GYÖRE IMRE

Jónás, fogak közt

Babits Mihály emlékének

Pillám fennakad rezegve,
félig ülve, félig fekve
rémülöm a négy falat,
mely sötétül, közelegve
(kinn a szelek ketrecekbe
búnak, ott gunnyasztanak,
hagyva esőt, port, havat,
túl nagy lett a semmi csendje,
ahogy ott gunnyasztanak),
csakhogy közben közelebbre
csusszantak a négy falak,
jönnek, nem lépve, tipegve,
aprót moccangatva csak,
kiáltani kéne rengve,
de a hang már bennmarad,
kettéroppant fuvolában,
s látni rajt az ujjakat,
csuklóikról épp leváltan,
billentenek hallgatag,
s nem látni az ajkakat
levegőt kifújva, szíva,
így a hang már bennmarad,
és az ének berekesztve,
és a kéz is eleresztve,
és a láb csak botladozgat,
botladozgat, képzeletben
járva be nem járt utat,
ágak, bokrok közt halad,
de a cinke fel se rebben,
rigó sincs az ág alatt,
s mintha egyszer járt utat
taposna a talp, de régit,
azt hihetnénk, álombélit,
melynek végén kis patak,
oldalán szamóca érik,
és a kéz az tétovázik:
ez is kell, és kell a másik,
de a vízben holt arc ázik,
hullám ringat holt hajat,
száraz szájjal hát tovább csak,
most már futva, gallynak, ágnak,
hová, hová, sehová, csak:
foteljébe a szobának,
hol a jólismert falak,
mint, akik csak álldogálnak,
mint, akik csak alszanak,
közelednek, s közelebbről
tág szemedbe néznek szemből,
hogy már nem is látszanak…


                *

Minden szó játék lett
ilyen időkben, kétértelmű,
mintha a jobb kéz elegánsan
nyerne a táblán, majd a sötétebb
figurákat vezetné mattig
a bal kéz.
Kezet ráznának azután még,
gratulálna a vesztes,
bízva revánsban.
Így: minden rím, ritmus.
Kinek és mennyi dolga van avval,
mit mível a gégém,
hogy sipog, siporog, fullad,
míg én rímekkel bíbelődöm
önbecsapólag? Nem a könnyed
játszadozások langyos esője
növel virágot, hogy fölemelje
jólétedre nektár-teli kelyhét.

Nem. A kinti világnak
vas-szöggel kivert csizmája
ott van az ajtófélfa
s az ajtó közt.
Érzem: frissen cserzett
bőrének szaga bűzlik,
s a fegyverolaj szagával
elkeverülve öklendeztet.
Láttam ilyet már.
Láttam a holt katonákat
kitekert testtel,
gazdátlan karokat láttam
drótba akadva,
s gázfulladozástól
barlangnyira tátott
szájüregek sokaságát.
S nem nőttek tarka virágok
holt katonák szájából,
tenyeréből, nem:
bogarak, hangyák
nyalogattak nyálat
a szájról, mérget,
hát mondtam: békét, békét,
bármilyet! – most meg
az újabb s iszonyúbb
iszonyatnak csizmája
büdösük az ajtó
és a küszöb közt.
Aeroplánok donognak az égen,
s hallgatjuk donogásuk
dobogó szívvel,
reménység nélkül.
Mert semmi remény sincs
arra, hogy másképpen lesz,
mint ahogyan lesz,
mert könnyebb ölni manapság,
mint annakelőtte: parancsot
kapnak a gépek kormányosai,
s odafenn csak a gombot
kell nyomni, valameddig
földre ürítik terhük,
válogatatlan házakra, csecsemőkre,
anyákra, a templomok tornya
nem inti el őket: maga is célpont,
s rajt a kereszt is.

Ott vérzett Spanyolország,
itt Lengyelhon, s ki jöhet még?
S én se beszéltem róla. Holottan
tudtam: kié az a kéz, mely
kioldja a bombát. Sőt, tudom azt is:
ki küldte paranccsal
ölni magasba. Ki a gyilkos!
Cinkossá válik eképpen a néma.
Én mért? Tán, mert susogásnyi
hang se telik már?
Ó, nem, nem ezért. Hittem:
az Isten a Béke, ő maga Béke,
s harci zajunk nem hallik odáig.
Tévedtem: az isten
nem annyira békés:
elereszti haragját,
még az utolsó ítélet előtt
lecsapódik az ökle.
De legalábbis talpa nyomában
csönd lesz, akkora csönd, hogy
meghallani éppen most
született csecsemők visítását,
s gyenge bogárkák frissiben száradt
szárnyának röptét.
Kétséges lett a bocsánat
erre a hitre.

                *

Visszatekintve
innen a dombról, ahonnan
nincs út lefelé, nincs,
látja az ember
önléptét, lábanyomát,
homokban, fűben, vízi fövenyben,
szurokkal teliöntve:
kanyargós ösvények.
Keresztezik egymást,
lentről jön valamennyi
s lentre megy valamennyi.
Hordva Hazát is hátamon, Istent,
mint hangya tojását.
Ettől ily mélyek a lábnyomaim,
s kanyarognak telve szurokkal.
Átjárnak egymáson árnyékaim,
halkan, akárcsak az árnyak,
halkan, akárcsak az álmok,
mindig a klasszikusok,
távoli, nem látott szigetek
partja felé igyekezve, mivelhogy
nem elég távol a távol,
napi szennyek piszkolják sarumat,
valahová, valahogy igyekezve,
túl magamon, magamon túl.
Álom az álom alatt,
azalatt másik.
Éhhel térdelni éjjeli csöndben
mécses előtt, látni
lebbenni a Lelket,
igazat, tisztát, s hasonulni,
vagy akárha maréknyi
olajbogyón, árpalepényen,
hajnali harmat cseppjét
szivogatva a fűről.

El! Messzebb! Magasabbra!
El a vértől!
El a népek vak nyomorától!
Mert fáj! És fájok amúgyis!
Özönvizet, özönvizet! – mondtam.
Kőessőt, üstököst!
Baljós jelek után
még rémisztőbb jeleket,
falra, vagy égre ráfestve,
hol repülőgépek
szállnak oly otthonosan,
mint madárseregek,
gyomrukban a halállal.
Hát semmi? Semmi jövő nincs?
S most micsoda élet,
micsoda nyüzsgés!
Trágya-halomban, iszapban,
idebenn is, a testben,
mely elkülönül, el,
idegen test lesz, mit nézek,
ámuldozva naponta csodáin.
Micsoda fátum
így elsanyarulni…
Fogak őrölnek,
s nem tudok mondani jajt se,
csak tátogatok.

Parti homokra kidobtál vizeidből.
Parti homokról
bedobtál vizeidbe.
Hánysz-vetsz vad habjaidon.
Még jó is.
Minden ütés jó, amit érzek.
Minden fájás jó, ami fájdul.
Kései vágyak. Vágyacskák.
Remegések. Falaim meg…
falaim közelednek.
Meggyónom magamat
ínyednek, fogaid közt.

Meggyónlak, Uramisten.

CSÁK GYULA

Goszpogyin Tas

1

A férfi arca olyan volt, mint a dióhéj: mélyen barázdált, kemény és barna.

– Még kettő Camparit – utasította a közelben strázsáló, frakkos pincért. Megemelte a bőr­be kötött étlapot és asztaltársa elé tolta. – Válasszon, amit akar. – Felcsúszott a kabátujja és vastag aranyláncok csillantak meg a csuklóján. – Természetesen a vendégem.

– Köszönöm – hárította el a szemben ülő görnyedt és kopottas illető. – Inkább mennék. Túl előkelő nekem ez a hely.

– Ha jól emlékszem, a titkárom szerint maga valami Gerzson, ugyebár?

– Gerzson Lajos vagyok, igen.

– Én pedig Tas.

– Ez valami külföldi eredetű név?

– Ugyan, kedves Gerzson úr! Álmos, Előd, Tas, Huba és így tovább. A hét vezér. Ebből én vagyok a Tas. A keresztnevem Szilárd.

– Örülnék, ha megmondaná végre, Tas úr, hogy miért hozott ide? Mit óhajt?

Orosz nyelvleckéket. Elfoglalt ember vagyok és nem igazodhatok tanfolyamok időrendjé­hez. Magántanárra van szükségem, aki énhozzám tud igazodni. Maga ezt megteheti, hiszen gumiból van az ideje.

– Honnan olyan biztos ebben?

– A titkárom a munkaközvetítőben bukkant magára. Kitették az iskolából, ahol megszűnt az orosz tanítása, és maga most munkát keres. Vegye úgy, hogy meg is találta.

– Gondolom, sok munka nélküli orosz tanár van.

– Öt címet hozott a titkárom, s én döntöttem úgy, hogy magát választom.

– Szabadna tudnom, miért?

– Maga az, aki minden szempontból a legalkalmasabb. Az ilyesmi megérzés dolga.

– És … miért akar pont most, pont oroszul tanulni?

– Kereskedő vagyok és fantáziát látok az oroszokkal való együttműködésben. Mindenki nyugati irányba csúszik-mászik, én azonban vigyázó szememet a volt Szovjetunióra vetem. He­ti kétszer két órára gondoltam. Nem futja több az időmből. Szerda és péntek, délután három és öt között. Megfelel?

– Részemről… A címét lenne szíves, hogy első alkalommal el ne tévedjek és időben oda­találjak.

– Magánál fogunk tanulni. Nekem ugyan tágas lakásom van, de feleség, anyós, gyerekek, unokák, üzleti telefonok… egyszóval jövő héten kedden magánál.

– Szerdán.

– Oppardon. Szerdán.

2

Túlnyomórészt panelházakból álló kerületben lakott Gerzson, de – bizonyára korábbi hibák­ból okulva – illetékesek itt már ügyeltek a viszonylagos zajmentességre, fákra, parkokra stb. Tas úr elégedett mosollyal tolatott be az ajtón, amelyet Gerzson nyitott neki.

– Ezt, gyorsan – nyújtott át egy nagy dobozt, mely olyan súlyos volt, hogy Gerzson majd­nem leejtette. – Egy Campari – magyarázta zsebkendőjével törülközve Tas. – Úgy láttam, ízlett magának a múltkor.

Zavartan állt Gerzson egy pillanatig, majd óvatosan padlóra eresztette a dobozt.

– Valóban finom ital, de én … ritkán iszom szeszes italt.

– Majd iszom én – legyintett nagykockás zakóját kigombolva Tas és élénk érdeklődéssel gyalogolt körbe a szobában. Még a sezlonra is lehuppant, mint aki alapos mustrának veti alá mindazt, amit vásárolni akar. – Kellemes környék és kellemes lak – nyugtázta elégedett bólintással vizsgálódását.

– Talán … ide, erre a székre, az asztal mellé – álldogált idétlenül Gerzson egy dísztelen, de formás és kényelmesnek tetsző karosszék támláját markolva – én meg oda, a másikra. Akadt korábban is tanítványom és így alakult a leginkább megfelelő elhelyezkedés.

– Oppardon – toppantott ültében Tas és tőle telhető gyorsasággal, nagyot szusszanva fel­állt. – Elnézést, ha a nászágyra telepedtem.

– Nem ez volt a nászágy – jegyezte meg komoran Gerzson.

– Oppardon – váltott komolyra Tas – a titkárom tájékoztatott, hogy maga özvegy. Tudomá­som szerint régen halt meg a felesége, de akkor is: részvétem. – Arca ismét felragyogott. – De a barátnője vagy barátnői előtt le a kalappal! – Igazán úgy gondozzák magát és a környezetét, mint akik ezért nagy fizetséget kapnak. Nem arra gondolok, hogy pénzben, hanem természet­ben, érzelmekben, miegymás.

– A néném jár ide, egyszer egy héten.

– Ccc … ccc! – billentette fejét oldalra Tas. – Ne mondja, hogy egy özvegyemberre, aki ilyen pompás fészek birtokosa, nem ragadnak a nők?! Vagy azt, hogy maga kihagyná ezt a ziccert?!

– Ebből kezdjük a tanulást – helyezte kezét az asztalra készített könyvre Gerzson. – Régi kiadás, de szerintem kezdőknek a legjobb. Ámbár bocsánatot kérek, arról nem is beszéltünk, hogy kezdő, vagy haladó tanfolyamot óhajt?

– Mindkettőt! – rikkantotta a doboz feltépésével küzdő Tas. – Elkezdjük és haladunk. Mi­előtt azonban elkezdjük, kérek egy dugóhúzót, poharakat, meg jégkockákat.

Kelletlenül csiszegett-csoszogott a görnyedt Gerzson és előhozta a kért holmikat.

– Nem olyan csiszoltak, mint amivel ott, az előkelő helyen szolgáltak – csörrentette asztalra a poharakat –, jég pedig egy darab sincsen. Efféle vendéglátásra nem vagyok berendezkedve.

– Akkor jég nélkül isszuk – pattintott ujjaival Tas egy olyan ember modorában, aki elhatároz­ta, hogy semmivel nem engedi elvenni a jókedvét. Megtöltötte a poharakat, aztán ünnepélyes­re igazította vonásait és előrefeszítette kemény pocakját. – A titkáromtól tudom, hogy egyidő­sek vagyunk, ezért brúdert javaslok. Ne utasíts el – emelte fel tiltón a kezét –, mielőtt nem látsz elegendő okot az elutasításra. Nemcsak azonos korunk okán javaslom a tegeződést, hanem azonos helyzetünk okán is.

– Egy munkanélküli, meg egy… talán milliomos …

– Először is már nem vagy munkanélküli. Másodszor: voltaképpen üzlettársak vagyunk. Az életben mindenki mindig elad valamit. Te a tudást adod nekem, én a bért, de később, a segít­séged révén is fellendülő üzletmenet esetén adom a jutalékot is. Ne törődj vele, ha most még nem érted. Koccintsunk és tegeződjünk. Na! Csincsin! Fenékig!

Valóban érthetetlennek találta Gerzson ezt a lóhalálában megejtett bratyizást, de végül is nem állt meg tőle a Föld forgása, hát alávetette magát. Most már viszont ő akart határozott len­ni és felütötte a nyelvkönyvet, de mielőtt megszólalhatott volna, újra Tas kezdett beszélni:

– Kevés könyvet olvastam életemben, de volt közöttük egy – már nem tudom ki írta –, amelyben arról van szó, hogy egy orosz város vezetői meg akarják fordítani a folyók folyási irá­nyát, s a polgármester szobáját egy szétterített és a falra szegezett, szürke katonaköpeny dí­szíti. Ez az orosz író a múlt században megjósolta Sztálint! Ezt én eredetiben is el akarom ol­vasni. No, és persze Puskint, Tolsztojt meg a többieket. Szóval, nemcsak üzleti érdek vezérel. Remélem, ezt méltányolod? – Megint nem várta be a kissé tesze-tosza és a szóláshoz körülményeskedőn kezdő Gerzsont, hanem órájára pillantva, felugrott. – Húha! Nemsokára fontos tárgyalásom kezdődik. Alapelvem a pontosság. Azonnal indulnom kell. – Kezet nyújtott és már az ajtóból mondta: – Pénteken a megbeszélt időben itt vagyok.

3

Pénteken a megbeszélt időben lépett be Tas, magával hozva egy olyan erős kölniillatot, ami menten belengte a szobát. Elegánsabb volt, mint korábban és nyakkendő helyett sárga selyemsál virított a gallérja alá gyűrve. Széttárta karjait, mintha meg akarná ölelni Gerzsont, vagy inkább az egész világot.

– Zdrasztvujtye, Goszpogyin Gerzson! – harsogta.

– Úgy látom, kezdőből máris haladóvá lett, Goszpogyin Tas – húzta enyhe mosolyra száját Gerzson, majd rögtön a zsebébe nyúlt és elővett egy ezrest. – Ezt a múltkor itt felejtetted.

– Szándékosan hagytam itt. Ez a tandíj.

– Egy meg sem tartott óráért?

– Elő a poharakat!

– Jobb lenne a lelkiismeretemnek, ha inkább a tanulással kezdenénk.

– Miért nem nyitsz ablakot? Nem érzed a tavasz bódító illatát?! Na, akkor én! Gyere ide az ablakhoz és lélegezz egy nagyot! Hajolj csak ki. Nézd meg az új autómat. Alig fértem be vele az utcába. A márkája Oldsmobil. Amerikai. Untam a Mercedest. Már minden zöldségesnek az van. És látod azt a piros ruhás tündérkét, amelyik az autó mellett sétál?

– A lányod?

– Ugyan! Mi a véleményed?

– Mutatós.

– Hiába vagy nyelvtanár, nincsenek szavaid a szépségre. Nézd a ritmust, ahogyan lépked! Csupa zene! Csajkovszkij sem kottázhatna különbet! S a szeme, a szája…

– A tanuláshoz kellene kezdenünk, mert így nem haladunk.

– Szétrobbanok a türelmetlenségtől.

– Jó jel, ha ennyire vágysz a tanulásra.

– Az a vágy űz, hogy vele lehessek, végre kettesben.

– Mi akadályoz?

Tas arca elvörösödött és fel is puffadt. Szemei gyűlöletet lövelltek. – Minden és mindenki! – üvöltötte. – Nincs egy nyomorult ajtó, amit magunkra zárhatok! Már két hete ismerem és még meg sem csókolhattam. Okunk van rá, hogy olyan helyre ne menjünk, ahol fel kell fedni a sze­mélyazonosságunkat. Árokpartra nem vihetem. Hiába vettem ezt a stadion méretű kocsit, eb­ben nem akar… Lakást nem vásárolhatunk, mert az a lebukás veszélyével jár. S ami a leg­szörnyűbb, hogy holnap elutazik. A szüleivel nyaral itt, és el kel! velük mennie …

Megütközve szemlélte a hadonászó-kiabáló embert Gerzson, és csendesen megjegyezte:

– Nem hiszem, hogy ilyen feldúlt állapotban figyelni tudnál a tananyagra. Legjobb lesz, ha most is halasztunk és elmész.

Tas éppen háttal állt s az utolsó szónál úgy perdült, hogy szembekerüljön Gerzsonnal. Hangja fojtott volt.

– Én úgy képzeltem, hogy te mész el…

– Én?!

– Te.

– Arra akarsz rávenni, hogy…

– Igen, igen! – vágott közbe Tas, majd átmenet nélkül síróssá lett harcias hangja: – Arra, igen, arra kérlek, hogy tedd ezt nekem lehetővé. Ezt a sok aranyat, ami rajtam lóg, mindet ne­ked adom, vagy bármit adok, amit kérsz, csupán két órát adj nekem, nekünk. Letérdelek, ha akarod. – Nehéz testét leroggyantotta térdeire és vinnyogó, sírós hangot hallatott.

Behunyta szemeit Gerzson, aztán az ajtó felé hátrálva, azt mondta:

– A fürdőszoba az előszobából nyílik. A kulcsot dobd a levélszekrénybe. Van másik kul­csom. Valóban szép az idő, jólesik majd egyet sétálnom …

Magasba emelte Tas összekulcsolt kezeit és felemelte könnyektől gyöngyöző, de boldogsá­got is sugárzó arcát.

– Örökké hálás leszek neked – mondta szinte suttogva.

4

Hosszú hetek múltán, egyik délutánon a járdaszegélyen állt Gerzson, várva az átkelést en­gedélyező zöld jelzést, amikor mellé surrant egy csillogó autó és kiszólt belőle Tas.

– Gyorsan szállj be, mert itt nem szabad állnom! Davaj, davaj!

– Á, Goszpogyin Tas! – örvendezett Gerzson, tőle szokatlan élénkséggel. – Úgy látom, ha­ladsz az oroszban. Bizonyára másik tanárt találtál, én viszont nem találtalak, pedig kutattam utánad a Telefonkönyvben, a híres Névjegyzékben, de sehol, semmi nyoma a létezésednek.

– Miért kerestél?

– Nálam felejtettél egy csomó pénzt, meg ékszert. A végén még azt hihetted, hogy nem akarom visszaadni.

– Spongyát rá. A tiéd. Mit szólsz, ha odamegyünk, ahol először találkoztunk?

– Ahogy óhajtod. De azt a pénzt, meg az ékszereket…

– Állítsd már le magad! Na, megérkeztünk.

A fényes helyiségnek ugyanahhoz az asztalához telepedtek, ahol először ültek. Ettől Ger­zson otthonosan és ebből következően kellemesen érezte magát.

– Örülök, hogy újra látlak – nyúlt át az asztal felett a szintén derűsnek látszó Tas, és gyűrűk­től csillogó, kövér ujjaival megpaskolta Gerzson csontos, száraz bőrű kezét.

– Én pedig örülök, hogy örömet okozhattam … akkor – mondta Gerzson, a mondat végén elbizonytalanodva.

– Nem okoztál – ingatta fejét elkomorultan Tas, majd látva Gerzson megnyúló arcát, hozzá­tette: – Nem rajtad múlott. Valóban megtetted, amit megtehettél, és újólag köszönet érte. Én viszont nem tettem meg, amit kellett volna. – Hátradőlt a székben és mellénye ujjaiba dugta két hüvelykjét. Kutatott kevéssé Gerzson arcában, aztán elfordult és monoton szomorúsággal mondta: – Rajtad kívül senki másnak, de neked megvallom, hogy akkor, ott, a lakásodon, sem­mi nem sikerült. Úgy kívántam azt a nőt, mint soha semmit és senkit az életemben, és kudar­cot vallottam. Azóta két másik eset – és két másik csőd. Ezzel most már együtt kell élnem.

Csepegett róla a szomorúság, és Gerzson nem tudta, hogy mitévő legyen. Indíttatást érzett, hogy mondjon valami vigasztalót, de helyette egy másfajta kérdés tolult az agyába.

– Nem akartál te oroszul tanulni, ugye? Csak a lakásomat akartad?

Némán bólintott Goszpogyin Tas, aztán magasba emelte ékszerektől csillogó csuklóját, s a közelben strázsáló, frakkos pincérre szólt:

– Kettő Camparit, jéggel!

TANDORI DEZSŐ

A levegőnek elkezd illata lenni

A levegőnek és a füveknek is

A levegőnek elkezd illata lenni náluk, ez, persze, a füvek szaga, kezdődik a nyári, ablaknyitós idény, jön az ő kalitkáik fűszaga, persze, mert fű van kalitkáikon/ban. A hajnalban vagy este összenyitott szobákat tőlük ugyancsak fű-és-más-szag kezdi eltölteni, csak hát, mondom, az más szag, és egy-egy szagról mi mondható. A füveket itt a minap vegyszerrel permetezték, ment az atyafi, akivel kapát-sarabolót fogathatnának igazán, mondja társném, s amilyen ő, meg is mondta az atyafinak. Ez az olcsóbb megoldás, erre van, ami van, így az. Hát akkor egy reg­gel mivel jön haza társném, kivel jön? Egy mezei veréb tojó az, fekszik kitekeredett nyakkal, szétcsapott lábbal-szárnnyal, és ráng, görcsök rázzák. Megírtam ezt másutt is, ő volt Epsom, ő lett az, az epsomi derbyről kapta nevét; másfél napig élt, a mérget lassan ki tudtuk mosni a szervezetéből, olajjal és vízzel, de a nyelőrendje megzavarodott, igazából képtelen volt akár pépes, nyákos ételek nyelésére is, legyengült, így ért véget megint szomorúan egy dal. Ami­lyen addig volt, mindazonáltal! A legértelmesebb szem! a legkészségesebb! annyira elesett volt, hogy félni se bírt – elfelejtett kiáltani! kis francia fogoly angol futamnévvel! – nézett ránk, s mintha a magunk tehetetlensége lett volna ez a nézés, megannyi és megannyi és megannyi év­tizedből, bizonyos szempontból a háború utántól fogva valami tehetetlenségből kitekintő kész­ség, a nehézkedésből, az elárultságból s elárvultságból; másnap ezen látszott, hogy jobban van: hogy már rettegett. De mire? A mozgás, a kikendőzött kalitkában: hogy nem bírt a lábán megállni, ez volt a mozgás, hogy másfélóránként a hátára rántotta zajtalan valami erő, és
csak
       a két kitárt szárny
                                   pergése hallatszott, mint az időé,
az időtlen időé, egyedül, egyedül a kezek szétterülnek, hát tényleg, vagy mint Kosztolányinál a Kivégzés: a szorgos és sürgő hóhérlegények… hát ki volt az ő hóhéra? És nem volt e retten­tő, hogy ezt a kis tehetetlen testet, aki egy teljes élet volt még akkor is:
                     ezt a Valakit
                                          rongycsomóként, mintegy kedvünk s legjobb
„belátásunk” és „reményünk” szerint tesszük ide-oda a kendőkön, polcoljuk fel párnákkal a fe­jét, hogy a görcs onnét majd megint lerántsa –
                                                               kezemben halt meg. Nem mondhattam, hogy: végre.
Nem mondhattam. Tudtuk, ez nem vezethet máshová. Azt hittük: vezethet mégis. Másnap,
                                                                                           hogy társném arra járt, ahol találta,
a széles sávban sárga fűcsík mellett
                                                     találkozott valakivel, aki
szintén arra jár nap mint nap, s ez
                                                 mondta, mintha egy Berda-vers

lenne: „nap mint nap láttam most itt az elhullt rigókat” (mint fekete tinórukat, mondanám Berda helyett, jóízű, totalitárius és önkormányzott és majdani, mert mindig így lesz ez, nem kell meg- és visszasértődni, piacokon, emberi jelvényekként árulható tollas, még leves, kutyaszáj­ban pirosasat szottyanó gombákként, igen). („Csak nem akartam szólni magának!")

Én meg egész elfelejtettem,
                                          miért kapta szegény
                                                                      az Epsom
nevet. Ó, Epsom … valami vigasz van
                                                        abban,
                                                                   ahogy

az ember akár majdnem-összeomolva áll ott aztán, a versenynap végén, mindenében remeg, hogy öt frank nyereménnyel megúszta, hét frank vesztéssel. Áll teljesen egyedül egy erőd sar­kán, ahol a három testőr közül kettő raboskodott, hazatér egy kopár városrészen át a Bastille tér felé, egy sörözőben végre fölhajt valami pohárral, végre, érzi, képes elővenni – na nem, nem! – a másnapi programmal a Paris Turftöt, és lassan, mint egy romeltakarítás, kijjebb ka­paszkodni a-honnan-is, és már a jövő esélyeit a jövőben latolgatni, nem a múltban búsulni raj­tuk, remegve mindenében. Kimegy húgyozni, mégse a fánál, félelme elmúlik, szűnik legalább. Majd a hajnal zökkenti vissza a normálisba, a menetrendszerűen megérkező depresszió etc., melyre mindazonáltal a jogos – és megalapozatlan! – lendület és várakozás következik, re­mény.
       Az epsomi derbyt aznap futották,
hogy ő hozzánk került ily kifacsartan, meghóhéroltan. Zöld fű, semmi spórolás, 335 000 angol font összdíj, francia zsokék angol lovakkal, angolok angollal, amerikaiak francia tenyészek nyergében … aztán valami vigasz is lett ez … majd holnap az aluljáróban félretett Guardian-ből megtudom, ki is nyerte. De ő, akit Epsomkának elneveztünk, már a Tabán oldalában van a Szpéró, Éliás, Poszi, Böbe, Csúcsú, Tutu, Pepi, Tódor futamban. Még jó, hogy nincs a nyergük­ben egy svéd gyógyszálló vagy japán kimonó-és-elefántcsontbolt! Szipóznak arra, legföljebb, kutyák szarnak.

TABÁK ANDRÁS

Jaj-vers T. D.-nek

A Koppar Köldüs olvasásakor

Jaj Dezső olvasva-fejtegetve
délutánonként este könyvedet
mi minden eszembe nem jut közben
s mi minden jaj föl nem ötlik-ködlik
legbelül elrongyolt bugyraimban
az én „mongol titkos történetem”
és jaj az én üvegdiák-éltem
mit esztendőkön át élten éltem
s jaj az én nem múló sóvár vágyam
hasztalan epedésem valami
más után tán egy másik sors után
egy földközelibb után köznapibb
után egy rég elszalasztott után
valahol kint a világ peremén
és az én örök külön-ösvényem
gerilla-csapám melyet haragzöld
indás fojtó dzsungelembe vágtam
de amelyről már jaj tudva tudom
hogy nem vezet el többé sehová
és bizony lelki fülembe csendül
még a habókos habogásod is
csak nemrég jött leveledből amint
szorongva figyelted megtett lovad
Asklépios finisét Hamburgban
„Tabák segíts!” és lám a kakasos
paripa megnyerte nagy fölénnyel
mely egyetlen sikerem időtlen
idők számolatlan évek óta
s jaj mi minden tolul még agyamba
önbecsmérlő kampós indulattal
horgas haraggal kornyadt bánattal
csalódásokkal vereségekkel
kudarcaimnak epe-ízével
ahogy most mondogatom magamban
mormolva álombéli mámortelt
gyönyörű soraid melyek mintha
nem is írva de zengve-dalolva
születtek volna a lét határán
Innen azért egyelőre
                                nem illek az égi mezőbe;
romlani kell, kijavulni…
                                De kell-e a télre a hol-mi?
Mindenszentek, Szpérót kérdem:
                                amúgy… az… a vég volt?
mert hiszen oly végtelen védtelen
jaj most az ember s olyan egyedül
oly vad- s vakmagában ámolyog itt
tétován nyűglődő nyugtalanul
zavart békétlen furcsa bogárként
s annyira vázlatos minden tette
emléke sora és gondolata
hogy annál skiccesebb jaj csak maga
az élete sorsa lehet amely
nincs is már talán mely csak volt csupán
volt emígy jaj visszavonhatatlan
no meg az ebek harmincadjára
került hit a félrelökött eszme
mely pusztán becsület dolga ma már
csak egyszemélyes játszma magánügy
s jaj a rokkantra tiport önérzet
s jaj a vergődő roncsolt lélek
s jaj a szív holt bazaltkráterei
s a szerelemtelen kősivatag
s az áhított mentsvár délibábja
mert hisz szerelmem szerelme híján
vagyok-e más mint tört szárnyú madár
vagyok-e más mint kiégett magtár
avagy ledőlt torony ahonnét már
nem nyílik kilátás beomlott kút
fölperzselt vidék üszkös tartomány
pestistől pusztult város amelyben
minden hajlék megannyi szarkofág
vagyok-e más mint elapadt forrás
kiszáradt patak letarolt erdő
aszályvert tábla sáskajárt mező
elárult tavaly megcsúfolt remény
vesztett illúzió kihúnyó Nap
mely fényt meleget nem ád soha már
szerelmem híján ez vagyok immár
holott éppen mert óvó burokban
élni többé sehogysem akartam
azért kellett volna a szerelem
óvó burka de lekéstem róla
lekéstem jaj mint megannyi-annyi
egyebekről volt-múlt életemben
s tudom ma már Na-Conxypánba is
késő jaj túl késő útra kelnem
hiszen öregszem s érzem a vesztem
s most hol melegedjem hol keressem
a jövő szunnyadó parazsát a
szikrát melyből a tűz csiholódik
és hol a tűz csiholóit kiket
szertenézve nem látok jaj sehol
Ekkép tántorog hát itt az ember
szétcincált meztelen idegekkel
némuló dalként dermedő szóként
kietlen-lecsupaszítva kopár
koldusként kifosztva-megcsúfolva
hívatlan idegenként kivetve
világunk margójára szorítva
merő széljegyzeteként e kornak
hol világtalant rég vak vezet s hol
életre kelt a boschi Szörnyeteg
s hol ki szól csak de profundis szólhat
csak mélyből kiálthat de jaj kinek
időnk meg oly véges oly szűkmarkún
mérve kimért hacsak nem méretett
ki máris hogy ki lehetne ugyan
a tudója van-e még esélyünk
választásra módunk változásra
kitörésre és láng-lobbantásra
akár romlásra kijavulásra
s hogy akad-e még jaj bármi remény

S Szpéró válasza, mondd, mi volt:
                                az volt… a vég … amúgy?

CSANÁDY JÁNOS

Rovások nagyapám latinkönyvére

Gyere, Nagyapám, kézenfoglak, felsegítelek a gutaütés ágyából, féloldalad magamra vállalom, úgy vezetlek ki betegszobádból, hátra, a kertbe; az Édenkertbe, amit Te álmodtál meg, mikor ennek a népnek – nem egymagadban – jobbat akartál, talán épp azt, amivé ez a kis darab Éden lett; – nem gondoltad Te még akkor, végtelen kukoricások kardlevelei közt szabdaltatva; mivel jobbat kívántál ennek a népnek, nagyobb és közösségi földet, mint sok-sok nyíllövésnyit ősünk az ősidőben, a Kárpát-medence tágas terein nem gondoltad, hogy ott üt meg az Is­ten, s úgy, hogy féloldaladra majd megbénuljál – gyere, fogd a kezem, ötéves vagyok, de erős gyerek vagyok, kivezetlek betegszobádból, örököltem tőled az akaratot, s azóta hányszor, de hányszor vágott végig rajtam a korbács, sebaj, most együtt vagyunk, Nagyapa s Unoka-sarjadék, aki már most Rád akar hajazni; menjünk, a konyhaajtótól jobbra indulunk el, a téglával ki­rakott kispitvaron át, el a fészer előtt, tovább az ágashegy előtt, ahol a tüzelőt aprítottam, men­jünk el a disznóól és a pince előtt a drótkerítésig: – kinyitom az ajtót, lépjünk, csak lépkedjünk végig a kerten, lebegj mellettem béna féloldaladdal, nem bánom, ha közben az egyszeregyet is kikérdezed, csak szólalj meg, lebegj; itt vagyunk az Édenkertben a vetemények között, amott már piroslik az eper, a málna, bogyót buggyant az egres, a szőlő hízó fürtjein kis gáliccseppek, s bedől a földek mögötti duzzadt ég-gerezdből, bedől a kertbe a vakító fény, a vadgalamb ká­bítón krúg fejünk felett az akáclombban, itt látom a verset melletted, színes légbuborékban száll a verebek csivitelése nyomán, feljebb kering egy meleg légörvényben, nem hasonlít a ko­mor zsoltárokra, bár talán belőlük csírázott-szivárgott ki, mikor még tanítottál, meg harmóniumoztál az istentiszteleteken – látom a verset, rajtam kívül van minden költészet – Homérosztól a latinokig, Horatiustól Rimbaud-ig, Apollinaire-ig, Adyig s a magaméig; a költészet rajtam kívül van, de nem tőlem függetlenül létezik – ezt mondd meg, hogy lehet, mert még nincsenek sza­vaim, talán egész életem abban telik el, hogy azokat gyűjtöm vagy termem, mint májusi akác a mézet, nincsenek még, nem is akarom őket, csak Veled akartam lenni itt a kertben, az Édenben egy végtelenbe kitartott pillanatig, tudva, hogy velődből származom, bénult féloldalad az én múltam is, hogy elmegyek majd talán Indiába vagy a Kaukázusba a ginzeng-gyökérért, a gyógyító fűért, mert az e sebzett, sebet ütő földön csalánban nem terem meg.

Gyere, üljünk ki a kertbe, vigasztaljon a gyenge napfény, s a végtelenbe táruló utak.

KISS BENEDEK

Borok dicséreti

SZENTGYÖRGYHEGYI OLASZRIZLING

Itt élek nyáron,
a Szentgyörgy-hegy alatt,
a bazaltorgonák sípjai alatt,
és mivel fölöttünk lebeg az Isten:
az Isten lángszóró szeme alatt,
ahol a szőlőlevelek miriádjai:
zöld fülek, hallgatóznak,
hallgatják leendő boruk titkát.
Mennyi fickós tűz lobog boraidban,
Szentgyörgy-hegy elfekvő elefántja!
Mily szárnyalásra készteted a lelket,
tüzes olaszrizling,
Szentgyörgy-hegy első bora!
Barátom boltíves pincéjében
munka után, ha
hersegő testedet harapjuk jó fogakkal,
hogy szikrázik tőled az éle, a szellem,
hogy harsan pajzán történetekre
a legyőzhetetlen, szilaj nevetés!
Olaszrizling!
ha zöldesfehéren csillámlasz
a metszett kehely-poharakban,
felejti az ember a fáradtságot,
s ha kimegy pösölni
a csillagokkal kivert éjszakába,
hetykén veti meg lábát,
s úgy nézi szemközti fényeidet, Badacsony,
mint aki e tájat immár
el sose hagyja,
mint aki örökkön,
s örökkön mámorban él.


VILLÁNYI OPORTÓ

Papp Jutka szájának kislányos ízeivel
emlékszem rád most, régi italom,
Villányi oportó.
Amikor csitri vagy,
akkor vagy magad is a legjobb,
s akár a déli nők,
hamar öregszel.
De mit tudsz,
mi mindent tudsz te már
csitri korodban!
Rubin-csillogásod kigyújtja vérem,
testes vagy, fűszeres, savaid
bársonyosan elomlók…
Ó, fiatalság! Bársonyon
már sose futnak perceim…
Mi lehet azóta Papp Jutkával?
Kit borzongat most vércsepp-ajakkal?
S vajon az üzletekben
mért nem bukkanok rád mostanában,
Villányi oportó?


SZÁRAZ SZAMORODNI

Szomorú férfiak itala,
száraz szamorodni,
te feloldod a cseppköves bút is,
fel a megcsökött csüggedtséget,
mi-mindent oldasz fel te,
foglalsz magadba,
szomorú férfiak aranyló itala,
száraz szamorodni!
Érett nők mindentudó szerelme vagy te,
barnán elomló asszonyoké,
ó, ha téged illet a szám,
mintha Sophia Loren keblei közé
fúrnám csapzott fejem,
ó, ha téged kóstol a nyelv,
mintha lennék az ezer karú Siva,
rándulván mindegyikkel
öngyilkos ölelésre.
Édeni szentjánoskenyér-ízed
kitartást sugall a kételyek közt,
behálózol a barátság
legszentebb kötelékével,
fölszabadítasz mindenre, ami nemes,
ami gerinces, ami nagyság,
mert nemes, gerinces vagy magad is,
bölcs, aki bölcseket keres társaságul,
nagy bor,
legnagyobb, akire örökkön áhítozom,
s el akit csak ritkán érek.


ZÖLD VELTELINI

Feleségem-bor –
az vagy,
az lettél nekem, Zöld veltelini!
Monogám sose voltam,
de benned találtam állandóságot,
akihez minden kicsapongás után
meg-visszatérek.
Mandulás ízeidtől immár
halálig hiába menekülnék,
te pedig gömbölyödsz, szépem,
ezerfürtűvel kicsinyég meglágyítva,
harmonikusan, évről évre,
torkom nagy gyönyörűségére.
Pincém lakója lettél,
s bármeddig elmaradnék,
telt savaiddal
szerelemben vársz rám.
Pincémben alszol hűsen,
mint Csipkerózsika,
s akkor kelsz életre, ha megcsókollak.
Életem társa, te,
mint egy selyemfiú,
ajánllak és árullak mindenkinek,
s nincs nagyobb örömöm,
mint ha dicsőségedet zengik,
s végbúcsúztatóm után is,
remélem te tartod majd a lelket
az összegyűlt tenger gyászcsapatban.
Életem társa, te, melegíts,
melegíts addig is,
melegíts az egyre hűlő világban!