ABLAK


CSALA KAROLY

Satyajit Ray életére

Dacból írom ezt a címet. „Satyajit Ray halálára” címmel írtak róla mosta­nában, hisz nemrégiben halt meg – magam is ír­tam róla egy nekrológot. De hiszem, hogy az év­századnak Rabindranath Tagore után a legna­gyobb jelentőségű bengáli művésze életre, hosszú utóéletre ítélte­tett művei által.

1921. május 2-án szü­letett Kalkuttábán, s ott is halt meg 1992. április 23-án. A világ filmrendezőként ismerte meg. Hazájában emellett íróként is nép­szerű, grafikusként hamarabb ismerték nevét, mint filmművészként, huszonöt já­tékfilmjének java részéhez ő maga szer­zetté a zenét is – a klasszikus indiai mu­zsikától a modern nyugatiig befogadója és transzformálója volt temérdek zenei értéknek.

Azt a filmtrilógiát, amelyik egy csapás­ra a világ legnagyobbjai közé emelte őt az 1950-es évek második felében (Apu nevű főhőséről Apu-trilógiaként szokás emlegetni Az út dala, A veretlen s az Apu világa című, 1955-ben, 1956-ban és 1959-ben forgatott ciklusát) a Filmmúze­umon kívülre sosem emelte nálunk az ér­deklődés, de már több nemzedék klub­vetítéseken sem juthatott hozzá. Egyet­len Ray-film került „em­beremlékezet óta” ma­gyar moziba – néhány kó­piával, kevés vetítés­számmal –, éspedig az 1958-as keltezésű Zene­szalon. A magyar néző tehát még hogyha akarná sem ismerhetné Satyajit Ray életművét; hiszen mindez a szórványos be­mutató csupán működé­sének legelső korszakát reprezentálja! És Satyajit Ray sokszínű egyénisége filmkészítői életművét is igen változatossá tette: három alkalom­mal nagyapja közeli jó barátja, Rabindra­nath Tagore művét vitte vászonra, elmé­lyült történelmi és társadalomrajzot utol­érhetetlen lélekrajzzal vegyítve, ám mint­egy másik végletül írt és rendezett öt gyermekfilmet is …

Említett nagyapja alapított annak ide­jén (egészen pontosan 1913-ban) egy Sandesh nevezetű, gyermekek számára írt és rajzolt irodalmi magazint. Ray apja is elismert ifjúsági író volt. Aztán 1961-ben Satyajit Ray és egyik barátja fölújította a Sandesh-t (ez a szó külön­ben egy bengáli édességet és egyben „tudósítás”-t jelent). Havonta írt bele ver­set, elbeszélést, folytatásos regényt. És természetesen rajzolt is, mert ez a tevé­kenység nem hagyta el őt élete végéig: nemcsak közgazdászatot, de festészetet is tanult, tucat évig reklámgrafikusként és könyvillusztrátorként kereste kenye­rét, mielőtt filmeket kezdett volna forgat­ni, s filmjeihez készített vázlatai sok esetben a szó szoros értelmében vett forgatókönyvet helyettesítették nála – pedig hát írni is csodálatosan tudott. Mert röviden szólva, a bengáli nyelvű ifjú­sági irodalom nagy alakja is távozott vele az élők sorából az idén áprilisban.

Fantasztikus elbeszéléseit 1987-ben szép könyvben jelentette meg egy lon­doni kiadó. Ebbe a kötetbe egyetlen olyan novella került be, amelyik abszolú­te reális, bár meglehet, a közönségként vett ifjúság számára éppoly fantasztikus, mint a könyv többi elbeszélése.

Ez az egy olvasható itt: jellemkép és életkép egy kalkuttai filmforgatás ürü­gyén. Ízelítő a Satyajit Rayt még nem is­merő magyar olvasónak.

VISSZA

SATYAJIT RAY

Patol úr, a filmsztár

Patol úr éppen a vállára akasztotta bevásárlószatyrát, amikor bekiabált az ajtaján Nis­hikanto úr:

‒ Patol, itthon van?

‒ Igen – szólt ki Patol úr. – Egy pillanat.

Nishikanto Gosh három házzal odébb lakott, szintén a Nepál Bhattacharji utcában. Szívélyes természetű ember volt.

Patol úr vállára vetett szatyorral kilépett a lakásból.

‒ Mi szél hozta erre ilyen korán?

‒ Ide hallgasson, mikor jön haza?

‒ Hát úgy egy jó óra múlva. Miért?

‒ Remélem, utána itthon marad; ma különben is Tagore születése napja van. Talál­koztam tegnap a Netaji gyógyszertárban a legifjabbik sógorommal. A*filmiparban dol­gozik, a gyártásvezetésben. Szóba hozta, hogy épp egy színészt keres az egyik jele­nethez, amit most forgatnának. Ahogy leírta az alakot – ötven év körüli, alacsony, kopasz férfi –, maga jutott eszembe. Megadtam neki ezt a címet, és megkértem rá, hogy találkozzék magával. Remélem, nem utasítja vissza a munkát. Természetesen fizetni fognak érte.

Patol úr nem számított rá, hogy ilyen újsággal kezdődik a napja. Még hogy efféle ajánlatot kapjon filmszerepre egy magafajta ötvenkét éves senki, hát ez a legmeré­szebb álmain is túltett.

‒ Igen vagy nem? – kérdezte Nishikanto úr. – Úgy rémlik, maga szerepelt valaha színpadon.

‒ Az igaz – hagyta rá Patol úr. – És csakugyan nem tudom, miért is mondanék ne­met. De hadd beszéljek előbb a sógorával, tisztázni kellene a részleteket. Hogy is hívják?

‒ Naresh. Naresh Dutt. Úgy harmincéves, jól megtermett legény. Azt mondta, fél tizenegy tájban itt lesz.

A piaci bevásárlás során Patol úrnak kiment a fejéből, mire is kérte a felesége, és pirospaprika helyett hagymamagot vett. A padlizsánról meg csaknem megfeledke­zett. Nem is csoda. Patol úrban valaha igazi szenvedély lángolt a színpad iránt, s ez valóságos megszállottságba csapott át. A műkedvelő színjátszóknál, a kerületi tár­saskör színpadán bemutatott darabokban Patol úr mindig élvezte a közönség jóindu­latát. Neve számtalan alkalommal megjelent a hirdetőcédulákon. Egy ízben nagy be­tűkkel írták majdnem legfölülre: „Sitalakanto Ray (Patol Bábu) Parasar szerepében.” Csakugyan volt idő, amikor miatta váltottak jegyet az előadásra.

Ez akkor volt, amikor Kanchraparában lakott. Az ottani vasútüzemnél volt alkalma­zásban. 1934-ben több fizetéssel járó irodai munkát ajánlottak neki a Hudson and Kimberleynél Kalkuttábán, és szerencséjére még lakáshoz is jutott a Nepál Bhatta­charji utcában. Föladta vasúti állását, és Kalkuttába költözött a feleségével. Néhány évig simán mentek a dolgok, s Patol úr kegyben állt a főnökénél. 1943-ban, amikor már épp azzal a gondolattal játszadozott, hogy társaskört szervez a kerületben, vá­ratlan létszámcsökkentést hajtottak végre irodájában a háború miatt, s ez neki kilenc év után az állásába került.

Attól fogva küszködnie kellett Patol úrnak a megélhetésért. Először egy vegyesbol­tot nyitott, amit öt év múlva kénytelen volt fölszámolni. Azután egy bengáli cégnél ta­lált munkát, amit méltatlankodva föladott, amint főnöke túlságosan lekezelően kez­dett bánni vele. Majd aztán tíz hosszú éven át mindenféle kenyérkeresettel megpró­bálkozott Patol úr – kezdve a biztosítóügynökösködéssel – anélkül, hogy sikerült volna jobbra fordítania sorsát. Az utóbbi időben rendszeresen kijárogatott egy ki­csiny ócskavastelepre, ahol egyik unokatestvére állásígérettel kecsegtette.

És a színjátszás? Hát az a múltba merült, csak néha idézte föl emlékezetében, egy-egy sóhajtással kísérve. Jó memóriával volt megáldva, még mindig eszébe jutott néhány sor a legjobb szerepeiből. „Halljátok, ó, halljátok égzendítő bongását az óriás íjnak, mit a véres tusán Gandiva zengetett, és vészes csattanását a temérdek buzo­gánynak, mely a nagy Brikodara kezében szelte süvítve át a leget!” Borzongás futott végig a gerincén, valahányszor csak efféle sorokra gondolt.

Naresh Dutt fél egykor állított be. Patol úr már föladta a reményt, és azon volt, hogy elmegy fürödni, amikor kopogtattak az ajtaján.

‒ Fáradjon be, fáradjon be, uram! – Patol úr szinte erőnek erejével berángatta a fiatalembert, és feléje tolta a törött karú széket. – Foglaljon helyet!

‒ Nem, köszönöm. Én … ő-ő-ő… azt hiszem, Nishikanto Bábu beszélt rólam, ugye?

‒ Ó, igen. Meg kell mondanom, kis híján visszaléptem a dologtól. Annyi év után…

‒ Remélem, nincs ellenére?

‒ Úgy véli, jó leszek a szerepre? – kérdezte roppant bátortalanul Patol úr.

Naresh Dutt végigmérte pillantásával Patol urat, és bólintott.

‒ Hogyne – mondta. – Semmi kétség. A forgatás egyébként holnap délelőtt lesz.

‒ Holnap? Vasárnap?

‒ Igen. És nem a stúdióban. Megmondom, hova kell mennie. Tudja, melyik a Fara­day Ház, nem messze a Bentinek utca és a Mission köz sarkától? Egy hétemeletes irodaépület. A bejárata előtt lesz a forgatás. Pontban fél kilenckor várjuk ott magát. Déltájban fog végezni.

Naresh Dutt távozni készült.

‒ De még nem beszélt a szerepemről! – tartóztatta aggódva Patol úr.

‒ Hát persze, elnézést. Egy járókelőt fog játszani. Egy szórakozott és hirtelen ha­ragú járókelőt. Mellesleg, van egy nyakig gombolós kabátja?

‒ Azt hiszem, van. Olyan régimódira gondol?

‒ Igen. Azt vegye majd föl. Milyen színű?

‒ Gesztenyebarna. De gyapjúból.

‒ Rendben. A cselekmény télen játszódik, úgyhogy az éppen jól lesz. Holnap, pontosan nyolc harminckor. Faraday Ház.

Patol úrnak hirtelen egy lényeges kérdés ötlött eszébe. – Remélem, valami párbe­széd is tartozik a szerephez?

‒ Hogyne. Szöveges szerep. Maga már játszott azelőtt, nem?

‒ Hát, ami azt illeti, igen …

‒ Pompás. Nem jöttem volna ide, ha csak egy statisztaszerepről volna szó. Arra mindig találunk embereket az utcán. Természetesen lesz párbeszéd is, meg fogja kapni a szövegét, mihelyt jelentkezik holnap.

Amint Naresh Dutt elment, Patol úr közölte a hírt nejével.

‒ Ahogy látom, nem nagy szerep. Fizetnek érte természetesen, de nem ez a fő. A fő az, hogy … emlékszel, hogyan kezdtem a színpadon? Emlékszel az első szere­pemre? Egy halott katonát játszottam. Csak mozdulatlanul kellett feküdnöm a szí­nen, szétvetett karral és lábbal. És emlékszel rá, milyen magasra jutottam föl onnan? Emlékszel rá, hogy szorongatta a kezemet Mr. Watts? És az ezüstéremre, amit a helyhatósági elöljáró adott át nekem? Emlékszel? Ez csak az első lépés a létrán, drá­ga hitvestársam! Igen, az első lépés, ami – ha Isten is úgy akarja – a hírnév és a jólét felé viszi a te szerető férjedet!

‒ Ne számláld a csirkét, még mielőtt a tojásból kikel! Nem csoda, hogy így sosem viszed semmire.

‒ De hát most csakugyan komoly a dolog! Eredj, készíts nekem, légy szíves, egy csésze teát. És emlékeztess rá, hogy igyam este egy kis gyömbérlét. Az nagyon jót tesz a torkomnak.

A Metropolitan palota óráján hét perccel múlt nyolc, amikor Patol úr az Esplanadere ért. Még tízpercnyi gyalogútja volt a Faraday Házig.

Jókora tömeg tolongott az épület előtt. Három vagy négy autó állt az úttesten, meg egy busz, a tetején a filmforgatáshoz szükséges fölszereléssel. A járda szélén egy háromlábú szerkezet körül csapatnyian serénykedtek. A bejárat mellett – szintén há­rom lábon – egy pózna állt, aminek a tetejéből hosszú kar meredt ki, annak a végén pedig valami hasáb alakú, kicsiny méhkasra emlékeztető dolog lógott. A két szerke­zet körül nyüzsgő emberhadban néhány nem-bengálit vett észre Patol úr. Mit keres­tek ott azok, nem tudta volna megmondani.

De hol lehet Naresh Dutt? Ő volt itt az egyetlen ismerőse.

Egy icipicit a torkában dobogott a szíve, ahogy az épület bejárata felé nyomult. így, a nyár derekán ólomsúlyúnak érezte állig begombolt kabátját. Magas nyakú gallérja körül verejtékcsöppek gyülekeztek.

‒ Ide, ide, Atul Babul

Atul Bábu? Patol úr megpillantotta az ajtónál álló Naresh Duttot, aki feléje intege­tett. Rosszul jegyezte meg a nevét. Nem csoda, csak röviden beszéltek egymással. Patol úr odament hozzá, namaskar üdvözlésre tette össze a kezét, s így szólt: – Azt hiszem, még nem jegyezte meg a nevemet. Sitalakanto Ray, ámbár jobban ismernek a ragadványnevemen, ami Patol. Színpadon is ezt használtam.

‒ Jó, jó. Meg kell hagyni, maga igencsak pontos ember.

Patol úr kihúzta magát.

‒ Kilenc évig dolgoztam a Hudson és Kimberleynél, és egyszer sem késtem el.

‒ Csakugyan? Hát akkor azt tanácsolnám, húzódjék oda az árnyékba, és várjon ott. Egy-két dolgot még el kell intéznünk, mielőtt elkezdjük.

‒ Naresh!

A háromlábú szerkezet mellől szólt oda valaki.

‒ Uram?

‒ Az ott a mi emberünk?

‒ Igen, uram. Abban a… ő … beállításban van, amikor egymásnak ütköznek.

‒ Rendben. Most tisztítsd meg a bejáratot, jó? Mindjárt kezdünk.

Patol úr félrehúzódott, és megállt egy paan-áruda árnyékában. Sosem látott még filmforgatást. Micsoda kemény munka! Egy húszévesforma, fiatal fickó a vállára kapta a háromlábú szerkentyűt. Megvolt az vagy harminc kiló.

De mi lesz az ő szövegével? Már nem maradt sok idő, s ő még mindig nem tudja, mit kell majd tennie vagy mondania.

Patol úr hirtelen egy kissé ideges lett. Megkérdezzen valakit? Ott van Naresh Dutt; menjen oda hozzá, és emlékeztesse rá? Nem számít, hogy kicsi a szerep, de ha a legtöbbet akarja kihozni belőle, előre meg kell tanulnia a szövegét. Micsoda szégyen­ben maradna, ha elhibázná ennyi ember előtt! Utoljára húsz éve szerepelt színpadon.

Patol úr épp előre lépett volna, amikor egy harsány hang – „Csendet!” – váratlanul megdermesztette.

A kiáltást Naresh Dutt hangos bejelentése követte, aki kezéből tölcsért formálva szája elé, azt mondta:

‒ Mindjárt kezdjük a forgatást. Kérem, hogy senki se beszélgessen. Ne mozdulja­nak a helyükről, és ne tolongjanak a felvevőgép körül!

A harsány hang ismét megszólalt: „Csend! Figyelem!” Patol úr most már látta a hang tulajdonosát. Tömzsi, közepes termetű ember volt, ott állt a kamera mellett. Va­lami teleszkópra emlékeztető holmi lógott a nyakában, ő volna a rendező? Milyen furcsa! Még csak nem is törődött vele, hogy megtudakolja a rendező nevét!

Gyors egymásutánban harsantak ekkor a kiáltások: „Hang indul! Vétel! Kamera! In­dul! Tessék!”

Patol úr annyit látott, hogy amint a „Tessék!” elhangzott, egy autó gördült elő az út­kereszteződésből, s megállt a hivatali bejárat előtt. Aztán egy szürke öltönyös, ró­zsás arcúra sminkelt fiatalember kipattant a hátsó üléséről, néhány nyújtott lépést

tett a bejárat felé, majd hirtelen megállt. A következő pillanatban Patol úr egy kiáltást hallott: „Ennyi!”, s azonnal újra megindult a tömeg zsibongása.

A Patol úr mellett álló férfi odafordult hozzája: – Remélem, fölismerte a fickót?

‒ Nem én, miért?

‒ Chanchal Kumar – mondta erre a férfi. – Fölfelé ível a csillaga. Négy filmben övé a főszerep pillanatnyilag.

Patol úr igen kevés filmet látott, de úgy rémlett neki, mintha már hallotta volna Chanchal Kumar nevét. Alighanem ugyanaz a fiú volt, akit Köti úr annyira dicsért a mi­nap. Csinosan ki volt amúgy készítve a legény. Ha egy bengáli dhoti-t vagy panjabi-t viselne öltöny helyett, és páváskodva járna, tökéletesen adhatná Kartik istent. A kanchraparai Monotosh – akit inkább becenevén, Chinuként ismertek – ugyanígy nézett ki. Nagyon jó volt női szerepekben, emlékezett vissza Patol úr.

Aztán suttogva megkérdezte a szomszédjától: – Ki a rendező?

A férfiú fölvonta a szemöldökét.

‒ Hát nem tudja? Baren Mullick. Három bombasikert rendezett zsinórban.

No, legalább megtudott valami hasznosat. Nem kényszerül majd egy „nem tu- dom”-mal beérni, ha a felesége faggatja, hogy kinek a filmjében játszott, meg hogy melyik színésszel.

Naresh Dutt jött oda most hozzá egy kis cserépcsésze teával.

‒ Tessék, uram, a forró tea jót tesz a torkának. Hamarosan maga következik.

Patol úrnak most vagy soha kellett előhozakodnia kívánságával.

‒ Ha ide tudná most adni a szövegemet…

‒ A szövegét? Jöjjön.

Naresh Dutt a háromlábú szerkezet felé indult, Patol úr a sarkában.

‒ Hé, Sosanko!

Egy fiatal fickó, rövidujjas ingben, odafordult a szóra.

‒ Ez az úr a szövegét szeretné. Nem írnád le neki egy papírra? ő lesz az egyik, aki…

‒ Tudom, tudom – vágta ei Sosanko. Majd így szólt Patol úrhoz: – Gyere csak ide, papa. Hé, Jyoti, kölcsönadnád egy percre a tolladat? A papa írásban kéri a szövegét.

A sihederkorú Jyoti egy piros pöttyös tollat varázsolt elő a zsebéből és odaadta Sosankónak. Az kitépett egy lapot jegyzetfüzetéből, ráfirkantott valamit, és átnyújtot­ta Patol úrnak.

Patol úr a papírra pillantott, s azt látta, hogy egyetlen szó áll rajta: „Ó”.

Hirtelen szaggatni kezdett a feje. Szeretett volna kibújni a kabátjából. Elviselhetet­len volt a hőség.

‒ Mi baj, papa? – kérdezte Sosanko. – Valahogy nem látszik túl boldognak.

A bolondját járatják vele ezek a népek? Egy nagy beugratás volna az egész? Egy ilyen béketűrő, senkinek sem ártó emberrel, mint amilyen ő? Berángatják ide a város közepébe csak azért, hogy csúfot űzzenek belőle? Hogy is lehet valaki ennyire ke­gyetlen!

‒ Elég furcsának találom ezt – mondta Patol úr alig hallhatóan.

‒ Mit, papa?

‒ Hát csak annyi, hogy „Ó”? Ez minden, amit mondanom kell?

Sosanko szemöldöke fölrándult a magasba.

‒ Mit mond, papa? Azt hiszi, ez semmi? Ugyan már, ez szabályos beszélő szerep! Szöveges szerep egy Baren Mullick-filmben – tudja maga, mit jelent ez? Hát maga a legszerencsésebb színész! Tudja, hogy ez idáig száznál is többen szerepeltek ebben a filmben, akik semmit sem mondtak? Csak elsétáltak a kamera előtt. Néhányan még csak nem is sétáltak, csupán ott álltak egy beállításban. Voltak olyanok, akiknek az ábrázata nem is került a képbe! Ma is – nézze azokat az embereket ott, a lámpaosz­lopnál! Azok mindnyájan benne vannak a mai jelenetben, de nem mondanak benne semmit. Még a főhős Chanchal Kumarnak sincs mára semmi szövege. Maga az egyetlen, akinek van – érti már?

Ekkor odalépett a Jyoti nevű fiatalember, Patol úr vállára tette a kezét, és azt mondta:

‒ Hallgasson ide, papa. Elmondom, mit kell majd csinálnia. Chanchal Kumar egy sikeres cégvezető. Értesül róla, hogy sikkasztást követtek el az irodájában, és jön, hogy utánanézzen, mi történt. Kiszáll a kocsijából, és átvág a járdán a bejárat irányá­ban. Akkor nekiütközik egy szórakozott járókelőnek. Ez maga. Beüti a fejét, és azt mondja: „Ó!”. De Chanchal Kumar ügyet sem vet rá, és bemegy az irodájába. Az a tény, hogy nem vesz tudomást magáról, mutatja, mennyire elmerült a gondolataiban – érti? Gondolja csak meg, milyen sorsdöntő ez a beállítás.

‒ Azt hiszem, most már minden világos – mondta Sosanko. – Ha tehát visszamen­ne oda, ahol állt… minél kevesebben nyüzsögnek itt, annál jobb. Már csak egy beál­lítás van hátra, aztán maga következik.

Patol úr visszaballagott a paan-árudához. Az árnyékban meghúzódva, rápillantott a kezében tartott papírlapra; körülkémlelt, látja-e valaki, galacsinná gyűrte, és a csator­nába dobta.

Ó…

A szíve mélyéről szakadt föl ez a sóhajtás.

Csak egyetlen szó – nem, még csak nem is egy szó, csupán egy hang –: „ó”.

Fullasztó volt a hőség. Mázsányi súllyal húzta le a kabát. Patol úr nem bírt ki állva még egy beállítást; elnehezültek a lábai.

A paan-árus bódéja mögötti irodához vánszorgott, leült a lépcsőre. Fél tíz körül járt az idő. Vasárnap délelőttönként Karali Bábu házában énekelték Káli istennő him­nuszait. Patol úr hetente odajárt, örömét lelte benne. Mi lenne, ha most is odamen­ne? Mi baj származhatna belőle? Miért vesztegesse el a vasárnap délelőttjét ezek­nek a mihasznáknak a társaságában, és miért csináljon még a tetejébe bolondot is magából?

„Csendet!”

Baromság! A fenébe vele! Egy ilyen közönséges dolog miatt csapnak ekkora hű­hót! Mennyivel jobban mentek a dolgok a színpadon!

A színpad …

Bágyadt emlék horgadt föl Patol úr elméjében. Lágy, mély hangon adott jó tanács, fölbecsülhetetlen értékű szavak: „Jegyezz meg egyvalamit, Patol. Akármilyen kicsi szerepet kínálnak, sose ítéld méltóságodon alulinak elfogadni. Művészként csakis az lehet a célod, hogy a lehető legjobbat nyújtsd, és a legutolsó csöpp értelmet is kisaj­told a szövegedből. A színjáték sokak munkájára épül, sokak összeforrott igyekeze­téből áll elő a játék sikere.”

Pakrashi úrtól kapta ezt a jó tanácsot. Gogon Pakrashi volt Patol Bábu tanítómes­tere. Csodálatos színész, akiben nyoma sem volt a hiúságnak; szent ember és párját ritkító színész.

Volt még másvalami is, amit Pakrashi úr gyakorta mondogatott. „A játék során ki­mondott minden egyes szó olyan, mint a gyümölcs a fán. Nem mindenki férkőzhet hozzá a közönségből. De neked, a színésznek tudnod kell, hogyan lehet leszakítani, kifacsarni a levét, és fölkínálni a közönség épülésére.”

Patol úr hódolattal meghajtotta fejét tanítómesterének emléke előtt.

Csakugyan igaz volna, hogy nincsen semmi a szerepében, amit ma kellene elját­szania? Csupán egyetlen szót kell mondania: „Ól”, de vajon tényleg annyira híján van ez minden jelentésnek, hogy csak úgy kurtán-furcsán végezzen vele?

Ó, ó, ó, ó, ó, – Patol úr kezdte mindannyiszor eltérő hanghordozással ejtegetni ezt az indulatszót. Csinálta egy darabig, mígnem arra a meghökkentő felfedezésre jutott, hogy ugyanaz a szócska, különféleképpen kimondva, más és más jelentésárnyalat hordozójává lett. A megütött ember másként mondja az „ó!”-t, mint a kétségbeesett, s a szánalom megint másként mondatja ki az „ó!”-t. Csakugyan, oly sokféle-fajta „ól” van a világon: rövid „oh!” hosszan elnyújtott „ól”, elkiáltott és elsóhajtott „ó”, magas „ó” és mély „ó”, meg lent kezdődő és fönt végződő, fönt induló és alant befejeződő „ó”… Különös dolog! Patol úr egyszeriben úgy érezte, hogy egész értekezést tudna írni erről az egy szótagos fölkiáltásról. Miért is csüggedt el annyira, amikor ez az egyetlen szócska is valóságos kincsesbányája a jelentésnek? Az igazi színész ezzel az egy szótaggal is képes nyomot hagyni közönsége emlékezetében.

„Csendet!”

A rendező ismét fölemelte hangját. Patol úr megpillantotta az ifjú Jyotit, amint az a tömeget hessegette széjjel. Kérdezni akart tőle valamit. Gyorsan odament hozzá.

‒ Mennyi van még hátra, mielőtt rám kerülne a sor, testvér?

‒ Miért ilyen türelmetlen, papa? Ebben a szakmában türelmet kell tanulni. Majd úgy fél óra múlva szólítják.

‒ Rendben van. Szívesen várok. Ott leszek abban a mellékutcában, a túloldalon.

‒ Jól van, csak nehogy elhúzza a csíkot.

‒ Hangfelvétel indul!

Patol úr lábujjhegyen átvágott az úttesten, s behúzódott a csöndes mellékutcába. Jó, hogy maradt még egy kevés ideje. Ezek az emberek szemlátomást nem hisznek a próbában, így hát a saját szakállára fog próbálni. Senki sem volt a közelében. Iroda­épületek voltak arrafelé, csak kevesen laktak itt. Aki meg itt lakott – például egy-két boltos –, az mind odacsődült bámulni a forgatást.

Patol úr megreszelte a torkát, és elkezdte különböző módokon ejtegetni a szót. Emellett azt is kidolgozta, hogyan fog majd testileg reagálni az összeütközésre – ho­gyan torzul fájdalmassá az arckifejezése, hogyan tárja szét a karját, hogyan kuporo­dik össze fájdalmában és meglepetésében –, mindezeknek különböző módozatait próbálta el egy nagy üvegablak előtt.

Pontosan fél óra múlva szólították Patol urat. Ekkorra már teljesen úrrá lett csüggedésén. Csak élénk várakozás és visszafogott fölajzottság töltötte el. Azt érezte, amit húsz évvel azelőtt, valahányszor színre lépett.

Baren Mullick, a rendező magához rendelte Patol urat.

‒ Remélem, tudja, mi a teendője? – kérdezte.

‒ Igen, uram.

‒ Nagyon jó. Először azt fogom majd mondani: „Hang indul”. A hangmérnök vála­szolni fogja rá, hogy „Felvétel”. Aztán jeit kap a kamera az indításra. Azután én azt mondom: „Tessék!” Ez lesz a maga végszava, amire elindul onnan az oszloptól, a fő­hős pedig kilép a kocsijából, hogy berontson az irodába. Maga úgy igazítja a lépést, hogy az összeütközésre itt, ezen a ponton kerüljön sor. A hős nem vesz tudomást magáról, igyekszik befelé az irodába, maga pedig fájdalmat mutat, azt mondja: „Ó!” pár pillanatra megáll, aztán továbbmegy – oké?

Patol úr egy próbát javasolt, de Baren Mullick türelmetlenül nemet intett a fejével:

‒ Ott az a felhőcsomó, mindjárt eltakarja a napot – mondta. – Ezt a jelenetet nap­sütésben kell fölvennünk.

‒ Még egy kérdésem volna, kérem.

‒ Éspedig?

Patol úrnak egy ötlete támadt próba közben, most előrukkolt vele.

‒ Őőő … Azt gondoltam, ha egy nyitott újságot tartanék a kezemben, és akkor következnék be az összeütközés, amikor épp belenézek, akkor talán …

Baren Mullick kurtán félbeszakította a mondókáját azzal, hogy odaszólt egy ácsor­gónak, aki egy bengáli újságot tartott a kezében:

‒ Ideadná azt az újságot ennek az úrnak, csak erre a beállításra? Kösz … Akkor most menjen a helyére az oszlop mellé. Chanchal, készen vagy?

‒ Igen, uram.

‒ Jó. Csendet! – Baren Mullick fölemelte a kezét, majd leengedte, és azt mondta: – Egy pillanat. Kesto, azt hiszem, ha bajuszt tennénk a gyalogjáróra, érdekesebb lenne.

‒ Milyet, uram? Harcsabajusz, Ronald Colman vagy lepkeszárny? Mindegyik itt van nálam.

‒ Lepke, lepke – de szaporán!

Az idős sminkes odament Patol úrhoz, elővett a dobozából egy kicsiny, őszes ba­juszkát, és masztixszal Patol orra alá ragasztotta.

Patol úr megjegyezte: – Remélem, nem jön le az összeütközéstől.

A sminkes elnevette magát.

‒ Egy összeütközéstől? Még hogyha Dara Singh-gei verekedne, a bajusz akkor is a helyén maradna.

Patol úr gyors pillantást vetett a sminkes tükrébe. Eléggé természetes látványt nyújtott a bajusza, jól állt neki. Magában elismerőleg nyugtázta a rendező éleslátását.

‒ Csendet! Csendet!

A bajuszragasztás ügye észrevételek hullámát indította el a nézőközönségben, s ennek vetett most véget Baren Mullick kiabálása.

Patol úr észlelte, hogy az ácsorgók pillantásai most leginkább őrá irányulnak.

‒ Hang indul!

Patol úr megreszelte a torkát. Egy, kettő, három, négy, öt… öt lépést kell megten­nie az összeütközés kijelölt helyéig. Chanchal Kumarnak pedig négyet, fgy hát, ha mindketten egyszerre indulnak, Patol úrnak egy kissé szaporábban kell lépkednie, mint a hősnek, máskülönben …

‒ Kamera indul!

Patol úr a kezében tartotta szétnyitott újságját. Amit tenni fog, amikor az „ó!”-t mondja, annak hatvan százalékban bosszankodásból és negyven százalékban meg­lepődésből kell állnia.

‒ Tessék!

Köp, köp, köp, köp, köp – bumm!

Patol úr csillagokat látott. A hős feje úgy ütődött az ő homlokának, hogy a gyötrő fájdalom néhány pillanatra minden egyéb érzést elnémított benne.

De tüstént azután akaratának végső megfeszítésével összeszedte magát, és ötven rész kínszenvedést vegyítve huszonöt rész meglepődéssel és huszonöt rész dühvei, egy „ó!”-t kiáltott, majd kisvártatva továbblépett.

‒ Ennyi!

‒ Rendben volt? – kérdezte Patol úr aggodalmasan, Baren Mullick felé lépve.

‒ Rém jópofa volt! Maga valóságos színész! Sosanko, kémleld meg az eget a sö­tét szemüveggel.

Jyoti odament Patol úrhoz.

‒ Papa, nem volt túl erős az ütés?

‒ Az istenit! – mondta Chancha! Kumar a fejét dörzsölgetve. – Maga olyan jól idő­zítette, hogy kis híján kinyúltam!

Naresh Dutt könyökkel utat tört a tömegben, odalépett Patol úrhoz, s azt mondta:

‒ Menjen vissza oda, legyen szíves, ahol eddig állt. Majd nemsokára odamegyek, és elintézzük a még hátravalókat.

Patol úr újra elfoglalta helyét a paan-áruda oldalánál. A felhő épp kezdte eltakarni a napot, egy kissé hűvösebb lett. Patol úr mindazonáltal levetette gyapjúkabátját, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. A teljes megelégedettség kerítette hatalmába.

Csakugyan jól végezte a dolgát. A küszködéssel teli évek sem tompították el érzé­kenységét. Gogon Pakrashi meg lehetne elégedve alakításával. De vajon mindazt a kínlódást és képzeletet, amit ő beleölt ebbe az egyetlen beállításba, képesek-e érté­kelni ezek az emberek? Aligha. Csak idecsődítenek népeket, elvégeztetnek velük bi­zonyos mozdulatokat, megfizetik a munkájukat, és el is felejtik az egészet. Jó, fizet­nek érte, de ugyan mennyit? Tíz, tizenöt, húsz rúpiát? Igaz, hogy roppantul szüksége volna a pénzre, de hát mi az a húsz rúpia azzal a tömény jóérzéssel szemben, amit a tökéllyel és odaadással végzett, kicsiny munkájának köszönhet?

Tíz perccel azután, vagy valamelyest később a paan-árudához indult Naresh Dutt, hogy elintézze Patol úrral a teendőket, ámde nem találta már ott. Ez aztán furcsa: még nem is kapta meg a pénzét. Micsoda különös alak!

‒ Kibújt a nap! – kiabálta Baren Mullick. – Csendet, csendet! Naresh, iparkodj, te­reld el innen láb alól ezt a népséget!

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

VISSZA



VISSZA

MÚLTUNK


ESZES MÁTÉ

Nagybörzsöny, Szent István-templom

Az utast, ha gyalogszerrel az Ipolytól ér­kezik Ganádpuszta felől, a Hosszúvöl­gyön át, s innen felkapaszkodik a szelíd lankán a völgytorokba, kicsiny, mégis ro­busztus hatást keltő templom látványa fogadja. A barnásvörös trachitból fara­gott négyszögű kövek aránytalan nagy­sága teszi-e, amiből a torony és a szen­tély készült, vagy a hely, ez a festői dombtető, ahova épült – különös hangu­lat uralkodik el a jámbor idegenen.

Alacsony kőfal veszi körül a templo­mot, amely a veszély óráiban menedéket nyújtott a templomdomb mögött meghú­zódó, völgyi falu lakóinak. Ennek a csu­pán embermagasságú mellvédnek az alapzata nyolc évszázad messzeségéből őrzi a névtelen építőmester keze nyomát. Nagy szakértelemre vall, ahogyan egy­máshoz illesztette az andezitkockákat, minden sorra bőségesen terítve szét az oltatlan meszet, melyet azután meglo­csolt. A falon beoltott mész mint a láva olvasztotta össze az építőanyagot. Ha el­lenség tört a falura, a falat a fegyverfor­gatásra alkalmas férfiak védték, a gyere­kek, az asszonyok és az idős emberek a boltozatos, nyeregtetős templomhajó és a parányi szentély nagyobb biztonságá­ban kerestek menedéket.

A negyedgömbboltozatú, egyetlen lép­csővel megemelt szentély a magyaror­szági késő román kor stílusjegyeit őrzi. A kápolna oltárképén a térdeplő István király a kezében tartott kápolnát ajánlja fel névadó patrónusának, a megkövezett István vértanúnak a közvetítésével a Boldogságos Szűznek. A felajánlás gesztu­sa kifejezője a XVII. században újjászüle­tett Szent István-kultusznak, amely az ikonográfiái megjelenítésen kívül éne­kekben, prédikációkban, iskoladrámák­ban is megnyilatkozott.

Az oltárkép felső részén a Szenthá­romság látható még, és a korona a király mellett. A keresztjét tartó Krisztus Mária felé fordulva hagyja jóvá a szent király kérését.

A szentély külső ívsoros kőpárkányát tizenkilenc fülke töri meg. Egy kivételével minden ívmezőben kőből faragott, sza­kállas, tar koponyájú, lógó bajuszú, tatá­ros férfifej látható. A szájhagyomány sze­rint a muhi csatából menekülő magyarok egy kis csapata a községben bújt* meg. Üldözőik közül tizenkilencen egészen idáig követték őket. A katonák a falu la­kóival foglyul ejtettek tizennyolc tatár harcost és lefejezték őket. Egynek sike­rült elmenekülnie. Ennek emlékét őrzi az üresen maradt fülke. Nyolcszáz eszten­dő távlatából kibogozhatatlan, hogy a le­genda ihlette-e a hajdani kőfaragót mun­kája közben, vagy a pogány hagyomány­ban tovább élő ősök vonásait faragta-e kőbe. Még arra is ügyelt, hogy karaktere­sek legyenek fejei, megtisztelve ábrázolt modelljeit. Különböznek nagyságra is az ábrázolatok, alakjukra nézve ugyanilyen férfifejek láthatók a déli kapun is.

A „tatárfejes” legendát az idős nagy­börzsönyiek még ma is büszkén mesélgetik, megtoldva még azzal, hogy vész­terhes időkben a templom tornyából őr­szem vigyázta a határt. Ellenség közeled­tére az általa fellármázott fegyveres nép védte a falut, amíg tudta. Csak elismerés illetheti az Árpád-kori építőmestereket, hogy valóságos hadvezéri szemmérték­kel választották ki a templom helyét, és végezték el a tájolását. Nincs egyetlen völgyszoros, horhos, ösvény, amelyen át észrevétlenül megközelíthető lenne a fa­lu. A torony ikerablakaiból szemmel tart­hatók a folyóvölgy felől és a hegyek irá­nyából bevezető utak is.

Tiszteletben tartották az építők az ősi regulákat is, a templomnak úgynevezett zárt jellegű, keletelt tájolással határozták meg a helyét. A keletelés ősi misztikus hagyományon alapszik, és ha a terepvi­szonyok nem akadályozták az építőket, mindenütt megtartották ezt a szabályt. Ex Oriente lux, vagyis keletről jő az égi világosság.

A börzsönyi templomépítők saját száj­ízük szerint eltértek a csillagászatilag pontos keleti iránytól. A falu fölé maga­sodó hegyek gyomrában arany-, ezüst­ös ólombányászkodást folytató távoli ősök István királyt a bányászok védő­szentjeként is tisztelték. Ez a tisztelet ösztökélhette őket arra, hogy a csillagá­szati kelet helyett a templom védőszent­je egyházi naptári napjának reggelén a felkelő nap irányához tájolták a kápol­nát.

A Börzsöny-vidéken nagy királyunk tiszteletére nemcsak templomokat szen­teltek, hegyormokat, forrásokat, határré­szeket, dűlőutakat neveztek el, hanem minden korban az egyik leggyakoribb ke­resztnévnek is választották. Népszerűsé­gét származékai is tanúsítják: Stefi, Stefán, Istók, Istéfán.

Az egyszeri börzsönyi emberrel esett meg a mikolai vásáron, hogy megkérdez­te valakitől, találja ki, hogy hívják.

‒ János – felelte a mikolai atyafi.

‒ Feljebb – érkezett rá a válasz.

‒ Akkor József.

‒ Még feljebb – mondta a börzsönyi ember.

‒ Hát, akkor kend István.

‒ Na lássa kend, mi lehetnék más – hangzott az önérzetes válasz.

A nagybörzsönyi templom eredetmon­dája is a szent király nevéhez fűződik. Az Árpád-házi királyok alatt Esztergom kirá­lyi székhely. Közelsége és a székváros szellemi kisugárzása lehet az oka, hogy az itteni nép a templom építését a mai napig Szent Istvánnak tulajdonítja. Vala­mikor a környéket nagy erdőség borítot­ta. Az Esztergomban lakó király gyakran járt ide vadászni. A monda szerint a ki­rály Kupa, Somogy megyei pogány vár­nagy által üldöztetvén a Börzsöny kör­nyéki erdőkbe húzódott néhány száz em­berével. Mellészegődött a hadiszeren­cse, és a lázadó Kupát legyőzte. István király a győzelem emlékére templomot emeltetett.

Okleveles adat nem erősíti meg, hogy a templomot valóban I. István építette volna. Esztergomi levéltári forrásokban fellelhető feljegyzés szerint két és fél év­százada az épületből kiesett egy faragott kő, amelyen MV, tehát az 1005. év volt ol­vasható. Név szerint a templom építőit sem ismerjük. A köveken csak mesterje­leket hagytak aláírásként. Ebből a több, mint nyolcszáz esztendős kézjegyből vajmi keveset tudhatunk meg az építő­mesterek személyéről. Nem áru! el sem­mit nemzetségükről, hírükről, rangjukról, íme a megfejthetetlen véset: PC: <; V.



Nagybörzsönynek és templomának szüksége is volt erős, és tekintélyével a veszedelmek idején óvó patrónusra. A felső-magyarországi bányavárosok ér­tékes tagjaként főpapok és királyok szer­fölött kedvelt birtoka a település. Árpád-házi királyaink aranyércbányáiknak hoza­mát Bakabánya, Bélabánya, Selmecbá­nya, Brezno, Börzsöny és Besztercebá­nya érckincseivel királyasszonyuknak ajándékozták tűpénzként. A királyné eb­ből fedezte saját udvartartásának költsé­geit. Az Árpád-ház kihaltával a település XIII. század végéig tartó fejlődése meg­szakadt. A község hatalmi harcok, egy­házi és világi hatalmasságok torzsalko­dásainak áldozatává vált. Prédául esett külső ellenségnek. A muhi csatavesztés után IV. Béla Hont vármegyén keresztül menekült kíséretével, a vidéket üldözői, a lengyel síkság felől beözönlő tatárok vé­gigpusztították. Börzsönyt és plébánia- templomát, a Szent István-templomot sem kímélték meg, kifosztották.

1293-ban Pásztói István fiaival feldúlta Börzsönyt és Bernecét, büntetésként Marcell országbíró őket javaiktól meg­fosztotta és birtokukat az esztergomi ér­seknek ítélte. A község történetében egymást követték a hasonló események. 1295-ben és 1312-ben az oligarchák hatalmi harca rablással és fosztogatással sújtotta a falut. Hont megyét és Bör­zsönyt is Csák Máté kerítette hatalmába. Amikor 1311-ben Csák Mátét a pápai kö­vet egyházi átokkal sújtotta, Iborfi István, Csák Máté híve pusztította Börzsönyt. Az esztergomi érsek még 1312-ben is panaszt emelt Csák Máté ellen a királyi kancellárián, mert börzsönyi bányájából 200 márka (50 kg) ezüstöt jogtalanul el­rabolt.

1433-ban a husziták törtek be a Garam és az Ipoly területére és Börzsönyt is fel­dúlták. Zsigmond uralkodása alatt a bá­nyászat újra fejlődésnek indult, ám a gya­kori tulajdonosváltás nem kedvezett a vi­dék tartós fellendülésének.

A következő évtizedekben nem hallani a börzsönyi bányászatról, s ennek az le­het az oka, hogy az akkori bányaművelő eszközökkel gazdaságtalanná vált a bá­nyászkodás. Kovács János térképész írja első magyar nyelvű statisztikájában: „A Dungák jobb szerint itten faragtatnak. Itt a hegyek között Arany, Ezüst és Ólom Bannya hajdan tartatott, de mivel a költ­ség a jövedelmet föllül hallatta, pusztán hagyatott… nagy patakban szép Grudli nevű halatskák és fekete Rákok találtattnak, mell Patak 6 kerekű malmot hajt.”

A börzsönyi lankákon virágzó szőlő­kultúrát találunk ebben az időben. Selmec városa telepítette a szőlőt a határ­ba, egy ottani kamaragróf vásárolta fel a bort. A török hódoltság idején az ismét­lődő zaklatások miatt visszaszorul a sző­lőművelés és szünetel a bányászat is, hi­szen a bányavárosok felé vezető utat a törökök ellenőrizték. A fosztogatást nem kerülte el Börzsöny sem, a falun több­ször is rajtaütöttek. A bányavárosok egyik kéme jelentette, hogy Nógrádban sok török gyűlt össze, akiknél a börzsö­nyiek 600 forintra vannak becsülve.

A Szent István-templom az 1440-es évekig, az úgynevezett „bányásztemp­lom”felépítéséig Börzsöny plébánia- templomaként működött. A következő évszázadokban a szomszédságában le­vő temető kápolnája lett. Temetés után itt tartottak szentmisét az elhunytakért. Egy ízben a létét is veszély fenyegette. 1702-ben le akarták bontani, mivel sem jövedelme, sem pedig felszerelése nem volt. A király és a püspök adománya mentette meg Börzsöny büszkeségét, Felső-Magyarország egyik legjelentő­sebb műtörténeti emlékét. Kezdetben az adományként kapott egyházi ruhákat, kelyheket, gyertyatartókat és könyveket az oltáron tárolták vagy az oltár asztala alá rakták. Ma a szerek helye a torony al­jában van, amelyet sekrestyeként hasz­nálnak. Szent István temploma – talán az értékes adományok megmutatására – a következő esztendőkben négy eszten­dőn át újra a település plébániatemploma lett. Büszkén emlegetik Börzsöny lakói, hogy a tatárjárás alatt is, a török hódolt­ság idején is minden augusztus 20-án ünnepi misével emlékeztek meg a temp­lom védőszentjének névnapjáról. Kicsi lévén a templombelső, az udvaron tartot­ták a szentmiséket. A falu legtekintélye­sebb ácsmesterére bízták az oltár ácso­lását. A hívők egyházi énekek éneklése közben körmenettel is megtisztelték patrónusukat. Misézni a mindenkori börzsö­nyi pap misézett, de az ünnepi mise rangját emelendő neves vendégszóno­kot, vendégprédikátort is meghívtak erre a napra. Tavaly Márianosztráról érkezett egy pálos atya, aki szép orgánummal és lenyűgöző hévvel hirdette az igét.

A századelőn mise után az egész búcsúsnép elvonult a falu főterére, ahol ajándékokat, búcsúfiát vásároltak a gye­rekeknek és a felnőttek is egymásnak. Vándorárusok kínálták portékájukat, volt mézeskalács, céllövés, körhinta. A nap zajos szórakozással, lakmározással foly­tatódott és fejeződött be.

A gyermekkor lassan megkopó emlé­kei között szülőfalum, Tiszasüly Szent István-napi búcsúi elevenednek meg. A község jelenlegi helyétől másfél kilo­méterre középkori település nyomait lel­hetjük meg: Szentkirályét. Ugyanitt a Szentistván határrész elnevezés még őr­zi a nagy király nevét. Jó termőföld ez, a sülyi határ legzsírosabb földje. Az eke­vas cserépmaradványokat, csontokat fordított ki a földből még a két háború között is. Három és fél hold földje volt a valamikori falu és temetkezés helyén édesanyáméknak. Nincs talán húsz esz­tendeje, hogy a falu népe úgy döntött, éppen eleget háborgatták a hajdanvolt ősök nyugalmát, s áthelyezték ide a régi helyébe a temetőt. Közel kétszáz sír so­rakozik az új temetőben, szépen fejlődő akácliget csendje veszi körül valamennyit. Anyám azóta is elégedetten emle­gette, hogy Vörös csendőrőrmester meg Kun Zsiga, a szolgabíró, a család ellen­ségei forognak a sírjukban, ha észreve­szik, hogy a mi földünkben fekszenek. Mondogatta azt is: milyen jól eltársalog­hatnak friss halottaink a régiekkel.

A feledés megilletődött csendjébe robbant bele a kárpótlási törvény. Beállí­tott édesanyámhoz a környék egyik te­metkezési vállalkozója, kérlelve őt, hogy igényelje vissza a földet, ö ezt busásan megfizeti. Ahogy mondta, szélesíteni akarja a kegyeleti szolgáltatást. Sírhelye­ket parcellázna, sírgondozást vállalna, dí­szesebb gyászkocsit is megérdemelnek a sülyiek. Amikor édesanyám levegőhöz jutott, lehordta az élelmes embert, holt lelkek kútárának nevezte, és a halál vám­szedőjének. Kikergette a házból, hogy a lába sem érte a földet.

Erre a három és fél hold földre nem töltött ki anyám kárpótlási jegyet sem.



VISSZA

MÉRLEG


DOLMÁNYOS ISTVÁN

Churchill és Harriman a Kremlben

A feledésbe merült moszkvai háromhatalmi konferencia

Mivel 1942-ben elmaradt Japánnak a Szovjetunió elleni támadása, ismét kide­rült, hogy Churchill kormányzata egy na­gyon fontos kérdésben elszámította ma­gát. Az következett be, amit Churchill és moszkvai követe, Kerr nem várt: a Szov­jetunió erős hátcsapástól mentesült. Az Egyesült Államok pedig Churchill módjá­ra nemcsak nem feltételezte ezt a Vörös Hadsereg számára kedvező továbblé­pést, de Japán-ellenessége dacára egye­nesen reménykedett abban, hogy Japán vlagyivosztoki támadása végre vala­mennyire tehermentesíti a csendes-óce­áni amerikai hadműveleteket.

A két szövetséges tőkés nagyhatalom nem utolsósorban azért napolta el éppen 1942júniusától az európai második fron­tot, hogy így kedvet keltsen a japánok­nak a Szovjetunió elleni támadásához. A szovjet vezetők ebben a tekintetben is átláttak hűtlenkedő szövetségeseik szándékain. Az angol és amerikai szer­ződéseket és az egyéb szövetségesi tár­gyalásokat a Szovjetunió a maga részé­ről nem utolsósorban azért sürgette 1942 tavaszán, hogy ezzel fokozottan el­rettentse Japánt az orvtámadástól.

1942 nyarára végül is a szovjet diplomá­cia győzött: hiába halasztották el a szövet­séges tőkés hatalmak az európai második front megnyitását, ezzel sem váltották ki a japánok vlagyivosztoki rohamát.

Ráadásul Angliát Tobruk térségében (Líbiában, az egyiptomi határ közelében) június 21-én érzékeny vereség érte. A Rommel tábornagy parancsnoksága alatt álló német és olasz csapatok ott előretörtek és elfoglalták az addig több­ször megvédett Tobrukot.

A balkáni partizánmozgalmak szovjet­barát, kommunista vezetésének további megszilárdulása és a Churchill-hű ottani polgári kormányok kompromittálódása szintén az angol miniszterelnök 1942. évi politikai vereségeihez tartozott.

Churchillre az is nyomatékos hatást tett, hogy a júliusban megkezdődött sztálingrádi csata, amely – bár a néme­tek legnagyobb nyári erőkifejtését hozta – két-három hét alatt sem tudott Moszk­va irányú áttörést vagy katonai kapituláci­ót kicsikarni.

Mindezt fokozta, hogy a szovjet kor­mány július 23-án hivatalosan is tiltako­zott a második európai front szószegő elsikkasztása ellen: Sztálin ekkor Churchillhez intézett levelében az angol mi­niszterelnök július 18-i üzenetére hivat­kozva tényként említette a közös kom­müniké megszegését. Nem fogadta el az északi irányból jövő angol tengeri hadi- szállítások felfüggesztését és annak an­gol indoklását.

Ebben az időben Majszkij Churchillt „lesújtott”-nak látta. A szovjet követ „a brit uralkodó körök veszélyes letargiáját” is ekkor emlegette naplójában.

A levél- és jegyzékváltások tulajdon­képpen már június-júliusban tisztázták a szövetségesek között kialakult helyzetet, a „nagy szószegés” következményeit. Nem pontos tehát az a néha felbukkanó magyarázat, hogy Churchillnek augusz­tusban a második front elmaradásának bejelentéséért kellett találkoznia Sztálin­nal.

Mind Churchill július 31-i üzenetéből, mind pedig Sztálin ugyanazon a napon kelt válaszából az a tény világosodik meg, hogy a két fél a háború tovább foly­tatásának időszerű kérdéseit tartotta szükségesnek megbeszélni. Sztálin arra a különös veszélyre is hivatkozott Chur­chill meghívásakor, amely a Hitler ellen folyó harcban kialakult.

Churchill ezekben a hetekben fokoza­tosan feladta az észak-norvégiai találko­zás tervét. Július 18-i, Sztálinhoz inté­zett, említett üzenetéből az derül ki, hogy félretette Norvégia angol felszaba­dításának elképzelését. Ettől kezdve Norvégiát csak leplezésül emlegette a németek megtévesztésére. Július 31-i üzenetében már szerepelt az a döntés, hogy Sztálinnal a Szovjetunióban óhajt megbeszélést folytatni. Itt hozta ugyanis szóba, hogy kairói utazása végén Asztrahányban vagy a Kaukázus vidékén, eset­leg valamely más alkalmas helyen talál­kozhatnának augusztus 10-13 közötti ér­kezéssel. (Edén emlékirataiban egykori naplójára hivatkozva úgy említi, hogy Asztrahány mellett saját terveikben már Moszkva is szerepelt. Churchill végleges változatában azonban Moszkvát nem szerepeltette. Sajnos, Edén nem közölte a naplóbejegyzés dátumát.) Sztálin azon­nal elfogadta az ajánlatot. Szabad kezet adott az angol miniszterelnöknek az idő­pont megválasztásában. Ám a tárgyalá­sok színhelyéül az esemény horderejének megfelelően rangosabb terepet ajánlott, Moszkvát. „Én természetesen elutazom Moszkvába” – válaszolta Churchill. így fogadta el végül is Churchill azt a találkozási változatot, amit Beneš alakított ki magában, de ez idő tájt ő nem valósított meg.

1942. augusztus 12-én a brit miniszter- elnök Teheránból indulva az Elburz hegy­ség keleti vonulatai mentén a Kaszpi-tenger és Kujbisev város vonalán haladva hosszú, de általa igen kellemesnek mon­dott repülés után, különösebb fáradtság nélkül megérkezett a moszkvai repülőtér­re. Útközben csak annyi történt, hogy kí­sérői egy csoportjának Liberator típusú repülőgépe elromlott. így annak utasai a következő nap szovjet gépen érkeztek meg. Churchill a repülőgépből kilépve, uj­jaival V betűt formálva „Viktóriát”, vagyis a győzelmet hirdetve köszöntötte a tiszte­letére egybegyűlteket. A szovjet filmhír­adó ezt a jelenetet felvette, s később a nézők milliói elé bocsátotta.

Ez a számottevő moszkvai találkozó, amelyen a szovjet kormány több tiszt­ségviselője aktív szerepet játszott, akko­riban és még sokáig azután elsősorban mint kéthatalmi tanácskozás került be a köztudatba. Abban a mértékben azon­ban, ahogy előrehalad a titkos okmányok közzététele, egyre inkább az a kép raj­zolható meg, hogy 1942 augusztusában ténylegesen inkább a Szovjetunió, Nagy- Britannia és az Egyesült Államok közös megbeszélése zajlott le. Másképpen fo­galmazva: ez a tárgyalás volt az első de facto háromhatalmi megbeszélés, amely már mindhárom hatalom háborúba lépé­se után szerveződött.

Amint ugyanis Churchill később a ta­lálkozás során közölte, „az amerikaiak és az angolok figyelmesen tanulmányozták” a katonai teendőket és közös határoza­tokra jutottak. Az ő július 18-i üzenete már ebben az értelemben adta tudtul, hogy ugyanezt az okmányt, az üzenetet Roosevelt elnök is látta. A szovjet-ame­rikai kereskedelmi egyezmény 1942. júli­us 31-én történt aláírásával az Egyesült Államok e tekintetben is előkészítette a moszkvai konferenciát. Az angol részről a Sztálinnal való tárgyalásra előkészített katonai terveket – amint azt Churchill júli­us 31-i üzenetében írta – előzőleg Roosevelttel egyeztette. Churchill moszkvai tárgyalásain Harriman az ame­rikai elnök különleges megbízottjaként minden plenáris ülésen részt vett. Ugyanúgy, mint ahogy odafelé Churchill mellett ült a repülőgépen. (Harriman Moszkvában a filmhíradónak adott nyilat­kozatában Churchill „kísérőjének” ne­vezte magát.) Amikor Churchill Moszkvá­ban először szólította fel Harrimant, hogy ő is fejtse ki véleményét a tanácskozá­son, az közölte, hogy „mindenben csat­lakozik Churchill meggondolásaihoz és nincs azokhoz hozzátennivalója”. A má­sodik tárgyalási napon megismétlődött az angol-amerikai szerelmi jelenet. Ek­kor azonban Harriman többet árult el a tárgyalásokra való közös felkészülésről. „Harriman válaszában kijelenti, hogy ezek a javaslatok komoly analízis ered­ményei, amely elemzés néhány héttel ez­előtt fejeződött be. A határozatokat az elnök egyetértésével hozták.” Amikor az utóbbi napon Churchill az egyik vitakér­désben ellentmondott Sztálinnak, Harri­man szót kért. Ismét Rooseveltre hivat­kozva bejelentette, hogy „ő maga (Harri­man) szintén nem tud egyetérteni Sztálin nyilatkozatával”. Harriman tehát nem egyszerű megfigyelői minőségben vett részt a moszkvai tárgyalásokon.

Ezeknek az amerikai állásfoglalások­nak ismeretében természetesen még vi­lágosabb, hogy a politikai és katonai vo­nalvezetés lényegét illetően nem volt kü­lönbség a brit és az amerikai kormány véleménye között. Az augusztusi moszk­vai találkozó újabban közzétett, orosz nyelvű jegyzőkönyve végleg perdöntőén megcáfolja az Egyesült Államok kor­mánypolitikáját idealizáló próbálkozáso­kat, hogy Churchill eljárását a szovjet partnert tekintve szembeállítsák Rooseveltével. Kétségtelen ellenben, hogy az USA ekkor alacsonyabb szinten képvi­seltette magát Moszkvában, és Harriman kevéssé viselkedett aktívan a tárgyaláso­kon. Ezek a körülmények jórészt azzal magyarázhatók, hogy az Egyesült Álla­mok – mint korábban – igyekezett a brit királyi kabinetre hárítani a második euró­pai front elsikkasztását. Hasonlóképpen az is jellegzetes, ahogy Churchill előadá­sában az amerikaiakat gyakran az ango­lok előtt emlegette – visszafizetve a köl­csönt. így ismertette például katonai és politikai döntéseiket: „Ezek a határoza­tok az amerikaiakkal közösen kerültek el­fogadásra és véglegesek.” Churchill utol­só, Sztálinnal Moszkvában folytatott hi­vatalos beszélgetésében terveik nyoma- tékaként megmutatta Sztálinnak azt a Roosevelt tulajdonát képező bizalmas iratot, amely az amerikai csapatok Angli­ába történő átszállítására vonatkozott.

Az augusztusi tárgyalásokról szovjet részről három különösen fontos jegyző­könyvirat maradt fenn és került kiadásra. Az első hivatalos tárgyalási nap anyaga, augusztus 12-e estéje és éjszakája, vala­mint a második ilyen nap, augusztus 13-a protokoluma, továbbá a Sztálin és Churchill augusztus 15-i hivatalos be­szélgetéséről készült feljegyzés. Mindhá­rom alkalommal a háború küszöbön álló katonai problémái dominálták a tárgyalá­sokat. Különösen észrevehető ez az el­ső, megnyitóként lezajlott ülésen. A má­sodik tárgyalási napon újabb, lényeges mozzanatként szerepeltek a katonai szállítások kérdései. Az utolsó hivatalos megbeszélésen pedig a lezajlott találko­zás értékelése vitt változatosságot a tár­gyalásokba.

A találkozó előzetes céljainak megfe­lelően a Népbiztosok Tanácsának elnöke tájékoztatta a szövetséges vendégeket a Vörös Hadsereg frontjainak állapotáról és a várható kilátásokról. „Itt nálunk, Moszkvában az ügy szilárdabb’ – emelte ki Sztálin. Ami a hitleristáknak a sztálin­grádi folyosóba való előretörését illette, a Legfelső Főparancsnok hangsúlyozta, hogy a „németeknek nem akadt elég ere­jük ahhoz, hogy továbbfejlesszék sikerü­ket”. Mindeme pozitívumok alapján Sztá­lin ismételten kifejtette, nem ért egyet Churchill és az amerikai kormányzat vé­leményével arra vonatkozólag, hogy a szovjet frontot másodrendű frontként kezelik. A szovjet kormány megítélése szerint a szovjet-német arcvonal a hábo­rú elsőrendű frontja. Vagyis döntő szere­pe lesz a háborúban. Mivel a tárgyaló fe­lek nem válaszoltak érdemben erre a problémára, sőt Churchill homályos megfogalmazással ellenkezett, Sztálin szavait különös súllyal formálva kijelen­tette, hogy az egész dolog lényege a szovjet „front jelentőségének eltérő ér­tékelése”. Az angol és amerikai megbí­zottak azonban a háború e szakaszában, vagyis 1942 augusztusában szégyenle­tes módon elzárkóztak attól, hogy pozitív értelemben tegyenek nyilatkozatot a szovjet front elsődlegessége mellett. Magatartásuk azt tükrözte, hogy maguk akartak a háború vezérgyőztesei lenni, noha ebben az évben egy hamaros euró­pai második front megnyitásától is elhát­ráltak.

Sztálinnak ez volt az a tájékoztatója, ahol körülbelül 280 hadosztályra becsül­te a különféle szovjet területre betört el­lenséges csapatok erejét. Ekkor, au­gusztusban említette, hogy a Szovjet­unió naponta mintegy 10 000 embert ve­szít a közös ügyért. Joggal vonta le a kö­vetkeztetést: a szovjet front az egyetlen, amely a németeket valóban nagy erőkkel köti le.

Churchill kérdést tett fel a kaukázusontúli katonai helyzetről. Sztálin erre is kitért. Az angol miniszterelnök szerint „nyíltan és ügyismerettel”. Mivel a Kaukázusontúlról szóló felvilágosítást a szovjet jegyzőkönyv mint a szovjet fél számára ismert problémát csak utalás-szerűen rögzítette, az idevonatkozó megállapításokat angol-amerikai forrá­sokból lehet rekonstruálni. Sztálin bizto­sította a miniszterelnököt, hogy a néme­tek nem tudnak már eljutni Bakuig és Batumiig, mert a Kaukázust 25 hadosztály védi, és néhány héten belül a hó akadá­lyokat is gördít a kaukázusi utak haszná­lata elé. Eme angol variáció szerint Sztá­lin Churchill előtt bizalmasan már a szov­jet csapatok közeli nagy sztálingrádi el­lentámadását is bejelentette.

Churchill Sztálin katonai beszámolóját meghallgatva ismét elismerő szavakat hangoztatott. „Bennünket elragadtat az orosz csapatok harci erénye” – mondotta egyebek mellett. A brit miniszterelnök, ha a szovjet frontot nem is nyilvánította elsőrendűnek, a szovjet áldozatok re­kordját elismerte. „Szívem fáj – olvassuk a jegyzőkönyvben – amiatt az osztály­rész miatt, amely Oroszországra hárul.”

Az angol és amerikai fél végül is töb­bek között azzal nyugtázta a szovjet részről előterjesztett katonai adatokat és terveket, hogy a találkozó alapján meg­szüntette az északról jövő tengeri, kato­nai szállítások felfüggesztését. (Roose­velt augusztus 19-i, Sztálinhoz intézett üzenetében közölte, hogy még a hónap folyamán 1000 harckocsit küldenek a Szovjetunióba. Miután Churchill vissza­tért Londonba, szeptember 7-én értesítette Sztálint: a negyven hajóból álló, az­óta híressé vált PQ 18 jelzésű hajókara­ván már kifutott a Szovjetunió irányába.)

Churchill saját katonai helyzetük és céljaik ismertetésekor, térképen magya­rázva a következőket mondotta a jegyző­könyv szerint: „Az amerikaiak és az an­golok határozatot hoztak egy másik had­művelet végrehajtásáról, Churchillnek pedig felhatalmazása van Roosevelttől arra, hogy közlést tegyen erről a hadmű­veletről az orosz partnernek, a teljes ti­toktartás megőrzése mellett.” Ezután Churchill személyesen is közölte, hogy a hadművelet az akkori Francia-Afrika északi partvidékének elfoglalását céloz­za. Roosevelt október 30-ára jelölte ki az operáció végleges határidejét. A vállalko­zás fedőnevéül a „Fáklya” (Torch) meg­jelölést választották. Az előkészületek stádiumában a résztvevő erőket 12 had­osztályban állapították meg (7 amerikai és 5 brit). Ez a terv, ha csak mellékes energiákkal is, legalább valamely komo­lyabb törlesztést ígért az 1942-ben elma­radt nagy európai frontért.

Angol részről még bejelentették, hogy augusztus folyamán a francia tengerpar­ton 8000 fővel és 50 harckocsival terve­zett felderítő célú harci vállalkozást haj­tanak végre (t. i. az augusztus 17-i, dieppe-i, még kevesebb emberrel végrehaj­tott partraszállást).

Sztálin az aktív katonai fellépés eme terveit nagy érdeklődéssel fogadta. A „Fáklya” hadműveletet helyeslőleg tu­domásul vette és hangsúlyozta, hogy azt katonailag teljes mértékben értékeli. Rögtön meg is jelölte a Torch négy kato­nai előnyét. Véleménye szerint – s ez a nézőpont nyilván a szovjet katonai szak­értők szélesebb körének elemzőmunká­ját is tükrözte – a vállalkozás közlekedési utakat nyitna a Földközi-tengeren, bázi­sokat teremtene Olaszország bombázá­sához, Rommelt hátbakapná és elzárná az ellenséget Dakartól. Churchill nagyon figyelemre méltónak találta ezeket a szempontokat. S méltányolta – mint em­lékirataiban említi – Sztálin ezzel kapcso­latos „gyorsaságát és teljes uralmát a probléma fölött”. Sztálin azonban arra is rámutatott, hogy politikai oldalról az észak-afrikai hadműveletet gondatlanul készítették elő. Kifogásolta, hogy De Gaulle-t nem értesítették a tervről. Kérte, hogy vagy De Gaulle-lal, vagy valamely más francia személyiséggel együtt tör­ténjék a partraszállás Francia-Afrikában. Sőt, Sztálin szorgalmazta: egész Fran­ciaországot is szabadítsák majd fel a szövetséges csapatok. Ezek a szovjet kérelmek és bíráló szempontok felette beszédes példái annak, hogy a Szovjet­unió a háború során mindig élen járt a francia nép érdekeinek, sőt a francia pol­gári emigráns vezetők körén belüli pozi­tív áramlat védelmezésében. De Gaulle bevonását a többi tárgyalófél (Harriman is!) elutasította. Churchill hevesen elle­nezte, hogy a francia népet felkelésre késztessék a németekkel szemben.

Ami a dieppe-i vállalkozást illeti, Sztá­linnak természetesen nem volt ellenveté­se. Bár megjegyezte, hogy hírek érkez­tek az előző kisebb angol felderítő diverziók sikertelenségéről. Sztálin előtt nyil­vánvaló volt, hogy ez a Churchill által kör­vonalazott, valamivel nagyobb felderítő portya is eleve a visszavonás koncepció­jára épült.

A moszkvai tanácskozás tehát, ami a lényeget illeti, egyetértésre jutott az idő­szerű, küszöbön álló és tényleg lebonyo­lításra kerülő konkrét katonai tervek megvalósításában.

Magától értetődő, hogy a moszkvai tárgyalásokon Churchill és Harriman szó­beli „gyónására” is sor került a második európai front ügyében. Igaz, megbánásuk nélkül. Még az első napon, a 12-i mintegy négyórás értekezleten felmerült ez a probléma. Ekkor a szovjet felet „a három orosz” képviselte (Churchill így nevezte Sztálint, Molotovot és Vorosilov marsallt, a leggyakoribb partnereket). Az új vendégeken kívül a szövetségeseket Kerr angol nagykövet reprezentálta. Standley tengernagyot, az amerikai nagy­követet – noha Moszkvában tartózkodott és telefonkapcsolatban állt Harrimannel – megfigyelői minőségben sem vonták be a megbeszélésekbe. Harriman ugyan- s régóta a moszkvai követség „gazdájá­nak” számított a távolból. Standleynél diplomatikusabb és alkalmazkodóbb volt az angolokhoz, de még a Szovjetunió irá­nyába is. Moszkvai nagyköveti kinevezé­se már ekkor érett. Standley ellen szólt, hogy katonaember létére Harrimannél kevésbé ismerte fel a szovjet front jelen­tőségét. S nem tudta „szállítani” Kerr módjára saját államfőjét a találkozóra.

Churchill az európai második front ügyéről szólva, túlságosan könnyű lélek­kel ismételte meg a június óta erőseb­ben hirdetett igaztalan állításukat, hogy Angliát és az Egyesült Államokat „ka­tasztrófába” döntené az európai partra­szállás. Sőt, annak valamiféle kisebb, de már az ellenparthoz tapadó változata is. Ezek a szólamok messze mentek. Az an­gol miniszterelnök tagadta, hogy akár az angol, akár az amerikai kormány meg­szegte volna ígéretét. Konkrét bizonysá­got mégsem tudott felhozni. A polgári publicisztika nagy része máig is kitart e verzió mellett, ahogy ezt például Harri­man újabb élettörténetében látjuk. Churchill azzal is gyengítette érvelését, hogy végül naivitást színlelve megkér­dezte Sztálint, mit jelent tulajdonképpen a második front? Holott ezt a közös nyi­latkozatok már régen meghatározták – mint európait. Az angol miniszterelnök itt fejtette ki ismét az ún. legjobb második front elméletét. Ezt változatlanul kedveli ma is a polgári történetírás. A „legjobb második front” koncepció, miközben meghamisította a nagy európai második front értelmét, azzal 1942-ben indokolat­lanul szembeállította az észak-afrikai vál­lalkozást. Jóllehet a későbbi események is bebizonyították a két támadási irány párhuzamának szükségességét. A két támadási irány gyakori szembeállítása nem felelt meg sem az angol, sem pedig az amerikai nép érdekeinek. Az imperia­lizmus háború utáni gyarmatosító szán­dékainak kedvezett. Teljesen törvény- szerű volt, hogy a továbbiakban ki kellett javítaniuk, egészíteniük háborújukat Észak-Franciaország felől. Noha mindez ma már teljesen világosan kirajzolódik az eseményekből, Churchill és Roosevelt háború alatti titkos levelezésének közre­adói a kötet összekötő szövegében még mindig felújítják a „legjobb második front” egyoldalú, önös és régivágásúan imperialista elméletét.

Churchill a második európai front megnyitását 1943-ra szilárdan, bár kellő politikai alapok nélkül, ismét megígérte a szovjet vezetőknek. Azóta azonban jól tudjuk, hogy ezt az újabb ígéretüket sem teljesítették. Nyilvánvaló, hogy a nemes ígéretmegtartás díját, amelyet éppen an­gol és amerikai részről annyira sürgetnek a történeti feldolgozásokban, a legkevés­bé éppen a Churchill- és Roosevelt-kormány nyerheti el, s hogy minden ilyen makacs igény csak fokozza e kabinetek bírálatának időszerűségét.

Sztálin a második front ügyében tett angol és amerikai kijelentésekre egy au­gusztus 12-én személyesen átnyújtott emlékirattal válaszolt. Ebben a szovjet közvéleményt sújtó nagy morális csapás­nak minősítette a szövetségesek eljárá­sát, valamint ismét tiltakozott nemcsak Churchill, de Harriman Moszkvában ta­núsított magatartása miatt az adott kér­désben. Ugyanakkor a Népbiztosok Ta­nácsának elnöke elvi álláspontját fenn­tartva azt kérte, hogy a szövetségesek legalább Cherbourg félszigetén alakítsa­nak ki egy szilárd hídfőt,

A partnerek azonnal elutasították a ja­vaslatot. Ellenben azt ismételgették, hogy ha az akkor kb. 85 000 főnyi Angliába szállított amerikai katona helyébe a kö­vetkező évben egymillió lép, akkor a leg­nagyobb tervezett európai vállalkozásra is visszatérnek, és azt megvalósítják 1943-ban. Sztálin újra és újra hangsúlyoz­ta ezekkel a sokban őszintében fordula­tokkal szemben, hagy ha Angliának nem lenne légifölénye Németországhoz viszo­nyítva, akkor ilyen javaslatot nem hozna szóba. Egyáltalán, Sztálin úgy látta, hogy az Egyesült Államok és Anglia a nagyobb győzelmet hozó kockázattól riad vissza.

Az önellentmondásokba bonyolódó Churchill saját érvelése gyenge hatása miatt türelmét vesztve, részben a fordí­tók hibáiban kereste a magyarázatot, Oroszai egyáltalán nem tudott, s nem lé­vén hozzászokva a fordítással történő tárgyaláshoz, a megbeszélések alatt minduntalan megragadta a tolmácsok karját, olyan kérdésekkel, hogy „Lefordí­totta-e ezt?”, „Közölte-e amazt?”. Kez­detben angol részről Dunlop, szovjet ol­dalról Pavlov fordított. Később Birse an­gol őrnagy tolmácsolt Churchillnek. Birse mintegy húsz esztendeje tartózkodott már a Szovjetunióban, és így kiválóan tudta továbbítani oroszul Churchill ékes angolságát. Sztálin e problémák közben mosolyogva azzal nyugtatta vendégét, hogy inkább a mondanivaló szelleme fontos, mintsem maguk a szavak.

A szövetségesek közti megértést a megfelelő tolmácsolásnál összehasonlít­hatatlanul jobban előmozdította a szovjet tárgyaié fél saját erejébe vetett hite és türelme. Sztálin – noha a kérdés roppant jelentőségét mindig kiemelte – nem töre­kedett jelentőségén túl dramatizálni a második front körül addig történteket. Részben joggal várta, hogy az idő rá­kényszeríti a szövetségeseket a francia- országi invázióra. Ezért figyelmeztetett arra, hogy „a háború tanít”.

(A befejező részt következő számunkban közöljük.)



VISSZA

VOX HUMANA


BARANYI FERENC

A művész függetlensége

Anekdota vagy igaz történet? Én bizony meg nem tudnám mondani. Mindeneset­re elmesélem, mert a kitalált történetek is jól idézik a karaktert. Anselm Rotschild, a frankfurti pénzfe­jedelem meghívta Liszt Ferencet egyik estélyére. Bár nem beszéltek arról, hogy a mester zongorázni is fog, a meghívókra mégis rányomatta a bankár: Herr Liszt wird spielen. Liszt igencsak méregbe jött, s a valóban fejedelmi vacsora után semmi pénzért nem volt hajlandó zongo­rához ülni. Rotschild érvelni próbált. – Herr Liszt, ön a nagyközönségnek pén­zért mindig játszik.

Liszt így válaszolt: – Esterházy herceg a birtokain ökrök, borjak, birkák és disz­nók ezreit árusíttatja ki. Mégsem lehet beülni a kastélyába és egy adag rosté­lyost rendelni tőle …

Igen, Liszt akkor már nem váltotta aprópénzre hatalmas tehetségét. Renge­teg fellépést vállalt, de mindig igényes volt a közönségét illetően. Mert mit vár­tak akkortájt a felkapaszkodott parvenük a meghívott hírességektől? Nyilvánvaló, hogy szórakoztatást. A meghívott híres­ség elsősorban státusszimbólumként volt jelen új- vagy ógazdagéknál, senki sem várta tőle, hogy működésével katar­zist idézzen elő a vendégseregben. Csak azt, hogy jelen legyen. S ha már ott van, produkáljon is valamit.

Liszt tartása tiszteletet parancsol. Per­sze ő már megengedhette magának azt, hogy önérzete legyen. A művész emanci­pációja igazából talán benne teljesedett ki, először a zenetörténet folyamán. Tinó­dit még egy-egy megvetően odalökött, büdös borral teli kupával honorálták oly­kor, Monteverdit úgy cipelte magával Gonzaga herceg, mint a mai fiatalok hol­mi walkmant, Bachot éppen úgy kizsák­mányolták kenyéradói, mint Mozartot a salzburgi hercegérsek. Még Chopin is így sóhajtott fel Londonban: eladtam a lelkem … Lisztnek már nem kellett meg­alázkodnia. A polgárosodó Európában a művész kiszolgáltatottsága – úgy látszott – örök időkre megszűnik.

Itt, minálunk, megszűnt-e valójában? A szittya szponzorok, akik egyre jobban elzárkóznak a náluk kilincselő írók, mu­zsikusok, festők, kiadók, színházak és szerkesztőségek elől, vajon különbek-é a Deákné vásznánál, azaz a hajdani Rotschildoknál? Rosszabbak náluk. A Rotschildok ugyanis – meglehet, sznobságból – komoly summákat áldoz­tak a kultúrára. A pénz mai birtokosai még csak nem is sznobok. Az állam pe­dig szinte kizárólag csak a vele lojális művészi törekvéseket támogatja. Emlé­kezzünk csak: az Ezredvég hányszor szerepelt az elmúlt évben a „szégyentáb­lán”, az államilag felügyelt alapítványi tá­mogatásokból kirekesztettek listáján?

Irigylem Liszt Ferencet. Nem tudom, ma hogyan boldogulna. Legalábbis itt, a szülőhazájában.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Kik fosztogatják a nemzeti vagyont?

Járkál itt fel s alá az országban egy Torgyán nevezetű kövérkés úr, aki el-elvékonyodó orrhangján azt ordítja – mindig or­dít, s ha suttog, az is olyan, mintha ordí­tana –, hogy el kell csapni a kormányt. El kell csapni, mert szabotálja a rendszer- váltást, a privatizálás fondorlataival kom­munisták kezére játssza át a nemzeti va­gyont, aminthogy voltaképpen a kommu­nisták bábja, akik háttérből mozgatják.

E kövérkés úr antikommunista érzel­meiben nincsen okom kételkedni. Ha szájára veszi a szóban forgó politikai irányzatot, szemmel látható, hogy a leg­őszintébb gyűlölet árad még a pórusai­ból is. Ám ha nem így lenne, akkor se te­hetne mást. A gyűlésein köréje tömörülő, alkohol által közepesen befolyásolt hívek elvárják tőle, hogy az óhéber költői szö­vegek gondolatritmus-sémáit követő rendszerességgel kommunistázzon, s e tömeg a radikális eszközöktől sem riad vissza, ha elvárásait nem teljesítik. Ez a Torgyán tehát csak addig lehet „a” Torgyán, amíg gyűlöli a kommunistákat, egyébként senki.

Másfelől viszont azt olvasom a kor­mány lapjában – az alábbiak szinte szó szerinti idézetek –, hogy éppenséggel az a kommunista lelketlenség, amit ez a Torgyán csinál, ő az, aki mögött volt KISZ-vezérek, nómenklaturisták, cégé­res bolsevikok állnak, olyan levitézlett ál­lampárti vezetők, akik az SZDSZ kommünárd hajlandóságú irányítóival titkos pak­tumot kötnek, hogy az elvadult privatizá­ció zavarosában halászva, győztesen ke­rüljenek ki a nemzeti vagyon fölötti mara­kodásból.

A kormány antikommunista érzelmei­ben sincsen okom kételkedni, de ha csu­pán tetteti indulatait, erre az esetre is az áll, hogy kénytelen gyűlölködni. Pártjai fűt-fát ígértek a választásokon, amiből azon az egy tényen kívül semmi nem va­lósult meg, hogy kommunistaellenesek. Vezető egyéniségeinek is csak ehhez van tehetségük; csődbe vitték a gazdaságot, de a vörös csillagokat valóban leszedet­ték a gyárak homlokzatairól, tönkretették a kultúrát, de diadalra vitték az antimarxizmus hegemóniájának elvét. Ettől lettek valakik, s addig azok, amíg ilyenek.

A kövérkés úr és az egytehetségű kor­mány vitája viszont igencsak elgondol­kodtató. Érvelésük abban a tekintetben egybehangzó, hogy a privatizálás lopás, és a nemzeti vagyon a kommunisták zse­bébe kerül, jóllehet nem saját kezűleg lopják meg a nemzetet, hanem háttérből irányítják a tetteseket. Nagy kérdés azonban, hogy kik ezek a tényleges tet­tesek: a Torgyán-hívő antikommunisták, vagy a kormánypártok antikommunistái? Továbbá: miért oly elszánt antikommu­nisták azok, akik – bárkik legyenek egyébként – a kommunisták számára lopkodnak? S legfőképpen: miért nem saját zsebükre dolgoznak, ahogyan ezt minden épeszű tolvaj tenné?

Tovább bonyolítja az ügyet, ha azon is elmorfondírozunk, voltaképpen kik lehet­nek ezek a háttérben ármánykodó „a kommunisták’? A kormány lapja azt állít­ja: volt KISZ-vezérek, nómenklaturisták. Hát ez aligha igazolható: róluk rég kide­rült, hogy sose voltak kommunisták. Ott ültek ugyan a 800 000 párttagot tömörítő átkos sztálinista típusú állampárt vezető testületéiben, de szívük szerint legfel­jebb jobboldali szociáldemokraták vagy nyugati bankvezéri posztok felé hajló li­berális polgárok voltak, akik titokban megkereszteltették a gyerekeiket, és az „Én Istenem, jó Istenem’-et suttogva haj­tották álomra fejüket. S alig várták, hogy szétkergethessék a pártjukba tömörült 800 000 vallásüldöző vérbolsevikot.

E 800 000 mezei párttagról lenne hát szó? Ez se valószínű. Mint ismeretes, az a sztálinista típusú állampárt szigo­rúan központosított volt, a tagság felül­ről kijelölt vezetőket választott, és azoknak katonai fegyelemmel engedel­meskedett; dehogy is volt vallásüldöző vérbolsevik. Szét is széledt menten, mi­helyt tehette.

Amiből kitűnhet, hogy itt valójában nemigen voltak kommunisták. A párt ve­zető testületéi demokratikus lelkületű emberekből álltak, akik a tagság vélt aka­ratának engedve játszották a Lenin-fiút, a tagság viszont egyre letorkolt kisembe­rekből állt, akik hagyták, hogy a nevük­ben hatalmaskodjanak, mi mást is tehet­tek volna.

Ha viszont nem voltak kommunisták, aligha keletkeztek épp a kommunista rendszer bukása után, amikor ez igazán nem sikk. Vagyis kommunisták nincse­nek, s mert nincsenek, nem állhatnak a nemzeti vagyon fosztogatói mögött. Nin­csen igaza hát a kövérkés úrnak, amikor a kormányt kommunistabérencséggel vádolja, de az egytehetségű kormány se vádolja több joggal Torgyánékat ilyen machinációkkal. Marad a tény, hogy itt fosztogatnak; ez vitathatatlan tapasztala­ti tény, elég egy pillantást vetni a kiraka­tok árcéduláira. Valakik fosztogatnak.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


MILLOK ÉVA

Két könyvről

Marik Álmos: Tócsából felkacsint

Ha jól emlékszem, valamikor 1939 végén történt, hogy ellátogathattam egy olyan telepre, ahol Palesztinába készülő, ma­gukat cionistának valló fiatalok éltek át­menetileg, amíg sikerül megszerezniük az úgynevezett certifikátot, a bevándorlá­si engedélyt az akkor még angol fennha­tóság alatt álló palesztin földre. Ez annál is nehezebb volt, mert az angolok éppen 1939. május 17-étől látták jónak korlátoz­ni a zsidó bevándorlást (a következő öt évre mindössze hetvenötezer főnek). Az emberi jogokat oly szívesen számon ké­rő nyugati államok vasfalakkal zárták ei határaikat a menekülni akaró zsidók elől. Az akkori Szovjetunió ugyan felajánlotta, hogy bármilyen számban szívesen lát zsidókat az ottani autonóm zsidó köztár­saságban, Birobidzsánban – de hát há­nyan tudtak erről? És kinek volt kedve útra kelni az isten háta mögötti vidékre, abba a Szovjetunióba, amelyről Európá­ban úgyszólván csak rémhírek terjeng­tek?

Az óbudai cionista telepen csak fiata­lok laktak, akik merőben különböztek a felnőtt zsidó lakosság átlagától. Kemé­nyebbek voltak, elszántabbak, közössé­gibbek. Nem találgattak a magyar fejle­ményeket illetően, nem reméltek semmi jót, nem emlegették a „kormányzó urat”, sem a Belügyminisztériumot mint ments­várat, noha Magyarország akkor még be­fogadott menekülteket. Ezek a fiatalok magukra és szó szerint vett sorstársaik­ra óhajtottak számítani. Emlékszem, mennyire meglepett feltűnő önérzetes­ségük és bátorságuk. Eszükbe se jutott szégyellni, hogy zsidók, búslakodni felet­te, vagy rettegni következményeitől. Vál­lalták magukat és igyekeztek a sorsukat saját kezükbe venni.

Szenes Hanna személyét és történetét megismerve, nem véletlenül jutottak eszembe. Ugyanabból a fából faragták őket, ha Szenes Hannában még maga­sabb szinten, meg tudatosabban és összetettebben jelentkeztek is tulajdonsá­gaik. Amikor én ezen a telepen jártam, Hannának már sikerült kijutnia Paleszti­nába, neki is nagyon nehezen. Imádott anyját hagyta itt (remélve, hogy majd ma­ga után hozathatja). Itthagyta, mert egy­szerűen nem volt hajlandó elviselni, sőt eltűrni mindazt, amit a magyar állam ki­szabott számára. Kegyeket pedig nem volt hajlandó elfogadni, noha nem min­dennapi tanulmányi eredményei protek­cióval segíthettek volna bejutni az egye­temre. Tökéletesen tudta, hogy ez mit se változtatna a lényegen: azon, hogy ő zsi­dó egy olyan országban, ahol zsidónak lenni megkülönböztetést, megaláztatást jelent. Pedig írásaiból kiderül, hogy a ma­gyarokhoz nagyon is kötődött, rokonsá­got vélt fölfedezni a magyarok és zsidók történelmi sorsa között, számba vette, hogy magyar írók, Arany, Mikszáth, Eöt­vös Károly, Ady stb. milyen együttérzés­sel ábrázoltak zsidó alakokat. Hiába. Amint lehetőséget lát, hogy mint zsidó találjon saját országára, az eszme magá­val ragadja. Nem fanatikusan, nem illúzió­kat táplálva, hanem nagyon is reálisan, látva a nehézségeket, az árnyoldalakat is. S azonnal vállalva a hite szerint szük­séges áldozatot: hogy lemondjon átla­gon felüli intellektusának fejlesztéséről, átlátva, hogy a zsidók országának most jó ideig kétkezi, praktikus emberekre lesz szüksége, lévén túlságosan is ellát­va diplomásokkal, értelmiségiekkel. Egy gyakorlati képzettséget nyújtó mezőgaz­dasági iskolába iratkozik be. Majd tyúkászkodik, mosogat, takarít, főz egy kibucban mezőgazdasági munkásként, alárendelve magát a kibuc közösségi döntéseinek. Naplója, írásai, versei tük­rözik, mennyire megőrizte közben egyé­niségét, kritikai képességét, humorérzé­két, de meggyőződését is, hogy erec, az ország meg fog születni és életképes lesz. Azt, sajnos, írásaiból nem követhet­jük nyomon, hogyan lett az angol hadse­reg tagja, majd kiképzett partizán, aki 1944 júniusában átlépte a magyar határt, meghatározott feladat végrehajtására. Az igazi tragédia az, hogy azonnal elfogták, mielőtt még bármit is tehetett volna. Az­tán már csak az maradt számára, hogy hónapokig helytálljon a fasiszták fogsá­gában. Helytállt. A véletlen úgy hozta, hogy anyját egy ideig ugyanabban a bör­tönben tartották fogva, ahol őt is, így az asszony sok mindent megtudott róla. Éppen úgy viselkedett, ahogy életének hétköznapibb periódusaiban: racionáli­san, fegyelmezetten, mások iránti segítő­készséggel, igyekezve minden helyzet­ben valami hasznosat cselekedni.

1944. június 20-án írta az alábbi ver­set:

Egy – kettő – három…
nyolc a hossza,
Két lépéssel mérem a szélet…
Kérdőjelként lebeg az Élet.

Egy – kettő – három…
tán egy hét is,
Vagy a hó vége még itt talál,
De fejem felett a Halál.

Huszonhárom lennék
most júliusban…
Merész játékban számra tettem,
A kocka perdült. – Veszítettem.


November 7-én végezték ki. ítélethir­detés nélkül. (Szépirodalmi Könyvkiadó)


Pető Gábor Pál: Tudományok és áltudományok

Üdítő olvasmányt nyújtanak azok az írá­sok, amelyek ebben a kis kötetben talál­hatók. Mégpedig elsősorban azért, mert szerzőjük – sokakkal ellentétben – egy­szerűen, tisztán igyekszik megvilágítani olyan kérdéseket, amelyek az emberek jelentős részét foglalkoztatják, de ame­lyekre nagyon gyakran téves, zavaros, vagy egyenesen hamis magyarázatot kapnak. A „szabadság” jegyében például horoszkópok közzététele újságokban már mindennapos dologgá vált, ufókkal való találkozásokról részletes beszámo­lót adni már nem okoz gátlásokat, a Bermuda-háromszögről mint valóságos do­logról beszélni, szinte természetes. És mígnem a legnagyobb képtelenségek könnyű utat találnak az emberi fejekbe, rég elfogadott, tudományosan megala­pozott elméleteket az istennek se hajlan­dók befogadni, néha nem is feltétlenül ostoba emberek. A relativitáselmélet például mai napig felfoghatatlan s ezért nem is ép elmének való tanként él számos ember szemében. Közben esetleg sci-fi- ket olvas, ami önmagában nem lenne baj, ha nem venné halálos komolyan őket. Pető leleplez álságokat és megma­gyaráz valóságos tudományokat. Emel­lett érdekesen tárgyal olyan dolgokról, amelyek mindenkit érdekelhetnek: hogy például az emberi szervezet nem tekint­hető tökéletesnek, hogy van-e felső ha­tára a sportteljesítményeknek, hogy mennyire ártalmas a zaj, hogy jöhet-e olyan idő, amikor tablettákat fogunk enni, és így tovább. A szerző szerencsésen tudja egyesíteni az ismeretterjesztést a szórakoztatással. (Z-füzetek/30)

VISSZA

ALFÖLDY JENŐ

Imre Flóra: Merőleges idő

Egy fiatal költő akkor talál magára, ha már mindent megtanult, amit mestereitől megtanulhatott, s azon fölül még valamit, ami egyedül az övé. Az, hogy a második kötetes Imre Flóra kettős világban szem­lélődik, az esetleges látszatok és a meg- ismerhetetlen lényeg határmezsgyéjén, s ars poetica-szerű megnyilatkozásai sze­rint az érzékelhető felszín művészi meg­ragadásával közelítheti meg legjobban a dolgok belső tartalmát és értelmét, ne­kem ismerős volt pályakezdő éveiben: Vas Istvánnal mondva, líránknak az a „posztrilkei” áramlata hozta látóközeibe, amelynek főleg Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János haladt a fősodrában. A mesterek integrálásán túljutott, s bár a radikális elszakadás jeleit nem mutatja, teljes értékű beilleszkedése egy rangos líratörténeti vonulatba olyannyira sikerült, hogy most már bizonyos fölénnyel kezeli a megtanultakat: lazít a forma szoros, szigorú kötésén, az aszkétikus formafe­gyelmen, s a lazítás pillanataiban mutatja meg legjobban magafeledt arckifejezé­sét, az önkéntelenségig kimunkált hang­hordozását – Nemes Nagy Ágnes instru­mentális zenére utaló kifejezésével élve: egyéni kéztartását.

Mesterei nagymesterek, de nemcsak hozzájuk, hanem fölmenőikhez is méri magát. Lehetőséget ad arra, hogy legis­mertebb költőinkkel vessük össze mun­kamódszerét. Egy elterjedt, előítéletsze­rű vélekedés szerint az impresszioniz­mus a festészetben is, a költészetben is a múlékony, bizonytalanul gomolygó és felületes hangulati benyomások művé­szete. Valójában aligha volt tudatosabb mestere líránknak, mint Tóth Árpád, aki a hasonlatok, szinesztéziák, az anyagi és gondolati létezők egymásra vonatkozta­tásával egyrészt a neoplatonizmus, más­részt természettudományos felfedezé­sek ismereteit fedezte föl a költészet számára, s ezzel a későbbi objektív líra egyik legfontosabb előfutára lett a más irányban is úttörő Babitsosai együtt. Imre Flóra egyik legszebb versét (itt szúrnám közbe, kötetében egyetlen gyönge dara­bot sem találtam), az Angyali üdvözletét Tóth Árpád Esti sugárkoszorújával érdémes összehasonlítanom. Mindkettő azt a késő délutáni vagy kora esti átmenetet jeleníti meg, amikor már sötétedik, már nem a verőfény részletgazdagságában mutatkoznak meg a dolgok, hanem hal­ványodnak, árnyékuk meghosszabbodik, egymáshoz való viszonyuk megváltozik, új aureolát kapnak, tónusuk egymásba olvad. Tóth Árpád a szerelmi érzés han­gulati varázsával telíti „a dolgok esti lé­lekvándorlásáénak nevezett állapotot. Imre Flóra kíváncsi, analitikus szellem: ő mintha a fizikai, fiziológiai okokat igye­keznék megvilágítani a hangulat kivetíté­se közben; mintha a jelenésnek nem­csak a mikéntje, hanem a magyarázata is izgatná, anélkül, hogy magyarázna. Föl­erősíti régi gyanúnkat: a költészetben a felfokozott szenzualizmus mögött a szel­lem tantaloszi szomjúságú ismeretvágya lappang, melyet kielégíthetetlenné, re­ménytelenné, mégis hősiesen megújuló erőfeszítésekre képessé tett a holt fogal­makkal operáló filozófia.

Ezek után meglepően hangzik talán, hogy Imre Flóra eredendően erotikus lí­rát művel, amely minden kultúrájával, ta­nulékonyságával, intellektualitásával és formaművészetével együtt kiemeli őt a sokat kárhoztatott irodalmiságból. „A szépség extázisa” annyiban különbözik nála a szerelem extázisától, hogy művé­szi rend előzi meg, ahogy a szerelem extázisát a titokzatos vegyi folyamatok és bioáramok bölcs rendje. Valami termé­szetit teremt a szavakból – és ez nem kis dolog. (Árion)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


Augusztus 19-e és 21-e között, ötven­négy évi szünet után kerül sor az óhazá­ban a magyarok Ili. világtalálkozójára. Először nyílik alkalom arra, hogy a nyu­gati magyarság képviselői akadálytalanul találkozhassanak a Kárpát-medencében kisebbségi sorban élő magyarokkal. Elő­ször gyűlnek össze a világ magyar írói is. A magyarság kutatás, a hungarológiai iro­dalom két jelentős művel gazdagodott a közelmúltban. A Magyarságkutató Inté­zet Kontra Miklós szerkesztésében adott közre egy újabb kötetet Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről címmel. A három nagylélegzetű tanulmány a poli­tikai, gazdasági környezet kényszerítő hatására kétnyelvűvé vált népességcso­portok helyzetét elemzi, a társadalmi, pszichológiai viszonyokat veszi sorra. Lanstyák István A „szlovák nyelv árnyé­kában” című tanulmányában 1918-tól napjainkig vizsgálja a magyar nyelv cseh­szlovákiai helyzetét és a kisebbségben élők küzdelmes sorsát. Az ausztriai ma­gyarok kedvezőbbnek látszó sorsát Szépfalusi István térképezte fel. Susan Gál „Kódváltás és öntudat az európai pe­riférián” című tanulmányában az ausztriai magyarok helyzetének szociolingvisztikai vizsgálata mellett a németországi olasz vendégmunkások és a romániai szászok csoportjának nyelvi szokásait is elemzi.

A közelmúlt politikai változásai újra fel­erősítik azt a tendenciát, amely a hason­ló események kísérőjelenségeként a tör­ténelem bizonyos időszakaiban megis­métlődik: megváltoznak az országok, te­lepülések, utcák nevei. Ez nem csak ma­gyar sajátosság és gond, hiszen a néme­tek, lengyelek, csehek, szlovákok, ukrá­nok és oroszok hétköznapjaiban is jelen van, a délszláv államok változásait nem is említve. Térségünk sokféle nemzetiségé­nek együttélése, egymásra települése vagy erőszakos telepítése is állandóan változásokat idézett és idéz elő, nem is szólva az államilag tudatosan alakított változásokról. Lelkes György Magyar helységnév-azonosító szótára azzal a céllal készült, hogy a történeti Magyaror­szág valamennyi helységének egykori és mai hivatalos neve, esetleg korábbi, kö­zépkori latin vagy magyar neve pontosan azonosítható legyen, sőt azok az európai városnevek is, melyek sajátos magyar el­nevezést kaptak. Az anyag hatalmas ter­jedelme a dualizmuskori Magyarország társországának, Horvát-Szlavónországnak csak azok a helységnevei szerepel­nek a kötetben, ahol magyar nemzetiség is élt, s a településnek volt magyar neve. A szótár az 1913. évi helységnévtár alap­ján készült és népességi, nemzetiségi adatokat is tartalmaz. A fontos kéziköny­vet a Balassi Kiadó adta ki.

Szindbád hazamegy. A regény szerző­je, Márai Sándor már nem nyújthat kezet honfitársainak, keletről érkezett írótársai­nak a magyarok világtalálkozóján. Szind­bád hazamegy, de előbb elindul, hogy hatvan pengőt kerítsen a családja szá­mára, melyet aztán inkább bérkocsira költ, s még egyszer nekivág az életet ke­reső nagy kalandnak. Márai a nagyobb novellányi terjedelmű könyvben Krúdy Gyulának, legkedvesebb pályatársának állít emléket, amely rajongással és tisz­telgéssel átszőtt stílusparódia is, szatíra is, karikatúra is, olyan írás, melyet mintha Krúdy írt volna, mintha maga írta volna meg 1933-ban bekövetkezett halálát. Márai-Krúdy-Szindbád a ködbe veszett szebb, jobb világot keresi, a régi, meg­bízható értékeket, a szép eszményeket, igaz embereket, mindig újra és újra neki­vág a reménytelen keresésnek. A köny­vet, mely 1940-ben jelent meg először, a Márai életműsorozatban a Helikon és az Akadémiai Kiadó közösen adta ki.

Lakatos Demeter, a moldvai csángó költő soha nem járt magyar nyelvű isko­lába, nem tanult költészetet, nem ismert költői mintákat. Sokféle mesterséggel próbálkozott, mielőtt megnyert egy bu­karesti gyermekverspályázatot. Irodalmi bemutatkozása 1935-ben, a kolozsvári Keleti Újságban történt, melynek akkori szerkesztője, Dsida Jenő pártfogolta. Er­re így emlékezik: „Mikar megmutatam Zida Enünek, megkérdezte, mi ez, Deme­ter? Ászt montom, egy magyar vers; de nagyot nevetet; ászt monta, ha montom lene, hogy egy angol vers, meg hite lene, de csak magyar nem. De ászt monta, mégis a legelsu csángó vers a világon. Ódig nem irt senki csángó verseket, és azután csak én.” A verseken kívül né­hány levél és fénykép is található a kötet­ben. Az Áramlat Kiadó adta közre a kö­zelmúltban elhunyt neves néprajztudós, Domokos Pál Péter által összeállított ver­seskönyvet Búcsú az ifjúságtól címmel.

Erdélyi eredetű családból származott Tabán Gyula, aki szintén a harmincas évek közepén jelentkezett az irodalom­ban. Párizsi, majd frankfurti diákévek után a szegedi tanárképző főiskola hall­gatója lett, s első kötetét a Dél-Magyar- ország Könyvkiadó Vállalat adta ki 1932-ben. Második kötete 1937-ben hagyta el a nyomdát. További verseinek, műfordítá­sainak tervbe vett három kötete nyomda­készen várt kiadásra. 1942-ben behívták munkaszolgálatra, s végül az abdai tö­megsírba vezetett az útja. A kéziratok el­kallódtak, a Z-füzetek 36. köteteként most megjelent posztumusz verses­könyv – Mert a szegény-isten csókja va­gyon rajtam – csaknem felerészt azokat a verseit tartalmazza, amelyek mindeddig lappangtak, s életében megjelent két kö­tete közül egyikben sem szerepelnek.

Posztumusz mű Zolnay Vilmosnak a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent A gyermekkor édessége című regénye is. A cím boldog gyermekkori emlékek fel­idézését ígéri, holott tragikus, keserű történetet írt meg a szerző: gyermekkori barátjának, szőke hajú kis iskolatársának öngyilkosságát. Az életről való számve­tés is ez a könyv, melyet ezekkel a so­rokkal vezetett be: „Az itt következő, szégyellnivalóan kisszerű eseményeket a történet kedvéért mondjuk el, mely végül is kikerekedik belőlük, amely – noha szintén szégyenteljes – már korántsem kisszerű, mivel kisszerű csak az élet le­het, a halál nem.”

A hatalmas terjedelmű, kötetekben publikált életmű láttán alig hinnénk, hogy Karinthy Frigyes műveiből, ismeretlennek mondható, kötetben még meg nem je­lent írásaiból új kötetet lehet összeállíta­ni. Pedig Az elátkozott munkáskisasszony című, az AQUA Kiadónál napvilá­got látott könyv a bizonyíték, hogy még mindig vannak fel nem tárt, az olvasókö­zönség és az irodalomtudomány előtt is­meretlen Karinthy-írások, melyek főleg a korabeli napi- és hetilapokból kerültek elő. Ilyen hosszabb-rövidebb, különböző műfajú írásokat rendezett sajtó alá Urbán V. László, három ciklusba rendezve a 87 írást. Az első ciklus az 1910-1920 kö­zött írt szatírákat, krokikat, publicisztikai írásokat tartalmazza; ezekben az első vi­lágháborút átélő pacifista szól az ember- és léleknyomorító hadakozás ellen. A „Szétrobbanó világok” ciklus a tudo­mány és a technika iránt érdeklődő Ka­rinthy zseniális intuícióit mutatja fel a fej­lődés lehetőségeit illetően. A harmadik ciklusban vegyes témájú humoreszkek, szatírák, anekdoták olvashatók.

Egy különös varázsú, messze földön ismert magyar település művelődéstörté­netét dolgozta fel Ködöböcz József Sá­rospatak a magyar művelődés történeté­ben címmel, mely a város polgármesteri hivatala, a református kollégium és a szerző közös kiadásában jelent meg. A szerző bemutatja Sárospatak főbb jel­lemzőit, a „pataki mivolt” lényegét, sorra veszi a különféle művelődéstörténeti ér­tékeket, a számos kulturális intézményt, az ezekben folyó tevékenységet. Felso­rolja azokat a neves személyiségeket, akik a művelődés, az irodalom, a művé­szetek területén munkálkodtak. Nem­csak a hagyományőrző, hanem a fejlődő várost is megismerhetjük, melynek ren­dezvényeit, közművelődési intézményeit évente csaknem félmillió látogató keresi fel, köztük számos külföldön élő magyar is. A könyv utolsó részében jegyzeteket, angol nyelvű összefoglalót, csaknem 80 fényképet találunk a város művelődéstör­téneti kincseiről, s a függelékben Sáros­patak jellemző vonásait, nemzeti értékét és hatását megfogalmazó költeménye­ket. Egy részlet Képes Géza „Valami in­dul” című verséből:

… Párizs, Patak, Krakkó és Padova –
mind a négy az örömhír záloga
hogy valami indul.
Vakbuzgó zsolozsmákon túl,
hullamerev dogmákon túl,
az ég alján biztató szín gyúl:
valami indul,
mi kivezet a
keserű kínból.
A tudomány és a művészet
vág utat a szívnek, az észnek:
az éj máglyát mert rakni Húsznak –
a pirkadat Kopernikuszt ad!
A Föld forog saját tengelye körül.
A Főid forog
a Nap körül.
Szilánkokra hull szét a láthatár
és Kolumbusz hajóra száll…

(emmi)



VISSZA