdést intézett Sztálinhoz: meg tud-e ezért bocsátani neki? Ez történel­mi pillanat volt, bármiképpen taktikázott is Churchill. Sztálin nem taszította el. Ám olcsó feloldozást sem adott. „Istené a megbocsá­tás, nem az én dolgom” – felelte szellemesen a tyifliszi papi szeminárium egykori hallgatója, s a vallásos Churchill csak nyelhetett egyet. Annyit Sztálin hozzátett, hogy „ami volt – el­múlt”.

Szóba került még Churchill és Lloyd George angol veterán politikus különbözősé­ge. Sztálin elmagyarázta, hogy a szovjet poli­tikának még a háború előtt választania kellett Churchill és Lloyd George kedvezőbb meg­ítélése között. Akkor, mondta Sztálin, Lloyd George-ot nem ítélhették meg elég pozitívan, hiszen az intervenció idején miniszterelnöki tisztségében hadat viselt Szovjet-Oroszország ellen. Churchill mégis valamivel kevésbé exponálta magát, s mint egy ideig ellenzékbe vonult politikus, a háború előestéjén Sztálin szerint becsületesen viselkedett ebben a po­zícióban. Ezért Sztálin előérzete már akkor az volt, hogy ha eljön a háború, Churchill lesz a miniszterelnök. (Lloyd George 1942-ben csak úgy előzhette volna meg Churchillt, ha már akkor igen erőteljes akciót indít a második európai front mellett, és ha csakugyan át tud­ja gyúrni ebben az értelemben az angol leg­felsőbb vezető körök többségét. Lloyd Geor­ge ilyen határozott fellépésre Churchill ellen azonban ekkor még nem szánta el magát. Se előéletével, se időszerű magatartásával nem tudta Churchillt odahaza, illetőleg a Szovjetu­nió szemében döntően megelőzni. Lloyd Ge­orge számára kitűnő alkalmat jelenthetett vol­na az angol parlament 1942. július 30-i külön ülése, amelyen ő elnökölt, és Majszkij ismer­tette a szovjet front helyzetét. Noha Lloyd az 1942. évi második európai front híve volt, és sokban rossz szemmel nézte Churchill politi­káját, tétova magatartása miatt Majszkijban csak „felemás érzéseket” keltett.)

Az angol politika számára a moszkvai talál­kozás annyira új utak felé lebbentette fel a politikai horizont függönyét, hogy ekkor még a megcsontosodottan konzervatív Churchill is kíváncsian faggatni kezdte Sztálint a szov­jet élet nagy társadalmi újításai felől. Arról tudakozódott például, hogy mi a véleménye Sztálinnak a szovjet mezőgazdaság kollektivi­zálásáról? Sztálin, ahogy ez várható volt, ab­szolút szükségesnek nyilvánította akkor is a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Köz­vetlenül az élelmezéssel indokolta ezt a tör­vényszerűséget. Mint bevált intézkedésről szólt a kollektivizálásról, de megmondta, hogy az nem kis harcba került, hiszen – s itt Sztálin beszélgetőtársainak emlékezete sze­rint mind a tíz ujját felnyújtotta – körülbelül tíz millió parasztot még meg kellett nyerni e transzformáció céljának. Meg kellett ütközni a kulákokkal. (Az egész parasztság a húszas évek végén közel állt még a százmillióhoz.) A vendégek tehát sokoldalúan meggyőződ­hettek arról, hogy a szovjet vezetők gondol­kodásmódja a nagy háború nyomása alatt sem változott meg, nem fordult más irányba.

Maga a társadalmi rendszerek közti kü­lönbség természetesen áthidalhatatlan volt. Ebből a körülményből a régi társadalmat kép­viselő szövetségesek részéről különösen sok őszintétlenség következett. Ide tartozott Har­riman magatartása Japán ügyében. A közvet­len beszélgetés folyamán ugyanis az amerikai elnök képviselője ekkor, amikor tulajdonkép­pen már eldőlt, hogy Japán a németek tava­szi-nyári támadásával párhuzamosan úgysem támadja meg közvetlenül a Szovjetuniót, Har­riman tettetett nagylelkűséggel közölte Sztá­linnal, hogy Roosevelt azért akarja erősen le­kötni a japánokat a Csendes-óceán térségé­ben, hogy azok ne támadhassanak a Szovjet­unióra. A képmutatás nem mindennapi re­kordja volt ez, hiszen az amerikai nagytőke reménykedve várta a japánok Szovjetunió el­leni támadását, hogy ezután, ha ez bekövet­kezett volna, ezt is nagyon „előnyösnek” és „isteni ajándéknak” nyilvánítsa, mint egykor a német fasizmus támadását a Szovjetunió te­rületére.

A 14-i estebéd a szovjet vezetők nagy cso­portjának jelenlétében történt. Molotovon kí­vül Vorosilov és a Politikai Bizottság, valamint az Állami Védelmi Bizottság számos tagja volt jelen, valamint sok főtiszt. Sztálin a figyelmet marsalljaira és tábornokaira fordította, érzé­keltetve, hogy ők képviselik tulajdonképpen a kor közvetlenül legfontosabb szereplőit, a ka­tonákat. Tartalmas, rövid felköszöntői után oda-odament a megtisztelt katonai személyi­ségekhez és összekoccintotta velük a poha­rát. A megjelent külföldi vendégeket, Churchillel az élen, Molotov, a népbiztosok taná­csának elnökhelyettese és külügyi népbiztos köszöntötte. Sztálin a távol levő Roosevelttel kivételt tett. öt – az egyetlen ilyen külföldit – maga méltatta. Az idők járására vallott, hogy Wavell tábornok, az angol vezénylet alatt álló indiai csapatok parancsnoka orosz nyelvű be­szédével válaszolt az üdvözletekre.

A hosszú estebéden fényképfelvételek is készültek. Az egyik ilyen nevezetes felvételen Sztálin, Churchill és Harriman látható hármas­ban. Készült még páros kép is: Sztálinnal és Churchill-lel.

Sztálint Harriman változatlanul energikus­nak látta. Feljegyezte azonban, hogy az 1941. évi találkozásuk óta Sztálin őszebb lett és idősebbnek látszott. Az egészségét tudakoló kérdésekre Sztálin röviden annyit válaszolt, hogy kitűnő egészségnek örvend. A vendé­gek mint családapát is megismerhették: Szvetlána lányát bemutatta Churchillnek, aki – emlékiratai szerint – bájos gyermeknek talál­ta. Az estebédhez még szovjet filmek megte­kintése járult. Churchillnek az eredeti elkép­zelések szerint augusztus 15-én kellett volna hazautaznia. Sztálin kérte, maradjon még. Az angol miniszterelnök „egy extra nap” erejéig ráállt erre. Mindeközben elkészült a tanács­kozás Molotov és Cadogan által összehan­golt közös nyilatkozata. Ez – részletezés nél­kül – kiemelte, hogy a szövetségesek több határozatot hoztak. Miután a közleményt a legfőbb vezetők is jóváhagyták, később, au­gusztus 18-án napvilágot látott. A hosszú va­csora végén Sztálin személyesen kísérte ki Churchillt, kézszorításokkal búcsúzott el tőle és munkatársaitól.

Churchill „extra napján”, augusztus 15-én találkozásra került sor Sztálin és Churchill kö­zött. Ez alkalommal a két államférfi a frissen lezajlott moszkvai tanácskozás jelentőségé­vel foglalkozott, többek között.

Edennek, az akkori angol külügyminiszter­nek terjedelmes emlékirataiból nemcsak a moszkvai találkozó jelentőségére vonatkozó gondolatok maradtak ki, de magának a moszkvai találkozónak a története is hiányzik, s ez valószínűleg egyedülálló eset a külügy­miniszterek emlékirat-irodalmában. Az efféle, egész világon visszhangot keltő találkozást más külügyminiszter aligha felejtette volna ki memoárjából. Edén hidegháborús szellem­ben készült hiperkonzervetív emlékezéseiben azonban mégis visszatetszést keltő tényként áll előttünk ez a mulasztás. Amivel Edén vagy azt árulja el, hogy utólag jelentéktelennek tartja az eseményt, vagy – ami valószínűbb – alapos politikai okát látja, hogy hallgasson ró­la. A moszkvai tanácskozás előtti periódus egyébként kellemetlen emlékű korszak volt Edén életében. Akkor neki kellett irányítania és fedeznie is a Murmanszk és Arhangelszk irányába elindult, az angol katonai hatóságok által csaknem magára hagyott és ezért na­gyobb veszteségeket szenvedett PQ-17 jel­zésű konvoj sorsáért magyarázkodó Pound tengernagy által vezetett angol tengerészfő­tisztek tárgyaló manővereit a szovjet szakér­tőkkel, az erélyes Harlamov tengernaggyal, helyettesével, Morozovszkijjal, valamint Majszkijjal. Edent emlékiratánál a moszkvai találkozással kapcsolatban bizonyára az is fe­szélyezte, hogy saját maga, aki néhány hó­nappal korábban tért vissza a Szovjetunióból, ezúttal – Churchill döntése alapján – nem ve­hetett részt a moszkvai megbeszélésen.

Ám nem csupán Edén 1960-ban megjelent emlékirat-kötete feledkezett meg érdemben a Sztálin-Churchill-Harriman találkozóról, de azóta sem javult lényegesen az angol polgári történészek szemlélete, ha az 1942 augusztu­sában végbement eseményekről szólnak. 1984-ben Roos közreadott egy kötetnyit az angol királyi külügyminisztérium és „a Kreml” háború alatti kapcsolatainak brit dokumentu­maiból. Ebben egyetlen okmányt sem találha­tunk, amely a moszkvai találkozóra vonatko­zik. Érdemes a kötet bevezető tanulmányát is összevetni a válogatás eme eljárásával: a végeredmény nem sokban különbözik.

A hidegháborús angol és amerikai történeti irodalom felszínes hozzáállását nem igazolják a Hitler-ellenes háború vezetői. Sztálin a Churchill-lel folytatott augusztus 15-i beszél­getésében – már a plenáris ülések után – „nagyon jelentősnek” nevezte a moszkvai ta­nácskozást, mégpedig jogosan. A fő ered­ménynek ő azt látta, hogy „előkészítették a talajt az elkövetkező egyezmények számára”. Sztálin véleményét magánbeszélgetésben is megismételte.

Churchill ítéletét Harrimannek tett kijelen­tése érzékelteti legjobban, amelyet az utóbbi saját emlékirataiba iktatott. Eszerint a moszk­vai találkozás Churchill „hosszú életének leg­jelentősebb konferenciája” 1942-ig. Majszkij emlékezete szerint a brit miniszterelnök előt­te „nagyszerűnek” nevezte a nem egészen négy moszkvai napot. Roosevelthez írt au­gusztus 19-i beszámoló levelében Churchill a tanácskozás bátorító hatását említette.

Történelmi távlatból következőképpen le­het megvonni az 1942. augusztusi moszkvai konferencia jelentőségének mérlegét.

A pozitívumok:

1. Javított valamit a tőkés szövetségesek­nek a szovjet-német frontról alkotott elkép­zelésein. Churchill a Szovjetunió gyengéit szerette volna közelebbről megállapítani, de végül is annak erőit volt kénytelen jobban szemügyre venni.

2. Mint már említettük, Churchill a konfe­rencia alatt az északi irányú, tengeri hadiszál­lítást biztosító konvojok felfüggesztésének kérdésében meghátrálásra kényszerült.

3. Az olyannyira kívánatos közös és egysé­ges katonai stratégia ügyében az elképzelé­sek összehangolása szintén bizonyos előre­lépéshez vezetett.

4. A moszkvai értekezlet segített elhárítani az antifasiszta koalíció robbanásveszélyét és szilárdította a szövetség politikai hadállásait a hitlerista erőkkel szemben.

5. Az 1942. évi konferencia objektíve széle­sebb utat nyitott az 1943. évi moszkvai kül­ügyminiszteri értekezlethez és a teheráni konferenciához. Előkészített ezekhez vezető, vagy ezeken meghozott egyezményeket, ha­tározatokat.

6. A közvetlen, személyes kapcsolatterem­tés a szovjet politikusokkal, elsősorban Sztá­linnal növelte a szovjet kormányzat presztízsét. Az angol polgári történeti irodalom is elismeri például, hogy Sztálin kormányzati jel­lemvonásai a nagy világnézeti különbségek ellenére is pozitív befolyást gyakoroltak Churchillre és munkatársaira. „Először talál­koztam a nagy forradalmi vezérrel, a bölcs ál­lamférfival és katonával” – írta később maga a volt brit miniszterelnök, jól kiérezhető respektussal.

7. A tanácskozás hosszabb távon tovább érlelte az európai második front lebonyolítá­sát.

8. A konferencia jelentőségét pozitív nem­zetközi visszhangja is bizonyítja, amely sok helyütt támogató népgyűlések alakját öltötte.

9. A még függőben maradt kérdések sze­mélyes tisztázása lehetővé tette, hogy a szov­jet fél 1942 októberében hivatalosan, végleg és publikusan kinyilatkoztassa az európai má­sodik front körül történt eseményeket.

10. A tanácskozásról szerzett többoldalú tájékozódás Roosevelt elnököt valamivel élénkebb figyelemre sarkallta a Szovjetunió iránt. Közvetlenül a konferencia után Roose­velt, aki addig a demokrata párti Harriman ré­vén tárgyalt, a köztársasági párti Willkee-t is a Szovjetunióba küldte. Willkee szeptember fo­lyamán tovább fűzte a Harriman által megkez­dett tárgyalásokat.

11. A közvetlen személyes konfrontáció a polgári szövetségeket kevésbé őszintéden színvallásra késztette.

A moszkvai találkozásról az angol követsé­gen azon nyomban beszámoló Kerr nagykö­vet az eseményt jelentőségén túl „korszakal­kotónak” minősítette. Véleményünk szerint ez már aránytalan értékítélete lenne a konfe­renciának. Korszakalkotóvá ugyanis akkor válhatott volna, ha a szövetségesek visszatér­nek az európai második front közeli megnyi­tásához, és más kérdésekben is szorosab­ban felzárkóznak a Szovjetunió mellé. Ezt ép­pen a szövetséges tőkés nagyhatalmak hiúsí­tották meg.

A negatívumok:

Ha az angol és amerikai vendégeknek a szovjet frontról alkotott képét vizsgáljuk, ki­derül, hogy az igen lényeges kérdésekben mit sem változott. Ebből a szempontból jel­lemzőek Churchill Moszkvából és a Közel-Ke­letről kelt friss beszámoló levelei. Az angol miniszterelnök ezekben a leveleiben nem em­lítette azokat a fontos, a Honvédő Háború nagy, előnyös fordulatát jelző pozitív közlése­ket, amelyeket Sztálin tett előttük. Árulkodó például, hogy a küszöbön álló nagy szovjet katonai ellentámadás lehetőségét Churchill Roosevelt és más levelező társai előtt akkor még minden tekintetben elhallgatta. (Később, a sztálingrádi csata után emlékezete jobban működött. Emlékirataiban már ott olvasható a közeli ellentámadásról adott augusztusi sztá­lini információ. A háború tehát csakugyan ta­nított!)

A szovjet front gyökeresen hibás megítélé­sére vall továbbá részükről 1942. augusztusá­ban, hogy Brook angol vezérkari főnök téves katonai feltételezések alapján, Churchill tanú­sága szerint képtelen volt magáévá tenni a szovjetunióbeli események pozitív, derűlátó megítélését. Ebben a tekintetben az amerikai vezetés tekintélyes része sem számított kivé­telnek. Werth saját élettapasztalata alapján említette könyvében a moszkvai amerikai nagykövetség borúlátóit, vagyis a Standley tengernagy körül tömörülteket. Maga Roose­velt, ha nem is volt borúlátó, szeptember 3-i, visszaesést is mutató rádiófelhívásában a Szovjetuniót csak olyan országok ellenállási teljesítménye után említette, mint Norvégia és Hollandia.

A közös katonai stratégián munkálkodva távolról sem sikerült elérni a szövetségesi együttműködés optimális modelljét – a ven­dégek ellenállása miatt. így a három hatalom katonai akciói – a polgári hatalmak oldaláról – inkább bizonyos párhuzamosságra orientá­lódnak, semmint szervesebb összefonódás­ra. Ezt az összefonódást a tőkés szövetsége­sek régi típusú intervenciós hajlandóságai is gátolták.

Amikor tehát Churchill – ismert mondása szerint – 1942 augusztusában úgy érezte ma­gát, mint aki jégtáblát visz az Északi Sarkra, éppen emiatt nyilván nem segítette elő kellő­képpen a nemzetközi viszonylatok korszakos fordulatát. Az 1942 augusztusában lejátszó­dott moszkvai konferencia „csak” korrigálni tudta a három szövetséges viszonyát. Csu­pán valamivel kedvezőbb katonai teherválla­lást, némileg jobb együttműködést tudott elérni.

Churchill még a tárgyalások idején köszö­netét mondott Sztálinnak, hogy ottlétekor „la­kájos” életkörülményeket biztosítottak szá­mára, amihez Harriman szokása szerint szin­tén csatlakozott. Az angol miniszterelnök és amerikai társa erről a Churchill lakóhelyéül szolgáló villáról visszaemlékezéseik alapján ítélve nem tudták, hogy hol helyezkedik el, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Molotov, miután Londonban járt, természete­sen hírt adott róla, hogy Chequersben, Churchill miniszterelnöki kastélyában szállá­solták el. A szovjet Kuncevo nevét (mert a kuncevói körzetben, Kuncevo városa mellett helyezkedett el a nevezetes udvarház) úgy látszik derogált megjegyezni a fölényeske­déshez szokott vendégeknek. Ezt a helynevet még a háború után jóval később írt angol és amerikai memoárok sem említik. Churchill és társai mindössze arról szólnak, hogy a brit miniszterelnököt az úgynevezett 7. számú ál­lami reprezentatív villában helyezték el. Churchill hozzáteszi, hogy a villát Sztálin né­hányszor igénybe vette. A valóságban ennél többről volt szó: a 7. számú villa ebben az időszakban kifejezetten Sztálin villalakásául szolgált, amint erről még szólunk. Sztálin te­hát egyik saját szállásába fogadta be a mi­niszterelnököt, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Molotov is Chequers-ben, Churchill külső re­zidenciájában, illetőleg Washingtonban a Fe­hér Ház övezetében lakott annak idején.

Churchill a villáról igen kedvezően emléke­zett meg. A szálláshely Moszkvától délre eső, érintetlen ligetes erdőben állt. A fenyvesek­kel, nyírfákkal tarkított környezet jellegzetes orosz miliőt alkotott. Az időjárás Churchill szerint a legjobb volt, amit csak kívánni lehe­tett a felhős Angliából nézve. A napözönben fürdő, dús növésű, természetes szépségé­ben meghagyott zöld környezet eszményi ke­retet teremtett a rövid kikapcsolódásokhoz. A neves vendég szökőkutakat látott a ház kö­rül és egy aranyhalas medencét, amelyből akár kézzel is ki lehetett meríteni a díszes élőlényeket. A villa fából épült, tágas épület volt. Belül is fényűzés nélkül, de Churchill szemében otthonosságot sugárzó, kellemes volt. Egységes stílusú bútorokkal, ízlésesen berendezve. E szép létesítmény nyomát az erdőn kívülről semmi sem árulta el. Az igen erős kettős őrség (katonaság, rendőrség) az erdő peremén belül helyezkedett el. A Kuncevóhoz vezető műúton – amely Moszkva irá­nyában elsőrendű sugárúttá szélesült, s kap­csolatban állt a Nagy-Moszkva körüli műút-gyűrűvel – a villa bármely irányból gyorsan megközelíthető volt. A városba utazás a fes­tői fenyvesektől kísért, hegyes-völgyes tájon, a Moszkva folyóra ereszkedő útvonalon válo­gatott természeti és urbanisztikai szépségek­kel kötötte le az ott közlekedőket.

A kuncevói szálláshely életét csak az za­varta, hogy a reakciós lengyel tisztek minden­áron itt is Churchill közelébe férkőztek. Anders tábornok, akinek hadserege ekkor már menetkészen állt, hogy a Szovjetunióból Pa­lesztinába távozzon, el is érte, hogy Churchill ismét közvetlen védőszárnyai alá fogadja. Ez a pitsudskista tanyát vert a villában, és ott várta, amíg Churchill visszatér. Az angol mi­niszterelnök a kopaszra borotvált Andersszel találkozva véglegesítette a lengyel exodus tervét, így Churchill és a reakciós lengyel hadsereg szinte azonos időben távozott a Szovjetunióból: a miniszterelnök augusztus 16-án hagyta el a Szovjetuniót repülőgépével, míg a lengyelek e hó 25-e táján vonultak ki. Ezzel a reakciót támogató gesztusával Churchill – akit pedig Sztálin a moszkvai talál­kozó után néhány héttel „nagy embernek” nevezett Willkie előtt meghatározott érdemei­ért – nem kívánatos kísérőjelenségek köze­pette vett búcsút vendéglátóitól.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Önérzet

Beethoven 1800 és 1824 között komponálta legjelentősebb műveit. Romain Roland sze­rint ez az időszak volt Beethoven „nagy te­remtő korszaka”. Ekkor szerzetté a Fidelio cí­mű operát, az Eroica- a Sors- és a Pastorale-szimfóniát, a két utolsó zongoraversenyt, az opus 59-es vonósnégyeseket, az Appassionatát és a Waldstein-szonátát. Csupa remek­művet tehát. Ezeknek az éveknek – Beetho­ven harmincas éveinek – nem nagyon voltak üresjáratai.

A III. szimfónia történetének legdrámaibb pillanata az volt, amikor a szerző ezer darabra tépte a partitúra címlapját a következő felkiál­tás kíséretében: „Hát ez is csak közönséges ember, semmi más!”

Mindez 1804-ben történt, amikor Bonapar­te Napóleon császárrá koronáztatta magát. Addig Beethoven nagy híve volt a korzikainak, akiben a „Szabadság, egyenlőség, test­vériség” eszméjének megtestesítőjét látta, így aztán, amikor 1798-ban Bernadotte tábor­nok a Napóleont magasztaló mű megírását sugallta Beethovennek, egyáltalán nem talált süket fülekre a később teljesen megsüketült mesternél… A harmadik (Esz-dúr) szimfónia 1803-ban született meg. Címe a következő volt: Sinfonia grande intitolata Bonaparte, azaz: Nagy szimfónia, Bonaparte címmel. így adózott a muzsika nagy géniusza a zseniális hadvezérnek.

Ám a szabadság zászlóit fennen lobogtató vezért, a zsarnokságra tipró hőst zsarnokká silányította a hiúság: 1804-ben császárrá ko­ronáztatta magát.

Hát hogyne gurult volna dühbe a mindig is indulatos Beethoven, amikor a szégyenletes aktusban saját legszentebb eszményeinek megcsúfolását látta? Hát persze, hogy miszlikre tépte a „becsületét vesztett” címlapot s csak két évvel később illeszt újat a helyére. Ezen már a következő szöveg állt: Sinfonia eroica, composta per festeggiare il Sovvenire d'un grand’Uomo azaz: Hősi szimfónia egy nagy ember emlékezetének megünneplésére. És a mű ezzel a címmel vonult be a zene tör­ténetébe.

Távol áll tőlem, hogy Napóleont Rákosi Má­tyással hasonlítsam össze, de a hódolatigény tekintetében kétségkívül volt bennük rokon vonás. És Rákosi a hódolatot olyanoktól is megkapta, akiknek az önérzete később szin­te kórosra duzzadt. (A Kádár-rendszerben, amikor már lehetett önérzetük.) Mert uram- atyám ki mindenki olvasható a Rákosit hatva­nadik születésnapján köszöntő díszes kötet szerzői között! Le sem merem írni a nevüket, olyan nagy nevekről van szó. Jó néhányan még élnek közülük és rettenetesen önérzete­sek. S később mi volt a helyzet? Ámulva olva­som Illyés naplóját: ki mindenki volt vacsora­vendég Aczél Gyuri bácsinál – és viszont. Érdekes: a magukat ma is elkötelezetten bal­oldalinak való írók, költők közül egy se volt köztük.

Beethoven Napóleon dicsősége teljében „vonta vissza” az őt magasztaló művet. Az el­múlt évtizedek „nagy embereinek” kegyeltjei pedig…

No. Ne szólj szám. Úgyis fáj a fejem.

MŰHELY

SZÉCHY ÉVA

Az ezredforduló korszerű pedagógiája felé

Az oktatási törvények körül folyó szakmai és társadalompolitikai viták felszínre hozták a magyar iskolaügy továbbfejlesztése iránti kü­lönböző igényeket. Fakadt ez többnyire a „rendszerváltó” tendenciákból, oktatás­ügyünk megelőző alakulása gyengeségeinek és hibáinak korrekciós törekvéseiből, orszá­gunkban az iskolák területére is átcsapó vál­ság leküzdésének szükségleteiből. De főkép­pen – és véleményem szerint ez a legfonto­sabb – azokból az új kihívásokból, amelyek világszerte, így hazánkban is, a tudományos-technikai-civilizatorikus korszakváltás talaján a pedagógia területein is elementáris erővel minőségileg mást követelnek.

Sokszínűén, nem egyszer polarizáltan csaptak össze a nézetek, s ma sem csillapul­nak a véleménykülönbségek. Egyik oldalon hegemóniára tör egy konzervatívabb felfogás, mely elsősorban a tradicionális, Magyarorszá­gon nem kis múltú herbartiánus, porosz típu­sú, klerikális-nacionális pedagógiai örökség reminiszcenciáiból merítkezik, s ezt próbálja összeelegyíteni megemésztetlen mechanikussággal az atlanti világ egyes túlhaladott oktatási-nevelési sablonjaival. Másik oldalon „szövetségre” lép egy tágasabb, felvilágosul­tabb megközelítés, mely nagyobb mozgáste­ret kíván a tanítás és tanulás szabadságának, a társadalmi esélyegyenlőségnek a nevelés­ügy egészében. Előtérbe állítja a padagógusok és a tanintézmények autonómiáját, a tar­talmi-módszerbeli és strukturális korszerűsí­tésekben a nagyobb differenciáltságot és ru­galmasságot, egyben az átgondolt és éssze­rű fokozatosságot, a nemzeti körülmények­hez és sajátosságokhoz való reális alkalmaz­kodást. Ez a „szövetség” egyre inkább köze­lebb hozza egymáshoz a progresszió vala­mennyi hívét a pedagógusok, tanulók, szülők, a tudomány és a kultúra kompetens művelői köréből: felsorakoztatja nemcsak a szociálliberálisokat, szociálreformistákat, baloldali ra­dikálisokat, de a plebejus-nemzeti hagyomá­nyok követőit, a vallásos alapokon álló neve­lés toleráns felvilágosultjait is.

Az kétségtelen, hogy az átmenetiség álla­potába jutott oktatásügy számos problémája törvényes jogszabályi rendezésre szorul (mindenekelőtt a nevelési intézmények fenn­tartási joga és rendje, pénzügyi erőforrásaik és támogatottságuk normái, az intézmények funkciói, speciális követelményrendszere, ké­pesítési felhatalmazásai, a tankötelezettség és a továbbtanulási lehetőségek és feltételek szabályozása, a pedagógusok, a nevelési in­tézmények, az önkormányzatok, tanulói és szülői érdekképviseleti szervek, a tanügyi igazgatás jogosítványainak világos körülhatá­rolása stb. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a XXI. század igényeinek megfelelő ma­gyar pedagógiai rendszer előkészítése – kü­lönösen gazdaságunk és társadalmunk mai állapotában – nem lehet csupán néhány hó­napos „viták”, rögtönzések, s még kevésbé „pártcsoportosulások megegyezéseinek” ter­méke. Ha lelkiismeretesek és racionálisak akarunk lenni, nem kerülhető meg a pedagó­giai világfejlődés tendenciáinak gondos számba vétele, országunk teherbíró képessé­gének és fejlesztési szükségleteinek reális mérlegelése, tényleges szakmai-tudományos viták, valóságos kísérletek végigvitele, megfe­lelő anyagi-szervezeti és személyi feltételek birtokában a változtatások hosszabb idejű ki­érlelt megalapozása.

A Magyar Pedagógiai Társaság – amely im­már több, mint egy évszázada, pontosabban másfél százada, a reformkor óta tömöríti az elméleti és gyakorlati kísérletező pedagógu­sok legjobbjait, s amelynek magam is felelős tisztségviselője vagyok – pontosan ezen a nyomvonalon halad. Kritikus konstruktivitás- sal viszonyul a beterjesztett törvénykoncepci­ókhoz, következetesen fellép egyes antide­mokratikus, meggondolatlan törekvések el­len, s a haladó pedagógiai és társadalmi köz­véleménnyel összhangban egy, a jelen sza­kaszban nélkülözhetetlenül szükséges törvé­nyes jogi szabályozás mellett száll síkra. Ugyanakkor a Pedagógiai Társaság által kez­deményezett VI. nevelésügyi kongresszus el­méleti és kísérleti munkálatainak elindításával a magyar oktatásügy távlati fejlesztése átgon­dolásának tör utat, összefogva a jelentősebb pedagógiai, tudományos és társadalmi ténye­zőkkel.

Nevelésügyi kongresszus összehívására – mely pedagógiai életünk gyakorlatában nem egyszeri gyűlésalkalmat, hanem több éven keresztül tartó tudományos kutatást, oktatói-nevelői gyakorlati kísérletezést és széles kö­rű dialógust s egyeztető munkát jelent – rendszerint országunk és oktatásügyünk fej­lődésében korszakhatárt jelentő időpontok­ban került sor. Így volt ez 1848-ban a polgári forradalom és szabadságharc idején, a mil­lenniumkor, a magyarországi kapitalizmus ki­bontakozása szakaszában s más, jelentő­sebb történelmi fordulóknál. A Magyar Peda­gógiai Társaság és vele karöltve, pedagógiai közéletünk más öntevékeny erői azt a termé­keny módszert és hagyományt igyekeznek követni, amelyet többek között Apáczai Cse­re János, Tessedik Sámuel, Tavasi Lajos, Tán­csics Mihály, Eötvös József és Loránd, Kár­mán Mór, Nagy László, Kunfi Zsigmond, Lu­kács György, Szentgyörgyi Albert, Sík Sán­dor, Győrffy István, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, Németh László, Kemény Gábor, Mérei Ferenc és mások neve fémjelez. Azaz azt a progresszív pedagógiai hagyományt, amely ötvözi az egyetemes társadalmi és tudomá­nyos haladás és a nemzeti sajátosságok és érdekek jellemzőit, úgy modernizál, hogy nem szakad el a magyar valóságtól, s eredetit al­kot.

Miben jelentkeznek ezredünk végén, az ez­redforduló hajnalán a pedagógiai gondolko­dás és gyakorlat minőségileg új követelmé­nyei?

Mindenekelőtt abban, hogy a tudományos-technikai-civilizatorikus haladás születő vív­mányainak új körülményei között megnő a képzés-nevelés aktív szerepe, s a gazdasági- társadalmi növekedés egyik legfőbb motori­kus tényezőjévé válik. A válságoktól átszőtt, gazdaságilag eladósodott, visszábbmaradott és elszegényedő országokban sokszoros fontossága van eme felismerés hasznosításá­nak. Mi lehet a leglényegesebb erőtartalé­kunk tőkeszegény és a világszínvonaltól el­maradott, kis országunkban, ha nem éppen a korszerű tudás megszerzése és mozgósítása mind az alkotó szellemi elit, mind a produktív dolgozó tömegek szférájában? Ehhez azon­ban erőforrásainkkal okosan gazdálkodva ésszerű fokozatossággal képzési-nevelési rendszerünk egészét húzóágazatként prefe­rálva meg kell újítanunk egész vertikumában, a kisgyermekkortól az öregkorig a maga komplexumában és horizontális összetevői­vel egyetemben.

Másodszor: a biológiai, fiziológiai, geneti­kai, pszichológiai, medicinális, kibernetikai, makro- és mikroszociológiai tudományok fej­lődése eredményeinek talaján forradalmi új­szerűséggel kiszélesednek az emberi szemé­lyiség tudati és magatartásbeli alakíthatóságáról szerzett ismereteink, gyökeresen át­strukturálható, modernizálható, hatékonyab­bá tehető a képzés-nevelés metodikája-technológiája.

Harmadszor: a tudományos-civilizatorikus haladás menetével összhangban szükség­szerűen átalakul az általános képzés – a szakképzés – a permanens továbbképzés – átképzés – önművelés tartalma, egymáshoz viszonyított aránya, logikai rendszere a kor­szerű művelődés struktúrájában.

Negyedszer: a képzési-nevelési folyamatok optimalizálása érdekében is új értelmet és gyakorlati formát kell nyernie a pedagógiai önállóságnak, cselekvő demokratizmusnak mind a pedagógusok, mind a tanulók, a neve­lőintézmények munkájában. Ez a szabad sze­mélyiségek, alkotóképességek kibontakozá­sának, az új értékek teremtésének sérthetet­len feltétele, a nevelési viszonyrendszer új történeti minősége.

Mindez a pedagógiatörténetileg merőben új elem nem ellentmondások nélkül születik globális válságokkal átszőtt világunkban. Nemcsak a tudományos-technikai forradalom új vívmányainak negatív irányba fordulása fe­nyegetheti totális pusztulással az emberisé­get, hanem vészesen nő régiók és országok között, országon belül rétegek és etnikai cso­portok viszonyában az egyenlőtlenség, rob­banásveszélyes konfliktusokkal terhes, fenye­get az ökológiai kimerülés, és az egyensúly felborulása. E komplexumhoz nem jelentékte­len összetevőként hozzácsatlakozik a gazda­sági-társadalmi színvonalkülönbségeken túl a művelődésbeli egyenlőtlenségek fokozódása. Ez új gyarmatosítási állapotokat szül, s gyara­pítja korunk antagonizmusainak tárházát. Az „észak-dél” ellentéteként megfogalmazott ál­lapot mélyülőben van, fokozza az „északon”, a fejlett ipari országokon belüli egyenlőtlen­ségeket, serkenti a világ újrafelosztásáért fo­lyó konkurrenciaharcot. Akárhogy közelítjük is meg az ezredvég, az ezredforduló körülmé­nyeit, a világ valamennyi térségben recesszióktól, szociális, nemzetiségi, polgárháborús és katonai feszültségektől terhes, s miként a gazdaság és a társadalom, úgy a művelődés és az oktatásügy felvirágzása útjában is sú­lyos korlátok, növekedési nehézségek meredeznek.

Miként lehet áthidalni a mi térségünkben, a mi országunkban ezeket a nehézségeket, s véleményünk szerint mi lehet – a pozitív és negatív tényezők összevetésével – a korsze­rű pedagógiai fejlesztés reális iránya hazánk­ban jelenlegi helyzetünkben, és a távlatok­ban?

Először: nemzeti konszenzusra kell jutni a művelődésügy preferálásában, kulcságazat­ként kezelésében a modernizálás komplex folyamatában. Itt az anyagi ráfordításokban – végre szakítva a maradékelv gyakorlatával – a prioritás biztosítását nem lehet megkerülni, mert különben minden reformterv üres lég­várrá, a belső egyenlőtlenségeket növelő, kontraszelektáló privilégiumok eszközévé vá­lik. A nagyobb költségkihatású reformlépé­sekben célszerű szigorúan szem előtt tartani a gazdasági mutatókat, követni az „addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér” népi igazságát, a racionális fokozatos építkezés elvét, mert különben ingoványos kalandokba sodródhat az oktatásügy tényleges fejleszté­se. Például kemény valóságként fel kell tenni a kérdést: vajon ma és a közeljövőben felvet­hető-e komolyan, megalapozottan az ország egészét – a vidéki településeket is – számba véve a 16 éves korig tartó kötelező iskolába járást jelentő tankötelezettség bevezetésé­nek ötletszerűen felvetett elgondolása.

Másodszor: népünk jövőjét szem előtt tart­va, a jelentőségének megfelelő helyre kerül-e a szociálpolitikában, a családok egzisztálásának a segítésében, pedagógiai rendszerünk egészében a kisgyermek nevelésének az ügye? Ezzel nem fér össze a bölcsődék, a gyes és a gyed felszámolása, elértéktelene­dése, óvodarendszerünk visszafejlesztése vagy hozzáférhetőségének megnehezülése, a gyermeknevelést segítő családipótlék-rend- szer értékvesztése. Itt most nem a szociális, hanem elsősorban a pedagógiai aspektust megragadva: a személyiség fejlesztésének pótolhatatlan megalapozó tartaléka a kisgyer­mekek fizikai-értelmi és érzelmi képességei­nek, magatartási szokásainak intenzív fejlesz­tése, mely ugrásszerűen javíthatja minőségé­ben a későbbi iskolafokozatok teljesítménye­it. E feladatkör ellátásához, színvonalának nö­veléséhez nélkülözhetetlen világviszonylat­ban is tekintélyes óvodapedagógiánk értékei­nek megőrzése és fejlesztése, a családi ne­velési kultúra gazdagítása.

Harmadszor: a kötelező általános alapisko­lázás alakulásában támogatható (és a világ- tendenciákkal összhangban van) a sokszínű formai megoldás, ugyanakkor elengedhetet­len követelmény a színvonalbeli megerősítés mind anyagilag, mind a pedagógusok felké­szültségében, a tanítás és a nevelés eszköz- rendszerében. Nem lehet egészséges a tár­sadalom utánpótlása, ha nem csökkennek a regionális különbségek, s különösen a távo­labb eső kistelepüléseken és egyes társadal­mi és etnikai rétegeknél az oktatási-pedagó­giai feltételek hátramaradottságai. Itt minde­nekelőtt úgy gondolom – az elkövetkező sza­kaszban a minőségi megerősítés lehet a köz­ponti cél s ez értendő az általános műveltségi szerkezet, tartalom korszerűbb, a jövőnek és az életnek szóló átalakítására, az egyéni haj­lamoknak megfelelő pályaorientálásra, tuda­tos továbbtanulási előkészítésre, többoldalú, harmonikus személyiségnevelésre éppúgy, mint a képzés-nevelés eszközeinek, módsze­reinek, folyamatainak modernizálására.

Negyedszer: társadalmunk képzettségi színvonala általános emelésének legfonto­sabb láncszeme: perspektívában az általános középiskolázás sokvariánsú megteremtése. Ebből nem maradhat ki – a jelenlegi tendenci­ákkal ellentétben – a szakmunkásképzés be­fejezett, teljes értékű középiskolai szintre emelése. Nem termelhetünk iskolarendsze­rünkben újra zsákutcákat, s súlyos bűnt kö­vetnénk el – nemcsak humanitárius szem­pontból, de gazdaságunk, társadalmunk to­vábbhaladása tekintetében is –, ha nem töre­kednénk a produktív dolgozó tömegek általá­nos és szakmai képzettségének korszerű megteremtésére. Ez valamennyi munkahely­nek generális érdeke, ezért a munkahelyeket is a világtendencia távlatában – jobban érde­keltté kell tenni anyagilag és a gyakorlati kép­zés segítése útján is szakmunkaerő-utánpótlásuk kiképzésében és folyamatos továbbművelésében. Középfokú oktatásunk rendszeré­nek közös társadalmi érdeke országunkban, hogy az általános alapiskolázás előkészítése után, felkészítsen legalább egy világnyelv vagy a környező országok valamelyik nyelvé­nek köznapi szintű érintkezési elsajátítására. Az európai színvonalú középfokú iskolázás fő feltétele, hogy országunkban is könnyűszer­rel megvalósulhasson az egyes középfokú is­kolatípusok közötti átjárhatóság, valamely alapképzettség és érettségi megszerzése, a továbbtanulás előfeltétele szakmai előképzé­süknek megfelelő vagy más felső iskolában, mindenekelőtt a megfelelő képességekkel rendelkező fiatalok számára.

Ötödször: iskolarendszerünk távlati kor­szerűsítésénél nem lehet elfelejtkezni annak szívéről és lényegéről: tartalmi, módszerbeli, tanítási és nevelő, a folyamatokat intenzifikáló modernizálásáról. A korszerűsítés igazi pró­bája: hogyan változik a modern követelmé­nyeknek megfelelően az általános és szakmai irányultságú képzés aránya, belső szerkeze­te, hogyan alakul az elmélet és a gyakorlat vi­szonya, mennyire irányul a tárgyi ismeretek megadásán túl a személyiség kognitivitásának és kreativitásának, egyéni és társas ma­gatartásának fejlesztésére? A modem peda­gógia elvei szerint az általános normatívák el­sajátításán túl nagyobb teret kell nyújtani az egyéni érdeklődésnek és adottságoknak megfelelő szabad választhatóságnak. Elen­gedhetetlen követelmény, hogy gyökeres vál­tozás, korszerűsítés következzék be a tanítá­si-tanulási folyamatokban, -eszközrendszeré­ben, a hagyományos osztálykeretet, óráról órára történő mechanikus feladatadást és be­számoltatást, monoton előadást és feleltetést stb. fokozatosan bővítse, alakítsa át és gaz­dagítsa az individuális programozott, egyéni ütemű elsajátítás, tanári segítés és konzultá­lás, kisebb csoportokban történő, az elméle­tet és gyakorlatot jobban összekapcsoló el­mélyültebb munka, az oktatástechnika fel- használása, az öntevékeny tanulás vezérlése és nagyobb méltánylása az összteljesítmény­ben.

Hatodszor: ezen a talapzaton tovább szé­lesedhet és minőségileg lényegesen megja­vulhat az iskolázás piramisának felsőbbfokú szintje, melynek differenciáltsága és egymás­ra épülő többfokozatúsága megfigyelhető a fejlettebb országokban. Ezt a témát, melyet az Ezredvég különszáma önálló tanulmány­ban taglalja – itt most a részletekbe bocsátkozás igénye nélkül –, azzal nélkülözhetetlen kiegészítenünk, hogy a modern felsőoktatás­ban az egymásraépültség, a folyamatos, és a képesítéseket megújító, gazdagító tovább­képzés egyre markánsabb jellegzetesség – s a felsőoktatási intézmények nemcsak az ér­telmiségi szakemberképzésnek, de a tovább­képzésnek és átképzésnek is centrumai, egy­ben saját szakterületükön a tudományos kutatásnak és kísérletezéseknek értéket terme­lő alkotóműhelyei. Szorosan kapcsolódnak a gazdaság, a kultúra konkrét innovációs folya­mataihoz, együttműködésben állnak az egyes üzemek, kereskedelmi központok, igazgatási és kulturális intézmények fejlesztő tevékeny­ségével.

Hetedszer: a modern gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődés elengedhetetlenné teszi az általános és szakmai képzettség periodi­kus megújítását a munkamegosztás vala­mennyi fokozatán. A permanens nevelés a modern pedagógiai fejlődés új jellegzetessé­ge és törvényszerűsége. A gyorsan változó időben, technikában, szakmai megújulásban nincs előrehaladás a tudás folyamatos tökéle­tesítése nélkül. Ez történhet szervezett, in­tézményes iskolai, tanfolyamszerű keretek­ben, de történhet lazább, általános öntevé­keny művelődési formákban is. Világtendencia, hogy ennek az általános és szakmai tovább­képzésnek és öntevékeny formagazdagság­nak a tanintézmények a bázisai, és igénye­sebb megoldásként kiegészülnek továbbkép­ző és művelődési központokkal.

Nyolcadszor: a tanítási és tanulási alkotó erők kibontakoztatásának pótolhatatlan moz­gató eleme és feltétele: a tanítási és tanulási szabadság. A pedagógus, a nevelőintézmény, a tanuló, a szakismeret és a tudomány nem lehet egy irányzat szolgálólánya. Éppen ezért sérthetetlen elvévé kell váljon a modern isko­lai fejlődésnek: a lelkiismereti szabadság, az oktatási és tudományos szabadság, a tanítás és tanulás pluralitásának korlátozhatatlansága. Ez természetesen nem jelent értékmen­tességet, értékrelativizmust és értéknihiliz­must. A műveltségi értékeknek megvan a ma­ga történeti és társadalmi mértéke. Ez pedig az időtállóság, tudományosság, produktív gyakorlati hasznosíthatóság. A modern mű­veltség nem nélkülözheti az egyetemes és nemzeti időtálló általános és szakmai alapér­tékeket, valamint a társadalmi gyakorlatot és a jövőt építő konstruktív korszerű ismerete­ket, jártasságokat. Ez olyan koherens egy­ség, mely tudományos konszenzus alapján bázisát képezheti a modern egyetemes és nemzeti műveltség építésének, szabadon ki­egészülve azokkal a szakmai elmélyítő részis­meretekkel, irányzatokkal, melyek alkotó gazdagítói lehetnek a kultúra továbbfejlesztésé­nek. Korunk fejlett országaiban új minőségi fokra emelkedik a tudományos és szakmai autonómia és kompetencia elve és gyakorla­ta. Ennek demokratizmusa nem tűri a külső, más szempontú és időlegesen változó be­avatkozást, jöjjön az akár felülről vagy oldal­ról, mely meg akarja törni a tudományosság és a nevelés organikussága öntörvényű me­netét és logikáját. Éppen ezért elengedhetet­len, hogy következetesen védelmezzük az egyetemes tudományosság és a nemzeti konszenzus szilárd alapját: a pedagógiai in­tézmények autonóm szuverenitását, a tanítási és tanulási szabadság demokratikus alkotmá­nyokban biztosított elvét és gyakorlatát.

Kilencedszer: az egyes területeken, régi­ókban, az országokban a nevelési tényezők együttműködése összehangolásának hivatott letéteményese a demokratikus önkormány­zat, a lakosság által választott parlament. Az állami szervek csak ezek végrehajtó testüle­téi, melyek – ha a demokratizmust komolyan vesszük – nem kerekedhetnek a néphatalmi szervek fölé s nem rendelkezhetnek kivételes jogokkal, nem gyakorolhatnak önkényt a mű­velődés különféle láncszemeinek igazgatásá­ban. Ha ezt megteszik, kompetenciájukat lé­pik túl s antidemokratikus beavatkozásnak válhatnak hordozóivá. A következetesen de­mokratikus modern fejlődésnek sarkköve, hogy a művelődés, így a nevelésügy irányítá­sát se érhesse sérelem ebben az alapvető kérdésben.

1995-ben lesz ezer éve, hogy magyar hon­ban megalakult az első iskola. 1996-ban ün­nepeljük a honfoglalás ezeregyszázadik év­fordulóját, ekkor kerül a világkiállítás hazánk­ban megrendezésre. A Magyar Pedagógiai Társaság és a haladó magyar pedagógiai köz­vélemény ezeket az eseményeket tudomá­nyos munkálatai fontos alkalmává szeretné emelni: a magyar pedagógiai progresszió örökségének tudatos ápolásává, a magyar is­kolaügy korszerűsítése eszméinek elhintésévé, a világ valamennyi tájáról hazánkba érke­ző pedagógiai szakemberekkel közös gon­dolkodássá és tapasztalatcserévé a pedagó­gia modernizálásának tárgyköréről az ezred­forduló korszakában.

A progresszív sajtó mindig kiemelkedő al­kotóműhelye volt a nemzeti pedagógiai hala­dás ügyének. Ilyen volt a Merkúr, a Nevelési Emléklapok, a XX. Század, a Magyar Pedagó­gia, az Embernevelés, a Magyar Tudomány és más igényes közérdekű lapjaink, folyóirataink egész sora. Köszönet az Ezredvégnek, hogy helyet adott e gondolatoknak, s remélhetően termékenyítő fórumává válik pedagógiai mo­dernizálásunk további vitájának a progresszió oldalán.

KEREKES ÁGNES-NEUWIRTH GÁBOR

Hétszázezer diploma

A magyar felsőoktatás második világháború utáni rövid áttekintése

Anyagot gyűjtöttünk e kis tanulmányhoz. Ke­resgélésünk során átnéztük a Statisztikai Tá­jékoztató Felsőoktatás című köteteit 1965/66-tól 1990/91-ig (a Művelődési Minisz­térium kiadványa). A számok lenyűgöztek. A második világháború óta bekövetkezett mennyiségi növekedés még akkor is döbbe­netes mértékű, ha közben tudjuk: a képzés minősége, szervezettsége, anyagi ellátása sok mindenben kívánnivalót hagyott hátra. Összeállításunkban a statisztikai adatok kap­csán felmerült gondolatainkat szeretnénk közreadni.

A felsőoktatási intézményrendszer

A háború előtt hazánkban – 1938-ban, az utolsó békeévben – 16 felsőoktatási intézmény műkö­dött 37 karral. Számuk az ötvenes évek kezdetéig alig változott.

Az 1951–55 közötti időszakban az intézmények száma megduplá­zódott, a karok száma 25%-kal megnövekedett. Némi visszaesés után az 1958–63 közötti időszakban sosem látott mennyiségi növekedés következett be, melynek végére az intézmények száma 87-re, a karoké 106-ra emelkedett. Az 1963-68-as periódusban a fejlesztés üteme lelassult, a tetőpont 1967-68-ban volt 92 intézménnyel, ezen belül 111 karral. 1969 és 1973 között – bár közben a hallgatók és oktatók száma egyaránt emelkedett – jelentős összevoná­sokkal 55-re csökkentették az intézmények és 94-re a karok számát. Ezt követően egy közel húszéves kiegyensúlyozott időszak következett, amelyben a karok szá­ma ingadozott ugyan, de az intéz­mények száma és az intézmény- rendszer struktúrája gyakorlatilag változatlan maradt.

A rendszerváltás újabb gyors mennyiségi növekedést hozott, és hoz várhatóan továbbra is, hiszen megindult a magánegyetemek és alapítványi felsőoktatási intézmé­nyek létrehozása. Véleményünk szerint a felsőoktatás alapvetően állami feladat. A magánegyetemek létét akkor lehet tudomásul venni, ha nem tartanak igényt állami pénztámogatásra, s szakterületenként betart­ják azokat a társadalmi elvárásokat az oktatás szélessége, mélysége és színvonala vonatko­zásában, melyek lehetővé teszik a megcélzott szakmák külön vizsga nélküli gyakorlását, azaz, ha ezek a nem állami egyetemek is ele­get tesznek az egységes kibocsátási követel­ményeknek.

A század első felében a hallgatók abszolút többségét a jogász, teológus és katonai fel­sőoktatási intézmények bocsátották ki, mely szoros összefüggésben állt az ország elma­radott feudál-kapitalista jellegének szükség­leteivel. A hallgatók összetételében alig 4%-ot képviseltek a társadalom 80%-át alkotó munkások és parasztok gyermekei. Az 1945-öt követő időszakban változott meg kontinensünk és a fejlett országok felsőokta­tási modellnek megfelelően a képzési szakok aránya a természettudományos, műszaki, ag­rár és közgazdasági szakemberek képzésé­nek javára, ez utóbbi felsőoktatási intézmé­nyek egyetemi rangra is emelkedtek.

A magyar felsőoktatás végzett szakembe­rei a nemzetközi gyakorlatban is kivívták elis­mertségüket.

Az oktatók és a hallgatók száma

A felsőoktatási intézmények oktatóinak szá­ma egy – az 1956 körüli – visszaeséstől elte­kintve, folyamatosan emelkedik.

Az egyetemi megújulás egyik leglényegesebb eleme az oktatói állomány átstrukturálása, a vezető oktatók számarányának jelentős foko­zása. Ez a folyamat azonban csak lépésen­ként vihető végbe, mindenekelőtt úgy, hogy a nyugdíjas és kilépett oktatók helyére tudomá­nyos fokozattal rendelkező vezető oktatókat alkalmaznak.

A hallgatók száma az utolsó békeévben va­lamivel több volt 11 700-nál, jelenleg a nappali tagozatos hallgatók száma ennek 6,5-szere- se, az esti és levelező tagozatos hallgatókkal együtt közel 9-szerese (102 387 fő).

A nappali tagozatos hallgatók száma 1937-től 1948-ig megkétszereződött, majd egy kis visszaesés után újabb 18 ezer fős nö­vekedés következett be (ez volt a „szakérett­ségisek” korszaka), amelyet a képzés öt éve után ismét visszaesés követett. 1958 és 1977 között – folyamatos növekedés során – a hall­gatói létszám 23,4 ezerről 64,5 ezerre emel­kedett, ez a szám néhány évig stabilizálódott.

1987 óta ismét gyors emelkedésnek va­gyunk tanúi. Ez a tendencia egybecseng a felsőoktatás „nyitásának” többször meghir­detett koncepciójával. A hallgatói létszám in­tenzív növekedése önmagában örömteli tény, ezt beárnyékolja azonban az, hogy a felsőok­tatási intézmények tapasztalatai és a felvétel­hez szükséges teljesítmények csökkenése a színvonal esésére utalnak. A beiskolázási lét­számok emelésének egyik helyes indoka, hogy a felsőoktatásba való bejutást nem egyetlen, azt megelőző szelekcióval kell eldönteni, hanem az oktatás folyamatában, hosszabb ideig tartó kiválasztással. Az egye­temeken, főiskolákon azonban egyelőre nem alakultak ki az ilyen típusú szűrés módszerei, nem érlelődtek meg az ehhez szükséges módszerek, tantervek, nincsenek meg az anyagi, tárgyi és jogi feltételek, nem utolsó­sorban pedig az oktatók szemlélete sem igazolódott még ehhez. Épp ellenkezőleg: több olyan ösztönző működik, amely ellene hat a minőségi kiválasztás elvének. Az okta­tásfinanszírozás alapja például a hallgatói lét­szám lesz, a világbanki figyelmeztetések ha­tására a felsőoktatási intézményeknek „javíta­niuk” kell a hallgató-oktató arányt, ami – az arányok „szokásának” megfelelően – vagy a hallgatói létszám emelésével, vagy az oktatók létszámának csökkentésével oldható meg. És hát ki szeretné felvállalni oktatók százainak elbocsátását? Azaz megalapozott a kétely: nem vezet-e a hallgatói létszám rohamos nö­vekedése a diplomások minőségének csök­kenéséhez? Miközben „közeledni kívánunk Európához”, nem távolodunk-e leendő diplo­másaink szakértelmét, rátermettségét ille­tően?

Az esti tagozaton tanulók száma a háború utáni első nyolc évben kilencszer főre emel­kedett, majd 1953 és 59 között 360 főre esett vissza. Az ezt követő hét évben ismét gyors növekedés következett be, a maximális lét­szám 14 700 volt (1965/66). Azóta a létszám folyamatosan csökken, napjainkban már nem éri el a 4000 főt. A levelező tago­zaton az oktatás 1951/52-ben indult, és egy rövid visszaeséstől eltekintve 1964/65-ig folyamatosan nőtt a létszám (28 700 fő). A következő négy évben a hallgatók száma 12 ezerrel visszaesett, majd 1969-től újabb gyors emelke­dés következett be. 1977 óta a levelező tagozatos hallgatók létszá­ma folyamatosan csökken, idén már 20 ezer fő alá esik.

Az esti és levelező tagozaton a létszámok csökkenésének elsődleges oka az, hogy az egyetemek, főiskolák sorra szüntetik meg ezt a képzési formát. Ez a tény sajnálatos módon megnehezíti a munkanélküliség miatt egyre fontosabbá váló átképzést, továbbképzést. Nem volt helyeselhető az a gyakorlat, hogy esti vagy levelező tagozaton a nappalinál sok­kal szerényebb teljesítmények esetén is lehe­tett diplomát szerezni, de a modern, demok­ratikus iskolarendszerhez szervesen hozzá­tartozik, hogy minden szinten lehetővé teszi a munka melletti tanulást, átképzést, pályamó­dosítást, továbbképzést. Ezért nem e képzési formák elsorvasztására, hanem fejlesztésére, hatékony alkalmazására lenne szükség.

Az értelmiség létszámának alakulása

Az eddigi adatok is bizonyítják: a magyar fel­sőoktatás az elmúlt évtizedekben nemzetkö­zileg is jelentős mértékű haladást ért el. Külö­nösen jól illusztrálja ezt a fejlődést az okleve­let szerzettek számának alakulása.

A felsőoktatási intézményekben végzettek száma 1948—56-ig 4,5-szeresére növekedett. 1956 után ugyan két év alatt 2000 fővel csök­kent ez a szám, 1960 és 67 között azonban igen gyors fejlődés következett be, 20,6 ezer fős relatív maximummal. Újabb hullámzás, majd újabb csúcs: 1978-ban 27,5 ezer hallga­tó szerzett diplomát. Azóta a szám lassan csökken, jelenleg évente 24 ezer körül van.

Együttesen 45 év alatt 702 825 diploma. (!)

Rendkívül fontos, hogy a művelődéshez va­ló jog, a társadalmi-anyagi helyzettől függet­len esélyegyenlőség a felsőoktatás egész te­rületén gyakorlatilag is érvényesüljön. Az utóbbi két év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az esélyegyenlőség biztosítására, a hát­rányos helyzetű, tehetséges fiatalok segíté­sére a szocialista társadalmi rend által kialakí­tott intézményeket az új uralkodó osztályok hatalmi szervei pótlás nélkül kívánják meg­szüntetni. Mindezt olyan társadalmi-gazdasá­gi viszonyok között teszik, amikor a bérből és fizetésből élők egyre jelentősebb tömegei a létminimum körül tengődnek, akár mint mun­kanélküliek, akár mint részmunkaidőben fog­lalkoztatottak, amikor a kormány mezőgazda- sági politikája alapvetően arra irányul, hogy a korábban zömében jómódú termelőszövetke­zeti parasztságot tönkretegye.

Nem igényel külön bizonyítást, hogy a tár­sadalom széles rétegeinek elnyomorodása mellett a társadalmi esélyegyenlőséget csak úgy közelíthetjük meg, ha a közoktatás és fel­sőoktatás egész folyamatában fokozzuk (és nem csökkentjük) a hátrányos helyzetű fiata­lok intézményesített anyagi és pedagógiai tá­mogatását. Csak így biztosítható, hogy min­den tehetséges fiatal, beleértve a hátrányos helyzetű fiatalokat is, lehetőséget kapjon fel­sőfokú tanulmányok végzésére, s vállalni is tudja az ezzel együtt járó megterheléseket. Részvételük nélkül ugyanis a felsőoktatás nem képes megújulni sem a végzettek száma sem azok tudásszintje szempontjából.

Az egyik leglényegesebb kérdés, hogy a tehetséges fiatalok szüleik anyagi-társadalmi helyze­tétől függetlenül, lehetőséget kap­janak magas színvonalú, a társa­dalom által igényelt ismeretek megszerzésére. A dolgozó osztá­lyok gyermekei számára emellett még arra is szükség van, hogy ezeket az ismereteket – rendsze­res munkával – az eredeti képzési idő végére meg lehessen szerezni, hisz senki sem gondolhatja komolyan, hogy bárki, aki ma Magyaror­szágon bérből vagy fizetésből él, képes az egyetemen tanuló gyermeke(i)t az eredeti 5 év helyett pl. az osztrák műszaki egyeteme­ken szokásos átlagos 7-8 évig támogatni, kü­lönösen akkor, ha a szociális segély (esetleg az ösztöndíj is) csak az alapképzési időtar­tamra folyósítható.

Az is döntő, hogy az egyetemet végzett fia­talok végzés után azonnal, minden további vizsga nélkül, elfoglalhassák helyüket a társa­dalmi munkamegosztásban. Természetesen ez csak akkor valósítható meg, ha konkrét tu­dományok esetén, a hallgatók egyetemi ta­nulmányaik során kellő mélységű és kimerítő ismereteket sajátítottak el a kérdéses szakte­rület meghatározó diszciplínáiból.

Szociális juttatások

Az elmúlt negyven évben kiépült a hallgatók közel 50%-át befogadó diákotthonok, kollé­giumok hálózata, gyakorlatilag tandíjmentes­sé vált a tanulás, a hallgatók abszolút többsé­ge szociális és tanulmányi ösztöndíj-támoga­tásban részesült. A felsőfokú tanulmányok hozzáférhetősége nem nélkülözheti a szociá­lis juttatásokat. Ennek alapvetően állami fi­nanszírozása mellett célszerű más hazai és nemzetközi forrásokat is felkutatni és mozgó­sítani (ösztöndíjak, alapítványok, pályázatok). A kor követelménye, hogy szélesedjen az ok­tatók és hallgatók nemzetközi cseréje, külföldi hallgatók magyar egyetemeken, főiskolá­kon való önköltséges és ösztöndíjas tanulá­sának, magyar diákok külföldi részképzésé­nek és diplomaszerzésének lehetősége.

A felsőoktatásban – mint az adatok tanúsítják – a 70-es évek második feléig nagyarányú fej­lődés következett be. Ez a fejlődés a válság- jelenségek szaporodása következtében meg­torpant. A 80-as évek elejétől csökkent a fel­sőoktatás részesedési aránya a nemzeti jöve­delemből. Csökkent a tudományos kutatások támogatása (amely korábban sem volt kielé­gítő), részben a külön akadémiai kutatóháló­zat kiépülése és elszívó hatása miatt. Ez sok tekintetben gyengítette a képzés igényessé­gét és minőségét is. Az oktatómunka anyagi és erkölcsi megbecsülésének, a kutatási fel­tételeknek nagyfokú romlása miatt megindult az elvándorlás, külföldre távozás, különösen a szakmaváltásra és az új életkezdésre képes, tehetséges fiatal oktatók köréből.

A magyar társadalom mai hely­zetében létfontosságú kérdés a felsőoktatás fejlesztésének kie­melt kezelése. A gazdasági válság leküzdésében, a tudományos-technikai haladás vívmányainak meghonosításában, a technoló­giai, kulturális modernizálásban a felsőoktatás szerepe semmivel sem pótolható, ezért is tekintik mindenütt a világon húzóágazat­nak.

Felsőoktatásunk megújulásának szilárd alapjai vannak. A 70-es évek végéig anyagilag is többé-kevésbé megfelelően támogatott fel­sőoktatás nemzetközileg is elismert eredmé­nyeket ért el; különös erőssége, s ezt a mai napig sem vesztette el, a hagyományos és korszerű optimális ötvözése. A megújulás si­kere nagyban múlik azon, hogy mennyire si­kerül megőriznie ezt a képességét.

A megújulás nem lehet öncélú, sikerének másik feltétele az, hogy mennyire veszi figye­lembe a társadalom tényleges igényeit.

Szabad, demokratikus légkör, a hozzáértők autonómiája nélkül csak visszalépés van, nem megújulás.

Végül nincs megújulás akkor sem, ha nem igyekszünk kibontani minden fiatalban a te­hetséget, s nem egyengetjük a tehetségek útját a nagyobb, mélyebb, alaposabb tudás megszerzésében.

VÉRTESSY SÁNDOR

„Az első kimondott szó öröméért”

Debreceni gyógypedagógusok között

Gyógyító pedagógusok között éltem néhány napig Debrecenben, egy általános iskolának .álcázott’ hatalmas épületben, ahol alig halló, alig beszélő gyerekekből életrevaló ifjakat for­málnak. Szenvedélyes emberek munkálkod­nak itt, a maguk módszertanára építkező szeretetműhelyekben.

Agárdi Anikó, Harasztosi Erzsébet, Némethy Lászlóné és Sulyok Ivánné gondolatai-nézetei megejtően egymásra rímelnek, ezért aztán rácsodálkozásomnak .cseréptöredéke­it” – tőlük elnézést kérve! – azzal adom köz­re, hogy nem teszem ki a személynévjeleket, szavaikat megidézve.

Mielőtt megnyomnám magnetofonom gombját, hadd idézzek egy megsárgult kö­nyörgő levélből, amit éppen kilencven éve ik­tattak Debrecen Szabad Királyi Város polgár- mesteri hivatalában: „Mi, mint a hazai siketné­ma oktatásügynek hivatott munkásai, fájda­lommal tapasztaljuk, hogy intézeteink elégte­lenségei miatt, iskolaköteles siketnémáinknak csak mintegy tíz százalékát vagyunk képesek a nevelés és oktatás áldásaiban részesíteni. Pedig, hogy mily nagy jótétemény a siketné­mákra nézve, ha elmaradott mivoltjukból őket kiragadjuk, s Isten képére formált emberek­hez illően emberekké neveljük, az kitetszenék abból, ha oktatásban részesült növendékein­ket Debrecen szab. kir. város nagyon tisztelt közönségének bemutathatnánk. (…) Az esetben, ha Nagyságod e tárgy iránt való ke­gyes jóindulatát sikerülend megnyernem, le­gyen szabad mély tisztelettel még arra is kér­nem, hogy növendékeinknek ott való időzése alatt elszállásolásukról gondoskodni kegyes­kedjék. (…) Nagyságos Polgármester Úrnak kész szolgája – Borbély Sándor, a gyógype­dagógiai országos szaktanács előadója, a si­ketnémák váci kir. orsz. intézetének igazgató­ja.’

1903. október 12-én Debrecenben, a Csa­pó utca 35. szám alatt huszonhét tanulóval megkezdődött a siketnéma gyermekek okta­tása Gácsér József igazgató vezetésével. A polgárok 1 millió téglát, 70 ezer cserepet, valamint egy 20 ezer koronás alapítványt sza­vaztak meg a mai épület javára, amely 1913-ban épült fel.

– Kilencvenéves az önök patinás intézmé­nye. Mifajta korszerű elveket alkalmaznak, hogy egy hároméves gyerekből tizenhat éves korára a társadalomba beilleszkedni képes, magabiztos és önálló ember legyen?

– Mi azzal az adott ténnyel találkozunk, hogy itt van egy kicsi gyermek, aki hallássé­rült, és nem képes beszélni. Ezt a csapást va­lamilyen módon enyhítenünk kell, csökkente­ni a következményeit, és akiknél csak lehet, kompenzálnunk. Az orvosi segítés, vagyis a műtét csak igen szűk körre terjedhet ki.

– Vagyis, ahol az orvostudomány véget ér, ott és akkor jönnek önök? Mire épül pedagó­giai munkájuk? Ahogy én laikus módon lá­tom, a ceterum censeo elve érvényesül. Ad­dig hajtogatom a gyermeknek a szót, amíg csak ki nem artikulálja: alma. Vagy éppenség­gel arra épül, hogy a szeretet és a gyerek új kötődése révén el lehet jutni a beszédig?

– Mindenképpen ez az utóbbi az alap: enélkül nem mehet és nem is megy az egész! A mi munkánk ugrópontja – és örökösen a központja! – az ép értelmű, az egészséges, az életkorának megfelelő testi-lelki adottsá­gokat mutató emberke, akinek „csak* a hallá­sával és az artikulációs képességével van baj… Ha minden más ép, akkor a mi terápi­ánknak is abból kell kiindulnia: első helyen van a szeretet, a gyerek felé fordulás. A ter­mészetes gyermeki beszéd fejlődését követőén próbáljuk meg kialakítani a kétoldalú be­szédet: az egyik ennek alaki része, a beszéd­hangokat, a nélkülözhetetlen beszéd-légzési technikát próbáljuk sulykolni és automatizál­ni. Ezt nevezhetném nyelvépítésnek akár: a harminckét magyar beszédhang életre kelté­se a cél… De nézzük a másik oldalt: követ­kezik a gyermek anyanyelvének tartalmi és formai felépítése. Mindez azért roppant fon­tos, hogy képessé tehessük gyermekünket ismeretek megszerzésére és befogadására.

– Ha nem tévedek, a nyelvépítés egyben személyiség-építés is. Néhány nap óta figye­lem, hogy itt minden órában egy-egy téglát vagy egy kanál maltert hozzá kell tenniük az építkezéshez, hogy amikor majd a tizenhat éves ifjú kilép a kapun, ne érezhesse úgy, hogy ő csupán a társadalom peremén ka­paszkodhat, ám beljebb számára nem adatott hely.

– Megmagyarázom, de csak ha kitérhetek a folyamatra. A természetes beszédfejlődés – a mi esetünkben a beszédfejlesztés – nagy­mértékben támaszkodik a majd minden gyer­mekben meglevő hallásmaradványra. Erre a nagyon fontos, sokszor egészen piciny bázis­ra építünk… A személyiség építése pedig olyan helyzetben kezdődik el, hogy a szülő már tudja a szomorú tényt: gyermeke hallás- sérült és nem tud beszélni. Minekünk leg- elébb a szülőt kell gondosan tájékoztatnunk afelől, hogy vannak-e gyermekének kilátásai, mire számíthat, és milyen lépésekkel lehetsé­ges fejleszteni a meglevő adottságokat. Nagy jelentőségű, hogy az édesanya mit képes tenni otthon közös célunk érdekében.

– Ez ennyire csapatjáték volna?

– Ez csak úgy lehet jó, és siker csak akkor várható, ha csapatjáték… A mi „csapatmun­kánk” a minden héten ötször megtartott ta­nácsadáson kezdődik el. Ilyenkor természe­tesen nem a hallássérült gyermekkel dolgo­zunk, hanem a szülőt próbáljuk meg szeretet­tel megtanítani mindarra, amivel ő fejlesztheti a gyermek beszédjét.

Egyik vonalunk az iskola, annak diákottho­na, és főszereplőnk a pedagógus, de emellett nélkülözhetetlen második vonal a családi hát­tér, a maga élményeivel és a gyermeket per­cenként kommunikációra késztető beszélge­téseivel, szituációival.

– Fölületes tapasztalatom szerint talán az óvodában végzett pedagógus-kertészkedés a legnehezebb.

– Úgy képzeljük, hogy magunk egy kicsit anyapótlók vagyunk, ezért először is minden igyekezetünkkel kiépítjük a minden további alapjául szolgáló kontaktust. 3-4 éves kicsi­nyek jönnek be többnyire elszontyolodva, édesanyjuk 100 kilométerrel arrább van, nem láthatják minden este a kedves arcot, hiszen hétfőtől péntekig csak „pótmamák” és „pót-testvérek” vannak körülöttük. Ezek a legne­hezebb napok, oda-vissza. A következő há­rom év – ha ezt a művi anya-gyermek kap­csolatot megépítettük – a legértékesebb pe­dagógiai munkát követeli tőlünk: ezalatt ta­pintható ki, hogy a következő tíz éven át lesz-e értelme munkánknak, a lehetségest vagy a lehetetlent ostromoljuk meg… Mind­ezek az erőfeszítéseink a hallásmaradványok­ra építve hoznak aprócska sikereket. Ekkor következik egy nagyon jelentős, hosszabb periódus, a hat-nyolc éves korig tartó aprólé­kos pedagógiai munka: a beszéd felkutatásá­nak időszaka, mintegy előkészítő korszak mindazok számára, akik felsőbb osztályba léphetnek.

– Van egy különleges módszerünk: há­rom-négy éves kortól feliratokat használunk. Ezek a kis írott táblácskák afféle mankók, a szájról leolvasható információk megerősíté­sét szolgálják.

R. : Meglepetéssel láttam, hogy amikor az óvodás naposok uzsonnához megterítettek, udvaron játszó pajtásaiknak táblácskákat mu­tattak fői, akik erre hanyatt-homlok berohan­tak az étterembe és leültek székeikre, hogy uzsonnázzanak. Olvasni még egyikük sem tudhat. Ebben van valami trükk?

– Persze, hogy nem tudnak még olvasni. Igen ám, de globálisan mégis. A táblácska szövege, annak hossza árulkodik: itt valami kellemes dolog, az uzsonna következik.

– Mennyi idő alatt érzi ön úgy, hogy már pótmamája annak a gyereknek, akit három­évesen édesanyja beterelt ebbe a hatalmas épületbe?

– Legkevesebb két hónap szükséges ah­hoz, hogy minden fenntartás nélkül hozzánk szaladjon a kicsi valamennyi apró bajával.

– Nem éreznek szomorúságot, amikor önök egy-két-három év alatt már valamilyen eredményt értek el, és a mama, megörvend­ve, egy nyilvános iskolába íratja be a gyerme­két. Fogja és elviszi haza, a falujába?

– Ez nem tipikus eset, bár elő-előfordul. Mi úgy ítéljük meg, hogy ez a mi kis diada­lunk: a gyermek már alkalmas arra, hogy halló közösségben tanuljon! Ilyenkor körültekin­tően azért megnézzük, hova is fog kerülni, hi­szen mi már tudjuk, mire alkalmas a gyermek, ismerjük a szülő személyiségét. Egyszóval, ezt kis sikernek tartjuk. Persze, hogy köny- nyezve búcsúzunk, sőt, olykor az arra éret­teknek magunk keressük az iskolát. Isten iga­zában csak némi pénzen múlik, hogy az innen elkerült kicsiknek és nagyoknak az „utógon­dozását” elláthatnánk. Mindössze egy gépko­csira volna szükségünk. (Ezt majd törölje, ké­rem, mert ki ad pénzt manapság ilyenféle úri huncutságra?)

– Vezetnek-e bármiféle statisztikát arról, hogy tizenhárom év alatt milyen arányban érik el a sikert, vagy hagyjuk a számokat a csudá­ba?

– Hagyjuk a számokat! Előttünk nyomban arcok jelennek meg, kikínlódott hangok és szavak, meleg tekintetek, és formálódó életu­tak … Higgye el, hogy itt a számok az égadta világon semmit sem fejeznek ki abból, ami év­tizednyi idő alatt végbemegy.

Apró lépésekkel személyiségeket építhe­tünk, és ha látjuk, hogy diákjaink a kapun kívül kerülve megállnak a lábukon, akkor már minden fáradság megérte. De strigulát nem húzunk a füzetbe.

– Ha ezek a gyerekek nem kerülnének be az iskolánkba, ők analfabéta ifjúként nőnének fel, önálló életvitelre képtelen felnőttekké len­nének. Sokéves tapasztalatunk azt mutatja, hogy majd minden egyes neveltünket képe­sek vagyunk eljuttatni addig, hogy a nagybe­tűs életbe kilépve önálló forgolódásra és csa­ládalapításra alkalmas emberré legyen. Lehet, hogy nem sokból lehet mérnök, tanár, de szakmát végzett munkásként, betanított két- kézi dolgozóként megállják a helyüket. Ha ugyan találnak helyet, a munkanélküliség éve­iben …

– Kell-e manapság az igazgatónőnek olyasféle leveleket írnia, mint 90 évvel ezelőtt Borbély Sándor igazgatónak, melynek a vé­gén ez olvasható:.gondoskodni kegyesked­jék”, kell-e ma kérni a kegyeskedést?

– Írtam én már néhány ilyen levelet, bár ak­kor még fogalmam se volt arról, hogy nagy elődöm is ezt tette, és evvel megvetette isko­lánk alapjait… Mi hatvanegy önkormányzat­tal állunk kapcsolatban, ennyi helységből jár­nak ide a gyerekek. Bármely pillanatban örömmel nyitunk kaput, megmutatjuk a mun­kánkat és fillérre elszámolunk a közpénzzel. De ami a fejkvótát – de ronda szó – a városi önkormányzattól megkaptunk, zsugorítja az infláció.

– Megmondanák-e, hogy soványka fize­téssel miért is csinálják kora reggeltől napes­tig az óvodában, az előkészítőben, a tanács­adóban, a tanórákon, a diákotthonban, a kö­zös játékban, és mindenütt valami megfogha­tatlan szeretet-többlettel. Hát miért?…

Az első kimondott szó öröméért… Azért érdemes …

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Bízzunk a pedagógusokban

Hogy miért, az alábbiakból kiderül; ezt meg­előzően azonban az okos és szavahihető spiclik pozitív társadalmi szerepéről kell né­hány szót ejtenem. Mert nem igaz, hogy a spiclik mind kártékonyak. Sose bántam, ha feljelentettek – viszonylag gyakran megtet­ték hiszen hozzásegítettek, hogy a vélemé­nyem olyan hatalmasságokhoz is eljuthasson, akikkel másként nem tudtam volna kapcsolat­ba kerülni, vagy akiknek (gyarló ember lévén) nem mertem volna a szemébe vágni azt, amit a spiclijeiknek könnyedén odavethettem. A fontos csak az, hogy a spicli ne legyen os­toba, ne értse félre, amit hall, s ne hazudozzon összevissza.

Jobb időkben az ember mindig helyt tud állni, ha olyasmiért vonják felelősségre, amit valóban mondott vagy írt. Csak a buta és rá­galmazó spiclik az igazán életveszélyesek, különösen az olyan napokban, amilyenek a mostaniak: amikor ugyanis elszámoltatási kampányt hirdetnek, s megindul a vetélkedés, hogy ki tudja gyorsabban mások kontójára íratni azt, ami őt terhelné.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor átla­poztam a Tankönyvháború című, több mint félezer oldalas dokumentumkötetet, amelyet Pála Károly szerkesztésében a Magyar Tudo­mányos Akadémia Irodalomtudományi Intéze­te és az Argumentum Könyvkiadó jelentetett meg a „Kulturális és történelmi emlékeink fel­tárása, nyilvántartása és kiadása” nevet viselő kutatási program támogatásával, s a magyar pedagógustársadalom és a múlt rendszer bű­neinek leleplezése iránt érdeklődő szélesebb közönség okulására. A kiadvány Veres And­rás „Irányított irodalom” című könyvsorozatá­nak egyik kötete; e sorozat, miként neve is jelzi, az olyan gaztettek fölötti ítélkezést kí­vánja elősegíteni nyomozati anyagokkal, ame­lyek a magyar irodalmat az állampárt igájába kényszerítették.

E kötet az 1978 és 1986 között készült iro­dalomtankönyvek körüli nyilvános és zárt aj­tók mögötti viták írásos dokumentumait, és az ezekben részt vevők egy részének vissza­emlékezéseit tartalmazza. Bámulatos, miféle hivatali iratokhoz fértek hozzá az anyagszol­gáltatók; a legfelső káderkörök bennfentesei és a rendőrségi kultúrfelelősök is megirigyel­hették volna ezt az archiválási lehetőséget. A visszaemlékezők köre viszont annál szűkre szabottabb: csak a tankönyvszerzők pártján állóknak adatott meg a tanúságtétel joga. Ez óhatatlanul felidézi azokat a közismert ítélke­zési processzusokat, amelyekben csak a vád­nak lehettek tanúi, de hát istenem, mindenki olyan precedensek közül válogat, amilyen. S e kötet létrehozói és bábái már ilyenek.

A koronatanú Veres András, ami ellen nem emelhető kifogás, hiszen mindenkinek joga, hogy a saját ügyében tanúskodjék, s külön­ben is ő a sorozat szerkesztője, amelyben e kötet napvilágot látott. Előadása szerint a bu­kott rendszerben „az irodalomtudomány bá­rói” uralkodtak, „akiknek politikai súlyuk volt inkább, mint szakmai tekintélyük”, és akik „korlátlan hatalommal rendelkeztek, s úgy is viselkedtek, mint a feudális bárók”. Ezekkel szemben lépett fel a szakmai értékrend nevé­ben Veres András és „baráti-kollegiális köre”, akik – Verest idézve – azt találták ki, „hogy a gimnáziumi irodalomoktatás szakmai színvo­nalának emelésével irányítsuk rá a figyelmet ellenfeleink inkompetenciájára – s hogy támo­gatásuk kényelmetlenné váljon a politikai vezetők számára”. Jobb híján tették ezt, hiszen Veres szerint .nyilván egyszerűbb lett volna, ha a tudományos teljesítményük alapján lehe­tett volna elmozdítani őket”. Az inkompetens bárók észlelték a kompetensek tankönyvei­ben rejlő veszélyt, és sajtókampányt indítot­tak ellenük „az ideológiai kiátkozás jegyé­ben”. Az így kerekedett vitában, ahol – cso­dák csodájára – pártjukra álltak „a miniszté­riumban és a pártközpontban is”, míg ellenfe­leik között „sem csupán akadémikus hatal­masságok és szellemileg elkényelmesedett tanárok voltak, hanem ellenzékiek is, akik ma szabad demokraták vagy a Demokrata Fórum tagjai”, a kompetensek győztek, de az inkom­petensek és bérenceik „annyit elértek, hogy a tankönyvek társadalmi adaptációja akadozik”. „Tankönyveinket bevezették – mondja bánato­san Veres –, ma is érvényben vannak, de a ta­nárok közül kevesen használják.” „Sarkosan fogalmazva: megnyertük a háborút a bárókkal szemben, és elvesztettük a tanárokkal szem­ben.” (505-508. old.)

Jóllehet e háború végső szakaszában ma­gam is azok közé tartoztam, akiket a kötet a háborús bűnösök padjára ültet, mindez olyan szépen hangzik, hogy már-már belátnám, minden úgy történt, ahogyan Veres András mondja. Főként akkor hiteles e história, ha a Veres által elhallgatott neveket is beleilleszt­jük: Király István nem rangos irodalomtörté­nész volt, hanem inkompetens báró, Ady-monográfiájának kereken 3 ezer oldala semmifé­le szakmai tekintélyt nem vívott ki, csak pa­pírsúlya és politikai kártékonysága volt tekin­télyes. Egy normális rendszerben – milyen fi­nom megfogalmazás! – „el kellett volna moz­dítani’ a tanszékvezetői székéből, s helyére ültetni Veres Andrást, aki az antibolsevista el­lenállás nyilvánvaló jeleként akkoriban még a kandidátusi fokozatot se szerezte meg, vi­szont jelentős szakmai tekintélyt szerzett az Irodalomtudományi Intézet pártszervezeté­ben, s már néhány cikket is publikált, amelyek a köztudottan ellenzéki „Elvek és Utak” soro­zat köntösébe bújtatva kötetként is megje­lentek. „Baráti-kollegiális köre”, akikkel a bá­rók elleni támadást kiötlötte és diadalmasan végigküzdötte, csupa jeles, a szakmai érték­rend kizárólagosságáért küzdő egyéniségek­ből állt. Olyanokból, mint – a dokumentumkö­tet anyagainak tanúsága szerint – Aczél György, aki a Politikai Bizottság illetékes tag­jaként mindig is oly következetesen képvisel­te a legkorszerűbb irodalomszemléletet, s aki megakadályozta, hogy a tankönyvvita a Köz­ponti Bizottság elé kerüljön (451. old.) vagy Radics Katalin, a Központi Bizottság Tudomá­nyos, Közoktatási és Kulturális Osztályának vezetője, aki mindvégig „tankönyvpárti’ volt és maradt (451. old.). Legfőbb tagja pedig e „baráti-kollegiális körnek” Knopp András volt, aki miniszterhelyettesként a minisztériumban „szabadságharcot” vívott a tankönyvekért (100. old.), a Központi Bizottság osztályveze­tő-helyetteseként pedig Veres András felje­lentése nyomán egy tankönyvellenes cikkért elmarasztaltatta a Népszabadságot (365. old.), és az én tankönyvbírálatomat is kicen­zúrázta ugyanonnan (473. old.), továbbá a vi­ta végén a tankönyvpártiakat hirdette ki győz­tesként (478. old.), s aki külön köszönetre ér­demes információkkal szolgált a kötet szer­kesztőjének (21. old.).

Oly hitelesen csengő, lehengerlőén meg­győző mindez, hogy ma már szánnám-bánnám, hogy nem Veres András, Knopp András és Aczél György mellé álltam abban az elhíresült tollharcban. Talán még azt is be tudnám magyarázni magamnak, hogy nem a szaksze­rűség, hanem az ideológiai kiátkozás érdekeit szolgáltam, amikor szóvá tettem, hogy Mé­szöly Miklós hét és fél oldalas méltatásával szemben az a tankönyv ki mindenkit – Cseres Tibort, Gáli Istvánt, Kálnoky Lászlót, Sinkó Er­vint, Szabó Magdát, s még annyi más írót-költőt – tekint nem létezőnek, s „futottak még” jellegű felsorolásokban intézi el többek kö­zött Nemes Nagy Ágnest vagy Sütő Andrást is. Miért is ne vonhatnám vissza, hogy a tan­könyvben Márqueznek titulált író neve valójá­ban García Márquez, hogy Lukács György lapja nem Fórum, hanem Forum volt, hogy Cs. Szabó László neve kihagyhatatlan a nyu­gati magyar emigráció irodalomtörténetéből, s hogy a ti-tá képletű versláb nem trocheus, hanem jambus? Aki háborús bűnös, ne aka­dékoskodjék.

Hogy mégse teszem mindezt, ennek oka az, hogy nemrégiben megjelent egy másik, hasonlóan rangos kiadvány a Magyar Tudo­mányos Akadémia Irodalomtudományi Intéze­tének gondozásában, Szili József szerkeszté­sében (a szerkesztő munkatársa: Veres And­rás), A struktualizmus után. Érték, vers, ha­tás, történet, nyelv az irodalomelméletben címmel, s ebben Veres András újabb nyomo­zati adatokat közöl az állampárti tudomány- politika bűnügyeihez. Igazságot szolgáltat a bolsevista agymosás ellen fellépő szaktudo­mányos kutatásoknak, s aztán így summáz: „Talán e vázlatos áttekintés is érzékeltetni ké­pes, hogy a szakelmélet (az irodalomtudo­mányban) hogyan és milyen mértékben lépett túl a korábbi állapotokon. Holott akadályban, fékező erőben errefelé sem volt hiány: Hankissnak »értéknihilizmust«, Bojtárnak »forma­lizmust« vetettek a szemére; az utóbbitól itt idézett megállapítást a Világirodalmi Lexikon 1972-ben kiadott 2. kötetének »érték« szócik­ke (melyet Szerdahelyi István írt) mint negatív példát emelte ki’ (268-269. old.).

Nos, valóban elvárhattam, hogy a Hankiss Elemér és Bojtár Endre elleni támadások kap­csán említtessék a nevem. írtam ugyanis egy tanulmányt a strukturalizmus-vitáról, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtu­dományi Főbizottsága elé terjesztettem, s az hivatalosan elfogadta (olvasható „A strukturalizmus-vita” című dokumentumgyűjtemény­ben, Akadémiai Kiadó, 1977. 2. köt. 87-129. old.), pontot téve ezzel a meglehetősen ku­sza és nem mindig korrekt nézetcsere végé­re. E dolgozatban rámutattam, hogy Hankiss Elemér elgondolásai éppenséggel „igen haté­kony érveket szolgáltatnak a marxista elmé­letnek” (118. old.), Bojtár felfogása pedig nem áll egyedül, mert „Lukács Györgynek Az esztétikum sajátossága című műve is rokon nézeteknek ad hangot” (120. old.); márpedig tudnivaló, hogy ez idő tájt Lukács nem akár­milyen tekintélynek számított.

Veres András jól ismerheti ezt a tanul­mányt, hiszen közvetlenül mellette jelentet­tem meg a kötetben az ő nyelvészeti témájú dolgozatát. Most mégis úgy tesz, mintha nem is létezett volna, s azt állítja, a lexikoncikkben negatív példaként emeltem ki Bojtár tételét. Ami – hogyan is fogalmazzak? – szóval: nem felel meg a tényeknek. E tételt a marxista szakirodalom lehetséges álláspontjai egyik végleteként említettem, J. R. Becher, Tugarinov, Sztolovics, Heller Ágnes, József Attila, Lukács György, Vitányi Iván, Barta János, Markiewicz nézeteivel egy sorban, s – mint ír­tam – „hangsúlyozva, hogy a vita napjainkban még nyílt”. Nemhogy formalistának nem bé­lyegeztem, de semmiféle megjegyzést nem fűztem hozzá (ahogyan a többi koncepcióhoz sem); bárki ellenőrizheti a lexikon 1210. olda­lán.

S hozzáteendő mindehhez, hogy Veres András csak most, közel két évtized és egy rendszerváltás után oly nagy hős, hogy ki mer állni Hankiss és Bojtár mellett. Akkor, amikor e vita élő valóság s nem történelmi emlék volt, óvakodott attól, hogy beleártsa magát.

Nem bánom hát, hogy Veres „baráti-kolle­giális körével” szemben léptem fel a tan­könyvháborúban, s nem vonom vissza, hogy a ti-tá jambus. Régi, áldott emlékű feljelen­tőimmel szemben ugyanis, akik igyekeztek precízen elvégezni a dolgukat, a jelek szerint manapság már mindegy, ki mit mondott vagy írt; folyik a nagy elszámoltatási vircsaft, ki fi­gyel a tényekre? Ki veszi magának a fáradsá­got, hogy azt a vaskos lexikonkötetet felütve ellenőrizze egy akadémiai tekintélyű kiadvány állításait?

Talán a pedagógusok, akikkel szemben Ve­res András a tankönyvháborút is elvesztette. Bízzunk a pedagógusokban.

RÉDEY PÁL

A Laokoon-szindróma

A ravasz görögök legkitűnőbb harcosaikat bújtatták abba a falóba, amely begördült a na­iv trójaiak nyitott kapuján. Ezek után már gye­rekjáték volt a város elfoglalása. Trója pusztu­lása – ha igaz – ilyen egyszerű, szinte nevet­séges körülmények között ment végbe. S miért ne adhatnánk hitelt a legendának, amelyről Homérosz és több más ókori auktor mellett Vergilius is megemlékezett? A hadi­csel mélyen berágta magát az emberiség em­lékezetébe, még a gyermekek is tudnak róla.

Előjele is akadt a fondorlatos eseménynek. Laokoon kínja és halála éppen Trója elestével kapcsolatos. Ugyanis, mint Apollón papja, egyetlenként tiltakozott a görögök meghökkendő ajándékának elfogadása ellen. Ösztö­nösen megsejtette az ajándékban rejlő csap­dát. De mintha az istenek is a görögök oldalá­ra szegődtek volna. Mert miközben tiltako­zott, Tenedosz felől a tengerből két hatalmas kígyó kúszott elő, ezek először két fiára ve­tették magukat, majd Laokoont fojtották meg. Elnémult tehát az egyetlen, talán az utolsó trójai vátesz, és megnyíltak a kapuk.

Laokoon és fiai, ezek szerint, ártatlanul szenvedtek halált. Később, mintegy ezer év múltán így látta ezt Vergilius is, s mint fontos mozzanatot így örökítette meg az Aeneis má­sodik énekében. Időközben azután – s ezen érdemes elgondolkodnunk – a Laokoon mito­lógiának született egy másik változata is. Eszerint Laokoont Apollón bosszúja érte utol, mivel tilalma ellenére másodszor is meg­házasodott, s érzéki vágyát a templomban sem tudta fékezni. Csak a vak nem látja, hogy eme változat mögött görög sugallat áll, amely a trójaiak Laokoon ártatlanságát megéneklő legendáját akarta megbecsteleníteni. A há­rom görög szobrász – Ageszandrosz, Polüdorosz és Athenodorosz – már ezt a változa­tot véste márványba. Az ábrázolt szenvedés. Laokoon tehetetlen vergődése, az arcára kiült rémület, iszonytató kín és gyötrődés az elkö­vetett bűn bűnhődését fejezi ki. Művük, a Laokoon-csoport 1506-ban került elő Róma romjai közül, s ma a vatikáni múzeum egyik legféltettebb kincse.

A homéroszi Trója pusztulása minden bi­zonnyal bekövetkezett volna Laokoon figyel­meztetése nélkül is. A görögök erősebbek, jobb stratégák és ravaszabbak voltak. A vá­ros védőinek kimerülése, tartalékainak hiá­nya, belső széthúzása, meghasonlása min­denképpen a görögök malmára hajtotta a vi­zet. Trójának sorsszerűén kapitulálnia kellett, s átadnia helyét egy új, becsvágyó népnek, amely megtörte a jobb sorsra érdemes város­állam hatalmát. A história következő fejezetét már a mitológia írta. Két egymással szembenálló nézőpontból. És ezekben nyert magyará­zatot mindaz, ami érthetetlen, homályos és netán logikátlannak tetszett.

Kezdetben valószínűleg a Laokoon-mitológia trójai és görög változata hadakozott egy­más ellen, évezredek múlva azután mi vitat­kozhatunk azon, hogy ártatlanul vagy megér­demelten szenvedett kínhalált az antik világ papja. Mindenesetre tanulságos dolog, ha másért nem, a legendaképződés miatt.

Úgy tűnik, túl nagy feneket kerítettem a do­lognak, holott Trianonról akartam elmélkedni. No, nem annak történelméről – ezt megtették nálam szakavatottabbak már – inkább a Laokoon-legendák alapján Trianon utóéletéről. S azért, mivel a Trianon utáni legendaképzés feltűnő hasonlóságot mutat. Ennek is meg­született a trójai és görög változata, a magyar és az utódállamok legendái párhuzamosan képződtek. A mitológiák magyar változatai rendszerint abból indultak ki, hogy mi ártatla­nul szenvedtünk, az elvesztett első világhá­ború számláját velünk egyenlítették ki. Erre épült fel korábban a revizionizmus és az irre­dentizmus eszméje. Volt alapja és természe­tesen igazsága ennek a változatnak. Egy eze­réves történelmi múlt, népi, nemzeti, kulturális érvek garmadája sorakozott fel mögötte. Még Európa történészei is tanúskodtak arról, hogy szerepünk megkülönböztetett volt itt Közép-Európában, nekünk jutott osztályré­szül a török impérium feltartóztatása. Obsitunk tetszetős díszoklevél lett: „Európa védő­bástyája’. Tizenhárom nemzedék vérzett mi­atta, és következő tíz nemzedék nőtt fel eb­ben a történelmi és földrajzi atmoszférában. Kialakítottunk egy jól-rosszul funkcionáló gazdasági egységet is a Duna-medencében, és mintha Trianonig soha senki nem vitatta volna történelmi, társadalmi és gazdasági szerepünket. Még a monarchia összefüggé­sében sem. Ez volt az álom, illetőleg ezen ala­pultak mitológiáink.

Törvényszerűen szülték meg az utódálla­mok is a maguk legendáit. Csakhogy nekik szükségképpen ellenkező alapokból kellett kiindulniuk. E szerint a Monarchia a népek börtöne volt, Magyarország félelmetes, elnyo­mó politikát gyakorolt, kisajátította sokszínű népeinek érdemeit, kulturálisan, gazdaságilag megnyomorította őket. Európát nem a ma­gyarok védték a századok során, sokkalta in­kább nemzetiségei. Trianon történelmi igaz­ságszolgáltatás volt, Magyarország megérde­melte büntetését. Az utódállamok végre fel­szabadultak. Itt is akadtak bőséggel túlzások, de igazságmozzanatok is. S az új legendák­ban úgyszintén szerepeltek történeti, nemze­ti, kulturális, földrajzi és gazdasági érvek. Az „ezeréves” magyar múltra rálicitáltak, s ha­gyományaikban már nem volt ritka eset, hogy kétezer éves gyökérzetről szóltak.

Pusztán a magyar imperium felgerjesztett fénye miatt nem vette őket észre Európa. Egyszóval, rendre születtek a mitológiák és azok változatai, mélyükön valamelyes igaz­sággal.

A dolog lényege azonban egy. Nevezete­sen a história könyörtelen ténye után a sze­repet a mitológia történetírása veszi át, s ez számos csapdát rejt magában. Addig ennek gyakorlata sem tragikus, amíg nem gerjeszt bosszút, gyűlöletet, haragot, ellenségeske­dést. Ám a mitológiáknak – legalábbis ta­pasztalat szerint a történeti mitológiáknak – rejtett célja mindig ez volt. És tegyük szí­vünkre kezünket, pusztán ártatlan mitológi­ák születtek itt a csonka országban vagy odaát, az utódállamokban? Trianon utóéleté­ben csupán ólomkatonákat állítottunk a küz­dőtérre? Nem egy végső leszámolás gondo­lata húzódott meg a szívek mélyén, amikor áthangoltuk a történelmet, agyakat mostunk és dühtől habzó, vérben forgó szemű nem­zedékeket neveltünk? S mutogattunk egy­másra, hogy ő ütött először. S a konzekven­ciát úgy vontuk le, hogy vagy a trójai vagy a görög embernek nincs keresnivalója a tér­képen.

A főnix poraiból elevenedik meg. Értelmet­len dolog apróbb javítgatásokat eszközölni a történelmen, kényes magyarázgatásokba fog­ni. A mitológiák megszülettek, élnek, itt kerin­genek körülöttünk, befészkelték magukat tu­datunkba. Valahol a poroknál kell kezdeni az új életet. Nem Trianonnál! Az új fejezet nem a mitológiáknál kezdődik, hanem Európában, vagy annak kapujában, ahol bebocsátást kér­nek a kontinens el- és lemaradt népei. A mi­tológiák tehertételével azonban sohase ju­tunk be. Se románok, se szlovákok, se dél­szlávok, se magyarok. A trójai faló trükkje itt fiaskót vall. És hovatovább itt az ideje annak, hogy ne azon töprengjünk, vajon Laokoon ár­tatlanul vagy megérdemelten szenvedett-e kínhalált.

LÓRÁNT KÁROLY

Én polgárosodom, te polgárosodsz…

A valóságban azonban általában ő polgároso­dik. E kifejezés láttán az olvasó átkos pártál­lam idején végzett iskolai tanulmányai alapján talán valami múlt századi társadalmi folyamat­ra gondol, hiszen az ő életében a polgár tulaj­donképpen állampolgárt jelentett és nehezen tudja elképzelni, hogy aki egyszer már polgár (állampolgár), az hogyan tud még inkább az lenni, vagyis polgárosodni. Lassan azonban kezd rájönni, hogy e kifejezésnek valami kü­lönleges, sejtelmes értelme van. Aki polgáro­sodik, az valahogy más, mint a többi. Ez a másság azonban nem valami vallási, etnikai formában jelentkezik, hanem abban, hogy míg a nem polgárosodó állampolgár vihar- gyorsan elszegényedik, a polgárosodó ugyanolyan sebességgel meggazdagodik. Ez azután elgondolkoztatja az állampolgárt, és fi­gyelni kezdi a polgárosodás módjait. Arra elég hamar rájön, hogy becsületes munkával polgárosodni nem lehet, ami számára azzal a szomorú felismeréssel jár, hogy ő a jövőben polgára nem, legfeljebb állampolgára lehet e hazának. Mások polgárosodási módszereit szemlélve azonban érdekes ismeretek birto­kába juthat. Rájön például, hogy a polgároso­dásnak igen differenciált formái lehetnek. Itt van például Klapka úr polgárosodási módsze­re, aki egy lízing- (kölcsönbérleti) tevékeny­séget folytató vegyes vállalatba apportként (természetbeni hozzájárulásként) hozott be gépkocsikat adómentesen, amelyeket azután lízingelés megnevezéssel tulajdonképpen el­adott. Egy nyugati autón legalább 200-300 ezer forint adót lehetett így megspórolni. Ha csak ezer autót adott el, ez 200-300 millió fo­rint tiszta polgárosodás.

Ezt a fajta polgárosodást azonban a ma­gyar adóügyi hatóságok nem nézték igazán jó szemmel, ezért Klapka úr egy idő után jobb­nak látta, ha abbahagyja magyarországi pol­gárosodását, és védhető határok mögé vonul vissza, megelőzve a magyar hatóságokat ab­beli igyekezetükben, hogy tevékenységét szűk keretek közé korlátozzák.

A Klapka úr által is választott polgárosodá­si módszer tehát viszonylagos egyszerűsége mellett bizonyos kockázatokkal jár, és csak azoknak ajánlható, akik szeretnek veszélye­sen élni. Teljesen veszélytelen azonban a pol­gárosodásnak az a módja, amikor valaki bankkölcsönből vállalatot vesz, és a kölcsönt a vállalat nyereségéből fizeti vissza, ám bizo­nyos nehézségekkel ez esetben is számolni kell. Míg ugyanis a Klapka úr által választott megoldás teljesen pártsemleges, bármely párt tagja vagy szimpatizánsa kipróbálhatja, az utóbbi a legkevésbé sem az, sőt nagyon is a pártkapcsolatoktól függ, ezért csak keve­sek élhetnek a lehetőséggel.

Éppen ezért terjedőben van a polgároso­dásnak egy harmadik formája, az amikor nem az egész gyár, hanem annak csak ki­sebb része, mondjuk egy szerszám, egy te­kercs drót, egy kisebb gép vagy műszer vá­lik a polgárosodás tárgyává. Ez utóbbi pol­gárosodási forma megint teljesen pártsemle­ges, de ezen túlmenően inkább hátrányai vannak. Valami érthetetlen ok miatt ugyanis egyes hatóságok a polgárosodásnak ezt a módját hivatalból üldözik, és ha a polgáro­sodót rajtakapják, egy időre kénytelen lesz polgárosodását felfüggeszteni. Az első pilla­natban érthetetlen ez a diszkrimináció a kis és nagy tételben való polgárosodás között, az ellentmondás azonban a dialektikus ma­terializmus alkalmazásával feloldható. Nem másról van itt ugyanis szó, mint a mennyisé­gi és minőségi változások összefüggéséről, pontosabban arról, hogy a mennyiségi válto­zások egy bizonyos határon túl minőségi változásokba csapnak át.

Ha valaki kis tételben teszi magáévá a gyá­rat, azt tolvajnak tekintik; aki képes arra, hogy ugyanezt az egész gyárral megtegye, az – polgárosodik.

OLVASÓLÁMPA

FEKETE SÁNDOR

Kell-e nekünk Kerényi?

A Táncsics-sorozat 8. füzeteként napvilágot látott Kerényi Frigyes válogatott verseinek, le­veleinek kötete, Sötét órák címen. Illik, sőt ér­demes idéznem a szponzorokról, közreműkö­dőkről szóló tájékoztatót: „Készült a buda­pesti Táncsics Mihály Gimnázium és a békés­csabai Tevan Andor Gimnázium, Nyomdaipari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola együttműködésével, a Fővárosi Önkormány­zati Polgármesteri Hivatal és a XII. Kerületi Önkormányzati Polgármesteri Hivatal támo­gatásával.” Ezek szerint ott tartunk a magyar könyvkiadásban, hogy egy 70 oldalas, 500 példányban terjesztendő füzet kiadásához is ennyi intézmény összefogására van szük­ség … De ne füstölögjünk. Még mindig jobb, ha így, ha egyáltalán megjelenhet egy fontos könyv, s a publikációs szándék nem vérzik el az első akadálynál, ami egyébként oly gyak­ran megesik napjainkban. Sajtószabadság van ugyanis: alapíthatsz lapot, kiadhatsz könyvet, amennyiben milliomos vagy, esetleg eléggé szívós és ügyes ahhoz, hogy szpon­zort találj.

Elháríthatatlanul feltolakszik persze egy másik kérdés is: valóban fontos-e Kerényi Fri­gyes válogatott munkáit kiadni? Ha belegon­dolunk abba, hogy a „szibériai Petőfi” körül kitört szédelgés idején a magyar sajtó nem kis tartományában milyen döbbenetes szin­ten mutatkozott meg jó néhány újságíró, sőt szerkesztő irodalomtörténeti és históriai tu­datlansága, ha felidézzük emlékezetünkben azokat a cikkeket, könyveket, melyek szerzői az utóbbi egy-két évtizedben gátlástalanul nyilatkozgattak Kossuthról, Széchenyiről, Görgeyről, Szemeréről s 48-as forradalmunk más vezető embereiről, noha e tárgykörben érdemleges ismeretekre nem sikerült szert tenniük, akkor el kell töprengenünk a kínos kérdésen: érdemes-e történelmünk legvon­zóbb korszakából a kisebb írókat, tudósokat, politikusokat is tanulmányozni, ha még az óri­ások vagy legalább híresek körül is csalóka mítoszok, kiürült közhelyek, tévhitek vagy ha­zug szólamok olykor szinte áthatolhatatlan köde, újabban tömjénfüstje lebeg?

Kínálkozna a keserű válasz: nem érdemes. A kis példányszámú folyóiratok, füzetek, könyvek közlései nem jutnak el „a tömegek­hez”, a rádió és a tévé „ismeretterjesztő tevé­kenysége” gyakorlatilag kezd leszűkülni a po­litikai pikantériákra, azokra sem „csúcsidő­ben” figyel – gyerekeink, unokáink bugyuta reklámszövegek szövegeit fújják kívülről, de jó, ha valamit tudnak Petőfiről, Aranyról… Kerényi Frigyes kurta életének és soványka művének ismeretét nem kérhetjük rajtuk szá­mon.

Fenti kérdésem mégis szónoki: érdemes vagy nem érdemes, Kerényit (és társait is!) tanulmányoznunk kell, legalább azoknak, akik az iskolákban, könyvtárakban, a „tömegkom­munikációban” több-kevesebb felelősséget viselünk a magyar múlt tisztába tevéséért. E kevesektől előbb-utóbb valami mégiscsak átszivárog a sokasághoz is.

A nem első vonalbeli Kerényinek és jó né­hány társának életműve azért érdemel figyel­met, mert értéket képvisel, s mert nélkülük nem is érthetjük meg igazán Petőfit és korát. Petőfi e kis sereg nélkül egyszerűen nem le­hetett volna azzá, amivé lett. A költő baráti hálózatának tudatos építése nem pusztán egy „pajtási kör” ápolgatása, mint Horváth Já­nos megrovólag vélte, hanem előmunkálat annak a csapatnak megteremtéséhez, mely nélkül nem lett volna március tizenötödike. Amikor költőnk „pajtásait” védte, ha tetszik, reklámozta az Úti levelekben, sőt verseiben is, a nemesi reformmozgalomtól fokozatosan elkülönülő radikalizmusukat is oltalmazta, mozgalommá fejlesztett egy nemzedéki felsorakozást.

A Petőfi-csapat első látványos megmozdu­lása a Tízek Társaságának megalkotása s az első magyar irodalmi sztrájk kirobbantása. Ez utóbbi nem érte el eredeti célját, de szintén hozzájárult a szerveződő ifjú irodalom körüli egyre hevesebb sajtócsatákhoz, vagyis a hír­név erősödéséhez. Úgy adódott, hogy épp Kerényi lépett be a társaságba tizedikként, s így az ő csatlakozása mintegy a szerveződés nevét is meghatározta.

Eltérően az irodalomtörténettől, mely nem sok figyelmet szentelt Petőfi „mozgalmi” te­vékenységének, azok a kritikusok, akik a re­formkor végén de facto a bécsi udvar ágen­seiként tüzeltek a leendő márciusiakra, hamar felismerték az irodalmi szervezkedés politikai jellegét. A Budapesti Híradó már 1847-ben annak a gyanújának ad hangot, hogy Petőfi körül „vörössipkás kör” alakul. (Nem árt-tud­ni, hogy itt serénykedett az a Vida Károly, aki 1849-ben nyíltan kötéllel fenyegette Petőfit.) Aligha kell bizonygatni, hogy e vörös fejdísz emlegetése akkoriban félreérthetetlenül a gyűlölt jakobinusok frígiai sapkájára tett denunciáns jelzésnek számított. Amikor Hor­váth János csak messziről s kelletlenül mé­ricskélte Petőfi (és társai) politikai irányultsá­gát, eleve megnehezítette önmaga számára, hogy a Kerényihez írt verses episztolában vagy az Úti levelek idevágó passzusában az elfogultság jelénél többet is lásson. Noha ő volt a legelfogultabb: világnézetileg predesz­tinált a költő forradalmiságának elutasítására, s kivált Az apostol esetében, még Petőfi gú­nyolására is.

Hatvány Lajos nem szívlelte Horváth Jánost (nagy művében rendszeresen csipkedte is, hol joggal, hol fölöslegesen), de a zsenikultusz hí­veként csak feszengve viselte el, hogy Petőfi le­ereszkedett egy Kerényihez. Ez a prekoncepci­ója azután tévútra is vezette. Eredetileg öt kötetben megjelent hatalmas művének végén idéz egy kortársat, akitől Petőfi 1849 júliusában e sza­vakkal búcsúzott volna: „lobogómmal még találkozol”. Hatvány sietett hozzátenni: „Ezeket a sorokat Kerényi írta, s nem valószínű, hogy azokat Petőfi valaha idézte volna.” A költő életét és művét oly kiválóan ismerő Hatványnak emlé­keznie kellett volna arra, hogy költőnk igenis idézte már korábban is Kerényit, s épp a fentebb említett verset, méghozzá nem egy utcai cseve­gésben, hanem egy fontos, 1845-ös nyilatkoza­tában. Itt megsemmisítően intézve el az ellene primitíven áskálódó Szeberényi Lajost, sértett iskolatársának így „izent”: „… ki tudja, merre, hol? de lobogómmal még találkozol”.

Hatvány e vitát a III. kötetben részletesen ismerteti, mindenképpen tudta tehát, hogy Petőfi ebben az afférban nyilvánosan, írásban citálta Kerényit, de az V. kötet végére elfelej­tette ezt, mintegy lelki kényszerből, csakhogy ne kelljen elismernie: az ő zsenije élete két fordulóján is, 1845-ben és 1849-ben szinte azonosult Kerényi – egyébként frappáns – so­raival. Merő pajtásságból ilyen gesztust alig­ha tesz egy olyan, az „összeférhetetlenségig” büszke jellem, mint Petőfi.

A Táncsics Gimnázium sorozatának új fü­zete (szerkesztette dr. Marton Jenőné, Ko­vács Andrásné, Simor András) több mint fél­száz versét adja Kerényinek. A szerkesztők nyilvánvaló szándékai szerint az elfeledett költői életmű java kerül a mai olvasó elé, ki­egészítve Kerényi hat levelével – ez utóbbiak közül különleges dokumentumértékük van az emigrációból küldött kesergő episztoláknak. Amit a költő már kivándorlása előtt tudott („Messze földön a szív megbetegszik, / Mint az idegen madár”), a szabadságharc után vál­lalt emigrációban, e levelek tanúsága szerint, beigazolódott: a Petőfinél épp egy esztendő­vel idősebb Kerényi 1852-ben csalódottan, gyötrő betegségek közepette, kevesebb mint három évvel később követte a halálba a Tízek hajdani vezérét.

Simor András tömörségében is lényegre mutató előszava, Radnóti Miklós 1938-as szép tanulmánya és a múlt századi kritikai kommentárok értékesen gazdagítják a tanul­ságos kötetet.

ALFÖLDY JENŐ

Tabán Gyula: Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam

„Ha akadna egyszer egy kíváncsi irodalomtör­ténész, akit érdekelne, hogy Tabán Gyula – eredeti nevén Tabák –, a kétkötetes, de elfe­lejtett költő (…) hogyan poroszkálhatott já­ték Pegazusán a költészet útjára, az ne szüle­tése helyén, Kecskeméten, ne is ifjúvá érésé­nek városában, és ne is első kötete megjele­nésének színhelyén, Szegeden, hanem a »Hepehupás vén Szilágyban« próbáljon az el­ső nyomra lelni” – írja Tabán Gyula válogatott verseinek füzetében a költő testvére, Tabák Endre.

Ez az elképzelt irodalomtörténész, aki el­süllyedt értékekre kíváncsi, először az életraj­zi adatokra kapná föl a fejét: Tabán Gyula egy levegőt szívott a szegedi tanárképzőn Radnó­ti Miklóssal, együtt hajszolták őket Borba, on­nét Szentkirályszabadjára, majd Abdára, a tö­megsírba. Ez már figyelemre méltó mozza­nat: jó tudni a rosszban, hogy Radnótinak volt egy útitársa utolsó stációin, aki szintén Párizst járt, franciául-németül kitűnően értő, művelt irodalmár volt, és versekről lehetett vele beszélni.

Irodalomtörténészünk második kérdése nyilván ez lehetne: milyen költő – és milyen műfordító – Tabán Gyula?

Szerényebb képességű, mint a bajtársa – mondhatja a kíméletlen tárgyilagosság.

De költő volt, igaz költő – teszi hozzá az irodalomszeretet –, néhány emlékezetesen szép verssel. Feltűnik, milyen meredeken ível fölfele poézisa pályakezdő korában. Egyaránt kitűnő az expresszionista szabadversben és a népdaltisztaságú dalban. A kor levegője vagy Radnóti közelsége okozza-e, nem tud­ható, de verseinek fiatalos, kihívó hetykesége emlékeztet Radnótiéra, s vagy rajta keresztül, vagy közvetlenül József Attila és Kassák korai verseinek hatását is kiérezni véljük hangjából.

„Fiatal vagyok és nem kérdem, merre van az áhított torony, / gondtalanul libegek a végte­lenben s ha megéhezem: / megnyitom ked­vem tarisznyáját” – olvassuk a Fiatal vándor vallomását. Ez a hetykeség azonban, bár a természet és az életkor tavaszát énekli gyak­ran, nem vidám: az összeszorított fogú sze­gények dacolása és keserűsége is beleérzik.

Irodalomtörténészünk nem tudhatja, vajon ismerte-e Tabán Gyula Prohászka Lajos köny­vét, A vándor és a bújdosót. Ám elgondolko­dik, hogy a német és a magyar tipológiáját esszében ábrázoló szellemtörténész gondol­hatott volna a Duna menti tájak harmadik sze­replőjére is, a zsidóra, ki az „örök vándorból” oly sokszor vált bújdosóvá és üldözötté. S ki­termelvén legjobbjait, emberiség-tekintetű el­mék sorát adta nekünk, magyaroknak is. A Pap, király, hős és tengerész egészen ere­deti hangú, igazi költőre vall – antológiadarab. Költője Nyugaton, Északon, Keleten és Délen is kiválasztott akar lenni, lelkek pásztora, kirá­lya, hőse, kalandosa. És kis városába hazaté­rő költő, aki: „dalolom, hogy aki tud dalolni, / pap, király az, hős és tengerész”. Ennél szebb bemutatkozást aligha várhatunk egy ifjú köl­tőtől; az egész földkerekséget birtokba veszi néhány röpke versszakban. A költészet szel­lemi mindenhatóságát hirdeti, humanista, nemzetközi programot ad. S közben műveli azt, amit hirdet: gyönyörűen s könnyeden énekel.

Formaérzékét különösen a Megcsalt már­ciusi fák szimultán ritmusa dicséri: egyszerre halljuk benne a daktilusok lüktetését s a tízes magyaros ütemet. Az üde, fiatalos hang ha­marosan fájdalommal telik meg. Vállalja és marasztalja is ezt a bánatot, melyet a világ ál­lapotára nézve az egyedül hiteles érzelemnek mutat: „Fájdalom, fond körém óriás két karod, / s csillogj meg könnyemben, magányom testvére” (Spleen.) A Magányos vers, ez a népdal-logikájú költeménye is így szól: „Óh, ágak, felhők, csillagok! / köszönöm ezt a bá­natot”.

Tavaszi dalában még refrénszerűen ismé­telgette, hogy „mert bizony jó ember vagyok én”, de a Szabad gyűlölségben az elrejtett kincsért már azt tömöríti sorokba, hogy lehe­tetlenné vált a harmincas évek második felé­től a jámborság, melyet magára kötelezővé tartott. Nincs helye a „jóság bilincsének” ott, ahol kultikus gyűlölet köti gúzsba a kezeket: ott a vas csak fegyver lehet.

Négysorosokból összeállt ciklusa érdekes egyezéseket mutat a japán haikuval. mind­egyik ellenpontot, ég-föld, fent-lent, fény­árny, valóság-tükörkép ellentétet tartalmaz. Irodalomtörténészünk azon tűnődik, vajon a végső elhallgatás előérzete okozta-e, hogy ilyen sok csönddel, hallgatással, s ilyen tö­mör, miniatűr formában fejezte ki magát utol­só éveiben:

Azt kérdezed, a vers, a dal
e fáradt mában mit akar?
de kérdezed-e, mit dalol
a hattyú, mikor haldokol?

                            (A vers)

(Z füzetek/36)

HORVÁTH MÁRTON

Egy nagy szegedi neveléstudós, Tettamanti Béla élete és munkássága

Nem mindennapi feladat megoldására vállal­kozott két szegedi kutatópedagógus, amikor elkészítette az egykori szegedi professzor életművének, munkásságának összefoglaló tanulmányát. Önmagában is érdeklődést kelt a cím, valóban nagy neveléstudós volt-e Tet­tamanti Béla? Milyen kritériumok alapján le­het adni ilyen minősítést egy tudós professzor munkájáról, akinek tevékenysége több mint egy fél évszázadot ölel át, amely fél év­században politikai-társadalmi változások egész sorát kellett megélnie, s elkötelezett kutatónak maradnia.

A szerzők úgy kísérlik meg a választ a fel­tett kérdésekre, hogy a történelmi folyama­tosság elvét követve nem kerülik meg az em­bert próbatételek elé állító nagy fordulatokat, s azok elemzésének összefüggéséből eredő­en próbálják bemutatni az egyéni „átélés” konfliktushelyzeteit. Munkájuk hitelességét és értékét éppen az határozza meg, hogy az 1992-ben megjelent munkában nem tévednek a történelem megszépítésének útvesztőjébe, még akkor sem, ha az egyén munkásságának megítélése szempontjából kérdőjeleket is te­hetünk fel.

Tettamanti Béla egyszerű kisiparos fiaként középiskolai tanárból lett egyetemi tanár a két világháború között, amikor valóban egyé­ni teljesítményei és eredményei voltak kizáró­lag a kinevezéshez szükséges ajánlások. Nem volt támogatója és protektora az akkor hivatalos Magyarországon egykori tanárain kívül.

Egész életpályáját és tudományos mun­kásságát döntően meghatározták azok az évek, amelyeket a makói gimnáziumban töl­tött. Itt élte át azokat a viszonyokat, amelyek kialakították szociális érzékenységét s az el­maradott körülmények között élő emberekkel való szolidaritás érzését. Nem volt ugyan ta­nára József Attilának, de személyesen jól ismerték egymást, s a költő többször meleg hangon ír a híres makói tanárról.

A makói gimnáziumból került a szegedi pedagógusképző intézetbe, s azt hihetnők, hogy előélete alapján 1945-ben innen egye­nes út vezetett a professzori álláshoz. A szerzők az eredeti dokumentumok ismer­tetése alapján bemutatják, hogy nem nyerte el 1945-ben a Műszaki Egyetem pedagógiai professzori állását, amelyet korábban egyko­ri tanítója és atyai barátja, Imre Sándor pro­fesszor töltött be. Kinevezésének mellőzése azért is elgondolkodtató, mert ebben az időszakban korábbi baloldali meggyőződé­sétől egyenesen vezetett útja a kommunista párthoz. Nincsenek dokumentumok arra vo­natkozóan, hogy ez ebben az időszakban hátrányára szolgált volna, de mint a döntés, kinevezésének mellőzése bizonyít, ennek előnyét sem élvezte.

Az egyetemi tanári állás sikertelen megpá­lyázása után egy budapesti dolgozók iskolá­jába került tanárnak, s nem tekinti rangon alu­linak azt sem, hogy az esti órákban a munka- padok mellől fölállt dolgozókat tanítsa, készít­se fel a középiskolai érettségire. Kétéves kö­zépiskolai tanítás után, túl a hatvanas évein 1947-ben jut el az egyetemi katedrára, amikor a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem rendes tanárává nevezik ki. A kolozsvári egyetemen eltöltött két éve professzori munkásságának kiemelkedő korszaka. Olyan nagyhírű taná­rokkal, tudósokkal dolgozott együtt, mint pél­dául Gaál Gábor, László Gyula és Szabó T. At­tila professzorok.

Amikor a kolozsvári Bolyai Egyetemről tá­voznia kellett, egykori kedves városa, Szeged fogadta be, és a szegedi egyetemen adatott meg számára, hogy tíz éven át aktív szerepet vállaljon professzorként a tanárképzésben. A korabeli dokumentumok és a visszaemlé­kező tanárok írásai alapján bátran mondhat­juk, hogy tanári munkássága idején iskolát te­remtett maga körül, és kísérletet tett egy új tudományos pedagógia szintézisének megal­kotására. Ebben segítségére volt saját koráb­bi tanári tapasztalatainak elméleti feldolgozá­sa, valamint a nemzetközi neveléstudományi tapasztalatok integrálása egy hazai pedagó­giai rendszer kiformálásához. Nem véletlen, hogy 1952-ben – a szakmában elsők között – kapta meg a kandidátusi címet.

Tanári pályája 1959-ben fejeződött be, 75 éves korában került el a szegedi tanszék élé­ről. Életrajzának írói és életművének értékelői nem „kötik át” Tettamanti Béla életrajzát, s nem hallgatják el azokat az alapvető forduló­pontokat sem, amelyek hatással voltak mun­kásságának, életművének kiteljesedésére. Nem hallgatják el azt sem, a mai szokásnak megfelelően, hogy kapcsolata volt a baloldali mozgalmakkal, s egy időben a kommunista párt programjában látta azokat az értékeket, amelyek alapvetően megváltoztathatják az al­sóbb néposztályok gyermekeinek tanulási vi­szonyait. Egészen nyilvánvaló csalódásai, bi­zonytalanságai korpolitikai konfliktusainak kö­zegéből is származnak.

(A szerzők elegendő bizonyítékot sorolnak fel annak érzékeltetésére, hogy Tettamanti Béla soha nem cselekedett meggyőződése ellenére. Ha hibáival kellett szembenéznie, akkor sem tekintette magát áldozatnak.) Egyet kell értenünk a címválasztó szerzőkkel, hogy Tettamanti Béla valóban nagy pedagó­gus volt, mert csaknem fél évszázados tanári pályája során mindig a nemzet kulturális fel- emelkedésén dolgozott, bárhová került is, bárhol kellett is munkáját végeznie. Nagy pe­dagógus volt azért is, mert élenjáró szerepe volt az 1945-ös fordulat után egy új pedagó­giai gondolkodásmód kialakításában, s csaló­dásai vagy kudarcai után mindig volt ereje és hite újrakezdeni – még akkor is, ha nem mél­tányolták, és nem értékelték emberfeletti tel­jesítményeit. (Nem tudunk róla, hogy kapott volna jelentősebb kitüntetést munkásságá­ért.)

A történeti munkát érdemes volt megjelen­tetni, tanulságos az egyes korszakok bemu­tatásának sajátos szempontrendszere, de ta­nulságos és intelem sokak számára Tetta­manti Béla életútja is.

Ha majd egyszer megírják az egyetem fél évszázados történetét, Tettamanti Béla mun­kássága nem egy tégla, hanem egy ablak lesz ebben a közös munkában. (A József Attila Tudományegyetem kiadása.)

KÖNYAJÁNLAT

„Az én iskolám régi leskrapált ház, mállik a fa­la. A termek piszkosak, tábla nincs, rosszak a padok. Ha kihúzzák az asztalfiókot, kijönnek a békák. Minden vécé rossz, a csapból nem folyik a víz, a vécék büdösek. A pedelleusok reggeltől estig lopják a Napot, az igazgató egy nagy nulla, nem tud parancsolni. Fél az anyukáktól, mert házsártos népség és a pe­dellusoktól, mert egytől egyik zsiványok. Az én iskolámban a portás dirigál. A portás egy genxterfajta, mindenkinek remeg előtte az ina. Az én tanítóm utálja. Úgy érzem, mintha még ezer évbe tellene mire elmegyek ebből az iskolából. A gyerekek normátlanok, belepisálnak a mozsdóba, eldugítják a vécéket. Az én iskolám egy Pokol. Az a neve, hogy…” Úgy gondolom, legtöbben folytatni tudnánk az utolsó mondatot, behelyettesítve valame­lyik általunk ismert iskola nevét. Pedig nem magyar, hanem egy Nápoly környéki iskoláról van szó, ahol Marcello D’Orta, a fentebb emlí­tett tanító összegyűjtötte és kötetbe rendez­te kisdiákjai dolgozatait. A tanító úr által meg­adott címek nemcsak a gyerekek közvetlen környezetére kérdeznek rá, hanem kíváncsi­an puhatolóznak a világról alkotott fogalmaik­ról, emberi kapcsolataikról. A gyerekek pedig a felnőtt észjáráshoz igazodva, szókimondó naivitással, saját ismereteik és tapasztalataik sokszor kusza összerendezésével, szívderítő humorral írják kis dolgozataikat. Én, reméljük, megúszom a kötet címe, mely a világvége el­jövetele utáni esélyeket latolgató dolgozat befejező mondata. Az Európa Kiadó a kötet fordítóját, Magyarosi Gizellát és illusztrátorát, Kelemen Istvánt kiadói díjjal jutalmazta.

A magyar iskolaügyről, pontosabban az ok­tatásügy utóbbi tizenöt évének egy fejezeté­ről szóló dokumentumgyűjteményt adott köz­re az „Irányított irodalom” című sorozatban az MTA Irodalomtudományi Intézete és az Ar­gumentum Könyvkiadó. A Tankönyvháború cí­mű kötet bevezetésében olvashatjuk a válo­gató-szerkesztő Pála Károly tollából az aláb­biakat: „A gimnáziumi reform-irodalomkönyvek elmúlt évtizedbeli története evidenciának tűnő vagy evidenciának tekintett abszurditá­sok története. … Az említett tankönyvsoro­zat ugyanis olyan indulatokat kavart, körülötte olyan élesen csaptak össze az ellentétes vé­lemények, amilyenre az oktatásügy hazai tör­ténetében nemigen akadt példa, s mindez messze túlnőtt egy vita vagy vitasorozat kere­tein. A tanterv- és tankönyvvita kapcsán a gyűjtemény bemutatja a hetvenes-nyolcvanas évek kultúrpolitikai küzdelmeinek legjellem­zőbb tendenciáit. A közreadott dokumentu­mok egy része annak idején megjelent a saj­tóban vagy a rádióban hangzott el, míg másik részük publikálatlan, nem a nyilvánosság szá­mára készült hivatalos és félhivatalos levél, lektori jelentés, minisztériumi és intézeti fel­jegyzés vagy nyilvános vita magnetofonfelvé­telének nyomán készült írásos anyag.

Történeti szociológiai megközelítésben kí­sérli meg felvázolni a tanítói pálya, e szocioló­giai szempontból sajátos helyzetű foglalko­zás jellemzőit Pethő László pedagógiatörté­nész, szociológus A tanítók és a társadalom című, az Educatio Kiadónál megjelent tanul­mánykötetében. Másfél évszázad hazai gya­korlata alapján vizsgálja a néptanítók elsősor­ban iskolán kívüli életét, a mindenhez értő, gyakorlatilag mindenkit és mindent tanító ér­telmiségiek helyzetét, különös tekintettel a házitanítóság intézményére. A „Háromszáz tanító pályaképe” című fejezetből, melyet több száz végzős tanítójelölt által készített in­terjúkból állított össze a szerző, kitűnik, hogy a hagyományos tanítói munka az urbanizáció felgyorsulásával egyre kisebb jelentőségű. A szomszédos országokban élő magyarok körében azonban még mindig meghatározó fontosságú a „nemzet napszámosainak” ál­dozatos, kultúrát és nyelvet mentő, közössé­get összetartó munkája.

Hogy hogyan lehet megúszni a legolcsób­ban egy szakdolgozat elkészítésének fárad­ságos munkáját, azt egy másik olasz tanító, Umberto Eco professzor játékos humorú, ol­vasmánynak is kitűnő egyetemi segédletéből tudhatjuk meg. Doktori disszertációk, tudományos publikációk, akadémiai dolgozatok íróinak ad tanácsot a témaválasztás lehetősé­geiről, az idegen nyelv ismeretének szüksé­gességéről, a forrásmunkák, a könyvtári kata­lógusok használatának módjáról, a tartalom- jegyzék, a jegyzetapparátus összeállításáról s mindenféle formai szempontról, melyekre egy-egy ilyen írás elkészítésekor figyelni kell. A regényei nyomán világszerte ismert tudós szerző Hogyan írjunk szakdolgozatot? című művét rövid időn belül másodszor adja közre a Gondolat Kiadó.

Tavaly júniusi számunkban ismertettük az A. Jászó Anna szerkesztésében megjelent A magyar nyelv könyve című kézikönyvet. A Tre­zor Kiadó most ennek elméleti megállapítása­ira épülő, s a mű felépítését követő Magyar nyelvi gyakorlókönyvet adott ki új, átdolgozott kiadásban. Több mint 600 gyakorlat és feladat szerepei benne a könyv minden fejezetéhez, s ezek legnagyobb részének megoldása is.

Fontos segédkönyvet kapnak kézhez a diá­kok a Móra Kiadó jóvoltából is. A 111 híres külföldi és a 66 híres magyar regény után most megjelent a 44 híres eposz, a világiro­dalom verses regényeinek és elbeszélő költe­ményeinek rövid méltatással megírt, bő kivo­nata.

„Avantgárd (eredetileg: avantgarde). A francia kifejezés jelentése: élcsapat, elő­őrs. Az irodalom és a művészet XX. századi, modernista, útkereső irányzatainak összefog­laló neve. Az iskolák és akadémiák által szen­tesített ízléssel szemben a botránkoztatóan újszerűt, a merészen eltérőt képviselik műve­ikben. Rendszerint csoportosan lépnek fel, mozgalmukat proklamációk – kiáltványok – formájában nyilvánítják ki…” Egy fogalom magyarázatának kezdete az idézett szöveg Alföldy Jenő Irodalmi fogalomtár című kislexi­konéból, melynek művekre utaló, informatív szócikkei biztos kalauzai lehetnek az irodal­mat tanuló diákoknak, de az érdeklődők szé­lesebb körének is. A hézagpótló, jó stílusban megírt segédkönyvben, mely a Tankönyv- kiadó újdonsága, rengeteg példa és idézet segíti az olvasót a fogalom megértéséhez.

A huszadik század második és harmadik évtizedének avantgárd költészetéről Deréky Pál irodalomtörténész, a bécsi egyetem taná­ra írt monográfiát az Argumentum Kiadó Iro­dalomtörténeti füzetek sorozatába A vasbe­tontorony költői címmel. E megjelölést Raith Tivadar, a Magyar írás című folyóirat főszer­kesztője alkalmazta először egy 1924-ben megjelent kritikájában Kassákékra, jelezve ezzel, hogy az avantgárd szöveg a korabeli felfogás szerint nem műalkotás, mivel nem fe­jez ki „nagy világérzést”. Deréky nagy figyel­met fordít az izmusok (futurizmus, expresszionizmus, aktivizmus, dadaizmus, szürealizmus) keletkezésének történetére, s ugyan­ilyen figyelemmel vizsgálja a közép-európai „kis irodalmak” befogadó törekvéseit is. A magyar avantgárd irodalmat értékelve, mely a nyelvi elszigeteltség ellenére világirodalmi jelentőségű vonulata az irodalomnak, nem csupán esztétikai lényegét, de eszmei-ideoló­giai alapjait is elemezve, izgalmas művel gya­rapította irodalomtörténet-írásunkat a szerző.

Melyik diák ne szeretne hozzájutni kidolgo­zott érettségi tételhez – ráadásul puskával? Itt az alkalom: az Ikon Kiadó Matúra klasszi­kusok címen indított sorozatot, melynek min­den darabja a klasszikus művek teljes, gon­dozott szövegét tartalmazza, s neves fordí­tók, irodalmárok gondozásában, szerkeszté­sében, jegyzetekkel ellátva, illusztrációkkal – és puskával! – gazdagítva jelennek meg. Az első öt kötet közül Puskin Anyeginje Galgóczy Árpád új fordításában és gondozásá­ban látott napvilágot. Az ember tragédiáját és a Bánk bánt Kerényi Ferenc rendezte sajtó alá, valamint szerkesztette és jegyzetelte, a Mészöly Dezső fordította Rómeó és Júliát Géher István, Kosztolányi Édes Annáit pedig Veres András gondozta. A kötetek felépítése azonos: a szerző életrajzi vázlatát a mű kelet­kezéstörténetére vonatkozó tudnivalók köve­tik, majd vezérfonal a műelemzéshez, ezután a teljes, gondozott szöveg tárgyi magyaráza­tokkal és ellenőrző kérdésekkel. A mű utóéle­tére vonatkozó adatok és információk, az ér­telmezési lehetőségek számbavétele s végül bibliográfia zárja az igényesen előállított köte­teket.

(emmi)