MEGMENTETT OLDALAK

BABITS MIHÁLY

Válasz a „Família” kérdéseire

1935 nyarán M. G. Samarineanu, a nagyvá­radi „Família” című irodalmi folyóirat főszerkesztője – a román-magyar közele­dést szorgalmazandó – körkérdéssel for­dult a korszak néhány kiváló román és ma­gyar írójához, egyebek között, Babits Mi­hályhoz is.

1. Lehetségesnek tartja-e a román-magyar kul­turális együttműködést?
2. Ha igen, hogyan képzeli el? Milyen erőket kell mindkét részről az ügy érdekébe állítani?
3. A két nép művelődése elegendő alapot nyújt­hat-e a megegyezés nagy épületéhez?
4. Az író műveivel ellensúlyozhatja-e azt a meghasonulást, amelyet a politikus működése – szándékosan vagy tudattalanul – felidézhet?
5. Mi a véleménye a nagyváradi „ Família ” által kezdeményezett közeledési mozgalomról?

Babits válaszát – melynek időszerűsége, sajnos, azóta sem évült el – ma különösen érdemes fölidéznünk a feledésből.

1. Az európai művelődés egy és közös. A ro­mán és a magyar irodalom egyaránt része az európai irodalom egységének. Szomorú, hogy oly kevéssé ismerik egymást. Az irodal­mak, valamint az írók is, akkor fejlődnek, ha egymásra hatnak, kölcsönösen gazdagítván egymást. Az irodalomtörténet eléggé mutat­ja, hogy sem a nyelv, sem a politika nem lehet akadály e kölcsönös befolyás és gazdagítás számára.
2. Mindenekelőtt össze kell ismerkednünk. Az erdélyi írókra és fordítókra ezen megismerés közvetítése körül nagy és hasznos munka vár. Nem elegendő, hogy némi fogalmat nyer­jünk írókról és műveikről. Be kell hatolnunk azok szellemébe, hogy mindazt felszívhas­suk, amit számunkra adni és mondani tud­nak.
3. Efféle kölcsönös hatás révén feltétlenül kiala­kulhat bizonyos hangulati és észjárásbeli kö­zösség a két nép szellemi elitjében. Ez pedig nem maradhat teljesen hatástalan a két nép közti egyéb kapcsolatokra sem.
4. A politikai meghasonlás egyik leggyakoribb és legveszélyesebb eszköze a hazugság: an­nak a képnek meghamisítása, amely valamely népről a másik nép lelkében él. Bármilyen módon nyilatkozik is meg ez a hamisítás, az írók sokat tehetnek ellene. Különösen, ha magukban hordozzák a közös érzés és gon­dolat lehetőségét, amely szembehelyezkedik a meghasonlást felidéző sugalmazásokkal.
5. Egyetlen szóba foglalva: a váradi kezdemé­nyezés nagy jelentőségű, igaz célt tűzött zászlajára.
   Lehet-e vajon napjainkban nagyobb szolgá­lat, mint a megértés útjait egyengetni két nép között? S ki hivatottabb erre a szolgálatra, mint az író? Amit tehetünk, az talán egyelőre kevés. De ezt a keveset is meg kell tennünk.

„A váradi hídverés” (Bp., 1946) című kö­tetből

FALU TAMÁS

Kiadatlan versek

Rónay György egy 1966-ban írott versében Ócsának két nevezetességét említi: a régi ro­mán templomot és Falu Tamás költőt. Engem főleg ez utóbbi nevezetesség vonzott gya­korta Ócsára siheder lírikus koromban. Szájtátva hallgattam az utolsó percéig friss szelle­mű aggastyán halk visszaemlékezéseit – nagyon jólestek baráti biztatásai.

Kiskunfélegyházán született, 1881-ben. Elvégezte a jogi egyetemet, pályafutását hírlap­íróként kezdte. Tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak. Első verseskötete 1900-ban jelent meg, az utolsó – a tizedik – 1974-ben. Tizenegy regényt is írt. Polgári foglalkozására nézve közjegyző volt, Monoron, Nagyrőcén, Cegléden tevékenykedett. Ócsára 1924-ben került és 1977 nyarán bekövetkezett haláláig ott élt. Eredetileg dr. Balassa Lajos volt a ne­ve, a Falu Tamás költői álnevet 1911-től használta.

Mindenki szerette őt, mert – ahogy Csanádi Imre írta róla – „minden leereszkedés nél­kül vette emberszámba tanulatlan, földszagú ügyfeleit”. És a verseiért kiváltképp szeret­ték, hiszen ezekben a kismesteri gyöngyszemekben a végtelen humánum tengerfénye csillan.

Ócsa város önkormányzata és a költő rokona, Bér Andor lapunk rendelkezésére bo­csátott néhány kiadatlan verset Falu Tamás hagyatékából. Örömmel közöljük valamennyit.

Baranyi Ferenc

Jelek

Nekem a nyárfa azt jelenti,
hogy gyerek voltam egy tanyán,
nekem a jácint azt jelenti,
hogy kertjébe vitt nagyanyám,
egy ibolyaszál azt jelenti,
hogy volt egyszer egy szerelem,
egy vonatfütty az éjszakában
távol tájat jelent nekem.
Mint gyorsírással teli irka:
jelekkel zsúfolt a világ,
a szívünkkel kell megfejteni
a sok-sok hieroglifát.

Almahéj

Almahéjat gyújtott az anyánk,
finom illat lengett le reánk.

Beszívtuk az édes illatot
és vele a szívünk jóllakott.

De jó volna most is valaki
almahéjat füstté gyújtani.

Magános a nappal és az éj,
alma van, de nincs már
almahéj.

Minden

Tizenkét hóra osztalak,
Te vagy az év, a hét, a nap,
Te vagy a holdfény, napsugár,
Az ősz, a tél, tavasz, a nyár.

Te vagy a perc, a pillanat,
Az élet, amely elszalad,
Minden, mi eztán vár reám,
S ami jő, a halál után!

Romokon énekellek

Minden csillag lehullott,
összedőlt minden oltár
    kialudt minden mécses,
    minden szó elkopott már.

        Romokon énekellek,
        dalom is csak halott dal,
            körülkerítem neved
            lehullott csillagokkal.

Fények, árnyak

Ó, fények, árnyak
legyetek velem,
ne egymás ellen
és ne ellenem.

Tűző napfényben
leljek árnyat én
s te légy csillagom
síromnak egén.

Egy kis elmaradt régi község

Egy kis elmaradt régi község,
görbe utcái keskenyek,
bennük este kutyák ugatnak
és szénásszekér nyekereg.

Nem minden térképben van benne,
ha van, mint kis pont van jelen,
de nekem fővárossá tette
egy múlhatatlan szerelem.

Dabasi eső

Egy esőcsepp esett
Ócsa és Dabas közé,
Megindult a vita,
Hogy az egy csepp kié?

A bíróság döntött,
Bárki fellebbezhet:
Ketté kell osztani
Az egy esőcseppet.

Fél cseppet kap Dabas,
Fél cseppet kap Ócsa.
Ezért nincs a nyáron
Sem itt, sem ott tócsa.

Csepereg

Csepereg az eső, halkan csepereg.
Olyan, mint ragyogó, kis kottafejek.
A zongora mellé az ősz lelke ül
S lejátssza a kottát reménytelenül.
Nincs sírás, nincs ének,
Se sóhaj, se szó.
Csak fájnak a szívek
Pianisszimo

MŰHELY

PINTÉR ISTVÁN

„Független, szabad, demokratikus Magyarországért!”

Fél évszázaddal ezelőtt – 1941 nyarán és végén – Magyarország, ez évszázad első felében immár másodszor, a németek szö­vetségeseként, belesodródott a világhábo­rúba. 1941. június 27-én megtámadta a Szovjetuniót, majd decemberben hadba lé­pett Angliával és az Egyesült Államokkal, ezt követően pedig az Atlanti Chartát aláíró több tucat állammal. Minden józanul és reálisan gondolkodó, a német katonai sike­rektől meg nem részegülő politikus előtt nyilvánvaló volt, hogy Magyarország, ha vé­gig kitart Hitler oldalán, a vesztesek között lesz.

Az a körülmény azonban, hogy Magyarország a német fasizmus szövetségese­ként nemcsak kiszolgálta Hitlert, hanem a területi gyarapodás révén haszonélvezője, és függetlenségének, belső hatalmi struk­túrájának jórészt megőrzője is maradt, lé­nyegesen csökkentette a „veszélyérzetet”, a katasztrófa lehetőségét. Az országgyara­pítás kiváltotta felfokozott nacionalizmus és sovinizmus, párosulva az antiszemitiz­mussal, a háborús gazdasági konjunktúrát meglovagoló szociális demagógiával, a frontok messzesége, a kezdeti alacsony katonai jelenlét, nemcsak a tömegek józan háborúellenességét semlegesítette, hanem az ellenállás megszervezésében érdekelt politikai erők politikai aktivitását is lefékez­te. Az a körülmény azonban, hogy a hábo­rús politikai, gazdasági és katonai intézke­dések növelték a belső feszültséget, mér­sékelték a rendszert segítő korábbi elő­nyök hatását, valamint a nagyhatalmak részvételével kibontakozó antifasiszta vi­lágkoalíció és ennek nyomán a megszállt országokban felgyorsult ellenállás, ha bot­ladozva is, a magyar antifasiszta mozgalom megszerveződéséhez vezetett.

1941 tavaszán, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága komoly figyelmeztetés volt a polgári németellenes erők számára, ám ugyanakkor a teendőket illetően fokozta is tanácstalanságukat. A „két vas tűzben tar­tásának” Hitlerrel és a Nyugattal is egyez­kedni akaró politikája átmenetileg kudarcot szenvedett, részükről új alternatíva, illetve lehetőség keresése vált szükségessé. Ép­pen ez a politikai vákuum teremtett na­gyobb lehetőséget a baloldalon az úgyne­vezett függetlenségi mozgalom megszerveződésére.

A harmincas évek végén az ország fasizálódásának és a nácizmus térnyerésének növekvő veszélye már útkeresésre és bizo­nyos konszenzusra késztette a baloldali erőket. Ennek egyik kézzelfogható ered­ménye volt a Márciusi Front létrejötte 1937-ben. A munkáspártok: a szociáldemokrata és a kommunista párt egyaránt a korábbi túlzottan előtérbe helyezett szocializmus stratégiájával szemben most központba ál­lította az ország függetlenségének megőr­zését és az ország demokratikus átalakítá­sát. Közös jelszavuk lett „függetlenség ki­felé, demokrácia és szabadság befelé!”. A náciellenes politikai csoportok, minde­nekelőtt a kisgazdák, a Magyar Nemzet körül tömörült „szellemi honvédelem” hívei, a Magyar Társaskör, a Törzsökös Magyarok, a legitimisták és mások is kezdték feladni a magyar munkásmozgalommal szembeni bi­zalmatlanságukat. Ebben a közeledésben, konszenzuskeresésben meghatározó sze­repük volt a „népfrontos” kommunisták­nak, a velük tartó baloldali szociáldemokra­táknak, a népi írói tábornak. Ezek mind po­litikailag, mind emberileg – egy fiatalabb generációról van szó – jórészt megszaba­dultak az első világháborút követő esemé­nyek minden következményétől, a megkö­vesedett szembenállástól. Ennek a közele­dést, együttműködést kereső politikának a szolgálatába sikerült állítani olyan sajtóor­gánumokat, mint a Népszava, Szabad Szó, Magyar Nemzet, Kis Újság, Független Ma­gyarország és más lapokat is, amelyek te­ret adtak a baloldaliak eltérő, de útkereső alternatívákat kereső cikkeinek.

Már a háború közvetlen előestéjén és a hadba lépést követően is éppen ez a sajtó adott teret olyan konszenzust igénylő vi­táknak, amelyek az országot fenyegető ve­szély ellen – különböző érdekű alapállásból – nemzeti összefogást szorgalmaztak. Vol­tak, akik csak a dolgozó osztályokra akar­ták szűkíteni az összefogást, és eltaná­csolták ettől mindazokat, akik korábban bi­zalmatlanul vagy ellenségesen viseltettek az „alul levőkkel” szemben. A vita során vé­gül is elfogadást nyert az az álláspont, amelyet Földes Ferenc így fogalmazott meg: „Szabad nekünk eleve lemondani olyan szövetségesekről, akiket érdekeik kényszerítenek ebbe a táborba? Szabad nekünk eleve szűkíteni a kört, mely kitágu­lásra kínálkozik? Szabad nekünk eleve le­mondani olyan rétegekről, sőt egyénekről, akik a közös harcban mellénk állnak, és to­vábbi harcukban is kitartanak mellettünk? Nem. Nemcsak a parasztság körében, ha­nem a középosztályban is találunk rétege­ket, amelyeket jelenlegi helyzetük, de ré­gebbi gondolkodásuk is e közös cél felé hajt. Lemondjunk eleve arról, hogy a hala­dó gondolkodás számára a mai helyzetben oly fontos egységet létrehozzuk?!”

A szociáldemokraták és a kommunisták olyan németellenes egységfront létrehozá­sát szorgalmazták, amely a polgári párto­kat is magában foglalja, félretéve az elvá­lasztó ellentéteket, szem előtt csak a kö­zös nemzeti érdekeket – „a független, sza­bad, demokratikus Magyarország” elérését tartva. Végül a vitát Kovács Imre Toborzó című cikke zárta. „A termékeny vita is azt bizonyítja, hogy a mi oldalunkon akarnak csoportosulni azok a politikai és társadalmi erők, melyek eddig nem kompromittálták magukat, vagy hűségesen kitartottak ere­deti meggyőződésük és programjuk mel­lett. Nagy ígéret és biztatás ez a tömörü­lés, mert ugyanakkor a másik oldalon a lát­szólagos erők felmorzsolódását észlelhet­jük … Ma a következő három kérdésben kell egyetértenünk: politikai jogok, szabad­ság és függetlenség, földreform.” A vita le­zárulásával a gyakorlati kérdéseké az első­ség, hogy „az első adandó alkalomkor az új politikai front azonnal megalakulhasson” – írta Kovács.

Fontos volt, hogy háborús körülmények között is megtalálják azokat a propaganda­módszereket és mozgósító eszközöket, amelyekkel a mozgalom tömegbázisa szé­lesíthető. Erre már a 30-as évek végén is a reformkor, az 1848-as szabadságharc szol­gáltatott lehetőséget, most is ezekhez nyúltak vissza. Segítette ebben a résztve­vőket, hogy Széchenyi István születésének 150. évfordulóján a hivatalos politika a leg­nagyobb magyart szembeállította a forra­dalmár Kossuthtal, előbbit „felmagasztal­va”, utóbbit elmarasztalva. Ezt a nácielle­nes baloldali és polgári sajtó élesen támad­ta: a szabadságharcot és Kossuthot állítva példaként a nemzet elé. Ez is segítette e tábort abban, hogy az 1848-as szabadságharc eszméinek propagálásával adjanak le­gális keretet a Hitler-ellenes mozgalomnak.

A hazai antifasiszta törekvéseknek bizo­nyos lendületet adtak az Európa-szerte megindult, illetve felgyorsult ellenállási mozgalmak. Ebben helyet kaptak a külföl­dön élő magyar hazafiak kezdeményezései is. A franciaországi magyarok bekapcso­lódva az ottani küzdelmekbe, létrehozták a Magyar Függetlenségi Mozgalmat. Lon­donban a Magyar Klub a külföldön élő ma­gyarok egységes fellépését sürgette a ha­zai háborús kormány ellen. 1941 szeptem­berében, ugyancsak Londonban Károlyi Mi­hály indította útjára az Új Demokratikus Magyarország Mozgalmat, amelynek Svéd­országban a szociáldemokrata Böhm Vil­mos, Amerikában pedig Jászi Oszkár volt az irányítója. Csatlakozott ehhez Bartók Béla is. A Szovjetunióban élő hazafiak ugyancsak egy hasonló mozgalom kibonta­koztatásán fáradoztak, ennek Magyaror­szág felé egyre nagyobb jelentőségű szó­csöve a Kossuth rádió lett, amelynek adá­sai ugyancsak szeptemberben kezdődtek.

A hazai mozgalomra az induláskor talán mégis a legnagyobb hatással a kisgazdapárt volt elnökének, az 1941 tavaszán az USA-ba távozott Eckhardt Tibornak a sze­replése volt. Ő is 1941 szeptemberében in­dította útjára a Szabad Magyarország moz­galmat. Politikai súlyát ennek az növelte, hogy az amerikai kormány is élénk érdeklő­dést mutatott iránta. Eckhardtot e tárgyban fogadta a külügyi államtitkár is. Bár e moz­galom állt politikai tartalmában a legtávo­labb a hazaitól, mégis az a körülmény, hogy a magyar kormány rendkívül hevesen rea­gált rá, növelte hazai hatását. Az történt ugyanis, hogy a kormány – saját és a szél­sőjobboldal sajtója által támogatva – kam­pányt folytatott Eckhardt ellen, majd meg­fosztotta magyar állampolgárságától, s kö­vetelte, hogy a kisgazdák is ítéljék el Eck­hardtot és támogassák a kormány dönté­sét. Tildyék azonban erre nem voltak haj­landóak, és velük a Hitler-ellenes polgári csoportok és a szociáldemokraták is szoli­daritást vállaltak. Ez egyrészt propaganda­lehetőséget adott a mozgalomnak, más­részt szélesítette annak tömegbázisát is.

Természetesen ez a széles körű nemzeti összefogás az érdekelt és politikailag aktív tömegek, főleg a szervezett munkások kö­rében kezdetben nem aratott osztatlan si­kert. Nehéz volt velük megértetni, hogy azokkal a polgárokkal, sőt az uralkodó osz­tályok egyes képviselőivel dolgozzanak együtt, akik eddig a barikád másik oldalán állottak. Nem volt velük könnyű megértetni, hogy adódhatnak olyan történelmi helyze­tek, amikor a „frontvonalak” lényegesen el­tolódnak, átrendeződhetnek. Még a pártve­zetőség egyes tagjai is „szemrehányást tettek nekünk – írta Szakasits Árpád, az SZDP főtitkára hogy letértünk a tradí­ciók, az osztályharc útjáról”. Hasonló prob­léma volt a nemzeti szimbólumok használa­ta. A magyar munkásmozgalom részben a féktelen nacionalizmussal szemben, még inkább a túlzó internacionalizmus szelle­mében jórészt mellőzte a nemzeti jelvénye­ket: a zászlót, a címert, a Himnuszt stb. Most a mozgalom fokozottan kívánt ezekre is támaszkodni, ami kezdetben ugyancsak ellenállásba ütközött. A polgári oldalon vi­szont az volt a gond, hogy az összefogás milyen engedményt jelenthet később az „alul lévőknek” a hatalomban való osztoz­kodásban. Az elkerülhetetlen demokrati­kus átalakulás nem vezet-e 1918-19 megis­métlődéséhez. Sokan vélekedtek a felső náciellenes körökből úgy, mint Andorka Rudolf: „Hajlandó vagyok a nemzeti cél ér­dekében kompromisszumra lépni ezzel a »radikális« Habsburg-ellenes csoporttal is, de politikai meggyőződésemet szögre nem akasztom, s nem járulhatok hozzá, hogy a szellemi vezetés ezeknek az embereknek a kezébe csússzon.”

A meglévő bizalmatlanság azt követelte elsősorban a baloldali pártoktól, hogy job­ban ismerjék meg polgári szövetségeseik nézeteit, felfogását, hogy ne a „vagdalkozás”, hanem a higgadt érvelés legyen a vé­leményeltérések felszámolásának vagy csökkentésének módja. Kölcsönösen meg kellett érteniök, hogy szövetségeseikkel, partnereikkel csak úgy tudnak együtt küz­deni, ha politikai vagy gyakorlati kérdések­ben elkerülhetetlen vitáikat – az érdekek szem előtt tartása mellett is – a közelítés és ne a távolodás, s főleg ne a szembenál­lás irányítsa. Ezért azokat a kérdéseket kellett előtérbe állítani, amelyek a különbö­ző érdekeltségű antifasiszta és Hitler-ellenes csoportokat összetartják, és nem elvá­lasztják. Ez nem volt könnyű feladat, az események azonban bizonyították, hogy nem volt megoldhatatlan.

A legnagyobb gondot kezdettől fogva az jelentette, hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel, milyen feltételek között, mi­lyen tömegtámogatás mellett, hogyan kell – az országot a háborúból kivezetve – ered­ményesen megvívni az antifasiszta harcot. A résztvevők, főleg a polgáriak, úgy vélték, hogy az antifasiszta küzdelem a sajátos magyar viszonyok között csak propagandisztikus eszközökből állhat, a szellemi fel­készülés – a hazafiság, az identitástudat növelése –, a kivárás, a kormánnyal szem­beni fenntartás determinálhatja, míg a radi­kális szárny nem tagadva az előbbiek fon­tosságát olyan aktív lehetőségeket – tünte­tések, akciók, szervezeti keretek megte­remtése – is számba vett, amelyek nem bé­nítják, hanem ösztönzik a cselekvési ked­vet, s nem kötik meg „a jövőt alakítani kívá­nók kezét”. A radikálisok gyors közeledése egymáshoz, kapcsolataik szorosabbra fű­zése segített abban, hogy a szellemi küz­delmet elegendőnek tartók, valamint az ak­tív cselekvést sürgetők elképzelései egy­idejűleg kombináltan legyenek jelen.

így került sor a szocialista-kommunista fiatalok szervezésében Ságvári Endre irá­nyításával az első, még illegálisan szerve­zett tüntetésre, 1941. október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél. Ennek sikere és kedvező fogadtatása teremtette meg a fel­tételeket november elsején a Kerepesi te­metőben a Kossuth, Táncsics és Teleki Pál sírjánál rendezett tüntetéshez. Ezt már – ha megszorításokkal is –, a mozgalommal kezdetben rokonszenvező belügyminiszter engedélyezte. A koszorúzással egybekö­tött tüntetésre már nemcsak fiatalok, mun­kások zarándokoltak ki, hanem a Hitler-ellenes lapok szerkesztői, újságírói, szociál­demokrata vezetők, köztük Kéthly Anna or­szággyűlési képviselő, írók, költők – Illyés Gyula, Horváth Béla, Radnóti Miklós. Ott voltak a Bolyai kollégium diákjai, a Turul né­pies szárnyának vezetői, a Teleki Pál Inté­zet munkatársai.

A mozgalom terebélyesedésében mind­végig fontos szerepet kapott a művészet és az irodalom is. Már októberben képzőművészeti kiállítást rendeztek antifasiszta jelleggel. Kedvező fogadtatása láttán szer­vezték meg 1942 márciusában a vasasott­honban a „Szabadság és nép” című fres­kópályázattal egybekötött újabb kiállítást. A mintegy félszáz kiállító között olyan ne­ves művészek is részt vettek, mint Beck András, Háy Károly László, Sugár Andor, Kondor György, Kmetty János. Bokros Birman Dezső, Dési Huber István, Goldman György. A kiállítást a rendőrség a megnyi­tás másnapján betiltotta. 1941 őszén került sor a „Költő és kora”, majd 1942 tavaszán a „Hazádnak rendületlenül” előadás-sorozat­ra a Vigadó nagytermében. A Független Színpad szervezte és Hont Ferenc rendez­te esteken mintegy 1200 fős közönség tap­solt estéről estére Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila költeményeinek, amelyeket olyan színészek tolmácsoltak, mint Basilides Mária, Bulla Elma, Gábor Miklós, Gobbi Hilda, Gellért Endre, Hont Erzsi, Horváth Ferenc, Jákó Pál, Major Tamás, Neményi Li­li, Pásztor Erzsi, Várkonyi Zoltán és mások. A szakszervezetekben, munkásotthonok­ban is egymást érték a hasonló tartalmú kultúrestek, amelyek közül kiemelkedett a bőrösök Bánk bánja. Antifasiszta tartalmú műsorokkal léptek fel a munkásdalkórusok, közülük is kiemelkedett a Szalmás- és a Vándor-kórus. Kodály Zoltán, Székely Endre, Lukács László, Tisza Andor, Kuti Sándor dalai mind-mind a náciellenes küz­delem kiváló propagálói voltak.

A sajtó- és kultúrpropaganda, az őszi tüntetések, s főleg a frontesemények, a vil­lámháború csődje, teremtették meg azt a szituációt, amelynek során a Népszava 1941-es karácsonyi számát a függetlenség, a szabadság és az összefogás gondolatá­nak szentelhették. E számban írásaikkal je­lentkeztek mindazok – 24-en – akik már ad­dig is elkötelezték magukat a függetlensé­gi mozgalom mellett. „Idehívtuk azokat a férfiakat: politikusokat, írókat, gondolkodó­kat – olvashatjuk a főszerkesztő vezércik­kében –, akik … tiszta szándékkal akarják, hogy ez a mi országunk önálló legyen és maradjon, függetlenségben élje életét, s függetlenül szabja meg útját, amelyen ha­ladnia kell: szabad legyen népe és népé­nek szelleme, és hogy ez a nép ne csak politikailag, hanem gazdasági és társadalmi értelemben is felemelkedhessék arra a ma­gaslatra, amely méltóan megilleti.” Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szekfű Gyula, Markos György, Gosztonyi Lajos, Kállai Gyula, Jordáky Lajos, Kasztell András, Móricz Zsigmond, Benedek Marcell, Horváth Béla tet­tek hitet a közös ügy mellett. E szám, mint­egy a mozgalom hivatalos programját adva, állást foglalt a függetlenség, a dolgozók szociális felemelkedése és a szomszéd or­szágok népeivel való együttműködés szük­ségessége mellett.

1942 tavaszán – ha szűk körben is – megteremtődtek a feltételei az antifasiszta erők szervezett fellépésének. így jött létre február végén a Magyar Történelmi Emlékbizottság. Megalakulásában a baloldali pár­tok vezetői és a liberális polgári csoportok is szerepet vállaltak. Legalizálásához maga a belügyminiszter is hozzájárult az enge­dély megadásával, egyúttal elérte, hogy a szervezet felhívásából törölte a legfonto­sabb célkitűzését, a jövő Magyarország fel­tételeinek megteremtését. Andorka Rudolf írja naplójában, hogy Keresztes-Fischer Ferenc „ügyes politikai gesztussal” tudo­másul vette a bizottság megalakulását, de a cél mellőzésével „semmitmondóvá deg­radálta” a bizottság felhívását. Keresztes azt is elérte, hogy néhány jelentős politi­kust, köztük az elnökséget vállaló Szekfű Gyulát is, visszalépésre késztette.

Március 1-jén a Népszava, a Magyar Nemzet és más náciellenes lapok tették közzé a Történelmi Emlékbizottság felhívá­sát, amelyet 28 politikus és más közéleti személyiség írt alá, mintegy fele azoknak, akik előzetesen nevüket adták, de később visszaléptek. A pártok közül a kisgazdapárt egész vezérkarát az aláírók között találjuk: Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Barankovics Ist­vánt, Nagy Ferencet, Tildy Zoltánt, Varga Bélát. Változatlanul támogatásukról biztosí­tották a bizottságot az aláírástól visszalé­pők közül: Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Wesselényi Miklós, Zilahy Lajos.

A Történelmi Emlékbizottság megalaku­lása – a belügyminiszter szándéka ellenére – nem visszafogta a mozgalmat, hanem lendületet adott neki, amit csak fokozott, hogy tervbe vette március 15-ének antifa­siszta szellemben, tüntetéssel való megün­neplését. Ennek előkészítése során adták közre Pátzay Pál Petőfi-emlékplakettjét, mintegy 30 ezer darabot. Megjelent a Pető­fi útján című kiadvány, melyben Szekfű, Bajcsy-Zsilinszky, Kovács Imre, Kállai Gyula, Barankovics István, Bernáth Aurél és mások 1848 „mának” szóló üzenetét fejtet­ték ki, hangsúlyozva, hogy a nemzeti füg­getlenség csak akkor állhat szilárd alapo­kon, ha azt a belső társadalmi felemelke­dés kíséri. A nép ugyanis érzi „48 befejezetlenségét” – hangsúlyozta Barankovics István. Tudja, hogy „48 csak nyitánya annak a szabadságküzdelemnek, amely népünk teljes szociális, gazdasági, politikai és szel­lemi felszabadításáért folyik”. A független­ségért, a társadalmi átalakulásért folyó küz­delem fő feltétele, hogy „a parasztság, munkásság és a középosztály-polgárság találkozzon … a nemzeti egység forró öle­lésében”.

A tüntetést megelőzték antifasiszta munkásgyűlések, kultúrestek, a szociálde­mokrata vezetés és a szakszervezetek ál­lást foglaltak a tüntetés mellett. Más, nem munkás testületek is készültek a megemlé­kezésre. így például a református Soli Deo Glória, különböző ifjúsági szervezetek részvételével megtartott konferencián fog­lalt állást az emlékbizottsághoz való csatla­kozás és a tüntetésen való részvétel mel­lett. Forró március 15-ére volt kilátás.

Március első felében bekövetkezett a kormányváltozás, Bárdossy Lászlót a ná­cikkal nem rokonszenvező Kállay Miklós váltotta fel. A történtek sokakat, elsősor­ban a legnagyobb erőt képviselő SZDP-t a tüntetéstől való visszalépésre késztette, amit a sajtóban is nyilvánosságra hozott. A történtek ellenére március 15-én délután a Duna-parti Petőfi-szobornál a háború alatti legnagyobb tüntetés zajlott le. Előtte az emlékbizottság, a pártok és társadalmi szervezetek nevében megkoszorúzták a szobrot, majd a háborúellenes és „függet­len, szabad, demokratikus Magyarorszá­got!” jelszavakat skandáló tömeg elindult a parlament elé. A rendőrség a tüntetést a Lánchídnál nagy rendőri erőkkel szétverte, és mintegy száz résztvevőt letartóztatott.

A kormány ezután a tömeges megtorlás­hoz folyamodott, hogy megtörje a veszé­lyessé váló mozgalmat. Letartóztatásokkal, büntető munkásszázadba való behívások­kal több mint 1000, a mozgalomban irányí­tó szerepet játszó személyt vontak ki így „a forgalomból”. A résztvevő pártok megfé­lemlítésével, az emlékbizottság szétveré­sével törték meg a kibontakozó ellenállást. Ahogy a szociáldemokraták az 1942-es kongresszuson fogalmaztak: a történtek után kénytelenek voltak „félárbocra eresz­teni a függetlenség zászlaját”.

A Hitlert továbbra is jórészt kiszolgáló, közben Nyugat felé kacsingató, a háború­ból való kilépésen meditáló, a „hintapoliti­kus” és „Kállai kettős” jelzőt kiérdemlő mi­niszterelnök igyekezett politikája mögé fel­sorakoztatni mindazokat – tehát a kisgaz­dákat éppúgy, mint a szociáldemokratákat –, akik el szerették volna kerülni az első vi­lágháború következményeit. Ahogy a hábo­rú kezdetén az országgyarapító politika fé­kezte a Hitlerrel való szövetség következ­ményeinek felismerését, most a megszer­zett területek elvesztésétől való félelem volt az egyik fő akadálya a németekkel való szembefordulásnak. A háborúellenes moz­galom mérsékelt szárnya – a radikálisok félreállítása után – a kormánnyal szembeni önálló akciókra nem, vagy alig vállalkozott. Az olyan események, mint 1943 nyarán a kisgazda-szociáldemokrata pártszövetség, a szárszói konferencia vagy a polgári blokk létrehozásának kísérlete fontos állomásai az antifasiszta mozgalomnak. Az a körül­mény azonban, hogy tevékenységük jó­részt alárendelődött a kormány mind irreálisabb „béketapogatódzásainak”, ahhoz ve­zetett, hogy önálló fellépésre, s a hatalom egy részének maguk mellé állítására nem kerülhetett sor. Nem véletlenül írta ebben az időben a jórészt magára maradt Bajcsy-Zsilinszky Endre a kormányfőhöz intézett memorandumában, hogy csupán kivárással, aktív felkészülés és a demokratikus erők közreműködése, kockázatvállalása nélkül nem lehet a háborúból kiválni. Sze­rinte a kormánynak és a Hitler oldaláról le­szakadni akaróknak „az elháríthatatlan kockázatot vállalni kell”, ha az ország ki akar menekülni „a közép-európai özönvíz hullámaiból”. A figyelmeztetés azonban sü­ket fülekre talált.

1944. március 19-én a németek meg­szállták az országot. A kivárás politikája kudarcot vallott. 1944 májusában megala­kult a Magyar Front, amely az 1942-ben megszakadt, majd félresiklott politika foly­tatására vállalkozott. E szervezet már nem egyének, hanem pártok – a kisgazdák, a szociáldemokraták, a kommunisták, a pa­rasztpártiak és a legitimisták – szövetsége volt, melyet a szakszervezetek és az egy­házak képviselői is támogattak. A kataszt­rófa árnyékában nincs más megoldás, mint a cselekvés. Csak a szervezett és cselekvő ellenállás vezethet eredményre – olvasható a front kiáltványában. Minden hazafit – pártállásra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül – a háborúból való kiválásra, s az ebben való közreműködésre szólít fel. „Megbújni nem lehet – olvasható a doku­mentumban. A bomba, a behívó, a Gesta­po a meghunyászkodókat is utoléri.” A front az újonnan alakult polgári illegális csoportokkal is megtalálta a kapcsolatot és együttműködést. 1944 őszén a Magyar Front mellett számos más polgári illegális szervezet működött: köztük a Magyar Ha­zafiak Szabadság Szövetsége, a Márciusi Magyarország, a Szent-Györgyi vezette csoport, a Teleki Pál nevével jelzett Magyar Függetlenségi Mozgalom, a Magyar Diákok Szabadságfrontja vagy a „kiugrási iroda”, amelyben ifj. Horthy Miklós és ifj. Bethlen István játszott vezető szerepet. 1944 szep­temberében a Magyar Front és a többi el­lenállási szervezet egyetértett abban, hogy közösen kell keresni a Hitlerrel való szakí­tást, s ehhez magát Horthy kormányzót és a vele tartókat is meg kell nyerni, mindazo­kat, akik hajlandók cselekedni. A Magyar Front ezért is juttatott el – tárgyalási szán­dékkal – két memorandumot Horthyhoz. Ezekben olyan koalíciós kormány létreho­zását javasolta, amelyet az antifasiszta tá­bor és a kiugrást vállaló hadsereg és hor­thysta csoportok képviselőiből állítanának össze, s amely vállalja a szakítást és a szembefordulást a németekkel. Az előké­születek során sor került a közös tárgyalá­sokra, a fegyverszüneti delegáció Moszk­vába küldésére.

Sajnos az 1944. október 15-i kiugrási kí­sérlet sikertelenül végződött. Ismét a né­metek és csatlósaik, a nyilasok kerekedtek felül. A kudarc okát a baloldali erők abban látták, hogy Horthy és klikkje képtelen volt a cselekvésre, a hadsereg és az államigaz­gatás megnyerésére, a baloldal pedig a tö­megek mozgósítására. Bár 1944 novembe­rében Bajcsy-Zsilinszky elnökletével, Kiss János tábornok vezetésével, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság létrejöttével egy újabb kísérlet történt a ki­ugrás megszervezésére, ez sem járt siker­rel. A szervezőket letartóztatták, s a veze­tőket kivégezték.

A magyar antifasiszta erőknek – a sajá­tos magyar körülmények miatt – nem sike­rült a Hitlertől való elszakadásban érdem­ben közreműködni. Küzdelmük ennek elle­nére megalapozta az ország demokratikus átalakulását. Ma nem az a feladat, hogy megtagadjuk vagy meghamisítsuk ezt a múltat, hanem visszatérve a demokrácia e tiszta forrásához, hasznosítsuk az antifasizmus ma is időt álló hagyományait.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Kései könyvismertetés

A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a „kultúrfölény” jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyarországot, miszerint a magyarságot kultúrfölénye teszi hivatottá a többi dunai nép fölötti uralkodásra – ami persze gyakorlati­lag továbbra is az „uralomra termett törté­nelmi osztályok” privilégiuma lett volna. Ezt a „kultúrfölényt” nem sikerült érvényesíte­ni, annál inkább érvényesítették a „törté­nelmi osztályok” művelődésbeli monopóliu­mukat a dolgozó osztályok kárára. A „kul­túrfölény” legfőbb apostola Klebelsberg Kunó miniszter volt.

Nem hiszem, hogy a Horthy-korszak ne­velésügyét jobban be lehetne mutatni, mint e korszak intelligens, élenjáró és hivatalos képviselőjének, a hosszú éveken át korlát­lan hatalommal rendelkező belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Klebelsberg grófnak a megnyilatkozásaival, amelyeket Neonacionatizmus c. kötetében adott ki. (Athenaeum, Budapest, 1928.)

Ebben elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek „eszmei alátámasztásáról” is gon­doskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egy­házi körök – a Bethlen-féle „konszolidáció” azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros, sokszor egymásnak is ellentmon­dó konglomerátumból egységes „nemzeti ideált” alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapí­totta meg:

„Nemrég eszmetörténeti szempontból átlapoztam az első nemzetgyűlésnek (1920) naplóit, kutatva új eszmék vagy leg­alább új ötletek vagy frazeológiák után. Ta­lálunk beszédeket, melyeknek úgyszólván minden mondatát dörgő taps szakította meg, és mégis, ha ma megnézzük, ki volt a szónok, azt sem tudjuk, hogy a világon volt.” (Az összes kiemelés Klebelsbergtől származik.) „De még ismertebb nevű em­berek szónoklataiban sem találunk egye­bet, mint a weimari német alkotmányozó gyűlésen elhangzottak visszhangját. Napi­renden volt egymás sivár okolása és a ki­egyezés korának szigorú elítélése anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen kabi­netnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvi­dálja … Sem a forradalomból, sem az el­lenforradalomból nem maradt meg egyet­len alkotás sem.”

Klebelsberg itt ideológiai alkotásra gon­dol. Az érthető, hogy a forradalom ideoló­giáját eleve elveti, az is, hogy a demokrati­kus weimari szellem sem tetszik neki. Az azonban érdekes, hogy elismeri az ellenforradalom eszmei csődjét. Az ellenforra­dalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett valamiféle elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a „ki­művelt emberfő”, jobbnak látta kereken el­utasítani; az ellenforradalom nacionalizmu­sát azonban „neonacionalizmus” néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforrada­lom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert azt a feudális-klerikális és tőkés világ – melytől a Bethlen-kormányzat nagy mértékben függött – nem nézte fenntartás nélküli rokonszenwel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideológiájára. Ezért kell meg­védeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább.

Az „új” szellemet viszont a fasizmus fel­bukkanása jelenti.

– Ki volna hivatottabb ezen „új-magyar” (Gömbös Gyula kifejezése) ideológia meg­formálására, mint az ország szellemi életé­nek hivatalos feje, a kultuszminiszter? És Klebelsberg „neonacionalizmusa” nem­csak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, pro­paganda, sőt testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-korszak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fo­galmazott; egyszerre volt európai és „faj-magyar” – konzervatív, de bizonyos mérté­kig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágu­kat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékeny­séget, az első Szekfű Gyula, az utóbbi Tormay Cecile szerkesztésével. De ugyaneb­ben a szellemben dolgozott, hogy csak a legkiemelkedőbb tekintélyeket említsük, Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Kornis Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz Lász­ló. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István, a Központi Sajtó­vállalat lapjai, Milotay István publicisztikája. S ahogy a gazdasági válság kiélezi az osz­tályharcot, az erősödő munkásmozgalom­tól való félelem egyre durvábbá teszi az el­nyomók hangját, hogy azután a náci-fasiz­mus felülkerekedését követőleg, a feudá­lis-klerikális konzervativizmussal végképp szakított, kispolgári nacionalizmus féktelen faji uszítása és elszánt antibolsevizmusa következzék, s ugyanakkor megjelenjék az új népi gondolat.

Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, ma­gyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről. Ám az ideológia központi kérdése már ekkor: harc a szocializmus el­len és harc a régi magyar határokért. A pél­da pedig: Mussolini fasizmusa. – Mutassuk be tehát ezt az eszmét a legilletékesebb, miniszteri megfogalmazásban:

„Mi, akik a magyar nemzet kulturális felsőbbségéért küzdünk Európa területén, azt akarjuk, hogy amint a múltban előőrs voltunk, a török barbarizmus elleni küzdel­mekben, azonképpen a szellemi téren is megmaradjunk az előőrs nemzetek kö­zött.” „A legyőzött országok, Németor­szág, még inkább Ausztria, de leginkább Törökország öntudatosan szakítottak a múlttal, köztársasággá alakultak át és a múlt egész ideológiáját igyekeznek átalakí­tani. Ennek az irányzatnak szolgálatába ál­lítják kultúrpolitikájukat is. Ezzel szemben, mi magyarok királyság maradtunk, és öntu­datosan és kifejezetten igyekezünk a múlt­ból megmenteni annyit, amennyit csak le­het. Legutóbb a felsőház beállítása is ezt a gondolatot szolgálja.” A szerző tehát di­csekszik azzal, hogy a volt központi hatal­mak közül Magyarország demokratizáló­dott legkevésbé! – „A fordulat, az össze­omlás nyomában járt radikális és kommu­nista forradalmak tanulsága és visszahatá­saképpen következett be, amidőn a ma­gyar közvélemény újból visszatért arra a tradicionális históriai felfogásra, hogy törté­nelmi egyházainkra a nemzet lelki egészsé­ge szempontjából feltétlenül szükség van, és hogy az ország újjáépítése csak akkor lesz szilárd, ha a fölépítményt a vallás és az erkölcs vasbeton alapjaira fektetjük le.” – „A tömegek számára nincs más járható út, mint az atheisztikus és nemzetellenes mar­xizmustól való visszatérés a vallásos és nemzeti gondolat táborába.” „Nincs más járható út…” – mert tesznek róla, hogy a tömegek ne maguk válasszák meg útjukat. S erre jó a fasizmus példája:

„Ma a nacionalizmus klasszikus földje Olaszország. Az összes többi államokban erős internacionalizmus szorongatja a nemzeti gondolat híveit. Itáliában Mussolini tiszta képletet teremtett.” – „A fasiszta Olaszország által elért óriási eredményeket Európa összes nemzetei közül mi, magya­rok látjuk legtisztábban és ismerjük el Eu­rópa összes népei közül jóformán egyedül, minden fenntartás és féltékenység nélkül. Mi magyarok vagyunk az olasz fasizmus­nak legigazabb megértői és bámulói. Ép­pen ezt a megértést viszonozza azután a fasizmus a mi helyzetünk méltánylásával és erkölcsi támogatásával.” – „Nem volt ötlet­szerű, hogy előbb bevezettem az olasz nyelvet a magyar középiskolába, rá pár év­re megvettem a Palazzo Falconierit, hogy felserdült ifjúságunkat nagy számmal vihessük Rómába. Magyarországnak mindig a nacionalizmus és a kultúra abból a forrá­sából kell innia, amely a legtisztábban, a legegészségesebben bugyog elő. És én meg vagyok róla győződve, hogy a világhá­borúba belebetegedett Európa népei kö­zött ma az olasz nemzet a legegészsége­sebb.” – „Lám, az olaszok megbélyegzik – akárcsak mi – a háború után ott is kitört lá­zadásokat és a győzelmes fasizmus telíteni igyekszik életerővel és reményteljes nacio­nalizmussal a marxizmusból részben kiáb­rándult, részben erőteljes kúrával kiábrán­dított olasz tömegeket.” – A fasiszta terrort „erőteljes kúrának” nevezni – nemcsak a gróf cinizmusára jellemző, de azt is meg­mutatja, hogy Orgovány és Siófok szelleme a húszas évek végén is tovább élt még a kormányzat legpallérozottabb, legkatolikusabb államférfiainak körében is. De lássuk tovább!

„Az internacionális szocializmus által lel­kiségükben megzavart tömegekben annyi­ra csökkent a nemzeti érzés, hogy sok jó hazafi egymagában már annak is örven­dett, ha az egyszerű munkás nem tagadta meg kereken a hazát. A fasizmusnak ez nem elég. A fasiszta Olaszország ma fiaitól a haza érdekében kifejezett áldozatos munkát követel. – Micsoda életet lehelő, erőtől duzzadó nacionalizmus! És a végén a hivatkozás Istenre!” – „Amint Olaszor­szágban a fasizmus uralomra jutásával, azonképpen nálunk is a kommunizmus összeomlása után a vallásos és hazafias gondolat, mint párhuzamosan ható erők lépnek fel, s már nem fordulnak egymás el­len. Az XIX. század régi nacionalizmusával szemben, öntudatos ellentétben vele, a magyar neonacionalizmus össze igyekszik fonni a hazafias és vallásos gondolatot. Itt megint párhuzamos a magyar és olasz lelki fejlődés.”

„A magyar hazafiság közmondásos. És mégis ennek a hatalmas magyar hazafiságnak van egy nagy gyengéje, s ez az, hogy számbelileg aránylag kicsiny az a réteg, mely ennek a nagy érzésnek aktív hordozó­ja. Korábban főleg a köznemesség volt, ma a magyar értelmiség és kisgazda közön­ség.” – „Ez a nacionalizmus elsősorban a szocializmusban rejlő nemzetköziséggel tusakodik. A XX. század nacionalizmusá­nak nem fent, a trónokon, hanem lent, a szocializmus által megszervezett tömegek­ben van az ellensége. Az ellen a veszede­lem ellen kell küzdeni, hogy a nemzeti gon­dolatot az intelligencia, a nemzetköziséget a fizikai munkásság képviseli, mert ez a tár­sadalom kettészakadását jelentené.”

Mindazonáltal: „Az az érvelés, hogy a vallásosságot és a hazafiságot a felsőbb néposztályok egoisztikusan kihasználták arra, hogy saját uralmukat megokolják, hogy a népet engedelmességre, alázatos­ságra, hadakozásra és vére ontására buz­dítsák, anélkül, hogy ez a tömegek javát szolgálná; ez az érvelés – önámítás volna tagadni – igenis, nagyon széles körökben hitelre is talált.” – „Mert ne áltassuk magun­kat, a szocializmus, ha nem is vezetőit, de zászlóaljait elsősorban a mi tömegeinkből rekrutálja. Minden erőnket meg kell tehát feszítenünk, hogy megmaradt tömegeinket magunknak megtartsuk, az elveszítetteket pedig szívós munkával visszaszerezzük úgy, hogy akit katolikusnak kereszteltek, az ne csak az anyakönyv és a statisztikai ki­mutatások rovataiban, hanem lelke mélyén is katolikus legyen.”

Ezek tehát a Bethlen éra ideológiai alap­jai. Mik ennek a nevelésügyi konzekven­ciái?

„A neonacionalista pedagógia a magyar iskola elé azt a célt állítja, hogy hazafias, vallásos és pozitív embereket neveljen, akik nem merítik ki erőiket meddő elége­detlenkedésben.”

Sokatmondó kijelentés! Az iskola a te­kintélyelv alapján nevel, belenyugvó, nem elégedetlenkedő embereket. A nehézsége­ket persze nem lehet eltagadni – ezekre is edzeni kell őket (jellemzően fasiszta gon­dolat!), azonban arra is utalni kell, hogy a nehézségek oka – Trianon. Mindenki tudja tehát a kötelességét: a miniszter, aki ren­det tart, a pedagógus, aki szolgaian végre­hajt, sőt a kormányzat a család támogatá­sát is igényli:

„Az iskolában az én kötelességem az, hogy rendet tartsak és hogy a magyar isko­la egészséges szellemét biztosítsam. De az iskolával egyedül nem tudnék célt érni. Ha én Magyarország oktatóin végignézek, az óvónőktől kezdve az egyetemi tanárig, ebben a nagyszerű szervezetben mindig belegondolom a magyar anyát is.”

Ezek után nézzük a Horthy-korszak ok­tatásügyét, ugyancsak Klebelsberg szem­üvegén keresztül:

„60 éve annak, hogy Eötvös Józsefnek előterjesztésére a magyar országgyűlés a népoktatási törvényt megalkotta. Ha meg­nézik a statisztikát, azt fogják látni, hogy még mindig egymilliónál több az analfabé­ta, tehát az olyan magyar ember, akinek egy 60 évvel ezelőtt megalkotott törvény szerint írni-olvasni tudnia kellene, a nyolc­milliós nemzet egynyolcada.” – És igaza van Klebelsbergnek, amikor ezért elsősor­ban a Horthy-korszakot megelőző idők po­litikáját okolja: „Ha a kiegyezés korának nagy Magyarországán, a félszázados béké­ben rendbehozták volna népiskolai ügyün­ket, akkor a kultusztárca beruházási hitelei kisebbek volnának.”

A problémát megoldani természetesen Klebelsberg sem tudja, de ő legalább látja a hiányosságokat s harcol a nála is mara­dibb körökkel, akik az ő „neonacionalista” iskolapolitikáját sokallják: „Azt vitatják, hogy elég a népnek egy picit írni, egy picit olvasni és egy picit számolni. Többre annak az áldott népnek nincs is szüksége, sőt ha túl-kultúra révén felfokozzuk igényeit, csak bajba és anyagi romásba visszük. – Az ilyen emberek nyilván azt óhajtanák, hogy a magyar nép általános kultúrszintjét a kis­dedóvók adják meg.” – Tehát a magyar kir. kormány vallás- és közoktatásügyi minisz­tere kénytelen megállapítani, hogy saját osztályában, saját pártjában vannak, akik így gondolkoznak.

S miért gondolkozik ő másként, miért akar több iskolát a magyar Alföldre? „1514-ben nem volt általános tankötele­zettség, népiskola is elenyészően kevés volt. És Dózsa György mégis megcsinálta a pórlázadást, amely kegyetlenül gyilkolta a nemességet. Gyilkosság és földosztás! – Az orosz kormányférfiak is úgy okoskod­tak, hogy jó lesz az orosz muzsikot, pa­rasztot műveletlenségben tartani, akkor nem férhetnek hozzá a nyugat-európai esz­mék, melyek a békés orosz földművelőt forradalmasítanák. Ez a politikai számítás katasztrofálisan rosszul ütött ki, mert a haj­lamosságot a forradalomra nem a kultúra adja meg, hanem az elégedetlenség. Viszont … a német nép művelt tömegei túl intelligensek voltak ahhoz, hogy a kommu­nizmus kimérájának bedőljenek.” Azért kell tehát a nép széles tömegeit iskolázni, hogy ne legyen elégedetlen; hogy tudjon írni és olvasni – tehát a kézben tartott sajtó, pro­paganda befolyásolni tudja.

A magasabb műveltség természetesen továbbra is csak az úri osztály előjoga le­het. Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a ma­gas műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezetése szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy a politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa. Ennek az intelligenciá­nak szellemi vezető szerepét minden erő­vel biztosítani kell. Különben a fokozatbeli különbség mindig kevesebb lesz. – Politi­kai katasztrófa veszedelme nélkül tehát nem emelhetjük a tömegek szellemi nívóját úgy, hogy ugyanolyan mértékben ne emel­jük az intelligencia szellemi belértékét is.” Hogy a megbízható rétegek ezen maga­sabb iskoláztatása biztosítva legyen, rög­tön be is jelenti: „Egy új törvényjavaslattal jövök az országgyűlés elé, éspedig az ösz­töndíj-javaslattal, amelyben kereken ezer, egyenként ezerpengős ösztöndíjat létesí­tünk, hogy a páratlan megélhetési krízis­ben vergődő magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetését biztosítsuk.”

„Ez a szociálpolitikai gondolat még erő­sebben érvényesül a közalkalmazottak gyermekeinek ösztöndíjáról szóló törvényjavaslatomban. Ha igaz az, hogy a közép- osztályt bizonyos tradícióknak kell áthatniok, melyek csak egymást követő generá­ciók során fejlődhetnek ki, akkor a közal­kalmazottak gyermekeinek neveltetéséről gondoskodni kell. – Középosztályunkban egészen természetes törekvés, hogy gyer­mekeinek társadalmi színvonalát fenn akar­ja tartani. A régi középosztály mellett itt vannak a vagyonosodó, a feltörő családok, ezek is taníttatni akarják gyermekeiket. Visszaszorításuk nem csupán igazságta­lan, hanem sikertelen kísérlet is lenne.” Klebelsberg csak a munkás és parasztgye­rekek visszaszorítását érezte „igazsá­gosának.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideológusai közül! Ő legalább az iskolák ezreit építtet­te. Persze, kiknek a pénzén? Erről is ő ma­ga nyilatkozik: „A kis dunántúli falvaktól is megkövetelem, hogy népiskolájának felépí­téséhez ingyen telken, meg kézi és igás napszámon felül a készpénzkiadások har­minc százalékával is járuljon hozzá … a mezővárosok polgári iskolájuk építési költ­ségeinek harmadrészét viselik … Szeged és Debrecen az egyetemi telep céljaira nemcsak telket ad, hanem az óriási költ­ségnek felét is … Ma ugyanis az állam nem tudja viselni és nem is viselheti telje­sen a költségeket, és ezért kénytelen az in­tézmények székhelyéül szolgáló községek­re áthárítani a terhek egy részét.” – A ter­hek másik részét pedig az állam által felvett külföldi kölcsönökből fedezték, melyek az angol, francia, svéd tőke gyarmatává tették az amúgy is szegény országot. Végső fo­kon mindez a nép nyakába szakadt. így festett Klebelsbergnek, a Horthy-korszak nagy miniszterének iskolapolitikája. Utóda, Hóman alatt pedig semmi sem történt – csak a dolgozók terhei maradtak meg to­vábbra is, most már a fegyverkezés, az esztelen, céltalan háború szolgálatára.

A Horthy-korszak iskolarendszere tehát az uralkodó osztály és a középrétegek gyermekeinek kedvezett. Minden nyolcadik felnőtt analfabéta volt. A népiskolák több­sége rozoga, egészségtelen, rosszul föl­szerelt épületekben működött, amelyekben sokszor száznál is több gyermekkel küsz­ködött egy-egy rosszul fizetett tanító. A városi iskolák épületei, berendezése, ellátott­sága természetesen jobb volt, mint a falva­ké, tanyáké vagy munkástelepeké. Az ural­kodó osztályok gyermekei különben is ko­rán elhagyták az alacsony színvonalú elemi iskolákat. Ezért volt háromféle iskola a 10-14 éves gyermekek részére. De az isko­laköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el, a hatodik osztályig pedig a tanulók fele sem jutott el. A lakosság több mint felét kitevő szegény­parasztság és munkásság gyermekei a kö­zépiskolákban tanulóknak csak huszadré­szét tették ki. A szegényparasztság 10-17 éves gyermekei közül csak minden ötszá­zadik juthatott középiskolába, minden 1300-ik került főiskolára. Elképzelhető te­hát, hogy a Horthy-korszak évtizedei alatt hány tehetséges munkás- és parasztgye­rek kallódott el, csak azért, mert nem volt lehetősége a tanulásra. Ezt az akkori mi­niszter is kénytelen elismerni, egy kis nem­zeti kérkedéssel és egy kis honfibúval kö­rítve: „Kevés ország van széles e világon, ahol aránylag több lenne a tehetség, mint Magyarországon. De még kevesebb or­szág van, ahol a tehetségek teljes kifejlő­désének annyi gátja lenne, mint éppen minálunk.” Azt persze nem mondja ki, hogy ezért elsősorban az ő kormánya felelős …

Ideológiai útmutatásai alapján arról is jó képet alkothattunk, hogy akik tanulhattak, azokat milyen szellemben nevelték? De halljunk néhány szót a kiváltságosaknak fenntartott, legmagasabb szintű oktatás színvonaláról. Ugyancsak Klebelsberg mi­niszter szavai:

„Azok jó kétharmad részének, akik dip­lomához jutnak, minimális a tudásuk… Megvan a középiskolának és az egyetemi vizsgákon az átcammogásnak a maga sajá­tos technikája. Bukás egy vagy két tárgy­ból júniusban, javítóvizsga szeptemberben. Bukás esetén ismétlés kétszer-háromszor, négyszer, magasabb engedéllyel még öt­ször is, és végül átjutás könyörületből. Ezek az elégségesek és gyenge közepe­sek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti.”

S kik azok, akik még „magasabb enge­déllyel” is átcammoghatnak a vizsgákon? Úri gyerekek, akik „természetesen” nem kerülhetnek alacsonyabb társadalmi hely­zetbe, mint az apjuk, ha még oly „gyenge közepesek” is. – De mit is várhatni olyan főiskoláktól, melyekről szintén fölöttesük, a miniszter kénytelen megállapítani: „Nagyon nagy fájdalommal konstatálom, hogy bi­zony sok a szünet, hogy az előadások sok­szor a szemeszterben későn kezdődnek meg; az ifjúság feljön, a szülő fizet és pe­dig nehezen fizet; az ifjak pedig lebzsel­nek … Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tu­dományos működésük … Az előadások sokszor stereotíp ismétlésekké válnak.”

Ha a nyilván nem túlzó hivatalos megíté­lés szerint ez volt a helyzet az egyeteme­ken, milyen lehetett a középiskolákban, vagy éppenséggel a népiskolákban, a fal­vakban, tanyavilágban …

A dolgozók gyermekei tehát nehezen vé­gezhettek el magasabb iskolákat, s amit el­végeztek, annak sem sok hasznát vették. Az iskolák szellemét eléggé jól megmutat­ják a fenti, utasításszámba menő miniszteri nyilatkozatok, és színvonalukat is jól jel­lemzik. Ha valaki elvégezte is az iskolát, kellő összeköttetések híján nem helyez­kedhetett el. A miniszter ezt is jónak látta hangsúlyozni:

„Éppen úgy, mint bármilyen ipar kitanulá­sa nem ad jogot arra, hogy az illető ipará­ban alkalmazást, illetve elhelyezkedést nyerjen, éppúgy a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra.” Igen jellem­ző megfogalmazás: a munkanélküliség ter­mészetes az iparban – tekintsék természe­tesnek az értelmiségiek is … Az elhelyezkedést ki kell érdemelni! Pedig e nyilatko­zat idején (1927) még nem is volt olyan sú­lyos a helyzet, mint pár év múlva, a gazda­sági válság alatt, mikor is az állástalan dip­lomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb.

A bemutatott, irányadó miniszteri meg­nyilatkozásokból nyilvánvaló, hogy a tekin­télytisztelet, rend, fegyelem e konzervatív keresztény nevelési rendszernek legfőbb eszménye volt. Egy fontos, politikai törek­vés azonban nincs eléggé hangsúlyozva. Klebelsberg – egyik beszédében be is vall­ja! – alig ejthet szót arról, hogy a nevelés másik központi gondolata: „Vesszen Tria­non!” – az ősi határok visszaszerzése. A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, köny­vekben, gyűléseken és főként az iskolák­ban. Minden gyerek megtanulta, hogy kivá­ló, hős nemzet tagja, mely az igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulá­sa miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellen­ségei Trianonban megfosztották ősi birto­kától; az ország java részét odaadták a tót­nak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabbrendű népek, s ráadásul sa­nyargatják rabságban sínylődő magyar vé­reinket. De van Isten és eljön még a leszá­molás órája! Hadd idézzek most egy isko­lakönyvből, ez jól mutatja a módszert is:

„János a szünidőben édesanyjával együtt a nagyszüleihez utazott. Mielőtt el­utazott volna, megígérte Jóska barátjának, hogy levelet fog írni.

Néhány nap múlva Jóska a következő le­velet kapta:

Kedves Jóska!

Nagyon szép vidékre kerültem. Magas hegyekkel körülvett városkában lakom.

A város házai mögött a Garam folyón eresztem le papírcsónakjaimat hozzád. Ha kifáradtam, csodálkozva nézek a folyó part­ján álló hegyre, amelyen egy szép vár áll. Árpád apánk unokái építették e várat. A vár körül csend van. Az emberek lehajtott fővel némán járnak. A város gyermekei a Szalatna patakban lubickolnak. Engem kerülnek, mintha félnének tőlem. Magyar fiúnak ne­veztek el, az utcán is kitérnek előlem. (…)

Tegnap óta megváltozott sorom. Egy kis­fiú félve megszólított. Együtt mentünk a Garamhoz. Sokáig némán ültünk. Ő csak nézett rám, valami titok nyomta a szívét. Megfogtam a kezét, bátorítottam, s ő me­sélni kezdett. Elmondta, hogy ez a föld ezer évig magyar volt. Egy napon idegen katonák jöttek s elvették a földet. Az isko­lákban, az utcán egyszerre megszűnt a magyar beszéd. A gyermekek a rájuk kényszerített idegen nyelvet tanulják, és lassan­ként elfelejtik a magyar szót.

Félve néztem bajtársamra, nem bíztam benne. Ő megértett. Körülnézett, nem jön-e valaki. Megfogta kezemet s egy bo­korba húzott. Ott kigombolta kabátját s in­ge alatt a puszta testét egy kis nemzeti szí­nű szalag fogta át: elüldözött magyar taní­tójától kapta.

Összeölelkeztünk és megcsókoltuk egy­mást. Könnyeink a földre hullottak. Lenéz­tünk a zöld pázsitra, s ott virított a nefe­lejcs és árvácska virága. Az árvácskát ba­rátom tépte le, én meg a nefelejcset, hogy elküldjem neked.

Fogadd ajándékomat s ne felejtsed el, mivel tartozunk közös barátunknak, a ma­gyar árvácskának.

Ölel barátod: Jancsi.” (Kalász iskola­könyvek. Magyar olvasókönyv. 1933.)

Egyetlenegy olvasmány a számtalan kö­zül, amivel az ébredező érdeklődésű, fogé­kony gyermeki lelkek százezreit alakították éveken át. Mérhetetlen bárgyúsága, ostoba szentimentalizmusa sunyi sovinizmussal párosul. És ezt a sovinizmust tervszerűen egészítik ki már a kisgyermekek nevelésé­ben a kardcsörtető militarista szólamok. Ugyanabból a könyvből: „A kegyetlen tria­noni béke megtiltotta a sorozást is, de mire ti megnőttök, reméljük, megint lesz soro­zás (…)

SOROZÁS

Hej, beborult a rácoknak, oláhoknak!
Itt a szörnyű végítélet: most soroznak.
Sírnak, rínak a beváltak – szegény árvák.
Soha ennyi anyámasszony katonáját!

Mi felénk, a Tisza partján, más szokás van:
Nóta mellett sorakoznak, bokrétásan.
Ilyenkor ott csak a lányok sírdogálnak,
Meg az, akit nem vesznek be katonának.”

Azt persze nem hallgathatjuk el, hogy az igazság, a haladás ügyének legfőbb szö­vetségesei a valóság, az akkori élet realitá­sa, a nyomor, s a nevelés szembeszökő ha­zugságai, korlátoltsága, bornírtsága voltak. Szavalhattak a gyerekeknek Trianonról, a legtöbbről ez a fajta „nevelés” lepergett, mint a falra hányt borsó. Ahhoz tehát, hogy a felcseperedő nemzedékek „mérsékel­tek”, jó hazafiak, szükség esetén jó kato­nák legyenek, nem volt elég az elemi vagy középiskola. Még egy leckére volt szük­ség, hogy aki még lázadoznék, végképp megtörjön. Erre szolgált a katonai nevelés, a leventeoktatás.

Erről a következőket mondja Klebelsberg:

„Magyarország egész ifjúságát minden egyes faluban a legmesszebben fekvő ta­nyákig be kellett vonni a leventeszervezet­be. Olyan nagynak látszott a feladat, hogy utólag most már megvallom, szinte attól tartottam, hogy a háborúban, a forradal­makban, és az inflációs időkben megtor­pant közigazgatási szervezet nem tud majd vele megbirkózni. És íme alig öt esztendő alatt, közigazgatásunk és derék testneve­lőink megoldották a teljesen újszerű fel­adatot. Szocialista részről időnként hang­zottak el ugyan panaszok, de én inkább azon csodálkoztam, hogy több és nagyobb baj nem jelentkezett, olyan nagyszerű és olyan egészen új volt a feladat. Ma a leven­teszervezet révén a testnevelési mozgalom valóban általános az egész országban.” (1928)

Miért volt ez a feladat egészen új? Mert a fiatalok egyéni szabadságának ilyen meg­nyirbálására még a Habsburg-időben sem gondoltak. És ez a leventeintézmény a munkás- és parasztfiatalok katonai szigor­ral, sőt durvasággal való megfegyelmezésére szolgált! Az uralkodó osztályok gyer­mekei a húszas-harmincas években még nem voltak leventekötelesek, s iskolai kö­telékeikben később is megtartották kivált­ságos különállásukat. A többiek azonban ki voltak szolgáltatva a katonaság legalja ré­tegéhez tartozó tisztecskék, tartalékosok, őrmesterek brutalitásának. Itt aztán feltétel nélküli alkalmazkodást követeltek és fékte­lenül folytatták a soviniszta gyalázkodást „Trianon” s az „utódállamok” ellen. Testne­velés ürügyén pedig a békeszerződésben eltiltott katonai előképzés folyt. De az egésznek minősíthetetlenül alacsony szín­vonala, tömény embertelensége, ostobasá­ga visszafelé sült el: az érettebb fiatalság­gal meggyűlöltette a rendszert.

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

„Szociális berendezkedésünk magaslatán…”

Családsors a Horthy-korszakban

Kerek hat évtizede közlemény jelent meg a Szolnoki Újság 1932. április 7-i számában:

„… a Szolnoki Magántisztviselők Egyesülete április 2-án előadóestet ren­dezett, ahol Kassák Lajos író Irodalmi problémák címen tártott előadást. Más­nap pedig fotókiállítást rendeztek… amatőrök képeiből… Az üggyel kap­csolatban a rendőrségtől a következő információt kaptuk: Kassák irodalmi problémák fejtegetése helyett marxista alapon propagandát folytatott… szo­cialista alapon… Előadása át volt sző­ve politikai mozzanatokkal, irodalmi problémákat alig érintett… A fotókiállí­táson szereplő fényképek a társadalmi rend elleni izgatás tendenciáját mutat­ták … A rendőrség nem engedheti meg, hogy a mai válságos időkben átlát­szó tendenciájú izgatásokkal növeljék a szociális feszültséget…”

Ennek kapcsán 1966-ban, A mi életünk­ből címen újrarendezett kiállítás katalógu­sának előszavában olvasható:

„… Kassák Lajos előadása és a szociofotó-kiállítás azért részesült a rend­őrség részéről ilyen fogadtatásban, mert a gazdasági válság tüneteit – mun­kanélküliség, leállt fűrészüzemek, az üz­leti élet pangása – a forradalmi érzetű szolnoki munkásság nehezen tűrte, a fa- és építőmunkások sztrájkjai, bérhar­cai, a szakszervezeti munka legális vagy illegális megnyilvánulásai napirenden voltak.” És továbbá, hogy: … „a szociofotó-munka társadalmi problémákkal összefüggő feladatait és felelősségét elemzi, ahogyan az Kassák Lajos szol­noki előadásában elhangzott. S hogy a kiállított fotók már társadalmilag és stí­lusban a forradalmi művészetet képvi­selték, bizonyítja a rendőrség intézke­dése …”

Láttuk tehát, hogy a szolnoki rendőrség 1932-ben elégedetlen volt a kiállításra szánt fotók propagandisztikus tendenciájá­val, de egy szóval sem tiltakozott a fényké­pek által felszínre hozott, a gazdasági ki­zsákmányolással okozott hatások ellen.

Ezúttal 1931-ben készült, az 1932-es ki­állítás anyagában szerepelt négy fotóm be­mutatásával kívánom érzékeltetni egy ak­kori proletárcsalád négy tagja szociális éle­tének keserveit, egyikeként azoknak, akik, Kassák szavai szerint

„… hogy kifejezésre juttathassák emberi élményeiket, fotografálógépet vettek a kezükbe, és megkísérlik a körü­löttük levő élet föltárását és megrögzíté­sét … hogy demonstrálják cselekvő én­jüket és dokumentálják a dolgok és a tények összefüggéseit…”

Munkahelyemen kapcsolatba ke­rültem egy mezőgazdasági mun­kással, bizonyos (a vezetéknevére nem emlékszem) János bácsival, aki a 60. életévén túl, írást-olvasást nem ismerőén, istállói „összkom­fortban” lakó Cselédember volt a bá­ró Harkányi-uradalom Paládicsi (Rt.) Bérgazdaságában. Általa ju­tottam el a város perifériáján levő Gyökér utcai vályogviskóban lakó, 3 elemit végzett, közel 40 éves Nap­számos fiához, aki 1931-ben napi 10-12 óra után összesen 2 pengővel megfizetett alkalmi munkásként dolgozott a Vacuum Oil Co. szolno­ki raktártelepén. Ezután megismer­hettem a Napszámos 35 éves, 2 elemit végzett munkanélküli felesé­gét is, amikor éppen a Cukorgyár szomszédságában álló szemét­dombon, Szociális berendezkedésünk magaslatán guberált a hulladékok kö­zött. Az asszony, családanya, fájda­lommal panaszolta, hogy Kati nevű 15 éves, 4 elemit végzett lánya, a Proletárlány, koldulással hoz össze egyet s mást a nehezen élő, sok gonddal küszködő család számára.

Azonos című fényképeim kiállí­tásméretű nagyításait, a negatívok­kal együtt, a m. kir. rendőrség szol­noki kapitánysága 1932. április 3-án elkobozta. A Cselédember, a Nap­számos, a Szociális berendezkedé­sünk magaslatán duplikát-negatívjai a Magyar Fotóművészek Szövetsé­ge Archívuma tulajdonában vannak, a Proletárlány másodnegatívját a Kassák Lajos Emlékmúzeum és Ar­chívum 1988-as kiállítási katalógu­sában bemutatott 136. számú il­lusztráció alapján készítettem.

SZÍNHÁZI SZEMLE

SZŰCS KATALIN

A veszélyérzet hiánya

Mire e sorok megjelennek, talán már csak emlékét őrizhetik a Katona József Színház­ban egy esztendeig látható volt előadás­nak, Brecht Turandotjának Zsámbéki Gá­bor rendezésében. Szokatlanul gyors leke­rülése ez a műsorról egy produkciónak a Katonában, ahol hosszú évek után is álló­helyekben mérik a sikert. Bukás volna hát a Turandot? A premier után egy évvel üresen maradt néhány zsöllye – mégha ebben a színházban kétségtelenül sok is – nem ezt látszik bizonyítani. Ahogy a játék változat­lan intenzitása, precíziós kidolgozottsága sem.

A körülöttünk lévő világ változott volna 1990 novembere, a bemutató időpontja óta gyökeresen? Persze, rohamosan változott, változik minden, napról napra, de nem ép­pen az előadás érvényét ostromolva, múlt időbe kényszerítve. Legfeljebb hangsúlyok változhattak azóta, hogy a színpadon a Blaskó Péter játszotta kínai császár fölve­tette a kérdést, hogyan lehetne megtölteni az államkasszát a pamut árának fölverésé­vel úgy, hogy közben a nép elhiggye, azért drága a pamut, mert nincs, holott mindenki tudja: rengeteg van.

Akkor, a taxisblokád friss élményének árnyékában s az ideológiai tanácskozások még nem is olyan régi emlékeivel a zsigereinkben a pamuthiány megideologizálására hivatott Tulk (Tellekt-Uell-ln-nek) kongresszusa, vagy a Ruhátlanok és a Ruhakészí­tők Szövetségeinek Marx-kötetekkel vívott érdekegyeztető csatái tűnhettek húsbavá­góan elevennek. Az előadás persze már akkor is többről és másról, általánosabb érvénnyel szólt, de az összekacsintáshoz szokott intellektuell néző számára, azt hi­szem, ennyi volt a könnyedén vehető „üze­net”, s mindaz, ami e hosszabb expozíció után következett, kényelmetlenebbnek és talán érdektelenebbnek tűnhetett. Holott a dolognak éppen ezután, a pamuthiányt elégtelenül magyarázó – s ezért a császár leánya, Turandot kezét el nem nyerő – Tűik bukása után jön a java, amikor is a meg­gyengült államhatalomért indul meg a küz­delem.

Az analógiákban s az újdonsült demok­rácia lehetőségének mámorában gondol­kodó, mindent behelyettesíteni próbáló szemlélő könnyen elveszíthette a fonalat, amikor nem vezethette lineárisan végig az elmúlt évtizedek antidemokratikus vonásai­ra utaló mozzanatokat a valóság mintájára a teljes bukásig, hanem bizonyos kérdé­seknél és alternatíváknál meg kellett tor­pannia. Akár az egyik – Sinkó László által remekül interpretált –, Tulnak a kereslet-kí­nálat dinamikája alapján működő piacról szóló fejtegetéseinél, akár a földet osztó, egyenlőséget hirdető Kai Ho időszerűtlen­nek hitt – s amennyiben kis könyvecskébe zárható, törvényerejű igazságokról van szó, annyiban az is – fantomképénél, nem be­szélve az útonálló Gogher Góg – Varga Zol­tán félelmetesen pontos megformálásában – riasztóan gyors hatalomra kerüléséről és az általa bevezetett, könyvégető, szobordöntögető, művészetpusztító totalitariz­musról. Ám ami igazán hőkölésre késztető lehetett volna, odáig már nem juthatott el a kényelmes parabolákhoz szokott és ezért túlságosan korán megtorpant elme: a Brecht vázolta és a Katona József Színház társulata által érzékenyen mintázott modell többrétegűségéig, teljességéig. Azokhoz az összefüggésekhez, amelyek a kacagta­tó s látszólag epikus részmozzanatokat sú­lyos, homogén egésszé ötvözik. Amelyben a Tui-kongresszuson megnyilatkozó, s az ott nyilvánosságot nem kapó álláspontok és érdekek kibékíthetetlennek látszó küz­delme, a piaci logika cinizmusa, a demok­rácia látszatának őrzése, s az egyetlen igaz megváltóba vetett hit külön-külön és együtt is megteremthetik a Gogher Gógok – Arturo Uik –, a fasiszta demagógia hatalomra kerülésének lehetőségét.

Meglehet, csupán arról van szó, hogy 1990-ben, a darab magyarországi bemuta­tójának idején már és még nem volt elég veszélyérzet a közönségben a történelmi-társadalmi alternatívák végiggondolásához, s azoknak a kérdéseknek a megfogalmazá­sához, amelyekre Brecht, minden kiábrán­dultsága és megrendültsége ellenére az öt­venes években, az amerikai demokráciát, a „boszorkánypereket” is megtapasztalva határozottan válaszolt, de amelyekre csak­nem negyven évvel később az előadás lét­rehozói természetszerűleg nem tudhatták az egyetlen és üdvözítő választ.

Kár, hogy most már a kérdésfelvetés sem látható.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Magyar Larousse

Megvallom őszintén, csóváltam a fejem, amikor meghallottam, hogy magyarra for­dítják a Larousse Dictionnaire-t. E kiad­ványról ugyanis azt kell tudni, hogy – szem­ben a nemzetközileg elterjedt lexikonműfa­jok címszó-válogatási hagyományaival – az általános lexikonokba való cikkeken kívül az értelmező szótárakban keresendő szómagyarázatokat is tartalmazza. S ugyan mi­re megyünk azzal – gondoltam –, ha lefor­dítják nekünk magyarra, hogy a franciáknál miféle jelentései vannak az egyes szavak­nak?

No de szerencsére a hír bizonyult téves­nek, nem a szerkesztési elképzelés; a Ma­gyar Larousse egy magyar értelmező szó­tár anyagát öleli fel, nem a franciákét. S így kettős haszonnal forgathatja, aki megveszi. Sőt, hármassal, mert a szócikkekhez olyan pompás, színes képek is csatlakoznak, amilyenekre eddig nem volt példa a magyar lexikonkiadásban. Képzőművészeti album­ként, idegen tájakra csábító képes útikala­uzként is forgathatja hát az ember. Vagy azért, hogy elálmodozzon afölött, hová mindenüvé nem juthat el azóta, hogy a vi­lágútlevél birtokosaként elvben bármikor bárhová mehetne.

Szeretek lexikonokat olvasgatni. Csak úgy, anélkül, hogy valami konkrét tudnivaló­ra lenne szükségem, ahogyan az újságokat futja át az ember. Ebben a Magyar Larousse-ban azt találtam különösen érde­kesnek, mi az, ami az eredeti francia ki­adásban nem szerepelt, de a magyar kö­zönség igényeinek kielégítése végett ok­vetlenül felveendőnek mutatkozott. Az ilyen cikkeket – példás korrektséggel – csillag jelöli. Mint az Ady Endréről szólót. Hát igen, Párizs szerelmesének érzelmei vi­szonzatlanok maradtak. Világirodalmi nagy­ságrendűnek hitt költőinkről nem tud a vi­lág. De hogy a hun fejedelmet, Isten osto­rát, Attilát is pótlékként kellett felvenni a magyar kiadásba …? Gyorsan fellapoztam hát a Catalaunum címszót, és sejtelmem beigazolódott: csillagtalan cikk közli, hogy e – Troyes-től 20 km-re eső – helyen verték szét Attila seregét. Van ez így, hogy a nem­zeti tudat nem kíváncsi arra, ki az, akit megvertek, de a megveretés tényét igen­csak számontartja.

Tovább böngészve a „fasizmus” címszó­ba ütközöm. Meghatározása: „A finánctő­ke legreakciósabb, soviniszta, imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája …” így bizony, szóról szóra, manapság, amikor a marxizmust legfeljebb úgy szokás emle­getni, mint – szóval úgy, ahogy szokás. A kötet „Gy”-ig tartalmazza a címszavakat, az „M” kezdetűek még nem jelentek meg; kíváncsi vagyok, mi áll majd ott a marxiz­musról. Elvégre elég ritkák azok a teóriák, amelyeknek meghatározásait úgy éltetheti tovább a köztudat, mint mondjuk azt, hogy „a2 + b2 = c2”.

Ez a „fasizmus” címszó egyébként is ér­dekes. Azt fejti ki, hogy e totalitárius ideo­lógia igazi forrása a korabeli gazdasági vál­ság volt. 1919-ben, amikor Mussolini fekete ingbe öltöztette híveit, a polgári középosz­tály nacionalista szájaskodóinak tűntek fel csupán. De aztán jöttek a sztrájkok, zavar­gások, s a fasiszták „a rend védelmezői­ként” léptek fel. Vonzó program a rend: az 1921-es választásokon – akkor még sza­bad, többpártrendszerű, a parlamentális ideáloknak megfelelő választásokon – szép sikert is arattak. Maga a király nevezte ki Mussolinit miniszterelnöknek – s a többire jól emlékszünk. De ha nem emlékeznénk, mint ahogyan a mostani rendszerváltás ide­jén oly sokan egyfajta emlékezetváltásra is törekednek, a cikk zárómondatai felidézik azt is, hogy „A II. világháború után fasiszta jellegű katonai diktatúra jellemezte Paragu­ayi (1954-1989) és 1973-tól Chilét is, diktá­tora, Pinochet mandátumának 1990-es le­jártáig.” Jelzés csupán, hiszen a sor hosszan folytatható lenne: Kubában Batista uralmával, Dominikában Trujillóéval, Görög­országban Papadopuloszéval és így to­vább, tovább, meglehetősen hosszan.

Bonyolult dolog a történelmi fejlődés. Te­le van ilyen s amolyan előjelű rémtettekkel. A rendszerváltásokat követő ideológiai buzgalmak pedig igyekeznek ügyes szelek­cióval egyszerűsíteni a képet. Fekete-fe­hérre. S hol ezek a feketék és amazok a fe­hérek, hol fordítva. Csak a jobb lexikonok rögzítik makacsul a mindenoldalú tényeket, adatokat. Hogy volt fasizmus is. Még Pi­nochet is volt.

Az összefoglaló címszavak pedig nem­csak egyes elszigetelt adatokat, tényeket közölnek, hanem modelleket is. „a2 + b2 = c2.” „A finánctőke legreakciósabb, sovi­niszta, imperialista elemeinek nyílt terroris­ta diktatúrája.” Gazdasági csőd, infláció, el­szegényedés, munkanélküliség. Növekvő társadalmi elégedetlenség, sztrájkok, lá­zongások. S akkor jönnek az eredetileg el­szigetelt, ártalmatlan nacionalista szájaskodóknak, tömegek nélküli szélsőségesek­nek tetsző valakik. Azt mondják, rendet kell csinálni, s a rend az nagyon szimpati­kus dolog, a nemzetközi közvélemény is rokonszenvesnek szokta találni. S mire ki­derül, hogy ez nem olyan rend, hanem emilyen, Mussolini-féle, Pinochet-féle, akkor már késő.

Gazdasági csőd, infláció, munkanélküli­ség … Érdemes manapság is eltöprengeni ezen a modellen. S emlékezni Brecht Állít­sátok meg Arturo Uit! című színművének epilógusára:

Lásson, ne csak nézzen szemetek,
Győzzön a tett a meddő szó fölött.
Ez itt majdnem a földnek ura lett!
De a nép legyűrte, s ő sírba dőlt.
Ám túl korai, hogy örüljetek –
Még termékeny az öl, honnan kijött.

(Hajnal Gábor fordítása)

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Kristó Nagy István: A nyilasok

Talán nem egészen véletlenül jutott eszébe a szerzőnek, hogy elővegye ezt az 1950-ben írt tanulmányát, amelyet a Munkásmozgalmi Intézet felkérésére írt. Amióta megkezdődött a rendszerváltozás, leépí­tették az „állampártot” lezajlottak a több­párti választások, megindult az új parla­ment működése, azóta úgyszólván minden propaganda, történészi, szociológiai elem­zés, beleértve az úgynevezett reformkom­munistákét is, 40 év katasztrófájáról be­szél, négy évtized borzadályos létében látja minden jelenlegi bajunk okát, előidézőjét. A jelenleg hangadó pártok eleve kitöltik magukról a bizonyítványt, amikor negyven évről beszélnek, az orosz „megszállás” kezdetétől számítják az ország tragédiáját, és nap nap után emlegetik, hogy helyre kell állítani az erkölcsi világrendet. Melyiket? Az oroszok bejövetelekor egyértelmű nyi­las uralom volt Magyarországon, amely nem törvényhozással, még csak nem is rendeletekkel (amelyeket a lakosság, ha egy mód volt, nem vett figyelembe), hanem a legmeztelenebb, a legmocskosabb terror gyakorlásával igyekezett fenntartani magát. Mikor öntötte el még ilyen szenny Magyarországot? Ennek az erkölcsi rendjét kíván­ják vissza? Vagy a közvetlen megelőzőét, a német megszállás hónapjait, amikor kitűnő szervezéssel hatszázezer magyar embert szállítottak gázkamrákba, anélkül, hogy egy pissz lett volna? Ez az erkölcsi rend kí­vánatos vissza? Vagy a még előbbi, a még „független” Magyarország rendje, amelyet hadüzenetek, támadó háború, egy minket nem veszélyeztető ország megszállásában való részvétel, egy egész magyar hadsereg elveszejtése, és mint legkülönb tett, egy ügyetlen hintapolitika jellemzett? Melyik er­kölcs oly kívánatos vissza? Huszonöt év Magyarországának melyik erkölcse? Horthyé, aki mégcsak nem is dicső harcban vonult be Budapestre és hirdette meg a nyílt ellenforradalmat, később büszkén hi­vatkozva arra, hogy ő előőrse volt az euró­pai fasizmusoknak, még Mussolinit is meg­előzve? Mi volt itt erkölcs, mi volt itt ke­resztény? Mi volt itt európai? Igaz, Európa jelentős része is egyre kevésbé maradt Eu­rópa. És az erkölcsi rendet állítólag megtiprók fegyverei kellettek hozzá, hogy a jelen­leg oly vágyott példaképpé vált Európának esélye legyen újra létrejönni. Hát milyen er­kölcsi rendet akarnak helyreállítani Magyarországon?

Kristó Nagy István tanulmánya világos, konkrétumokkal alátámasztott képet ad a huszonöt év Magyarországáról. Áttekinthe­tően tisztázza a hatalmi viszonyokat. „Két­ségtelen, hogy a magyar ellenforradalom teremtette meg az első szélsőjobboldali diktatúrát Európában. A Horthy-reakció fa­siszta típusú politikai rendszer: a polgári szabadságjogok lábbal tiprása, a naciona­lista demagógia, az antiszemitizmus, min­den haladó gondolat elnyomása és üldözé­se jellemezték. A magyar fasizmusra azon­ban különösen jellemző volt feudális színe­zete, mellyel maradiságban még a német és olasz fasizmuson is túltett… A feudális birtokviszonyok elsorvasztották az orszá­got… Elmaradott, külterjes gabonaterme­lés folyt. A tömegnyomor ijesztő méreteket öltött: Magyarország „hárommillió koldus földje, proletárország lett”. Horthynak sike­rült magát konszolidálnia, a marxista mun­kásmozgalmat sikerült kiiktatnia a pillanat­nyilag veszélyes politikai tényezők sorából. „A válság azonban jelen volt – mondja Kristó – munkanélküliség, nyomorgó agrárproletáriátus, mezőgazdasági értékesítési vál­ság, passzív külkereskedelmi mérleg, túl­tengő, vízfejű állami adminisztráció… a tömegek forradalmi érzülete tehát egyre növekedett”, de mindinkább álszociális, ál­forradalmi, kispolgári fasiszta mozgalmak felé kezdett terelődni. A nácizmus uralom­ra jutása pedig óriási lökést adott annak a törekvésnek Magyarországon is, hogy a Horthy-rendszer által megoldani nem tu­dott problémák ürügyén szélsőjobbról ve­gyék át a hatalmat, döntsék meg Horthyt. Gömbös a rendszeren belül szeretné dikta­túráját kijegecesíteni, de meghal. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy Magyaror­szágot egyértelműen a tengelyhatalmakkal való szövetség irányába lendítette. És szín­re lépnek a fasiszta pártvezetők, megjele­nik a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc, az úgy­nevezett hungarizmus, ami az ő találmánya, létrejön a nyilas sajtó, és egy alpáriságban, véres és szemérmet nem ismerő uszítás­ban, igazságra, tényekre fittyet hányó, gát­lástalan hazudozásban utolérhetetlen, in­dulatok gerjesztésére törekvő, minden er­kölcsi értéket semmibe vevő stílus, ami egy másodperc alatt felismerhető, és nem hiányzik jelenünk némely sajtótermékéből sem. A nyilasok szereplése nem tartott négy évtizedig, azonban talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az eddigi magyar törté­nelem mélypontja volt. (Z-füzetek/28.)

PÁVAI PATAK MÁRTA

Dionísziosz Szolomósz: A zákinthoszi asszony

(Szabó Kálmán fordítása, kísérő tanulmányával)

Ahogy kézbe veszem a vékonyka kis füze­tet (micsoda mélységek és magasságok 41 oldalon, 500 számozott példányban!), óha­tatlanul némi elégtételt érzek, de még min­dig előttem van a mozdulat, amint a fotel­ben ülve a roskadozó könyvespolcok alatt szerényen megbúvó hatalmas kéziratkupac felé mutattál és keserűen azt mondtad: az életművem. Mondtad, mondta mindezt Szabó Kálmán, a Tanár Úr, és most itt állok én, a tanítvány, sután, dadogva, mert a sze­líd emberre gondolva csak félbemaradt mondatokat tudok előcsalogatni magamból még most, másfél évvel a halála után is. A befejezetlen mondat, a három pont, a kérdőjel, a felkiáltójel az emlékezés tarto­mányába visz. Emlékezés az emberre, a félbemaradt munkára, figyelmeztetés a túl­élő kötelességére.

A zákinthoszi asszony, ez a szürrealista filmbe, abszurd drámába is beleképzelhető látomás a töredékes szolomószi életmű egyik legértékesebb darabja. A fordító ma­gyar verziója önmagáért beszél, a kísérő tanulmány az igényes, lelkiismeretes filoló­gus munkáját dicséri, végre nyomtatásban. Szívet melengető érzés, hogy ma Magyarországon sor kerülhetett a mű megjelente­tésére. A kiadvány a tanulmánnyal együtt teljes, a Szolomószt magát nem ismerő ol­vasó esetleg hiányolhat egy rövid biográfiát belőle; bár az is igaz, aki már a kezébe ve­szi a művet, az biztosan utánajár, ki is volt ez a Dionísziosz Szolomósz, Itália szellemi gyermeke, a görög nemzet költője, aki már tizennyolc évesen a formai tökély szintjén művelte Dante és Petrarca kedvelt műfaját, Dante és Petrarca nyelvén, s aki a haza hí­vására – mert történelmi idők közeledtek akkor, amikor az ifjú költő húszévesen visszatért Itáliából Zákinthosz szigetére –, a politikus Szpirídon Trikúpisz biztatására a nemzeti gondolat felé fordul, mert mint az államférfi mondja: .Itáliának már megvan a maga Dantéja, a görög Parnasszoszon még üres ez a hely.” S a költő szabadság­himnuszával valóban a nemzet költője lesz, bár ahogy Szabó Kálmán is mondja, patriotikus témájú művei csak az első lépcsőfo­kot jelentették számára.

A kísérő tanulmányból mindent megtud­hat az olvasó a mű történetéről. A stiliszti­kai elemzés mértéktartó tisztelettel közelít a költői szöveg képeihez. A tanulmány zá­rógondolata már a mikrofilológia világába vezet. Szolomósz egyik legvitatottabb kije­lentését elemzi, értelmezi.

Az a néhány száz ember, akihez eljut a Z-füzetek huszadik kötete, hamar rájön, hogy mennyi értéket képviselhet ennek a jószerivel csak útikönyvekből, tengerparti nyaralásokról, városnézésekből ismert or­szágnak az irodalma, melynek hazai nép­szerűsítéséért, egyetemi oktatásáért na­gyon sokat tett, s még ennél is többet akart tenni Szabó Kálmán. (Z-füzetek/20, megjelent a Magyarországi Görögök Kultu­rális Egyesülete támogatásával.)

KÖNYVAJÁNLAT

Az Európa Kiadó Extra Hungariam című sorozatának kétkötetes újdonsága Kállay Miklós Magyarország miniszterelnöke vol­tam 1942-1944 című emlékirata, mely az 1954. évi angol nyelvű kiadás után most je­lenik meg magyarul először. A Kállay nevé­vel fémjelzett két év politikája a köztudatba és a történettudományba is hintapolitika néven vonult be, melynek lényege az egy­szerre több rossz alternatíva közötti takti­kázás volt: megtartani a nyugati szövetsé­gesek barátságát, megóvni a nemzetet a szovjet befolyástól, valamint a kisantant volt államai felől fenyegető veszélyektől, el­sősorban pedig a német megszállás elhárí­tásával – még akár Hitlernek tett engedmé­nyek árán is – megmenteni az országot a fasizmus bukásával együtt járó teljes pusz­tulástól. Kállay hintapolitikájának végül is a német megszállás vetett véget 1944. márci­us 19-én. Öt elfogták a németek, de sike­rült megszöknie, s 1945 után Olaszország­ban, majd az USA-ban élt 1967-ben bekö­vetkezett haláláig. Emlékirata érdekes és fontos kordokumentum a fasizmus éveinek Magyarországáról.

Közel fél évszázaddal ezelőtt, 1945-ben jelent meg először Hermann Imrének, a pszichoanalízis neves hazai művelőjének Az antiszemitizmus lélektana című műve, melynek megírására közvetlenül a háború után a holocaust szolgált ösztönzésül. A műben az antiszemitizmus lélektani lé­nyegét próbálja megfejteni, magyarázatát keresi ennek a „lélektani járványának, bon­colgatva azokat a vádakat, melyeket a zsi­dók jelleme, „faja”, cselekedetei, eszméi, vallása ellen szokás felhozni, kimutatva az e vádakban lappangó ellentmondásokat. Felfedi a bűnbakkeresés, az irigység motí­vumait, a gondolkodásbeli defektusokat, majd az antiszemitizmust mint népmozgal­mat vizsgálja, s végül a vele szembeni cél­szerű viselkedésmódokra vonatkozó taná­csait sorakoztatja fel. A jegyzetapparátus­sal kibővített tudományos igényű mű Cse­répfalvi-kiadás, a Kontextus könyvek soro­zatában.

Tizenkét megjárt koncentrációs tábor iszonyatával emlékezetében, élőhalottként felszabadulva Mauthausenből, Simon Wiesenthal elhatározta, hogy nem felejt, s élet­céllá tette a gyilkosok felkutatását, a hábo­rús bűnösök bíróság elé állítását. Nem bosszú vezérli, hanem az igazságszolgálta­tás kivívása, nem ismeri el a kollektív bű­nösséget, sem az önbíráskodás jogát. S bár tudja, hogy az egyes bűnösöket meg lehet büntetni, de a zsidók lemészárlásá­nak bűntette oly hatalmas, hogy mindig büntetlen marad –, kitartóan, rendíthetet­len hittel végzi a munkát, nyomoz, kutat, hatóságokkal és hatalmasokkal, nem aka­rókkal, politikai álcázókkal viaskodik. Az igazság malmai… című önéletrajzában, melyet az Európa Kiadó az Emlékezések sorozatában adott közre Szántó Judit for­dításában, egy szilárd jellemű, bölcs és szellemes ember nemcsak izgalmas nyo­mozásainak történetét írja le, hanem az is kiderül, hogy nyilatkozataitól és leleplezé­seitől miért tartottak a magukat szocialistá­nak nevező országok is (Wallenberg után is nyomozott), s megismerhetjük mérték­tartó véleményét az osztrák belpolitikáról, prominens osztrák politikusokról is. Végül az antiszemitizmus, s a hasonló szélsősé­ges és barbár indulatok ellen emeli fel sza­vát, mintegy erkölcsi-szellemi végrendelet­ként hagyva a fiatalokra.

A magyar származású, Izraelben élő tör­ténész-szociológus George Eisen eddig még fel nem dolgozott anyag alapján írta megrázó erejű művét, mely Árnyak játékai – Gyerekek a Holocaustban címmel látott napvilágot. „Szerencsés megmenekülésem után a háború végeztével – még szinte gyerekként – fájdalmasan tűnt fel rokonaim és a velem egykorú gyermekek hiánya. Az okokon azonban ekkor még nemigen gon­dolkoztam el. Csak később, egészen más témájú disszertációm anyagának kutatása­kor bukkantam – egyéb okiratok között – egy naplóra, amit Zelig Kalmanowitch írt a vilnai gettóban. Ennek egyik bekezdése megragadta a figyelmemet. Egy játszótér­ről szólt, amelyet 1942 körül létesítettek. Játék, sport és tömeghalál együttléte a gettóban! Ez volt az a motiváció, ami végül is arra ösztönzött, hogy egy új dimenzióval egészítsem ki a gyermekek tragédiáját a Holocaustban” – mondta egy interjúban a szerző. Könyvében köszönetét mond mindazoknak, akik segítették az anyag-gyűjtésben, köztük a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ könyvtárosainak is. A mű az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg.

Szerb Antal születésének 90. évforduló­ján Emlékkönyvvel tisztelegtek a volt bará­tok és kortársak, köztük Gyergyai Albert, Kolozsvári Grandpierre Emil, Jékely Zoltán, Rónay György, Sőtér István, Komlós Ala­dár, Kassák Lajos, Keresztury Dezső, s a feleség, Szerb Antalné. Az irodalomtörté­nész, író, műfordító Szerb Antal a magyar esszéirodalom egyik legkiemelkedőbb kép­viselője volt, aki a fasizmus előretörésének idején a fasizmus kultúraellenes szándékai­val szemben a művészet humanizmusát, a nacionalista irodalompolitika ellenében a magyar és az európai irodalom egységét hirdette. A háború alatt több munkatábort megjárt, a nyilasok elhurcolták, s a balfi tá­borban puskatussal agyonverték az éhe­zéstől teljesen elcsigázott írót. A vallomásos emlékezések mellett az emlékkönyv­ben Szerb Antal fiatalkori verseit, cser­késznaplóját, leveleit, az Utas és holdvilág című művének ősnovelláját és töredékben maradt regényének első fejezetét is olvas­hatjuk. Sírversek és emlékbeszédek zárják a Magazin Kiadónál megjelent könyvet.

Erich Maria Remarque német író két vi­lágháborút élt – és írt meg. Az első világhá­borút megörökítő, 1929-ben megjelent Nyugaton a helyzet változatlan című, óriási sikerű regényének megjelenése után Svájcban élt, ahonnan már nem is tért vissza szülőföldjére, mert a nácik a katonai becsület meggyalázásával vádolták, köny­veit elégették, 1938-ban német állampol­gárságától is megfosztották. A nemrég ma­gyarul megjelent, immár sokadik műve, a Szikrányi élet, melyet 1952-ben írt, a náci koncentrációs táborokban elkövetett em­bertelenségekkel szembeni vádirat, s vád­irat minden gonoszság ellen, melyet ember embertársa ellen elkövetett vagy el fog kö­vetni. Az egész életében humanista, s kö­vetkezetesen antimilitarista és antifasiszta hitvallású író regényét Haynal Katalin fordí­totta, s az Európa Kiadó jelentette meg.

A közelmúltban elhunyt Nobel-díjas Isaac Baskevis Singer egy letűnt, soha vissza nem térő világnak állít emléket a var­sói zsidónegyed mindennapjainak bemuta­tásával A gettó lánya című regényében. A világháborút közvetlenül megelőző idő­ben játszódó történet szereplői, bár a hitle­ri fasiszta rémuralom már előrevetíti árnyé­kát, éppúgy élnek, gondolkodnak, mint az­előtt. A regény főhősének, aki feleségül vesz egy szerencsétlen leánykát, más nő­kapcsolatai révén kétszer is megadatik a menekülés lehetősége, de mégis kitart a leány mellett. A regényt Kiss Marianna for­dította, az Európa zsebkönyvek sorozat­ban jelent meg.

Az Európa zsebkönyvek másik új darab­ja Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre című regénye. A világhírű orosz emigráns író, aki Lolita című regényével vált ismertté a magyar olvasók előtt, 1919-ben vándorolt ki Oroszországból, s előbb Berlinben tele­pedett le, ahonnan 1937-ben a nyomasztó náci terror elől menekült előbb Párizsba, majd az USA-ba, onnan Svájcba. Ezt a sö­tét humorral, groteszk fantasztikummal át­szőtt, antiutópiává kerekedett művet 1935-ben, Berlinben írta. Magyar fordítása Bratka László munkája.

.Háborúk, megsemmisítő táborok, gyil­kos diktatúrák korszakának gyermekeként Pilinszky János (1921-1981) a kor minden emberi szenvedését felfogta lelkében, és lélegzetelállító intenzitású költészetté for­málta át. Vallásos költőnek is tekintik őt, és joggal, bár ennek semmi köze kegyes esz­mékhez és az ég akaratában való könnyed megnyugváshoz. Pilinszkyt szenvedélyesen foglalkoz­tatták a szenvedés, a bűn, az erőszak, az áldozat és kegyelem misztériumai, ezek voltak számára a sarkpontjai annak a spirituális erőtérnek, amelyben Isten és Ember egyetemes drámája lejátszódik.” A Maecenas Könyvkiadó díszkiadású an­gol-magyar nyelvű verssorozatában meg­jelent verseskötetében olvashatjuk a fenti sorokat Tótfalusi István ajánló szövegében. Ő válogatta és fordította angol nyelvre a 66 verset Pilinszky Jánostól, köztük a Kérdés címűt is:

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.
Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.
Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

(emmi)