Ezredvég - II. évfolyam, 1992/4. április (2)

Kedden este haladtunk át Újhelyen, a mi tanyánkhoz olyan közel, hogy ha az őrmester úr egy óra eltávozást ad, hát haza tudok ugrani. Kérjem, ne kérjem…? Jó lett volna, mert igen el voltam már tetvesedve. De nem mertem kérni, pihenőt se kaptunk, s menetből nincs eltávozás.

A többiek biztattak, hogy ne törődjek vele, lépjek haza, majd utolérem őket valahol, hiszen egész éjszaka csak nem megyünk. Bár nem tudta senki, hogy nem megyünk-e egész éjszaka. Tíz óra felé járhatott, az országút kanyarulatához értünk, innen legközelebb a tanya, három dűlő mindössze. De fordultunk, s ettől kezdve egyre messzebb lett. – Hát én hazamennék a helyedbe – mondta Pap Dani. – Haza én. – Nem folytatta tovább, de éreztem, hogy ő csakugyan hazamenne. S ahogy hallgattunk, mentünk előre, s hogy egyre nehezebb lett az ember vállán a puska meg a zsák, éreztem, hogy Pap Dani is arra gondol, amire én.

S az asszonnyal – gondolta mellettem Pap, tudtam, hogy ezt gondolja, még a cigarettát is másként szívta.

Másfél év óta voltunk mindketten már szabadság nélkül. S a bakancsom talpa lyukas volt, tocsogott szinte belül a decemberi lé. – Hát – mondtam Daninak –, én is megpróbálom. A legközelebbi pihenőnél. – S néztünk aggodalmasan magunk elé, hogy mikor lesz itt legközelebb pihenő. Hátha soká lesz…! Kevesebb az embernek a bátorsága, ha öt kilométert kell visszafelé mennie, mintha kettőt. Leálltam az árok mellé a bakancsom igazítani, lassan elmentek mellettem. Csúszkált, tocsogott mindenki a sárban, az őrvezető úr a sor végéről rám kiáltott: – Ne maradj le, te… – S tíz-tizenöt lépésről újra: Jössz már, te lemaradt?! Mindjárt pihenő lesz, akkor igazgasd majd a bakancsod.

Igazgattam jó soká, mikor már messze voltak, átléptem az árkon, egy kicsit szaladtam visszafelé, hogy még messzebb legyenek tőlem, aztán átvágtam a szántáson. Nem is szántás volt, csak tarló. Tavaly kukorica volt rajta, emlékszem, hogy az idén mi: nem tudtam a sötétben, sárban. Hamar elértem a dűlőt, hamar a házat is. Persze, aludtak már.

Zörögtem, az öregek ébredtek fel először. Hallottam az anyám hangját, ahogy mondja a gyufát keresgetve: ki az? Csak úgy kérdezgette a sötétet, mert ahogy lámpát gyújtott, az ajtóban kérdezte megint, hogy ki az. Én vagyok, én, mondtam, persze, nem ismerte meg a hangomat mindjárt. Ki számított volna rá. S Margit is alig akart a szemének hinni, mikor bementem. Mindjárt a tűz körül kezdtek forgolódni, hogy mit ennék. S apám meg kérdezgetni, hogy kerültem haza.

Mondtam, ennék is, de egy kis meleg vizet a lábamnak még inkább. S levetettem a bakancsomat, a kemence oldalán próbáltam melengetni a lábam. Ki volt pállva, meg is fagyott tegnap, tegnapelőtt, a száraz meleg jólesett ugyan neki, de inkább áztatni szerettem volna. Csinálták a vizet is, enni is, apám cigaretta után érdeklődött, mondtam, az nincs, ő adhatna

inkább dohányt. Nekem már csak egy kis por van a zsebemben. – Hát így megy nálatok? – kérdezte. – így, mondtam, meg még rosszabbul is. Cigarettát ott szerez az ember, ahol tud. – Pedig azt mondják, azért nincs, mert kell a katonaságnak.

Kérdezgettek, hogy meddig maradok. Nem akartam semmit mondani, az ember nem tudja előre, meg azt se, hogy mennyire jár el a többiek szája. Mondtam, csak ne kérdezgessenek, majd holnap.

Ázott a lábam, s olyan álmos lettem egyszerre, hogy majd a széken aludtam el. Mégis jobb volt, mint most ott ülni Daniékkal az árokparton.

Nem is tudom, melyiket akartam jobban: az asszonyt vagy az alvást. Mikor a falnak támasztottam egy kicsit a fejem, s bizsergett a lábom a meleg vízben, akkor az alvást. És az ágyban már küszködni kellett, ne aludjak el, míg az öregek el nem oltják a lámpát. Nem is aludtam jól – éjszaka arra ébredtem, izzadok, aztán arra, nem tudom, hol vagyok –, hajnalfelé meg az apámat hallottam beszélni odakinn.

Sütött a nap, mire felébredtem. Nem volt senki a szobában, a konyhából hallottam, hogy pattog a tűz, az udvaron meg lovat vezettek. Margit főzött, csirkét vágott, többet is, ahogy láttam. Mondtam, minek ez, reggelre. Nem nekünk, mondta, vendégek jöttek hajnalban, azok vették. Nem tetszett, mi az ördögért kell hajnalban jött vendégnek csirkét vágni. Hisz alig van csirke, ahogy írták. – Muszáj – mondta-, katonák. Itt szálltak meg, megvették. Oda kellett adni.

Jött anyám is be, kérdtem tőle, mifélék a katonák. Nem tetszett, hogy éppen idejöttek. – Olyan félig civilek – azt mondta. – Lehetnek vagy tízen. Teherautóval jöttek.

– Pedig mehetnének. S ha ide bejönnek enni a konyhába, hát én hova menjek? S az udvaron meg az istállóban vannak, hát még ki se mehetek.

– Miért – mondta az anyám –, csak nem félsz tőlük? Katona vagy te is.

– Az, de jobb szeretnék ezekkel nem találkozni. Hiszen maga mondta, hogy olyan félig civilek.

Visszamentem a szobába, az anyám meg jött utánam, látszott, mondani akart valamit, de nem meri. S nagyon nézegette az arcomat, hogy nem leszek-e barátságosabb. Kezdtem öltözni, mert ha mégis bejönnének, hát ne az ágyból rángassanak ki, ingben, gatyában.

– Mi a baj – kérdeztem végül is az anyámat, mikor csak rakosgatott ott körülöttem. Nem mondott semmit, csak azt kérdezte, hogy hát hiszen nagy baj nem lehet belőle, amiért ide engedtük őket szállni, meg különben se nagyon kérdezték, hogy engedjük-e vagy nem.

Hát persze, hiszen azt én is tudtam, hogy nem nagyon kérdez ilyenkor az ember. Teherautóval meg különösen nem. Az anyám meg azt kezdte firtatni, hogy miért lenne baj, ha én találkoznék velük.

– Hát csak – mondtam. – Higgye el, hogy baj lenne. S ne kérdezősködjék. Aztán ne nagyon emlegesse, hogy én itt vagyok, meg jó lenne, ha a holmimat is behozná a konyhából.

– Azt már úgyis látták – mondta. – S ha kérdezték is, hogy kié, hát meg kellett mondani. Hiszen nem is szóltak azok semmit rá, kérdezték, hány fiam katona, s még meg is dicsérték, mikor mondtam, hogy a nagyobbik elesett tavaly a fronton.

– Na- mondtam –, akkor jól nézünk ki. – S visszamentem akonyhába, hogy ha már úgyis látták, hát legalább a melegen legyek. Margit csak nézett rám aggodalmasan, kérdezte, hogy nagy baj-e, amiért bejöttek? Mondtam, lehet belőle. S vártam már, hogy jönnének be, s nem tudtam, hogy jobb lesz, ha itt maradok, vagy menjek be a szobába, hátha nem jutok az eszükbe, vagy szedelőzködjek fel, s induljak, mintha mennék?

Az apám is bejött, s jött az egyik katona. Csak a géppisztolyáról meg a sapkájáról látszott, hogy katona. Nem köszönt, csak szétnézett, a tűznél kezdett szaglászni. Felálltam, mikor bejött, hogy nem volt sapka rajtam, hát csak álltam vigyázzba. Ha nincs rajta rangjelzés, hát ki tudja, mekkora rangja van manapság. S hogy nem figyelt oda, hát csak álltam tovább vigyázzban, mert ha először rám néz, hát mégse az asztal mellett ülve találjon.

Aztán odajött, leült, nyílt az ajtó, s megint bejött kettő, aztán megint egy. Én meg köszöntem fejvetéssel mindegyiknek, bár csak az egyiken volt katonazubbony, de az is rangjelzés nélkül. Nem fogadta egyik sem, leültek az asztalhoz, én meg álltam mellettük, mert nem is volt szék, amire leüljek már. Az anyám meg Margit ott tettek-vettek a tűz körül, az apám meg a zsámlin ült az ajtó sarkánál. – Várjanak már – mondta anyám –, hozok még egy széket, aztán, ha a lócán összébb húzódnak, ott is elfér még egy. – Margit meg azt mondta, hogy hozzanak becsajkát maguknak, ha van, mert ennyi tányért nem tud adni.-Hiszen még kinn is vannak – mondta.

A katonaruhás felelt: hogy jó így nekik, előbb négyen esznek, aztán bejön a többi. S akkor nézett rám először, nem szólt semmit, csak nézett. Az anyám is megérezte, hogy néz, mert hátrafordult a tűztől, az apám meg felkelt a zsámliról, s kinyitotta az ajtót, hogy a macskát kiengedje, aztán állva pipázott tovább, nem ült vissza.

– Hát te – mondta nekem a katonaruhás. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy mit csináljon velem.

Nem lehetett erre mit felelni, azt mondtam, hogy: parancs. Ő meg rágyújtott egy cigarettára, s le is könyökölt az asztalra nagy elgondolkozva, miközben mintha el is felejtkezett volna rólam, mert odaszólt türelmetlenül, hogy kész van-e már az étel? – Mennyit várjunk még rá – mondta.

Enni kezdtek, én meg dohány után kutatgattam a zsebemben, de zubbony nem volt rajtam, csak a nadrág, meg a kötött ujjas, hát be akartam menni a dohányért. A zubbonyos rám nézett, ahogy nyitottam az ajtót, s utánam szólt, hogy hova megyek.

Ettek tovább, nem feleltek, hát bementem, kivettem a dohányt, de nem mertem benn maradni, ha már így számon tartanak, visszamentem a konyhába. Ott sodortam meg, s gyújtottam rá. – Na, kivetted? – kérdezte a zubbonyos. – Igenis – s bántam, hogy rágyújtottam: nem tudtam hova tenni a cigarettát, ha szólt hozzám. Egy darabig nem szólt, de nagyon nem jól éreztem magam, ahogy ott ültek az asztalnál, s ettek. Mi meg négyen csak álltunk körülöttük, az apám az ajtó sarkánál, Margit meg az anyám a tűznél, s most már nem tudtak semmit csinálni, hogy az étellel kész voltak.

Ahogy megették, vidámabbak lettek valamivel. A zubbonyos pálinkát vett elő a zsebéből, s végigkínálta a többit is vele. Anyám szorgoskodott volna, hogy ad hozzá poharat, de leintették: jó az nekik úgy is. Akkor meg azt kérdezte, hogy tálalhat-e a többieknek is, és kezdte leszedni a tányérokat, hogy majd elmossa. De megint mondták, hogy jó az úgy is, nem kell az időt vele tölteni. Csak éppen felállni s kimenni nem akartak.

A sapkás, aki legelőször jött be, s a sapkáját evés közben sem vette le, nézett most rám. Ő is csak nézett egy darabig, mint a másik, ahogy egy lovat néz az ember a vásáron, aztán azt kérdezte:

Már láttam, hogy baj lesz. Még eddig nem is kértek semmi igazolást, mit csinálnak ezek, ha megtudják, hogy eltávozásom sincs.

– Alázatosan jelentem – kezdtem, de nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy tegnap óta hova ment a csapattestem, azt meg nem mondhattam, hogy tegnap még itt volt.

Gúnyosan nevettek mindannyian. S azt kezdték emlegetni megvetően, hogy tele van az ország katonákkal, akik mind a csapattestüket keresik. De óvakodnak tőle, hogy meg is találják, mert akkor vége lenne a szép életnek, a csavargásnak, a frontlógásnak. Van olyan is, aki meg egyenesen hazamegy a csapattestét keresni, zabálni meg játszadozni egy kicsit. – Ugye – kérdezgette egy-egy mondat végén tőlem a zubbonyos, de nem tudtam rá mit felelni.

Mondanom kellett volna valamit, hogy egy hete. Vagy egy hónapja. De nem jutott hirtelen semmi az eszembe, hát azt mondtam, hogy tegnap óta.

Nem értették persze, egy kicsit néztek rám bután, aztán intett a zubbonyos.

Hoztam. Az ajtóból láttam, hogy néz utánam Margit ijedtem, s hogy gyúrja a köténye sarkát a kezében.

Kutatgattam a zsebeimben, hogy teljen az idő, pedig kivehettem volna egyszerre is. Az ablakra néztem, hogy hátha kiugranék. De hát minek, odakinn is vannak.

Izzadt voltam, mire visszamentem a könyvvel. Adtam a zubbonyosnak, s gondoltam, hátha nem nyitja ki. De kinyitotta mindjárt, végigfutott benne, egyszer felnézett rám, aztán újra visszalapozott a könyvben. Átpörgette vagy kétszer, s nem szólt semmit. Aztán megint rám nézett, s az asztalra lökte a könyvet.

Az anyám meg integetett a fejével kicsikét, s láttam, hogy mozog a szája, meg tárja szét biztatóan a kezét. Azt kérdezgette, hogy rendben van? Nincs baj?

Nem integettem neki vissza, elnéztem róla. Észre kellett vennie, hogy nem keresem se a csapattestem, se szabadságom, eltávozásom nincs. Észre kellett venni, s biztosan észre is vette, de nem szólt. Rágyújtott egy újabb cigarettára, aztán azt mondta a sapkásnak:

S felállt lassan az asztaltól, elsétált vagy kétszer az ajtóig meg vissza.

– Hiszen csak tegnap este jött meg – mondta akkor az anyám neki, hogy jobb kedvre bírja. És bántam, hogy ezt mondta, mert a zubbonyos tudja is, amit tud, minek beszéljünk róla. Míg nem esik szó az ilyenről, nem olyan rossz a helyzet.

– Tegnap este – mondta elégedetten, s még bólintott is hozzá. Mintha erre várt volna. S rám is nézett a szeme sarkából, de csak úgy, mint egy tárgyra a szobában. Mintha nem is törődne már velem. S így is viselkedett – gondoltam, akkor nem is lesz tán semmi belőle. Vissza kellene venni a könyvem. S nyúltam volna utána az asztalon.

Közben a sapkás visszajött a többivel. Azok leültek, ezek felálltak, láttam, hogy az anyám kezdi nekik kirakni a tányérra az ételt, Margit is segített neki. Szűk lett egyszerre a szoba, az apám úgy állt az ajtó mellett, hogy útba ne legyen egyiknek se.

Ment elöl, én utána, a többiek meg énutánam. Az ajtónál kívül megálltam, hogy megvárjam, míg kijönnek a többiek, s becsukjam mögöttük az ajtót. – Eredj, eredj – mondta a

sapkás, aki mögöttem jött. Láttam, hogy az üvegen keresztül néz utánam az apám. A kutya ott sündörgött a lábam körül.

– Eredj te – mondtam neki, hogy ne alkalmatlankodjék. Még oldalba rúgják ezek.

Mi meg mentünk át az udvaron, egy kicsit megállt a zubbonyos szétnézni, megálltunk mögötte mi is. Aztán elindultunk a kazlak felé, végigmentünk az egyik mellett, a túlsó végénél megállt a zubbonyos, újabb cigarettára gyújtott.

Odaálltam, ahova mutatott. Ők meg indultak el tovább, de ahogy visszanézett rám a zubbonyos, még rám kiáltott: – Arccal a kazalnak. Hátra arc.

Megfordultam, s néztem magam előtt a kazlat. Azok mentek a hátam mögött, három vagy négy lépést. Hallottam, ahogy csikorgott a nedves szalma a csizmájuk alatt. Ott megálltak, topogtak, közben biztosan leszedték a géppisztolyt a vállukról, s onnan, három-négy lépésről lőnek le mindjárt.

Méghozzá úgy, hogy ki se hallgattak. Meg se kérdeztek, csak megnézte a katonakönyvemet… Az jutott eszembe, hogy hiszen lehetett volna nekem esetleg szabadságos levelem, aztán ha lett volna, de véletlenül kicsúszott volna a könyvből, akkor most igazságtalanul… S hirtelen egészen úgy éreztem, mintha csakugyan lett volna, csakugyan kicsúszott volna, s megfordultam, hogy megmagyarázzam nekik a tévedést. Már álltak egymás mellett mind a négyen, s a géppisztolyával babrált valamit a sapkás, a másik három meg erre várt, azért nem lőttek még eddig. Oda se néztek, hogy megfordultam. Vártam egy másodpercig, mert nem tudtam hogy kezdeni, aztán jó hangosan azzal kezdtem, hogy alázatosan jelentem…

– Alázatosan jelentem, kicsúszott a katonakönyvemből a szabadságos levél – s közelebb mentem egy fél lépéssel –, s csak azért nem vettem észre, százados úr, tessék csak, mindjárt megkeresem… – szerettem volna visszavinni őket a házhoz, hátha csakugyan volt szabadságos levelem… meg ott van különben is az anyám, az apám, Margit, a kutya… azt is elküldtem… s ha tudom, nem jövök ilyen gyanútlanul ki velük… azt hittem, hogy csak valamit akarnak… – Alázatosan jelentem, azonnal hozom… – mondtam újra sebesen. S végigtöröltem a homlokom az ingem ujjával.

Azok nem hallgattak rám, még egy fél lépést közeledtem, nem hallgattak rám, lehet, hogy nem is mondtam semmit, csak akartam volna mondani kézzel-lábbal gesztikulálva. Nedves volt a csizmájuk alatt a szalma, s a sapkás most felnézett a géppisztolyából, s már lőttek is mind a négyen. A kutya jutott az eszembe meg a lábvíz meg a Margit csípője, amint az este rajta maradt a kezem, úgy aludtam el.

KASSÁK LAJOS

Átfordult tábla

Nem én vagyok az első, nem is az utolsó
ki lóra kapott, hogy eléd vágtasson, szabadság
fölöttem ifjúkorom emlékei szálltak
harcok vad zászlói, csókok, amik megsebeztek.

Tarisznyám Íme, jó és friss zsákmánnyal teli
ajándékomat szétosztom balga társaim közt
kik letértek az útról, mielőtt alkonyult
mielőtt az Ígéret fénybokrai kigyúltak.

Testvérek megtalálták igaz testvérüket
egy álom kohójában égtünk és keményedtünk
a szívek, melyek értünk dobogtak valahol
győzelmeket érleltek hangtalan fájdalomban.

És egy napon, oly váratlanul, mint a halál
elindultunk a tüskékkel bezárt város felé
hüvelyéből elővettük a rettenetes kulcsot
amivel kinyílnak a kapuk és becsukódnak.

Szabadság, így szárnyalt fel jöveteled híre
kik nem hittek benned, így hullottak sírjukba mind.
Békés csordák legelik most tavaszunk füvét
ringó ágyában mosolyogva ébred a gyermek.

1946

SÍPOS GYULA

Felszabadulás

Hát nekem az volt: Felszabadulás.
És aki most itt sunyit előttem
s azt mondja: „negyvenöt”, vagy „front után”,
vagy lelke mélyét még világosabban
felderítve: „az összeomlás óta”
annak hibás az emlékezése.
Igen, én vártam az oroszokat.
Nem az angolt. És nem a győzhetetlen
csodafegyverben bíztam;
már csak ők,
csak ők hozhattak ide levegőt.
Megnézik majd mindenki tenyerét.
Az én tenyerem akkor sem volt kérges.
Nem ragaszthatták rám csillag jegyét
a bennem kinyíló csillag jegyéhez.
De amikor az első katonát
megöleltem, hát kihullott a könnyem.
Mert nekem az volt: felszabadulás.
És forradalom volt. Az volt negyvenötben.

1965

MEGMENTETT OLDALAK

LADÁNYI MIHÁLY HÁROM VERSE

Ladányi Mihály 1955-ből való szerelmes verseit kézirat, illetve egykori folyóiratközlés
alapján tesszük közzé. Kötetben nem jelentek meg.

Virágének

Fiatal vagy, akár a bokrok,
de most mindent ősz karol által,
lásd, én is életedre rontok
legénykoromnak virtusával.

Letépem szemed szelíd fényét,
lecsókolom hamvát a szádnak…
Kicsi, riadt, fehér virág,
levelet hullatnak az ágak.

A gyermekálmok elrobognak,
mint az utolsó villamos, s a
ruhádat oldó ujjamat most
könnyed tán utoljára mossa.

Holnapra mindent elsiratsz már,
te nyújtod csókokra a szádat,
s kicsi, riadt, fehér virág,
lehullsz ágyára a világnak.

Férfibánat

Ősz kullogott végig az erdőn,
bocskora besüppedt a földbe,
lába nyomán lágy tócsa rezgett,
de már nem arcodat tükrözte.

Vénült a szél is, komorabb lett,
leveleim mind szerteszórta…
Asszonytalan s levéltelen
ködöket karolok azóta.

Álmomban gondokkal civódom
(a fák közt mérges szelek járnak)
s némán remeg, mint téli vízgyöngy,
szívem ágán a férfibánat.

Öreg szél

Öreg szél rázza a bokrot,
egykedvűen fütyörészget.
– Könyörül tán e bolondon –
rábizom csöndben a gondom,
hadd vigye, hadd vigye délnek.

Hadd vigye, hadd vigye messze
áramló, halk nevetésed.
Könnyű kezed eleresztem:
nálad hiába kerestem
magam elől menedéket.

Emléked lombja ha zizzen,
nem ringat halk szerelemre,
szoknyádtól nem remegek meg,
adlak átéli szeleknek,
s visznek is már fütyörészve.

MAGYAR SORSOK

VADÁSZ FERENC

Pajtás ezredes titokzatos halála

Világháborús háttértörténet

Gazdag történelmi múltú szülővárosomban, Komáromban 1942 elején olyan esemény történt, amelyet máig is különböző módokon ítélnek meg a helység idős lakói.

Hadd idézzem elöljáróban Kádár Gyulának A Ludovikától Sopronkőhidáig című, néhány évvel ezelőtt megjelent emlékiratából azt a részt, amely különösen felkeltette érdeklődésemet. Kíváncsiságomtól hajtva afféle magánnyomozásba kezdtem, megkísérelve a figyelemre méltónak látszó helytörténeti epizód tisztázását. „Annyi tény – írja egy helyen Kádár Gyula –, hogy a kormányzóhelyettes-választást annak idején nem a magyar baloldal ellenezte, hanem a németbarát és szélsőjobboldali körök. Negyvenkettő elején nagy erővel kezdték terjeszteni, hogy Horthy István züllött kocsmatöltelék, erkölcsi senki, a zsidók kezében van, nemzetáruló, angolbarát, hogy Horthy-dinasztiát alapít és a várbeli zsidóasszony (így emlegették a kormányzó feleségét) a fián keresztül akarja magához ragadni az ország vezetését.”

Orgyilkossággal is megvádolták a fiatal Horthyt – közli memoárjában Kádár Gyula –, röpcédulán terjesztették, hogy Komáromban megöletett egy németbarát ezredest, Pajtás Gyulát, mert az állítólag rendreutasította őt, amikor az Arizona-mulatóban magas rangú német tisztek jelenlétében az angol himnuszt játszatta.

Kádár Gyula, az egykori m. kir. ezredes, nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy a komáromi helyőrség szóban forgó parancsnokát valóban németbarátnak lehetett-e minősíteni. Nyitva hagyta a kérdést.

Előkerestem a Komáromi Lapok című helyi újságnak azt a számát, amelyben részletes tudósítás jelent meg Pajtás ezredes temetéséről.

„Az egész város mély részvéte kísérte útjára a tragikusan elhunyt Pajtás Gyulát – olvasható a korabeli tudósításban. – A hatodik honvéd gyalogdandár parancsnokát, a város helyőrségének parancsnokát búcsúztatták, aki január huszonhetedikén, negyvenhét éves korában, kötelességének teljesítése közben, szolgálati helyén, tragikus körülmények között hunyt el.”

– Közvetlen, jó viszonyban volt a lakossággal – emlékeztek rá egy beszélgetésünk alkalmával a régi városlakók. Elmondták róla, hogy fél évszázada, negyvenegy őszén-telén megjelent a jótékony célra rendezett estélyeken, a bevonult katonák részére mezőgazdasági tanfolyamokat szervezett, s nyilvánosan hangoztatta, az a leghőbb vágya, hogy a fegyverbe szólítottak épségben, egészségben mielőbb visszatérhessenek szeretteikhez, otthonaikba, munkájukhoz.

A temetési szertartásról szóló híradás szerzője részletesen leírta, hogy az ágyútalpra helyezett koporsót – a ma országhatárt képező hídon át – a Duna jobb partján fekvő vasútállomásra kísérték, ahonnan a város első katonájának – így említették – a földi maradványait, szülőhelyére, Csanádpalotára szállították. A kísérő csapatok élén az elhunyt helyettese, vitéz nemes Haynal Alajos ezredes, a huszonkettedik honvéd gyalogezred parancsnoka lovagolt.

– Rettentő becsvágyó, gonosz ember volt – mondta Haynalról a lakhelyéről mindent tudó egykori borbélymester, a református egyház presbitere. – Alig hihető, hogy alattomban ne gyűlölte volna az állomásparancsnokot, akire a városban felnéztek. – Tőle csak féltek az emberek. Arról mélyen meg lehetett győződve, hogy a helyőrségi parancsnokság őt illetné meg, nem azt, aki legfeljebb csak katonai ismeretekkel rendelkezik – ezt el kellett ismernie –, de a hitleri szellem nyilvánvalóan nem volt rá olyan hatással, amilyen a háborús helytálláshoz – szerinte – minden magasabb parancsnoktól elvárható lett volna.

Korosabb földijeim egyet-mást szinte valamennyien tudtak vagy hallottak Pajtás ezredesről. Úgyszólván közismert volt, hogy ez a nagy műveltségű katona, aki németül és olaszul egyformán jól beszélt, több alkalommal nyíltan hangot adott véleményének: a magyar hadsereg, gyenge felszerelésével, nem lesz képes megállni helyét az ellenség túlerejével szemben.

Engem az izgatott, hogy ha nem volt igaz az ifjú Horthy ellen terjesztett vád, akkor kinek a számlájára írható Pajtás ezredes halála.

– Férjem hagyatékában – mondta nekem kevéssel halála előtt az akkor már nagyon öreg tiszteletes asszony, a város református vezető lelkészének özvegye – máig is őrzöm azt az újságot, amit ő szerkesztett, és amiben elbúcsúztatta a dandárparancsnokot. Azért írásban, mert az ezredes evangélikus volt, ravatalánál nem a férjem, hanem Fadgyas Aladár beszélt. Kései kapernaumi századosnak nevezte az elhunytat.

– Fadgyas lelkész urat nem ismertem – mondtam de az ön férjét kisdiák koromban gyakran láttam a folyosón, amint református tanulói kíséretében igyekezett a hittanórára kijelölt osztályterembe. Nem haragszik, nagytiszteletű asszony, ha kérdezek valamit? Nem vagyok elég jártas a bibliában…

– Tessék csak, kérdezzen – bátorított a matróna, aki hófehér hajkoronával, élénk, fiatalos tekintetével meghazudtolni látszott korát.

– Kapernaum néven említi a szentírás azt az ókori várost a Tibériás mellett, ahol ez a százados, Heródes katonája, Krisztus elé járult, s kérte, tegyen csodát, gyógyítsa meg inaszakadt szolgáját, aki házában tehetetlenül gyötrődik. Az Úr azt felelte neki: megyek és meggyógyítom. A százados azt mondta: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak szólj és meggyógyul az én szolgám. Krisztus urunk kegyesen elbocsátotta, mondván: menj és amit hittél, úgy legyen neked. A fiú pedig még abban az órában meggyógyult. Lukács evangélista szerint ez a százados a zsidók barátja volt, zsinagógát is építtetett nekik – egészítette ki az elmondottakat a tiszteletes asszony és hozzátette: – Egyébként úgy hallottam, a romjaihoz ma is sokan elzarándokolnak Izraelben. Ma Kfar Nahum a neve.

– Az evangélikus lelkész a kapernaumi századoshoz hasonlította az elhunyt ezredest? – kérdeztem kissé hitetlenkedve.

Egyszóval Pajtás ezredes nem titkolta a véleményét, hogy a honvédség nincs felkészítve a hadviselésre, fegyverzete, ruházata nem teszi rá alkalmassá, hogy olyan ellenféllel szemben, mint a Vörös Hadsereg, megállhassa a helyét – összegeztem az elhangzott véleményeket komarnói látogatásom alkalmával.

– Ezt én is tanúsíthatom, elég nagy feltűnést keltett a városban – tette hozzá nyomatékül Bíró Lucián a kilencvenedik évét taposó hajdani bencés tanár. – Nem csoda ezek után, ha a tisztikarban meglepetést keltett, hogy amikor bejelentették Wilhelm Keitel vezértábornagynak, a német hadsereg főparancsnokának magyarországi látogatását, a vezérkari főnökség éppen Pajtás Gyula ezredest rendelte mellé kísérőként. Hazatérése után csak órák teltek el, s halva találták irodájában.

Összefüggésben volt-e váratlan halála annak a parancsnak jó vagy rossz teljesítésével, amely őt a több magyar hadosztály frontra küldését követelő náci vezértábornagy mellé vezényelte kísérőül? – Erre a kérdésre kerestem választ. – Tökéletes német nyelvtudása tette alkalmassá a megbízatásra, vagy valóban a németbarátsága? Nem éppen a Horthy kormányzó iránti hűsége jóvoltából esett rá a választás? Ha igen, akkor az Arizona-beli konfliktus merő kitalálás volt, s gyors elhallgattatása éppen azoknak a köröknek állt érdekében, akik nem akarták, hogy a Keitel-látogatás minden részlete a valóságnak megfelelően jusson a kormányzó tudomására. Horthy vagy Hitler oldalán állt Pajtás ezredes?

– Való igaz, hogy a temetési ceremóniát irányító vitéz Haynal Alajos merőben másmilyen ember volt – hangoztatták mások is egy újabb látogatásom alkalmával. – Őt mindenki a legfanatikusabb Hitler-rajongónak ismerte. Pajtás ezredessel ellentétben, aki jó magyar volt, Haynal azt szorgalmazta, hogy ezredét mielőbb küldjék a frontra. Ki is vitte a komáromi és környéki fiúkat a harctérre. Júliusban von Bock vezértábornagy személyesen tűzte mellére a vaskeresztet, s utána vezérőrnaggyá lépett elő. Az ezred java része ott veszett Voronyezsnél.

– A huszonkettes ezred – pontos adatokkal szolgálhatok, mert én is ebben az egységben szolgáltam – mondta a presbiter krónikás –, negyvenháromban, január végén, negyvenfokos hidegben került bevetésre Ivanovka közelében. Már az első órákban tizennyolc tisztje esett el. A legénység veszteségéről nem beszéltek… – Nekem is be kellett vonulnom az árkászokhoz – folytatta a volt borbélymester. – Ott sorakoztunk fel a pályaudvaron, amikor az ezred elindult, és Haynal beszédet intézett a katonákhoz. Távolabb munkaszolgálatos századok álltak. Az ezredes rájuk mutatott, aztán hozzánk fordult és azt mondta: rátok vár, árkász fiaim, hogy azokat ott, jó mély gödrökbe hengergessétek, közülük egy se léphessen többé a szent magyarföldre. Ilyen kegyetlen szavakat még azokban a szörnyű időkben is ritkán lehetett hallani. Mi csak összenéztünk, mert majdnem mindegyikünknek akadt a munkaszolgálatosok között barátja, kollégája. Hát, mondhatom, borzasztó volt. Én megúsztam, mert mint családfenntartót hamarosan leszereltek…

Magánnyomozásom során engem a továbbiakban az érdekelt, hogy ha valóban megölték az ezredest, esetleg öngyilkosságra kényszerítették – kinek a műve volt? Mi köze lehetett hozzá Horthy Istvánnak, s ha neki semmi, akkor nem a gátlástalan háborúspárti rivális, Haynal ezredes tétette-e el láb alól?

– Pajtás még a halála előtti hetekben is jelen volt olyan jótékony célú hangversenyen és teadélutánon – emlékezett a tiszteletesné –, ahol izraelita felekezethez tartozók is jelen lehettek, köztük Waldmann Ernő főrabbi úr.

– Elképzelhető, hogy ez nagyon nem tetszett Haynal ezredesnek – vélekedett egyik beszélgetőpartnerem, a hajógyár nyugdíjas szerelője. – Olvastam Kossá István Dunától a Donig című könyvében, hogy amiről Haynal a túloldali vasútállomáson szónokolt, azt odakint a fronton meg is valósította. Szörnyű vérengzést vitt véghez, nemcsak a zsidók, de a politikailag megbízhatatlanok büntetőszázadának keresztény legénységében is. Ő volt a legelső háborús bűnös, akit negyvenöt februárjában, távollétében, halálra ítéltek Budapesten.

A temetési búcsúztatáskor az egyik szónok azt állította, hogy a két ezredest nemcsak a szolgálat kötötte össze, hanem az őszinte barátság is – jegyezte meg a nagytiszteletű asz- szony. – Szegény uram furcsállotta is ezt a párosítást. Az egyik türelmes, istenfélő, mondta nekem, a másik vérszomjas, embertelen…

– Lehetett rá ok, hogy barátoknak tüntessék fel őket – vélte Lucián atya. – Régi igazság, hogy az álnok barát veszedelmesebb a nyílt ellenségnél.

A fentebb említett gyanús körülmények ismeretében megtudakoltam Csanádpalotán, él-e ott valaki Pajtás ezredes hozzátartozói közül. Megtaláltam unokaöccsét, Lasztóczy Jánost, aki aztán élőszóban és több hozzám intézett levelében tájékoztatott: negyvenkettő januárjában, amikor a szóban forgó eset történt, ő főhadnagyként a légierőnél teljesített szolgálatot, egy fiatal rokonuk viszont, bizonyos Nagy Árpád, orvos zászlósként a komáromi helyőrségi kórházban. Azokban a percekben, amikor Nagy doktor értesült Pajtás ezredes haláláról, nem várva parancsra, azonnal a helyszínre rohant. Benyitott a helyiségbe, ahol csak annyit látott, hogy a parancsnok ültében előredőlt, homloka az íróasztalt érte. A halántékán pörkölt sebet vélt fölfedezni. De tüzetesebb vizsgálódásra nem maradt ideje. Magasabb rangú tisztek érkeztek, neki azonnal el kellett hagynia a szobát, a halottat meg sem érinthette. Ő – Lasztóczy – s a fiatal orvos rokon, öngyilkosságra vagy gyilkosságra gyanakodtak. Valójában – írta nekem egyik levelében Lasztóczy – sosem derült ki, hogy mi történt, mert a boncolás elmaradt, a koporsót azonnal lezárták, s abba Csanádpalotán sem nézhetett bele senki.

Néhány sor az említett levélből: „A síremlékét valamelyik nap lefényképezem és elküldöm önnek. Az édesanyjával egy kétcellás sírboltban nyugszik. Közvetlenül egymás mellett az apja és két húga. Az édesanyám kivételével kihalt a Pajtás család. Az a levelemben már említett kis sérülés Gyula bácsi bal halántékán olyannak látszott, mintha egy nagyobb sebet akartak volna elfedni, láthatatlanná tenni…”

– Mi egyértelműen Haynal Alajos kezét gyanítjuk a dologban – mondták végezetül komáromi ismerőseim. – Máig is hihetetlennek tartjuk, hogy amint a nyilas röpirat állította, Keitel és küldöttsége, miközben arról tárgyalt a magyar vezérkarral, hogy minél nagyobb honvédségi erőket vessen be a Arizona-lokálba látogatott. Az sem hihető, hogy Horthy István, ha mégannyira mulatós is lett volna, éppen a kormányzóhelyettessé választása előtti napokban, amikor a szélsőséges jobboldal részéről a legtöbb támadás érte, az angol himnusz eljátszására adott utasítást Hitler megbízottainak füle hallatára.

Lasztóczy János, aki időközben elhunyt – legutóbbi csanádpalotai látogatásomkor már csak özvegyével találkozhattam –, őszintén bevallotta, annak idején ő is elhitte, hogy nagybátyját Horthy István parancsára ölték meg, megtorlásul az Arizonában elszenvedett sérelemért. Mármint azért, mert Pajtás figyelmeztette, hogy Keitel vezértábornagy és a hitleri hadsereg más vezetőinek jelenlétében viselkedjék a szövetséges hadsereg tisztjéhez méltóan. Lasztóczy szerint a nyilas újságok szemtanúra is hivatkoztak az ifjú Horthyt rágalmazó röpiratokban. Egy Hámoriné Várnagy vagy Várnai Dalma nevű énekesnő állítólag szem- és fültanúja volt az incidensnek. De ezt a nőt sem ő, sem más mind a mai napig nem tudta felkutatni és kikérdezni.

– Valószínűtlen szituáció – állapítottam meg befejezvén magánnyomozásomat: Keitel, az akkor még zsidó tulajdonban levő Arizonában, s a kíséretében levő magyar ezredes, aki megpirongatja a néhány nappal ezután kormányzóhelyettessé választandó Horthy Istvánt… Képtelenség.

Vitéz Haynal Alajos elkerülte a felelősségrevonást a fronton véghezvitt rémtetteiért. A Pajtás ezredes halála körüli titkot ma már az sem oldaná meg, ha felnyitnák a csanádpalotai kriptát, mert egy pisztolygolyó – akár gyilkos, akár öngyilkos keze húzta meg a fegyver ravaszát – egyforma sebet üt az áldozat halántékán.

ZALKA MIKLÓS

Irodalmi lakomák

Keszi Imre lecsója

Keszi Imre rég megbocsátott nekem, helyesebben: nekünk. Engem azonban máig furdal a lelkiismeret, mindmáig képtelen vagyok felfogni, hogyan lehettem – ha röpke percek tartamára is – olyan elképesztően, olyan könyörtelenül komisz, amilyen csak éretlen kamasz tud lenni.

A háború kitörésének évében került az iskolánkba, óraadó tanárként. Éneket tanított. Akkor nem tudtuk, hogy Kodály tanítványa volt, s Kodály módszerét alkalmazva tanított. Vajmi kevés sikerrel – ebben nem Kodály módszere hibáztatható, még csak nem is Keszi. Rémesen túlzsúfolt osztály voltunk, hatvannyolcán szorongtunk padjaiban. Ha jól emlékszem, Keszi volt a legfiatalabb tanárunk. Szerencsétlen időpontban lépett a katedrára: már rájöttünk, hogy más a világ, mint amilyennek mutatja magát. Már nem hittünk a világnak, akármilyen szépeket prédikáltak róla. Megcsalatottságunk érzése vulkánszerűen tört ki viselkedésünkből. Sikerült kivívnunk a gimnázium legrosszabb magaviseletű osztályának címét. Volt hozzá alapunk – abban a tanévben négy igazgatói rovót (valamennyit jeles rendűek vitték haza), százharminhcat osztályfőnöki megrovást kaptunk. A közönséges intőket, tanári feddéseket nem számoltuk.

Keszi görnyedt hátú, cingár, szemüveges férfi volt. Az osztály fizikailag fejlettebb része már túlnőtte magasságban. Szánalmasan hatott a katedrán, s nevetségesen hatott ránk az igyekezete, hogy megkedveltesse tantárgyát. Ének – háborúban?

Bohócot csináltunk belőle. Visszataszítóan rondán csináltuk. Undorítóan. Kapkodva igyekezett féken tartani bennünket – meg akarta tartani állását. Próbálkozásai sorra kudarcot vallottak konok ellenkezésünkön. Végül már szinte könyörgött az osztálynak, legalább hallgassuk meg a magyarázatait.

Nem emlékszem rá, kinek az ötlete volt. A mézgát sem én vittem az osztályba, nem is én öntöttem a székre. Csak hagytam, hogy odaöntsék. Keszi gyanútlanul ült bele, felütötte az osztálykönyvet. Kisvártatva felkapta fejét, döbbent arccal mered ránk. Egészen lassú mozdulattal nyúlt a székhez. Hüledezve felállt.

Halkan szakadt ki belőle. Két kezével ülepét tapogatva botorkált az ajtó felé.

A tettes akkor röhögött fel, amikor Keszi kilépett a tanteremből. És ekkor kapta a pofont a mögötte ülő fiútól. Sajnáltam, hogy nem én adtam azt a pofont. Sajnáltam, hogy néma tanúként részese lettem egy ember megalázásának. Utólag mentegethetném magam: a kor volt irgalmatlan, akkor százezreket gyötört meg, százezreket küldött halálba. Nem mentség. Nincs rá mentség.

Néhányan meg akartuk követni. Nem adódott rá alkalom. Keszit aznap behívták munkaszolgálatra – a történelem is „mézgába ültette”. Évekkel később láttam viszont. Felhős homlokkal, színtelen hangon hárította el a magyarázkodást.

Sose felejtettem el. Meggyőződésem, hogy ő sem tudta- hiába akarta-elfelejteni. Legfeljebb túltette magát az eseten. Első irodalmi próbálkozásaimat Hozzá vittem. Nem köntörfalazott.

– Görcsös írások, viszont van szemed! Ha gördülékenyebben fejeznéd ki magad… Érdemes megpróbálnod.

Hálás voltam a tanácsaiért. Később – némely sikereim után – hasonló nyíltsággal vezetett rá, hogy az írói pályán bedőlni a siker élményének, szinte egyet jelent a megrekedéssel, az önismétléssel.

– Minden új műved, bizonyos vonatkozásban a korábbi munkád bírálata is. Felülbírálat. Valami önkritikaféle…

Egy ízben, nyáresti, vacsora utáni kvaterkázás közben beleegyezését kértem, hadd írjam meg azt az emlékezetes iskolai történetet. Hevesen tiltakozott ellene, mondván, hogy az ilyesmik felhánytorgatása nem hat pozitív ösztönzőként az emberek fejlődésére.

Cseppet sem értettem egyet vele, de tiszteletben tartottam kívánságát, halála után is még jó darabig. Hamar elfeledték. Aztán elhunyt a felesége, Hajnal Anna is, és úgy éreztem, immár semmi sem tarthat vissza, hogy papírra vessem, ami gondolataimban réges-rég készen állt. Ösztönzőleg hat-e az emberek fejlődésére, vagy sem? Helyesebb, ha erről nálam illetékesebb nyilatkozik. Én elegendőnek tartom, hogy levettem a malomkövet a mellemről.

Velős pástétom

Hozzávalók: 40 dkg marhavelő, 1 fej vöröshagyma, 10 dkg sovány főtt füstölt hús, 2 tojás, 1 tejbe áztatott molnárka, 1 evőkanál zsemlyemorzsa, sertészsír, 1 teáskanál őrölt fekete bors, só (ízlés szerint).

Elkészítés: A velőt fél órán át hideg vízben áztatjuk, leszedjük a hártyáit, egészen apróra vágjuk. 1 evőkanál sertészsírt felforrósítunk, beletesszük a lereszelt vöröshagymát. Amikor a hagyma aranysárgára pirul, beletesszük a velőt, folytonos kavargatás közben két percig sütjük. Levesszük a tűzről, belekeverjük a ledarált füstölt húst, a kifacsart – szintén ledarált – molnárkát, s két nyers tojást. Megborsozzuk, ha nem elég sós, sózzuk. Hosszúkás tűzálló tálat kikenünk zsírral, beszórjuk zsemlemorzsával, beleöntjük a masszát. Sütőben, közepes tűznél fél órán át sütjük. Pirított kenyérszeletkéket, savanyúságot kínálunk hozzá.

Currys csirkeleves

Hozzávalók: 1 kisebb bontott csirke, 1,5 liter húsleves, 1 fej vöröshagyma, 1 közepes nagyságú zellergumó, diónyi vaj, 1 evőkanál kukoricaliszt, 1 evőkanál őrölt fehérbors, 1 kávéskanál curry, 1 csokor petrezselyem, só (csak, ha szükséges).

Elkészítés: A zellert megtisztítjuk, lereszeljük. A vöröshagymát is lereszeljük. A vajat felforrósítjuk, beleforgatjuk a zellert és a vöröshagymát. Amikor a hagyma üvegessé válik, hozzáadjuk a kukorica- lisztet, összekeverjük és azonnal felöntjük a húslevessel, megborsozzuk, beledobjuk a curryt, beletesszük a feldarabolt csirkét. Gyenge tűzön főzzük, amíg a hús elválik a csontjától. Forrón tálaljuk, a tálalóedényben meghintjük finomra vágott petrezselyemmel.

Különleges lecsó

Hozzávalók: 1 1/2 kg zöldpaprika, 40 dkg paradicsom, 5 dkg füstölt szalonna, 3 nagy fej vöröshagyma, 10 dkg parasztkolbász, 10 dkg főzőkolbász, 1 pár debreceni, 1 pár virsli, só (ízlés szerint), 1 teáskanál őrölt fekete bors, 1 púpozott teáskanál őrölt édes-nemes pirospaprika, 1 teáskanál őrölt, enyhén csípős pirospaprika, 1 kávéskanál őrölt erős pirospaprika, 1 evőkanál kristály- cukor, 6 tojás.

Elkészítés: Kiolvasztjuk az apró kockákra vágott szalonnát, hozzátesszük a kockára vágott vöröshagymát, üvegesre pároljuk. Belekeverjük a megtisztított, karikára vágott zöldpaprikát (vizet nem öntünk alá!). Megsózzuk. Amikor a zöldpaprika valamelyest levet enged, megborsozzuk, belekeverjük a háromféle pirospaprikát, a karikára vágott parasztkolbászt, az ugyancsak karikára vágott főzőkolbászt és a szintén karikára vágott debrecenit. Fedő alatt, lassú tűzön pároljuk saját levében. A paradicsomot forró vízbe mártjuk, lehúzzuk a héját, negyedekre vágjuk. Akkor tesszük a paprikához, a karikára vágott virslivel együtt, amikor a paprika félig megpuhult. Fedő alatt pároljuk tovább, amíg a paprika egészen puha lesz. Hozzákeverjük a kristálycukrot. Amikor a cukor felolvad, belekeverjük az enyhén fölvert, megsózott tojásokat. Fedő nélkül sütjük, amíg a tojás megszilárdul.
Forrón tálaljuk.

Túrós batyu

Hozzávalók: A tésztához: 40 dkg liszt, 2 tojás, 2 evőkanál tejföl, kevés langyos víz, 1 csipet só. A töltelékhez: 50 dkg tehéntúró, 5 dkg porcukor, 2 tasak vaníliás cukor, 2 evőkanál száraz tokaji szamorodni, 5 dkg rumban áztatott mazsola, 1 db lehámozott, nagyon apró kockákra vágott starking alma, 1 citrom lereszelt héja, 1 kávéskanál őrölt fahéj, 15 dkg zsírban aranybarnára pirított zsemlemorzsa.

Elkészítés: A lisztet a tojásokkal, a tejföllel, sóval és annyi langyos vízzel gyúrjuk össze, hogy ruganyos, félkemény tésztát kapjunk. Vékonyra nyújtjuk, tíz centiméter átmérőjű karikákat szaggatunk belőle. A tehéntúrót szitán áttörjük, nagyon alaposan összedolgozzuk a többi hozzávalóval. Jókora halmokat ültetünk belőle a tésztakarikákra, a karikák széleit erősen összenyomkodva batyukat formázunk belőle. Lobogva forró sós vízben kifőzzük, a zsemlyemorzsában meghempergetve tálaljuk.
A tölteléket készíthetjük sós-sajtos változatban is. Ebben az esetben hozzávalói: 30 dkg áttört tehéntúró, 10 dkg reszelt márványsajt, 10 dkg reszelt parmezán sajt, 1 kávéskanál őrölt fekete bors, 1/2 kávéskanál őrölt szerecsendió, 1/2 kávéskanál őrölt köménymag, só (ízlés szerint).
Ha az édes változatot készítjük, sajtot, gyümölcsöt kínálunk utána. A sós változat után könnyű édességet tegyünk az asztalra.

MÈRLEG

ALFÖLDY JENŐ

Monumentális miniatűrök

Történelmünk leggyászosabb, legsúlyosabb fizikai és erkölcsi veszteségeit okozó időszaka bizonyára az az év, mely a náci seregek bevonulásától, 1944 márciusától 1945 áprilisáig, a magyar földön dúló háború végéig tartott. A frontszolgálattól meggyötört, megrokkant, hadifogságba terelt, megvert és megtizedelt katonáké ez az esztendő. A származásukért megbélyegzetteké, üldözötteké, haláltáborba hurcoltaké. Az otthonukban is életveszéllyel fenyegetetteké. Bujkálóké, razziáknak kiszolgáltatott katonaszökevényeké. Elsötétítéseké, bombázásoké, felkoncoltatásé, Dunába lövésé, statáriumé. Martalócként fosztogató idegen katonáké. Egymás ellen harcoló világhatalmaké, világ- rendszereké, melyek versengve dúlták fel földünket, városainkat.

Az egyik jelenlétével a legalantasabb Indulatokat szabadította el saját népünkön belül is az elhatalmasodó katonai diktatúrával, a nyilasok rémuralmával. Egyre ellenségesebb magatartású „szövetségeseink”, az országot megszállva tartó németek jelszava fővárosunk ostromakor: egyetlen német katona élete fontosabb, mint egész Budapest. Az őket elűzök egy része a háborús szabad rablás törvényei szerint veti magát a lakosság maradék javaira.

Megírták már, hogy a világháború első négy évében a máskor oly méltón helytálló magyar költészet nem állt a helyzet magaslatán: a doni katasztrófára, egyáltalán, a fiatal magyar férfiak értelmetlen és kilátástalan frontra hurcolására költőinknek alig volt szava. Háborúellenes, antifasiszta és baloldali költészetünk egy pillanatra sem „szünetelt” – de mintha teljes sikerrel működött volna a hírzárlat a front és a hátország között. Nagy vers e tárgyban csupán egyetlenegy született tudtommal, Illyés Gyuláé, a Hullaevők, 1943-as keltezéssel. Igaz, sok vers nem láthatott napvilágot, mely a politikai, társadalmi ellenállás gondolatát görgette maga előtt. Maga a költő is lehetett olyan helyzetben munkaszolgálatosként, sorkatonaként vagy bujkálóként, hogy publikálására nem gondolhatott. Az is jellemző, hogy amikor a fiatal Kálnoky László elvitte Babitshoz 1939-ben írott versét, az Egy modem zsarnokhoz címűt, a Nyugat ekkor már nagybeteg költőfőszerkesztője jóakaratúlag azt a tanácsot adta neki, hogy ne tegye ki magát annak az egzisztenciális veszélynek, amely a félreérthetetlenül Hitler-ellenes költemény megjelenése nyomán várható lenne. (Ez úgyszólván megismétlődik majd az ötvenes évek elején Csoóri Sándor és Illyés kapcsolatában: Illyés azt tanácsolja a pályakezdő lírikusnak, a parasztok meghurcoltatása helyett válassza témául a szerelem érzését.)

„Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák” – tartja a régi szentencia, de érdekes módon akkor szökken szárba az ellenálló és eredendően balra húzó magyar költészet, amikor a fegyverek csörtetése és ropogása közvetlen közelről hallatszik. Az 1944-es és 1945-ös tavasz közti év kiemelkedő verstermést mutat. Az Európától elrugaszkodott nemzet európai költőket mutat fel.

Megfigyelhető, hogy líránkban ekkor jellegzetes műforma a petróleumlámpa, a gyertyaláng vagy a cigarettaparázs szivárgó fényénél írott – Radnóti lágerverse szavával „sort sor alá tapogatva” lerótt – miniatűr. Egyszerre lehettek ennek fizikai – mondhatnám: technikai – és szellemi, lelki okai. íróasztal, olvasófotel, hintaszék vagy kerti bambusznád szék helyett a térdre fektetett deszkadarab, óvóhelyi priccs, a munkatábor vagy a front-deckung írásra alig-alig alkalmatos körülményei kínálkoztak a költői munkára. A dolog manuális oldalánál is fontosabb azonban, hogy a közvetlen életveszély a legfőbb ihlető, s a tehetetlen tiltakozás. Különös együttese áll elő a lenni vagy nem lenni klasszikus kérdésföltevésének és a tárgyilagos ténymegállapításnak. A legegyszerűbb adat rögzítése is az abszurd hatást kelti. Formailag jellemző a rövid – sokszor négysoros – vers, vagy az ilyenekből összeálló ciklus, a naplóbejegyzés-szerű, szinte a sírversek tömörségével ható, kisterjedelmű költemény.

Az alapminta ekkor Radnóti Razglednicák című, négy darabból álló ciklusa lehetne. Nem csupán az áldozatsors, hanem a versek drámaisága is a korszak élére emeli Radnótit. Életművének ebben a záró ciklusában az elkerülhetetlen halál előérzete olyan közelségbe hozza a tarkólövés végső mozzanatát, mintha a lélek függetlenné vált volna a tömegsírba lökött testtől, s a „kegyelem”-lövéssel egyidejűleg íródnának a sorok. Az utolsó előtti, 3. számú darab tágítja végítéletszerűvé a költemény távlatát:

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Miképp az előző razglednicákban (szerb- horvátul képeslapokban) van még ereje a költőnek ahhoz, hogy bukolikus idill képzetét helyezze a félelem konkrét okait megjelenítő képsorai közé, úgy ebben a monumentális hatású miniatűrben a rímhelyzetben levő, mindent lezáró halál szóval és egy remek alliterációval még képes a formabravúrra, arra, hogy szövege fölött megingathatatlanul uralkodjék az alkotó, s így éreztesse a költészet elpusztíthatatlanságát és megörökülő diadalát.

Az európai irodalomnak ez a remeke nem egymagában áll Radnóti életművében. Végső korszaka attól nagyszerű, hogy képes volt az embertelen léthelyzet körülményeire is alkalmazni a már öt-hat éve kész költői tudását, kivételes érzékenységét, formakultúráját. Előérzete régi eredetű; a vádnál súlyosabb, lehiggadt bölcsesség és rezignáció hangját már 1938-ban megütötte. Hajnaltól éjfélig című (alcíme: Istenhegyi jegyzetek), kis versekből álló ciklusában olvashatjuk ezt a négysorost: „Barátaim, ha rövid a papír, / az ember akkor apró verset ír; / higgyétek el, a rövid is elég, / meghalok, s úgyis minden töredék.” (Röviden)

E ciklusban a Nyolc óra, a Később (Sírfelirat), s számos más verse, mely e körül keletkezett, a haláltudatot intonálja. A Később (Sírfelirat) csakúgy, mint a Béke, borzalom, bölcseleti értelemben a Razglednicákat előlegezi. Ami ezekben elvont előérzet, sejtelem, az ott Később szinte játszik a halál és a versírás egyidejűségével: „Csak éltem itt, szegényen s jámboran, / míg végül elástak ide. / Sosem feledtem el, hogy meghalok: / Íme.” Két évvel korábbi a Tegnap és ma itt következő részlete:

(Jaj, szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhajú vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
(1936)

Az első két sor klasszicista sóhaját követő két sor hamisítatlanul modern helyzetérzékelésre vall; s mintha előre pillantana, utolsó hónapjaiba. Miként a spanyol földön dúló háború is előleget adott az Európán és a világon pusztító, nagy háborúból.

Radnóti példájával talán sikerült érzékeltetnem, hogy költőink már a birtokában voltak annak a tudásnak, formakészségnek, amelyre 44-ben hirtelen szükségük lett, mielőtt a háború Magyarországra ért. Lássuk, miként jön másoknál is működésbe ez a tudás, érzékenység, ez a külső és belső késztetés.

Kálnoky László Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember című verse így örökíti meg a főváros ostromát megelőző, vészjósló állapotot:

Latyakos az út, csupa kátyú.
Recseg az ócska fakerék.
Sánta ökör sovány gebével
húzza az ország szekerét.

A kitűnő festőművész, Tornyai János 1910-ben festett képe, a Bús magyar sors áraszt magából ennyi szomorúságot, esendőséget. De Kálnoky, mint később oly sokszor, most is iróniával árnyalja a rettenetet: az össze nem illő sánta ökör és a sovány gebe már-már kesernyés mosolyt fakaszt, oly reménytelenek a kátyúkkal teli úton, az ócska szekérrel.

Illyés Gyula a rejtőzködés idején – úgyszólván a német megszállás napjától Budapest felszabadításáig – Rangrejtve című ciklusát írja, csupa négysorosból. Negyvennégy tavaszán ő is az apokalipszis képét vetíti elibénk – de a záró akkord a tavaszi reményé, az újjászületésé: „A földön a hulla sötéten nyúlik / végig Európán, / de az almafa újra fehéren nyílik, / nem vért csöpöget rám!”

Az almafák sziromhullása, mint csöpögő vér azért így, tagadólag sem az osztatlan öröm hasonlata. Igaz, az anapesztusok pattogó irama is reménnyel, élettel színezi a borzalommal teli látomást. Illyés – Petőfi legjobb ismerője – mintha a Felhők-ciklus költőjét forgatná ekkoriban, úgy szól a Nyár: „Mivel van a föld tele! / S zöld, zöld a fák levele: / Nem olyan, mint illene, / nem alvadt- vér fekete!” Petőfi volt mester abban, miképp lehet maliciózus horrort csempészni az idillbe, és hogyan lehet ítéletet mondani néhány sorban az egész emberiségről, az elhibázott teremtésről (csak néhány példa: Annyit sem ér az élet…, Szállnak reményeink…, Mit ettél, föld…, Földét a föld míves…, Fönséges éj!, Nem sűlyed az emberiség stb.). Petőfi értékelői – kevés kivételtől eltekintve – a roppant ívű költészet hanyatló, jóllehet csak átmeneti megtorpanást jelző ciklusnak érzik a Felhőket én azokkal tartok, akik szerint a ciklus jelentős része Goethe miniatűrjeihez, a kínai, a japán vagy a perzsa líra legkülönb műveihez hasonlítható e nemben. A negyvennégyes esztendőben a lázas, aforisztikus, ugyanakkor lélekkifordító rövidvers attól kap újszerű felhangot Illyésnél még Petőfihez képest is, hogy a csak néhány szóban kimondható vagy elsziszeghető átok a tehetetlenség érzetével súlyosbul. Ilyen az az lllyés-vers, mely az öngyilkosságot latolgatja:

Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék
egy személyben az egész elbukott nép:
csak tudnék talpraállni utólszor még,
hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét!
(Öngyilkosság?)

A személyiség megkettőzésének ritka pillanata ez Illyés költészetében; sokszor az egészség, az erő példaképének állítják be, s okkal, ha műveinek csak egy részére tekintünk. Időskori naplójegyzetei vallanak űzött lelkületére, a depresszió leküzdhetetlen kínjaira. Itt abban áll a bravúr, hogy egyszerre szeretné magára vállalni a megmentő és az ítéletvégrehajtó szerepét, hogy önnön személyében leszámolhasson a szégyenbe sodort, elárult, egyben áruló magyarsággal. Remekül funkcionál a negyedik sorban az alliteráció. Rangrejtve ciklusán túl írja meg élete egyik legszebb négysorosát (nem feledjük el, hogy tőle származik a jóval későbbi Esti csoda is):

Veri a sors a magyart, dühösen vagdalkozik.
Egyet nem üt le testéről sosem, a láncait.
(Magyar a csapások alatt)

Illyéséhez hasonló ciklusba rendeződnek ez időben Áprily Lajos négysorosai. A mindig benső egyensúlyra törekvő, békés szemlélődést kedvelő poéta ekkor szokatlan zaklatottságot mutat. Szeretné ő is óvni a vesztébe rohanó nemzetet – a vezetést magukhoz ragadó veszettektől így határolja el magát: „Szemeteken dühösség hályoga. / Veletek menni nem fogok soha. / A jövő elé tisztán állhatok: / én láttam, mikor ti vakultatok.” (Vakoknak mondom)

Negyvennégy tavaszán viszonylag biztonságos körülmények közt él, de az ő klasszicizáló, antikos-panteisztikus költőtudatában is iszonyú erővel jelenik meg a háború előérzete: „Ó, marasszátok a fogyó telet, / ne üssetek át még az avaron, / ne keljetek még – fenn, a föld felett / őrült forgószél jár: a borzalom.” (Tavaszi hajtások)

A walesi bárdok második mártírja beszél így a féltett élet gyanútlanjaihoz. Áprilynak katonakorú fiai vannak, s unokája születik ebben az évben; a közvetlen életveszély az ostromkor majd őt sem kerüli el, de féltenivalói alkalmat adnak neki arra, hogy egyike legyen azoknak, akik a legmélyebben érzik át a szörnyű időt. Példaértékű, miképpen értelmezi ekkor a „hős” fogalmát:

Ó, szörnyű kor, mely vassal s vérrel érvel!
Érces csengésű hősi ideái!
Az itt a hős, aki a kor dühével,
bús homlokát felszegve, szembeszáll.
(Hős)

További négysorosaiban a rettenet szavával írja le a véres dátumot: „Az év: Ezerkilenc- száznegyvenöt…”; a megáradt Dunán úszó virágok közt hullák ringása kötelezi sürgős megörökítésre, Buda parkjait, palota-romját, gránátverte földjét „rom-Jeruzsálemnek” nevezi – mondhatni, abszurd képekben tobzódik a máskor oly régivágásúan antikizáló, míves poéta.

Fia, Jékely Zoltán, a háború idején már nemzedékének egyik legelismertebb költője, a menekülők látványától nem tud szabadulni – „Csillog a küllő, / táncol a lőcs, / mennek az árva / menekülők. / Kuksol a gyermek, / fel se tekint, / anyja körülnéz: / hátha megint? / Bús szeme szúrón égre mered: / nem jönnek újra / a szörnyetegek?” A végítéletszerű általánosítás fokára a Háborúból című versben jut:

Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-é ezt a históriát?
Faggassátok a földet, az eget:
Kellett nekik ez az iszonyuság?

Csanádi Imre Sorok a győri állomáson ciklusa a katona létbizonytalanságát rögzíti; tanúságtétel a háború okozta nyomorúságról. Többségükben ezt a miniatűrsorozatot is négysorosok alkotják. íme, egy költői gyorsfelvétele az otthonukból elűzöttekről: „A menekültek… Mint a régi / képeken, oly elhagyatottan / bámulnak ki ránk, suhanóban. / Gyerekhad is. – Gyermek-idők ti!…” (Menekültek).

Az ő sorsa is tipikus magyar sors: több éves hadifogság a gyűlölt katonáskodás után. Már negyvenötben, fogsága helyén, az ukrajnai Berdicsevben írta ezeket a sorokat:

Nyugatra nem mentem –
tuszkoltak Keletre.
Háború elvétett –
cinkos béke üt le.

Szabadság igézett –
rabság vicsorít rám.
Jó tréfa, remek hecc.
Hát még, ha kibírnám.
(Tréfa)

Nemes Nagy Ágnes Napló című ciklusa is arra vall, hogy csak töredékesen lehet leírni a tapasztalatokat; nincs mód elégikus ívű visszaemlékezést írni, reflektálni, tűnődni, az átélt megpróbáltatásokat intellektuálisan feldolgozni. A üdére befejezetlenséget éreztet a semmibe mutató sor végi gondolatjellel; a költőnél máskor oly ritka naturalista képsor szinte káromlásnak hat: „A cafatokban rothadó világból / az értelem mocsári fénye lángol, / a holttetem bomló fejére libben, / és megmutatja fogsorát mezítlen Most is kulcsszava az értelem, de ezúttal a bomló test lidércfényeként világol fel a mindent magába nyelő mocsárból. A halott vicsora egyszerre éreztet megbocsátani képtelen dühöt és halálos tehetetlenséget – valamint groteszk vádat. Ez az összetettség figyelhető meg a ciklus Bosszú című négysorosában is:

Ki nem tud bosszútállani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserűségét.

A „háborús nemzedék” – az, amely a háború éveiben érett költővé – csodával határos módon mutatja fel a költészet nagy igazát. Azt, amely méltóképpen cáfolja Adorno oly sokszor és szent borzadállyal idézgetett szavait arról, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Rákos Sándor életművének egyik nagyszabású költeménye a Ras Shamra torzói hatalmas ívelésű elégia arról a nemzedékről, melynek oly sok áldozata volt a harcmezőkön, lágerekben, lebombázott városok romjai alatt. A vers elemzése nem ebbe a tanulmányba kívánkozik, csupán mottóját idézem: „A béke védelmében írtam; a háború testi-lelki rokkantjainak s egy háborúban elsikkadt nemzedék újra megszólaló költőinek ajánlom!”

Az „újra megszólalók” egyik idősebb költője, a negyvenedik évéhez közeledő Zelk Zoltán így foglalja össze a munkaszolgálatban átélteket:

Hát megtanultam a világot,
e sárból, vérből rondaságot.
Tovább lapoznék. Nincs több, vége.
Mért írtad, istenem, mivégre?
(Mivégre, 1944)

Benjámin László egy tizenkét soros versben búcsúzik a munkaszolgálat, a bujdosás és üldöztetés esztendejétől. A középső versszak érdekesen egybecseng Kálnoky, Radnóti, Jékely háborús miniatűrjével: „Kerekedik a szél; / hajtja a sereget, / mint ördögszekeret. / Nyikorog a szekér.” A záró szakasz a túlélés programját avatja szent fogadalommá, az ellenállás gondolatához közelítő dacolássá:

Kigyúl a föld, körös-
körül a menny vörös,
és szívem még dobog.
Túlélem a zsarnokot!
(Túlélem)

Vas István önéletírásában olvashatjuk, milyen bátran viselkedett a munkaszolgálatban költőtársa, Benjámin, aki sztrájkvédőként, munkásmozgalmi aktivistaként már évekkel előbb is megmutatta keménységét. Vas István „jegyzet”-sorozatot ír ebben az esztendőben. Újabb adalék ez arra, hogy költőinknek ekkor nincs kialakult világszemléletük – a háború sokkhatása csupán az eszmélkedés kezdeti fázisára teszi képessé őket. Ez semmit nem von le a versek értékéből. Miként a versek kis terjedelme és a gondolat szoros tapadása sem a nyers tényékhez. A „jegyzet”-forma gyakorisága olyasféle jelenség a lírában, mint a szépprózában a napló – pl. Nagy Lajos Börtönnaplója, Füst Milán, Illyés Gyula és mások följegyzései. Vas István költői jegyzetsorozata a veszélyeztetettség lírai naplójával áll össze. Van gondolati ereje líránk talán legeszesebb költőjének arra, hogy értékelje a világhelyzetben országunk esélyeit, a szakadék felé menetelő nemzet várható sorsát, mely irtózatosan cáfolja a Himnusz gondolatát: „Megbünhődte már e nép / A múltat s jövendőt.” Elégikus ívelés helyett ő is a miniatűrök, a naplóbejegyzések módjára írott reflexiók füzetét érzi legalkalmasabbnak a megszólalásra. Különösen erős a júliusi ciklusnak ez a kicsit-nagyot egyben láttató négysorosa: „A fényben a város, mint egy idióta, / Végzete elé szép fejét lehajtja. / Tombol a téboly benne tavasz óta, / És nézd, atetvek hogy nyüzsögnek rajta.”

Düh és irónia hatja át ítéleteit. „Magyar- ország… ez az a veszett fejsze, / Amelynek nincs nyele” – írja az Augusztusi jegyzetekben. Az oszló tetemhez hasonlított ország képzete nála is megjelenik: „Tombol a hőség, mégis véget ér / A háborúnál hamarabb. / Adagjukon felül töltekeznek a kövér / Férgek, legyek, dögmadarak.” De ars poeticája most is az értelem erejét állítja a középpontba: „Kérditek, mért tör – szégyenemre – / Egyre több próza énekembe? / Az értelmetlen zűrzavar / Rákényszerít az értelemre.” Sokatmondó, ahogy a ciklussorozat végződik az 1945-ös Februári jegyzetekkel.

Háborús jegyzetek címmel ugyancsak naplószerű „jegyzetsorozatot” írt Weöres Sándor. Az 1944. május alcímű szonett a költőre jellemző, olümposzi magaslatból alkot ítéletet a korszak politikai hangadóiról. Szatirikus verse így zárul: üvöltő meggyőződéssel, mint valami költő, / mind győzelmet zeng és átkot dörög; / meggyőződésük adjon kéjes álmot, / míg döglött patkány lepi a világot / és mindnyájunkból dögszag füstölög.” – Itt is a hullabűz, a puszta tények látomásértékű volta. Politikus és apolitikus költő egyazon módon lát és ítél; mintha csak összebeszéltek volna.

A legfiatalabbak közül Nemes Nagy Ágnest és Rákos Sándort idéztem már; e korosztály költői azonban inkább utólag dolgozzák fel magukban a háború iszonyatát, mint akik soha többé nem szabadulhatnak meg emléke súlyától. Rába György évtizedekkel később írja Férfikor című versét; roppant erejű intonálása jelzi, hogy a háborúnak nincs vége a lélekben – ösztönvilágát ilyen képzetek töltik ki: „Mint bombázót látom lecsapni / a nappalt s az éjszakát / s a szerelembe úgy bukom mint / futóárokba katonák.” Azok pedig, akik gyermekként élték át az ország- és világégést, gyakran egy-egy emlékfoszlányt nagyítanak föl a töredékes emlékezetből, s ezek a részelemek válnak világszimbólum- értékű képekké. Hogy csakugyan „monumentális miniatűrrel” zárjam észrevételeim sorát, a háborús emlékeitől egész életében szabadulni nem tudó Pilinszkyt idézem:

és lát az Isten égő mennyeket
s a menny színén madarak szárnya-röptét
és látja mint merülnek mind alább
a tűzkorongon átkerülni gyöngék

és véges-végig mint a rézveres
olyan színűt dirib-darabra törtet
hot nem találni mától egy kapást
a földet tátja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de tátja Isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!
(Jelenések VIII. 7.)

MŰHELY

BÁN ERVIN

Gondolatok egykori ítéletekről

Az Amerikai Magyar Népszava 1990. április 13-i számában tanulmányt közölt Egri György a magyarországi változásokról Gondolkodó téglalapok címmel. Az alakuló új rend jellegzetességeivel foglalkozik, és ennek egyik fontos és figyelmet kívánó tartozékaként tárgyalja a rehabilitációt, a hajdani megrendezett (koncepciós) perek elítéltjeinek utólagos felmentését. Nagyon kritikus az eljárásokkal szemben: „Szinte sorozatosan semmisítik meg a korábbi koncepciós perek ítéleteit… és adnak hozzá olyan magyarázatokat, amiktől a nyugati életformához szokott emberek agya egyszerűen megborzad.” A magyar határoktól sok ezer kilométernyire nyomtatták ki a logikus kérdést: mekkora körre terjed majd ki végül az egykori ítéletek érvénytelenítése? Felmentik-e visszamenőleg a háborús és népellenes (az emberiség ellen elkövetett) bűnökért elítélt személyeket – vagy egy részüket – is? Nagyon fontos kérdés, mert az ilyen irányban tett akár egyetlen lépés nemzetközi feszültséget és különböző bonyodalmakat okozhatna. Mégsem lett volna helyes gyorsan válaszolni rá. Várni kellett az itthoni kiegészítés kísérletével: akkoriban alakult meg az új kormány, és nem lehetett tudni, hogy ezekben az ügyekben mit tervez, mit fog határozni. Talán most már van alap arra, hogy Egri György gondolatait az időbe állítsuk és tovább gondoljuk.

Úgy látszik, mintha a több mint egyévi várakozás hiábavaló lett volna: az új hatalom ebben a tekintetben jelentős kezdeményezést eddig nem vállalt. Az 1990. évi XXVI. törvény, amelyet még a Németh-kormány szavaztatott meg, kimondta, hogy háborús és népellenes bűnökért elítélt személyt rehabilitálni nem lehet, illetőleg csak perújrafelvételnek, tehát egyedi esetek felülvizsgálatának van helye. Azóta rehabilitáltak egykét olyan személyt, akit annak idején háborús bűnösként ítéltek el, de ezekben az ügyekben vitatható az eredeti ítélet valódi indoka. Letagadhatatlan fasiszta bűnökért elítélt személyt eddig még nem rehabilitáltak.

Ám az ügy a felszínen van. A múltba kapaszkodó itthoni és külföldi csoportosulások szorgalmazzák a negyven-egynéhány éve elítéltek rehabilitálását, „élvonalbeliek”-ét is, némelyik csoportosulás és sajtótermék – itthon és a határokon túl – rendkívül agresszív módon. Ez a követelés főként ideológiai jellegű és személyes érdekekkel vagy érzelmekkel kapcsolatos, az elítéltek barátai és elvbarátai követelőznek – a bírósági újratárgyalásokhoz azonban paragrafusokra vagy általános jogelvekre lenne szükség. A követelésnek csak a megnyilatkozási formája új, a valóságban 1945 óta mindig akadtak képviselői. A legszélsőségesebbek kivételével jogi érvre hivatkoznak: a perbe fogott személyeket olyan cselekményekkel vádolták, amelyeket elkövetésük idején jogszabály nem minősített törvénysértőnek, így a felelősségre vonás jogi abszurdum. Mindszenty bíboros is ezt hangoztatta, bár ő nem mondta meg – önéletrajzában sem magyarázta el – világosan, hogy mely személyeknek és tetteknek az elítélését helyteleníti.

Erről még szó lesz a továbbiakban. Most csak egy általános megjegyzést teszek. Ha a legegyenesebb következetességgel megyünk végig a legitimitás vonalán, akkor is többféle eredményre juthatunk, és könnyen csúszhatunk valamilyen abszurditásba. Bizonyítani lehetne például, hogy Hitler országlása vagy annak egy szakasza legitim volt. Jogásztól hallottam azt a véleményt, hogy az 1921 és 1939 közötti magyar parlament legitimitása vitatható. Az egykori szélsőséges legitimisták szerint kétséges az egész Horthy-kormányzás törvényessége. El kell tehát kerülnünk az egyetlen elv mindenhatóságát, hogy lehetőleg minél több tényezőt és érdeket figyelembe vehessünk.

A háborús politikusok perének újratárgyalása országos acsarkodáshoz is vezethet. A kormány bölcsen tette, hogy nem nyúlt ebbe a darázsfészekbe. (Nem is fog?) De nemcsak ez az aggodalom és nemcsak Egri György továbbgondolásra érdemes gondolatai teszik időszerűvé a visszatekintést. A tárgyalások, ítéletek zömének ideje 1946 és 1947 volt, ennek most félkerek, negyvenöt éves fordulója van.

A vádlottak pályájának és szerepének pontos, tudományos és támadhatatlanul objektív feldolgozása még hiányzik, érthető okok miatt. Három jelentős könyvet említhetek, amelyet a téma iránt érdeklődők könnyen megtalálhatnak a közkönyvtárakban, mondhatni: amelyeket leemelhetnek a polcról. Karsai Elek: Ítél a nép, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. Zinner Tibor-Róna Péter: Szálasiék bilincsben, Lapkiadó Vállalat, Budapest, 1986. Karsai Elek-Karsai László: A Szálasi-per, Reform, Budapest, 1988.

Az első kettőnek még eléggé irányt szabott az ideológia, bár számos adatuk, tény- közlésük jó tájékoztatásnak tekinthető. A harmadikban már igen kevés az ideológia, és félig kommentár nélküli dokumentumokat közöl, igaz, a legtöbbjüket (pl. Szálasi börtönnaplóját) szemelvényesen.

A vádpontok tekintélyes részéhez, valószínűleg a többségéhez, lehetett volna jogi alapot találni az elkövetés idején érvényes jogszabályokban vagy joggyakorlatban. (így nyilatkozott Nicholas R. Doman magyar származású amerikai jogász, I. Népszabadság, 1991. jún. 8.)

1. A háború idején Németország ellen szövetkezett hatalmak kidolgoztak egy konvenciót, amelynek értelmében a fasizmust, a fasiszta kormányzatot és hatalmasságokat bűnös tevékenységükben segítő, kiszolgáló mindenféle cselekmény bűntett. A magas állásban levő, külföldi információkhoz hozzájutó vezetők bizonyára tudtak erről, és mert legtöbbjük jogi végzettséggel rendelkezett (némelyikük Nyugaton is folytatott tanulmányokat), tudhatták értelmezni is. Volt tehát a tevékenységüket minősítő jogszabály, jóllehet nem magyar, hanem nemzetközi.

Az említett nemzetközi megállapodás elvei alapján olyanokat is felelősségre lehetett vonni, akik szembeszállhattak volna a fasiszta bűnözéssel, de nem tették. Amennyire az említett könyvekből és a korabeli sajtóból meg lehet állapítani, ez az elv egyetlen perben játszott döntő szerepet; vádlottja a félbolond nyilas – de gyakorlatilag pártonkívüli – képviselő, Meskó Zoltán volt, aki ezen a címen kapott a megérdemeltnél jóval súlyosabb büntetést.

2. A törvénykezésnek nem egyetlen szabálya az írott, megjelölhető paragrafus, lehet más forrása is: a szokásjog és a megelőző bírói gyakorlat. Erre 1945 előtt is hivatkoztak. A bukott hatalom vezetőinek, funkcionáriusainak bírói felelősségre vonása amúgy sem volt előzmény nélküli Magyarországon. A kurzus pert folytatott például Károlyi Mihály ellen, elsősorban az 1919. március 21-i hatalomátadás miatt vádolták, jóllehet annak büntethetőségéről akkor is vitatkoztak a jogászok. A kommün számos vezetőjét perbe fogták, néhányukat kivégezték. (Ne essék itt szó a bíróságon kívüli „ítélkezésekről”, a fehérterrorról.) Egyszerű józan ésszel nehéz elhinni, hogy a proletárdiktatúra idején érvényes jogszabály tiltotta volna a kommunista hatalomgyakorlást, hogy az akkori politikai vétségek – ha nem kapcsolódtak nyilvánvalóan köztörvényes bűncselekményekhez – a büntetőjogra tartoztak volna. Vajon hány értelmiségi honfitársunkat lehetne meggyőzni arról, hogy Babits Mihálynak egyetemi tanári állásából való elbocsátása jogszerű volt? Később is egyre-másra kerültek bíróság elé emberek a politikai, sőt világnézeti meggyőződésükért, ezeknek a pereknek legalábbis az intézési módja és ítéleteik mértéke nagyon messze volt a jogszerűségtől.

A politikai vétségek visszamenőleges számonkérése tehát nem volt ismeretlen a magyar jogtörténetben.

3. Mint már szó volt róla, a népbíróságok szinte kényelmesen találhattak volna az ellenforradalom törvénykönyvében olyan paragrafusokat, amelyek alapján több politikust és más közéleti személyiséget el lehetett volna ítélni, akár halálra is. Különösen azokat, akik a német megszállás idején „idegenvezetői” szerepet vállaltak. Teljesen világos, hogy a nyilasokat és az őket hatalomra segítő katonatiszteket az 1921. évi III. te. alapján elítélhették volna, akár kötélre is. Nem lehetett a bíróságoktól azt kívánni, hogy az 1944. október 16-17-én német parancsra eljátszott alkotmányos komédiát jogszerű pozícióátadásnak ismerjék el.

4. A vádiratokban szereplő cselekmények egy részét köztörvényesnek is lehetett tekinteni.

5. Kétséges, hogy „a cselekmény elkövetésének idején érvényes törvények” léteztek-e. A fasiszta uralom és a német megszállás korában aligha lehetett a jogszabályok érvényességéről beszélni, hiszen nem volt jogállam sem. (Ezt hangoztatta, bár másként megfogalmazva, az ellenforradalom is az 1919-es proletárdiktatúrával szemben.)

Nyugaton is voltak aggályok a nürnbergi nemzetközi törvényszékkel kapcsolatban. Ezen az aggályon a bíróság – amennyire meg lehet ítélni – azon az alapon tette túl magát, hogy a náci birodalom jogszabályait nem lehet érvényesnek tekinteni, tehát az ítélkezés szempontja az elkövetés puszta ténye, figyelembe véve az angolszász jogelveket is.

6. Külön említést érdemel az 1941. június 27-i magyar hadüzenet. Már a háború alatt is akadtak közéleti emberek, akik alkotmányellenesnek minősítették, természetesen nem a nyilvánosság előtt. Kétségtelen, hogy az országgyűlés nem szavazta meg, sem egyidejűleg, sem utólag. Némelyek szerint az 1939. évi II. törvény (honvédelmi törvény) felhatalmazta a kormányt a hadüzenetre. A Bárdossy-lobby erre nem szokott hivatkozni, legalábbis a sajtóban nincs nyoma, inkább a kényszerhelyzetre hivatkozik. Gosztonyi Péter és Nemeskürty István kutatásai azonban azt mutatják, hogy akkor még kivédhetetlen német nyomás nem volt, csak később, de a német követelés amúgy sem lenne mentség az alkotmánysértésre.

Bármiként igyekezett volna az 1945 utáni államhatalom jogi keretek között maradni, a vádlottak ügyének politikai elbírálását és ennek büntetőítéletben való megfogalmazását elkerülni nem lehetett.

1. Önmagában is elég igazolás lenne, hogy a fegyverszüneti szerződés Magyar- országot a háborús bűnösök megbüntetésére kötelezte. (L. erről Korom Mihály könyvét: A magyar fegyverszünet.) Vajon hogyan képzelik az elítéltek maradék barátai a büntetések elkerülését? Erre nincs válasz. A kitérés kísérlete katasztrófát hozhatott volna az országra. Nemcsak a Szovjetunió felháborodására kell gondolnunk, hanem a győztes szomszédokra is. A szomszédságban szorgalmasan akasztottak, Szlovákiában is, pedig ott a fasiszta garnitúra félig- meddig átmentette magát. Képzeljük el Moszkva és Belgrád reakcióját, ha itt menteni próbálták volna Bárdossyt, Zeidnert, s hogy használta volna ki ezt Románia a maga javára. Minden mentési kísérlet a kollektív bűnösség vádját provokálhatta volna, amire egyik-másik szomszédunk igen hajlamos volt. Már addig is vétlen magyarok tízezrei estek a bosszú áldozatául, meg kellett tenni a megtehetőt, hogy ez tovább ne folytatódjék. Sietni kellett az ítélkezéssel, mert a győztesek béketárgyalásra készültek, s a kormány nem vállalhatta azt a veszélyt, hogy a rossz magyar tárgyalási pozíciót még jobban rontsa. Ha a háborús döntések felelősei elveszik büntetésüket, a magyar küldöttség egy vétlen nép nevében kérhet méltányosságot.

A szövetségesek nemzetközi listát állítottak össze a szerintük háborús bűnös személyekről. A hírek szerint két magyar állampolgár szerepelt rajta a német megszállás előtt: a közvélemény máig sem tudja, kik voltak ezek, és kik kerültek melléjük 1944 márciusa után.

(Tamás Gáspár Miklós nagyon keményen hangoztatja a jogon kívüli kényszert. írása jól jellemzi az akkori helyzet komorságát, de dogmatikus, nem veszi figyelembe a realitásokat. L. A rendszerváltás zimankója. Élet és Irodalom, 1991. április 5.)

Az 1946-47-es számonkérésekről azt mondhatnánk a pesti utca nyelvén: mert volna a kormány másként tenni…

2. A vádlottak arra hivatkoztak – meg a múlt iránt nagyon lojális csoportok is, mindmáig –, hogy a háborús vezetés kényszerpályán mozgott. A politikusok azonban általában kényszerpályán járnak, még a szuperhatalmak vezetői is. Csakhogy ezen a pályán többféleképpen lehet vezetni, gyorsítani, fékezni. Másként „vette” az 1944-es kanyart Horthy, és másként a román király.

Egyet biztosan el lehetett volna kerülni: az ország tragikus tekintélyvesztését, amely már a háború befejezése előtt nyilvánvaló volt, és amelyről a Magyar-brit titkos tárgyalások című könyvben közzétett diplomáciai dokumentumok tanúskodnak (Kossuth Kiadó, Budapest, 1978.).

3. A románok bíróság elé állították azokat a politikusokat, akik 1940-ben – úgymond – átengedték Észak-Erdélyt Magyarországnak. A bíróság nem vette tudomásul a kényszerpályát. Ha a háborús részvétel miatti magyar területveszteségre, a másodszori Trianonra gondolunk… Semmi nyoma, hogy ez egyszer is szerepelt volna a vádpontok vagy a vád érvelései között.

4. Nincs a közvélemény előtt ismeretes kutatási eredmény arról, hogy mennyire motiválta a pereket általánosságban az „elszámolás” vágya. A bukott rendszer többször akasztott kommunistákat, nemcsak háborús helyzetben, a józan figyelmeztetések ellenére. A kommunistáktól tehát nem lehetett jóindulatot várni. Ez akkor is igaz, ha észben tartjuk, hogy az üldözött, de megmenekült kommunisták hamar kiszorultak vezéreik kegyeiből (Demény Páll), a megöltek emléke pedig 1957-ig nem kapta meg azt a tiszteletet, amelyet a párttól el lehetett volna várni.

Történtek célzások arra, hogy az ítéleteket Moszkva kegyetlensége szabta meg, bezzeg, ha a Nyugat… vizsgáljuk meg ezt a kérdést.

1. A vádlottakat az amerikaiak szolgáltatták ki. Nem mindegyik jobboldali vezető személyiség került haza. Például Kállay és Keresztes-Fischer sem. Minden halálos ítélet végrehajtásához a nürnbergi nemzetközi bíróság hozzájárulása kellett, s azt a bíróságot nem az oroszok irányították.

2. A Nyugat a magyar igazságszolgáltatásnál általában keményebb volt. Nürnbergben minden elítéltet kötéllel végeztek ki, a katonákat is. Nálunk csak a nyilasokat és a köztörvényesnek is minősíthető elítélteket akasztották, a többieket golyóval végezték ki. A kivégzett nácik holttestét elhamvasztották, a maradványokat vízbe szórták, a bűnösöknek nincs sírjuk.

A magyar elítéltek egyházi szolgálattal búcsúztak a világtól, aztán sírba kerültek, jóllehet jeltelen sírba.

Lehet vitatkozni a halálos ítéletek arányáról. Gosztonyi Péter szerint 194 személyt végeztek ki, jóval kevesebbet, mint az 1957-59-es megtorlások során (Népszabadság, 1990. november 3.). Franciaországban sokkal több volt a halálos ítélet. Úgy éretesültem, hogy Belgiumban háromezer embert ítéltek halálra, s ezt belga barátaim megerősítették. Európa legbarátságosabb népe! Még a szellem csúcsain sem volt mentség. Franciaországban egy neves költőt is kivégeztek, néhány irodalmi jelesség börtönbe került. Hazánkban csak Erdélyi József kapott komolyabb büntetést. (L. erre vonatkozóan Tamás Gáspár Miklós már idézett írását.) A szilenciumok később kezdődtek, és akkor már elhallgattattak vétlen, sőt antifasiszta írókat, költőket is. Franciaországban, Olaszországban több bűnöst a nép „likvidált”. A magyarországi ítélkezés tehát egyáltalán nem volt kegyetlenebb a nyugatinál.

Némelyek a finn példára hivatkoznak. Ámde Finnországban igazi háborús bűnösök nem voltak, az ország egyetlen állam ellen sem követett el agressziót.

1. Az ország háborús részvétele miatt magyarok tízezrei pusztultak el a harctéren, ki tudja, hányan a harcok miatt. A deportálások számadatai ismertek. Lehet, hogy egymillió halálról beszélhetünk, de vannak, akik másfél millióra becsülik a nemzeti vérveszteséget. A háborús országvezetés közvetve felelős az elhurcolások és a vérbosszú (Erdély, Bácska) áldozataiért is. Ki tudná összeegyeztetni az emberi igazságérzettel, hogy ennek a számlálhatatlan halálnak a gazdái büntetlenek maradjanak! A jugoszláv partizánok tízszeres bosszút álltak Újvidékért vétlen magyarokon-elfogadható lett volna, hogy Grassy József kimaradjon a megtorlásból? Ez a háború egészen más volt, mint minden előző.

2. A vádlottak – a hajdani nagy országvezetőkkel, urakkal ellentétben – nem maguk álltak a hadak élére, kisembereket küldtek a halálba, a maguk számára biztonságról gondoskodtak. Egyedül Jány Gusztáv tábornok ment olyan helyekre, ahol lőttek. Amikor pedig a háború érkezett el hozzájuk, vonultak előle Nyugat felé, egyik sem akart osztozni a megszállt ország sorsában.

3. Számos vádlott magatartása erkölcsileg is negatív volt: társaikra próbálták hárítani a maguk bűnét. Ebből a szempontból Szálasi magatartása viszonylag korrektnak mondható.

Különböző módon reagáltak a vádakra, és különbözőképpen fogadták az ítéletet. Bárdossy cinikus volt, de elismerte, hogy a nemzet érdekében ítélkezni kell felette. Ezzel szemben Sztójay tudomásul vette a felelősségét (így látszik a Szálasiék bilincsben soraiból); az ítéletet azzal a tudattal várta, hogy hamarosan meghalna anélkül is. Az egészen elvetemültek, mint Kovarcz, Endre László, nem tagadták meg magukat. A vádlottak nagy többségét nem jellemezte a lelkiismeretükkel való szembenézés és – mondhatni – egyiket sem az a felelősségvállalás, amellyel japán társaik a bíróság elé álltak.

Eddig az ítélkezés pozitív oldaláról volt szó. De ne hallgassuk el a negatívumokat sem, amelyeket már régebben is észlelni lehetett a jegyzőkönyvek és dokumentumok nyilvánosságra hozott részleteiben, A Szálasi-per megjelenése óta pedig pontosabb ismereteink is vannak róluk.

Már említettem, hogy az 1945 előtti, tehát a cselekmények elkövetésekor is érvényes jogszabályokat csak szűk körben használták fel, általában az 1945. évi népbírósági rendeletre, illetőleg az ezt megerősítő törvényre hivatkozik. (Illegitim jellegéről lehet beszélni, de a vis maior fogalma nélkül az emberi döntések filozófiája elszakad a valóságtól. Gondoljunk csak, ha másra nem, a fegyverszüneti szerződésre.) A Szálasi-perből azt olvashatjuk ki, hogy a „nemzetvezető” ügyének vizsgálati szakaszában még emlegették az 1921. évi III. tc.-t, az ítélet indoklásában viszont már szóba sem került. Komolyan vették a hadba lépéssel kapcsolatos alkotmánysértést. De nem adtak jogilag kielégítő választ arra, hogy miért nem parlamenti bíróság tárgyalja a vétkes kormánytagok ügyét. Talán úgy lehetett volna segíteni a nehézségen, ha a parlament átruházza ezt a jogkörét a bíróságra. Valószínűleg egyhangúan megszavazták volna.

Sok kínos és ízléstelen jelenetet okozott a bírák és az ügyészek többségének gyakorlatlansága, némelyikük primitívsége. A jegyzőkönyveket olvasva, a laikus úgy érzi, hogy nem annyira Iustitiának, mint inkább a jövő történetíróinak és ideológusainak igyekeztek szolgálatot tenni. A kihallgatás gyakran politikai vitává fajult. Egyre-másra hallatszottak a bírói emelvényről személyes felháborodások, sőt dühkitörések, márpedig ilyesminek a tárgyalóteremben nincs helye. (Ismét, immár harmadszor, hivatkozom Tamás Gáspár Miklós 1991. április 5-én megjelent írására.) A racionális tárgyilagosság szinte teljesen hiányzott; ez emberileg érthető, de szakmailag elfogadhatatlan, A fellebbviteli fórumokon jobb volt a tárgyalási stílus, ha a beszámolóknak hihetünk.

A vádlottak nem nagyon tudták ezt a bírói gyöngeséget a maguk javára kihasználni. Néhányuknak azonban sikerült. Főként Bárdossynak, aki az elsőfokú tárgyaláson szinte megszégyenítette bíráit. De a napjainkban újra szóhoz jutó profasiszta csoportok hiába hiszik, hogy ez Bárdossy történelmi kiváltsága. Volt rá példa azelőtt is, azóta is: vádlottak lehengerelték korlátolt vagy bizonytalankodó bíráikat.

A tárgyalt évkörben a népbíróságok legfeljebb egy-két vétlen személyt ítéltek el. Minthogy azonban az ember gyarló, az emberi intézmények nem tökéletesek – különösen, ha képzetlenek is részt kapnak nagy képzettséget kívánó feladatokból –, az ítéleteket egymással összehasonlítva relatív igazságtalanságokat fedezhetünk fel. Érthetetlen például, hogy Rácz Jenő tábornok kegyelmet kapott, a Sztójay-kormány polgári szakértő tagját, Szász Lajost azonban kivégezték; fordítva érthetőbb lett volna. Az államfői kegyelem következtében Rácz ugyanazt a büntetést kapta, mint Hóman Bálint; az utóbbit nem akarom menteni, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy kettejük között nagy volt a különbség, a két bűnt nem lehet egészen egyformán megítélni.

Az emberi igazságérzetet nem nyugtatja meg az sem, hogy a felelősség elől Németországba futó és az itthon maradó személyek felett egyforma szigorral ítélkeztek – bár a maradásnak sokféle oka lehetett. Az itthon maradtak között alig volt igazi háborús bűnös, legtöbbjüket korábban, például a fehérterror idején elkövetett bűnökért vonták felelősségre.

Akinek azonban a perek miatt emberi aggályai vannak, gondoljon arra: hogyan bántak volna ellenfeleikkel a vádlottak, ha ők győznek a háborúban. Említeni lehetne, említettem is, a vis maiort, a perbe fogott politikusok is hivatkoztak rá, természetesen a maguk mentségére.

Az 1946-47-es perek után a háborús bűnösség tárgyalása a népbíróságok melléküzemága lett. Akadt „fontosabb” dolguk. Az ellenállási mozgalom több résztvevője, majd baloldaliak, végül már kommunisták felett ítélkeztek. A vádlottak köre igen nagy volt, benne találhatja az emlékezés Rajk Lászlót vagy a nyomorék tábornokot, Stomm Marcellt, akinek az volt az egyetlen „devianciája”, hogy a Donnál a parancsot megszegve tisztességesen megmondta az igazat, és menteni próbálta katonáit.

…így gondoltam tovább, amit Egri György írt 1990-ben. Megpróbáltam magyarázni, miért van igaza, miért kockázatos elővenni a negyvenöt évvel ezelőtti pereket, az akkori bíróságok bárdolatlan tárgyalási módja ellenére. A háború, a vereség, az országomlás és magyarok százezreinek halála tényszerűen bizonyította, hogy nagyon súlyos bűnöket követtek el a nemzet ellen.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Majd, ha…

Aligha lehetne vitatni, hogy a létező kapitalizmus építését irányító magyar kormány joggal hivatkozhat arra: egyre nyomorúságosabbá váló életünket illő türelemmel kell elviselnünk. Az a helyzet, amibe jutottunk, egyszerűen nem teszi lehetővé a jobbító szándékok megvalósítását. S e helyzetért – ez is világos – nem a mai honatyák és miniszterek felelősek. Ők igazán senkik, semmik nem voltak azelőtt, hogy két esztendeje a hon vezérlő csillagaivá és a nemzeti közakarat megvalósítóivá váltak. Az ódium a kommunistáké, akik mindent tönkretettek, mielőtt átadták volna nekik az országot. S most ez a helyzet, nincsen mit csinálni.

Az én nemzedékem pedig különösen megértőén fogadhatja az effajta érveket, hiszen mi már ötödször éljük át – behúzott nyakkal – a csillaghullás-csillagfelragyogás égi színjátékát, s mindannyiszor ugyanez volt a helyzet. Már az a szegény Horthy Miklós is Csonka-Magyarországot örökölte az elődeitől, Szálasinak pedig abból is csak egy csücsöknyi jutott, mikor a helyére léphetett. Rákosi egy rommező tetején, s ráadásul a szavazatoknak mindössze 17%-át birtokolva kezdhette országlását; Kádár Jánosnak eleinte hány híve volt? Bizony, joggal mondhatták ők is, hogy mélyen átélik ugyan minden gondunkat, de abban a helyzetben, amelybe elődeik juttatták a hont, maguk is kényszerűségek foglyai. Majd, ha visszaszereztük Szent István birodalmának minden centijét, majd ha létrejött a japán-magyar közös határ, majd ha aranytojást tojnak a tyúkjaink, majd ha…

Nekem voltaképpen csak ezzel a mostani „majd, há”-val kapcsolatban vannak némi aggályaim. Úgy hangzik ugyanis: „Majd, ha végrehajtottuk a rendszerváltást.” Nem tudok mit kezdeni vele, megfoghatatlanul elvont a korábbiakhoz képest. A japán-magyar közös határ, ugye, egyértelmű földrajzi megjelölés volt, aminthogy azt is egzakt kémiai módszerekkel meg lehetett állapítani, hogy tyúkjaink már sárga színű, 19,3 g/cm3 súlyú, 1063 °C olvadáspontú, lágy fémes elemből álló tojásokat tojnak-e. De ez a rendszerváltás?

Hogy a kormányban, a parlamentben egy új rendszer híveié minden hatalom, a jelek szerint nem elég, s az se, hogy nekik tetsző alkotmányt szövegeztek és olyan törvényeket hoznak, amilyeneket akarnak. Az se, hogy a tanácsokat ma már önkormányzatoknak süvegeljük, hogy szétverték a szövetkezeti mezőgazdaságot, s hogy a hon új vezérlő csillagai annyit, úgy és annak privatizálnak a nemzeti vagyonból, amennyit akarnak. Nem, a legautentikusabb vezérszónokoktól a rádió Vasárnapi Újságjáig mindenfelé azt halljuk, még mindig nem történt meg a rendszerváltás.

Erről az 50-es évek viccének Kohn bácsija is eszembe juthatna, aki azt kérdezte: „Párttitkár elvtárs, mondja meg igaz lelkére, felépítettük-e már azt a szocializmust, vagy lesz még rosszabb is?” Minthogy, ugye, e mostani rendszerváltás, ami még mindig nem történt meg ugyan, de azért valamik mégis csak-csak történtek, egyelőre olyan változásokat hozott, hogy egyre nyomorúságosabbá váló életünket illő türelemmel kell elviselnünk. De nem jut eszembe ez a vicc, dehogy, hiszen jól tudom, hogy a helyzet nem analóg. Ezért a helyzetért a kommunisták a felelősek, amazért viszont a nyilasok voltak azok, a még korábbiért meg Horthy, Kun Béla, Árpád apánk, végső soron pedig Hunor és Magor; nem szabad összekeverni ezeket a helyzeteket, amelyekben csak az a közös, hogy valamilyen helyzet örökké volt, s az mindig azt a választ szülte az éppen adott gondokra: „Majd, ha…’’ Amikor pedig mégis jobban ment valamivel a sorunk, kiderült, e jobbulás volt a későbbi bajok oka, ahogyan ma azért van munka- nélküliség, infláció, csőd, mert a kommunisták idején nem volt, s ezzel napjainkra mindent tönretettek.

Illő türelemmel fogadom tehát azt, hogy életünk egyre nyomorúságosabb, de szeretném, ha a mostani „majd, ha” valamivel konkrétabb és objektívebb kritériumokhoz igazodnék, mint amilyen a rendszerváltás befejeződése. Úgy tűnik fel, addig úgyse fejeződik be a rendszerváltás, amíg a mai vezérszónokok mind elégedettek nem lesznek, azok pedig sose lesznek egyszerre elégedettek, mert menten elégedetlenek lesznek, ha valamelyikük valamitől elégedett.

Ezért lelkesedem hát azokért, akik a vallásos műsorok minél nagyobb publicitását követelik a rádióban és a televízióban. A vallások ugyanis, mint ismeretes, világosan megmondják, hogy e földi lét a siralom völgye, s majd akkor lesz nekünk jó, ha a mennyországba kerülünk, ahová azok a piszok újgazdagok nehezebben juthatnak át, mint a teve a tű fokán. Ez a „majd, ha” egyértelmű, konkrét, objektív kritériumokat tükrözne, szilárd alapja lehetne egy őszinte kormányprogramnak, előmozdítaná létező kapitalizmusunk építését, s egybevágna nemzeti hagyományaink otthonosan megszokott vezérgondolatával is: ez a helyzet, nincsen mit csinálni.

ZÁGONI FERENC

Kutyasirató

Megyek a pincébe fáért. Kezemben a kosár és dübörgők lefelé a falépcsőn. Ahogy a pinceajtóhoz érek, valami mozdul bent. Előbb könnyű nesz, aztán gurulnak a fák, nem vitás, ledőlt a farakás teteje. Hát ez meg micsoda? Valaki besettenkedett a pincébe? Tolvaj? Betörő? Elrejtőzött, hogy éjszaka előbújjon és kiraboljon bennünket? Szörnyű képek villantak fel a képzeletemben. Nem kellemes érzés, mondhatom. „Csak nem fogok itt ácsorogni az ajtó előtt, üres kosárral a kezemben?” – noszogattam magamat. Mély lélegzet, húzom a reteszt, nyitom az ajtót, óvatosan persze, éppen csak egy résnyire. Dörren-dobban az ajtó, nekem vágódik – és zúdul rám valami szörnyű veszedelem.

Jó, most már tudom, hogy macska volt, egy nagy, fekete macska, de abban a pillanatban… Szóval, ahogy a sárga szemeit rámvillantotta, ahogy a hegyes fogai közül tüzet fújt, ahogy felém vetette magát a sötétből, azt hiszem – és nem szégyellem bevallani – inkább párducnak hittem. (Csak azért nem ördögnek, mert annyira nem vagyok vallásos.) Hogy aztán ez a hiedelem (és riadalom) egy másodpercig-e, vagy netán százig tartott, azt bizony nem tudom megmondani, de az is igaz, hogy néha aprócska időtartam térfogata is hatalmas lehet, s mennyi cselekmény, gondolat, kétség, öröm vagy bánat fér bele.

No, de elmúlt a pillanat, elviharzott a veszedelem: a macska néhány hatalmas ugrással a lépcső tetején termett és eltűnt kinn az udvaron. Én pedig letottyantam egy tuskóra és azt a kis, nyitott szellőzőablakrést néztem a fáskamra boltozatos mennyezeténél, amelyen a macska beszökhetett ide. Csakis ott juthatott be, nem vitás. Ez pedig fönt az udvaron, a kutyaház mellett nyílik.

Annak idején bizony eszembe se jutott, hogy itt besurranhat egy macska a pincébe. Persze hogy nem. Mindaddig nem, amíg a kutyaház lakója ólt. De hát, sok éves hű szolgálat után nemrég kimúlt szegény. Békésen elszundított a házában, maga mögött hagyva egy tisztes, dolgos, példamutató életet. Nem tehette kezét idegen a kertkapu kilincsére, hogy ő ne jelzett volna abban a pillanatban, nem haladhatott el az utcán senki, hogy legalább egy vakkantásnyi megjegyzést ne fűzött volna az eseményhez. De nemcsak úgy vaktában ugatgatott. Nem ám. Pontosan és csalhatatlanul különválasztotta a békés és izgága, a barátságos és barátságtalan, a józan és részeg, az idegen és félidegen, a jó szándékú és ravaszkodó jövevényeket; másként ugatta meg a postást, a szemetest, az újságost, a rokont, az ismerőst, a barátot; ezenfelül azt is ki lehetett érteni a beszédéből, hogy az idegen a kapuban áll, vagy belépett már az udvarba, esetleg elindult már a ház felé.

Egész hosszú életében nem harapott meg senkit, csak jelzett; nem haragudott az emberekre, csak beszélgetett velük vagy róluk; nem bántotta még azt sem, aki – mint egyszer például a szemetes – véletlenül rálépett a lábára.

De a rend mindennél fontosabb volt a számára. És a fölismert kötelesség pontos teljesítése. Macska talpa nem érinthette az udvar területét, a madarak is helyesebben tették, ha inkább csak az ágakon ugrándoztak, s szigorúan eligazította a magáról megfeledkezett mókust is, ha véletlenül lemerészkedett a földre hullott mogyoró után kutatni.

A maga ügyeitől-gondjaitól azonban igyekezett megkímélni bennünket, s ha mégis úgy adódott, hogy külön utakra indult, akkor szégyenkezve lesunyította a fejét, mintha csak mondaná: néha a társaság vagy egy kis kaland őt is megilleti. Ilyenkor szokatlan nyelven kezdett beszélni, nem nekünk szólt, hanem a társainak. S azok válaszoltak neki. Ha a nagy kutyarandevúk éjszakáin el-elszökött a szomszédos utcákig, akkor is, onnan is félóránként hazaloholt, körülrohanta, körülugatta a házat, figyelmeztetve mindenkit, akire tartozott, hogy rövid távolléte alatt se bízza el magát, és ne vetemedjék meggondolatlanságra.

így éltünk jó évtizeden át, elkényeztetett nyugalomban és biztonságban, már-már azzal a végig nem gondolt vak reménnyel, hogy ez örökké így marad. Akkor reggel is, amikor megláttam a házában, a szokásos tartásában, fejét előrenyújtott lábán nyugtatva heverni, azt hittem, csak alszik. De a verebek már ott szemtelenkedtek a tányérja körül, várták-lesték, hogy az ételébe csipegethessenek, amihez máskor soha nem támadt merszük. Ők már tudtak valamit, és rögtön fel is borították a régi rendet. A verebek után aztán jöttek a galambok, a rigók, a nyomukban pedig megjelentek a macskák, tarka is, fekete is, egyre többen.

Azóta, ha a közeli kocsmában feltöltődött részegek a kerítésnek dőlnek éjszaka, nincs, aki továbbhaladásra ösztökélje őket; nem tudom, mikor jön az újságos, mikor a postás, a szemetes, egyáltalán nem tudom, belép-e valaki az udvarra; azóta sokszor tárva-nyitva találom a kaput, s esténként furcsa, bizonytalan hangulat lengi körül a házat és a kertet.

Hova tűnt a régi rend? Néhány nap, néhány hét elég hozzá, hogy széthulljon és felszívódjék a semmibe? Hiábavaló lett volna egy életen át végzett lelkiismeretes, pontos munka? Egy élet (bármely élet), amelyet kötelességteljesítés, odaadás és gyakran önfeláldozás jellemez?

KÁNTOR CSABA ÁRON

Mi az igazi hit?

A politikai rendszerváltás után divattá vált a vallásos hit. Elsősorban a kereszténység, mely mára a politikai ideológia rangjára emelkedett. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka a pápa tavalyi magyarországi látogatásának túldimenzionáltsága volt. Mindenesetre az előtérbe kerülő vallásosság a hit kérdését elementáris erővel veti fel.

A hétköznapi ember a hit szó alatt többnyire vallásos hitet ért, elsősorban az egy istenbe vetett hitet. De mi is az igazi hit? Tényleg egy emberen kívül levő lénybe vetett hit? Mennyiben áll ez közel az emberhez? Hogyan mozdítja elő az emberek közötti szeretetet és békességet? Ezeket a kérdéseket fel kell tennünk, hiszen a kereszténység lényege a szeretet. A keresztény vallás azonban nemcsak a szeretetről szól, hanem az engedelmességről is. A földi halandónak alá kell vetnie magát az Úr parancsának. Csakis ekképpen alakíthat ki helyes viszonyt embertársaival. Belülről azonosulni az Úr parancsaival csak úgy lehet, ha szeretem őt. így az emberek szeretetüket elsősorban nem egymásba, hanem egy rajtuk kívül levő és felettük uralkodó lénybe helyezik. Ez a feltétele annak, hogy békességben éljenek embertársaikkal. Tehát a szeretet nem közvetlen kapcsolat ember és ember között, hanem egy köztes, elvont uralkodó közvetíti azt. A szeretet az ember felett álló és annak parancsoló Úrban ölt testet, és csak ezután „ereszkedik alá” az ember világába. (Még akkor is igaz ez, ha számos vallásos ember úgy véli, hogy Isten az emberben van, és a szeretet által nyilvánítja ki magát. Ám ekkor is tételezni kell Isten emberen kívüli létét. Ellenkező esetben ugyanis nem lenne értelme Istennek, hiszen egyenlő volna az emberrel.) Tehát hierarchikus viszony van ember és Isten között. A szeretet közvetlenségének hiánya és a hierarchia elidegenítőleg hathat az emberekre. Inkább hisznek Istenben, és inkább szeretik őt, mint embertársaikat. Főként azoknál a kisembereknél tapasztalhatunk ilyen beállítódást, akik a pénz és hatalom világának kiszolgáltatottjai. S mivel kiszolgáltatottságukat emberi viszonyok közvetítik, eleve adódik, hogy e „gyarló világtól” elforduljanak. Ami pedig itt nincs meg – vagyis a szeretet –, azt egy másik szférában keresik, és találják meg.

A mindennapi ember e fölvázolt szemlélete burkoltan azt is tartalmazza, hogy az emberi viszonyok nem változtathatók, hiszen a szeretetet csak e világon kívül érhetjük el. Viszont az ember kénytelen ebben a világban élni, és az élet fenntartása végett bele kell vesznie ebbe a világba, vagyis alkalmazkodnia kell a földi lét, az emberi közösség törvényeihez. Valódi önmagát azért nem akarja e szférában megvalósítani, mert kiszolgáltatottsága okán nem hiszi, hogy lehetséges volna. Igazi önmaga és a világ közötti konfliktus feloldását Istenben reméli. De ez a hit nem nyújthat valódi megoldást, mert az ember ettől még nem realizálta magát a földi világban. Csupán időleges gyógyírt adhat kétségbeesésére, vagy eltereli figyelmét valódi problémáiról: arról, hogy igazi önmaga miért nem valósítható meg az ember világában. A vallásban kétségkívül benne rejlik az a lehetőség, hogy az ember világba zuhanását elősegítse, és igazi önmagáról, valódi énjéről elterelje a figyelmet. Hiszen a vallás kiszolgálja az ember világba vetettségét. Más részről a kereszténység a szeretetet állítja az emberi élet középpontéba: az Úr szeretete és az iránta való engedelmesség az élet értelme. Holott az egyén valódi önmaga nem ezzel egyezik meg. Minden egyes ember életének értelme önmagában van. Mindenkinek saját magának kell felkutatnia tulajdonképpeni önmagát, melynek alapján meghatározható életének értelme. Ha ezt az egyén egy rajta kívül álló dolog szolgálatában jelöli meg, akkor azonosult azzal, és feloldódott benne. így „elvesztette” igazi önmagát.

A keresztény hit egyfelől az ember világba veszésének lehetőségét teremti meg Isten és ember közötti hierarchikus viszony által; másfelől, ha valóban hiszünk Istenben és életünk értelmévé válik, fel kell oldódnunk benne. Ez pedig valódi énünk elvesztésével egyenlő.

Mit is jelent a valódi én, az igazi önmaga? A fentiekből következik, hogy függetlennek kell lennie a világtól és Istentől. A valódi én az én énem, belső lényegem, amely minden embernél más és más. Eredendően ilyennek születtünk, mintegy ki vagyunk szolgáltatva neki. Akkor bukkan elő, amikor tulajdonképpeni önmagunkkal nem egyező élethelyzetbe kerülünk. Ekkor áll elő a konfliktus a világ és valódi énünk között. Mennyire tudjuk önmagunkat megvalósítani a világban? És ehhez kell a hit. Hit önmagunkban és az emberekben. Az előbbi garanciát jelent arra, hogy önmagunkat nem adjuk fel a világgal kötött kompromisszumban. Az utóbbi megfelelő toleranciát feltételez más emberek tulajdonképpeni önmaga iránt, lényegében a világ iránt. Hiszen nem tehetjük meg, hogy mereven ragaszkodjunk valódi önmagunkhoz, mivel ekkor kizárjuk magunkat a világból, a közösségből. Márpedig az igazi önmaga megvalósulásához a világ nyújt lehetőségeket. Ugyanakkor azt sem tehetjük meg, hogy teljesen belezuhanjunk a világba, s teljesen feloldódjunk a közösségben, hiszen ekkor valódi énünket veszítjük el.

Tehát valamiféle értelmes kompromisszum a megoldás. Ez pedig nem képzelhető el másként, csak ha hiszünk valódi önmagunkban és az emberekben. Vagyis az igazi hit valódi önmagunk által van meghatározva, önmagunk által, hogy énünket e világban megvalósíthassuk. A hit aktivitás. Irányjelző a világ formálásában, átalakításában, hogy igazi önmagunknak megfelelő világot teremthessünk. Ez pedig nem képzelhető el más emberek akaratának figyelembevétele nélkül. Hinni önmagunkban és embertársainkban – ez a feltétel.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Három könyvről

Bevallom, a memoároknak a gyerek korra eső részét rendszerint unni szoktam, noha tisztában vagyok eme életszakasz meghatározó szerepével, sőt azzal is, hogy okvetlen jellemző, miként látja maga az emlékező e sorsdöntő időszakot. Hiába, unom. Nem említem a nagy kivételeket, akik közé pl. odatartozik Rousseau, de szégyen bár, Johann Wolfgang Goethe már nem. Amikor tehát kezembe vettem Fekete Sándor fenti művét, és kiderült, hogy ez még nem tényleges ellenállásának, csak az előzményeknek története, kicsit lelankadtam. Tudatnom kell: legfeljebb tíz percre. Aztán le se tettem a könyvet, és lévén éjjeli bagoly, egyvégtében kiolvastam. Hogy mi volt számomra olyan izgalmas? Elsősorban az az írásbeli bravúr, amivel a szerző a látszólag szűk keretek közt mozogva abszolút szélesre tudja nyitni a világot saját gyerekléte körül anélkül, hogy a gyerek személyiségét parányival is megemelné. Nem, az a 10 év alatti gyerek – a szerző bemutatásában – nem látszik semmi különösnek, a szerző szigorúan tartja magát a valóság legpuritánabb változatához, nemkülönben agyerek környezetét, apját, anyját illetően is. Ugyanakkor nem ragad le, hagyja, hogy előre pillantsunk, föllebbenti a fátylat a jövő jó és rossz pillanatairól, eseményeiről, a gyerek Fekete Sanyi felnőtt véleményeiről, sorsának fordulóiról és nem mindennapi műveltségének jeleiről. Jelenlegi nézeteit se rejti véka alá, noha nagy önmegtartóztatással marad a tárgynál, és a tárgy- gyal kapcsolatban is a hangja igen mértékletes, ha meggondoljuk, hogy apját gyerekkora idején kétszer is letartóztatták, hogy családja a kis Hejőcsaba községben idegen testnek számított szocializmusa, Népszava- olvasása és mindhalálig következetes ateizmusa miatt. Bámulatos a két szülő egyénisége anélkül, hogy Fekete érzelmei színeznék vonásaikat. Épp az olyan megragadó, hogy két egészen egyszerű emberről van szó, aki mégis érti a kor legfontosabb problémáit, és merészel azok szerint cselekedni. Csak annyit mondhatok: ha ez volt az előtörténet, alig csillapítható izgalommal várom a folytatást. (Z-füzetek/26)

Vajon hányan éreznek együtt Simorral, ha ezt a kis kötetet olvassák? Fel se teszem a kérdést: olvassák? Igen, biztos vagyok benne. Olvassák, ha nem is tömegek. A nagy kérdés nem ez. A nagy kérdés az: hányan értik meg, hányan éreznek együtt vele? Mert Simor az egyetlen írástudó ma, aki versben és prózában is kifejezi, művészi szinten fejezi ki, hogy mit is érzünk mostanában sokan. Hiány-óda, ez az egyik vers címe, már a cím is rengeteget mond. Ami nincs, az kísért engem, /amit izzó velőm, gondot, /amit elrejtett az isten / s fűzként csap ki a bokorból, / amit gyűlölnek a gyengék, / s naponta poklokra vetnek, / de amiért az Úristen / se tenne más, csak eretnek. / Tőlem távolodó csillag, / gyönyörű fényed világít, / innen, ahol sose voltál, / terád figyelek halálig.

Lehet ezt prózaibban is, hétköznapibban is, Simor úgy is elmondja. Legnagyobb erénye pillanatnyilag, hogy minden porcikájában hordozza a jelent, át van itatva vele, és ennek a jelennek nem válik dicséretére, hogy Simor András, magyar költő, író ás tanár 1991-ben már-már elérte Radnóti Miklós 1930-as évekbeli lelkiállapotát. Le is írja. „Félek. …félek, hogy egyszer (a szavak is) cserbenhagynak, és akkor semmim se marad, itt állok kifosztva demokraták, kisgazdák, szocialisták, keresztények, zsidók, munkáspártiak, fideszesek, volt-kommunisták és sosemvolt-kommunisták közt.” Hát nem így érzi milliónyi ember, ha nincs is rá szava? (Z-füzetek/22)

A világhírű amerikai író 1969-ben írta ezt a regényét, és nem nagyon lehet csodálkozni, hogy a boldogult Aczél György országlása idején – aki ismeretesen hajlamos volt a prüdériára – ezt a regényt képtelenség lett volna magyarul megjelentetni. Én magam jelen aggkoromig ehhez fogható tömény obszcenitást egyáltalán nem olvastam. De – isten bocsá’, az a különös, hogy ez se megbotránkozást, se viszolygást, se undort, pláne felháborodást nem keltett bennem, pedig nem tartozom az úgynevezett szabadosok közé, és amikor egyszer, mint népi ülnöknek pornóképeket kellett megszemlélnem, kifejezetten pirultam, egyébként a bíróság férfitagjaival együtt. Roth-tól azonban semmi efféle kellemetlenség nem történt velem, ugyanis – megkockáztatom – Roth nem obszcén, nem trágár, nem szemérmetlen, nem vájkál bizonyos dolgokban, amelyeket említeni is csak szőrmentén illik, nem, Roth elszürkített témák elszürkített stíluseszközei vagy érthetetenségig finomított művészkedései közepette talált egy eszköztárat, amellyel kellő harsánysággal és hatékonysággal, és pukkasztással és gúnnyal és öngúnnyal közölheti mondanivalóját. Hogy mi a mondanivalója? Hát semmi esetre sem csak az, hogy a szerencsétlen Portnoy mily feneketlenül paráználkodik. Leírhatatlanul szerény véleményem szerint ennek a mondanivalónak fő eleme a szerző zsidókkal kapcsolatos ellentmondásos érzeményeinek kifejezése. Szatíra ez, a zsidó mivolt szatírája. „Hiszen kérdem én, mi másra kell az a rengeteg étkezési tilalom és szabály, ha nem arra, hogy mi, zsidó gyerekek gyakoroljuk az elnyomottság érzését?… A gátlásosság nem hull ám magától az ölünkbe! Nagy türelem kell és koncentráció, önfeláldozó szülő és szorgalmas, igyekvő gyerek – csak így alakul ki évek alatt a tökéletesen görcsös, gátolt személyiség. Mi másra jó a két külön edénykészlet? Mi másra a kóser szappan és kóser só? Mi másra, kérdem én, ha nem arra, hogy napjában háromszor eszünkbe juttassa: az élet csupa korlát és megszorítás – ha egyáltalán van élet…” Roth lázad, dühöng, mocskolódik saját apja és anyja és testvére, saját zsidósága ellen, miközben – talán mondani se kell – érezteti mélységes összetartozását fajtájával. és végeredményben az egészből egy hajmeresztő társadalom képe rajzolódik ki. Jelentékeny mű ez, nem véletlenül lett világhírű. Nemes Anna fordítása egészen kiváló. (Európa Könyvkiadó.)

KÖNYVAJÁNLAT

Korszakos jelentőségű zenei gyűjtemény első kötete látott napvilágot az Akadémiai Kiadónál: Magyar népdalok. Egyetemes gyűjtemény. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1934-től 1940-ig szerkesztette Bartók Béla. A zeneszerző legnagyobb tudományos munkája, melyen az Egyesült Államokba való távozásáig dolgozott, s melynek közreadását tekintette legfőbb céljának, most kerül először kiadásra.

A népdalok egy része megjelent ugyan a Magyar Népzene Tára köteteiben, de az a magyar népzenei anyag, amelyet Bartók élete során megismerhetett, rendszerezett, amelyet művészete legfőbb forrásának tartott, a szélesebb nyilvánosság számára hozzáférhetetlen volt. A mintegy 13 500 dallam (Bartók és Kodály közös gyűjtése) Bartók rendszerezésében és jelzeteivel, szövegekkel, jegyzetekkel és mutatókkal ellátva jelenik majd meg, a tervek szerint kilenc kötetben. A most megjelent első kötetet a lejegyzésekről készült fakszimile ábrák és a gyűjtést megörökítő fényképek illusztrálják.

Az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában készült a nyolc kötetre tervezett Magyar Néprajz. Eddig a következő kötetei jelentek meg: 5. kötet: Magyar népköltészet. Folklór 1. rósz; 6. kötet: Népzene, néptánc, népi játék; 7. kötet: Népszokások, néphit, népi vallásosság. Folklór 3. rész. Most megjelent a 3. kötet: Anyagi kultúra. 2. rész. Kézművesség, mely a kézművesség történeti szerepét mutatja be a falu anyagi kultúrájának alakításában, a háziiparosok, a falusi és mezővárosi céhes kézműves iparosok tevékenységén keresztül. Az összefoglaló jellegű tanulmányok után iparcsoportonként ismerkedhetünk meg a különböző kézműves mesterségekkel.

Megjelent a Magyar értelmező kéziszótár kilencedik, változatlan kiadása ugyancsak az Akadémiai Kiadónál, két kötetben. A népszerű és igényes kézikönyvben mintegy 70 000 szócikk mutatja be tömör megfogalmazásban a magyar irodalmi nyelv és a magyar beszélt nyelv szókészletét.

Akadémiai kiadvány a Világirodalmi lexikon XII. kötete is, mely Rjab-Sez betűtartományban dolgozza fel a világirodalom megörökítésre érdemes írói életműveit. Lexikon- kiadásunk Luca-széke ez a különben nagyszabású és nélkülözhetetlen mű, ha az induló i. kötet 1971-es megjelenési évszámára tekintünk.

Új sorozat, a Magyar Őstörténeti Könyvtár második darabjaként jelent meg Szegeden a JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának kiadványaként Sándor Klára: A Bolognai Rovásemlék című munkájának 1. része, A székely rovásírás. Utoljára 1915-ben jelentek meg összegyűjtve a székely rovásírás emlékei, s az azóta előkerült számos új emlékről készült szakirodalom csak nehezen hozzáférhető szaklapokban jelent meg, így e könyv a szélesebb olvasóközönség körében is érdeklődésre tarthat igényt. A szerző elsőként a Bolognai Rovásemléket, a székely rovásírás leghosszabb és egyik legkorábbi emlékét vizsgálja, mely a 15. századból való első magyar nyelvű naptárak egyikét is tartalmazza. Nevezik ezt a magyar nyelvemléket rovásnaptárnak, Marsigli-féle rovásemléknek, Bolognai rovásbotnak is, ugyanis 1690 végén a Habsburg-katonaként Székelyföldön tartózkodó Luigi Ferdinando Marsigli gróf egy székely írásjelekkel telerótt botot talált. Erről lemásolta a jeleket, s ezt a másolatot őrzik ma már csak a gróf bolognai hagyatékában. A könyv tizenhat oldalon tartalmazza e másolat fényképét is, valamint a függelékben a rovásnaptárnak 3 korabeli naptárral való összevetését.

„…sietősen peregnek a percek, az utolsó lehetőség percei és másodpercei. Fordulni készül a naptár, s mi mást tehetne ilyenkor az ember, menti, ami menthető, amit tudásban, emberségben felhalmozott és megőrzött. Amiről úgy gondolja, hogy éltető örökségként, megmaradást és előrelépést szolgáló hagyományként továbbadható és továbbadásra érdemes. Ami segíti az életet és az emberi méltóságot.” E sorokat 1989 novemberében Kolozsvárott írta Harangszó a mélyből című kötete elé Páll Árpád, melyben romániai magyar értelmiségiekkel való beszélgetéseit gyűjtötte egybe. Az eszmecserék 1982-89 között folytak az erdélyi szellemiség legjobbjaival, köztük Balogh Edgárral a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonról, Beke Györggyel az írói szociográfiáról, Benkő Samuval a romániai magyar tudományosság intézményi rendszeréről, Demeter Jánossal az anyanyelvű oktatásról. Domokos Géza a magyar nemzetiség sorsfordító pillanatairól, az eljövendő feladatokról beszélt, Sütő András az író irodalmon kívüli feladatairól, Szász János a kölcsönös megismerés dimenzióiról. Természettudós, jogász, filozófus, régész, néprajztudós, zenész, matematikus is megszólal e kötet lapjain, mely a Magvető Kiadó újdonságaként látott napvilágot.

Először jelent meg magyar nyelven önálló válogatás Ezra Pound verseiből, akit a modern költészet kedvelői elsősorban antológiákból, folyóiratokból ismerhettek eddig. Az 1885-1972 között élt amerikai költő, műfordító, kritikus, szerkesztő 1907-ben jött Európába, Londonban telepedett le, ahol Yeats titkára és barátja volt, irodalmi folyóiratok alapítója, irodalomszervező, kortárs írók nagy menedzsere, az imagizmus apostola és kiáltványának megfogalmazója, kritikus és fordító, kortársai közt a „költők költője”. 1940-től az olasz fasiszta rádióban Amerika-ellenes beszédeket mondott, emiatt 1944-ben letartóztatták, majd elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan 1958-ban szabadult. Haláláig Olaszországban élt és dolgozott. Az Európa Kiadónál, számos jeles műfordító közreműködésével megjelent válogatás kisebb költeményein kívül a Cantók című „hosszú versét” is tartalmazza, melyet a 20. század egyik legnagyobb költői vállalkozásaként tartanak számon. Nagy kár, hogy a bőséges jegyzetanyagon kívül nincs a kötetben a költői életműben eligazító elő- vagy utószó. Kiadói figyelmetlenség ilyen válogatást egy fülszöveggel bocsátani első útjára. E hiányt pótlandó Világirodalmi lexikon terjedelmes szócikkét ajánlom szíves figyelmükbe Ezra Poundról.

A múlt század második felében írta legnépszerűbb művét Sir William Cox, azaz a magyar névalakkal ismert Cox György angol történész, író, jeles mitológiai kézikönyvek szerzője. Ebben a görög mitológia legszebb darabjait dolgozta át gyermekek számára is élvezhető mesékké, melyek 1887-ben jelentek meg először magyar nyelven Komáromy Lajos fordításában. E kiadás alapján készült most hangulatos, dekoratív borítóval a Görög regék új kiadása a Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában, az eredeti mű illusztrációval. A könyv végén a történész-író igényességét mutató jegyzetek a mítoszok magyarázatait, görög és latin forrásait sorolják fel. A mai olvasó számára külön élvezet a magyar fordítás kissé régies, az ókori hangulatot felerősítő nyelve.

KOSZORÚ

SARKADI IMRE

A szökevény