BARÁTH LAJOS

A dánok bírája

1.

Gázába gyülekeztek ünnepre a filiszteusok vénei és előkelőségei. A szolgák átvezették szamaraikat a szűk sikátorokon és a lusta semmittevők seregével övezett tereken. Sós, tengeri széltől cserzett arcukat por lepte be, meg az alkalom öröme. Tengerekhez, hosszú sivatagi utazáshoz szokott nép voltak, meg harcosok. Ünnepre kevés idejük jutott. Az előkelőségek és a vének után jöttek a katonák. Lándzsás, pajzsos, csákós embersokaság; nem csupán a véneik, de geruritai, amalekitai zsoldosaik is. A legelőkelőbb családok fel­hőlátókat is hoztak magukkal. A meonnenimták jószerével csak a hivalkodást szolgálták, hiszen minden, amit Dágon főisten ünnepe ígért, nemcsak megjövendöltetett, de el is vé­geztetett.

A danita fogoly!

Erejét elvesztette és megvakították. Arról nem is beszéltek (mert csupán a haragot szí­totta volna a városok között), hogy a zsidó bíró malmot hajt, oly csendesen, mint bármelyik barom, hogy ezt éppen Gázon városában teszi, semmi sem indokolta. Ám az idei ünnepet éppen a fogoly ott-tartózkodása igazolta: Dágon főistennek az tetszik majd legjobban, ha a filiszteusok rontóját áldozzák fel ünnepén.

Kora hajnaltól jönnek a tevék és szamarak az előkelőségekkel, a vénekkel, az asszo­nyokkal és hátukon az ünnepet üdítő élelemmel. Hajnaltól? Már előző estén is látták a gazaiak, a testvérvárosok szegényebbjei tüzet raknak a város határában, hogy elriasszák magukról a tamariszbokrok nedvét fagyasztó éjszakai hideget, melyet északról hozott a szél, a Sós-tenger irányából. Bűnös, hideg lehelet volt ez, csupán a magas kőfalak nyújtot­tak ellene védelmet. Az ünnepre érkezőket azonban Dágon főisten védte. Meleg port zú­dított ilyentájt a délen fekvő városra és mezőire s elegendőnek bizonyult a szárított trágya tüze is, hogy asszonyaikat biztonságban tudják. Mert jöttek az ünneplő sokadalomban nők is, Astartéhoz terhességet könyörögni, fiúgyermeket megköszönni s hódolni a szerelemnek, mely nemcsak szabad, de ezeken a napokon kötelező is volt. Sudár, bronzhajú és bronz­bőrű nők voltak a filiszteus nők, Kánaánban aligha találtak szebbeket. Drága bíbort terítettek magukra köpenynek, alatta szidoni fátyol engedte látni szépséges testüket. A fátylakra varázsigét is rótt a föníciai kereskedő, természetesen fizetség fejében. Fényes gyöngyöket, színes csigákat viseltek csuklóikon, s előrepipiskedő melleik között arany láncon csüngött Tirata arcverete.

– Áldásod, Dágon! – köszöntötték egymást a kapukban.

– Astarte, üdv neked!

Főistenük templomába igyekeztek.

Északról porkígyó követte útjukat; az ektrontiak és agáthotiak többnyire már az ünnep előestéjén megérkeztek, hogy a legjobb helyről szemlélhessék a két másik város felvonulását. Askolon és Asdodos versengéséről aztán sokáig meséltek azok a szerencsések, akik részesei lehettek az ünnepnek.

Gáza ezen az éven fogadta a vendégeit. A filiszteusi pentopoliszban nagy eseménynek számított a városok összetalálkozása. Sőt más népek fiataljai is ide merészkedtek, hogy szemtanúi lehessenek a filiszteusok hivalkodásának. Isteneik imádását is szívesen nézték; s nem egy idegen nép fiát is kegyben részesítettek a bujavérű filiszteus nők…

…Ennek az ünnepnek pedig minden eddigi ünnepnél jobban örült minden filiszteus!

2.

Már napok óta nem dolgoztatták a danitát. Késő este behozták a városba s közel a főtemp­lomhoz, egy vastag kőfalú házban pihentették. Tíz jól megtermett fegyveres vigyázott rá, s két rab szolgálta ki valamennyiüket. A rabszolgák közül az egyik, Puva nevezetű, ismerte a danita bírót, még a timnathai nász idejéből. Akkor tépte ketté puszta kézzel az útjába kerülő oroszlánt s a dög bendőjébe méheket telepített. Az ebben gyűjtött mézet kínálta fel az asszony atyjának. Ismerte, s emlékezett a gonosznak vallott, sakálokat összefogdosó bíró­ra, akit istenének szószólói, a levita próféták is megátkoztak.

A danita egy gyékényen aludt. Puva három fegyveressel virrasztott. Már jöttét ígérte a nap s a Hebron hegyének túlsó oldalán aranyba öltöztek a datolya- és narancsfák.

A rabszolga savanyított tejet hozott a fogolynak, a katonáknak gyümölcsöt és kelesztett tésztát. Mikor megmozgatta, mintha nem is aludna, engedelmesen felállt, kezét tapogatózva előre nyújtotta.

– Puva! Hová visznek? – Beszéd közben előrehajolt és nem lehetett tudni, hogy aláza­tosságát akarja-e ezzel jelezni vagy pedig nagyot hall? Keze hosszan lecsüngött, fekete hajának tarlója lilásan megvillant.

– Dágon Isten templomába.

A fogoly megrezzen. Oszlopot keresett, nekivetette a hátát.

– Egyél – kínálta Puva.

A danita nevetni kezdett, közben görcsösen öléhez szorította a korsót.

– Nem félek, hogy megmérgeznek. Soha sem féltem…

A rabszolga ránézett. Sajnálta, hiszen elegendő lenne egyetlen dárda, még katona se kel­lene hozzá, csak egy öszvérhajtó, hogy megöljék.

– Idd! – biztatta.

A fegyveresek készülődtek. Szétköpködték gyümölcseik kesernyés bőrét. A fogoly hal­lotta, amint fémesen megcsörrennek a lándzsák és koppannak a könnyű fapajzsok.

– Katona – szólt, hosszú kezét előre nyújtotta. – Mint végzem?

– Sétálunk egyet, ha nincs ellenedre… – felelt a katona és együtt nevetett bajtársaival. – Csak ide a városba!

– Delilát is meglátogatjuk. Legszebb köntösében vár…

A fogoly valamit szólni akart, de aztán beharapta húsos, kékes ajkát. Eleresztette testét, mint aki lépni sem bír s csupán az oszlop tartja fenn.

– A vének előtt kell meghajolnod, így hallottam – súgta Puva.

Szorította karját. Elindultak. Esetlenség és gyávaság keveredett a danita arcán, előreugró széles ajkán, kábának induló, majd durva bütyökben végződő orrán, sápadt homlokán.

– A halálom akarják? – kérdezte később a fogoly.

A tizedes válaszolt kérdésére.

– Senki sem akarja a halálod. Csak a kínod akarják látni. Pedig a halált is megérdemelnéd, ezerszer s mindig különképpen. A sok fajtámbeliért, akiket megöltél és tőrbecsaltál. – Dühösnek látszott a katona, bár közben vigyorgott; illendőbbnek találta a jókedvet ez ünnepi alkalomhoz. Mint tizedes, soha nem álmodott magának különbet. Azt, hogy ő vezesse végig a város utcáin, megvakítva és megszégyenítve a filiszteusok legnagyobb ellenségét, a dánok bíráját.

Ezren irigyelték azért, ha nem többen.

A fogoly a rabszolga karjába kapaszkodott. Emlékezett Puvára. Annak idején, amikor a timnathi asszony elárulta találós kérdését, mely az oroszlánra és a méhekre vonatkozott, és amikor elvesztette a filiszteusokkal kötött fogadását s ezért harmincat ölt meg közülük, akkor ez a szolga mindent elmondott neki: asszonya hűtlenségét, a filiszteusok ravaszkodását. (Kétfiliszteus ruháját adta neki hálából; lám, a sors újra összehozta kettőjüket.)

3.

A danita termete arányos volt. Inkább karcsú, mint zömökén erős. Állcsontja szögletéből széles ajak ugrott előre. Merész homlokát sűrű haj borította egykor. Most kopaszon kéklik a feje, orrának hosszantsága is csak így tűnt ki. Régebben, amikor még hajába nem vágott bele beretva, arányosnak és szépnek tetszett a danita orra. így mondták a filiszteusok asszonyai. „Nemcsak erős, szép is.” S mert egyszer megszégyenítették vérei a Jordán túlsó ol­dalán, amikor a szép gileádi lányokat akarta látni, azután úgy gondolta: ha más családok atyjai leányaikat kánaánita férfiaknak adják feleségnek s fiaiknak szintén kanaánita asszonyt választanak – miért ne tehetné ő ugyanezt a határok népeivel?

…Delila szép lány volt. Karcsú és keményebb húsú, mint a zsidó nők. S szemérmesek sem voltak a filiszteus asszonyok. Mikor a szidoni fátyolból szerzett egyet a számára, Delila megmutatta magát. Delilának olyan ajka, volt, mintha bíborcsiga vérével festették volna ki, mint az előkelő filiszteusnők palástjait.

Ki ismerte a dán bíró titkát? Fürtjeiben rejtőző erejének titkát csupán egy mélabús zsidó asszony ismerte, meg atyja, a Córa-beli Manoah. Hét hollófekete fürtje az asszonyok sze­mében széppé tette a danita bírót – a férfiak szemében pedig kérlelhetetlen harcossá.

Amikor negyedszer kérdezte Delila, elárulta a titkot. A haja nem ismert beretvát mind­addig. Nászuk idején Delila levágatta a zsidó bíró haját s ezzel, ó, ki hitte volna, odalett ször­nyűséges ereje. Valóban odalett a danita ereje? Vagy nem bírta elviselni, hogy másodszor választott áruló-fecsegő asszonyt maga mellé? így kellett annak lennie, hiszen hagyta ma­gát megkötözni, hagyta elvenni szeme világát, s még csak nem is jajgatott. A Sórek völgyé­ben született asszony pedig kacagott s elrejtette a sok ezer ezüst siklust, melyet árulásáért kapott. De erről nem tudott semmit a danita.

S most meg félti életét.

– Te hiszed, de istenedre mondd, hogy erőd fürtjeidben rejtőzött? – kérdezte Puva.

A fogolyból értelmetlen nyöszörgés szakadt fel. Lehet, hogy vicsorgott, lehet, hogy sírt. De az is lehet, hogy asszonyát szólította. Delilát, a leghűtlenebbet. S a legszebbet.

A katonák siettették.

Vért serkentett ki a lándzsa hegye bőréből. Botladozva iparkodott. Gázon város népe üdv­rivalgással követte a danitát vezető harcosokat.

4.

Átúszta a Jordán folyó vizét s a túlparton akart venni magának asszonyt. Gileád lányai a he­gyeket járták éppen. Siratták Jephtah lányát.

Portyázó harcosok állták útját. – Sziboleth!

Ismerte hallomásból e szó kiejtésének veszedelmét. Aki sibolethnek ejti ki e szót, halálát köszönti vele. Jephtah az efraimiták nélkül verte meg az ammonitákat, akiket egészen Rabbanhtig üldözött, húsz várost elfoglalva, s amikor ezt szemére vetették az efraimiták, izráel kard izráel vért ontott.

– Ha akarom, akkor sziboleth, ha nem, akkor siboleth – mondta a danitai fiú. Mielőtt szüle­tett, anyjának azt mondta egy angyal: „Istennek szenteltetett lesz ez a gyermek anyjának móhótő! fogva és ő kezdi majd megszabadítani Izráelt afiliszteusok kezéből…” Mi baja eshet hát, ha igaz, amit mondanak? Ha nem legenda, amit az anyja talált ki? Mert olyan szóbeszé­deket is hallott, hogy apja magtalan volt s anyját egy nefilim ejtette teherbe, azoknak az óriás erejű anakitáknak egyik utóda, kik Kánaán őslakói voltak. Lehetséges, hogy a dán ifjú rop­pant erejét is tőle örökölte?…

A lándzsásoknak így válaszolt. – Jephtah harcosai vagytok? Bírátokkal voltatok-é, mikor az győztesen megtért az ammoniták ellen viselt háborúból, s Micpah-nál elsőnek lányával találkozott… Hallottam a gileádi lányokat sírva énekelni. Nemde, bírátok lányát siratják? Nem enyhül a hős Jephtah szíve?

– Nem vagyunk gyávák, mint az ofrai bíró! – felelték gőgösen amazok.

– Mózes unokái vagyunk mindannyian, akár a levita, akár a dán, akár pedig a benjamin törzsében születtünk – felelte; mert bölcs és tisztalelkű fiú volt még akkor a danita, nem sze­rette a ravasz szót.

Az egyik katona a lándzsáját a danita mellének szegezte.

– Sziboleth?

Akkor összetörte lándzsáikat és elvette eszméletüket. Pedig több mint negyvenezer ef- ráimbelit öltek meg a Jordán folyó gázlóinál Jephtah lándzsásai és parittyásai…

…Többet azután a dánok bírája nem kelt át a Jordánon. Pedig vonzották a gileádi zsidó lá­nyok. Mikor megismerte a szerelmet (filiszteus asszony által) s a gázai parázna nővel éjsza­kázott, rátörtek a filiszteusok és ő dühében kiszakította a város kapuját s felvitte a Chebron-hegyre, mely jó tizenkét órányira volt a várostól – akkor is gondolt a gileádi lányokra. Ám fo­gadalmát betartotta: többet nem úszott át a nagy vízen. És nem is a félbehagyott szeretke­zés dühítette, amikor rátörtek. Az, hogy vérei is elüldözték.

Delila más volt. Mikor elvitte néki a szidoni fátylat, melyre a föníciaival varázsigéket íratott, azon túl mindig kacagott. Ha dalolt, akkor is kacagás volt a hangjában, mint ahogyan a kaca­gásával is dalolt.

…Vitték a fegyveresek a danita vadócot, megvakítva, kötelek nélkül, s a nép üvöltött. Ő meg csak egyre motyogott az orra alatt. Mintha valamit nem tudna elhinni, ami pedig már be­bizonyosodott. Szavait még Puva sem értette.

5.

özeledett. A papok éppen a templom küszöbét ugrálták át. A vének és az elő­kelőségek is leszálltak szamaraikról s nyugalmasan besétáltak Dágon főisten templomcsar­nokába. A szolgák borral kínálták az ünneplőket.

– Áldassék Dágon neve!

– Áldassék Asterte!

– Tirata neve legyen áldott!

A nők levetették köntösüket s a könnyű fátylon át elővillan bronzszínű testük.

A leprások utcájában – távolról, mint egy vonítás – idáig hallatszott könyörgésük a gyógyí­tó istenhez.

– Baal-Zebub, könyörülj!

A tér széléig visszaszorított nyomorékok – vak koldusok és csonka harcosok – felemelték a tenyerüket az ég felé, s így szóltak: – Belzebub, nézz ránk!

A harsonák csendet kértek.

Dágon templomának főpapja a lépcsők tetejéről intett a néphez.

– Vezessétek elénk a dánok bíráját, a mi megszégyenített, megvakított foglyunkat, a Cára-beli Manoah fiát, a zsidó Sámsont!

A nép örömkiáltását visszhangozták a város utcái, a hatalmas templom márványoszlopai.

Megnyílt az út a fegyveresek és a foglyok előtt. Sámson arcába köptek, rothadt gyümölcs­csel megdobálták. Az meg lehajtott fővel ment. Pedig emlékezhetett arra a találkozásra, amikor a filiszteusok örömujjongással várták a megkötözött danitát, s ő erejét megfeszítve, lehántotta magáról a köteleket. S kik rakták rá a kendert? Vérei, a judabeliek. Akkor napokat böjtölt az étani-barlangban, üvöltöztek és öklüket rázták s akkor egy nyers szamárállka­poccsal ezret vert agyon belőlük.

…Delilának aztán vette meg a szidoni fátylat, varázsigékkel kifestve.

Most megadóan tűrte sorsát.

Lépcsők következtek. Puva megszorította a karját s figyelmeztette.

A rabszolga érezte, hogy a danita remeg. Hajának tarlója most sem volt lilább, esetleg azért, mert fejbőre fehéren izzadt. Orra is megvékonyult, sárgán virított rajta a bőr.

Fél, érezte Puva. Fél a danita a haláltól. Ha halnia kell, ha így kívánják a vének. Ha elhatá­rozták.

A főpap intett, hogy álljanak meg.

– A Córemi Manoah fia, Sámson! Dágon templomának lépcsőjén állsz s meg kell hajolnod a harcosaink, a nép, az előkelőségek és a vének előtt! – Várt, amíg az ujjongó tömeg elhall­gat. – Erőd még megvan, hiszen városunk malmát hajtottad, mint egy szolga. E várost nem látod és már nem is láthatod soha. Két szemed helyén két férges seb van. Fáj a sebed, Ma­noah fia, Sámson?

A fogoly meghajtotta magát, hosszú karjai szinte a kövekig értek.

– Igen, uram, fáj!

Nevettek rajta. A főpap csendet kért.

– Tetű és kosz, rüh és var marja bőrödet. Malmunkat hajtod híres erőddel, mint egy ba­rom. Szégyen ez rád és fajtádra?

– Szégyen,uram!

– Te, aki puszta kézzel szétszakítottál oroszlánt, és rókákat, meg sakálokat fogdostál össze, s fáklyákkal az összekötözött farkukban, szőlőinkbe és érett gabonáinkra hajtottad… Most a nép elé hajtottak téged! Legyőztünk téged. Elismered?

– Elismerem, uram!

– Sámson, jer s most állj ide, az oszlopok közé s játssz nékünk, és hallgasd az előkelősé­geket és a véneket, kik úgy döntöttek, hogy életed meghagyják, hogy minden főünnepen elébük vezettessél.

A szolgák újra édes borokkal töltötték a kelyheket.

A fogoly elvonult a vének, a papok és az előkelőségek, valamint a harcosok századosai, ezredesei előtt.

– Testvéreink vérét szívtad, míg szabad voltál! Kutya!

Arcába köptek. Azt mondta magában nagy fájdalmában: „Testvéreimet védtem gőgötök ellen!”

– Hátadra vennéd-é a város kapuját? Most azonnal, hogy vakon megtaláld a Chebron-hegyet? Ez a tőr véste ki a szemedet!

Az acél hideg volt, érezte, amint felsebzi vállát. „Amikor átúsztam a Jordán vizét, testvé­reim is acéllal fogadtak!”

– Szőleimet sakálaiddal letiportad! Itt ez ital, idd ki!

– Gabonáim kenyere, melyeket felgyújtottál rókáiddal!

– Íme, Delila csókja… Nem is az utolsó!

A hatalmas csarnokokban kelyhek csengtek – azok, akik a danita arcába vágták sáros szavukat és mocskukat, ünnepi poharat ittak.

Egyszer elesett. Puva segítette fel.

– Fiú, segíts, hogy kapaszkodjam az oszlopokban – szólt ő.

Nem átkozódott, fájdalmat sem érzett. Csak a fáradtság és a szégyen elgyengítették tér­deit. Pedig átokra volt elég oka. Nemcsak a filiszteusok szégyenítették meg. Vérei is kita­gadták; prófétái így írtak róla a népnek: „Mint a skorpió az ösvényen, ki megmarja a lovak lá­bát,. és a lovas hátraesik…” és az Étámi barlang, ahol győzelme után maguk a zsidók kötöz­ték meg, hogy kiszolgáltassák elnyomó uraiknak, a filiszteusoknak? Ó, mindezekre gondol­hatott volna a danita!

Esetlenül kapaszkodott karjával és Delilára gondolt. A szájára, mely olyan színben pom­pázott, mintha bíborcsiga vérével festette volna.

– Isten, emlékezzél meg énrólam és erősíts meg engemet csak még ez egyszer… A két szemem világáért! Mert Delilát én már meg nem láthatom…-Átfogta karjaival a két középső oszlopot. – Vesszek el én is a filiszteusokkal!

6.

A leprások elkülönítve laktak a városban. Utcáikat magas sánc és mély árok fogta körbe. Míg Dágon főisten ünnepe tartott, kórusban kiáltották könyörgésüket Belzebubhoz. Amikor a szörnyű roppanást meghallották, elnémultak. Nem tudták, mi történhetett a városban. Por lobbant fel az égre, majd tűz ütött ki. A jajveszékelő emberek fejvesztetten menekültek.

– Sámson! Sámson! – ezt kiáltották.

– Sámson legyőzte Dágont!

– Jaj, a filiszteusok népének! Sámson feltámadt erejében!

…Még azon a napon, délután, egy asszony jelentkezett a leprások telepén.

– Tested egészségesnek látszik. Miért akarsz közénk jönni? – kérdezte tőle egy össze­fonnyadt öregember. – Ide csak egy út vezet. Amelyiken bejössz közénk. Kifelé nincs kapu.

–-Tudom atyám… Sok ezüst siklust adok néktek, ha magatokhoz vesztek.

– Lehervad rólad a szépség, lányom!

– A szépség mulandó.

A leprások tanakodtak. Az előbbi szólalt meg újra.

– Szent betegségben szenvedsz? Hiszen akkor senki sem bánthat.

– Elmém ép, hidd el, atyám.

– A beszéded is ezt bizonyítja. Gondolkozz, azután gyere.

– Már döntöttem.

– Hol születtél? Mert neved megszűnik ezután.

– Sőrék völgyében születtem, atyám.

Mikor beengedték, megkérdezte az öreg.

– Mondd lányom, ki az a Sámson?

– Nem tudom, atyám – felelte az asszony, és letette elébük a kincseit.

7.

A danita holttestét testvérei hazavitték és illően életéhez, eltemették. Sírját atyja mellett, Córa és Estháol között jelölték ki. A temetés után azt mondták többen is, hogy az, akit a Córa-beli Manoah mellé fektettek, nem Sámson volt. A halottnak hosszú, hollófekete haja volt, hét fürtbe fogva, mint az egykori Sámsonnak. Márpedig, akik nem pusztultak oda Dágon templomában, a szemtanúk állították: a vak foglyot kopaszon vitték a filiszteus vének és előkelőségei elé, hogy a főistenük ünnepén megszégyenítsék.

A fürtöket és a csontokat megette az idő. Csupán a legendák élnek, melyeket legpontosab­ban talán az írástudó föníciaiak jegyeztek le.

TANDORI DEZSŐ

Hangok levegőből

                                             John Cage-nek is

Június elején végre abbahagyhatjuk a fűtést,
és abbahagyjuk annak taglalását,
hogy ez az idei megbolondult időjárás
az iraki gyújtogatások miatt van,
és abbahagyjuk unni a biometeorológiát,
meg hogy mikor zakót öltenénk – Id. a fentebbi
tanácsvilágot, hogy mit küszöbölhetünk ki azért
egy célszerű kardigán-vagy-zakóöltéssel reggel –,
belezuhan egy ing, egy blúz a szűk szekrényből
a szűk előszobában a kutya ivóedényébe
– bő ivóedény, bő kutya! –, nem, ezt abbahagyjuk,
visszaemlékezünk – nagyján együtt – egy 1974-es
skót-brazilra, meg hogy jó volt, mert egyszerre
lett meg, hogy nézhetem itthon, meg hogy Korniss
Dezső festő barátunk meglátogat minket, hát itthon
kellett lennünk, hazajöttünk a penészes és gilisztás
zamárdi-felsői bérleményszobából, hát június van, és
Medárd első napja oly napfénnyel köszönt le
– le ne köszönjön! –, hogy madarainkra
rányithatjuk legalább a másik szoba ablakait,
és lezárhatjuk a rádiót, melynek hangjaira énekelnek,
azaz ordítoznak, mint bandában a fán, most hangjaik
– mert megharsannak szinte az első léghullámra! –
a levegőből való hangok így, szól a levegő, maga a
lég szól, mint hangszer, mint az se, amin – az se!
                                                            – játszunk.

CSANÁDY JÁNOS

„Viribus unitis”

El akarnak széledni a tárgyak,
meg akarnak futamodni ők,
mintha szárnyuk nyílna, szerteszállnak,
mintha szétrobbantották volna az időt,
pedig szemem rajtuk tartom híven,
de akárcsak ők bűvölnének el –
szemmel tartom őket s azt hiszem,
itt gyökereznek minden időben
s az arcomba-égnek megbűvölten,
mint a földben napsugár-esők:
el akarnak széledni a tárgyak,
uralmamból hogy kicsússzanak,
megtagadják gazdájuk hatalmát,
továbbszolgálásuk megtagadják
a gyűrű, a könyv, a szemüveg,
a fiókban karcsú vas-szerszámok,
kódexekben gótbetűs sorok –
kések, bicskák, fogók, kalapácsok,
acél csavarhúzók, reszelők,
fényes réz és vascsavarok, vésők,
a gazdátlan régi rézkilincsek,
a csövekre való fémbilincsek,
a szögek és mindenféle kincsek,
melyek nélkül erőtlen az élet,
ha fejünkről hull a veríték,
mint a fákra vegysavas esők –
el akarnak illanni a tárgyak
s elhagyatva s egyesült erővel
hiányukkal is börtönbe zárnak.

GYÁRFÁS MIKLÓS

A maszk

A színész Kemény Zsigmond leírását követte Széchenyi maszkja elkészítésénél. „Az ő arca az erő és szakadozottság küzdelmeinek típusa; egy romantikus arc sötét alapokon; a komor és unatkozó vonalakból kitörő szilaj és végtelen cselekményességnek, a misanthropiának és emberszeretetnek, az ábrándnak és hidegségnek olvadéka…”

Ül az öltözőasztal tükre előtt. 1991. március tizenötödike. Nemzeti ünnep. Péntek. Dél­után hat óra.

Hét óra tízkor gong. Felmegy a függöny. Premier.

Nézi magát. Néhány fintorral búcsút vesz az arcától. Nincs szüksége a maszkmesterre. Ez kettejük dolga. Széchenyié és az övé.

Jobb keze mutató- és középső ujjával körözni kezd az alapozótégelyben. A dráma elég jó. Az utolsó nap története. Kezét a homlokához emeli. Lassan, óvatosan dörzsöli rá a festéket, hogy a redők ne tűnjenek el. Kell az öregséghez. Barna ceruzafestékkel még el is mélyíti.

Hallja a sakkfigurák koppanását a játékasztalon. (Bal oldal, elöl.) Zichy gróffal játszik. Mire fog gondolni e jelenet közben? Nem lehet pontosan kiszámítani. Első felvonás közepén kis­sé túl. Hét óta negyvenöt perckor kerül rá sor. A szemét vizsgálja. A tükörben látható tekin­tettel elégedetlen. Úgy akar a játszma állására meredni, hogy a hosszú csendben a néző arra gondoljon, Széchenyi azon töpreng, lehet-e még a hazát szeretni. Szemöldökét össze­ráncolja. Igen. A nézőn keresztül kell villámlania a kérdésnek. Nem avult-e el a század végé­re ez az érzés? Van még haza? Vagy csupán személyes érdekeink fűznek valami olyasmi­hez, ami annak nevezhető?

– Sakk – mondja majd halkan, csaknem bocsánatkérően Zichy grófnak. Agya tiszta. A nyolc évig tartó amentiának vége. Azóta sikerült tárgyilagosan megítélnie magát. Önismere­te a régi. Pontosan értelmezi Thiery rendőrminiszter szavait: „A tébolyda megszűnt excellenciádra nézve menhely lenni.” Minden világos. A hazát akár a múló, akár az érkező időben csak úgy lehet szeretni, ha az ember mindent neki áldoz, amire képessége van. Erre kell rá­ébrednie a nézőnek is.

A festékceruzát szeme sarkához illeszti. Néhány szarkaláb jelenik meg sötétszürkén a hamvas szempilláktól jobbra és balra. A tekintet „szilaj és féktelen”. A tükör kezd felejteni.

– Sakk! – próbálja újra a szót.

Kopogás.

– Ki az?

– Fodrász.

– Nincs szükségem semmire. Ne zavarjon.

– Művész úr…

– Nincs időm.

– De a paróka…

– Magam ragasztom fel. A többi szőrt is.

– De szeretném, ha a szakáll…

– Ha befejeztem, megnézhet. Senkinek nem vagyok itt.

Tehetetlen sóhaj. Lépések. Az öltözőfolyosó felszedi őket.

A púderpamaccsal ütögeti az arcát. Feszültebb lesz a bőr a szemek alja és a pofacsont között. A sápadtra öregedett orca visszahat a hangra.

Próbát tesz.

– A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.

Szavai az értelem regiszterében hangzanak. Higgadt megállapítás. Gyakorlati értéke van. Nyoma sincs benne retorikának. Bűneink egyike a nagyhangú fogadkozás. A szárnyaló szavak lezuhannak. Széchenyi is keserűen mosolyoghatott, amikor eszébe jutott nagy hevületű ígérete: „Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni, csakhogy használhassak.” Nevetsé­ges. Fennkölt, mint egy rossz vers, amit hordóról harsog el Thalia papja a fészerben ácsolt színpadon.

A pamacsot visszaejti a púderes dobozba.

Könnyen bolonddá tesszük magunkat haszontalan buzgalmakkal. Mások is ismerik e tu­lajdonságunkat, vissza is élnek vele. Egy nemzet, amelyet oly könnyen be lehet csapni, esz­ményi játékszer a történelem alakítóinak. Szerencsére nincs szöveg a darabban ilyetén ag­godalmakra, arcán viseli majd és gyanakvóvá vénült tekintetében.

Szemöldjeit fehéríti, amikor kopogás nélkül ajtót nyit rá a rendező.

– Nem zavarlak, Árpád?

– De igen.

– Csak arra akarlak kérni…

– Már késő. Ne kérj semmire.

– Ennyire ideges vagy?

– Nyugodt vagyok.

– Itt lesz az egész kormány.

– Kossuth is?

A rendező nevet.

– Látom, humorodnál vagy.

– A sajtóebek is? – oldódik a színész feszültsége Széchenyi gúnyszavát használva.

A rendező elérkezettnek látja a pillanatot, hogy előálljon frissen fogant ötletével.

– Szeretném, hogy amikor az öreg inast hellyel kínálod az ebédlőasztalnál…

– Úgy lesz – nyúl az ősz parókáért a színész.

– Hagyd már végre, hogy szóhoz jussak!

– Befejeztük. Majd előadás után elmondod.

– Csak azért hagylak itt, mert féltem az előadást, nem akarlak felbosszantani.

Az ajtó csukódik. A színész elégedett.

Elővigyázatosan illeszti fejére a parókát. Nagyképű voltam – ismeri be, ahogy a hajzatot megigazítja, mielőtt masztixszal odarögzítené.

Érzi, hogy Széchenyi megszégyenítené modortalansága miatt, hiszen alapelve volt, hogy a szabadság mások eltűrésével kezdődik. Arra kellett volna emlékeznie, hogy minden em­berben van valami jó. Ám sem ő, sem a dráma írója nem ismerte Széchenyi szándékainak e különcre valló mozgató erejét. Nem csoda. Államférfit rajta kívül aligha vezérelt hasonló esz­me a történelemben. Társadalmi fejlődést lehet sürgetni forradalmakkal is, ezek kimenetele azonban számos veszélyt rejt magában, ennél biztosabbnak látszik, bár senki nem tett pró­bát vele, ha a tökéletes léthez való vonzódás előtt nyit kaput az állam, szegénynek, módos­nak egyaránt.

Végleges helyén az őszbe göndörödött vendéghaj. Még oldalt egy kis simítás, a kacska­ringók puhán lebbennek. Áttér a dús bajusz felillesztésére. Előbb tenyerére veszi, elsimítja az engedetlen szálakat. Elgondolkozva fogja egyengetni, cirógatni az első felvonás vége fe­lé (hét óra ötvenöt körül) a nagy ebédjelenetben, amikor Brack, az öreg inas rajongó tekintet­tel csügg gazdáján, aki ma azzal jutalmazza hűséges szolgálatát, hogy együtt ebédel vele, miközben a fiatal inas feltálalja az étkeket.

Ragasztót tesz a bajusz tantestére.

Az ebédjelenet a dráma egyik sikeresen megírt része, bár az írói utasítás félrevezető. A szerző ebben Széchenyi alapelvét kívánja illusztrálni, mintegy a mai politikusokat figyelmez­tetni arra, hogy a jogok a keveseknél vannak, a terhek a többségnél. A színész ezt nem fo­gadta el, s már az első próbák idején összetűzött a rendezővel, mert az egyetértett a szerző­vel.

Rálehel a bajusz masztixos belső felére. Ha ezt a felfogást elfogadná, nagyúri gesztusba kényszerítené azt az embert, aki egy nemzet jövőjének terhét hordozza a szívében. A nem­zetét, melynek nemcsak hátramaradtán pirult.

Felilleszti a bajuszt. Ujjával jobbról, balról felső ajkához szorítja. Egy aggastyán néz vissza rá, egy aggastyán, akit nem gyöngeség, hanem félelmetes erő késztetett arra, hogy vál­lalja a halált.

Karjait diadalmasan széttárja. Elégedett. Úgy találja, a szeme körüli rajzolat, a haj, a sza­káll, a bajusz, minden megállná a helyét Kemény Zsigmond előtt is, „Az ő arca az erő és szakadozottság küzdelmeinek típusa; egy romantikus arc sötét alapokon; a komor és unat­kozó vonalakból kitörő szilaj és végtelen cselekményességnek, a misanthropiának és em­berszeretetnek, az ábrándnak és hidegségnek olvadéka…”

A figyelmeztető csengő hosszan berreg.

Gyorsan egy gesztuspróbát is csinál. Az utolsót. Jobb kezét kissé felemeli és szelíd mo­sollyal elköszön. „Adieux, kedveseim…” Szeme elhomályosul. Úgy érzi, mesterművet alko­tott. Már biztos benne, hogy a közönség nagy tapssal fogadja, amikor színre lép. „Döbbene­tes hasonlóság…” – suttogják.

Utoljára pillant a tükörbe. Kezdést jelez a csengő. Határozott léptekkel indul az öltöző aj­taja felé. De aki elhagyja az öltözőt, már nem Széchenyi. Csak egy szerep.

SIMOR ANDRÁS

Három tárca

A KÉT ÁRNYÉK

A szomorúságról, amit mostanában érzek, Caracasra gondolok, és látom az idős, világhírű, mulatt történészprofesszor arcát. Az ő arcán láttam ugyanezt a szomorúságot.

„Minek foglalkozol Táncsiccsal, ez ma már nem érdekes” – mondta nemrég nekem Pes­ten valaki, aki barátomnak hitte magát. Nem feleltem, csak szomorú lettem, akár a törté­nészprofesszor Caracasban.

Nem ismertem őt, csak könyveit. Nem állt szóba velem. „A költő beszélgessen a felesé­gemmel, az is költő” – mondta, és odaültette mellém gyönyörű, nála vagy harminc évvel fia­talabb, valóban költőnő feleségét. Nemcsak szép, de okos asszony is volt, neki köszönhe­tem, hogy megismertem az egyik legjelentősebb venezuelai költő verseit, de most nem erről akarok írni.

A szomorúságról szól ez az írás, arról a szomorúságról, amely az idős professzor arcán jelent meg, és amelyet olyan jól ismerek.

Rufino Blanco Fontanáról beszélt, a múlt században született és e század negyvenes éveiig élő venezuelai regényíróról, esszéistáról, politikusról. Azt magyarázta, hogy őhozzá kell visszatérnie minden autentikusan gondolkodó venezuelai baloldalinak, amikor egy má­sik professzor (mert egyetemi kollégáinak adott estélyt) közbeszólt: „Eltúlzod a dolgot, Ru­fino ma már nem olyan érdekes.”

A professzor nem felelt. Milyen szomorú tud lenni egy mulatt arc! Attól kezdve egész este hallgatott.

Gyönyörű felesége egy túlzottan hosszú verset, a sajátját olvasta fel nekem, előredőlve, úgy, hogy mellét is láthattam, s arra jobban odafigyeltem, mint a versre. Az asztal teli volt jobbnál jobb étkekkel, italokkal. Pincérek szorgoskodtak a lampionokkal díszített kertben. De a vacsoravendégekre rávetült két árnyék, Rufino Blanco Fontanáé és Táncsicsé, és aszta­lunkhoz ült a szomorúság.

KAMASZKOR

Már a hatodik gombfocimeccset játszották, és nagyon unták egymást, noha igen jó barátok voltak. Egyikük sovány volt, a másik inkább kövérkés. A kövérkésnek szép, vörös hajú nővé­re is odahaza volt, a díványon hasalt, könyvet olvasott.

– Játsszuk azt, hogy melyikük tudja a másikat leszorítani a szőnyegről – mondta a kövérkés.

Nekiveselkedtek. Persze a kövérkés szorította le a soványt, egymás után háromszor is. A szép, vörös hajú nővér becsukta a könyvet, és érdeklődve nézte a két fiút.

Aztán felült az ágyon.

– Kiállsz velem? – kérdezte a soványt. Az zavartan bólintott. Mindig zavarba jött, ha egy lány megszólította. Barátja nővérével sem beszélt még, csak lopva nézegette. És most ott álltak a szőnyeg közepén! A kövérkés azonnal felvállalta a bíró szerepét. A sovány bele- vörösödött az erőlködésbe, de érezte, hogy a szőnyeg sarka felé botladozik. – Egy lánytól kikapni, méghozzá pont az én nővéremtől! – nevetett a kövérkés.

A szép, vörös hajú lány ott állt a szőnyegen, lihegve és diadalmasan.

– Hülyeség, inkább gombfocizzunk tovább – mondta a kövérkés. A sovány remegve en­gedelmeskedett, de eleinte alig találta el a labdát. – Mi van veled? – kérdezte a kövérkés. A nővér már a díványon hasalt, kinyitotta a könyvet, és rá sem nézett többé a szerencsétlen soványra, akivel egy perccel azelőtt olyan elszántan dulakodott.

ÁLOM

Az egykori, tehetséges baloldali költő macskaalmot eszik, és azt mondja, hogy amíg az egész zsák almot meg nem ette, nem írhat verset.

A macskák nem eszik az almot, hanem beleszarnak, gondolom már ébren, miért ropog­tatja ez ilyen önelégülten az almot? Igaz, nem macska. A macskák okosak, nem határozzák el, hogy nyávogás helyett, amihez értenek, egyik napról a másikra politikusok lesznek, ami­hez viszont nem értenek, és aztán nem dorombolni, hanem szűkölni próbálnak, de akkor már késő, mert szűkölni sem tudnak.

Vagy három éve találkoztam utoljára a macskaalom-ropogtató költővel. Egy epigrammát mondott el, Illyés ellen szólót, jó volt, és igaz. Vajon emlékszik-e még rá?

Én emlékszem, és nyilván ő is ezért jelent meg álmomban, ezért kértem tőle verset a folyóirat számára, de nem adott.

Csak ropogtatta dölyfösen a macskaalmot.

DOBOS ÉVA

Az a halál

Az a halál, mikor a tárgyak
nem egyebek többé, csak tárgyak.
Mikor a könyv és az irka
már nem az a könyv, az az irka,
csak könyv és irka,
mikor a kép és a cserép
nem az a kép, az a cserép,
csak kép, cserép.
Ha a cipő már nem emlékszik,
milyen utcákon talpalt végig,
ha elfelejti az esernyő,
milyen volt az az őszi eső,
s a tárgyak némán, mint a boltban,
úgy állnak, holtan.

Kísértések

Jó lenne csak úgy járni-kelni,
bámészkodni, meg-megpihenni,
nem szólna hozzám senki se –

Nem kéne folyton készen állni,
nem kéne folyton kiabálni,
nem lenne gondom semmire –

Hanyatt feküdnék, elaludnék,
elfelejteném, amit tudnék –
áthullanék a semmibe

Olvasólecke sötét bőrű magyar kisiskolásoknak

Az á-ru-ház nagy   Az á-ru-ház-ban
    min-den kap-ha-tó
    Csakhogy a ti mamátok nem vásárol az
    á-ru-ház-ban
    (té-li-ka-bát csiz-ma)
    mert sokan vagytok otthon és mert
    apátoknak csak nyáron van
    munkája és ezért nincs
    pén-ze
A szép ét-te-rem-ben ahová a múltkor
    bementél a pincérek az asztalok között
    kergettek végig na nézd a kis
    koszost már ide is bemerészkedik
    (ikes ige de ezt majd csak jövőre
    tanuljátok)
És a há-zat amelyben laktatok ledöntötték
    mert az országút mentén volt és mert
    az országúton utaznak a külföldiek
    még mit nem és építhettetek helyette másik
    há-zat az arra kijelölt helyen
    jó messze az
    or-szág-út-tól
    ahol csak külföldiek nem tát-ják
    (vigyázz a helyesírásra!) csakhogy
    az a hely meg
    omlásveszélyes (ez nehéz szó
    ezt te még nem érted azt jelenti
    hogy rátok fog szakadni

BISTEY ANDRÁS

Jász adomák

A „Jász dekameron” című gyűjteményből

A GÁLICKŐ ÁRA

A század elején az volta szokás, hogy ha valami hivatalos ügyben el kellett járni Budapes­ten, nem egy-két ember, hanem népes küldöttség utazott a fővárosba. Tagjai rendszerint a jobb gazdák, módosabb iparosok közül kerültek ki, akik nem sajnáltak néhány forintot a köz­ügy érdekében, mert a község nemigen fizetett napidíjat, meg persze tudták, hogy mindig marad idő egy kis szórakozásra is.

Egy ilyen küldöttségben vett részt egyszer két gazda, Horváth Miklós és Urbán Miklós, akik jóbarátok, sőt talán távoli rokonok is voltak.

Nem tudtak mindent elintézni egy nap alatt, így megszálltak valamelyik szállodában, s az estét szórakozással töltötték. Először színházba mentek, majd vacsorázni egy jó nevű étte­rembe, vacsora után pedig még ottmaradtak egy kis borozgatásra. Cigány is került hamaro­san, sőt látva a jókedvű és bőkezű társaságot, néhány éjjeli pillangó is beóvakodott, s hamar összebarátkoztak a küldöttség tagjaival. Jókedvében mindenki szívesen évődött velük, fizettek is nekik számolatlanul.

Az egyik lány Horváth Miklóst szemelte ki magának, énekeltek együtt, a lány még az ölé­be is ült, hanem akkor Horváth a fülébe súgta: – Nekem nincs sok pénzem, hanem nézd csak azt a vékony képű, búslakodó urat ott, az asztal végén! Annak udvaroljatok, annak a bőre alatt is pénz van.

Az a vékony képű, búslakodó úr Urbán Miklós volt. Valahogy elfeledkeztek róla, a lányok inkább a jobb kiállású fiatalemberekre vetettek szemet, ha már választani lehetett.

Ezután persze egy perc sem telt el, és már hárman is csüngtek Urbán Miklós nyakán. Urbán egyre jobban felvidult, a vége az lett, hogy szobára mentek, de tán nem is csak ketten. Másnap reggel jó későn ment vissza a szállodába, nagy kornyadozva.

Egy darabig ott tiblábolt a barátja körül, azután nagy nyakhúzogatások között megkér­dezte: – Sógor, volna-e öt pengője kölcsön? Az éjjel minden pénzem elment, az útiköltséget is alig tudtam megőrizni. De az a legnagyobb baj, hogy a szomszéd megkért, vigyek neki gálickövet, ide is adta az árát, de az is elment…

Horváth adott neki öt pengőt, hogy szégyenbe ne maradjon, de a dolog azért kitudódott, és Jászapátin még sokáig járta a mondás, hogy „Elbaszta, mint Urbán sógor a gálickő árát”.

EBÉD A KAMERÁDOKNAK

Oláh István hivatalosan jászberényi lakos volt, de igen ritkán fordult meg a városban, mivel a határ egyik isten háta mögötti sarkában, a csíkos-kutyinai tanyán lakott.

1944 nyarán egy reggel, úgy nyolc óra tájban, terepjáró döcögött be a bejáráson, és nagy porfelhő kíséretében megállt Oláh István tanyájának az udvarán. Hat német szállt le róla.

Oláh István a ház ajtajából nézte, hogy mit akarnak. Az egyik német odament hozzá, és kézzel-lábbal, itt-ott fölszedett, kitekert magyar szavakkal magyarázni kezdte, hogy ők va­dászni jöttek. Ezt akkorra már a gazda is észrevette, mert előszedték a vadászfegyvereket. Hanem a német tovább is magyarázott, s Oláh István hiába próbált értetlenkedni, végül mégis meg kellett értenie, hogy mit akarnak tőle. Azt akarták, hogy egy órára, amikorra majd visszajönnek a vadászatról, főzzenek nekik ebédet, „gulasch, paprikasch”.

– De, kérem szépen – kezdte mondani Oláh –, nincs itthon se borjú, se bárány, miből főz­zünk paprikást?

A német azonban erre már nem volt kíváncsi, szó nélkül hátat fordított neki, és otthagyta.

– No, most vagyunk bajban – fordult a feleségéhez Oláh, amikor a német terepjáró eltűnt a tanyabejárásnál a saját maga fölverte porfelhőben. – Honnan szerzünk húst? Bárány, borjú nincs, és a hízót le nem vágom a nyár közepén, hogy paprikást főzzek belőle ezeknek. Hanem ha levágnánk négy-öt tyúkot…

– Hogyisne! – csattant föl az asszony. – Mind jó tojó, ha levágom őket, egész télen tojás nélkül maradunk!

Azután csak néztek egymásra, hogy hát akkor most mi legyen.

– Só van, paprika van, hagyma van, hús nincs – dünnyögte az asszony. – Uramisten, mit csináljunk?

Oláh István gondolkozott egy darabig, azután a homlokára csapott.

– Sebaj, asszony! Te csak készülj a főzéshez, majd én kerítek húst!

Kerített is. A németek autója már nem is látszott a fák mögött, Oláh István fogott egy da­rab kenyeret, és a három, mindig éhes, nagy házőrző kutyát becsalta vele a fészerbe. A leg­kövérebbet elkapta, egy pillanat alatt elvágta a torkát, majd megnyúzta, és elásta a bőrét meg a fejét. Nem sok idő telt el, már vihette is be a testét nagy diadallal.

– Van már hús! – mondta a feleségének. – Ehun e, legalább tizenkét kiló.

Egy jó óra múlva már ínycsiklandó illatok terjengtek a konyha körül. Főzés közben egy­szer azt mondta az asszony: – Lehet ám még egy kis baj.

– Ugyan mi lenne? A bőrt meg a fejet biztos helyen elástam, rajtunk kívül senki nem tudja, miből készült ez a paprikás.

– Akkor lesz baj, ha ezek attól félnek, hogy méreg van az ételben, és megkóstoltatják ma­gával, mielőtt hozzáfognak.

Ezen hosszadalmasan elgondolkozott Oláh István, de aztán mégis földerült az arca.

– Miért épp én kóstolnám meg? – kérdezte ártatlanul. – Kóstolja meg az, aki főzte!

Lecsapta az asszony a fakanalat, és már éppen csípőre akarta tenni a kezét, s ez nem

sok jót ígért Oláh Istvánnak, hanem abban a pillanatban motorzúgás hallatszott, egy órára pontosan visszatértek a németek, ahogy ígérték.

Egy pillanat alatt megterítették az asztalt, s az asszony két nagy tálban már hozta is nekik a párolgó paprikást. A németek gondosan kezet mostak a kútnál, azután leültek az asztal mellé. Már az illattól fülig szaladt a szájuk, szedtek, kóstolgatták, aztán nekiestek, eszükbe sem jutott, hogy a gazdával vagy a gazdasszonnyal megkóstoltassák, gyűrték befelé dere­kasan, nem is beszéltek közben, csak néha vakkantottak egyet, hogy „gut, gut”.

Amikor már kezdtek jóllakni, kínálgatták a gazdát, hogy egyen ő is, mert igazán nagyon finom, de Oláh szerényen elhárította a kínálást.

Köszönöm, de én főztem, és már jóllaktam a kóstolgatással.

Behoztak egy nagy üveg bort, kínálgatták belőle a gazdát; na, azt elfogadta. Ittak a né­metek is, azután szedtek újra, könnyezett a szemük, mert jó sok erős paprikát tett Oláhné az ételbe, de fogyasztották lelkesen, a villa hegyére tűzött kenyérrel még a levét is kimártogatták.

Amikor mind dugig laktak, az egyik elővette a tárcáját, s mutogatta, hogy fizetni szeretne a finom ebédért, de Oláh rázta a fejét mosolyogva.

– Tedd csak el! – mondta a németnek, és eltolta a kezét a pénzzel. – Én ezt tiszta szívből adtam nektek, kamerád.

No, erre lett csak nagy vállveregetés, mosolygás, kézrázás, a németek alig akartak el­menni.

A gazdasszony meg utána három napig súrolta az edényeket.

ESZES MÁTÉ

A borbély

Volt itt a háború előtt olyan szegénység, hogy attól koldult a nép. – Ez a vesszőparipája Bohusnak. Őt mindenki így hívja. Bolyhos Tekla a becsületes neve, de ezt talán csak a postás tudja, meg Bernát tisztelendő, aki megkeresztelte. Az államosítás előtt kocsmája volt a falu­ban az öregasszonynak, most „bögrecsárdát” tart fenn. Házának ablaka a Fő utcára nyílik. A nyitott ablakon át vizespohárban pálinkát nyújt ki Gyulának, a borbélynak. – Fösvény nép volt ez, itt mindenki kuporgatta a garast, hogy még egy darab földet vehessen. Min spórol­hattak egyében, mint a hasukon. Nyáron dologidőben is tarhonyán, ciberelevesen és veres­hagymán, szalonnán éltek.

A járdán toporgó borbély remegő kézzel nyúl a pohárért, felhajtja az italt, megnyugszik, a visszautat a pohár Bohus kezébe tánc nélkül teszi meg.

– Adj még egy pohárral, Bohuska. Visszafelé kifizetem. – Az újabb pohár pálinkát Gyula mohóság nélkül, finom mozdulattal issza ki. Borostás arca megrándul, a sovány nyakszírten remegés fut át. Mielőtt elindulna, illendőségből hallgatja kicsit Bohus szóáradatát.

– Ha valaki megbetegedett a családban, még a nagygazdák sem hívtak orvost. Legfel­jebb füves Rózsit hívták, akinek tudománya annyit ért, mint halottnak a szentelt víz. Tengeri hagyma, ricinusolaj, pókháló, gőzölés megfelelt minden nyavalyára. Bezzeg ha a ló vagy a disznó betegedett meg, ha a tehén felfúvódott, azonnal szaladtak az állatorvosért, még hóvi­harban is elhozták a szomszéd faluból. – Bohus elhallgatott, alaposan szemügyre vette a borbélyt és mintha most látná először, megkérdezi: – Gyula, te miért iszod el az eszed?

A borbély megütközve mered az öregasszonyra, farkasszemet néznek, akadozó lé­legzettel csak annyit mond:

– Ivás nélkül nem bírom elviselni a szagukat. A legtöbb orrfacsaró bűzt áraszt – hát ezért. – Gyula sarkon fordul és az iszákosok óvatos-ingatag lépteivel elindul a felvég felé.

A falut egyetlen kövesút szeli át, kétoldalt poros kis mellékutcák ágaznak, futnak szét be­lőle, mint a szőlőindák. A templom toronyórája még nem ütötte el a hatot. Kihalt az utca. Gyula átvág a templomtéren, itt az út kiöblösödik, hogy azután a zöldségesbolt és szemben a fodrászszövetkezet újra eredeti szélességére fércelje.

Lelassítja lépteit, vet egy pillantást a fodrászat ajtaja feletti cégtáblára, majd lejjebb siklik szeme a fél évtizedes divatot idéző reklámfotókra. A brillantinos férfifej akárha szeplős lenne a légyszartól. Harminckilenc éve és három hónapja vették el Gyula borbélyműhelyét, mivégett, máig sem érti. A proletárdiktatúra nem tűrhette a kizsákmányolást. Két segéddel dolgo­zott, közmegelégedésre. Egy ideig hiányzott a hajszesz, a pitralon és a borotvaszappan illa­ta, de amikor a szövetkezet megalakult és hívták vissza dolgozni saját műhelyébe, büszke­sége nem engedte, hogy a főnökké előlépett segédje dirigáljon neki. Azóta házakhoz jár bo­rotválni, hajat vágni. Ő a halottak és a halni készülők borbélya. Ma az öreg Pelyhe Jani, a cipész a soros. Gyula hozzá igyekszik a felvégre. Kopogtatott a kaszás a kecses női cipők és elnyűhetetlen bakancsok készítőjének ajtaján. Irigyei szerint még nyolcvanévesen is a szoknyája alá nyúlt a menyecskéknek. Mértékvétel közben, mintha véletlenül esne, egyre feljebb kúsztak ujjai a szép formájú lábakon, és ha nem csaptak a kezére, ott helyben, a suszterszéken ölébe ültette az adakozóbb kedvű hölgyeket.

Gyulát Margitka már a kapuban várta.

– Azt hittük, nem éri meg a reggelt. Egész éjjel ébren volt, félrebeszélt. – A kisírt szemű asszony zsebkendőjébe szipogva betessékeli a borbélyt a nagyszobába, az ura ágyához.

Az öregnek csak fakó arca világít a dunyha alól. Ádámcsutkája le-fel szaladgál, formátlanul hagyják el merev ajkát a szavak.

Amikor egyedül maradnak, izgatottan utasítja Gyulát.

– Gyújts rá, gyorsan, mindjárt bejön. Adj egy slukkot.

Margitka nem engedte, hogy a szobában akárki is dohányozzon. Hogyisne. A büdös bagó szagát beszívja az ágynemű, befüstölődik tőle a hófehér fal! Pelyhe Jani házasságuk ötven esztendeje alatt a műhelyben szívta. Azóta pedig, hogy ágynak esett – sehol. Gyötörte a niko­tinéhség cudarul, de az öregasszony nem adta be a derekát, egyre csak azt hajtogatta: „Majd ha felépülsz, szívod újra, a műhelyben.” Pedig az orvos megmondta neki, hogy halálán van az öreg, de úgy gondolta, ha enged, gyengeségével elárulja magát, elárulja, hogy nincs remény.

Gyula meggyújtotta a cigarettát és tenyerébe fordítva parazsát, adott egy slukkot az öregnek. Az mélyen leszívta, élvezettel, azután orrán, száján egyszerre engedte ki á füstöt. De a pöfékelés köhögésbe fulladt.

– Öh… öh… Köszönöm neked, Gyula, Ez a gonosz vénasszony nem hagy egy szál ciga­rettát sem elszívni. Hiába kérlelem. Hiába mondom neki, hogy a fronton a roham előtt, lehú­zódva a lövészárokba, még a százado's úr is mégengedte. – Újabb köhögési roham. – Be­szélhetek is neki. Fázom állandóan. Hívtam az éjszaka is, feküdjön mellém, mele'gítsen meg utoljára- hát nem. Hallottam, kint'azt mondta a menyének, nem vagyok eszemnél.

Gyula kezében a szappanos, habos borotvatállal áll az öreg fölött. A pengét már meg­fente.

– Kezdhetem, Jani bátyám?

– Ne még, ne. Előbb adj még egy slukkot. – Gyula lerakja a szerszámait, szájába illeszti az öregnek a cigarettát, párnát gyömöszöl a háta mögé, mert fekve mégsem borotválhatja.

Gyula érzi a felelősségét. Beszappanozás előtt lefényképezi magának az öreg arcát. Az átlátszó, viaszsárga bőrnek elég egy óvatlan érintés, s a borotvának ott marad a nyoma, és lehet, hogy már soha többé nem forrad be. Azt a szégyent, hogy a rokonok a ravatalon összekaszabolva lássák az ő vendégét, Sárossy Gyula nem vehette a lelkére. Apró húzá­sokkal kezdi a kiálló pofacsonton, majd bal mutatóujjával felfelé húzza az öreg bőrét, hogy a ráncok kisimuljanak a penge előtt. Mielőtt a másik oldalhoz fogna, felveri a szappanhabot a pamaccsal, boszorkányos gyorsasággal megfeni a pengét és munkához lát újra.

Gyula még nem végez, amikor Margitka bejön, letelepszik a kanapéra, beleszimatol a levegőbe, megérzi a bagószagot, de nem szól.

– Gyere holnap megint, Gyula, várlak – mondja az öregember. Az arcszesz és a szappan­hab illata hajdanvolt vasárnapok emlékét juttatja az öreg eszébe. Fiatal volt, egészséges. A tízórás nagymise előtt, még hótköznapló ruhában lement borotválkozni Gyulához.

Politikáról, fociról vitatkoztak. Mikorra frissen borotválva hazaért, Margitka kikészítette az ünneplő ruhát az ágyra, csak bele kellett bújni. Az ingének keményítőszaga volt – nagyon szerette.

Az öregember ragaszkodott a hajnali borotválkozáshoz. Amíg Gyula matatott rajta, úgy érezte, hogy inkább az élőkhöz tartozik, mint a holtakhoz.

–- Ha nem jössz, én megyek érted.

Sárossy leakasztotta az ablak kilincséről a borotvaszíjat és táskájába rakta. A kést mindig ujja közé csippentve törölte meg. Pakolászás közben Margitka fele sandított, aki fejével bólogatott. így hát megígérte a másnapi borotválást az öregnek. Sietve elköszönt, szinte ki­menekült a levegőtlen szobából. Margitka a ház előtt érte utol és csúsztatta a zsebébe a munkadíjat.

Gyula megnyújtva lépteit, mindkét karjával a levegőben evezve, táskáját neki-neki koc­cantva a kerítésnek, suhant a „Felső”-be. Ez a felvég kocsmája. Mire odaért, a nagykapuról már levette a lakatot Marci, a kocsmáros, de az ajtó még zárva van. Az udvaron gyülekeznek a törzsvendégek, alig beszélgetnek, várnak a jelre, hogy megcsikorduljon a zárban a kulcs. Egyre közelebb nyomakszanak az ajtóhoz – türelmetlenek. Gyula nem tolakszik, ő már fel­hajtotta Bohusnál a magáét, ráér, zsebében ott lapul a mai keresete. Elüldögélhet belőle egész nap itt a kocsmában, még talán a bisztróban egy bablevesre is telik.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Két fej

1.
Egy jó fej

Az egyik fej:
        szélkócolta, zsuptetős férfifej.
        Durván faragott keményfa-arc.
Nyers nyereg orr. Kemény száj.
        Olyan, mint egy nagy juhhodály.
Azt hihetnéd, hogy nincs benne más,
        csak egynéhány kerge gondolat,
        s avasszalonna-illatú homály, –
de amikor szürke szemén kigyúl a fény,
        s nikotintól sárga bajusza alatt
és kissé csorba, de ép, kavics-fogai között
        halkan megcsendülnek a szavak,
csakhamar világossá válik,
        hogy ez a laposhomlokú „kos”-fej:
        jó fej. Okos fej!


2.
Egy szép fej

A másik fej,
        egy szép és üde, fiatal női fej:
Ovális arc. Ápolt aranyhaj. Alig-pisze orr,
        cseresznye-száj, ibolyakék szemek.
        Mintha egy jólmegformált, remek
kis palotácska volna,
        de ha megszólal és csacsog, fecseg,
azonnal kiderül róla,
        hogy derűs, redőtlen homloka,
        – enyhén, finoman szólva, –
        nincs bebútorozva…

        Nos, lám-lám így van ez,
ha egymásnak ellent mondanak,
        a Tartalom és a Forma.

GYÖRE IMRE

A nehézségekről

Most már csupa szépség
lehetősége van körülöttünk,
kinn és benn. Kétség, nehézség.
Öklömnyi sódarabok hullnak
híg levesünkbe
hús és krumpli helyett.
Kenyerünkben ártatlan fellegek
rostjai sorakoznak,
s már a kemence tüze
sem égeti őket.
Mimikri mindig.
A feltúrt autóutakon
versenyautók gurigáznak,
és mindegyikben, kivétel nélkül
Senna meg Prost ül. Bajnokok.

Tátott szájjal bámuljuk a dolgot,
hogy hogy-hogy? Nekünk gyalog sem
sikerül átmászni az árkon?
Ők meg csak úgy? Röpüléssel?
Nem szólva ama belső
árkokról, gödrökről,
miken naponta
át meg átal kell kelnünk.
Nem szólva a csapdák
szövevényesnél szövevényesebb
titkairól. És sokszáz vagy ezer
az ellenség, és tudja a trükköt,
hogy lehet egyik ujjunkat
a másikkal kitöretni,
hogy lehet egyik lábunkkal
a másikba belerúgni,
vagy egyszerűen csak
megbökni bokánkat?
S nincs bíró,
hogy közbefütyüljön.
De, ha nincs, csak a holnap
élve veszélyes harca hiányzik.
Ami nem volt,
ami csak lesz, ha legyőzzük
ezt a napot, meg a többit.
Ha megérjük.

TORDON ÁKOS

Az aranyszarvú ökrök

Volt egyszer egy szekerem. Ha akartam: elfért a tenyeremen. Ha másként akartam: fél falu is elfért a szekeremen. Volt hozzá egy pár aranyszarvú ökröm.

Ha akarom: akkora csak, akár a körmöm, ha másként akartam: mozgó hegy volt a pár ökröm.

Ha aranyszarvukból letörtem csepp darabot: hétszer annyi nőtt a helyébe. De mert tud­tam: engem a gazdagság nem boldogít, inkább arra vágytam – a boldogság gazdagítson; nem csábított az arany. Megelégedtem azzal, hogy el-elgyönyörködjem az aranyszarvak ragyogásában. Éltem hát vidáman s boldogan.

Ezzel az ökrös szekeremmel ballagtam egyszer az esti országúton. Kétfelől hullámzott az aratásra váró búzatenger. Hullámzott a kisalföldi rónaságon. A távolban feltűnő újvári öreg­templom tűhegyes karcsú tornya, mindössze felsejlő hajóárbocnak tetszett e hullámzó nagy kalásztengeren, a Barátok templomtornyából pedig mi sem látszott… Csak néztem, néztem a hullámzó kalásztengert ahelyt, hol egykor a Pannon-tenger habjait fodrozta a szél, amikor még a messzi tájék e beltenger tükre alatt nyugodott… így hajtottam elmélázva aranyszarvú ökreimet, nyekergő-nyikorgó kerekű szekeremet, mígnem felrezzentett egy gyors röptű, ala­csonyan szálló madár suhanása. Oly alacsonyan szállt, hogy majdnem lesodorta viharvert kalapomat a kobakomról.

Nosza, ijedtemben akkorára nyitottam a szemem, akár az újvári toronyóra, mely ha késett -jócskán késett, s ha sietett-jócskán sietett, és a szemem majd kiesett!

Majd kiesett – úgy ám! –, mert a hullámzó kalásztenger tetejében kicsi színezüst hajót lát­tam közeledni, s ahogy egyre közeledett, biz’ egyre nagyobb lett.

Ha eddig nem, kerek hajót csak most láttam. Mert kerek volt, szent igaz! Kerek, akár a kerek alma. Kerek, akár a legkerekebb görögdinnye. Kerek, akár a kerek tál, avagy a kerek világi…

Szemem-szám elállt a csodálkozástól. Csak ámultam-bámultam jó darabig. Éppen ki akartam nyújtani a kezem a színezüst hajó után, hogy megtapintsam, amikor láttam, hogy nem hajó az, hanem a hold tréfált meg, a derék, öreg telihold.

Jót kacagtam magamon, s még mindig kacagnék, ha közben az ökröcskéim el nem kóbo­roltak volna. De amíg elbámészkodtam, ökrös szekerem messze járt, elhagyta a poros or­szágutat, elhagyta a kanyargó Nyitra menti újvári határt s rákanyarodott a Tejútra. Kiabáltam utánuk torkomszakadtából, hiába. Hangom nem hallatszott el a Tejútig, nem fordultak vissza.

Azóta is ott fenn járnak aranyszarvú ökreim, aranyszarvuk csillogásától olyan fényes a Tejút, én pedig maradék boldogságommal gyönyörködöm el egykori gazdagságomban, ha olykor a tisztán tündöklő esti égboltra pillantok. Kerekítsétek csak nagyra ti is a szemeteket csillagos este, hátha megpillantjátok őket, amint odafent ballagnak boldog békességgel, végtelen messze a mi békétlen, öreg földünk felett.

SOÓS MAGDA

„Nem is olyan gyönyörű történet”

Talán két-három évtized eltelt azóta, hogy utoljára előszedtem háborús emlékeimet. Azt hiszem, amikor még minden borzalom az átélés elevenségével sajgott bennem, akkor sem sokat meséltem a deportálásról, legfeljebb regénybe, novellákba írtam bele, de csak át­tételesen, és sohasem első személyben. Miért? Ha azt mondanám: jobban izgatott a jelen és a jövő – szépítésnek hangzanék, még ha igaz is. Talán lefékezett, hogy néhány év múl­tán, már a magam számára is zavarbaejtően hihetetlennek, embertelenségében valószí­nűtlennek tűnt, amit átéltem. Azok viszont, akik nem élték át, akik szerencséjükre később születtek, a gyerekeim egyszer csak kérdezgetni és kérlelni kezdenek:

„Mesélj, hiszen te láttad, itt voltál.” Nos, nem annyira itt, mint inkább ott, és erről az „ott”-ról, Auschwitz és tájékáról, nincs kedvem „mesélni”. Végül is engedek. Lefegyverez, hogy tárgyszerűen, tudatosan, ismereteik bővítéséért kívánnak belekukucskálni az idő sötét mélyébe (olyan intellektuális tudásszomjjal – állapítom meg tűnődve –, amilyennel a gaz­daságirányítás szociálpszichológiáját vagy a mikroszámítógépek hazai lehetőségeit akarják megismerni).

Nos, legyen! Most már csak az a gondom, hogy a hívásra filmszerűen, füsttel, korommal, csontvázak menetével előrajzó képek közül melyikre irányítsam a kamerát.

Ez az, tudom már. És gyerekeim elképedésére közlöm, hogy van egy csodaszép történe­tem. Talán el is mondtam már, olyan gyönyörű. Zavartan bámulnak rám, fülelve keresik a szó fájdalmas-ironikus felhangját, de én szívből mondtam „gyönyörűt”, és ők értetlenül vár­ják a történetet.

Azzal kezdem, hogy számomra a szónak, betűnek, írásnak, gyerekkorom óta különös varázsa volt. Az „írás” képzete kivált a fogalmak köznapi hűvös rendjéből, mintha fölébük emelkedne és tündökölne egy picit. S azzal folytatom, hogy meg kell érteniük, ha életem ama kusza és baljós korszakában, amikor már nemcsak az étel, a ruha, a család hiánya gyötört, hanem az évezredek hosszú munkájával humanizált világ totális elvesztése – nos, e félvad állapotban az írásban sem hittem többé, még azt a pici tündöklést is elnyelte az éjszaka. Egészen addig, amíg egyszer, 1945 kora tavaszán…

Az Óriás-hegység egy szögesdrótokkal dekorált völgykatlanában lapult a barakk, ahonnét hajnalonként kivonultunk, néhány SS-katona és néhány farkaskutya kíséretében. Nem sok őriznivaló volt rajtunk, de az ágrólszakadt menetelésnek némi látványos jelleget adott a vad handabandázás, a folytonos „Los! Los!” kiáltozás, meg a dühös csaholás. A kettő között egyébként nem volt semmi különbség.

1945 elején járhattunk; a napok dermedt egyhangúsága folytán elmosódtak a dátumok, mi pedig amúgy sem fogtuk fel az évszám, s a közeledő tavasz jelentőségét. Az Óriás­hegységnek abban az eldugott csücskében nem tudtunk az égvilágon semmiről, sem az inváziós csapatok, sem a Vörös Hadsereg, sem az egész háború állásáról. Mindössze azt tudtuk, hogy, bár Auschwitzból elszállítottak, továbbra is az alacsonyabb rendű lények kategóriájába tartozunk, az SS-től X. gyáros által megvásárolt rabszolgák vagyunk, akiket a gyáros – miután anyaghiány miatt leállította üzemét – ismét udvariasan az SS rendelke­zésére bocsátott.

Így azután mindennap hajnali négy órakor fölsorakoztunk facipőinkben, toprongyosan, rogyadozó, horpadt fizimiskánkkal, míg végül – nyilván veszélyességünkre való tekintettel – megfelelő szuronyos, vérebes őrizet mellett elindultunk a bányaüzem közelébe, ahol az általunk ásott sáncoknak kellett az orosz csapatokat feltartóztatniuk. Ezt persze nem mondta senki, ilyesmit a német birodalomban még feltételezni sem lehetett. Mármint, hogy az oroszok eljutnak odáig. Mi azonban hírszerzési lehetőségek híján szívesen vontunk le efféle következtetést. De éppen, mert el voltunk vágva az újságoktól, az írott szótól, vagyis a közlés hagyományos formáitól, a tájékozódás különös rendszere alakult ki köztünk, és – Émile között…

Hogy ki volt Émile? Alvilági-szurdokbeli minőségét, helyzetét tekintve francia hadifogoly, egyébként középtermetű, mozgékony fiatalember, déliesen, s rokonszenvesen szilaj arcki­fejezéssel, amely azonban egy csöpp hajlandóságot sem mutatott a vértanúságra… A fran­ciák barakkja is ott gubbasztott az isten háta mögötti zugban (Schatzlarnak hívták, hogy mi volt az eredeti cseh neve, máig sem tudom), nos tehát, ott őrizték a francia hadifoglyokat is, és onnan vezényelték őket napi robotjukra a bányához, egy kormos falú, zömök gyárépü­letbe.

Ugyanabba a gyárépületbe, amely köré velünk – 35 kilós, markos csontvázakkal – ásatták a védősáncot. Sovány ötlet, de szerencsés is, mert útközben időnként találkozhattunk a franciákkal. A parancs értelmében ugyan leszegett fejjel, némán kellett menetelnünk, bár­minemű oldalt sandítgatás vagy gyanús mukkanás a legzordabb következményeket von­hatta maga után. És mégis… mégis szerét ejtettem, és megismerkedtem Émile-lel.

Egyszer az országúton, néhány szélesen dübörgő harckocsi közelebb szorította egymás­hoz a két csapatot. Akkor Émile a fülembe súgta: „Ça ira” – csak ennyit, semmi többet. De ez elég volt ahhoz, hogy ezentúl izgatottan várjam a találkozást reggel, amikor a „munkába” meneteltünk, s este, amikor „haza” tereltek bennünket. Persze nem volt mindig olyan óriási szerencsénk, mint első ízben a tankokkal. Többnyire csak kellő távolból, de az idők folya­mán jól bevált jelzésekkel küldte Émile a tudósításait. Néha borzas, göndör üstökét rázogatva, borongó fejcsóválással adta tudtomra, hogy a dolgok nem állnak valami jól, más­kor sötét, bizonyára délvidéki szemét villogtatva, s hunyorítva biztatott: „Minden rendben. Ça va!”

Egy ködös hajnalon, amikor dideregve vonultunk az úton, a véletlen megint a közelembe sodorta. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, suttogva megkérdeztem: „Qu est-ce qu’il y a de nouveau?” „Mi újság?”

A válasz gyors volt és határozott, csak éppen nem Émile adta meg. Egyik kísérőnk, aki a sapkáján halálfejet, meg apró, keresztberakott lábszárcsontokat viselt, előráncigálta bőrtok­jából a pisztolyát, és a tompa végével, mintegy barátságos ízelítőül a lapockámba vágott. S minthogy a pisztolyának nemcsak tompa fele volt, hanem éles is, ez elegendő érvnek lát­szott, hogy Émile-lel még a szem-morzézást is abbahagyjuk egy időre. Be kellett érnem annyival, hogy az árokból időnként fölpislogtam a gyár füstös falára, amely a franciákat elnyelte.

A reggeli és esti vonulások azonban sokkal nehezebbé váltak, amióta már azt sem remélhettem, hogy Émile valamilyen rejtjeles tájékoztatást küld az eseményekről. Miközben spárgával körülkötött facipőmet hurcoltam a havon, vagy lent csoszogtam az árok fenekén,

ahonnét az „ellenség” feltartóztatására hajigáltuk kifelé és hánytuk kupacba a még fagyott göröngyöket… közben elképzeltem, hogy… ha történetesen máshol találkoznánk össze Émile meg én, például Párizsban, a Luxembourg-parkban egy padon, mi mindenről cseveg­hettünk volna egymással. Bizonyára elmondtam volna neki, hogy érettségi tételem világ- irodalomból a francia felvilágosodás volt, és elmondtam volna, milyen furcsa, sajgó boldog­sággal árasztott el mindig Apollinaire-nek ez a pár sora: „Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott / A földön többé sose látlak / Ó idő, illat, hangszálak / De várok rád, hisz tudhatod…”

S hevesen belém nyilallt, hogy a vers, a szó, az írás meghal, elpusztul ebben a világban, ha csak a vakkantáshoz és pisztolydurrogáshoz hasonló „Los! Los!” hangokat nem vagyok hajlandó végső kifosztottságomban szónak tekinteni. De nem tekintettem annak, makacsul ragaszkodtam ahhoz az álmatag rögeszmémhez, hogy a szó és az írás okvetlen a szellem­mel függ össze, s az emberiség nemes és emelkedett kifejezési eszköze.

Úgy vettem észre azonban, ha olykor mégis elkaptam Émile föl-fölszikrázó délvidéki pil­lantását, hogy – legalábbis egyelőre – esze ágában sem lett volna a francia impresszionista költészetről társalogni velem. Ellenben néhány napja az volt a benyomásom, hogy vala­mi határozott, konkrét mondanivalója van. S fogadni mertem volna a facipőmre szerelt spárgába, sőt az aznapi marharépaadagomba is, hogy valamilyen távközlési trükkön töri a fejét.

…Hiába, kedves Émile! Ez nem fog menni. Hiszen már a szemezés sem megy, ez a nyájas és évezredes közeledési mód férfi és nő között, jóllehet, mi a szemezést szolidan és kizá­rólag bajtársi értelemben használtuk. De már ennek is vége, meg kell tartanod magadnak a mondókádat, bármilyen komolyan és bajtársilag gondolod, kedves Émile, sajnos nem közöl­heted, mert a szó meghalt. Megölték.

Természetesen mindezt némán, s szigorúan magamban mondtam el, tekintettel szerfölött éber őrzőnkre, aki fején a lábszárcsont-dekorációs sapkával, nyomában a farkaskutyával fel-alá rohangált az árokszélen, s időnként kitört belőle, mint valami ősvadonbeli üvöltő da­dogás: „Na, los! Los! Los!”

Sírás fojtogatta a torkomat. Bizonyára főként a hidegtől, az éhségtől meg a gyengeségtől, de én úgy éreztem, ettől a „Los! Los!”-tól is…, attól, hogy az emberi gondolat, az emberi be­széd visszatöpörödött ősállapotába, s egytagú, artikulálatlan kiáltásokká degradálódott. Örökre elvesztette a szellem ünnepélyes-derűs méltóságát, semmi köze többé mindahhoz, amit ezekhez a fogalmakhoz: Gondolat, Szó, írás, valaha is kapcsoltam magamban.

De nem tudtam beletörődni, hogy így van. És a schatzlari konok tél, meg a csüggedés kel­lős közepén, önbiztató társasjátékba kezdtem. Persze a lehetőségekhez szabott, egysze­mélyes társasjáték volt; vizsgakérdéseket tettem fel magamnak. Mi a neve Tonio Kroger tánctanárának? Hogy hívják az öreg Thibault írnokát? S míg ásóm a fagyott agyaggal küsz­ködött, emlékezetem előkaparta a tánctanárok gyöngyének figuráját, s nevét: Knaak úrnak hívták. Egy orrhangon elvakkantott „Los! Los!”-sorozat közt pedig szerényen és penészszínűen átcsusszant Chasle úr. S ki sem mondhatom, mennyire megörültem, amikor vérsze­gény memóriámmal sikerült a fanatikus Rahmetovot meg a lobogó kis Gavroche-t nyakon- csípnem. így aztán a csizmatrappolás meg a halálfej-mütyürkés sapka ellenére, a szurdok­ban is egész jó társaság vett körül. Csakhogy erőm fogytán, az emlékezetem, s ezzel a játék is elakadt. Három-négy napba tellett például, amíg az árok mélyén Natasa Rosztova egy ifjú lánykori udvarlójának, Gyenyiszovnak a neve eszembe jutott. Egyre nehezebben tudtam a neveket, s velük az írás egész varázsát felidézni.

Tél vége felé – vagy a tél el is múlt már?… nem tudom, szinte mindegy volt – elfogott a két­ségbeesés. Minden hiába – hasított belém a riasztó felismerés. – Gyöngülök, felejtek, s kü­lönben is, ez az egész humán játék és szellemhamisítvány fabatkát sem ér. A valóság az, hogy nekem már nem lesz többé részem az írott szó gyönyörűségében. Soha, soha…

És ekkor, egy kora tavaszi, mindenesetre még zimankós reggelen, különös dolog történt. Az alacsony, szürke ég alatt, a szemközti gyárépületen feltárult egy ablak, s az ablaknyílás­ban megjelent Émile huncut, mediterrán ábrázata. A következő percekben derékig kihajolt, majd szapora, ügyes mozdulatokkal, s fehér krétával, valamit írni kezdett a falra. Pillanatig elállt a szívverésem. Szerencsére azonban a zord „Los-Los!”-figura tekintetét kizárólag ránk, az árok mélyére szögezte, s a gyárnak háttal állt. Egyébként is, hihetetlen elbizakodottságá­ban még csak el sem tudta képzelni, hogy létünknek, lényünknek van egy része, amely az ő számára megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen, amely fittyet hány neki, s kereket old.

Émile pedig fürgén rótta az óriás, nyomtatott betűket, vigyázva, hogy olvashatók legyenek. Tökéletes hidegvérrel végezte ezt a technikailag, s eszmeileg is nyaktörő mutatványt, ráadásul fordítva írt. Tudniillik feléje tótágast kellett állniuk a betűknek ahhoz, hogy felénk egyenesen álljanak. Amint egy sorral elkészült, letörölte és írta a következőt.

Ettől kezdve, arra a régebbi életveszélyes kérdésemre, hogy „mi újság?”, naponta vála­szolt. Az életével játszik – gondoltam lélegzetfojtva. De Émile mindvégig jobban hasonlított egy pajkos démonhoz, mint egy vértanúhoz. Szemfényvesztő bravúrral működött, mint egy nagyvonalú Puck, aki a mókát a lehető legmerészebben s legcéltudatosabban értelmezi. Megírta, hogy meddig jutottak a szovjet csapatok, melyik nagyobb várostól hány kilométerre állnak. S mozgófaliújság-tudósításait nemzetközi szaknyelven mindig ezzel a két szóval fe­jezte be: „Hitler, kaput.”

Egyszer pedig, amikor már azt hittem, elmarad az aznapi híradás, s nyugtalanul pislog­tam fölfelé, hirtelen széttárult az ablak. Émile előrelendült, mint egy légtornász, és ezt írta a füstös, maszatos gyárfalra:

BUDAPEST FREI! LIBRE!

– Budapest szabad… szabad… – mormoltam az árok fenekén. S noha a betűk meglehe­tősen botladoztak, mégis szinte lebegve, s szárnyalón léptek a falról a légbe, s áttörték a lát­határt.

És akkor az írás, ott a kopott, szutykos gyárfalon – visszakapta varázsát. Emberhez mél­tó, tiszta szférákba emelkedett, és… akár valami csillag, egy ici-picit tündökölt.

Felnőtt gyermekeimre nézek. Vajon értik az írás, a szó, a betű elvesztése – az emberivé for­mált világ elvesztése – miatt érzett akkori rettegésemet? Értik, de mintha valami másra asszociálnának.

Arra, hogy vajon őket nem fenyegeti-e hasonló veszély? Mintha a szereposztás hirtelen megcserélődne, ők néznek rám kérdőn, hogy megértem-e, miért válaszolják: – Nem is olyan gyönyörű történet!

TABÁK ANDRÁS

Szereti ön Fuchsot?

Az öregúr, aki hófehér kecskeszakállat viselt, rám mosolygott a kávéházban.

– Szereti ön Fuchsot?

Meglepődve néztem rá.

– Sajnos, nincs szerencsém ismerni az illető urat.

Szemlátomást rossz néven vette.

– Fuchs az nem úr – mondta kioktatólag. – Fuchs az Fuchs.

– Hát igen – heherésztem –, ami fix, az fix.

Az öregúrnak nem volt humorérzéke.

– Nem fix, hanem Fuchs. Szóval nem szereti őt, fiatalember? Azt mondja, hogy nem sze­reti Fuchsot?

A hangja már cseppet sem volt nyájas. A tekintete villámot szórt, szemöldöke felborzolódott.

– Nem – szeppentem meg. – Elnézést, uram, de…

– Nincs elnézés! – ordított az öregúr. – Maga nem szereti Fuchsot!

Botjával az asztalra csapott és mindent lesöpört. Szemen köpött, fejbe vágott, majd el­ment.

A kedves pincérnő, kinek hébe-hóba udvarolgattam, szemrehányóan jött oda. – No, de uram!

A fejemet tapogattam.

– Ez az ember őrült volt! Súlyos elmebeteg! Látja? Mindent szétvert… engem meg fejbe vágott… hívni kell a mentőket, a rendőrséget! Valami Fuchsról kérdezősködött…

A kedves pincérnő mohón pillantott rám.

– Ön szereti Fuchsot? – suttogta.

– Nem, nem – mentegetőztem –, dehogy! Azt se tudom, ki fia-borja?

Hidegen mért végig.

– Úgy! Fizetni óhajt? Két konyak, egy kávé, egy herendi csésze – és visszakézből szájon vágott.

A villamoson rám kacsintott az ellenőr.

– Szereti ön Fuchsot?

Eltakartam az arcom.

– Nem! Juszt se!

Az ellenőr kerekre tágult szemmel meredt rám. Az utasok iszonyodva mormolták: – Nem szereti Fuchsot…

– Maga huligán – dünnyögte az ellenőr, és a megállóban lerúgott a villamosról. Hazabicegtem. A házmester fogadott.

– Tetszik szeretni Fuchsot?

Dadogni kezdtem.

– A… éppen a lakbért hoznám…

– Ne kerteljen, uram! Szereti ön Fuchsot?

– Ha-hallottam már róla…

– Pofa be! Felelj! Szereted Fuchsot, vagy nem?

Sírva fakadtam.

Gyomron vágott, kiverte két fogam, és rátaposott az arcomra.

Félholtan vergődtem fel a mazárdomba.

Jött Georgina, az én tündérszép szeretőm, és az ölembe ült.

– Mondd, kedves, ugye szereted Fuchsot?

– Georgina! – könyörögtem.

Összeszűkült a szeme.

– Te… te nem szereted Fuchsot?

Úgy sziszegett, mint valami kígyó, és kiugrott az ölemből.

– Te dög! – hörögte. – Ó, te állat! És én még veled… – Zokogni kezdett. – Átkozott legyen az óra, amikor megismertelek!…

Bebújtam a pamlag alá, és elkeseredetten kiabáltam.

– Nem szeretem Fuchsot! Utálom! Érted? U-tá-lom… Jaj!

Georgina a kebléből revolvert húzott elő, és belelőtt a lábamba.

Eltávozott, én meg reszketve kecmeregtem ki a pamlag alól.

Ekkor két markos férfi lépett be a tetőről. Komoran mutatták föl igazolványukat.

– Központi Lélekügyelet.

– Uraim, az Isten küldte önöket! Segítsenek! Mentsenek meg!

Letelepedtek mellém. Egyikük tőlem jobbra, a másik balra.

– Nézzék… – mutattam a sebesült lábamat.

– Válaszoljon, kérem: szereti ön Fuchsot?

Nyöszörögni kezdtem.

– Uraim, az ég szerelmére…

– Ne féljen, nem ütünk – szóltak hűvösen. – Őrizze meg a nyugalmát, és a saját érdeké­ben legyen becsületes. Szereti ön Fuchsot?

– Ki az a Fuchs? Esedezem! Kicsoda? Tudni szeretném!

– Magas kitüntetést fog kapni – biztattak. – Igen magas kitüntetést. Csak legyen becsü­letes. A saját érdekében. Nos, szereti ön Fuchsot?

– Kérem, kérem – rimánkodtam összefűzött kézzel –, kérve kérem önöket… én rengeteg embert ismerek. Roppant sok embert… Az utcában is szinte mindenkit… De ezt a Fuchsot, uraim, Krisztus sebeire esküszöm, hogy őt nem, nem…

– Hallgasson! – Arcukon megfeszült a bőr. – Szereti ön Fuchsot? Gyerünk! Beszélni! Lehorgasztottam a fejem.

Nem tudom – suttogtam. – nem ismerem…

Felálltak. Kötelet vettek elő, és az asztalra tették. Aztán egy fiolát is odaraktak mellé.

– Választhat. A méreg talán kényelmesebb. Elnézést a háborgatásért.

Egyikük a rádió-magazint kezdte böngészni, a másik hasra feküdt a pamlagon, és a bőr­kötéses Baudelaire-be mélyedt…

Mindezek után fölébredtem.

„Nahát – gondoltam. – Jó kis marhaságokat álmodom össze!”

A szobában egy sereg fiatalember nyüzsgött.

Felborították a bútorokat, és a könyveim közt kutattak. Mellükön géppisztoly csüngött. Kiugrottam az ágyból.

Az egyik szakállas rám fogta a fegyverét.

– Na, szereti ön Fuchsot?

Kihúztam magam.

– Igen. Szeretem!

Valamennyien tisztelegtek. Libasorban vonultak el.

Átmentem a szomszédomhoz, s megkérdeztem:

– Szereti ön Fuchsot?

A fejét rázta. Leütöttem, megfojtottam egy zsineggel, és kiszúrtam a szemét. Most már valóban szeretem Fuchsot.