JÓZSEF ATTILA

Május

A rengő lomb virágban ég,
és készül a gyümölcsre,
a nyilt utcára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak röpülnek,
s az aranyba vont ég alatt
– mert beköszönt az ünnep –
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!

1935

BARANYI FERENC

Bátorodás-bátorító

„Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék” – hirdette Petőfi másfél évszázaddal ezelőtt. Azóta sok minden történt. És most újra kell kezdeni mindent, méghozzá a Petőfi-recept szerint: mindenekelőtt a költészetben kell eluralkodnia a népnek, hogy előzhetetlen erkölcsiséggel törhessen majdan a politikai hatalom tájékára újfent. A mun­kásnak először is le kell vetkeznie a félszegséget, amelyet a művészetek, a tudományok közelében érzett folyton. És el kell hinnie, hogy az ízlés terén is megizmosodhat. Olyannyira, hogy közvéleményformáló erővé válhat a mű­vészetek magasztos birodalmában is. A maródi művészet csak akkor nyer­heti vissza rég elvesztett egészségét, ha ez a felbátorodás bekövetkezik.

Ezért született meg ez a folyóirat, kerek egy esztendeje. Hogy bátorítsa a bátorodást. Irodalmi folyóirat – munkásoknak? – kérdezték sokan, amikor a meglehetősen kalandosnak ígérkező vállalkozásba belefogtunk. És mi dac­cal válaszoltuk: igenis, nekik. Mert csak ők adhatnak célt, értelmet az írástu­dásnak újra. Soós Zoltán, a közismert költő, a hajdani ózdi kisinas évekkel ezelőtt ezt írta Gorombakovácsok című poémájában:

A dombon álltam, bámuló kölyök,
igézve szinte, mint a tűzimádók.
A kohók csúcsán fénylő diadém,
ha koraiakban törtek fel a lángok,
ha berobbant a torok-gáz, s a vad
tűz-torony roppant lélegzetet véve,
páncélba burkolt gyomrát, erejét
– süvít a gőz – felmutatta az égre.
Az olvasztárok: hajlongó papok,
(tudom, e képen jókat nevetnének)
szolgái, s egyben okos urai
az ércolvasztó tüzes-istenségnek.
– Lábuknál apró mozdony győzködik,
szikrázva, fújva köpködi a füstöt;
a dombnak lódul, reng a meredek,
nyög a fogas-léc... s a salakos üstök
fönt megbillennek: tüzes zuhatag
sistereg a lejtőre gyönyörűen,
megőrzi majd a kohók melegét,
hullámba, színes fodrokba kövülten.

Igen. Megőrizni a kohók melegét. Főleg a kihűlő lelkekben. Ennyi a cé­lunk, semmi több. A folyóirat megkísérli a lehetetlent: megpróbál tovább élni. Olvasóink nem is sejtik, milyen iszonyú nehézségek árán sikerül fenntartani a lapot. Ám a kisemberek filléreinek s néhány önzetlen vállalkozó segítségé­nek – s íme: a szakszervezeti mozgalomnak – köszönhetően eddig minden hónapban megtörtént a csoda: megjelent az Ezredvég.

A társadalmi munkában tevékenykedő szerkesztőség összetétele olykor változhat, hiszen az emberek megfáradnak és újratöltődnek. Ám a lap „ars poeticája” nem változik sohasem.

Kérem az olvasókat: ne is engedjék változni.

TABÁK ANDRÁS

Körözőlevél

                            1991. november

A cseh parlament
minap
hozott határozata
értelmében
mely
a kommunista elvek
terjesztését
köztörvényes bűncselekménynek
minősíti
azonnali hatállyal
visszamenőleges
körözést rendelünk el
Jaroslav Hašek író
Jiří Wolker költő
Egon Erwin Kisch író
Konstantin Biebl költő
Marié Majerová író
Stanislav Kostka Neumann költő
Iván Olbracht író
Vitězlav Nezval költő
Zdenék Nejedly esztéta
Josef Hora költő
Marié Pujmanová író
František Halas költő
Emil František Burian rendező
Vilém Závada költő
Vladislav Vančura író
Jaroslav Seifert költő
és
Julius Fučik író
ellen
mivel egész életük folyamán
vagy
életük bizonyos szakaiban
a
fentiekben ismertetett
bűncselekmény
előre megfontolt szándékú és tudatos
elkövetésével
alaposan gyanúsíthatóak

Kmf
Rendőr-főkapitányság, Prága

B. utca

Akik ezt akarták, s akarják ma is,
akik ezt tették, s teszik majd holnap is
velünk legutolsó évtizedében
e siralmas ezredvégnek, s akik mind
olyan természetesnek tekintik ezt,
akár egy Istentől eredő örök,
ősi törvényt, vagy a természet bármely
csapását: jégverést, földrengést, aszályt,
mi ellen kelni hasztalan botorság,
s akik úgy tűntetik föl ezt szemünkben,
mint az Európa-házhoz vivő utunk
szükséges hajtűkanyarját, amelyet
ha dicsérni nem is, köszönteni kell
üdvözülésünk feltétlen jeleként, –
nos őket, kik ez/vallják, mondják s teszik,
őket nem látom-lelem sehol se most
a hosszú, néma sorban állva, állást,
segélyt vagy tanácsot várva a bűzös,
sötét és szűk folyosón e tél végi
esten a Munkaközvetitőben itt.

Tölgy az őszi parkban

   Hervadásnak indultál,
a legutóbb vettem először észre,
   hervadásnak, mint e tölgy
a parkban itt, épp szemben ablakommal.

   Hervad, hullajtja lombját,
s bár alant avart terít már a télre,
   büszke, szép koronája
hogy ontja dús aranyát még az ősznek!

   Naponta megcsodálom,
hiszen téged csodállak egyre benne;
   akár ezé a tölgyé,
az őszöd oly szívszoritón gyönyörű.

Hédervár, 1991

Nocturne

D., a színész megvallotta:
éjjel, ha aludni nem tud,
mindig Istennel beszélget.
Én teveled.

53 után

Őszömnek lassan vége
Nélküled dideregve
húzom össze magamat
Telemre készülődöm

Hídnak kell most lenni

Hídnak kell most lenni
Hídnak két part között
Hídnak korhadozva
Hídnak roskadozva
Megroggyantan bárha
Hogy a gondolatot
Most a semmi fölött
Átívelve vigyük
A tegnapelőttből
A holnaputánba

THIERY ÁRPÁD

Fanny

Az első rosszullét Berlinben tört Frankra. Az Unter den Linden felé igyekezett az Opera étte­rembe, amelynek a konyhájában – a Humboldt finn-ugor tanszékének munkatársai szerint – magyaros paprikáscsirkét főznek. Az arca a rövid út alatt vöröskemény lett a jeges hidegtől s a metsző széltől. Szerte Európában kemény fagyok voltak s heves hóviharok dúltak. Várat­lanul, előzmény nélkül szólalt meg a hegedű. Tisztán hallotta. Először arra gondolt, hogy a szél tréfát űz vele, de furcsa módon látni vélte az alakot is, aki játszott. Sovány volt. Inkább girhes. Fekete tűz perzselt a szemüveg mögött. Súlyos, fekete bársonyfüggöny előtt állt. Nagyképű és ellenszenves volt a mozdulat, ahogy a szemüvegét letette a virágcserép mellé, a pillanat pedig félelmetes: az üveg csillogása nélkül üressé vált az arca. Mint egy földből előásott koponya! És a kéz! A karomszerű ujjak! Az álla alá szorított hegedű! S ahogy ját­szott! Abban a pillanatban tört rá a rosszullét. Megrémült. Alattomos bizonytalansággal, las­san kezdett kiszállni belőle az erő. Megállt egy lámpaoszlop mellett, nekidőlt. Ez csekély biz­tonságot adott. Különös szédülés volt. Nem forgott vele az utca s a házak, de ijesztő gyöngeség fogta el. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban összecsuklik. Mély lélegzetet vett. Amennyire lehetséges volt, megpróbált másra gondolni. Várta, hogy mi lesz. A viharos időjá­rás miatt járókelő nem volt, nem tudott kit megszólítani, kitől segítséget kérni. Hallani vélte a főszerkesztője hangját: „Prágában megnézed, van-e már irodalmi élet. Mi van Kohouttal? Havellal? Hraballal? Meg a többivel! Tejó diplomata vagy ehhez az utazáshoz. Aztán átlép­hetnél Varsóba. A Hamu és gyémánt írója november óta várja a szerkesztőség munkatársát. Hajlandó interjút adni. Ha Prága meg Varsó megvan, ejtsd útba Berlint is...” Frank bosszú­san kérdezte: „Grasszáljak talán az Unter den Lindenen?...” Arra gondolt: ha egyszer re­gényt találna írni, a hősei bizonyára állandóan úton lesznek.

Valamennyi idő eltelt, nem volt képes fölfogni, hogy mennyi. Egy perc? Egy óra? Lassan, fokozatosan kezdett visszatérni a biztonságérzete. Kissé bódultan, félelemmel tette meg a rövid, hátralévő utat az étteremig. A pincértől azonnal kért egy dupla konyakot. Fölhajtotta és várta a jótékony hatást. Ahogy az ital kezdett szerteáradni benne, úgy tünedeztek el a rosszullét maradványai. Miután jobban érezte magát, megebédelt. Hatalmas csirkecombot kapott. Eszébe jutottak a berlini viccek a tápszeren hizlalt tyúkokról. Megivott két üveg Radebergert, utána egész könnyen érezte magát. Fölengedett a szorongás, bár az aggodalom megmaradt, hogy a furcsa rosszullét bármikor visszatérhet. Mindazonáltal az intézetben új­donsült ismerőseinek nem számolt be a történtekről. Ideges lett az orvosi vizsgálatnak még a gondolatától is. – Majd otthon – odázta el. Megtehette volna, hogy Berlinből egyenesen hazautazik, mivel a cseh írókról és az újjáalakuló szövetségükről már minden információ a birtokában volt, beleértve a miniszterhelyettessel töltött beszélgetés keserves óráit is. Berlin­ből mégis Varsóba indult. A Hamu és gyémánt írójához.

Hat napig várt a találkozásra a mínusz huszonöt fokos fagytól didergő Varsóban. Alig volt vendégek kaptak. A magyar követség sajtóattaséja egy üveg budafoki konyakkal segített. Frank visszaálmodta Prága és Berlin meleg szobáit, még a prágai miniszterhelyettes mon­datai is megszelídültek, pedig a berlini hotelszobában a jegyzeteit olvasgatva nem tudta, mi­hez fog kezdeni az ilyen mondatokkal-félmondatokkal: „Az újrakezdés nem tartozik a sima dolgok közé... A hallgatás hamis szolidaritás, én várom, hogy te írsz, te várod, hogy én írjak. A felvétel szempontjai: az író hogyan viselkedett hatvannyolcban? Mi senki előtt nem zárjuk be az ajtót. Negyven-negyvenöt író talán, akikre komolyan számítunk, akik nem követtek el durva hibákat, de nem várhatjuk, hogy ők rövid időn belül írni fognak nekünk. Ha mégis írná­nak, egyelőre nehezen hihetnénk, hogy őszintén teszik. Természetesen senki sem írja elő nekik, hogy mit írjanak... Megjelentetjük majd azokat a műveket, amelyek a párt politikai ál­láspontjával és acéljaival összhangban vannak...”

A hatodik nap délelőtt megérkezett Andrzejewski üzenete: „Délután ötkor várom. Szere­tem a pontosságot.” A taxiban egy jó bevezető mondaton törte a fejét, meg is találta: „A len­gyel irodalom időről időre meglepi a világot jelentős művekkel, lám, a Hamu és gyémánt is...” A sofőr ötven zlotyval becsapta. Föl se tűnt a nagy izgalomban. – Micsoda ramaty házban lakik! – álmélkodott. A lakásajtóban kemény vonású, ősz, szemüveges öregember fogadta. A kezében rövidesen pohár, benne vodka és eredeti narancslé keveréke. Az íróasztalon elő­készítve a Jő, hegyeken szökellve magyarul megjelent példánya, hogy később majd lehetet­lenül apró betűivel névre szólva dedikálja. Fürkészve nézte Frankot, ám barátsággal is. Nem bánt könnyen a szavakkal.

– Találkozni akart velem, vagy jegyzeteket készíteni?

Frank gyorsan zsebre vágta a noteszt.

A lengyel elégedetlenül csóválta a fejét, de azért zúdított vodkát a vendég poharába is.

– Sok dolog foglalkoztatott mint írót – mondta tűnődve, mintha maga is csodálkozott vol­na, hogy mire adta a fejét. – Sok volt az érdektelen is, de ezekről nem szívesen beszélek, mert amit az író saját magáról mond, szerintem, az mind gyanús. Az íráson kívül én semmi mást nem tudok csinálni. Ez elég szomorú, de így van. Más lehetőségem nincs az exhibicio­nizmusra. Most egy önéletrajzi munkán dolgozom, amely önmagam vizsgálata lesz: milyen vagyok? Mi az, amit csinálok? Ez nem mond ellent annak, amit az előbb kijelentettem. Ugyanis ez talán fontos lehet abból a szempontból is, hogy az író munkásságában csak ak­kor tapasztalható valami következetesség, ha az író meghal. Feltéve, hogy akad valaki, aki eltöpreng a munkásságán.

Kesernyésen nevetett.

– Magyarország?

Frank nem értette, hogy Andrzejewski miért nevet. Az önirónián vagy Magyarországon?

– Igazán sajnálom, hogy még nem jutottam el Magyarországra. A magyar irodalomból is csak nagyon keveset ismerek. Déryt franciául. Sajnos, nem ismerem a magyar irodalmat...

A háromhetes utazásból ez a nyolc és fél óra maradt emlékezetes, noha biztatást egyálta­lán nem kapott, de Andrzejewski szavai kijózanították és felvilágosították. Ámulattal vegyes szomorúsággal hallgatta. Neki soha eszébe nem jutottak olyan bonyolult, mégis kézenfekvő dolgok, amelyekről a lengyel író könnyedén s határozottan beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy mindennek a birtokában van. Hazafelé a zúzmarás Varsóból tanulságul az a fölismerés ju­tott, amit Andrzejewski egyszerű és kíméletlen szavakkal így fogalmazott meg: „Az íráson kí­vül én semmi mást nem tudok csinálni. Ez elég szomorú, de így van...”

A vonat másfél órát késett. Frank remélte, hogy Helgáék várják a Keletiben. Éppúgy szük­sége lett volna erre a gesztusra, mint három hete, amikor kikísérték a prágai expresszhez, és hű családtagokhoz illő módon megvárták a vonat indulását. Nem áltatta magát, mégis úgy rémlett, hogy Fanny szemérmesen könnyezik. Erre csak utólag gondolt, amikor a vonat már messze hagyta a fővárost. Afféle viszonzásul Prágából üdvözlőlapot küldött. Berlinből telefonált. Varsóból egy hazautazó külkereskedővel megüzente, hogy melyik vonattal érke­zik. Csalódottan ácsorgott a peronon. Várótermi utasok lézengtek körülötte, utasra váró zug­taxisok szólították meg. A taxiban hazafelé azzal nyugtatta magát, hogy Helga ismerte a külföldi címeit, bármi történt is, órákon belül értesíthette volna. A levélszekrény üres volt. – Tehát itthon vannak – gondolta föllélegezve. A lift vörösre mázolt ajtaján és a belső falakon három hét alatt új feliratok keletkeztek. Az ajtajuk előtt nem égett a lépcsőházi villany. Kulcsa kissé körülményesen talált a zárba. Meglepetésére a biztonsági zár, amit csak kívülről lehe­tett nyitni-csukni: zárva volt. – Még sincsenek itthon? – hökkent meg.

Az ajtó mögött, a szokásos helyen Helga gyógypapucsa. Körülnézve a lakásban, az elsö­tétítő függönyök helyzetéből megállapította, hogy még világos lehetett, amikor elmentek ott­honról. Nem minden szorongás nélkül nyitotta ki a gardróbszekrényt, ahol a bőröndöket tar­tották. Helga kedvelt útitáskája hiányzott. – Ezek szerint a kislány itthon van – állapította meg. Körbejárt a lakásban, üzenetet keresett. A bőröndjét az előszobában hagyta, ki se cso­magolt. Mint aki megérkezett ugyan, de nyomban menni készül. A bizonytalanság okozta szorongás nyomasztó volt. Maga a kisemmizettség. A pálinkásüveget megtalálta. Szemlét tartott az íróasztalán. Minden a helyén volt. A vekker lejárt. Negyed tizenkettőt mutatott. – Épp ennyi van most is – pillantott borzongva a karórájára. Sietve felhúzta a vekkert. Az évek során megszokta, hogy a felesége és Fanny mindig a közelében vannak. Elérhetők. Mosta­nában nem szeretett egyedül lenni. Kipróbálta a telefont. Működött. Felhívhatott volna egy­két közelebbi ismerőst. Moskovics Ernőt is, de túl késeinek találta az időt. Alig volt olyan hely, ahol Helgát kereshette volna. Fanny kapcsolatairól és az útjairól az utóbbi időben nem sokat tudott. Időnként a vacsoránál, a vasárnapi ebédeknél elhangzott egy-egy név. Több­nyire lányoké. Semmi több. Fölhívhatta volna a rendőrséget is, de Helga távolléte semmiféle aggodalomra okot nem adhatott. Kérdésükre csak nevetséges válaszokkal szolgálhatott volna. A pálinka hatására sürgetővé vált, hogy cselekednie kell. Kutatni kezdett. Bár maga se tudta, hogy mit keres, volt valami megnyugtató ebben az igyekezetben: talán meg fogja találni azt, amiről még nem tudhatta, hogy épp az után kutat. Nem kapkodott. Nem dúlta föl a lakást. Nem rángatta ki a fiókokat. Viszont alapos volt.

Nem sok maradt a pálinkából, amikor belépett Fanny szobájába. Futó pillantás a förtel­mes rendetlenségre. Szétdobált könyvek, ruhák, blúzok, nejlonszatyrok, teniszütő, gitár, hulahopp-karika. Frankot az íróasztal érdekelte. Meggyújtotta az olvasólámpát, szemlét tar­tott. Francia-magyar szótár. Orosz-magyar szótár. Tolsztoj: Háború és béke. Két tubus arc­kenőcs. Fejtörők könyve. Ezer kérdés, ezer válasz. Golyóstollak, ceruzák. Szempillafesté­kek. Szemüvegtok. Pár hónapja az orvos szemüveget rendelt Fannynak a gyakori fejfájások megszüntetésére. Végül egy téglaszínű irattartó. Kíváncsian belelapozott. Néhány gépelt papír: fél ívek, negyed ívek, cetlik. Megszámozva egytől kilencig. Az első lapon kézzel: „Freytag Fanny írása: A tartozás.”

Frank meghökkent. – Nocsak, nem is tudok erről... Nem tűnt föl neki, hogy a leánya az utóbbi időben a polcokról Mauppassant és Csehov könyveit válogatja és bezárkózik a szo­bájába. Fanny hónapok óta novellaíráson törte a fejét. A történetet az iskolai padszomszéd- jától hallotta, akinek a falusi rokonaival esett meg. Fanny magában kiszínezte, gyarapította, új alakokkal népesítette be, párbeszédeket talált ki. Egyelőre csak részleteket, megfigyelé­seket írt le.

Frank bizonyos aggodalommal kezdett olvasni.

Első papír.

„A nyaka körül furcsa szorítást érzett. Kiugrott az ágyból. Felkapcsolta a villanyt. Képzelő­dés volt az egész. Furcsállta azonban, hogy itt is ugyanazt érzi, mint a sógora házában. Min-

dent betöltő, émelyítő savanykás szagot. Undorodott ettől a szagtól. Egyszer meg is kérdez­te a nővérét: – Hogy bírod ezt gyomorral? – A válasz egy fintor volt, és ő ebből mindent meg­értett, noha nem tudta megbocsátani a nővérének, hogy feleségül ment ehhez a gyűlölt férfi­hez. A távirat kézhezvétele óta másra se gondolt, mint a tizennyolcezer forint adósságára. Úgy okoskodott, hogy a pénzhez a nővére jóvoltából jutott, így az adósság a halottal együtt a sírba száll. Tudta azonban, hogy a sógora ravaszabb ember annál, semhogy könnyen le­mondjon a pénzről.”

Második papír.

„Géza, hozd ki az irodából a szállítókönyvet! Az irodának nevezett oldalszoba a verandá­ról nyílt. A kiszolgált bankpénztári asztal fiókja félig nyitva. Benne temérdek pénz. Százasok. Számolatlanul szórhatták oda. Lenyűgözte a látvány. Elég lett volna egy mozdulat, hogy be­lemarkoljon, de szörnyű gyanú ébredt benne, hogy a sógora próbára akarja tenni: hozzá­nyúl-e a pénzhez, aztán míg alszik, átkutatja a zsebeit, és reggel diadalmasan lobogtatja a bankókat.”

Frank a falra meredt. – Szerencséje, hogy még nem találkozott Andrzejewskivel – gondol­ta. Szomorúan állapította meg, milyen messze már az idő, amikor Fanny esténként a Micimackóból olvastatott föl magának, vagy könyörgésére Frank meséket rögtönzött, legtöbb­ször az oroszlánokról. Úgy tűnt, még tavalyelőtt is gyerek volt, amikor Moskovics Ernő futó­lag megkérdezte tőle: – Mi leszel, ha nagy leszel?... – Fanny komolyan nézett rá, és mintha a világ legtermészetesebb döntését közölné az apja barátjával, azt válaszolta: – Turista...

Harmadik papír.

„A ház falára kiszögelt gyászjelentés tudtul adta, hogy a szertartás délelőtt fél tizenegykor lesz. A halottat a hátsó kamrában ravatalozták fel. A falakat fekete gyászdrapéria borította. A gyertyák fénye sejtelmesen lobogott az arcokon. Büdös volt. Első pillantása halott nővéré­nek viaszfehér arcára esett. A rokonság körülállta a koporsót. Félhangosan imádkoztak. – Szegény nővérem – kulcsolta össze a kezét az alacsony, szőrös ember, és ő is buzgón imádkozni kezdett. Közben lopva a rokonait figyelte. Alkalmas pillanatra várt, mint egy raga­dozó. – Drága sógor – súgta –, a gyász alkalmából megbeszélhetnénk, hogy mi legyen a tar­tozással. – Hallgass el rögtöni... – A gyász meglágyíthatná a szívedet... – A közelben állók lepisszegték őket. – Van pofád a testvéred koporsója mellett?... – A szőrös ember nem hagyta magát. – A feleséged ravatalánál állunk, sógor, aki nekem az édes nővérem volt... – A sógornak nemhogy megesett volna a szíve, a megalázkodás undort váltott ki belőle. Elég vagyonos ember volt ahhoz, hogy elengedhesse a tartozást, de arra a gondolatra, hogy so­hase fogja visszakapni a kölcsönadott pénzt, mintha a testéből egy darab élő húst akartak volna kiszakítani.”

Negyedik papír.

„– A családi kegyesség nevében – rimánkodott a szőrös ember.

– Legfeljebb halasztást adok. De csak akkor, ha elénekelsz itt most egy nótát.

– Drága sógor, ne alázz meg a testvérem holtteste mellett.

– Csak, ha énekelsz.

– Nem tudok énekelni. A kutyák fognak vonítani, ha rákezdek.

– Csak, ha énekelsz.

– Ne káromold az Istent.

– Egy nótát!

– Nem bírom megtenni.

– Akkor rád uszítom a végrehajtókat.

– Ne alázz meg!

– Csak, ha énekelsz.

– Magad vagy a sátán...

A szőrös ember az öklével könnyet dörzsölt ki a szeméből. Megtörve nézett a rokonára, majd a többiekre, akik mind sátánok lettek a szemében, majd a mennyezetre emelte a tekin­tetét, és nyekergő hangon rákezdett egy nótára, aminek szövege se volt, dallama se na­gyon. A szőrös ember mégis boldog volt, mert úgy érezte, hogy egy hang se jön ki a szá­ján...”

Frank megborzongott. Meghatottság. Büszkeség. Félelem. – Mit ki nem talált...

Becsukta az irattartót.

Észre se vette: Fanny közben hazajött. A szobaajtóban állt a prémes kabátjában, a hideg­től kipirulva. Mindig zajtalanul érkezett, se kulcszörgés, se ajtócsapódás. A karcsúsított kabát kissé megnyújtotta, valahogy légiessé is változtatta. Sok volt benne a hajdani Helgá­ból, a tekintete azonban Franké volt. Ahogy most is.

– Mit csinálsz a szobámban?

– Olvasgattam – válaszolta Frank zavartan.

– Nálam?

– Örülök, hogy elolvashattam ezt – mutatott Frank az irattartóra. Hozzá akarta tenni: – És büszke vagyok rád... – De inkább hallgatott.

Fanny fölkapta az irattartót, bevágta a szekrénybe.

– Semmi közöd ehhez! – kiáltotta lángvörösen.

– Jó, jó...

– Én se kotorászok a te fiókjaidban!

Frank szégyellte magát. Durva és megalázó volt, amit csinált. A családban egymás sze­mélyes dolgait kínosan tiszteletben tartották. Helga jóformán csak akkor fordult meg egyedül Frank szobájában, amikor takarított, vagy ritkán kiment az erkélyre napozni. Esze ágában se volt, hogy beleolvasson az íróasztalon hagyott papírokba, mint ahogy Frank véletlenül se nyúlt a felesége szekrényébe vagy a fiókjaiba. Föl se merült bennük, hogy fölbontsák, pláne, hogy elolvassák egymás leveleit. Fanny titkait és függetlenségét is óvta ez a szellem, amellyel büszkén és szívesen dicsekedett a barátnői előtt.

– Ne haragudj – hajtotta le Frank bűntudattal a fejét. – Valahogy az egész megingott ve­lem, amikor beléptem ebbe a szobába.

Fanny azt gondolta: – A pálinka, mi?...

– Kerestél valamit?

Frank nem válaszolt. Indult kifelé a leánya szobájából, az ajtóban azonban visszafordult.

– Senki se várt az állomáson. Hazaérek három hét után, üres a lakás. Sehol senki.

Fannyi hallgatott.

– Te se jöttél ki az állomásra.

– Én se.

– Pedig tudtad, hogy mikor érkezik a vonatom.

–-Tudtam.

Frank az alacsony, szőrös kis emberre, a sógorra és a koporsóban fekvő halott nővérre meg a gyászoló rokonságra gondolt.

– Anyád hol van?

– Reggel elutazott a Mamihoz. Nusi néni telefonálta meg, hogy a Mamit bevitték a kór­házba.

– Mi baja?

– Nem tudom. – Később hozzátette: – Anya azt ígérte, hogy majd felhív bennünket.

Frank úgy érezte: mondani kellene valamit, valamiféle megnyilvánulásra volna most

szükség, de Wágnerné sohasem állt igazán közel hozzá. Nem állhatta kellemkedő modorát.

A családban egyedül őt magázta, noha nyilvánvaló volt: az anyósának hő vágya, hogy visszategezze.

Fanny szótlanul nézte az apját. Mint akitől valamiféle kezdeményezést vár. Végül kihúzta az íróasztal fiókját, keresgélni kezdett. A lámpa fénye megvilágította az arcát. A gyerekkori hintázás közben szerzett forradás halványodó fénykörére pillantva Frankot mindig szomorú­ság fogta el.

– Elkészült a fényképed – mondta a leány.

– Milyen kép?

– Amit a nyáron csináltam rólad a Papiéknál.

– Rólam?...

Frank bizonytalanul nyúlt a megtalált fényképért.

– Tényleg... – dörmögte. – Ez csakugyan én vagyok. Ki is ment a fejemből.

Az előhívott kép: Frank sarlóval, kalapáccsal, borospohárral. Akárhogy forgatta, ugyanaz az idétlen öregember nézett rá, italtól kivörösödve. Tekintetében részeg vidámság, kezében a kalapács mértani pontossággal keresztezte a kerti ház ablakába támasztott sarló körívét. Másik kezében üdvözlésre emelt borospohár. Frank emlékezett: a vasárnapi ebéd után kitöl­tött magának egy üveg bort az apósától örökbe maradt demizsonból, friss szódát készített, aztán tálcástól, üvegestől, poharastól a nyárikonyha teraszának sárgásán áttetsző műanyag tetőzete alá telepedett. Eredetileg szét akart nézni a kerti házban, hogy végre számba vegye az apósa szerszámait, amelyek közül szívesen örökölte volna a sublert, a vízmértéket és a kézi satut, a kutakodás helyett mégis inkább kellemesen sütkérezett és fröccsözgetett a telt, lusta napfényben. Később Fanny lopakodott elő. Nyakában volt a nagypapa fényképezőgé­pe. Régi Leica. Megállt, szemügyre vette az apját.

– Csinálhatok rólad egy képet? – kérdezte csicseregve.

Frank vállat vont. – Ahányat akarsz.

Fanny fölkapta az üres vegyszeres dobozt, amire még Wágner doktor pingálta föl vörös festékkel: MÉREG. Az apja kezébe akarta adni, hogy borospohár helyett azzal fényképezze le, de miután a nyárikonyha ablakában megpillantotta a sarlót, pimasz ötlete támadt. A nagy­apja szerszámai közül választott egy megfelelő nagyságú kalapácsot, és apja kezébe adta.

– Fogd ezt! Erősen!

– Ezzel akarsz lefényképezni? – rökönyödött meg Frank,

– Ne forgasd!

Fanny hátrált, a felvételhez megfelelő látószöget keresve.

– Ne úgy tartsd azt a kalapácsot! – vezényelt. – Húzd egy kicsit a székedet az ablak felé! Balra! Még!... Most jó! Emeld föl a kezedet! Azt, amelyikben a kalapács van!... Ne annyira! Most jó! A poharat tartsd úgy, mintha koccintanál valakivel!...

Frank letette a fényképet az asztalra. Olyan mozdulattal, mint aki elhatárolja magát. Arra gondolt: hasonló helyzetben tőle soha nem telt volna ki egy ilyen fénykép az apjáról. Helga korholásaira emlékezett: – Az nem gyereknevelés, hogy egyik nap mindent megengedsz neki, másik nap meg zsarnokoskodsz fölötte. Legtöbbször azonban oda se figyelsz, hogy mit csinál. Ne csodálkozz majd, ha előbb-utóbb föl fog lázadni ellened. Ami persze, még mindig jobb, mintha az orrodnál fogva vezetne...

– Szóval, ez vagyok én? – kérdezte Frank fáradtan.

Fanny ártatlan arccal nézett rá. – Nem egészen.

– Bohócot csináltál belőlem.

A lány elbiggyesztette a száját. – Már nem vagy jóban a bohócokkal?

– Ha rólam van szó, nem nagyon.

– írtam valamit a kép hátára. Az biztos megvigasztal.

Frank elolvasta.

„Az ön véleménye nekem mélységesen ellenszenves, de az életemet is kész vagyok fel­áldozni azért, hogy önnek joga legyen elmondania.”

Frank zavartan nézett a lányára. – Ez valami üzenet?

– Olyasmi.

– És nekem szól?

Fanny arcát enyhe pír futotta be. A fejével intett, hogy igen.

– Kitől való?

– Voltaire.

– Mit mondjak? – mosolygott Frank kényszeredetten. – Lovagias.

– Egy új viszony kezdete – nézett Fanny az apjára nyíltan. Kissé kihívóan is.

– Eddig nem volt jó a viszonyunk?

– A hatalmasokhoz pártoltál.

A csönd fagyos lett.

– Hatalmasok? – ráncolta Frank a homlokát.

– Igen.

Fölrémlett egy borongós este. Kissé részeg volt, összevitatkoztak. Fanny kétségbeeset­ten kiabált: – Nem veszed észre, hogy a te asztaltársaságod egy piszkos klán, ahova te olyan nagy büszkén járogatsz?...

– Kitől hallottad ezt a marhaságot? – forgatta Frank az ujjai között a fényképet, Voltaire üzenetével.

– Vince mondta.

Frank valami ütésfélét érzett. Nem is az idegen név említése, hanem ahogy Fanny ki­mondta: lágyan, büszkén és eltökélten. – Kiféle az a Vince?

– A barátom.

– Aha...

Frank kezdte összeszedni magát. – Még nem hallottam róla.

– Matematika tanár.

Frank azt gondolta idegesen: – Hajói számolok, legalább tíz év lehet közöttük, vagy annál is több, a rohadt életbe!...

– Miért fáj neki, hogy én állítólag a hatalmasokhoz tartozom?

– Nekem fáj.

– Eddig nem fájt?

– Most nyílt ki a szemem.

– Csak nem ez a Vince nyitotta ki?

– Ne keverd bele. Ő a barátom.

– Én meg az apád vagyok!

– Igen, de ne kiabálj – nézett a lány nyugodtan Frankra. – Én sokáig irigyeltem tőled azo­kat a tulajdonságokat, amelyek belőlem hiányoznak. Amelyek téged képessé tettek arra, hogy más legyél, mint a többi ember.

– Valami megváltozott? – kérdezte Frank bizonytalanul.

– Megszűnt bennem az irigység.

– Megkeverte a fejedet ez a Vince.

– Nem róla van szó, hanem rólad.

Frank kezdettől fogva a fölfedező izgalmával figyelte leánya megnyilvánulásait, boldoggá tették a tőle örökölt tulajdonságok. Gyakran előfordult, hogy kísérteties azonossággal rea­gáltak. Azonos gondolatokkal, indulatokkal és szavakkal. Mintha összebeszéltek volna. Cin­kos, egymásnak nyíltan soha föl nem tárt viszony volt ez.

– Nem értem, hogy mi bajod van velem – nézett értetlenül a leányára.

– Pedig világos.

– Megöregedtem?

– Rosszabb.

Frank elvörösödött.

– Nem tudom, hogy miért érhetne nagyobb szemrehányás – mondta indulatosan. – Azórt-e, amit megtettem, vagy azért, amit elmulasztottam.

– Ezt csak te tudhatod.

– Mit akarsz te tulajdonképpen számonkérni tőlem?

– Azt, aki az ón szememben voltál.

– Voltam?

– Aki lehettél volna.

– Beszólj világosan!

Fannynak a szeme se rebbent. Mint aki egy régóta halmozódó adósság visszafizetése előtt áll.

– Nem félek megmondani, hogy mit gondolok. A társaságukba jársz, gyűjtőd a dicsérete­ket. Az ón szememben ez visszataszító.

Az éles fekvésű hang, melyet az anyjától örökölt, megtette a hatását.

– Mit képzelsz, kivel beszélsz? – háborodott föl Frank.

– Nem félek tőled.

– A Vincéddel beszélhetsz ilyen hangon!

– Ne bántsd a barátomat!

– Elintéztetem azt a szarházi matematika tanárt!

Fanny arca kigyúlt. – Milyen jogon? Semmi közöd hozzá!

Frank valami olyasmit gondolt, hogy minden összefügg egymással, csak látszatra vannak fontos és kevésbé fontos dolgok, és ebben az összefüggésben az egyik hat a másikra és vi­szont. Fölerősítheti vagy visszafoghatja. így az egész szempontjából a legcsekélyebbnek is egyenrangú jelentősége van, hiszen megbonthatja az egységet. Hajszálrepedés keletkezik, ami föl se tűnik azonnal a figyelmetlen szemnek, és lehet, hogy csak egy év vagy ezer év múlva érezteti a hatását. De akkor már visszavonhatatlanul.

Fanny a szekrényből elővette a bőröndjét és a hátizsákját, a heverőre dobta. Csomagolni kezdett.

– Elmész? – hökkent meg Frank.

– Majd reggel.

– Hova utazol?

Fanny az imént még sürgette volna, hogy mielőbb tisztázzon mindent az apjával, minde­nekelőtt a Vincével való viszonyt, most azonban egyszerre elhagyta az ereje. Azt gondolta: – Bárcsak ne kellene válaszolni...

– Nem utazom – mondta.

– Hanem?

A csönd egyre kínosabb lett. A bőröndből kilógott a bársonynadrág szára. Fanny visszalökte.

– Elköltözöm.

Úgy tűnt, hosszú ideje várt erre a pillanatra, hogy kimondhassa ezt az egyetlen, talán min­dent eldöntő szót, s most mintha nem ő váltotta volna be a reményeit, hanem az a tizenhá­rom éves, álmodozásokból és regényhősnőkből született fiatal nő, aki fülig szerelmes volt az osztálytársába. Senki se vette észre, hogy egyik hétről a másikra megváltozott. Az anyja sem. Megszületett végre minden, amit a nőiességről és a függetlenségről elképzelt. Egy

csapásra boldog és zavaros, reménykedő és keserű lett az élete. Viselkedésében gyerekes­ség keveredett a nőiességgel. Egyik percben hisztérikus volt, turkált, válogatott, a másik perc a tükör előtt találta, ott illegette magát, miközben kérlelte, gyötörte az anyját, hogy var­rasson neki muszlinszoknyát és hozzá köpenykét, amilyet a Háború és béke Natasája hor­dott leánykorában. Egyik percben a felhők között lebegett, másikban kétségbeesve toporzé- kolt: – Miért nincs nekem is olyan mellem, mint a Kántor Zsuzsinak? És a lábaim is véko­nyak! – zokogott. – Ti tehettek róla! Ti tehettek róla, hogy ilyen gnóm vagyok!... – Alig várta az év első osztálybuliját az iskolában.

– Nem engedlek el – döntött Frank.

Fanny elsápadt.

– Nekem ez jár! – Remegett a szája.

Frank bosszús lett. – Az jár, amit megengedek.

– De én menni akarok!

– Semmi szükség, hogy elmenj! Különben is, este tartják. Komolyabb lány vagy annál, mint hogy ott riszáld magad.

– Nem vagyok komoly!

– Megmondtam, és kész! – indult Frank a szobájába.

Helga a konyhaajtóban állt. Fanny kétségbeesetten fordult hozzá.

– Miért nem védesz meg? Te is nő vagy!

Frank visszafordult az ajtóból. – Hagyd békén anyádat! Megmondtam, hogy nem mész! Világos?

Fanny némán bámult az apjára. Folytak a könnyei, végig az arcán, le a ruhájára. A könnyek segítségével még minden jóra fordulhatott volna. Frank magában sajnálta a lányát, bánta az önkényes és ostoba döntést, de nem az az ember volt, aki visszavonja.

– Nem hallottad, hogy mit mondtam? – rivallt a lányára.

Fanny arca eltorzult. Artikulálatlan, madárvijjogásra emlékeztető hangok jöttek ki a szá­ján. Nekiugrott az anyjának, a körmeit belevájta a karjába.

– Mit csinálsz? – sikoltott Helga.

Fanny elengedte az anyját, szembefordult az apjával. Elszántan nézett rá. Kissé előre­dőlt. A keze ökölbe szorítva. Szíve a torkában dobogott.

– Zsarnok! – ordította torkaszakadtából.

Elcsattant a pofon...

Fannyi lecsapta a bőrönd tetejét. – Miért nem szólal már meg? Mindegy neki, hogy me­gyek vagy maradok? – gondolta, az apját nézve.

– Felfogtad, mire készülsz? – mutatott Frank a bőröndre.

– Tudom, hogy mit teszek.

– Ez nem igazságos.

– Hogy elmegyek?

– Igen.

– Nem tehetek mást.

– És nincs még lejátszva! – csattant föl Frank. – Nem mész sehova! Nem engedem! Meg fogom akadályozni!

– Nem tudód.

– Még kiskorú vagy!

– Értsd meg, hogy ez komoly! El kell fogadnod, hogy nem függhetek örökké tőled.

– Gimnáziumba jársz. Hol van még az egyetem?

Frank lehunyta a szemét, és azt kérdezte magától: – Hogyan kell ilyenkor viselkednie egy normális apának?... – Fölrémlett az a hajdani vasúti kocsi. A fogait összeszorítva bámult ki

az ablakon, Anya pedig térden állva rimánkodott a lábai előtt: „Az anyád vagyok! Ezt nem te­heted meg velem! Hova akarsz menni, drága kisfiam? Egy rossz bőrönddel a nagyvilág­ba?...” Megborzongott. Hosszú karjai megnyúltak. Ahogy állt, meg is görnyedt. Szánalmas alak benyomását keltette. Érezte is. – Nevetséges vagyok, nevetséges – morfondírozott ma­gában.

Még egyszer föllobbant. – Visszahozatlak a rendőrséggel!

– Ki fogod nevettetni magad.

Tudta, hogy Fannynak igaza van. Csüggedten nézte. Kész nő, aki után bizonyára szíve­sen megfordulnak a férfiak.

– Anyád, ha megtudja...

– Nem lesz kifogása.

Frank kiment a szobából. Minél gyorsabban. Minél messzebb.

Kis idő múlva Fanny utána ment.

– Gondolj arra – állt meg az ajtóban –, amikor azt mondtad nekem egyszer, hogy azért vagy olyan, amilyen, mert megpróbálsz versenyt futni. És amikor megkérdeztem, hogy mi­ben akarsz versenyezni, azt válaszoltad, hogy valamiben majd csak lehagyod őket.

A méltóság megvédéséről már szó se lehetett. Frank úgy gondolta: minden brutálisan megváltozott. Elég volt hozzá három zimankós hét.

– Honnan lesz pénzed albérletre? – kérdezte fáradtan.

– Vince meg fogja oldani.

Az utolsó esély is elszállt. Csönd lett. Mély, szomorú csönd. Franknak képtelen, gyerekes ötletei maradtak: bezárja az ajtót és eldugja a kulcsokat, reggel elállja Fanny útját, nem en­gedi ki az ajtón...

– Odaköltözöl hozzá?

– Lehetséges.

– A címedet meghagyod?

Fanny könnyekkel küszködött. – Néha majd eljövök.

Frank szótlanul ingatta a fejét. Talált még italt a szekrényben. Sokáig kortyolgatott. Meg­értette: rosszul vizsgázott. Későn figyelt föl arra, hogy Fanny egyre tudatosabban és önál­lóbban mozog a világban, igyekszik maga körül a saját ízlése szerint rendben tartani az élet dolgait. Régóta nem az a Fanny volt, aki tizenkét éves korában születésnapi meglepetés­ként bohócruhába öltözve nagy robajjal ugrott elő a ruhásszekrényből, fehér selyemből varrt kezeslábasban, hatalmas zöld gombokkal, ragasztott kék csillagokkal a ruháján, a fején há­zilag készült süvegszerű sipka. Az arcát hintőporral pacsmagolta be, az anyja rúzsával vö­rös krikszkrakszokat pingált magára. Megrázta az alpesi kolompot, amelyet az apja íróaszta­láról csent el, pukedlit csinált, majd mélyen meghajolt: – Az én apukám... – kezdte énekelni óbégatva a világhírű musical dalát –, egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem... – Sugárzott az arca, mint aki tisztában van azzal, hogy a világ legdrágább aján­dékát adja át. Amikor befejezte, mélyen meghajolt. Ahogy egy bohóctól elvárható. – Tet­szett? – csillogtatta a szemét. Már-már kínos volt, hogy Franknak egy szava sincs. A kis bohóc elárvultan ácsorgott előtte. Ruhája megfakult, a csillagok lehullottak a sipkájáról, a hintőpor alatt tűzpiros volt az arca. – Énekeld el még egyszer – mondta végül Frank szinte gyöngéden. Amennyire tőle telt.

Az íróasztal fiókjában kezdett turkálni, ahol a Fannytól kapott ajándékokat tartotta. A lány minden alkalommal boldog, diadalmas mosollyal adta át az ijesztő bábfigurákat, a borzas, gömborrú, kancsal rémfejeket, harkályorrú vörös ördögöket, fél lábon álló, törött evezőt szo­rongató matrózokat, a hordót a szájukhoz emelő marcona alakokat. A rémségek között egy fénykép. Azt kereste. Helga készítette pár éve egy verőfényes vasárnap Visegrád fölött, az autóspihenőben. Fanny kamaszosan hunyorgott, idétlenül csücsörítette a száját, gombafrizurás fejét félrebillentette, mint egy figyelő kölyökkutya. Szokványos kamaszfénykép volt, de Frank most utólag észrevett valamit. Magát a változást érte tetten. Fanny valahogy már akkor előreszaladt az időben. Rajta volt már azon a fényképen, hogy milyen lesz, ami­kor felnő és elköltözik tőlük, legfeljebb vasárnaponként találkozhatnak vele, ha kedve lesz hozzá, hogy eljöjjön ebédelni. Az emléke is szertefoszlott annak az illúziónak, amivel Frank áltatta magát, hogy ők ketten összetartoznak, hiszen fedi egymást a gondolkodásuk, az ízlé­sük, szívmelengető hasonlóságot mutatnak az ítéleteik, ahogy reagálnak, mintha egyugyan­azon ember élne két alakban. Fanny sok mindent megoldhatott volna Frank életében, aki úgy gondolta: nincs kifejezés, ami magába foglalhatná mindazt, amiről szó van. Egyszer ita­losán meg akarta magyarázni a lányának, hogy mit jelent az ő számára, de szerencséjére már az elején belegabalyodott. Hálás lehetett a részegségnek. Nem tudhatta, hogy az apó­sa hajdan mennyit szenvedett, s lélekben milyen út vezetett ahhoz a pillanathoz, amikor ma­gára zárta az orvosi rendelőt, letérdelt, és azt kérte Istentől: Franknak is leánya szülessen, és élje át azt, ami neki jutott.

Frank ruhástól aludt el.

Fannynak reggelre hűlt helye maradt.

(A befejező részt a következő számban közöljük.)

SIMON LAJOS

Anyánk szárnya

Anyánkhoz kéne bújni mostan
vigaszért, mert a sors kemény,
mesélje népmeséi hosszan,
hogy mit tegyünk, ha nincs kenyér,
s már minden hitből kifosztottan
szívébe sírni: nincs remény!

Esti leltár

Ó, látod, kedvesem,
esteledik megint.
És butaságon törtem a fejem, teljes délután,
hogy a nagy fák ugyanott állnak, mint tegnap,
és nagy-nagy bogarakként a hegyek sem másztak tovább.
Folyók is csakúgy folytak tovább,
folyamanyához vágyva.

De hát mi nem vagyunk
se hegyek, se fák,
se folyók,
hordók és erkélyek szónokaira felmeredő pici hangyák,
hát mit számítanám, hogy az éjszakáig
hány ember hagyott el engem,
s hány ember csapatott hozzám
ebben a forgószélben.

Hajnali dalocska

Lajosom, Lajosom,
tündér álmod eloson.
S ha már keltél sziszegve,
gondolj erős zsinegre
vagy a zengő sínekre.
Hiszen tudod, ott robog
halálos-jó rokonod.
Úri muri lenne hát
lenyelni a tablettát,
inkább mondom, hogy miatyánk,
akkor is, ha mi Atyánk,
ne kíméld a derekát!
Lehet bottal, doronggal,
de inkább a karoddal.
...Lajosom, Lajosom,
tündér álmom odaadom.
Így kezdődik: egyszer volt,
az ártatlan csak a holt.
S ha már elfogy csúf hited,
ördög viszi csúf szíved,
Lajosom, Lajosom,
akkor kell a jó zsineg.

CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

Hangya-rege

Egy hangya keresztezi a terveimet: úgy három milliméter hosszú testével, kávébarna, kis, szőrös lábakon szaladgál cikcakkban le-föl a géppapíron, amelyre írnék; rónám a betűket, ha ez a hangya nem keresztezné furton-furt a plajbászom útját. Mit is akartam, Atyaisten? ír­ni akartam valamit; megvillant egy gondolat, s felrobbantotta a hozzávaló indulat-töltetet – füst gomolyog a levegőben, de a hangya csak összevissza szaladgál a lapomon a gomolygó cigarettafüstben, magára vonja figyelmemet, gyors asszociációkra késztet. Többen is van­nak itt az asztalon, mászkálnak a fehér szőttesen, de csak ez kívánta meg a papírom síkját, a halhatatlanságot. Honnan jött? Mit akar? Ki ez végeredményben?

Az asztal sarkán néhány akácfürt leveles ágakon, üvegpohárban. Azon futkosnak fel-le a hangyák. Feleségem tehette az asztalomra egy lakótelepi séta után; hiába mondom, hogy nem szabad virágot tépni, nem szabad a természetet károsítani. Aha! De hát május van, vi­rágzik az akác, mint régen. S az akácon, a legtöbb növényen ilyenkor apró élőlények, né­melyik csak nagyítóval látható; azokra vadásznak a hangyák. Ez az egy itt a betűimre vadá­szik. Vajon mit érez bennük? A betűk is apró élőlények, s ennek a hangyának mindegy, hogy milyen sorrendben állnak össze, s hogy amíg ő vadászik rájuk, éppen ezeknek a betűknek a csapdájába kerül kicsiny alakja, kávébarna hangyateste, fürge, szőröske lába.

Lehet, hogy valami elvarázsolt hercegnő ő egy indiai meséből, ahol a lélekvándorlás útján jutott ehhez a hangyaléthez, a rovarléthez, s ötvenéves koromon túl még vigasznak is vehe­tem, hogy itt szaladgál a papíron. A hangyában egy elvarázsolt lélek. A betűben egy elvará­zsolt hangya. A gondolatban egy galaktika, egy bolygórendszer, egy Nap, egy Földgolyó, egy panelház, egy íróasztal, egy fürgén iramló golyóstoll és az egész természet egy hangya alak­jában. Itt van mindaz, amik vagyunk – és itt, amit nem tudhatunk. Itt a szellem: lenyomatai a betűk, körülbelül hangyányiak. És itt az élő hangya-rejtély. Itt szaladgál a papíromon. Keresztezi a terveimet. Arra kényszerít, hogy róla írjak:

Hej, rege-rejtem, hangya,
gyíkok étke, tét kalandja,
hej, rege-rejtem mondd hát
ilyen roppant nagy a Világ?
ej, hangya, rege-rege-rejtem.

Napszentület

Várok a kert sarkánál. Lassan minden pirosba öltözik, s a paradicsomok száradó indáikon mélylilás színt kapnak. Úgy várok, mintha a megszámlálhatatlan pillanat egybefolyna, s én magányosan állnék az idő tengerében. Ez a magányos álldogálás – mint szélcsendes öbölben a vitorlás hajó – megemel, csak a szívdobbanásomat hallom. Mélyen, nehezen ver a szívem. Mintha már tudná a sejtelmeimben néha felbukkanó sorsot.

Az alkonyat sugarában minden piros, az ég alja is. Valami egyre lejjebb csúszik ott nyu­gatra, a kivörösödő napkorong. Most nyugalom ringat, mintha minden este az utolsó lenne; s testem fáradtságában összegeződik az eltelt nap, mikor szekere végighajtott az égen és sok lova közül ón voltam az egyik, azoknak egyike, akik húztak. Azt hiszem, kapáltam egész nap, s míg ropogott a csontom s a föld, szerelmi álmokat forgattam magamban.

Szigorú nagyanyám csak ebédre engedett megállást, megtisztítottam kapámat s a kony­haasztal mellé ültem. A fenyődeszkából készült asztal lapján mély rovátkákat vágott a sok súrolás, az erősen kopott gyökérkefe, amellyel nagyanyám minden nap tisztította. Hófehér volt, a legyalult fa erezete kissé kiemelkedett a lapjából. Mint minden ebédnél, most is el­hangzott, hogy ne szürcsöljem a levest, hanem hangtalanul egyem. Sűrű tarkabab volt a tá­nyér mélyén, jól kifőtt a barna levesben. Az egy hétre előresütött kenyér már félig száraz volt, épp mert körülbelül a felénél tartottunk. Örültem így is az ebéd szertartásának, étvá­gyam csillapítva, amely egy kamasz feneketlen étvágya volt. Vékonyan, inasan, barnán és elégedetten köszöntem meg az ebédet, s a munkába belefeledkezve, izomlázat megszok­va, fáradtságot föl se véve kapáltam addig a pillanatig, amikor megláttam a lefelé csúszó napkorongot, megéreztem a lassan rámterülő hűvösséget.

Várok a kert sarkánál. Várok a villanygyújtásra kelenföldi otthonomban, s egy suhanó pil­lanatig megérint annak a néma álldogálásnak az emléke, amikor életem mások szabta rend­ben folyt, oly gördülékenyen kertben, mezőn, iskolában, s oly szabályosan, ahogy az égites­tek járják útjukat. Esteledik, pirosodik az ég alja, magamba nézek s tán elsuttogom: Napszentület.

Lábak a földben

Torokszorító, ahogy az az ember fekszik ott kinn a temetőben; húzta egyenletesen az időt szorgalma, lankadatlan szorgalma fonalán hetvenhat éves koráig, amikor egy este nyug­ágyába dőlve csendesen elaludt, csendesen és véglegesen. Torokszorító, ahogy fekszik ott kinn, a számomra már oly régi, hogy szinte örök akáclombok, babérbokrok árnyékában.

Szavak nélkül társalogtam vele egy fél életen s irdatlan távolságokon át, s ez a társalgás mindig egyetlen szóból állt: köszönöm. Asztalnál ülve este egy torkos kis kutya szemével néztem, ahogy villázza kedvenc ételét, a káposztás kockát; mindig hagyott nekem is belőle a kék zománclábos egyik felében – pedig én a magam tányérjával már megettem. A vacso­rámat. A ráadás, ez a ráadás volt a csemege.

Segédkeztem, mérgesen tűrve a méhcsípéseket már nagyobb koromban a kaptárok fel­bontásában, a méhcsaládok ápolásában, mézgyűjtő munkájuk meglesésében, a pörgetés­ben, a rajok befogásában; tűrve, hogy akáctüskék szóródjanak bőrömbe. Torokszorító, ahogy fekszik Zsigabátyám a temetőben, hidegen a hideg föld alatt. Lábait esténként lan­gyos lavórban áztatta a konyha kövén, s most mozdulatlanok, hidegek ezek a lábak. Lejárt velük hetvenhat évet, a csecsemő piskótalábaiból lettek nagy kamaszlábak, a rossz cipőktől nőtt rajtuk talán bütyök is, s felnőtten fájtak, esténként fájtak a sok pedáltaposástól, a min­dennap megtett sok-sok lépéstől.

A becsület! Ez a legfontosabb! – s az életben becsülettel tett meg minden lépést, több mint becsülettel, szeretett apám helyett, s segített feljebb egy-egy grádicson még legényedő koromban is. Az a borítók, melyet diákszállós koromban kaptam tőle, csak levelét tártálmazta. A 80 forinttal kibélelt levélből a szarkák kiemelték a pénzt – mi volt egy felnőtt diáknak ez az összeg, te atyaisten! –, s honnan spórolta, dugta el Ő, talán éppen a dohánypénzéből? Ez lehetett a legnagyobb áldozat, mert szenvedélyes dohányos volt.

Fekszenek azok a dóznipattintó, cigarettasodró kezek s fáradhatatlan, fájdalmas lábak immár véglegesen és hidegen, közelebb a földhöz, mint valaha. Egyenesen a földbe ágyaz­va. Torokszorító hát, amikor megjelenik álmomban, megjelenik apám árnyékában lézersu­gárral körberajzolva, vakítóan – földbe ágyazták, s nem válhatott porrá! –, csak, ha lábamra nézek, mely már szaggat néha, gondolom el, ki emlékezik majd rá, ha betelik az ige, ha már „porból vétettünk...” megtérvén apáink nyomába.

OLÁH ANDRÁS

Veled maradok

kifűrészelték az utolsó
dallamot is a zongorából
gúzsba kötötték a szomorú arcokat
– veled maradok mégis:
rejtezzünk vizek mélyére
frissen túrt barázdák torkába
holtak zsebének sötétjébe
kolduljunk utolsó szerelmes mondatot
mielőtt eldördülnek az ősz sortüzei
s vasúti kocsik kerekei alá
menekülnek szétroncsolt álmaid

Nausikaa

ágyad: szánalom menhelye
(utolsót fordul a Föld
felhők szakadnak le az égről:
      mert fösvények fönn az istenek)

ágyadon gyűrődés nyoma
– lennél bár szirén hogy visszacsald –
sóvár szemed sós csöppjein át
      messzi hajókat kutatsz

a sűrű éj hideg
ágyad kihűlt: üres –
a távolban acsargó kutyák között
      csavargó nyüszít az életért

CSÁK GYULA

Korunk illatos kertje

1

– Foglaljon helyet, főjegyző úr – mondta a polgármester. – Azért kérettem a szobámba, hogy hozzálássunk településünk fellendítéséhez.

– Van elképzelése a polgármester úrnak?

– Először is kérünk egy kávét. Hajnalka!

– Tessék, polgármester úr – nyitott be Hajnalka.

– Kérünk két kávét.

– Egy sincs, mert elfogyott a reprezentációnk.

– Hányadika van?

– Ötödiké.

– Naponta csak egyszer ittam kávét. Az összesen: négy.

– Én is ittam összesen egyet. Az összesen: öt.

– Nincs több?

– Mondtam.

– Köszönöm, elmehet... Szóval, kedves főjegyző úr, azért vállaltam itt polgármesterséget, mert életem célja, hogy felvirágoztassam ezt a települést. Minthogy főjegyző úr évtizedek óta itt él, én meg most jöttem, szükség van az ön helyismeretére. Elsorolná falunk nevezetes­ségeit.

– Nincsenek. A mi falunk éppen olyan, mint a többi.

– Arra gondoltam, hogy kifejlesztjük a falusi turizmust. Fél esztendőn belül itt akarom látni a bámész idegeneket.

– Este aligha látnak, mert mindössze két utcai égőnk van.

– Akkor nappal sétáinak és szívják az illatos levegőt.

– Nappal elsüllyednek a sárban, ha lelépnek a főtérről.

– Majd száraz időben hívjuk őket.

– Az időjárást nem lehet megtervezni. Mire ideérnek, elered az eső. A levegő meg büdös az elmocsarasodott belvizektől, a túltelített dögtemetőtől, a falu szélét elborító szeméttelep­től, meg aztán... hol laknának?

– Szívesen szorítanának nekik helyet a falubeliek.

– A házakban nincs vezetékes víz. Csak lavórban mosakodhatnának, és csak az udvarok sarkában düledező deszkabódékban végezhetnék el szükségleteiket. Egyszóval: nincs inf­rastruktúra.

– Itt a főtéren építünk egy infrastruktúrát, ahol minden idegen elvégezhetné a szükségét.

– Ehhez adót kellene kivetnünk, márpedig ebből a népből egy fillért sem húzhatunk ki e célra.

– Eh! Az a baja főjegyző uramnak, hogy nem hisz a fejlődésben. Hajnalka!

– Tessék, polgármester úr!

– Ha már kávé nincsen, hozzon legalább egy pohár vizet. Főjegyző uram nem kór?

– A helyi vízről kimutatták az orvosok, hogy betegséget okoz. Zacskós vizet hozatunk, és azt isszuk otthon.

– Jó. Ha ennyire gyengén állunk, akkor attól tesszük magunkat híressé. Prospektust nyomtatunk, hogy az jöjjön ide, aki semmit nem akar látni. Aztán valamit mégiscsak lát. Gaz­dag emberek óriási pénzeket költenek, hogy ellátogassanak a dzsungelekbe, pedig ott sincs infrastruktúra. Ilyeneket csábítunk ide.

– Tessék, polgármester úr, a víz. Egyébként Szilveszter bácsi vár odakint és mindenáron be akar jönni, pedig mondtam, hogy el tetszik lenni foglalva...

– Engedje be. Szilveszter bácsi az önkormányzat aktív tagja, de ha nem az lenne is, bejö­hetne, mert demokráciában élünk.

– Igenis... Tessék, Szilveszter bácsi, lépjen be.

– Mit akar azzal a székkel, Szilveszter bácsi?

– Hoztam, polgármester uram, hogy legyen mire ülnöm.

– Csak akkor kevés a szék a községházán, ha minden önkormányzati tag összejön. Most ereszkedjék abba a fotelbe, de vigyázzon, mert bal oldalon rossz a rugója. Elnézést, annyira kiszáradt a szám, hogy muszáj kortyintanom egyet... Atyaisten! Fúj! Ez csakugyan szörnyű ital. Eddig azért nem jöttem rá, mert borral keverve ittam, de itt, a hivatalomban nincsen bo­rom. Na, azért nem hiszem, hogy belehalok. Halljuk akkor, Szilveszter bácsi: mi járatban?

– Laula ügyében jöttem.

– Megint világra szóló botrányt csinált? – kérdezte a főjegyző.

– Miféle világra szólót? – értetlenkedett a polgármester.

– Szokott – bólintott Szilveszter bácsi. – Csinált már olyat, hogy hét faluban beleremegtek az emberek. Drótostót volt az apja, és az is bolond volt.

– Miféle világra szólót? – meresztette szemét és fülét a polgármester.

– Meg szokta kergetni a fehérnépet.

– És megtekergetni – élvezte saját szójátékát a főjegyző.

– Csak a zsírosabbját – hümmögött Szilveszter bácsi. – De lehet, hogy csak azért, mert a lomhábbakat hamarabb utolérte.

– Ezért a mániájáért már börtönben is ült – gyarapította a tájékoztatást a főjegyző.

– Álljunk meg! Álljunk meg! – rúgta ki a széket maga alól a polgármester. – Lenne itt a fa­luban egy emberünk, aki a nőket nyilvánosan hajkurássza?!

– Aztán ha elkapja valamelyiket – mondta a főjegyző meg is teszi, amit a természete diktál. Azt beszélik, a polgármester úr titkárnője, Hajnalka is járt már így vele, s azért maradt vénlány, mert azután senkinek se kellett. Pedig attól, hogy zsíros – nyalta meg a száját a fő­jegyző attól még...

– Emberek! – üvöltött égnek lökött öklökkel a polgármester és nyargalászni kezdett a szobában legyen egy kis képzelőerejük! – Be is mutatta, hogy kell ezt csinálni, mert a pla­fonra nézve kiabált a továbbiakban: – Micsoda látvány?! Tarkán repkedő szoknyákban sza­ladgálnak a testes fehérnépek a világ négy tája felé, ez a Laula meg utánuk, és amelyiket el­kapja, azt... Látták már filmen, amikor Spanyolország szűk utcáin felbőszült bika kergeti az incselkedőket? Ilyet rendezünk a mi falunkban! Laula lesz a bika és kergeti a kövér nőket! Világra szóló látványosság! Erre aztán sereglenek ide az idegenek!

– Laula biztosan felbőszülne, de nem lennének helybeli asszonyok, akik bőszítsék, mert a férjeik levernék a derekukat.

– Hát nem értik?! – toppantott a polgármester. – Dehogy kell itt helybeli asszony! A turista nőket kergetné Laula! A világ minden részéből tódulnának a fehérnépek, hogy egy kemény magyar megkergesse őket! Nem ismerik maguk a nőket! Mindenre képesek, hogy megkapják, amire vágynak! Úgy szórják majd a pénzüket, hogy villanyunk is, járdánk is lesz! Akkora vízöblítéses infrastruktúrát építünk majd, hogy száz embernek nyújt egyszerre megkönnyebbülést! Ez a drótostót lesz a mi megmentőnk!

– Az apja volt drótostót. Ő már a téeszben dolgozott.

– Mellékes! Hiba viszont, főjegyző uram, hogy eltitkolta előlem ezt a világra szóló helyi szenzációt, amit a laulaizmus jelent.

– Az már inkább túlvilágra szóló – mondott szójátékot ezúttal Szilveszter bácsi.

– Miért? Mit csinált most éppen?

– Meghalt.

2

– Nincsen pénzünk a temetésre, Hajnalka. Márpedig ezt a terhet magunkra kell vállalni. Menjen a tiszteletes úrhoz és az én kérésemre hivatkozva mondja neki, hogy ingyen végez­ze a temetési szertartást.

– Már a polgármester úr engedélye nélkül megkértem, ha nem tetszik haragudni, de nem vállalja.

– Miért?

– Azt mondja: Laula ördögfattya volt.

– Honnan veszi ezt a tiszteletes úr?

– Évekkel ezelőtt beárulták neki, akik beleselkedtek Laula házába, hogy megfeszített Krisztust festett a falra, de fejjel lefele fordítva. A tiszteletes úr ezt kiprédikálta, s a fellázadt népek berontottak Laulához, hogy lemeszeljék az istentelenséget. Laula tiltakozott és köz­ben megsebesített egy asszonyt; ezért vitték börtönbe. Őt viszont félholtra verték az em­berek, s ezért senki hajaszála nem görbült meg.

– Kedves Hajnalka. Maga úgy beszél, mint aki Laula pártján áll... Talán az sem igaz, hogy kövér nőket hajkurászott? Ketten vagyunk, Hajnalka, legyen őszinte és én hallgatok, mint a sír. Magát sem kergette meg? Ne szégyellje.

– Láttuk egymás néhányszor, aztán én önként mentem be hozzá. Éveken át önként jár­tam hozzá, és nem szégyellem. Bolondnak meg ördöggel cimborálónak mondták, és a gye­rekek sokszor megdobálták, pedig az az ember nem ártott senkinek. Egyedül élt a faluszéli házban, amit szüleitől örökölt, és csak a festéssel törődött. Minden centiméternyi helyet be­festett a nagyszobában, még a mennyezeten is. Minden pénzét festékekre költötte, meg utazásokra. A világ tíz nagy képtárában járt, és amikor még jó erőben volt, Pestre is utazga­tott a festészeti akadémiára. Nem értettem és nem értem ezt a festési buzgalmát, de hát hagytam, hiszen ez jámbor dolog s amúgy jó ember volt, akár egy falat kenyér. Azt kérte, hogy én gondoskodjak majd a temetéséről, mégpedig égettessem el. Tessék megengedni, polgármester úr, hogy megcsinálhassam. Befizetem az árát az önkormányzat pénztárába, aztán tessék azt nekem kiutalni, hogy úgy lássék, mintha az önkormányzat temette volna el.

– Hozzájárulok a tervéhez, Hajnalka.

3

A falusi turizmusban makacsul hívő polgármester bágyadt kísérletként pár soros újsághirde­tésben ajánlotta Laula roggyant házát, mint „kies nyaralót”, s csodák csodájára napokon be­lül ráharapott egy hibbant holland fényképész, aki akkor már napok óta járkált és kattogtatta japán gépeit, hogy – amint a vele lévő hölgyike mondta, aki tolmácsolt neki – majd kiállítást rendezzen a faluban látottakból. Már-már elzavarták, mert az a gyanú ébredt – és nem ok nélkül! hogy leginkább a budikat fotózza, ami kétségkívül kiváló kiállítási ötlet volt, de ami­kor jelentkezett a polgármesternél, hogy ő – és tolmács barátnője – tisztes pénzért kibérelné Laula házát, akkor megbocsátott neki a polgármester és az önkormányzat révén hírül adta a faluban, hogy hagyják, hadd fényképeszkedjen kedvére.

Laula házába költözése után azonban nem kószált többé a faluban a fotós, hanem éppen úgy bezárkózott, mint korábban Laula. Néhány képet készített a házbelsőről s ezeket haza­küldte barátainak, hogy eldicsekedjen: milyen cifra házra bukkant Európa egy homályos zugában. Olyanok is meglátták a fotókat, akik értettek a festészethez s gyanút fogva kina- gyíttattak néhány részletet és ettől kezdve Laula szelleme, pontosabban: munkája lázba hozta Európát, majd a világot. Légypiszoknyi festékpacnikról kiderítették, hogy tökéletes realizmussal megfestett denevérek, elefántok s más élőlények és tárgyak, például kápráza­tosán megmunkált ékszerek és foltos vasfazekak egymás mellett. Miután ezeket a részlete­ket kontinenseket átfogó képeslapokban közölték, özönleni kezdtek a különféle külországok szakértői és rövidesen hatezer „véletlenül” falra csöppent pöttyről bizonyították, hogy párju­kat ritkító miniatúrák. Fizikusok egy csoportja például egybehangzóan állította, hogy a mennyezeti freskórészen látható pufók angyalka kiszakadt párnájából szállingózó pihék a berillium ezüstfehérjét, a cirkónium szürkésfehérjét, a niobium acélszürkéjét, az ólom fa­kószürkéjét s a színtelen argon színtelenségét mutatják olyan hitelességgel, ahogyan csak laboratóriumokban láthatni, vagy amilyenek eredeti állapotukban voltak ezek az őselemek, a Nagy Bumm utáni ezredmásodpercekben. Dühödt vallásfílozófusok viszont amellett kardos­kodtak, hogy az egész „Laula-kápolna” vallási ihletésű, különben mit keresne a falakon az angyalka, és megannyi más, bizonyíthatóan bibliai fogantatásé jelkép? Ezt a feltevést erősí­tették neves építészek is, mondván, hogy bár a szoba szögletes, a freskók összessége mégsem valami materialista robbanás utáni felfelé tágulást érzékeltet, hanem felfelé szű­külést, mint a gótikus templomok. A művészetek és tudományok civakodó képviselői jobb híján abban egyeztek meg, hogy Laula művének a Káosz Rendje ideiglenes címet adták, és mindmáig folytatják a háborúskodást annak érdekében, hogy megleljék a Rendet a Káosz­ban.

A falusiakat magnósok, fotósok, filmesek tömege rohanta meg, és a polgármester meg a főjegyző alapos, előzetes felkészítő munkája nyomán minden helybeli színesen ecsetelte: mennyire lábujjhegyen jártak Laula háza körül, és mennyire megtettek minden tőlük telhetőt, hogy hozzásegítsék Laulát a saját ecsetje örökös mozgatásához. Kicsit csodálkozva, de gyors mozdulatokkal dugták zsebükbe a mindezekért kapott honoráriumokat.

Egy élelmes külföldi vállalkozó szállodát meg mindenféle infrastruktúrát épített Laula háza közelében, a polgármester és az önkormányzat pedig kitüntetéseket kapott azt köve­tően, hogy a faluszéli ház előbb a megye, majd a kormány tulajdonába került mint össznem- zeti kincs.

Óriási gépek jöttek, leborotválták Laula háza környékét, majd kioperálták a földből, bepólyálták és betonba falazták hozzáértők a falakat, aztán óriási helikopterek elszállították a vi­lág olyan részébe, ahol alkalmasabb számára a klíma és az új tulajdonosok nagyobb sum­mát fizettek érte, mint amekkorát magyar műalkotásért bármikor is fizettek.

Diadalútra indult a kicsiny ház, amelybe mind a materialisták, mind az idealisták szerint a teljes világot sűrítette Laula. Puszta gödör maradt a ház helyén, s azt is lassan színig telítet­te az eső.

Ismét felverte a környéket a gyom, s az egyetlen építmény, amely megmaradt, a kert vé­gében korhadó budi, mert a szállodát is elbontatta és elvitte a tulajdonos.

TOKAI ANDRÁS

A Munka szobrai

A Bélgyárból állhatatosan hömpölyög a bűz. A nagy szövetkezeti raktár közepén egy elke­rített, homokos, puszta páston birkózom a fáradt olajjal töltött hordóval. Szétvetett lábbal, derékban jól meghajolva. Húzni jobbal, húzni ballal! A tenyérvédő fityeg a csuklómon, hiába igazgatom, már mindkét oldala, mint a dörzspapír. A ráragadt olajos homok minden új fogás­nál a tenyerembe mar. Végre sikerül a homokba fektetett keskeny sínpárig vonszolnom a hordót. Mély, szenvedő nyomok a homokban, mint a Nagy korallzátony című filmben a szü­léshez partra mászó óriásteknős mögött.

A sínen már könnyebben gurul a hordó, csikorognak a homokszemek, recsegnek az ap­róbb kavicsok, aztán egyet nyögve, zökkenve megáll ez is a sor végén. Még kicsit húzoga­tom, hogy a zárócsap szabályosan fölfelé kerüljön, veszem az átforrósodott, fényes, hosszú nyelű kulcsot, húzok vele a csapon egyet. Csikorogva marják a menetet belül is a homok­szemek. Felállók, izzadt homlokomat törölném, de homokszemcsés a karom is. Egy kis szél mozdul. Mozdul vele a Bélgyár felől hömpölygő bűz újabb dagálya is.

Már éppen a következő hordóért indulnék, mikor a ritkás drótkerítés túloldaláról a telepve­zető szólít: Menj át, fiam, segíts Pali bácsinak. Megyek, mondom, letéve a kulcsot, tenyérvé­dőt, s egy marék homokkal dörzsölgetve karomról és tenyeremről a fáradt olajat, megyek odébb, a fedett színhez. Pali bácsi, ide küldtek, mit csinálunk? Kötelet vágunk, mondja és már indul is a hátrább sorakozó bakok felé, megáll, terebélyes hasát kitolva, mintha saját for­máit akarná hasonlítani a domborodó kábeldobokhoz. Na gyere, hajtsuk, de csak lassan! Forog a bakon a dob, Pali bácsi méri a drótkötelet, karikába rakja, krétával jelöli, tíz, húsz méterenként.

Na, most vágjuk! Fogd a fejszét! És a hosszú nyelű fejszét kezemmel együtt ráigazítja a vastag, sok szálból sodrott drótkötélre. Lazán tartsd, mert megcsap, mondja, megigazítva a hasán az inget, amin ugyan vannak gombok, de ő mégis csak úgy egymásra hajtva dugdossa be az öve alá a két elejét, na tartsad, fiam, és már csap is a tízkilóssal a fejszém foká­ra. Savanyú képet vágok. Lazán! Mondtam, fiam, lazábban tartsad.

Vágjuk a drótkötelet. Pali bácsi izzadó, lilaeres arcán verejtékcsöppek szaporodnak, lóg egy-egy csepp az orra alatt meghagyott kis bajusz alsó sortéin is. De büdös van, a hétszent- sógit! Lapul a kötél, a fényes kátránybevonat eltűnik, előcsillannak a szúrós acélszálak. Megy ez, csak egy helyen tartsd!

Hadd üssek én is, Pali bácsi! A kalapács nehéz, mellécsúszik az ütésem, az öreg morog­va visszaveszi. A kötél egyre jobban belemélyed a fatuskóba, a szálak fényesen, kátrányosan foszladoznak. Már az utolsó ütéshez készül Pali bácsi, mikor a telep másik sarka felől megjelenik Kálmán bátyánk, és kiált: üsd agyon, Pali! – Majd ütlek téged! Nagyot csap rá, és a kötél két darabja kétoldalt lecsusszan a földre.

Dél van, gyüjjenek enni! Ülünk, eszünk. Az istenit ennek a sok bélnek, mondja Kálmán bátyánk a szomszéd gyár felé mutatva a bicskája hegyén billegő darab paradicsommal. Legalább a másik oldalról fújna a szél!-Onnan sose fúj, mondja Pali bácsi. Én hamar végzek az evéssel, tornázom, hajlítgatom a derekam. A két öreg csodálkozik, de nem szólnak. Esznek.

– No, Pali, hogy állód a fiatal asszonyt?

– Nem olyan fiatal már az!

– Oszt bírod-e még a döfködést?

– Bírom én, de te már csak gondolkodol a lukról.

– Nem én, kerül az nekem is, ha kell!

– Osztán kié, csak nem a Feketénóé?

– Ej, dehogy, az iszik. Asszony pedig ne igyon.

– Te Pali, aztán tudsz-e még kétszer egymás után?

– Háromszor is.

– Pösölni. Azt tán hiszem.

– Te! Hogy agyon nem csaplak! Kialudt ez a büdös Kossuth – vágja földhöz Pali bácsi a cigarettát.

Nesze, egy Munkás, kínálja Kálmán bácsi. Vegyen maga is! Kínál. Rágyújtok én is. Füs­tölünk. A cigarettafüst megáll a forró, homályos színben az orrunk előtt. Mikor mozdul, me­gint a bélszag nyomul be a szín fedele alá.

– Te Kálmán, mennyi is vagy te?

– Ötvennyolc.

– Na, én hatvanhárom vagyok, de téged lepipállak.

– Engedj csak be a fiatalasszonyhoz, majd megmondja reggel, ki volt a legény.

– Ej, téged még a Sári tehénhez se engednélek be, az is szégyellné tűled a farát.

Kálmán bácsi föláll. Félek, hogy a két vén bakkecske egymásnak ugrik. Pali bácsi az ingét

gyűrögeti befelé a nadrág korca alá. Kálmán bácsi meg a kalapjáról dörzsölgeti le a mész- port.

– Te Kálmán, tegyünk próbát! – mondja egyszerre Pali bácsi a nagykalapács meg a kötél felé sandítva. Ha elvágod húsz ütésből, elhiszem, hogy legény vagy.

– Állom.

Én tartom a fejszét. Kálmán bácsi pontosakat üt. A tizediknél már jól láthatóan vásik a kötél. Kálmán bácsi rágyújt, mint akinek nem olyan sürgős a dicsőség. Pali bácsi sürgetné, de nem szól.

– Nagyobb kalapáccsal is dolgoztam, a fúrósoknál.

– De a feleségedet mégiscsak elfúrogatta az az Antal!

Ettől az öreg Kálmán úgy méregbe jön, hogy a tizenegyedikre széthasítja a kötelet, de ve­le együtt a tuskót is.

– Na, most oda a verseny – mondja Pali bácsi.

– Nem a – mondja a másik. – Eredj csak, fiam, azt hozz egy másik nagykalapácsot a rak­tárból.

Mire visszaérek, a két öreg mindent megbeszélhetett, mert ahogy odaadom a másik nagy­kalapácsot Pali bácsinak, mindketten ütni kezdenek egy félredobott, olaj itatta régi talpfát.

– Na most! – mondja Pali bácsi.

– Na egyet!

– Na még!

– Ne sajnáld!

Ütik a fát a rettentő kalapácsokkal.

– Tizenöt! Na még!

Nő a por és egyre jobban szuszognak. A kalap már a fülükön. Pali bácsi inge kétfelé lo­bog, nagy hasa fújtat, gyűrődik minden egyes ütésre. Kálmán bácsi egy helyben áll, s a lába úgy feszül a földnek, hogy a kényelem kedvéért elöl kivágott ócska cipőből már egészen ki­lóg bütykös nagyujja, a nyakán két sovány ín közt vastagon dagad egy ér.

– Na Pali, gyerünk!

Az ötvenedik ütés felé Pali bácsi már nem emeli egész magasra a kalapácsot, Kálmán bá­csi meg úgy lendíti, nem annyira erővel, mint ügyességgel fölfelé, hogy félek, a kalapács el­száll, s viszi a kis inas embert, föl, föl a büdös levegőbe magával.

– Na még egyet, ha bírod!

– Bírom én!

– Na még, a keservit! – És fújnak, püfölik a talpfát, ami már kezd szálakra hasadozni. – Az istenüket, vén bolondok! Szétverik nekem az anyagot – sivft egyszer csak kappanhangon a telepvezető, akit nem vettünk észre a nagy tusakodásban.

– Kálmán bácsi, maga menjen vissza, várja a kocsi a cementet. Maguk meg vágják le azt a kötelet, aztán vigyék, tegyék föl azt is a kocsira!

Öt óráig aztán megint bűz, kötéldarabolás, hordók, lomha fekete cseppekben szétfröccsenő fáradt olaj, kötélhúzás a teherautók síkos platóján, birkózás a fényesre kopott, vasalt létra két oldalán.

Egy-egy perc pihenő két hordó között. Fölnézek, látom, hogy Kálmán bácsi már a talics­kával küszködik, megemeli, nekifeszül, ferdén nekitámaszkodik a délutáni, tűző napsütés­ben, a megint csak hömpölygő bűzben. Pali bácsi odébb tetőcserepeket tornyoz egyedül, szinte idáig hallom a szuszogását, ahogy lehajol, s fölemel megint nyolc-tíz cserepet a ma­gas halomba, a feje fölé.

Egyszer csak eláll a szél, a bélszag tömörödik, szinte megszilárdul. És a nap nap után ismétlődő testi fáradozásnak ebben a fáradtolaj-, verejték- és másodlagos állatitermék- szagában Pali bácsi a forró cserepekkel, Kálmán bácsi a talicskának feszülve, hirtelen meg­áll, kitart, szoborrá merevül.

KASSAI FRANCISKA

Köszönöm az életnek

Tört szárnyú albatroszként
vonszoltam magam a földön,
de te így szóltál: Repülj magasra!
És meggyógyítottad a szárnyaimat.

Fájnak sebeim, fölkelni nem tudok már
– panaszoltam –, de te hozzám hajoltál.
Tenyeredbe emeltél, puha szeretetbe takartál.

Hiába gúnyolt az értetlen sereg.

Harcolva helyettem pajzsként védelmeztél,
és legyőzted bátran minden félelmemet.
Sodródtam gyors folyón kis lélekvesztőben,
– és megtartott engem a te hited.

Indulni, lépni már nem vágytam,
gyáván botladoztam idegen világban.
Szépen szőtt szőnyeget terítettél elém,
ne érjen a lábam a föld sarához...

Köszönöm az életnek, hogy találkoztam veled.

Kozmikus por voltam a világűrben.
Már akkor te szóltál: Ne maradj sötétben!
– És felragyogtattad a fényeimet.

Századokkal előbb már a társam voltál.
Kétségek idején reményt varázsoltál.
S tartogathat a sors akármilyen jövőt –
már nem hagy el engem a te erőd.

MILLEI ILONA

Vértelen áldozatok hevernek

A macskaköveken vértelen áldozatok
hevernek a századvég mocskában,
kihányták lelküket.
Közöttük jársz, átléped őket.
Melenget az érzés; nem velük fekszel,
kockakő-jászoluk neked még nem otthonod.
Áldozatibárány-bőrükkel a boltba szaladsz,
s becseréled; kenyérre? Borra! Hisz feledni kell.
Kicsorbult, „ordas eszmék” lesnek rád a sarkon,
leütnének. S míg a koszos átjárókba igyekszel,
mocskot és bűzt fúj a szél pofádba.
Már föl sem szisszensz, hogy nem ezt akartad!
Beállsz a sorba, s mélyen fölkavar,
ha harisnyádon megpattan a szem.
Lásd, így szegényedsz te is.
Ablakon át nézed, hogy hull hó helyett a pernye,
hogy lopakodik be szobádba. A lelkedbe.
Csend van. Lassan körülzár, leterít
az elárultak néma közönye.
Hang nem ér hozzád, s nincs kinek felelned.

GALABÁRDI ZOLTÁN

Nézd, Béni, a hold!

(Zsánerkép a régmúltból – a közeljövőből)

A nap rátelepedett a víztorony csúcsára, izzó sugárnyilait rászórta a műhely pormarta ab­lakaira. Szombat volt, augusztus utolsó szombatja. Ezerkilencszázharminchat nyara készült búcsúzni, de mintha mégse akarna csak úgy elvonulni, makacs igyekezettel trónolt a város fölött. A pállott hőségben kókadoztak a házak, az emberek, az utcák, a fák és a bokrok is le­felé lógatták aszott leveleiket.

Vető a szerszámait rendezgette a koszlott, oszloplábakon álló tölgyfaasztalon. A munka­időnek vége, a kehes falióra az imént mutatott négyet, de a szerszámokat helyükre kell rak­ni, ezt a fiókba, azt a deklire, amazt meg kell tisztogatni, hogy hétfőn reggel úgy kezdődhes­sen a munka, mintha abba se maradt volna.

Odébb, a másik asztalnál Perger Béni is rendezkedett, szinte hajszálra ugyanazokkal a mozdulatokkal, csak ő halk dünnyögéssel nógatott reszelőt, csavarhúzót, fogót, mindent – helyre, na helyre, föltakarni, elvágólag, majd mindjárt pofonváglak... Vető nem egyszer el­képzelte, hogy tényleg odavág valamelyik rendetlenkedőnek...

A nap fogyhatatlan kedvvel ostromolta a járdaszinten derengő ablakokat, bent a műhely­ben fakó-bronz félhomály sűrűsödött. Hátul még rezgett a levegő a kiskohó torka fölött, a zitniző is pattant egyet-egyet, a feszültség maradékát nyújtózta ki magából. Kint az utcán kézi­kocsi vonszolódott a csorba kövezeten, a kerekek egyhangúan kattogtak kelletlen danáju­kat. Újpest felől szirénahang riadt, s talán annak felelve, nagyot sikoltott a Váci úton valame­lyik gyötrődő villamossín.

Elkészültek. Perger azért körülnézett még egyszer: akkor rend a rend, ha biztos; rakon­cátlan, sötétszőke haja hullámozva lengett, égkék szeme pároscsillagként ragyogott.

Hansági úr, a tulajdonos vánszorgott elő a lejárat túloldalán funérfallal elrekesztett irodá­jából. Jobb helyen sufninak se tisztelték volna azt a helyiséget, Hansági úr azonban irodá­nak nevezte, s elvárta mindenkitől, akinek dolga akadt vele, hogy ugyanúgy tegyen.

Hansági úr valaha sudár termetű, jó fellépésű férfi lehetett, csak hát a kor meg a betegsé­gek... – most olyan volt, mint a szakadt gyökerű, dőlni készülő fa. Nyögve éviekéit végig a műhelyen, a jobbját lépésenként rövidlátó szeme elé húzta. Gyógyszerszagból és testszag­ból elegyedett pára bugyolálódott köréje, kapkodva szedte a levegőt, vastag szvettere alatt kínlódva sippogott a tüdeje. Előbb Perger asztalát vizsgálta meg. Egészen lehajolt, majd­nem koppant a feje a tátott szájú satun, s hogy kedvére való rendet talált, bólintott, belebá­mult Perger arcába és megint bólintott. Átszuszogott Vetőhöz, ott is megnézte az asztalt, Vető arcába is belebámult és neki is bólintott.

– Rendben, segéd urak – mondta tisztulás hangon. – Fájront. öltözzenek át és jöjjenek az irodába az illetményükért...

Az ablaktalan helyiségben huszonötös izzó viaskodott a félsötétséggel. Hansági úr pár­nákkal bélelt karszékben ült, a sarokban villanyrezsón gyógynövényfőzet forrdogált, dohos illata úgy kóválygott, mintha önmaga elől akarna elszökni.

– Fogják! – Hansági nyújtotta a két borítékot. – Olvassák meg.

Megolvasták. Tudták, fölöslegesen, puszta szertartás csak, Hansági, mielőtt lehajtotta volna a borítékok simléderét, legalább háromszor megszámolta azt a pénzt. Huszonnyolc pengő nyolcvan fillér, annyi, nem több és nem kevesebb. Perger megjegyezte egyszer, új volt még akkor, hogy igazán kár kukacoskodni, fillérre stimmel minden, nyilvánvalóan...

– Maga csak ne nyilvánvalózzon! – mondta neki oktatólag Hansági. – A szolid bizalmat­lanság az üzleti élet egyik kelléke. Számoljon!

Az üres borítékokat visszatették a foszlott posztójú asztalra.

– Egy pillanat még – vágott a köszönésük elé Hansági. – A magam részéről igazán sajná­lom, de hétfőn egyikük ne jöjjön.

– Már... hogy értve, főnök úr? – meredt rá Vető.

Hansági úr szegletes tablettát vett a szájába, nagykeservesen lenyelte, egy patinafoltos ezüstkanállal belekavart a gyógyfőzetbe, aztán újra eligazgatta dereka körül a párnákat.

– Hogy értve?! Hát istenem, hogy értve? Úgy értve... A helyzet... Olvasnak maguk újsá­got? Persze, a Friss Újságot. Azt. Egy jó kis gyilkosság. Hasonlók. De hogy mi van a világ­ban! Az üzleti életben! Van arról fogalmuk?

Puhán suhogó újságot vett elő az asztal alól, szétnyitotta, beledugta a fejét, úgy látszott, föl akar olvasni valamit.

– Döglődünk, segéd urak, döglődünk. Úgy ahogy, megrokkanva, lerongyolódva túléltük az egyik krízist, itt a másik. Krach mindenfelé. Próbálom a víz fölött tartani a fejemet. Leg­alább az orromat. De... szóval, nem bírom tovább tartani kettejüket. így értve... Van fogal­muk, hogy a mostani bérüket is milyen nehezen guberáltam össze? Na ja, a Friss Újság...

– És... – Vető Perger nyílt arcára pillantott, aztán Hansági úr szemét próbálta megtalálni... – Hogy tetszik gondolni? Melyikünk...

– Én sehogy nem gondolom. Majd maguk. Megbeszélik szépen. Nem vagyok hajlandó egyik ujjamat se megharapni. Leharapni! Tisztában lehetnek vele, mit tartok egyikükről, mit a másikukról. Vető úr elsőrendű, Perger úr elsőrangú. Maguk se panaszkodhatnak rám. Úgy­hogy nekem, ne legyen bűnömül, mindegy... Most menjenek. Kinek viszontlátásra hétfőn, a másiknak meg... agyő...

Kint az utcán szemükbe csapott a nap. Hunyorogtak, álltak egy darabig a bekattant mű­helyajtó előtt. A túlsó járdán berúgott férfi botorkált, engedetlen dalocskát szeretett volna ráncba szedni: Tenyeremen hordom... Motoros tricikli repesztett el mellettük, az ég híguló kékjében repülőgép alig kivehető sziluettje lebegett.

– Azért csak induljunk – mondta Vető. – Mint máskor...

Rövidre fogta a lépteit, hogy a jó fejjel alacsonyabb Perger erőlködés nélkül bírja a tem­pót.

A másik oldalon a részeg férfi nem bajmolódott tovább a nótával, leült egy vasrács talpú fa tövébe, előrehajolt, s egy pillanat alatt elaludt.

– No, ennek már se baja, se gondja – intett feléje Vető. – Te, ez a mi Hansági urunk, sze­rinted, miért nem hord pápaszemet?

– Minek hordana? Akarja talán közelről látni ezt a förtelmes világot? Amennyit így lát, az őneki elég...

– Igaz. A maga érdekét, azt tisztán látja...

– Az biztos – hagyta helyben Perger. – A szegény...

– Hogy a szívem meg ne szakadjon – horkant fel Vető. – A szegény... Itt a műhely, van legalább tízféle érdekeltsége. Legalább. Részvényeket forgat. Hat bérház, jobbnál jobb he­lyeken...

– Az a kis szesz azért belénk jön, igaz?

– Mint máskor...

Perger kisfröccsöt ivott a sarki kocsmában, Vető szilvapálinkát, fél decit. Éppen fél decitől járja át a tűz – szokta mondani.

Perger ajánlotta, vegyenek egy-egy üveg sört, kiscsaládit, elvonulnak, leülnek valahol egy padra, kerítéslábra, akárhová, és elbeszélgetnek. Erről, arról...

Vedlett tűzfalak közé szorult, szobánál alig nagyobb parkban telepedtek le. A hátukat ne­kivetették a pad támlájának, a sörösüvegeket kettejük közé állították. A nap lefelé indult már, sugarai vörösen lengő hálót szőttek a bokrok reszkető ágai közé. A szomszédos padon ko­pottas eleganciájú férfi feszengett, sűrűn rápislantott az órájára, kis idő múlva megcsóválta a fejét, fölállt és dacos léptekkel elindult.

Perger fésűt vett elő a farzsebéből, sokáig, aprólékosan igazgatta engedetlenkedő haját.

– Azért igyunk is – mondta aztán, és hozzákoccantotta az üvegét Vetőéhöz.

– Sörrel koccintani? Nem szokás...

– Lehet... De hát, mostanában sok olyan van, ami normálisan nem szokás...

Perger mondott volna még valamit, emelte is az ujját, de magába fojtotta a szót. Kérdezni kellene Vetőtől, hogy van az asszony. Vető meg elmondaná – hányszor elmondta már! –, hogy bizony nincs valami jól, nem javul az állapota, inkább romlik. Fogy, napról napra görnyedtebben jár, olyan, mint az apadó esztendő. Tesz-vesz otthon, igyekszik, megfőz, mos, takarít, feledtetné, maga is feledné az állapotát. Egyetlen kínlódás az élete. Különleges diéta talán segítene, meg ha elköltöznének valahová, jó levegőre... Igen, valahogy így felelne Ve­tő, és visszakérdezne, hát a gyerek, a gyerekek, tinálatok van-e valami újság? Á, dehogy van – Perger így válaszolna, s ő is elmondaná, amit Vető úgyis tud. Hogy bizony megverte őket az isten azzal a két gyerekkel, a kisebbik angolkóros, már rég futkároznia kellene, de alig bír megállni a lábán, tömik a szerencsétlent csukamájolajjal, visít, ha csak meglátja az üveget, úgy erőltetik bele... A nagyobbikat otthonba kéne adni, állítólag van valami otthon, oda be lehetne adni. Szülés közben károsodott a kis agya, ember aligha lesz belőle, kilenc­éves és nem beszél, nem képes rendesen mozogni... De hát kinek volna szíve eldobni? Ha az anyja felöltözteti s elüldögél egy helyen vagy áll a falióra előtt és rajongva figyeli az inga lengését, olyankor annyira szép, annyira gyönyörű kislány, igazán gyönyörű...

így a kérdések, így a feleletek... Csakhogy most a kérdés is, a válasz is megrakodik vala­mi rettenetes teherrel, és az a teher valamelyiküket menthetetlenül agyonnyomja. És a má­sik se szabadulhat épségben. Eddig viselték az életüket és belenyugodtak, hogy nem lehet változtatni fajta. Nem lehet?.,. Eddig gyötrődve, küszködve, embernyi makacssággal ka­paszkodtak a pokol tornácának korhadt korlátjába – egyiküknek most el kell engednie azt a korlátot, alá kell buknia. Talán örökre. Amilyen a világ! És most az a tudat se szegődhet mel­léjük, hogy a vak sors támasztotta parancs ítél. Nem – Hansági úr finom, jólelkű ember, ő ugyan nem okozna rosszat senkinek, döntsék el ők maguk. Tépjék föl együttesen a csapó­ajtót, hogy egyikük a mélybe hulljon...

– Mondhatom, rohadt egy dolog – szólalt meg Vető, mintha a körülöttük száguldozó gon­dolatokat akarná összemarkolni. – Mondta volna meg inkább, mit is akar...

– Te gondolsz valamit? – kérdezte Perger.

– Á! – Vető legyintett, azzal a kezével, amelyikben a sörét tartotta. Egy habgomoly kiröp­pent az üveg száján, tétovázott egy kicsit a levegőben, végre megült Perger térdén. – Mit lehet itt gondolni? Dobjunk föl egy pénzt? Fej vagy írás?

– Mint a bíróságon. A Szentkorona nevében... Á!

Vető megint hozzákoccantotta az üvegét Pergerhez.

– Játszhatunk mást. Melyikünk lát előbb korcsolyázó elefántot. Kétfejű lovat. Kinek a fe­jére esik egy tégla. Vagy...

– Egyik jobb, mint a másik – morgott Perger. – Ide figyelj! Azt mondom, maradjál te. Én majd nézek valamit...

– Erről szó se legyen! Majd én nézek valamit...

– Ott vagyunk, ahol voltunk – mondta Perger. – Valamelyikünk néz valamit. De mit? Hol? Melyikünk? Ha például én mennék be hétfőn reggel... vagy te mennél be... Vagyok valaki a szakmában, aki ismer, tudja. És? Kenyeres Laci bácsi jobb lakatos nálam. Jobb. És? Nyolc hónapja jár a köpködőbe, fut az apróhirdetések után...

Vasszürke homály gyűlt a parkba. Már alig látták egymás arcát, csak a gondolataik vonaglottak, s nemigen tudhatták, melyik az egyiküké, melyik a másikuké... A bokrok mögött lépések neszeztek. A gázlámpa-gyújtogató volt. Felnyúlt a rúdjával, lebillentette a lámpa csúcsíves üvegét, nyitotta a csapot, aztán visszakattantotta a burát és utoljára ráütött egy ki­csit. A vékonyka csendülés nyomában híg, sárgás fény hullott a bokrok közé.

– Igyunk – ajánlotta Vető.

Összeütötték az üvegeket. Nagy lett a lendület, Vető kezében szisszent az üveg, kettére­pedt, egyik fele a pad alá esett, a másik ott maradt Vető kezében, a sör meg belecsurgott az ölébe.

– Na, nézd csak! – mordult Perger. – Igazán nem akartam. Anyaghiba, nyilván...

– Hagyd! – Vető a tenyerével csapkodta öléből a lucskot. – Nem kár érte. Akár a moso­gatóvíz...

Alig kopogtak el a lámpagyújtogató léptei, kimért mozgású, mokány rendőr jelent meg a járdán.

Egy pillanatra megállt, a szeme aprólékosan végigtapogatta a parkot, s máris indult to­vább. A kardja időnként hozzákoppant a bakancsához, a gumibot bizsergető kis ütéseket mért a combjára. Nem ment messzire, a bokrok takarásában megállt. Az imént jól megnézte magának a két férfit a padon. Két munkáskülsejű egyén. Magától értődőn gyanúba vehető egyének. Munkáskülsejűek... Semmit, senkit nem kell olyan hézagtalanul szemmel tartani, mint ezeket. Az ilyeneket... Hogy készülnek valamire, az feltehető. Az biztos. Éppen megbe­szélik, hogy lehetne betörni. Milyen módon készülnek kirabolni valamely törvénytisztelő ál­lampolgárt. Vagy ami még rosszabb, a létezhető legsúlyosabb: politikás gaztettet terveinek. Teli a zsebük röpiratokkal. Rendforgató irományokkal. Gyújtogatni indulnának, csak azt vár­ják, hogy beálljon a teljes sötétség, mindennemű alvilági ténykedés cinkos pártolója...

Na hát, csak próbálják meg! Most éppen nincs közvetlen ok, hogy megmotozza őket, de próbálkozzanak csak! Bármivel! Amíg ő, Lopusán három Károly, magyar királyi rendőr őr­mester a posztján őrködik, addig rend lesz. Rend itt, rend mindenütt, rend az egész ország­ban...

Vető még a kezében tartotta a csonkult sörösüveget. A kerek talpból tőrként meredt föl­felé a maradék, a hegyén, az élén meg-megcsillant a gázlámpa rezge fénye.

– Ránk esteledett – szólt Perger. – Hazamehetnénk...

– Haza – sóhajtott Vető. – De hogyan? Mivel? Hogy anyukám, hétfőn ne ébressz? Hétfő... Az lenne az igazi, ha mind a ketten odaállítanánk hétfőn, fognánk a kócost, belemondanánk abba a vaksi szemébe, hogy kicsoda is ő azzal a jó lelkével. Belevernénk az orrát a gyógy- teájába...

– Jó lenne, de csak lenne – mondta Perger. – Mégiscsak kell jussunk valamire. Ha így is, úgy is elsüllyed a csónak, nem muszáj kettővel... Megint azt mondom, menj be te hétfőn. Én majd körülnézek, erre, arra... És gondolj te is valamit arról a magasságos úristenről, aki ilyen gondot képes szakasztani az emberre. Se viselni, se ledobni...

Fönnakadt a szó, a lábuk nem akart mozdulni. Addigra már kiültek az ég foltos bársonyá­ra azok a csillagok, amelyek versenyezni tudhattak a város villogó fényeivel. Nem tartott sokáig a vetélkedés, érkezett a hold és átvette az uralmat, kiteljesedett korongja henye méltósággal telepedett meg az égbolt délkeleti magasán.

– Nézd, Béni, a hold! – kiáltott elragadtatva Vető, és fölnyújtotta a kezét, a jobb kezét, amelyikben a törött üveget szorongatta.

Perger rezzent, riadt, fölugrott, hátrafeszítette a fejét, talán hogy jobban lássa a pompás égi jelenséget – a nyaka nekiverődött a meredező üvegcserép ívelt élének. Jajdult volna, de a szétszabdalt erekből a torkába tolult a vér, s mikor a torka megtelt, a szájából bugyogott ki­felé. Oda akart kapni a két kezével, de nem uralhatta már az erejét, lerogyott a pad mellé, Vető lábához.

Vető a puffanásra éledt, addig a holdat bámulta. Lehajolt, hogy felsegítse Pergert, akkor látta meg szétroncsolt torkát, a szájából ömlő vért. Rámeredt a törött sörösüvegre, az élén a sötétrubin csíkra.

– Béni! Bénikéml...

Percekig, vagy csak pillanatig állt tehetetlenné dermedve, kapkodott szétfröccsenő gon­dolatai után. Mi is a teendő? Felemeli, végigfekteti, hagyni, nem mozdítani, elkötni szorító kötéssel, mivel? – segítségért kiáltani, elkötni... lódult, belegabalyodott a bokrokba, kiszaba­dította magát, jajongott, kiabált; – Béni! Béni! – azt észre se vette, hogy az ő keze is csurom vér, és vértől átitatva tapad melléhez az ing.

A rendőr, Lopusán három Károly haladéktalanul felismerte: törvénytelenség esett a park­ban. Lám, nem hiába vette gyanúba a két munkáskülsejű egyént... Előírásosan kemény, erőt és határozottságot érzékeltető léptekkel trappolt a tett színhelyére, s közben azt latol­gatta, hogy a rend fenntartása végett rendszeresített eszközök melyikét lesz célszerű alkalmazni. Előbb a gumibotját szándékozott leoldani, aztán inkább a kardját vonta ki a hü­velyéből. Szempillantás alatt felmérte a tényhelyzetet: mozdulatlan emberi test fekszik el a földön, a feje körül vértócsa, a másik, a kétségtelen tettes, nyilvánvalóan alkoholközi állapot­ban fenyegetően futkos föl-alá, kezében a tett végrehajtásának eszköze, azzal kiszámítha­tatlanul hadonászik, közben azonosítható és azonosíthatatlan hangokat, szavakat hallat.

Lopusán három. Károly fenyegetőnek, egyszersmind végveszélyesnek ítélte a bomlottan viselkedő egyén mozgását, így, bal hóna alá kapván kardját, jobbjával elővette a pisztolyát. Elhangzott a törvényesen előírt felszólítás, mindazonáltal az egyén nem változtatott ügyes­kedésén, szakadatlanul kiáltozott, nem én, nem én, mentőket, segítség, Béni! – mintha ilyesmiket lehetett volna kihallani a zagyválásából, ám támadó szándékai felől egy pillanatig se hagyott kétséget, ezért ismétel} felszólítás után a rendőr, lábra célozva tüzelt. Kiszámít­hatatlan véletlen folytán a felszólított egyén a lövés pillanatában valamely kavicsban vagy más tárgyban megbotlott, aminek következtében a lövedék az illető egyén mellkasába hatolt és azonnali halálát idézte elő... Az utóbb megejtett részletes és alapos kivizsgálás erre a to­vábbiakat nem igénylő megállapításra jutott.

Hansági úr csak hétfőn délelőtt, a reggeli újságból értesült a történtekről, addig nem tudta mire magyarázni, hogy se Vető, se Perger nem állt nyitáskor az ajtó előtt. Az egyszerű logika szerint egyiküknek ott kellett volna lennie – köszönés, gyors átöltözés, aztán kezdődhet a munka...

Kedve lett volna feldúlva összegyűrni és valamelyik sarokba hajítani az újságot, ahogy egy filmben látta, régen, amikor még jó volt a szeme. Nem gyűrte össze, nem vágta oda. Be­leszimatolt a sűrű levegőbe, magába szedte a rezsón pöfögő gyógykeverék szagát.

A fia ült az asztal másik oldalán. Simára kopaszodott koponyája tompán sárgállott, kes­keny, gyűrött, két szőrpamacsos szemölccsel tagolt arcán szenvtelen unalom terjengett.

– Ennek nem örülök – mondta tűnődve Hansági úr. – Nem és nem... Egytől kellett volna szabadulni, kettőt vesztettem... Jár így néha az ember...

Elernyőzte tenyerével a szemét, úgy bámult bele a fia képébe.

– Küldheted azt az embert. Reggel beléphet... De ha legközelebb rámászol egy prolilány­ra, fizesd meg... vagy mit tudom én, és ne a fivérének ígérj állást... A másik üresedésre pe­dig ne bazírozzál. És kösd ennek a... fivérnek a lelkére, hogy ha egy percenttel, egyetlen percenttel is gyengébben teljesít, mint... na, tudod! A lába se éri a földet. Nem óhajtok még plusz ráfizetni a te... na, hogy is mondjam... a te gerjedelmedre...