CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

Akácvirág

Lányok hajába tűztük, vagy fehér szirmaiba belemarkolva szórtuk a béke virágát, a korai akáclombokon zsongó méhek csípéseitől riasztgatva. Mindenfele a faluban akácfák, az utcák szegélyén, a szűrük félhomályos, nagy udvarain. Mikor virágzott az akác, mintha mi is kizsendültünk volna, mihaszna gyerekek; teli tüdővel szívtuk mézes illatát, s arra gon­doltunk, mi lesz, ha felnövünk, mint az ötvenéves, vagy még ennél is öregebb akácfák a határban, a pitvarokban.

Lányok hajába szórtuk az akácvirágot, hadd pettyezze teli gesztenyebarnájukat a sok kis fehér pamacs; hadd sikongassanak a futballpálya sétányán, míg a fiúk, a bálványozott felnőttek kergetik a labdát, rúgják a gólokat. Mint a futballmérkőzést vagy a római amfite­átrumok versenyeit, mi ezt is szertartásnak éreztük, szakrális mozzanatnak a mindenna­pok egyhangú sűrűjében, s szórtuk, csak szórtuk, mint Isten a világmindenség csillagait. Néha – bokrok híján – fel kellett másznunk az öreg fákra is, hogy friss virágot szakíthas­sunk – kicsipkézte ülepünket az öreg fa ravasz tüskéivel, karunk, lábunk véres horzsolá­sokkal tele, amint nagy üggyel-bajjal leereszkedtünk a sok leszórt, leszaggatott akácfürt nyomában.

A lányok sikongattak örömükben, ők tudták már, amit mi csak éreztünk, hogy minden csoda érettük, a jövendő hitvesekért, anyákért történik ezen a földön. Néha esküvőn is voltunk, s végigkísértük a menetet a hosszú utcán a templomtól a szülőházig – s nem ér­tettük, hogy a kontyos-fátylas menyasszony, aki nemrég még a pajtásunk volt, mért hullat az úton sűrű könnyeket. Hisz az esküvőnek is örülni kell – talán épp ezért a sírás? – mint az akácvirágzásnak, s a habzó, fehéren, dúsan habzó bőkezű természetáldás talán éppen az esküvő előjátékaként hullt valamikor a hajukba. Tudtuk mi ezt, kamaszfiúk, s büszkék is voltunk nővérkéinkre – amíg az esküvői menet lassan vonult végig az utcán: hogy csak és csakis az akácvirág az oka: oltár elé vezette őket egy „meglett ember”, falunk paraszt vagy iparos fia.

Napraforgók

Megbámult napraforgók, érett, nehéz fővel lefelé hajlók, sokba került nektek a Nap sze­relme, mely egész nyáron át sütötte, égette még vidám, sárga sziromkoszorús, gyönyörű fejeteket, karcsú szirmaitokat, széles leveleiteket. Sokba került, mert íme, a szorgalmas gépek lenyakaznak benneteket – egy-egy szál marad belőletek mutatóban a földek szélén, véletlenül; ők nézik, az őszi ködök könnyeivel a szemükben, s az öregség árkaival: le­fejezett szál-erdőiteket, miket szintén tövestül kivágnak.

Szép volt a szerelem, szép volt a nyár, gondolhatják ezek a magányos, fekete fejek, melyekből mintha egy megszenvedett életű, fejkendős, tört parasztasszony pillantgatna a lepusztult mezőre, élete felvillanó emlékeit forgatva magában. Igaz, ért, ropogó magvaitok silók, billogos zsákok mélyén pihennek majd, kiválogatva újabb vetésre, létfakadásra; va­lami, a jövendő élet csírája hát megmarad belőletek, nemhiába volt a Nap biztató szerel­me, mely végül is éretté égetett benneteket – s továbbmegy életetek a silókból is az olaj­ütőkbe, a napraforgó-pogácsába, a jóízű takarmányba.

De hát mit is gondoltatok sárgán, üdén virágzó tányéraitokkal, gyönyörű, méhek, dara­zsak simogatta fejetekkel – hogy örökké tart a nyár? Hogy örökösek lesznek a párolgó föld fölött a teliholdas éjszakák, pihentetve a sugaraival ölelgető fény fáradtságát fejetek­ben, melyet a viszontszerelem titkos áramából hajnaltól estig keletről nyugatra, mindig az arany korong felé fordítottatok, követve égi útját?

Mint sötét, bölcs, emlékeibe mélyedő, homlokbahúzott-fejkendős öregasszonyok ter­mékeny életükre, emlékeznek a földek szélén álldogáló, gépek vasfogától megmenekült barna napraforgók, egyszál magukban, s ni, járnak is, mozognak a Földdel, mint a temető keresztfái – nem bánnak semmit, csak gyászolnak: szerelmet, elszakadt gyermeket, tár­sakat, lehanyatlott, fényes napokat, s mindazt, ami megtörtént velük a vegetációt éretté sorvasztó időben, látják a szomszédos, dűlőutat szegélyező akácfák lombhullatását, az időben, amelynek kezdetét alig érzékelték, olyan természetes volt a kibúvás a földből, az anyaölből, és ezt az érthetetlen, mert felfoghatatlan állapotot, amibe ugyancsak az Idő jut­tatta őket, kik hűségesen mélyesztik gyökereiket ma is a felnevelő, de iszonyatos, örök, s maradandóságában örökkévaló Földbe.

Csillogunk

Csillogunk-villogunk a régi táncok arany fényében, tizenhét éves kamaszok, a zenekar előtti placcon-porondon; körülöttünk a nagy terem négy sarkában feszítő mellel, szál­egyenesen az idősebbek (az öregek!) járják a csárdást, por csapódik fel sarkuk alól az öreg deszkapadló rései közül; szürke por lepi a pantallót, csizmaszárat; néha megpattan egy feltartott kéz hüvelykujja, a kontyos menyecskék keze a férfiak vállán, a férfikezek, azok a nehéz tenyerek az asszonyok derekán, kettő jobbra, kettő balra, azután megforog­nak; mögöttük a kitárt teremajtó, a kocsma zaja – ünnep ez – délelőtt a templom, zsoltár­éneklés, délután futballmeccs, este bál, talán szüreti; tanuljuk az öregektől a méltóságos testtartást, fölvetett fővel vihogunk, röhögünk egyet saját igyekezetünkön, mert mi még csak csikók vagyunk, s még a csárdás ütemére is cifrább, kitekertebb lépésekre ugrik a lábunk.

Villogunk a porondon, ott forog a prímás lánya, keletiesen van öltözve, színesen, üveggyöngyökkel; India-barna az arca, őt táncoljuk körbe, csillogunk, izzadunk, nedves tenyérrel szorítjuk derékon fogva a lányokat a tangóban, a keringőben, hótt-szerelmesek vagyunk mindenkibe, aki a kezünk közé kerül, ég a fülünk, néha csípőre csúszik a ke­zünk, ahol domborodik; ilyenkor egy rosszalló, kötelességszerű mozdulat görcsös szorí­tással tépi le tenyerünket a csípőről, csak tisztesen, fenn a derékon, sőt inkább a lapockákon, de kárpótol a feszesebb összesimulás a tánc forgatagában; miénk a zenekar előtti tér a plafonról lógó, meztelen villanykörték vakító fényében; kintről duhaj énekszó hallik, ha a szünetekben a söntés felé nyomakodunk egy fröccsre, belátunk a mulatozókhoz, ahol kecskelábú, nehéz asztalok mellett csattog a kártya, dől a bor, zendül az ének, néha egy valódi népdal is, mint a „Megkötöm lovamat” vagy a „Tavaszi szél…” – s aztán örökö­sen az a szentimentális, elnyújtott, falutól faluig összecsendülő „Akácos út…”

Én már azt gondolom, jó éji féltizenkettő táján: csak a szívemet fájdítja ez a bál is, Bódis Terike is, a májusi akácvirág is és egyre jobban minden tánc – ahogy közeleg az az év­szak ebben az évben –, amikor biztosan elmegyek innen, szerelem-méztől ragacsosan, a meztelen villanykörték váltamra tapadt fényével, s ahogy villogtunk tizenhat évesen, talán soha többet; de tudok majd én akkor is az emlékeimmel bánni, ahogy azok velem: bármi­kor benyithatok a régi teremajtón, foroghatok a zenekar előtti porondon (mint az a sze­gény fiú a Körhintában), és emlékeznek majd a lányok is arra a vékony, inas, sercegő hajú indiánra, aki messzebbre nézett, miközben szorította fiatal derekukat, s átkarolja őket ma is azzal a régi mozdulattal.

PASS LAJOS

Kéklik

Valamennyi virradatban,
Valamennyi alkonyatban,
Valamennyi délidőben,
Valamennyi gyilkos szélben,

Valamennyi zsendülésben,
Valamennyi avarlásban,
Valamennyi nem-szabadban,
Valamennyi szemhunyásban,

Kéklik havon, vadvirágban,
Kéklik cipőm tompa fényén,
Kéklik borom párájában,
Cigarettám halk füstjében,

Fecske-váró álmodásban,
Minden bokasajdulásban,
Jószerencse sejtetésben,
Fésűszikráztatta hajban,

Elakadó koccintásban,
Fölragasztatlan bélyegben,
Köhögés nem feledteti,
Nyughatatlan alvás őrzi.

Egy festmény képaláírása

Irina Raksának

Vándorol, vándorol a hold…
Horgászbotom az éjben
Hűséges mutató
A rezzenetlen vízen.

Idő, idő, idő?
Ej, mindez szófecsérlés.
Te lány, lányom, leányom!
Kerülöd, lásd, e képen
Anyád tekintetét,

Hogy ne szóljon, szót se, semmit,
Hisz sejted, hogy rég tudom már
– Magamról – amitől félsz.

Ne féljetek! Pecázok,
S még kukucskálok minden
Leányszállóval szemközt,
És megfestem hátamat:
Tükrében arcotoknak,
Ne féljetek!

Csak vendég,
Csak vendég kerüljék mindig,
S mindig beljebb a házba,
Mert voltam volt én is gazda!

Ej, mindez szófecsérlés;

Az égbe vadludak vájnak.

A horgász, a horgász csak hallgat…

Stabat mater

Az Anya állt —
Kémlelte az eget, mintha az Úr felé fordítaná tekintetét;
De egészen más madarak köröztek odafenn: nem hallatszott
Hernyópusztító csicsergés —

Az Anya állt —
Összébbhúzta melle fölött a kendőt: sivatagi huzat volt.
Nem értette: miért kellett idáig kapaszkodnia – Nyomában? –
Valami iszonyatos történt, nyilvánvalóan.
De mintha méreghegyű tüskébe markolt volna …
Innen, hogy réveteg, de – valami, réges régentől rémlik —
Valami dolga akadt itt? Tömeg. Tömeg lesi tekintetét. Igen.
Csakugyan: előtte
Egy torkon rúgott, ecettel kínzott, még ordító test,
Vakarhatatlan viszkető test,
Töviskoronával. A töviskorona! Hát ez az a tövis?!

Úristen! Föl kell majd fogadni valakiket, akik
Értenek a sziklavájáshoz …
Már nem kell a kendő. Nem fázik. Azt kell majd betakarnia,
Azt a fölrepedt bőrű testet;
Azzal a kendővel, amivel
Akkor – hány és hány éve? – egyszer már betakarta …

Az Anya állt —
– Mit keresnek itt ezek a nők? El akarták foszlatni a
Szívét, most meg már zokognak … Már
Nem kell a kelengye … Miért itt ez a sok fiatal nő?
Mindenkinek könnyes a szeme, hát legyen is!
Ne lássák a könnytől, amit csak én láthatok;
S amit én suttoghatok, számról se olvashassa le senki:

– Nem mondtam el Neki semmit.
Lásson hát! Lásson engem,
Kit egykor mezitlábam tündöklő kacérsága
Űzött, űzött idáig;
Lássa nyomorúságom:

Hogy meg nem simogat senki,
Hogy gyöngykavicsot senki
Nem zörget sóhajozva,
Mint József, Józsefem – ő sem —

Gyógyfűért kujtorogtam,
Mikoron mezítlábam —

Én nem tudtam, hogy így lesz …
Nagyon soká elvoltál…
Miért is nem volt leányom?
Egy jó húg észre térít:
Nyafogva havibajtól,
Szép haját olajozva —

Én a Kertről sem tudtam —
Ha akkor hiszlek, mikor még
Édes kisfiam voltál —
Arcodat elrabolta
Egy lány, egy ócska kendőn —

Már az első

Befelé húzza a fuldoklót a tó,
Nem löki partra.
Hullafoltok szélednek a szerelmesek bőrén;
Már az első, boldog hörrenésre
Gyűlnek a kórokozók.

Véltem vala: szöktet a szerelem
Az inkvizítorok elől:
Ellobog testünk, vigyoruk elől, szégyenükre
– –

De egyremegy.
Addig vetkőzik az ember, míg nincs mire.
Már csak magokról álmodozik,
Toboz pikkelyei alatti sejtelemről;
Békét vél, s lel is,
Madárcsigázta lombok alatt.
Kisimulnak a lepedők,
Mentsétek meg lelkeinket, lobbantják még Fehéren,
A véletlen fényben – –

NEMES GYÖRGY

Két fekete madár

Milyen furcsa ennek a templomnak a tornya! Tulajdonképpen nem is torony. A gúla égbe­törő négy éle találkozik fönn, de hiányoznak az oldalfalak. így jól látszik: nem lóg bent ha­rang. De akkor miért hall mégis harangszót?

Nem is szólt Teriéknek, hogy eljön sétálni; úgyse veszik észre napközben, otthon van-e vagy sem. Csak vacsorakor keresik, ha nem találják. Éjszaka a legjobb: a veranda télen jól fűthető, nyáron szellős. Elhozta a dunnáját meg a vánkosait hazulról, ezeket engedé­lyezte Gyuszi, a bútorokat kidobta. De ha lefekszik, úgy érzi, újra Károlyréten van, a régi házban, s nem itt, a Rózsadombon, ahová tavaly költözött, miután Gyuszi rábeszélésére eladta a házat. „Mit csinálna ott mama egyedül? Nálunk remekül meglesz. Teri meg a két gyerek majd ajnározza.” Nincs is semmi baj, nem is tudja, milyen Teri, milyen Gézuka meg Virág. Nem érti, mit mondanak, mert napról napra rosszabbul hall.

Fölfedezte ezt a padot a 11-es busz megállójában. Olyan ez, mint régen, mikor vasár­nap kiült a ház előtti kispadra. Innen látni a templomot azzal a furcsa tornyával. Gyuszi meg Teri egész nap nincs otthon, a két gyerek iskolában vagy napköziben. Fölveszi feke­te ruháját, csatos fekete lakkcipőjét, megköti fején a fekete selyemkendőt, s idesétál lent­ről, a Bimbó útról. Itt, a megállóban rengeteg ember száll le meg föl. Főként négy óra után nagy a forgalom. Kár, hogy nem hallja a beszédüket, de nézni is érdekes őket. Milyen figu­rák, Teremtőm!

A minap jött két nadrágos fiatalember. Csak mikor melléültek, vette észre, hogy egyi­kük lány.

– Szabad, néni? – kérdezte a fiú.

– Tehát maga is hallja a harangszót, fiam – felelte.

– Te, ez süket vagy süsü.

– Hagyjad, Bundi, ne cukkold az öreglányt – mondta a lány. A fiú ordítani kezdett:

– A néni süket?

– Igen, fiam. Azt hiszem, süket vagyok.

– Akkor mért nem megy Rákoskeresztúrra?

– Milyen túróról beszélsz?

A két fiatal nevetni kezdett.

– Ott rengeteg hely van a süketeknek meg a vén spinéknek, hallja, nyanya? Üresek a

kripták.

– Örülök, hogy te is hallod a harangszót, fiam – felelte.

– Úgy látom, az öreg múmiát jégre kell tenni – mondta a fiú, s ölébe ültette a lányt.

– Ha zavarja a nénit a smárolás, fordítsa el a fejét vagy totyogjon be a templomba – s

nekilátott a lánynak.

Jönnek fiatal mamák kisgyerekükkel. Milyen takarosak itt a gyerekek. S mit összefe­csegnek! Látja a szájuk mozgásáról, ha nem is érti őket. Jön bottal egy férfi, furcsa, hosszú testű, alacsony, barna kutyájával. Ez is leül mellé megpihenni: nyilván, mert rossz a lá­ba. A férfi beszélgetni szeretne, de ő nem áll szóba idegen férfival. Egy öregasszony is tartsa magát. Elfordul, és a harangszóra fülel.

De egy nap feketeruhás asszony jött errefelé. Mindjárt egymásra néztek. Az érkező le­ült mellé. Sokáig csak nézegették egymást, szó nélkül. Fekete ruhája van az asszonynak, magas szárú, fűzős fekete cipője, kicsit ezüsttel tarkáit fejkendője. Ezt nem érti. Ha fiatalabbnak látszik is, mint ő, megvan ez is hetvenkettő: miért nem visel tiszta fekete kendőt?

– Ugye, nem pesti? – szólalt meg a jövevény.

– Tehát maga is hallja a harangszót – válaszolta. Az újonnan érkezett furcsán nézett rá.

– Mi van a harangszóval?

– Beszéljen lelkem, hangosabban. Vagy hajoljon közel a fülemhez. Sajnos, rossz a hal­lásom.

– Honnan került ide, azt kérdeztem.

A jövevény a füléhez hajolt, s így megértett mindent, amit ezután mondott, nem is na­gyon hangosan, de tagolva.

– Károlyrétről, már több mint esztendeje.

– Én Szinvárról jöttem. Már három éve. A lányomnál lakom. Jó lány.

– Család van? Unoka?

– Van. Péterke. Hatéves. Jó gyerek.

– S ki az ura a lányának? Úgy értem, mit csinál?

– A vőm? Derék ember. Mérnök.

– Az én fiam henteseket irányít. Igazgató. Az a sok pesti húsüzlet majd mind őhozzá tartozik. Autóval jár. A károlyréti házból vette.

– Az én vőmnek is van autója. Mikor otthagytam Szinvárt, mindent pénzzé tettem. A pénzt odaadtam a lányomnak. Azóta se kérdeztem, mit tettek a pénzzel. Náluk lakom. Van kosztom, kvártélyom. Mi kell más egy ilyen öregasszonynak?

– Hány éves, lelkem?

– Hetvenegy.

– Jól gondoltam. Én hetvennégy vagyok.

– Hogy szólíthatom?

– Borsos Józsefné a nevem, Parádi Zsófia. Sokáig Borsos néninek szólítottak, de in­kább mindenki Zsófi néninek hív, meg van, aki Zsófinak. A lányom anyukának, a vőm is úgy, Péterke Nagyinak.

– Én Róza vagyok. Özvegy Kovács Ábrisné, Kosztecz Rozália. Engem a fiamék mamá­nak hívnak, az unokáim nagymamának. Szólítson, lelkem, Rózának. Az jó lesz.

– Jó, nagyon jó. A lányomék nem tudják, hogy eljöttem hazulról.

– Nem szabad eljönni?

– Szabadni szabad, de nem örülnek, ha elkószálok. Féltenek. Ma este vendégek jön­nek. Legalább négy házaspár. A villamossági vállalattól, ahol a vöm dolgozik. S az én Ma­rikám azt szereti, ha ilyenkor otthon vagyok. De én nem örülök a vendégeknek. Hango­sak, ricsajoznak. Aludni se lehet tőlük, ha sokáig maradnak.

– Hol alszik, lelkem?

– Van egy kis szobám a konyha mellett. Takaros szoba. Ablaka nincs. De ha a konyha felé nyitva hagyom az ajtót, a konyhaablakon bejön az a jó dombi levegő.

– És amikor vendégség van? Akkor nem tudja kinyitni a konyhaajtót, Zsófikám?

– Akkor nem. De legkésőbb kettőkor mindegyik vendég elmegy.

– Az én fiamhoz nem járnak vendégek.

– Hogyhogy nem járnak?

– Mert a fiam tizennégy hónapot ült, és akkor otthagyták a barátok. Nem is otthagyták. Gyuszi mondta, hogy nem barát az olyan, aki a bajban elfordul az emberfiától.

– És mért ült a fia, Rózám? Csak nem követett el valami bűnt?

– Az én Gyuszim nem olyan. Aki hússal dolgozik, annak mindig a körmére lehet kop­pintani. És az én Gyuszimnak sok ellensége volt mindig. Irigyelték a Bimbó úti szép la­kást. Alig várták, hogy belekössenek. Megvádolták, leültették. De kiderült, hogy ártatlan. Az én Gyuszim ártatlan, mint a bárány. Ki is jött a börtönből, s akkor hívott fel Károlyrétről. Ne tengődjek ott egyedül, mondta, eladjuk a házat, s ő a pénz ellenében életem végéig eltart.

Másnap már délután négy előtt ott ült Róza néni a padon, fülelte a harangszót, hátha meghallaná, s várta barátnőjét. Zsófi néni, aki azért viselt magas fűzős cipőt, mert nagyon dagad a lába, fél ötkor érkezett felülről, a Bogár utcából. Leült Róza néni mellé, s folytat­ták az előző nap abbahagyott beszélgetést. Róza néni kibontotta fejkendőjét és Zsófi né­ni még közelebb hajolt, hogy új barátnőjével jól tudjon diskurálni.

– Hoztam egy kis levelestésztát, Róza lelkem.

– Jézusom! Épp arra vágytam. Már hónapok óta arra vágyok. Károlyréten, míg szegény Ábrisom élt, én is mindig sütöttem levelestésztát. Gyuszim is nagyon szerette, míg kisfiú volt. De Teri, a menyem nem tud se sütni, se főzni, s nem szereti, ha a konyhában lábatlankodok.

– Ezt én sütöttem. Ez is volt tegnap a vendégeknek. Ma is jönnek vendégek. De csak egy házaspár. A vőm főnöke. Nagyon ki kell tennünk magunkért. Nem is maradhatok so­káig, mert Marikám ragaszkodik hozzá, hogy én is kiöltözzem, s ott legyek a vendégekkel.

– Jó magának, Zsófi, lelkem.

– Igen, azt hiszem, nekem jó. Mért, magának nem jó, Rózám?

– Nekem is jó, mert szeret a fiam, a menyem, a két unokám. Csak nem tudok velük be­szélgetni, úgy mint magával, Zsófi. Ez az én szívem bánata, semmi más.

És Róza néni pityeregni kezdett. Mire Zsófi is rákezdte a sírást. Ültek sokáig, szipogva – két gubbasztó fekete madár. Aztán lassan megnyugodtak, s már csak csöndben me­rengtek.

– Megkondult a harang – szólalt meg végre Zsófi néni.

– Igen, hallom. Már egy órája hallom.

– Pedig csak most szólalt meg, elhiheti, Rózám.

– Én mindig hallom, amikor csak akarom.

– Akkor belül hallja, Róza lelkem, ugye?

– Igen, belül hallom. És amikor csak akarom.

– Akkor mégis csak jó magának is.

– Igen, azt hiszem, nekem is jó.

– Jó dolog öregnek lenni, igaz, Rózám?

– Bizony jó. Ha süket vagyok is, de akkor hallgatok harangszót, amikor csak akarok.

– Nekem is jó, hogy ilyen barátném lett öreg koromra, mint maga, Róza.

– És jó az én fiam. De nemcsak Gyuszi jó, jó az én Terikém, meg jó Gézuka és Virág.

– Akárcsak az én Marikám meg Bandi, a vőm, aki olyan szép ember, és Péterke, aki na­gyon jó gyerek. Csak a lábom ne fájna. Ha hazamegyek, rögtön lefekszek, s borogatást rakok rá.

– Én meg elmondom az én Gyuszimnak: milyen jó levelestésztát ettem, s ha akarja, új­ra sütök neki levelestésztát, amit úgy szeretett gyerekkorában.

Még üldögéltek egy kicsikét, görbe ujjú bütykös kezük az ölükben nyugodott. Néztek előre, Róza néni az égszínkék szemével, melyen már egy csöppnyi szürke hályog segítet­te, hogy a külső világ, melynek hangjai is alig jutottak el hozzá, alakjaival, színeivel is csak elmosódottan jelentkezzék. így lehet igazán belülről is hallani a harangszót. És előrené­zett Zsófi néni is, szép barna szemével, amely kissé megnyúlt orra mellől még élesen fi­gyelte a világot, nézett és arra gondolt: ha le tud majd pihenni az ágyán, s bebugyolálhatja a lábát, teljesen mindegy, mikor nyithatja ki a konyhaablakot, hogy bejöjjön a csodálatos dombi levegő, amely, mi tagadás, jobb és élesebb, mint amilyen Szinváron volt, ahol a kö­zeli kohó miatt szinte láthatóan szállt a korom.

Előbb Zsófi néni ment el, mert ő egy kicsit messzebb is lakott, meg a lába miatt lassab­ban is járt, s megígérte Marikának, hogy hétkor otthon lesz. Szeretett volna csöndben be­surranni a kisszobába, de keresztül kellett mennie a konyhán. Marika már ott sürgött-forgott: készült az esti vendégfogadásra.

– Na, csakhogy megjött anyuka. Hol a fenébe tud ennyit csavarogni vénasszony lété­re? Egyszer még valami huligán a bokor alá dönti, s aztán mehetek a kapitányságra felje­lentést tenni ismeretlen tettes ellen. Na, gyorsan, segítsen, de előbb mosson kezet! Az­tán majd fölveszi a színes kötényét, ha nem is szereti, és maga fogja felszolgálni az ételeket. A vendégünk nagyon fontos személy. Bandi további pályája tőle függ. De mit magyarázzam ezt anyukának? Mossa meg a salátát, gyorsan, hét óra múlt, lehet, hogy már nyolckor itt vannak, s én még nem is szedtem rendbe magam. És ha itt vannak, fel­tétlenül dobja le ezt az ócska csukát a lábáról. Horváthnénak itt maradt a félcipője a múlt­kor, azt vegye fel.

Róza néni nem nagyon sietett hazamenni. Már szürkült, mire a Bimbó úti villabérházhoz ért. A házfelügyelőéknél nyitva volt az ajtó, de nem vették észre, mikor lábujjhegyen be­surrant a kertbe. Körülnézett, aztán ott, ahol a bokrok mögött egész kis sűrű rengeteg van, elbújt a fák között. Leült a fűre, szoknyáját elterítette maga körül, fejéről lebontotta a kendőt. A földnek így közelről nagyon jó szaga volt. Lassan sötétedett, s idelátszott a bokrok mögül a lakásuk. Gyuszi nagyban hadonászott a kezével. Nyilván valamit kiabált, erősen kiabálhatott, mert még ő is hallotta a hangokat, ha nem is értette a szöveget. Való­színűleg a gyerekeket egzecírozza. Róza néni elfordította a fejét: mintha így látná ezt a furcsa templomtornyot, s jobban hallaná a harangszót. Ábrisért szólt ilyen szépen a ha­rang. Nagyon késő lehetett, talán kilenc óra is, mikor Gézuka meg Virág végigszáguldott a kerten, bekiáltottak minden bokor mögé:

– Nagymama, hol vagy? Gyere elő. Már megint elbújtál. Apu nagyon zabos.

Róza néni csöndben lapult, de a két gyerek hamarosan fölfedezte, hol rejtőzik, s diadal­masan vitték be a házba, mint minden este.

ROZSNYAI ERVIN

Szendvics

Ez volt az életem:
két karéj fasizmus között
egy vékony szelet sülthús.
Az is, mint a csizmatalp.

Görény

A görény egy l’art pour l’art állat,
akkor is öl, ha nincs szüksége rá.
Ez persze nem szép tőle.
Joggal hivatkozhat azonban a vis maiorra:
muszáj neki edzésben lenni,
különben kijön a gyakorlatból.

Valami elmúlt

Valami elmúlt, ami nem volt.
Ami van, abból volt elég.
Terpeszkedik az idegen hold,
mint mosatlan ingen a szennyfolt,
elkoszlott ruhán a pecsét.
Fölöttünk közömbös a mennybolt,
lent gáz sziszeg, gonosz beszéd.
Hogyan is múlt el, ami nem volt?
A sohasem-volt lesz-e még?

Főnix Adolf

Adolf, a főnix,
életre kelt,
világba vakkant
egy kurta „Heil!”-t.

Maszatnyi bajszát
illesse bók!
Tincse, mint régen,
szemébe lóg.

S míg pillantása
fut kémlelőn
az orosz sztyeppén,
ukrán mezőn,

S míg gazdaszemmel
néz szerteszét,
böffen belőle
ilyen beszéd:

„Na ugye, mégis én nyertem meg a háborút!”

SZEGŐ LÁSZLÓ

Télvíz

Január volt. Már megkerültük az állomást is egyszer, ászt a havazás meg csak nem akart szűnni. Nagy, lassú pelyhekben szállt a hó, ha megállt az ember és nézte, mintha lassan fölfele kezdett volna emelkedni – akárcsak valami régimódi liftben. De dél felé már egész sűrűn esett, mire a távolból idekongott a harang, térdnél is mélyebben süppedtünk a hó­ba.

A hóié becsurgott a cipőnkbe, alig fél óra gyaloglás után merevre fagyasztotta a lá­bunk, s egyre körülményesebbé vált a haladás. Ahogy kiértünk a kopár nyárfasorból – most már a faágakon is arasznyi vastag volt a hó –, belénk kapott a dermesztő januári szél. Nemsokára éreztük: szemöldökünkről, szakállunkról jégcsapok csüngenek; fölnyúl­tunk, hogy megtöröljük az arcunkat, és éreztük: a bőrünket is kicsípte a fagy.

Nem tekintettünk egymásra, úgy mentünk.

Valaki hátul pálinkás bütyköst talált a zsebében, körbeadta – meghúztuk az üveget, csípte a torkunkat a jó erős szesz, de hát nem melegedtünk tőle föl.

Károgva kaptak föl mellettünk a barázdákból a varjak. Némelyik megült a villanyvezeté­ken, a legtöbbje tovább röpült. Mi meg csak baktattunk a vastag hóban alig látszó úton – nyolcan-tízen, magányosan ebben a nagy, hatalmas pusztaságban. Nem is hallottunk a varjak károgásán kívül semmit.

Bebújt a hó a nyakunkba, csípett az erős szél is, hát mit mondjak – fáztunk. Igen-igen, vártuk már, hogy beérjünk végre a telepre, hogy valami meleg helyre kerüljünk, együnk va­lamit, igyunk is. Fölrémlett előttünk a barátságos, jól fűtött kunyhó képe, ahol vastagon gomolyog a dohányfüst, a kondérból ínycsiklandón száll a pörkölt szaga, a tűzön forrósított kőről a bodagé; ahol közelebb lehetünk egymáshoz, mint itt künn, az Isten szabad ege, az irgalmatlan hideg januári ég alatt.

Akik elöl haladtak, azoknak ropogott a lábuk alatt a szűz hó – ha szembe kaptuk a sze­let, mert úgy fordult az út, hallottuk is ezt a csikorgást-ropogást. Különben – semmit. Még az asztmás öregek se köhincséltek, a gyerekek se zajongtak. Mentünk csak, lassan, fá­radtan húzva a lábunkat magunk után – egyre nehezebbre esett minden lépés.

Megy az ember, aztán nem érzi a lábát, amin megy – villant az eszünkbe. Nem érzi, mert már az az éles, kemény fájdalom se fáj – meg már a szelet se érzi, ahogy az arcába vágja a hópihéket; szóval a tűszúrásokat se érzi – se a homlokán, se az orcáján, az orrán se.

„Farkasoknak való idő” – futott át agyamon. De még a kutyák se csaholtak, pedig most már közel kellett hogy legyen a telep.

Ha odafelé az út órácskányi járóföldnek tetszett, akkor most legalább kétszer olyan hosszú – és csak nem akar vége szakadni neki. De hát csak mentünk, mentünk, mert nem jó dolog ám fagyos téli időben megállni az úton – hamar odafagy az ember lába a földnek.

Újabb nyárfasor szegélyezte az utunkat, abból tudtuk, hogy valóban a telep iránt köze­ledünk. Elpillantottunk nyugatra – mert a nap letért a delelőjéről –, föl is fedeztünk valami szürke foltot a láthatár ködében. Bizonyára a templom lesz az – bizakodtunk. Vánszorog­tunk még jó időn át, amikor rájöttünk: korai volt a reménykedés – csak egy magyalbokor volt az, amit toronynak néztünk.

Nagy volt a fehérség – az embernek egyre csak az előtte haladót köllött néznie, hogy el ne szédüljön, föl ne bukjék. A Bakró ment előttem, én annak a hátát néztem; akármilyen hideg volt is, átütött a hóna alatt a verejték. Mert mostanra már valóban igen nehezünkre esett a járás. Éreztük a fáradtságot a combunkban, a lábunk szárában, mindenütt. Ahogy múlt a lábunkban a hideg okozta kegyetlen fájdalom, úgy gyülekezett benne a csípős, ernyesztő fáradtság.

Azt se tudtuk már, kik vagyunk, hol vagyunk, amikor végre beértünk az első telepszéli putriba.

Átestünk inkább a küszöbön, mintsem hogy rendesen bementünk volna – a Giza alig bírt elkapkodni minket. Fölbontotta a jó veresboros üvegeket, megborsozta, megpapri­kázta, úgy adta oda nékünk. A sarokban meg valóban ott rotyogott a pörkölt, úgyhogy et­tünk is, ittunk is bőven, az öreg Ilus meg szóval tartott bennünket.

Kár, hogy nem volt ott a nagyanyám temetésén.

SIMOR ANDRÁS

„Kísérteties…”

Olvasom F. S. tanulmányát, és az egyik idézet ellenőrzése végett Petőfit lapozgatom.

„…A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk. Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik jóhiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.”

Nem tudom megállni, felhívom a tanulmány szerzőjét, és Petőfi három mondatát be­olvasom neki a telefonba. „Kísérteties …” – feleli. Tovább nem is beszélgetünk.

ADY ENDRE

Petőfi jelöltsége

Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen válasz­tott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi haza­térésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a ma­gyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van hivatalos jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öreg ember. Elindult, hogy majd ő keres kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a vi­lágirodalom nagy alakját Petőfiben s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben. A magyar választók között pár nap alatt iz­gatott lett a hangulat. Hogy ez idő szerint nem lehet egy antidinasztikus embert füg­getlenségi képviselőnek választani. Erősen megrótták azt, hogy Petőfi Szibériában vol­taképpen a gálád abszolutizmus kenyerét ette. Sokan bizonyítékokat kerestek, hogy Petőfi jakabokányistákkal kacérkodott, s így veszedelmes földosztó. Mikor aztán végül az is kiderült, hogy nincs a választásra pénze, a nagy öreg embernek úgy kellett mene­külnie a kerületből, mint ötvenhat évvel ezelőtt.

1906