BAY GYULA

A teremtés démona

(Részlet a háromfelvonásos István-drámából)

SIMOR ANDRÁS

A megint közelítő tél

Fáj fölkelni, tudod, már a tavasz se szép,
nincsen nyári időm, hajnali jó napom,
nem volt, nincs nekem itt semmi marasztaló,
                  minden rusnya seholba hull.

Ó, volt szárnyas idő, s hirtelen elrepült!
Minden csak jelenés: semmi az ég alatt.
Nem lesz már nekem itt több gyönyörű korom,
                  már én sem leszek itt soká.

Fáj ezt mondani, ám mást minek és kinek
mondjak, nincs akiért volna vidám szavam.
Nem lesz már nekem itt semmi vigaszt adó
                  s pusztul tegnapelőttöm is.

Ez történt: a jövő bimbaja elvirít,
nincs már szimfónia, s zöld lugasok között
nincsen nyári időm, hajnali jó napom,
                  minden rusnya seholba hull.

Fohász

Utolsó, őrült szerelem,
egyetlen, mi nekem maradt,
mialatt minden szétesik,
legalább te őrizd magad.

Hajótörött a tengeren,
iszonyatos cápák között,
utolsó, őrült szerelem,
téged ne nyeljen el a köd.

Vihar dobálta szigetem,
te hazámmá lett földdarab,
mialatt minden szétesik,
egyetlen, mi nekem maradt.

Utolsó, őrült szerelem,
téged ne nyeljen el a köd,
legalább te őrizd magad
iszonyatos cápák között.

Beteg világból távozóban

Beteg világból távozóban
inkább ketyeg szívem, mint dobban.
Az élethez úgy volna kedve,
ha boldogabb időt jelezne.

Mint por a finom szerkezetben,
fáradtság rakódik le bennem,
előle nincsen hová bújni,
nem tudom többé kialudni,

viszem magammal, vele élek,
gyakran félek, ritkán remélek,
inkább ketyeg szívem, mint dobban,
beteg világból távozóban.

Újabb levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
    pedig elmondanám, ha tehetném, neked.
Béborult az élet vidám álorcája,
    költő is, világ is elestvéledtenek.

Beteg a földgolyó, és nincs gyógyítója,
    várja a haldoklót kegyetlen végezet,
kicsiny életemet tengetem-e, vagy sem,
    nagyobb kérdésekre sincs igaz felelet.

Nézem az orgonát, megint tavaszt mímel,
    virágait bontja az égi képzelet,
de az emlékezet repdező szárnyakkal
    nem hozza vissza, mi örökre elveszett.

Életem képe ez. És a világé is.
    Ne kérdezd hát tőlem, kedvem miben lelem,
nincs szebb lelki világ, és szent óra sincsen,
    mióta, barátném, te nem lehetsz velem.

TABÁK ANDRÁS

Telepi legenda

Van egy út, amely hosszú és kanyargós, és amelyről úgy tartják, végeszakadatlan: fölkúszik a hegyekre, dombokra, s amikor a hegyeket, dombokat völgyek és mezők váltják fel, s azokat lassúdad folyók és sebes vizű patakok szabdalják keresztül, ré­zsűt vágja a mezőket, átível a folyók és patakok felett. De egyszer minden útnak vége szakad. Ahol az ég meg a föld összehajlik, ott véget érnek az utak, mert a világ távoli, bejárhatatlan útjai valahol egymásba torkoltának. És aki eljut odáig, az többé semmi­ben sem szűkölködik: se kenyérben, se borban, de szeretetben, örömben és munká­ban sem.

*

A telep akkoriban még messze esett a várostól. Széles, kutyavirágos rétek tárulkoz­tak közéjük, és a város távoli arculatát csak egy-egy égnek szökő, karcsú kémény vagy délidőben megcsillanó torony mutatta. A telep még ifjú volt, de olyannak lát­szott, mintha már emberöltők nyomorúsága rokkantotta volna meg. Néhány sikátor- nyi roggyant, korhatag viskó szorongott egymás mellett, oly szorosan összekushad- va, hogy úgy rémlett, különösen éjszaka, mikor csak sejtelmes körvonalaik rajzolód­tak ki a csillagos égbolt előtt, mintha egymást támogatnák, s mindegyik rászorulna a másik istápolására. Ha netán a vihar ledöntötte volna egyiküket, talán a többi is nyomban összeroskad, maga alá temetve lakóit: asszonyokat, öregeket, gye­rekeket.

Férfiak is éltek a telepen, hogyne éltek volna, de hétközben színüket se lehetett látni. A városban dolgoztak, ott is laktak nyűves szállásokon, bűzös menhelyeken hú­zódva meg. Csak szombatonként látogattak haza, s ezért minden szombat ünnepnek számított. Ezen a napon az asszonyok korán végeztek a főzéssel, kitakarítottak, fel­sikálták az elnyűtt küszöböt, megtisztították a tenyérnyi ablakokat, amelyeket amúgy- is elfedett a fölfutó paraj, ünneplőbe öltöztették sápadt gyerekeiket, és sem a bánya­tóhoz, sem a szeméttelepre nem engedték el őket, nehogy még összepiszkítsák magukat. Délutánonként aztán mindnyájan kimentek a kövesútra; süthetett tikkasztóan a Nap, fújhatott csontig hasítón a szél, eső korbácsolhatta őket – csak vártak, türelmesen, sóváran, mozdíthatatlanul, tekintetüket pillanatra sem fordítva el az út szürke szalagjáról.

És a férfiak mindig megjöttek. Elnyűtten, kedvetlenül baktattak az úton, kisebb csoportokba szakadva, kanyargós, hosszú, hintázó sorban, akár egy örökösen vert sereg, és fakó arcuk akkor sem derült mosolyra, amikor meglátták asszonyukat, csa­ládjukat. Örülni szerettek volna, de nem tudtak örülni. Holott egész héten a szombatót várták, hovatovább naptáruk is ez lett. .Hány nap még a szombat?’ – kérdezték egymástól.

De mikor elérkezett a szombat, már nem tudtak örülni. Fáradt volt a testük, fásult a lelkük. Mint zsíros korom rakodott rájuk a kimerültség s ezt a kormot semmi se sikál­hatta le róluk, még az ital sem. A kocsma, ahová estefele betértek, az út mentén düledezett. Posta-fogadó lehetett hajdanán, és a szakadozott tapétájú falakon cilinderes urak, turnűrös hölgyek kellették magukat, régebben kocsikázás közben ők is gyakorta megfordultak itt. De azóta, hogy felépült a telep, többé sohasem álltak meg a fogadónál a halkan suhanó gumirádlerek.

*

Azon a szombaton, azon a fekete szombaton különösen nehéz volt az út hazáig. Ke­serűséggel volt teli a férfiak zsákja, és a keserűség olyan teher, amelyik a legnehe­zebb. A férfiak kikapták az utolsó bérüket. Vakbarázdába tévedt, ingerült kiáltások csattantak és aznap este eldöngettek valakit a kocsmában. Talán kést is döftek a vál­lába, de az is lehet, hogy csak ököllel nyomorították meg. Az attól függ, kinek mennyi telik a poharába. Ilyen volt a fekete szombat, és az asszonyok hiába sírtak, hiába jajveszékeltek, senki se törődött velük.

De aznap valami más is történt.

Egy öregember érkezett a telepre. Nem a város irányából jött, hanem a mezők fe­lől, jött, jött, lassan vonszolta magát, azután hipp-hopp, egyszerre csak ott termett a telepen. Sokan látták, de senki sem törődött vele. Egy darabig a házak között csám- borgott, kenyérhajat vetett a kutyáknak, ide is, oda is bekukkantott, a kocsmaabla­kon is, majd kapta magát letelepedett az árokpartra. Ott már üldögéltek néhányan, mogorva arccal, behúzott nyakkal, valahogy úgy, mint ázott verebek a sürgönydróton. Az öreg nem szólt hozzájuk, azok sem szóltak hozzája. Sok embert vet ide az út, számlálhatatlan vándort, akik szívesen vonszolják el fáradtságukat a telepig, mert ott még sem keli már magukban gubbasztaniuk.

Az öreg felhúzta lábát, csaknem a melléig húzta, iszákja az árokba huppant.

Erre felfigyeltek a többiek.

‒ Ej, de nehéz a zsákja, öregapám! – mondta egyikük, s botjával hátára fordította a batyut. – Ugyan mi jó lehet benne?

Az öreg félretaszította a botot. – Hadd el, mit bántod? Nem telne örömöd benne. Gond van benne, színig van gonddal.

Az emberek összenéztek, közelebb húzódtak az öreghez.

‒ Mit beszél, öregapó? Gondot visz a zsákjában?

‒ Szegények gondját – bólintott az öreg. – Ez az én dolgom ezen a világon, ezt rótta ki rám a sors. Járd be a világot, vedd magadhoz a szegények gondját, annyival is kevesebb legyen nekik. Sajnálni kell a szegényeket, segíteni kell rajtuk…

Furcsa öregember volt. Keveset szólt, úgy kellett előcsalogatni belőle a szavakat, s ha szólt, azt is valahogy igen különösen tette. Titkolódzó mosoly játszott az arcán. Baum, a tagbaszakadt lakatos felkönyökölt a porcfüvön, jól megnézte magának az öreget. Bozontos szemöldökű, ördögűző szeme volt ennek a Baumnak, tekintete éles, akár az acél – senki sem szerette, ha Baum a szemébe nézett. De az öregem­ber eltűrte. Szelíden mosolygott, és azt kérdezte: – Minek nézel meg ennyire, fiam?

‒ Én mindenkit megnézek – mondta Baum, s hosszú fűszálat tépett, fogai közt forgatta. – De látom, magának jó a lelkiismerete, apó: állta a tekintetemet. Hová tart? – kérdezte barátságosabban.

Az öreg nevetgélt. – No látod, ezt még magam sem tudom pontosan.

‒ Micsoda? – csodálkoztak az emberek. – Nem tudja, hogy merre tart? Csak úgy nekivág a vakvilágnak?

‒ Nem, nem a vakvilágnak – rázta a fejét az öreg. – Hanem … megkínálhatnátok egy csipetnyi dohánnyal, ha ugyan akad.

Cigarettát sodortak neki sietve, és kíváncsian várták, hogy folytatná. Az öreg szip­pantott egy-kettőt, hunyorogva fürkészte őket.

‒ Mondom: hogy hová, nem tudom, de hogy meddig, azt tudom. Az igazság föld­jéig.

‒ Az igazság földjéig? – kérdezték az emberek. – Hát, olyan is van?

‒ Van bizony – felelte az öreg és gyönyörűséggel szívta a cigarettát. – Azon a föl­dön derék emberek élnek, az igazság, a boldogság a törvényük … Az emberek föl­kerekednek, zsákba teszik gondjaikat és ott, az igazság földjén befogadják őket… gondjaikat örömmé, boldogsággá váltják … Vidám ott az élet! Dolgozol, de meg is kapod érte a jutalmad … kenyeret, bort, lakást, szép ruhát… és ott nincs úr meg nincs gyáros, mindenki olyan, mint te vagy én … mindenki gazdag … És mindenki segít a másikon. Ez is törvény ott. Aki önző vagy kapzsi, vagy nem segít a társán, azt kizárják az igazság földjéről… Hát, ide tartok én.

‒ Hazudsz – mondta Baum. – Ilyen föld nincs.

‒ Nem hiszel benne? – kérdezte az öreg, s nevetett egy sort. – Aztán, miért ne volna? Hol van előírva, hogy a magunkfajta szegénynek mindig nyomorult legyen az élete? Én biztos vagyok benne, hogy van ilyen föld. Csak hát meg kell keresni.

Az emberek hallgattak. Hajlottak is az öreg szavára, meg nem is. Baumot figyelték, ő mit mond. De Baum hallgatott, nagyon sokáig hallgatott, azután megkérdezte: – Maga hisz benne, apó?

Az öreg bólintott. – Nektek is hinnetek keil benne. Mivégre élnétek különben?

Az emberek úgy érezték, igazat beszél. Hinni akartak a szavában, nagyon erősen akartak hinni benne, de arcuk nem vidult fel.

Az öreg figyelmesen fürkészte őket. – Látom, hogy gondotok van. Valami nyomja a lelketeket…

Megint összenéztek. Kössék-e az orrára? Baum körbekínálta a jószagú dohányt, jutott is, maradt is belőle. Füstöltek, jobb kedvük kerekedett. Végül a legfiatalabb ki­rukkolt.

‒ Becsuk a vasgyár.

Folytatta volna, de Baum dühösen ráförmedt. – Becsuk? Most dolgozik majd csak igazán!

‒ Igaz – szólt közbe egy kucsmás ember, aki eddig hallgatott –, csakhogy nélkü­lünk. Nekünk becsukott.

Az öreg bólogatott, apró szemével figyelmesen nézegette őket.

‒ Aztán most mihez fogtok?

‒ Tudja a fene – felelték az emberek. – Még nem is igen morfondérozgattunk raj­ta…

‒ Én hazamegyek – mondta a kucsmás csendesen. – Hazamegyek a falumba. A nép mind kimegy Amerikába, köllhet most a dolgos kéz az uradalomnak …

‒ Frászkarika – vetette közbe Baum. – A dolgos kéz annyi, mint a pelyva. Mindig több van belőle, mint kellene.

Az öreg rágyújtott, szájában kicsit megöblítette a füstöt. – Ammondó vagyok én is: el kell innét mennetek. Szegődjetek hozzám, elindulunk … Elindulunk, valahol csak megtaláljuk az igazság földjét. Akár ezen az úton is elindulhatunk.

‒ Ez az út a városba vezet – mondta Baum. – S ha elindulnánk valahová, a városba kéne mennünk. Összeszedni a sok szegényt és bemenni a városba, apó. Igazságra kényszeríteni őket.

‒ Mire jutnátok? Erőszaknak erőszak a párja… ők pedig erősebbek… De jól mondod: ezen az úton csakugyan elindulhatnánk. De nem a város felé, hanem amar­ra …

A kucsmás közbedünnyögött. – Éppen a falumig érnénk rajta.

‒ Nahát, nagyot mondtál! – kacagott az öreg. – Talán a faludon túl már semmi sin­csen? Honnan tudod, mi van azon túl? Hátha épp az a föld, amit keresünk.

A kucsmás mogorván visszafeküdt a gyepre, az eget bámulta.

‒ Lehet, hogy az van ott. Sose jártam arrafelé a falumon túl.

‒ Nem mertek a világnak vágni – csóválta a fejét az öreg –, az igazságot megke­resni. Elbánnak veletek, jaj, jaj, nézni is siralom lesz, ahogy elbánnak veletek …

Baum az árokba köpött, elfordította a fejét. – Sokat fecseg, öregapám.

‒ A nyomorúságotokat féltitek? Legyetek könyörületesek önmagatokhoz … – Az öreg széttárta a karját. – Kérve-kérlek benneteket, hallgassatok rám; az idősebbre. Amit akartok, a városba menni, gyilkolni, pusztítani – szörnyűséges bűn … ne vegyé­tek a telketekre …

Hangja kérlelő volt és fájdalmas és kántáló, mint a siratóasszonyoké. Az emberek megborzongtak, nem szóltak. Hallgatásukban érlelődött valami, de nem merték ki­mondani. Csak hallgattak, hallgattak, míg rájuk nem alkonyodott.

*

Azon az éjjel, a fekete szombat éjjelén, egyetlen zokogás volt a telep. Az ablakokban sokáig pislákoltak a mécsek, zavaros, fojtott neszek szűrődtek ki a sötétbe. A gyere­kek semmit sem értettek a nagy felfordulásból, aludni akartak, de anyjuk sírása nem engedte aludni őket. A férfiak sötéten hallgattak, töprengésük fájdalmas volt, és nem mertek asszonyuk szemébe nézni. Még csak káromkodni sem mertek, annyira nyom­ta őket a lelkiismeret. Csak a kocsmáros káromkodott. Megtudta, hogyne tudta volna meg, mikor annyi a fecsegő részeg ember, hogy a telep reggel szedi a sátorfáját. Mi lesz vele, ha ezek elmennek? Ki tér majd be a bodegájába? Még a szája íze is meg­keseredett, és nem jött álom a szemére …

Baumné csomagolt össze legelébb. Sápadt, vézna asszonyka volt, de nem sírt, so­hasem sírt. Ellenkezés nélkül ment mindig a férje után, az bármit mondhatott, ő elfo­gadta.

Azt kérdezte tőle a szomszédasszony: – Aztán mondja, Baumné, igaz-e hogy ott valamennyiünk urának leszen munkája?

‒ Azt beszélik – felelte Baumné. – Azt beszélik, munka is lesz, meg gazdagság is.

‒ Gazdagság úgy sem lesz – mondta a szomszédasszony. – Nem vagyunk gazda­gok, hogy gazdagságunk legyen. Munka legyen.

Beszélgettek, addig beszélgettek, míg néhány asszony ki nem jött hozzájuk. Sötét volt a sikátor, egyetlen ablak se világított, csak a szemük csillogott, mint megannyi halovány jánosbogár.

‒ Azt mondják, mindenfelől fölkerekedik a nép. A szomszéd telepről is velünk jön­nek … nem marad embere a gyárnak…

‒ Hisz ez butaság – ellenkezett egyikük. – Ha mindenki velünk jön, be sem férünk arra a különös földre.

‒ Nem hiszem én azt a földet – dünnyögte egy másik. – Kóborolunk majd, mint a cigányok, s még födél sem lesz a fejünk fölött…

‒ Van olyan föld – mondta Baumné. – Az én uram nem megy a vakvilágba. Aztán itt ez az öreg is … ő vezet majd minket…

‒ Átkozott legyen! – suttogta valamelyikük. – Elvette az én uram eszét is. Istenben kéne bíznunk, hozzá könyörögnünk, nem ilyen pogány módra cselekednünk … Meg­fagyunk a hosszú úton.

‒ Gyerekeink, csecsemőink elvesznek a kóborlásban, az ő kicsiny testük nem bír­ja még a fáradságot…

Sírtak, jajveszékeltek, kezüket tördelték. Baumné rájuk kiáltott. – Hát akkor mit te­gyünk? Maradjunk a nyomorúságban, éhezzünk?

‒ Igen, maradjunk a nyomorúságban, éhezzünk – felelték az asszonyok. – Valaki csak megsegél minket majd kegyesen.

És sírtak, jajveszékeltek, kezüket tördelték. És Baumné is sírt. De az ő könnyei for­róbbak voltak, haragos, tehetetlen könnyek fénylettek a szemében.

Baum erről mit sem tudott. Az országúton sietett. Ment a szomszéd telepre; ment, hogy fölverje az embereket.

*

Hajnalra már mindenki talpon volt. Éjjel néhányan visszaszöktek a városba, elhagyták a viskót, a családot, még csak üzenetet sem hagytak hátra. Az öregember, hátán a súlyos batyuval, felhős arccal topogott a sor elején. Az a néhány szökött ember elke­serítette a szívét.

A Nap felbukkant a látóhatáron, kápráztató, éles sugarakkal szórta végig a földe­ket. A kocsmáros belepislogott korongjába, azután magára kapta ruháját és kiosont a hátsó ajtón. Még az úton is sajgott a szeme a Naptól. A város felé sietett, csizmája laposra döngölte a rögöket. Nem az úton ment, ott észrevehették volna, hanem ke­resztül vágott a földeken, csizmája harmatban úszott. Már látta magát a kocsmáros, ahogy belép az őrsre, katona mód összecsapja bokáját, és feszes vigyázzban előad­ja a dolgokat. Az őrmester meghallgatja, majd a vállára teszi a kezét és azt mondja csöndesen: – Köszönöm, öregem! Nagy szolgálatot tett nekünk …

Azontúl majd a csendőrök is betérnek a kocsmájába.

De egyszerre megtorpant, nem akart hinni a szemének. A földek körös-körül mint­ha csupa embert termettek volna. Mindenfelől emberek jöttek, sötéten, fenyegetően közeledtek, szemük lobogott, mint a pusztító tűz. A kocsmáros látta, hogy mindany-

nyian feléje tartanak; először csak a lába gyöngült el, azután egész testében remegni kezdett.

A Nap egyre erősebben tűzött, sugarai talán még a fák törzsét is átdöfték.

*

Kilenc nap, kilenc éjjel rótták az országutat. Konokul, fáradhatatlanul, miként a zarán­dokok. Sokan voltak, ameddig a szem ellátott embersor kígyózott végesteien végig az úton. A sor eleje már a domboknak rugaszkodott, amikor a sor vége még pázsitosmezőkön bandukolt. Szótlanul mentek, a férfiak ziháltak, görnyedeztek a batyuk, zsákok terhe alatt, az asszonyok cigánymódra hátukon cipelték kicsinyeiket, és a ki­csinyek keservesen sírtak, nem volt, ami megvigasztalja őket. Egy falat kenyérért sír­tak, de már morzsányi kenyerük sem volt. Répát, káposztát, nagy fejű hagymát loptak az útmenti földekről.

Az öregember már nem volt közöttük. Alig cihelődtek fel, indultak el, máris meg­halt. Egyszer csak a szívéhez kapott, és meghalt. Az út mellett temették el. Az embe­rek mogorván nézték a sírt, a hevenyében összetákolt keresztet fölötte, és úgy érez­ték, hogy sok sírt kell még látniuk útjuk során.

Este földelték el az öregembert, viharosan fújt a szél, sűrűn hullottak a csillagok.

‒ Furcsa – mondta valaki. – Csak úgy … egyszerűen meghalt.

‒ Ujjat húzott a Teremtővel – suttogták mások. – Figyelmeztetés volt, jaj az bi­zony! … Mennyi temérdek csillag hullott, mikor elkapartuk!

A hívők keresztet vetettek, a vakmerők nevettek. A csüggedők egy percig sem hallgattak el.

‒ Talán maga a Sátán járt közöttünk, hogy ennyire elhódította az eszünket…

‒ Most aztán bolyonghatunk vakon, számkivetve …

‒ Katonákat uszítanak ránk. Gyilkosok vagyunk, megöltük a kocsmárost…

Így suttogtak a csüggedők, és napról napra többen lettek csüggedők.

Baum semmit sem hallott a sok suttogó beszédből, hozzá nem ment senki sem. Baum legelői ment. Egyik kezében cókmókját vitte, a másikkal asszonyát támogatta. A kicsi asszony zokszót sem ejtett, pedig lábát már véresre tépte a köves út, arca lázban tüzelt, és már második napja nem tudott magáról.

Reggelre őt is otthagyták egy halom alatt. A kucsmás faragott a sírjára keresztet.

‒ Vissza kéne fordulni – mondta csendesen.

Baum nem válaszolt. Tekintete valahová messze tévedt, valami messzi és különös világba, ahová a kucsmás nem tudta követni.

A torkát reszelte, csendesen beszélt Baumhoz, hogy mások meg ne hallják.

‒ Te vagy a vezérünk – mondta –, s te sem tudod, hová megyünk. Az emberek fél­nek, nyugtalankodnak. Azt kérdezgetik egymástól: meddig tart még ez a szörnyűsé­ges vándorlás?

‒ Ha nekivágtunk, mennünk kell – felelte Baum.

A kucsmás borostás arcát simogatta, rosszallóan csóválta a fejét.

‒ Ne légy ilyen elvakult, gondolkozz. A vénember mindnyájunknak hazudott. Nincs is olyan, hogy „igazság földje”… – Keserűen nevetett. – Még hogy olyan, ahol egy-

mást segíti mindenki, meg ahol az igazság és a munka törvény? … Te hiszed, hogy van ilyen föld?

‒ Hiszem – mondta Baum. – Muszáj lennie. És ha nincs, nekünk kell megteremte­nünk. Különben mivégre él az ember? Lehet, hogy rossz irányba megyünk, de valahol bizonyosan van ilyen föld. Ha nem volna, élni sem lenne érdemes.

Aznap hegynek vitt az út, erősen emelkedett. Lassabban haladtak, az emberek szaporábban szedték a levegőt.

‒ Szökdösnek – mondta valaki Baumnak.

Baum felállt egy kőre, megvárta, amíg mindnyájan köréje verődnek.

‒ Aki szökni próbál, afölött ítélkezni fogunk – mondta. – Együtt határoztuk el, hogy elindulunk, együtt kell mennünk …

Az emberek bólintottak. – Jól van – mondták. – Jól van, vezess minket tovább az igazság földje felé.

Este nagy máglyát akartak gyújtani, mert hűvös éjszaka ígérkezett. De a rőzse se­hogyan sem tudott lángra kapni, a szél tüstént eloltotta, csak a füstje maradt. Ezt is rossz jelnek vették. Éjszaka sokan odébbálltak, a sötétség segítette őket; a hold fel­hőkbe burkolódzott.

*

Ennek az útnak nem akart végeszakadni. Már hátuk mögött tudták a kucsmás faluját is. A falu néptelen volt, holott fényes nappal vonultak keresztül rajta, egy lélek sem mutatkozott, csak a toronyban kongott szüntelenül a harang.

‒ Félreverik – mondta a kucsmás. – Úgy látszik, megelőzött minket a hír.

Úgy haladtak át a falun, hogy lelket sem láttak. Az emberek homlokán lassan kiü­tött a verejték, amelyet már nem lehetett letörölni róluk. Azontúl nem találkoztak több emberrel. A falvak, amelyeken keresztül mentek kihaltak voltak, lakóik nem mertek mutatkozni, csak a félrevert harangok tompa zúgása hallatszott. Az utak, a mezők is néptelenek voltak, mintha holt tájakon vándoroltak volna. Éjjelente már csapatostul szöktek meg az emberek, kötéllel sem lehetett visszafogni őket. Aztán éhenpusztul- tak az úton, vagy bemerészkedtek valamelyik faluba, ahol a pap felbujtogatta nép ku­tyákat eresztett rájuk vagy vasvillával, petrencével támadt nekik; egy harapás kenye­ret, korty vizet sem kaptak …

A kucsmás nem szökött meg. Baum mellé szegődött, ők mentek legelői. Baumnak már mindkét keze szabad volt. Asszonyát nem kellett többé támogatnia, holmiját meg vagy elosztogatta, vagy elhányta.

‒ Semmid sem marad – mondogatta fejcsóválva a kucsmás.

‒ Nem baj – felelte Baum. – Semmi sem kell már nekem. Csak az kell, hogy elérjük azt a földet…

A kucsmás hallgatott, rongyos csizmáját mutatta.

‒ Nézd, nekem már leszakad a lábamról… pedig új csizma volt, bivalybőrből csi­náltam …

Már Baum szemében is eltompult a csillogó fény, szeme elcsigázott volt és szürke, mint akármelyik más emberé. „Igen – gondolta keserűen. – Mégis nekem volt igazam. Össze kellett volna gyűjteni az embereket… mindet, valamennyit, telepekről, gyá­rakból, menedékhelyekről, azután felkerekedni velük s bemenni a városba, megfogni az urak nyakát…”

‒ Nem bírom tovább – mondta a kucsmás, és leült az útra. – Érzem, hogy megha­lok. Negyedik napja falat sem ment le a torkomon … Ti csak menjetek tovább. Hagy­jatok itt, testvérek…

Az emberek arcán sem fájdalom, sem részvét nem látszott. Közömbös arccal fi­gyelték a kucsmást, egyikük hangosan kacagni kezdett. Alig két tucatnyian voltak már, szemükbe folyt a verejték, lábuk nem akart mozdulni.

„Vége” – gondolta Baum. össze akarta szedni magát, de minden mozdulat heves fájdalmat okozott; nem tudta elfojtani feltörő zokogását.

‒ Elhibáztuk – kiáltotta. – Mindent elhibáztunk!… A városba kellett volna … Ott csinálni meg az igazság földjét… nem keresni, hanem megcsinálni… nekünk ma­gunknak … A városba kellett volna!…

Vörös köd lobbant fel előttük. Baum súlyos ütést érzett a hátán, csodálkozva for­dult meg, de semmit sem látott… fátyol borult a szemére, és végigdőlt a porban.

A kanyarban, az erdő szélén csendőrök sorakoztak.

*

A kapitány levette a kalapját, a homlokát törülgette. A tikkasztó melegben bágyadtan rázogatta a fejét.

‒ Kár azért a két emberért ott elől. Különösen azért az óriásért kár. Az Isten is káplárnak teremtette.

Az őrmester megkérdezte: – Mi légyen velük?

‒ El kell kaparni őket – mondta a kapitány. – Közös gödörbe valamennyit. Nem kell megjelölni a sírt.

Összehajtogatta kendőjét, nagyot sóhajtott. A kalapot kezében forgatta, a sely­mes, suhogó tollat simogatta, gyönyörködött benne.

‒ Bolond népség – dünnyögte. – Mit akartak ezek tulajdonképpen?

‒ Jelentem, az igazság földjét keresték – szalutált az őrmester. – Az egyik valami olyant is mormogott a halála előtt, hogy a városba kellett volna menniök, és ott csi­nálni meg az igazság földjét…

‒ Hóbortos népség – dünnyögte a kapitány.

Sehogyan se fért a fejébe a dolog, és különben is a tollal bíbelődött még.

‒ Higgye el, őrmester, sajnálom azt az óriást. Az Isten is káplárnak teremtette …

*

Van egy út, amely hosszú és kanyargós, és amelyről úgy tartják, végeszakadatlan: fölkúszik a hegyekre, dombokra, s amikor a hegyeket, dombokat völgyek és mezők váltják fel, s azokat lassúdad folyók és sebes vizű patakok szabdalják keresztül, ré­zsűt vágja a mezőket, átível a folyók és patakok felett. De egyszer minden útnak vége szakad. Ahol az ég meg a föld összehajlik, ott véget érnek az utak, mert a világ távoli, bejárhatatlan útjai valahol egymásba torkollanak. És aki eljut odáig, az többé semmi­ben sem szűkölködik: se kenyérben, se borban, de szeretetben, örömben és munká­ban sem.

CSANÁDYJÁNOS

Szentistván

Ötkilós parasztkenyérrel
koronázom, mert véle kell
megkoronázni mindennapjaim.
Segíts a békességgel! –
jöjj el, történelem,
abroricsos koronákkal
ne fájdítsd homlokunkat,
amit a vetésből kell
esőkkel, fellegekkel
kicsikarni a földből,
fogadd el, íme, nyújtom
kelendő kenyerünket,
mit a régi kovásszal
keltettünk tekenőnkben,
s kemencébe vetettünk,
hol piros-ropogósra
sült a forró falak közt –
elfogadjuk mi is, el,
amit nyújt kézzel az ember
asszonynak, gyerekeknek,
tétova öregeknek,
ifjú erőnek, drága
jövőnek, verejtékkel
sózott mindennapunkban.
Jöjj el, ó jöjj el
csillagos kegyelemmel!

1984

SIMON LAJOS

Variációk

Ahogy a fűzfán lágyan lebben
sok sárga kötél szelíden,
eszembe jut; bár eszem vesztem,
de tovább ver még a szívem.

Eszembe jut: a fűzfán leng-leng
sok sárga kötél szelíden,
megint majdnem akasztnak engem,
s percekig ver majd a szívem.

Mélán nézem, a fűzfán hogy leng
száz sárga kötél szelíden,
most – finoman akasztnak engem,
de ellenálló: a szívem!

Ahogy a fűzfa ága leng-lóg
sárga kötélként szelíden,
eszembe jut, hogy életem, volt,
s hogy minek ver még a szívem!

TORDON ÁKOS

Két mese

CSIPKERÓZSIKA

Volt egyszer egy királykisasszony. A királykisasszonynak selyemrokolyája. A se­lyemrokolyának csipkefodra. De a kastélykert tüskeágas bokra szemet vetett a szép csipkefodorra.

A királykisasszony sebbel-lobbal járt a kerti utakon, a tüskés ág kinyúlt: a bodor kis fodor rajt’ fennakadt és – elszakadt.

‒ Add vissza tüstént, rút bokor! – kiáltotta a királykisasszony, és toppantott a lá­bával hevesen.

‒ Vedd el magad! – felelte a bokor.

De hol volt már a kis fodor! Tízezer tüske hegye védte, a királylány sírt, és el nem érte. Hiába ágaskodott, hiába nyújtózkodott, bárhogy próbálkozott, nem érte el.

‒ Add vissza, vissza tüstént, rút bokor! – zokogta.

‒ Jöjj érte te magad! – felelte a bokor.

S a Tüskevár megnyílt, ezer kaput nyitott.

A királylány belépett.

Valahol zene harsant, s a Tüskevár bezárult.

A királykisasszonynak nyoma veszett. A kastély népe hiába kereste fényes nappal és fáklyafényes este; csak egy szakadt selyemfoszlányt s kis csipkeszélt találtak egy ág hegyén, mint lengő pici zászlót, s azt ott hagyták a szélnek.

HÓFEHÉRKE

Hófehérke ébenfekete haja már rég megfehéredett, arcáról tovatűntek az ifjúság viru­ló rózsái, violaszínnel játszadozó alkonypír sugárzott körülötte, amikor sok idő múltá­val bekopogtatott hozzá a hét szorgos-dolgos mesebeli törpe.

A hét törpén nem hagyott nyomot az idő, most is olyan öregecskének látszottak, mint hajdan, amikor nyíló rózsabimbó korában Hófehérke menedéket talált rengeteg­béli kicsi házikójukban.

‒ Szabadságon vagyunk. Erre jártunk, gondoltuk: benézünk hozzád, lássuk, hogy megy a sorod – zengték a törpék külön és együtt, ki reszelős, ki mély, öblös vagy cérnavékony, avagy a régi kedves kappanhangján.

‒ Jól tettétek, hogy meglátogattatok, mert éppen ma ünneplem hetvenhetedik születésnapomat – mondta a hófehér hajú Hófehérke, s máris betessékelte vendége­it a rózsakertből a palotába, egyenest az ünnepi uzsonnaasztalhoz.

Ily díszes asztalt, ily hosszú asztalt még sosem láttak a törpék. Hetven terítéket számoltak meg rajta: hatvankilenc pici csészét, hatvankilenc pici tányért, kis kanalat, kicsi villát. Csupán egyetlen teríték volt felnőtt méretre szabott, ez állt az asztalfőn. Hófehérke tapsolt a fal mentén szoborként sorakozó sok lakájnak:

‒ Még hét kicsi terítéket!

S következő minutomban már hetvenhét teríték állt az asztalon.

A hét törpe még eltátani sem tudta száját csodálkozásában, amikor Hófehérke új­fent tapsolt, s erre a tapsra muzsikálni kezdett egy láthatatlan zenekar. A muzsika­szóra pedig hatvankilenc kicsi törpe masírozott be a terembe az uzsonnaasztalhoz.

‒ Íme, a dédunokáim! – mondta büszkén Hófehérke. – A tiszteletemre öltöztek törpemezbe … – Aztán a valódi, született törpékre mutatott: – Ők pedig a hét tör­pék, akikről annyit meséltem nektek! – mondta a dédunokáinak.

Nosza, lett nagy örömteli csodálkozás! Mindkét részről csoda volt a találkozás: a felborult etikettből lett egyszerre hancúrozás; parolázás, bukfenchányás, ölelkezés, beszélgetés, égig érő ugrándozás, sose látott felfordulás. A belépő ceremóniames­ter alig tudott rendet teremteni.

Így a nagy születésnapi uzsonnára már csak vacsora tájt kerülhetett sor. S mert a törpemezt viselő dédunokák mind kitettek magukért és hosszú születésnapi felkö­szöntőt mondtak, a hét törpe is hosszan csillogtatta meg ragyogó szókincsét a maga pohárköszöntőjében, bizony, hajnal lett, bizony, megvirradt, mire a dínom-dánomos uzsonnának vége lett. Nem csoda, hogy addigra a hófehér hajú Hófehérke elszenderedett, hogy a dédunokák szeme leragadt, s hogy a hét törpe is elaludt ültében. Az viszont igencsak csodálatos, hogy rengetegbéli házikójukban ébredtek fel fényes délben, s kiki a maga ágyában dörgölte meg a szemét: – Ejnye-bejnye, legalább azt tudakoltuk volna meg tőle, hogy annyi idő alatt mi minden történt vele! így csak annyit tudunk, hogy fehér hajú dédmama lett…

Aztán megvakarták a fejük búbját, s együtt dünnyögték:

‒ Sebaj! Ez is több a semminél – és másik oldalukra fordulva tovább aludtak.

Még most is alusznak, ha föl nem ébredtek.

BALÁZS ANNA

A kicsi lány

Köszöntjük a nyolcvanöt éves Balázs Annát

Kezét az anyja keze fogta,
mentek, mentek, vitte őket az ár.
Csak anyja hátát látta, amint előredőlve
vonszolta őt maga után.
Nyögött, sóhajtott az éhező tömeg.
Lábakat látott, munkátalan kezeket, anyja csontos ujjai markolták,
aztán a szorítás engedett, eltűnt előle a hajlott hát,
izzadtság-foltos ruha, ki tudja, hol van már?
Tán a sodrás az út szélére dobta, vagy a halálba,
a kicsi lány bukdácsolt még, aztán kilökte az az erő, kisodródott, elesett,
haladtak mellette a lábak, kezek, riadt szemek tekintettek rá,
de ki fogja meg újra a kezét? Kinek kell egy ilyen kicsi lány?
És akkor ment, lépegetett tovább, házak között,
ahol a falnak dőlve, míg tartott az utolsó erő, emberek álltak,
aztán lecsúsztak a fal tövébe és nem mozdultak többé. Ott kuporogtak,
fejük lehajtott, döglegyek szálltak, senki sem sírt,
csak a kicsi lány zokogott, fel-felcsuklott a hangja, de később
ő sem sírt már, ha elesett, felkelt, valahol vizet ivott,
nagyon fáradt lett, a ruhája csatakos, pedig ő már nagy, négyéves,
ment hát így is, falnak dőlt alkonyatkor, állt, míg tudott,
aztán lecsúszott a fal tövébe, ott ébresztette a tűzpiros reggel,
a felhők lángoltak, a forróság felszakadt, a kicsi lány újra elindult,
anyját kereste, hangtalanul motyogta a szót, nem felelt senki,
egy idegen asszony akart valamit, de rálegyintett és tovább ment.
Ő pedig tántorogva csak haladt, mennyi az idő, hány nap, ki tudja azt,
alkonyaikor egy sötét kapualjban halott öregember mellé húzódott,
mert a sötétségtől jobban félt. Csend lett, nem is szipogott már,
halkan sóhajtott ki belőle a lélek, mire felvirradt nem mozdult többé,
kis csomó, alig valami, a halott öregember mellett a kicsi lány is halott.
A menet ki tudja hol zúdul előre, hol sikolt a kérő hang,
megnyílik és bezárul előttük minden határ, és ahogy a telt kocsiról
lehullik a szalmaszál, úgy hulltak le, egy-egy elmaradt,
mert elfogyott az utolsó erő. A kicsi lány anyja valahol ott feküdt
az út porában, szemét kerekre tágította a rémület, sovány testében
felengedtek az erőltetett ínak, ujjai már nem emlékeztek a szorításra,
mellyel fogta azt a kis kezet, jaj, emberek, nem tudjátok, hová tegyétek
a búzát, kiadjátok a parancsot: el kell pusztítani, amiért nem jár
búsás haszon, ott abban a menetben az éhhalál arat, ezrek, milliók
hullanak a porba, de minek is élnének hát, kinek kellenek
a felesleges emberek?

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Láng Évát

Rendhagyó minden, ami Láng Évával és körülötte történik, mert rendhagyó egész személyisége. 1925. április 10-én született, és 1983 nyarán, ötvennyolc évesen merte először könyvkiadóhoz vinni verseit. Első lektora én voltam, és már első benyomá­som verseiről, világáról, életszemléletéről csak a rendhagyó jelzővel illethető. Valami titokzatos, mélységes erőt éreztem verseiből áradni, pedig nem mind volt kifogásta­lan, jó vers, de egységes szellem és lendület hatotta át valamennyit. Pozitív lektori je­lentésem ellenére a Szépirodalmi Könyvkiadó akkori vezetősége azt az álláspontot alakította ki, hogy „Teljesen lehetetlen valakit hatvanévesen debütálni.” Hála azonban Illés Endre hajlékonyságának és biztos minőségérzékének, az első kötet mégis nap­világot látott. Azóta egy másik, félig-meddig véletlenül létrejött kötet, majd azóta hosszú évekig, mind a mai napig semmi. Pedig a versek születtek, születnek, negy­ven éve egyfolytában.

Miért rejtőzött el a nyilvánosság elől harmincöt évig, mi késztette megszólalni ak­kor, és mi kényszeríti a nyilvánosság elé ma? Ismét a jelenség kulcsszava a válasz: nála minden rendhagyó. Harmincöt évig rejtőzködött, mert kórosan retteg a megmé­rettetéstől és a megszégyenüléstől, önértékelési zavarai vannak, amelyek abból fa­kadnak, hogy élete nagyobbik felét teljes önfeláldozásban, mondhatnám önfeladás­ban töltötte családja szolgálatában, szeretetében. Az önfarkába harapó kígyó örök­kévalóságot példázó mitologémájával magyarázhatnánk e magatartást: azért adta fel magát, mert nem bízott saját tehetségében, és minthogy feladta magát, és nem bon­takoztatta ki tehetségét, nem is bízott benne. Az élet körforgását, az önmagunkat zárva tartó bűvös köröket, a belőlük kitörés lehetetlenségét nem véletlenül jeleníti meg Mókuskerék címet viselő szonettkoszorújában.

Ez a magatartásforma mindig a nagyon érzékeny, sérülékeny és sérült embereket jellemzi. Ám a végletes önfeladás mellett ott munkált benne a végletes önbizalom is: tudat alatt, a lelkével tudta, hogy küldetése van. Ez a küldetés az első megszólalás­kor a háborúban meghaltak emlékének megidézése, a túlélők önmarcangolásának feltárása és a jövőben látott vészjelekről adott Kasszandra-jóslatok pusztába kiáltása volt (A nyomtalan nyomában, Szépirodalmi, 1986). Hasonló célt szolgált a második kötet (Ki fogja elbeszélni?, Pallas, 1990).

Azóta a költőnő éli az egyedül rá jellemző életét: végletes ellentétek közt vergődik, költői fontosságát vonja kétségbe, örök magányával vív hiábavaló harcot, mert évti­zedekig úgy próbálta feloldani, hogy mint egy Madonna della Misericordia, a Könyörületesség Madonnájának e reneszánsz allegóriája, köpenye alá vonta az egész em­beriséget, mérhetetlen szeretetet árasztott feléje, hogy a viszontszeretetnek csak egy morzsáját kicsikarja, de ha szeretetet kapott, nem hitte el, hogy ő kapta, hogy az érzésnek kivételesen ő a tárgya. A jövőért prófétái, de igazában a múltban él; kom­fortos, minden géppel felszerelt lakásából az ősi kertbe, az ember nem művelte nö­vények közé vágyik, gólyát lát az égen, ahol pedig repülőgép köröz, a legbuzgóbb nagymama, miközben egyre élénkebben éli újra gyermekkorát. Lénye a maga puszta valójában gyermeki, látásmódja is gyakran áll közel a gyermek naiv képlátásához – ta­lán ezért kései rokona a gyermeklelkű prófétáknak és szenteknek, s talán ezért viseli olyan nehezen az öregedést, különösen annak látható nyomait. Jobban fél egy újabb ránctól, mint a haláltól, és ez nem elsősorban női hiúságából fakad, hanem az ösztö­nös irtózástól, amit a tökéletesben, esztétikusban gyönyörködő lénye a tökéletesség mindennemű felbomlása, változása iránt érez. Az ősi kert, az ember nélküli termé­szet, a végtelen tájak az igazi otthona, ott érzi igazán magányosnak magát, és szen­ved ettől a magánytól. A pszichiáterek bizonyára tanácstalanul állnának vele szem­ben. De nem is nekik való feladat Láng Éva. Vele olyan embereknek kell megbirkózni­uk, akik elég érzékenyek ahhoz, hogy vele együtt rezonáljanak, de elég józanok, erősek ahhoz, hogy végleteinek amplitúdóit csillapítsák, leszelídítsék.

Az alább közölt szonettkoszorú verseinek címzettje, a második személyben meg­szólított Te, a meg nem nevezett, szemérmesen körülírt egyetlen második személy ilyen ember. Láng Éva ellentétekben tobzódó életének legnagyobb ellentéte. Hozzá szólnak a versek, ismét rendhagyóan. A szerelmi líra ugyanis eddig hiányzott Láng Éva költészetéből. Hiányoztak a fiatal lány vágyakozó szavai, az ifjú hitves beteljesült szerelméről tudósító örömujjongások.

A szerelmi líra mára érett be, amikor tudatosult a költőben, hogy végletes magá­nyára csak egy vigasz van, a gyötrelmeit vele évtizedek óta megosztó, második sze­mélyben megszólított egyetlen, akivel szemben mer követelőzőén fellépni („Paran­csolom, hogy úgy szeress, hogy csak én szerethesselek”), és akivel szemben nem szégyen, nem megalázkodás a teljes önfeladás sem („A kezem fogd, mert elesem. Karod a mankóm.”)

Szenvedélyektől terhes, víziókkal benépesített, szürrealista képekkel telített líra Láng Éváé. De költészetének szürrealizmusa, a képek körben forgó visszatérése, lo­gikája, rendszerbe szerveződése miatt inkább egy sajátos mítoszvilág képi megjele­nítése. Ez a mitikus világkép egységes: benne mindig azonos jelentésű a kert, a régi út, a csonkult ujjú fák, a dérlepte levelek, illetve a másik végleten a panelházak, a gé­pek, a kénsavas eső, a pénzen vett élet. A mítoszvilág teljes, egységes és kerek: bármely szeletét nézzük, ugyanezek a képek bukkannak fel, csak minden szelet más nézőpontból mutatja ugyanazt a világot. A késői szerelmi líra képei is részei a mítosz­világnak, ennek a körszeletnek a látlelete azzal az optikával született, amely megmu­tatja, mit tesz a külvilág ezzel a szerelemmel, hogyan fér el ez a szerelem ebben a ne­ki nagyon nem megfelelő világban.

Ha egy szerelmi líra szenvedélyes, az még nem rendhagyó. De ugyanilyen szenve­délyes a kerek világ minden más szelete: a jövőféltés, a múlt miatti gyötrődés, az anticivilizatorikus indulatok. Az esztéta azt hinné: ilyen parttalanul szenvedélyes, fékte­len érzelmek nem tűrnek formai korlátokat, és megszülik a legburjánzóbb, legindázóbb szabad verset.

És itt következik az esztéta nagy meglepetése és Láng Éva költészetének legnagyobb rendhagyása: ezek a parttalanul áradó érzelmi hullámok a legszigorúbb me­derbe vannak terelve, a legszigorúbb költői formákban szólalnak meg.

Nincs a verstörténetnek olyan versformája, amelyet Láng Éva ne alkalmazott volna. Nem a formabravúr kedvéért, de még csak nem is azért, hogy valamiféle iskolához, irányzathoz soroltassék általa. Tudatosan igyekszik szabályokkal megzabolázni saját féktelenségét, tudván tudva: a formai fegyelem tartalmi fegyelemre is kötelez. És mi­nél pusztítóbb az önmarcangolás, annál több bilinccsel béklyózza a költő a verset: már nemcsak időmértékbe parancsolja, hanem hangsúlyos ütemekkel szimultánná ötvözi, de már a szimultán szorítása sem elég, lesz rímes szimultán, azaz leoninus szimultán. Ha már rímes, nem elég a végrím, legyenek belsőrímek sőt kezdőrímek.

Mindezek a formai béklyók oly könnyedén simulnak Láng Éva szenvedélyes mí­toszvilágához, hogy pillanatig sem érezzük, ujjain számlálta volna a szótagokat, vagy lábbal dobolta volna a ritmust. Rímei leginkább tiszta rímek: szépek, csengők, játé­kosok. Formagazdagsága miatt a Nyugathoz tartozónak éreznénk, de csak részben kötődik a Nyugathoz: főként jambusai, szonettjei és szonettkoszorúi köszönnek vissza a Nyugat formáira. Formai virtuozitása leginkább a Weöres Sándor nevével fémjelezhető újklasszikai iskolával rokonítja. Formavilágát tekintve talán még sorolha­tó valahová Láng Éva. Lényegét, lényét, jelenségét tekintve már nehezebben.

Nőköltő? Nem az, sem a finom, halk hangú, pasztellszínű női költészet Kaffka Margit-i irányához, sem a nőiségét dacosan elvető, férfias keménységgel és férfias intel­lektussal megszólaló Nemes Nagy Ágnes attitűdjéhez nem illeszkedik. Vannak pasztellárnyalatai is, és vannak férfias megnyilatkozásai is, de egyik sem domináns jelle­gű, mindkettő beépül a sajátosan ellentétező világba. Láng Éva is intellektuális költő abban az értelemben, hogy a világ minden jelensége izgatja – beleértve természete­sen a kultúrát is –, és igyekszik mindent értelemmel és értelmesen feldolgozni – a fel­dolgozás azonban már beépül a Láng Éva-mítoszba.

Összefoglalva: érzelmi polarizáltság, hangulati végletesség, sajátos mítoszvilág ki­építése sajátos képi eszközökkel – ez tartalmi oldalról; csaknem páratlan ritmikai gazdagság formai oldalról, nyugatos hagyományok őrzése és felborítása, irányzathoz és személyekhez nem köthető hang az irodalomtörténeti skatulyázás kudarcával – röviden ennyi a Láng Éva-jelenség.

Rendhagyó eset. Rendkívüli élményt ígér.

LÁNG ÉVA

Szonáta

A nő:

Nincs a világon semmi végleges.
A barna fürt már gyér kóc. Szinte nincs.
A kilátást így zavarja a tincs.
Megsimogatni mégis érdemes.

Sebez az idő, mert szörnyen sebes,
a mészhiánytól roppan a gerinc.
Ha lerobbanó testedre tekintsz,
sokkol a látvány. Ez félelmetes.

A gyermekarc mélyen lapul a múltban.
Hányszor elillant, de utánanyúltam,
mert szemem velem belülről szemez.

Olyankor – tudd meg – sokszor elvakultam.
Láttam, az ember vergődik. Vadultan.
Késő, amit utólag észrevesz.

A férfi:

A barna fürt ma gyér kóc. Színe sincs.
De visszasírod gesztenyehajad.
A mában is meglelhetnéd magad,
ha nem béklyózna az emlékbilincs.

Ha jószerencséd szembejön, ne ints,
nem áll meg. Kapd el! Üstökön ragadd!
Különben elfut, messzireszalad.
Nem várja meg, hogy utánakacsints.

Pusztulsz akkor. Időd elvégzi majd,
amit a létre parancsol, a rajt,
ha végigjártad a kimért utat.

Az Isten védi az emberi fajt.
A létfenntartás ösztöne kihajt.
Gyermekben nem sejt felnőtt dúvadat.

A nő:

A kilátást így zavarja a tincs.
Amit az ember szorgosan keres
arra vadászni mindig érdemes.
Ha megvan a rab, kattan a bilincs.

És megnyílik a mennybéli kilincs,
mögötte? Ott a vallató deres.
A kadáverem másfélméteres.
Marék hamu. Lesz, mit fejedre hints.

Mint kivert kutyát követ, ami volt.
Nem enyészhet el velem, aki holt,
mert nem pusztított el a régi lincs.

A sors keze reánktört. Kirabolt.
A Mester akkor rajtunk gyakorolt.
Véletlen élünk. Vétlennek tekints.

A férfi:

Megsimogatni mindig érdemes,
s felmérni mettől meddig tartok én.
Porszem vagyok a létünk peremén
vagy számum. Erős és félelmetes.

Találkoztunk. Véletlen. Végzetes.
Erre esküszöm. Ez főnyeremény.
Az éjszakámban te vagy a remény.
Rajtam ragyogsz. Ez így természetes.

Még hány hajnali ég virrad reám?
Hányszor köszön rád fohásszal a szám,
nem tudni. Sorsos palettám színes.

Talpig emberbőr rothadó ruhám.
Zsíros humusszá lesz hús-bőr csuhám.
Kimért a perc. De a jövőnk míves.

A nő:

Sebez az idő, mert szörnyen sebes,
idegszikéje rajtunk vág eret.
Alattomban a múlás méreget.
Araszol a gyász. Védj és védekezz!

Kivédhetetlen, végzetes jel ez,
igaz a szó, de meg nem értenek.
Bennem sajog, ha téged sértenek.
Érted vezeklek. Az én vértem ez.

Nem volt más útunk. ős ösvényre léptünk.

A zsombékosból szakadékba téptünk.
Már nyár szitálta, a határ deres.

Alig pirkadt az ég alja, mi féltünk.
Angelusz kongat lelkeinkért. Értünk.
Rettegésünk rejtett zúgot keres.

A férfi:

A mészhiánytól roppan a gerinc.
A rózsapír lehervad. Ne keresd.
Málló, múlandó, olcsó roncs a test.
Nincs bennünk ép csont, még a csonkja sincs.

Érted kesergek, fájok. Meg ne ints.
Csak az a vétkünk, amit rútra fest
a szánk. Fájdalmad magadba temesd.
Amit megéltünk több, mint földi kincs.

Itt az elmésre pányvát dob a balga,
aki jobbra tart, kicselezik balra.
Velünk ez történt. Túléltük. Legyints.

Megszolgált jussunk nem a talmi csalfa.
A lunátikus ballag mélyen alva,
mi tudjuk merre. Neki, célja nincs.

A nő:

Ha lerobbanó testedre tekintsz,
oszlik. De lelked ékes. Veretes.
Neked gyónom, Te vagy a szerzetes,
hogy Istennek hiányzik, aki nincs.

Hozzádköt a hit. A lelki bilincs
megtanít elviselni, hogy temess.
Odaát már az öröm ingyenes,
itt petákot sem ér az égi kincs.

Úgy görgeti a lomot a világ
ahogyan engem görgetett terád.
Hogy együtt távozzunk, reménye sincs.

Voltál napvilág. Voltam holdvilág.
Magamfaragta fejfán aranyág.
Tükröd maradtam. Szemembe tekints.

A férfi:

Sokkol a látvány. Ez félelmetes.
Mennyi iszony. De megannyi öröm.
Újbegyed aprózik a bőrömön.
A szemed ragyog. A bőröd feszes.

Tudom, a mámor elszáll, – még repes –.
De nem léphet át árnyam a körön.
Görget az ár. Zúzom magam, töröm,
és minden mozdulatom végzetes.

Ötmilliárdból építem magam
eggyé veled. Ilyen csoda ha van
a teremtés munkája végletes.

Minden nap áldás. Áld minden szavam.
Királyi vad vagy. Én bátortalan
vadászod voltam. Vagyok. Végleges.

A nő:

A gyermekarc mélyen lapul a múltban.
Tépd le a maszkabál álarcokat.
Kit arctalanul röpít a fogat,
mindig eltorzul. így van. így tanultam.

Büszkén vallom, nem tagadom a múltam.
Elbliccelte a cifra bálokat.
Mert józan tudatom jól válogat,
nem undorít ma sem, amihez nyúltam.

De mennyi mocskot, szennyest mosott lelkem
patyolatra. Kevés tisztára leltem.
Megvagy! Érted világ piszkába túrtam.

Míg kutattalak magammal pereltem.
Trónolsz lelkemben egy felhőnyi telken.
Egyek vagyunk bálban, életnyi zsúrban.

A férfi:

Hányszor elillant, de utánanyúltam,
s a lelked velem ötvözött maradt.
Kalitka őríz csak rabmadarat.
Én elvesztettem apránként a múltam.

Feladtam magam. A magányba fúltam.
Vergődtem, mint a partra mart halak.
Védett otthon, láthatatlan falak
közt boldogságom kínokkal tanultam.

Már nem hiányzik, ami régen kellett,
csak érezzelek mindig magam mellett.
Nélküled – porba Ikarusz – lehulltam.

Amíg ölellek, tudjam azt, hogy kellek.
Szoríts magadhoz. Érezzem a melled,
hamuból új Főnixként lángragyúltan.

A nő:

Mert szemem velem belülről szemez,
bármerről intsz, lódulok, mint a birka.
Nyírnak. Pedig silány rajtam az irha.
De íriszeden más vagyok. Nem ez.

Hányszor lepörgetett, olcsó lemez,
minden fűzfapoéta újra írta,
életen át kontárkodott, ha bírta.
A mi röptünk sasmadarat jelez.

A rongyot tépik, nyírják, nyűvik, vágják.
A foltra ölthetsz újat, gyöngyös pártát,
művészi kézben a kacat, remek.

Elámulnak a sorsguzsalyas párkák.
Az Úr veled ruházott fel egy árvát.
Együtt lebegünk. Élő szellemek.

A férfi:

Olyankor – tudd meg – sokszor elvakultam.
Szemedből tükröztek az ős vizek.
Őrlángok gyúltak, a pásztortüzek
nem hamvadtak el. Égnek, lángragyúltan.

Porból vétettem. Űztek. Meglapultam.
De nem ízleltem földnél jobb ízet.
Az anyaföldet. Nektárral fizet,
vackort téptem, aranyalmába fúltam.

Nyomkereső eb voltam a határban.
A megvadúltak nyomdokában jártam
észrevétlenül. Ostoruktól dúltan.

Mócsingra lestünk a világbazárban.
Szállni akartunk a világbazártan.
Földhözragadtan tengünk. Rögbebújtan.

A nő:

Láttam, az ember vergődik. Vadultan.
Csodára vár. Nem békéi mégse meg.
A hatalmas is fűszálként remeg,
hiába font hálókat agyafúrtan.

És megsemmisül, amit elvakultan
rombol – ha tombol – a lódult tömeg.
Átéltem ifjan, így lettem öreg.
Ítélt a sors. Előtte porba hulltam.

Mi ketten együtt – két örök gyerek.
Árvák vagyunk. E kincs arany veret,
mert minden formáját veled tanultam.

Közös termés. Összenőtt gyökerek.
Színpadon éltünk? Hány igaz szerep
játszott velünk. Fáj, hogy sokszor szapultam.

A férfi:

Késő, amit utólag észrevesz
az ember. Vártál. Én kerestelek
kora hajnaltól, közben este lett.
Az éber álom fekhelyemre tesz.

A szürkeállományunk már veres.
Foszlányos emlékképeket temet,
árnyat takargat, tényeket feled
a sebes idő. Az ajkunk peres.

De együtt vagyunk. Hogy tudunk itt lenni?

Csak a hazátlan tud világgá menni.
Sorsunk megélni itt volt érdemes.

Ravatalok felett egymást ölelni
próbáljuk. Talán tudunk újra merni,
csak Te, meg én. Ez ami végleges.

FARAGA GYÖRGY

Vince esete

Azon az éjjel ő volt a soros a béresek között. Hárman voltak, mindegyikükre négy-négy ökör jutott. Az uraságnál az volt a szokás nyáron dologidőben, hogy a béres nappal dolgozott, szántott, vetett, szénát hordott, meg ami jött, végezte a dolgát, éj­jel meg az ökröket kicsapták legelni. Ezzel megspórolták a takarmányozást, meg a takarmány szállítását. Minden harmadik éjjel került sor a béresekre a legeltetésnél, nappal pedig természetesen helyt kellett állni a munkában is. Igaz, az állatok mellett lehetett egy kicsit szundítani, ha legeltek, azért, ha jóllaktak azért, mert olyankor szé­pen lefeküdtek kérődzni. Nem is szokott semmilyen baj előfordulni, ennek tudatában nyugodtan indult el Vince, hogy egy-két féldecit felhajtson.

A kocsmában összeverődött társaság a hosszú tölgyfa asztal söntés felőli végén ült. Iszogattak, beszélgettek, a vén Beke vitte a szót. Már ki tudja, hányadszor mesél­te el, hogy rohanták le a császári tüzéreket 1848 nyarán és ejtették foglyul Mandschaft generálist Erdélyben. Hogy ezért maga Bem tábornok tűzte mellére az arany vitézségi érmet. A társaság nagy része, javakorabeli, negyven-ötven közötti férfiak közbeszólásaikkal ugratták az öreget: hová tette az aranyakat, az érmet meg a tüzér­osztag zsoldjára tartalékolt pénzt, amit a támadás után elrekviráltak az ellenségtől? Meddig bujkáltak a nádasokban, mit ettek, amikor elfogyott a lóhús a szabadságharc bukása után? Vince is letelepedett egy félreeső asztalnál. Látásból ismerték egy­mást, de csak a fejükkel biccentve köszöntek. A kocsmáros már kérés nélkül hozta is Vince két féldecijét. Az egyiket azonnal felhajtotta, amint leült, a másikat maga elé tette az asztalra. Nem azért, mert félt, hogy sok lesz az ital, hanem mert kevés a pén­ze, és csak úgy ülni az asztal mellett mégsem lehet, kinézik onnan.

Az öreg Beke – mint máskor is – megsértődött a sok közbeszólástól, ugratástól, és abbahagyta a szót. Gatyája korcából elővette a macskából készített dohányzacs­kót, pipát, szurkálót, majd nagy kényelmesen kezdetét vette a dohányzás művelete. Közben a vele szemben ülő Kecskés arról kezdett beszélni, hogy a majsai réten egy libapásztorlányt megmart a kígyó. A rokonok meg a szomszédok kimentek a rétre a kígyót keresni, meg is találták a földön, egy bélelt fészekben aludt. A lány apja elkap­ta a kígyó nyakát és addig rázta, amíg tizenkét kiskígyót kirázott belőle. Később kide­rült, hogy a lánynak nem lett semmi baja. Némelyek szerint azért, mert a kígyó ellés előtt nem mérges, mások szerint biztos nem is volt mérges kígyó. Megint mások azt állították, hogy a kígyó nem is ellik, hanem tojik, mint a gyík. Ez így is van, de aki nem járt iskolába, az nem tudhatta, a legtöbben pedig nem jártak. Aztán komolyabb dol­gok kerültek szóba, a kommenció, a gyerekek, a megélhetés. Vince nem vett részt a beszélgetésben, csak hallgatta őket.

Mire a falióra elütötte a tízet, vége lett az iszogatásnak, szedelőzködtek, már nyo­ma sem volt a nevetős hangulatnak. Ballagtak az úton hazafelé, vitték a gondot a cselédházba, istállóba, ki hova, míg az elfogyasztott ital bódult álomba nem ringatta őket. Vince is túl volt a negyedik féldecin, amikor indult vissza a rétre az ökreihez.

Amint odaért, meresztgeti a szemét, nézi a mezőt, de egyetlen ökröt sem lát. Keresztül-kasul futott, már egy jó órája, hogy keresi, de az ökröknek sehol semmi nyo­ma. Elfogta a félelem, hogy valami szegénylegényféle elhajtotta őket. Mi lesz, ha az uraság megtudja, hogy a kocsmában üldögélt azalatt? Mert ha nem ment volna el, most ráfoghatná, hogy pisztolyt szegeztek neki és erőszakkal vitték el az ökröket. De így biztosan kitudódik, valaki biztosan elárulja.

Ahogy így bolyong, odaér a tóhoz. A tó partján sekély a víz, káka, sás terem ben­ne. Itt van a békák kedvenc találkahelye. Megáll, gondolkodik, mit tegyen, hová tűn­hettek az ökrök. Ahogy így találgat magában, a békazenekar hirtelen abbahagyja a koncertet. A békák mindig így tesznek, ha ember vagy állat a közelükbe érve zajt csap. A néma csendben egyszer csak megszólal egy béka:

‒ Ksvarrrc, skvarrrc.

Vince a homlokára csap: az ám a Schwarcz, lehet, hogy a Schwarcz kertjébe men­tek az ökrök! A kert már egészen a falu szélén van, és a rét felől nincs is bekerítve. Rohan vissza a falu felé a Schwarcz kertjéhez. Ahogy odaér, lélekszakadva, az elő­bukkanó hold fényénél észreveszi az egyik, aztán a másik ökröt. Lassan megleli mind a tizenkettőt, aztán halk, suttogó káromkodással tereli őket a rét felé: – Neee, Büty­kös, nee, Csákó, az anyátok úristenit!

Lassan az egész ökörcsorda a réten van. Vince megszámolja őket. Megvan mind – nyugtázza elégedetten magában. Rátámaszkodik a botra, s azon tűnődik: vajon hon­nan tudta a béka, hogy az ökrök a Schwarcz kertjében vannak? Tisztán hallotta, ami­kor egy erős öreg békahang érthetően, kétszer is kiáltotta: svarrc, svarrc.

Lehet, hogy tényleg van valami a mesében, lehet, hogy egy elátkozott ember, akit a boszorkány vagy varázsló békává változtatott, akinek talán jólesne egy-két szíves szó.

Közben az ökrök, jóllakva a Schwarcz káposztájával, összeverődtek és lefeküdtek kérődzni. Vincét nem hagyta nyugton a dolog. Nagyon megörült a megkerült ökrök­nek, elhatározta, hogy visszamegy a tóhoz, és megjutalmazza a békákat. Elvégre ne­kik köszönheti, hogy megtalálta az ökröket.

A békazenekart már messziről lehetett hallani, de amikor Vince közvetlenül a tó partjához ért, megint elhallgattak. Benyúlt a mellénye zsebébe, előkotorta onnan az utolsó hat krajcárját és nagy lendülettel jó messzire bedobta a tóba.

‒ Nesztek, igyatok egy féldecit, megérdemlitek!

Azzal indult is vissza az ökreihez, ott leheveredett a fűbe, és békésen szundított még pár órát hajnalig.

Azt, hogy a békák ittak-e áldomást a tóba bedobott hat krajcáron, nem tudom, de Vincének a fél kommenciója ráment a kártérítésre. Hiába próbálta tagadni, hogy az ő ökrei ették meg a Schwarcz káposztáját, a csendlegények megismerték az ökrök nyomát, és az uraságnak fizetnie kellett, ennek fejében viszont levonta Vince bérét, aki szegény bánatában elbujdosott vagy elment új gazdát keresni. Családja nem volt, nem hiányzott senkinek. Az fel sem tűnt, hogy egy béres elmegy, és jön helyébe más, különösen olyan öreglegénynél, mint amilyen Vince volt. Keveset beszélt, nem barát­kozott senkivel. Csak ez a szóbeszéd maradt utána. Az eset a békákkal.

PASS LAJOS

Viszockij

Orbán Katalinnak

ELSŐ ÁTIRAT

És ha vért hányok? – –
Mi közöd hozzá,

Megpuffad a Folyó, s böffen egyet
A hajócskák hasa alatt – –

Egy lágy valcer, mazurka,
Postakocsi, cilinder,
Puhára járjuk egyre,
Vagy ropjuk – –

És ha vért hányok? – –
Mi közöd hozzá?

Egyszer elmesélték, hogy
Folyóból vannak a völgyek
És a tengerek szomjanhalnának.

Sampany – jut eszembe! –

Pihepuha, édes kútja a szerelem forrásának,
Mindtovábbá ajzó csalánnyelvecskék, afféle

Önvakarásnak – –

És ha vért hányok? – –
Mi közöd hozzá?

A cilinder, mazurka,
Chopin az édes húron,
azaz, hogy klavíren – –

Az éjszakában csöndes,
Csönd az éjszakában?
Szivarfüst – kajabálnak a madarak. Minek?

MÁSODIK ÁTIRAT

Most fizessem ki a házbért,
Fújjam el a villanyt,
Vagy kérjek gyertyasegélyt? – –

Szerelmem pszichológus,
És gyertyaöntéssel keresi kenyerét
Stockholmban.

Koppintással keresem
A lúdtollravalót? – –

Kérem, kérve kérem Kegyedet,
Csak annyi belátással legyen: – –

Egy tiszteletjegy, no persze, ugyan már – –

CSEPELI SZABÓ BÉLA

„Káromkodó versek”

Jó lenne írni néha-néhanap
              egy-egy pohár itóka mellett
néhány önfeledt, kósza verset
              arról, hogy milyen jó veled,
              ha ablakunkba süt a Nap.
De mit tegyek?
              Ha lépten-nyomon megharap
              mint mérges eb – a butaság,
s mint suhogó, goromba ág
              itt is, ott is arcomba vág
ez a kérges, tüskés világ:
              feljajdulok – s védekezem …
Így hát, bocsáss meg kedvesem,
              hogy időnként feszisszenek,
s te önfeledt,
              szerelmes kis dalok helyett,
újra s újra hallgathatod
              „káromkodó” verseimet…

ROZSNYAI ERVIN

Strófák

1
A kidőlt fa nem kíváncsi,
nem nyújtózik eget látni,
csillagot nem tűz hajába,
szelekkel nem száll vitába.

2
Ami szín volt, most kilobban,
ami szó volt, szól titokban,
bekerít a fullasztó éj,
szorosan zár a dióhéj.

3
Élni héjban, betokozva
levegőtlen vak burokba,
készülődni moccanatlan,
héjrepesztő nagy haragban.