MEGMENTETT OLDALAK

A Magyar Figyelő 1914. június 16-i számában közölte Krúdy Gyulának ezt az elbeszélését, amely azóta se jelent meg nyomtatásban, s ekképp egyetlen Krúdy-kötetben sem lelhető fel. A méltatlanul elfeledett, kiváló elbeszélés szervesen illeszkedik az 1914-ben írt Orbán-történetek (Nők zenéje, Bánatos utazás, Szegilongi) közé, s alighanem e történetek záródarabjának tekinthető. Újrafölfedezése Kristó Nagy István érdeme. Karácsonyi ajándékként nyújtjuk át olvasóinknak.

KRÚDY GYULA

A boldogtalan utas estéje

Abban az időben, mikor még madártollas vándorlólegények jártak az országutakon és az útszéli fogadókban feltalálhatok voltak azok az emberek, akiknek semmi dolguk nem volt a világon, mint céltalanul ide vagy amoda utazgatni, stációt tartani ott, hol jó bor és szép leány van, atyafiságban lenni az egész világgal és egy keresztelő vagy névnap kedvéért a nyolcadik vármegyébe utazni, mindenféle furcsa nótákat tudni és ismerni a hold járását, a csillagok állását, a folyók futását és messziről felismerni a fogadót, hol ez vagy amaz, bor vagy ennivaló kapható, melyik a korcsmárosné nótája és a cigánynak hogy hívták az apját: mikor még ilyen foglalkozású emberek jártak-keltek Magyarországon, a magányos utas, ha bánat vagy szomorúság elől hazulról megszökött, talált helyet, ahol bútól megnövekedett fejét az asztal végére és két könyökére helyezze. A felvidéken volt például egy fogadó, szegény a Francia császárhoz volt címezve, itt Rákóczi Ferenc bujdosása óta éjjel-nappal ittak a vendégek. Nagyhasú, pirosnadrágos, kifent bajuszú férfiú volt a fogadós, mintha valamely régi mézesbáb elevenedett volna meg. Vándorlegények fütyörésztek az ivóban, a belső szobában kaftános, zölddolmányos, magyarruhás publikum kártyázott, ivott, hazudozott és naponkint összeverekedett a muzsikus cigányokkal. Ha egy vendég elment, mert dolga elszólította vagy csaláson kapatott a játéknál, avagy elitta szekerét, lovát, jött helyébe új. A Francia császárnak olyan híre volt, hogy messzi földről erre fordították a kocsijuk rúdját az országutat járó emberek. Még józan életű kereskedők is megfordultak e helyen néha. Igaz, hogy azok töltött fegyverrel virrasztották át az éjszakát a portékás láda mellett. Bobrinkai, a felvidék leghíresebb verekedője egy álló esztendeje tanyázott a Francia császárban. Mindig így szokta, amíg a követválasztás elszólította vagy jobb verekedő vetődött a fogadóba. Muzi Ferdinánd, egy közeli birtokos, mióta özvegy lett, csaknem minden idejét a korcsmában töltötte. A vándor­legényeket néha beszalajtották kártyáért vagy puskaporért a legközelebbi városba. A legény sohasem szökött el a megbízással. Friss hírekkel, új hazugságokkal tért vissza a városból és napestig jól ment a dolga.

A csárdásnét Eszternek hívták. Milyen volt? Ha akartad: duhaj, mint a betyárok éjszakája. Bánatos, mint a vadgalamb, ha így parancsoltad. A magányos utazókhoz olyan bizalommal telepedett, mintha már nagyon régen várta volna, mindig csak őt várta volna. A szemét a kötényére sütötte.

– Istenem, ha én innen elmehetnék! – sóhajtotta és titkon, reménykedve a vendégre lopott pillantást vetett. A vendég, bizonyos Orbán, aki álmatlan éjszakák elől utazott akkoriban, az asszony kezére tette a kezét és mogorván kérdezte:

– Tán boldogtalan?

A csárdásné megigazította a kontyát, kötényét lesimította és karját keresztbe vetette:

– Az én apám sótiszt volt Szlatinán és táncmestertől tanultam táncolni. Most a zsiványok traktérosnéja vagyok. Istenem, ha egyszer Szlatinára mehetnék!

– Minek?

Az asszony elgondolkozott.

– Nyáron színészek játszottak a serház kertjében és szombaton este mindig úribál volt a kertben. Bányász-zenekar fújta a legújabb keringőt. De minden este táncoltunk a ház előtt, hol három nagy fa állott. A hold feljött, a mezők fénylettek a hegyoldalban, és halkan duruzsolva a zenét, táncoltunk egy fiatalemberrel...

– Az urával?

– Nem. Azt Vincének hívták. Szemtelen kis bajusza volt. Sokszor kapott a kezére, ha illetlen volt. Orbán lehajtotta a fejét és a maga nagy bánatára gondolt. A szlatinai asszony egy darabig még emelgette pillangós, piros cipője orrát a szoknyája alól, mintha most látná először. Aztán durcásan hátat fordított az idegennek. Egy Ferkó nevű vándorlegénnyel kezdett évődni a sarok­ban, aki úgy tudott cirpelni a szájával, mint a tücsök, s ebből élt. Majd a kártyások összevesztek, egy nyakigláb lengyel borkereskedő hosszú kést vett elő a csizmaszárából és hegyes kis bajusza felemelkedett, mint a szeg. Szurkos sárga arcának minden része mozgolódott a gyors beszédben. Aztán közös erővel egy zölddolmányos, kövér embert kezdtek húzogatni, aki gömbölyű fejét a nyakába húzta, mint a sün. A muzsikus cigányok a fal mellé menekedtek és a padra álltak. A szlatinai asszony hangosan kiáltotta:

– Jefta bácsi, adja vissza a pénzt!

A zölddolmányos sün dörmögött valamit, aztán a prémes kabátujjból kártyákat és összegyűrt bankókat eregetett az asztal közepére. Ezután tovább folyt a játék, csak Jefta bácsi csóválta méltatlankodva a fejét az asztalra könyökölő menyecske felé.

Kocsizörgés és lovak csengőjének a csilingelőse hallatszott kívülről. Ferkó madártollas kalapját megigazítván fején, kilépkedett a szobából. A szlatinai asszony az ablakon kandikált.

– Senki – mondta reménytelenül. – A bolond Burgondiné megy haza a városból.

A vándorlegény csüggedten tért vissza. Ma este nem cirpel senkinek.

Orbán a vállán át kipillantott az ablakon. Négy felvidéki lovacskától vont ócska kocsi állott a fogadó udvarán. Egy bámulatosan rongyos libériás kocsisféle kötötte a lovak fejére a zabos tarisznyát. Földig érő porköpenyegben magas termetű, vöröses arcú hölgy sétált a kocsi körül és cigarettafüstöt fújt a levegőbe.

– Szerafin – gondolta Orbán és csendesen megmozdult.

A szlatinai asszony észrevette az idegen úr érdeklődését. Kissé megbántott hangon vetette oda:

– Bizony, elég vénecske a szentem.

Orbán lassan felemelkedett a helyéről és kalaplevéve az udvarra ment. A dáma hangosan felkiáltott, Orbán kezet csókolt és vállát vonogatta.

– Véletlenség műve, asszonyom. Valami dolgom van a vidéken.

A dámának világoskék szeme volt, és szája finom és keskeny, mint a hervadt tearózsa levele. Kesztyűs kezét hosszasan a férfi kezében felejtette.

– Azt hittem, hogy már sohasem fogok találkozni magával – mondta elmerengő hangon és fürkésző pillantást vetett a férfi arcába. Majd meleg, doromboló hangon hozzá tette: – Pedig minden este imádkozom magáért, mert megszoktam még a régi időkből. Az imádságokon nehéz változtatni. Tudja Isten, miért mondom a maga nevét egyszerre az uraméval, az anyáméval, a testvéreimével...

Orbán örömtelenül mélyesztette a zsebébe kezét.

– Köszönöm, hogy imádkozik értem.

– Talán valamely betegsége van? – kérdezte futólagosán az asszony és az ajka mellett hideg vonás keletkezett.

– Semmi asszonyom. Unom magam.

– Mindig furcsa ember volt – bólintott Szerafin.

Orbán a kocsinak vetette a hátát és a földre nézett.

– Hát maga, asszonyom? – kérdezte lassú hangon.

– Én? – felelt csodálkozva a hölgy, mintha erre a kérdésre nem is lett volna elkészülve. – Én? Férjhez mentem, mert elvettek. A férjes nőknek nincs történetük. Szivart, lőport és a rókák pusztítására való mérget vettem a városban.

A lovak elfogyasztották a sovány abrakot, a rongyos színpadi függönyhöz hasonlatos kocsis a bakra kapaszkodott.

– Isten önnel, jó uram – mondta némi keserűséggel az asszony. – Korán vénült, s ezért sajnálom. Orbán még álldogált egy darabig a kocsi mellett, aztán jobb kezét csendesen kihúzta a zsebéből és könnyedén búcsút intett a kocsinak.

A korcsmában a szlatinai asszony úgy röppent mellé, mint egy éji pille. Meleg illat áradt a szájából, mint este a virágokból.

– Ismeri? – kérdezte. – Honnan ismeri?

Orbán szótlanul bólintott. Talán még keserűbb volt a kedve, mint azelőtt.

– Bolondos asszony, otthon férfiruhában jár és veri az urát – folytatta a szlatinai asszony.

Orbán a mocskos fal egy pontjára bámult és nem figyelt az asszony szavaira. Régi dolgok jártak az eszében, Szerafin és Pest, egy boldog séta a folyóparton és esküvő egy kis kápolnában, pap nélkül, tanú nélkül, ahol olyan alacsony volt a mennyezet, hogy szinte kezével elérhetőnek vélte az ember a szentek köntösét. Talán az asszony haragudott is, mert nem említette az erdőt, ahol tavasszal gyöngyvirágot szedtek.

– Maga szerelmes abba a vén boszorkányba – szólalt meg most epésen a fogadósné. – Egyszer már öngyilkos lett miatta egy fiatal erdész. Csak azért tér be az udvaromba, hogy felcsípjen valakit a vendégeim közül. Azt mondják, valami rosszaság van a szemében, mely a férfiakat ingerli. Orbán zordonan ráncolta a homlokát.

– Mi köze magának ahhoz az úrinőhöz?

Eszter elfehéredett.

– Az én apám... – kezdte hevesen, majd erősen megszorította Orbán karját.

– Maga durva ember! – mondta később síró hangon, és mintha megverték volna, elhúzódott egy sarokba.

Később, midőn már erősen alkonyodott odakünn, a kártyások között ismét veszekedés kerekedett. A hórihorgas kirántotta a bicskát, és a zölddolmányos öreget az asztal alá nyomták.

– Jefta bácsi, adja vissza! – mondta szórakozottan a sarokból a fogadósné.

A dulakodásban honnan, honnan nem, erős ütés érte Orbánnak a vállát. A pirosnadrágos, mézeskalácsképű fogadós fenyegető tekintettel állott Orbán mögött.

– Hordja el magát az úr – dörmögte.

Eszter félig elfordulva, hosszú, bánatos, könnyes tekintetet vetett Orbánra. A madártollas vándorlegény izzó szeme, mint egy vadállaté tapadt Orbánra. Tehát tovább utazott.

KOSZORÚ

Kétszáz esztendeje, 1791. december 5-én hunyt el Wolfgang Amadeus Mozart. Halhatatlan művészete előtt tisztelgünk két magyar verssel és egy cseh novellával, amelyek legnépszerűbb kamaraművéről, 1787-ben komponált vonósötöséről íródtak.

CSANÁDY JÁNOS

„Kis éji zene”

Mozartnak hálával

Az őszi zümmögő zenék,
mintha az őz tücsökre lép
– fűszál alatt a kicsi lyukra –
harmatot szór a csillag-ég,
mintha az őz
                   tücsökre lép,
s megremeg
                  az emlékek bokra.

Mezítláb, lopva, hangtalan
léptem az istentelen éjbe;
sövényen át előbbre lépve
fülembe zeng ma is zenéje;
a fű alól
            tücsök dalol, s
megremeg
               a csillagok bokra.

És a monoton mozdulatban
az önkéntelen lábalatban
talpam száz ős nyomába lép,
s fülem is úgy fülel, amint ők
hallgatták
              az éji zenét,
az őszi
           brummogó zenét.

Egek! Csillagvárosok! Lassú
forgású, méltóságos ég!
Mintha tücsök cirpelne ott fenn,
hallgatom a csillagzenét –
s megremeg
                  az emlékek bokra,
mint ünő,
              ha tücsökre lép.

PILINSZKY JÁNOS

Kis éjizene

VIRÁGCSOKOR
Óh, vesztőhelyek illata!

PÁRBESZÉD
Eresszetek be, itt vagyok,
nyissatok ajtót, megérkeztem.
Nincs ajtó, mit megnyithatunk,
nincs retesz, ami kirekesszen.

ÉJFÉL
Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.

MOZART
Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.
Délszaki csönd, emlékezet.
Reflektorfény a falakon,
üresség és márványerek.

„Dans cette maison habita Mozart”
Mozart lakott itt valaha.
Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztőhelyek illata!


Párizs, 1963

LUDVÍK AŠKENAZY

Kis éji zene

Az ég eleinte kék volt, egy kis alkonyati lila árnyalattal, aztán sötét, lázas, vörös szint öltött, ahogy az már ősszel lenni szokott. A fény még egy utolsó pillantást vetett a Moldva tükrébe, aztán átadta helyét az árnyéknak. Mi még mindig sétáltunk, valahogy váratlanul tört ránk az este. Kigyúrtak a lámpák, a világ megko­molyodott, és a járókelők beszéde meghalkult.

Egy régi házban halványrózsaszínű ablak világított, és az ablak mögött valaki zongorázott. Előbb egy Chopin-keringőt játszott, aztán a Kis éji zenén.

Megálltunk és hallgattuk a zongorát. Em­berke némán, lelkesen figyelt.

– Apu – súgta aztán –, maradjunk itt reg­gelig...

Persze nem maradhattunk. De a muzsika sűrűn, édesen csordo­gált, mint a méz, hát egy ideig még eláll­dogáltunk az ablak alatt.

– Apu – szólalt meg ismét –, ugye mi nagyon szeretjük egymást?

– Hallgasd szépen – mondtam –, hallgasd, ez Kis éji zene.

Elgondolkodott.

– Éji zene, az igaz – jegyezte meg. – De miért kicsi?

– Hát – kezdem el –, azért kicsi, mert... szóval a Kis éji zene... no, szóval érted kicsi, érted?

– Értem – nyugtatott meg. – De apu, mikor nagy a zene?

Milyen szép. Olyan kedves, mintha valaki az arcodat simogatná.

– Apu – felelte –, milyen jó, hogy úgy sze­retjük egymást... Maradjunk itt reggelig, apu...

Aztán a zene hirtelen elhallgatott, és a rózsaszín fény kialudt az ablakban.

De mi még nem mentünk haza.

– Apu – kérdezte –, az a zene egészen ki­csi? Olyan mint ón?

– Hát – mondtam –, ugyanis ... hogy is mondjam ... majd megnő, tudod, megnő...

– Igen – szakított félbe –, de milyen jó, hogy a gyerekeknek is van zenéjük. És hogy az a zene kicsi. Apu, mi az a zene?

– Te még nem tudod? – mondtam. – A zene... no, szóval a zene az, amikor... Hát, hogy pon­tosan meghatározzam ... Érted?

– Igen – mondta –, a zene az az, hogy amikor már nem bírunk ki valamit, akkor muszáj ze­nélni.

Kis szünet után megkért:

– Apu, énekeljünk, jó? A Kis éji zenét.. Jó?

– Tudod, hogy nem jó a hangom – feleltem, és kissé elpirultam. – Inkább hazamegyünk, bekapcsoljuk a rádiót, és zenét hallgatunk.

– Nem – ellenkezett. – Inkább énekeljünk... most mindjárt... mert én már nem bírom ki.

Hát, énekeltünk. Kicsit hamisan, de legalább sokáig.

Lehet, hogy az ablak mögött hallottak ben­nünket. Egy pillanatra fel is gyulladt a rózsa­színű fény. De aztán megint kialudt.

Zádor András fordítása

KÉPZŐMŰVÉSZET

CSONGRÁDY BÉLA

Stációk a Bukott angyalhoz

Beszélgetés Czinke Ferenccel

– Te, aki jelentékeny, nagyra becsült személyi­sége voltál Nógrád és részben az ország köz­életének, most visszavonultan élsz, alig hallani rólad. „Örökmozgó” alkatod hogyan viseli a csöndet?

– Sokan tudják, hogy mennyire égettem magam. Esetenként még jegyzőkönyvbe se merték venni, amit „elkötelezett újító” alapter­mészetem hevülete diktált. Szivárványkergetésemből – ahogyan mondani szoktam – éppen ez veszett el, ami életre hívta: a sárból felemelt cselédsors szelleme. Frázisok, spekulatív he­lyezkedések váltották fel a tiszta közös ügyet! Már 1986-ban – az Ernst Múzeum-béli kiállítá­somon – II. Béla király sorsával példáztam: vakon nem lehet vezetni. Vagy még előbb: a Koskirály című sorozatom és a Medvetánc; járommal, vasszegekkel veretesen... Most en­gem „otthonról” (Salgótarjánból: Cs. B.) nem keresnek, nem kíváncsiak rám. Még a város­köszöntő – a helyi gyárak termelvényeiből összeállított – plasztikámat is hagyják tönkre­menni. Pedig nem az ón szégyenem, nem nekem ártanak vele... A tihanyi csönd igazán nincs ellenemre: hisz egy valamire való értel­miségi – különösen ha alkotó ember – befelé építkezik, az önmagának teremtett csöndben... Nyáron a Új Horizontén látott napvilágot a Lacink feltámadása című novellám, árulják a tízezer példányban megjelent két nyelvű, álta­lam írott és rajzolt Tihanyi meséket Illusztrál­tam Asperján György remekbe szabott szonett­koszorúját. Augusztus 20-án szülőföldemen, Pácinban avatták második világháborús em­lékművemet. Készülök egy olyan füveskönyvet csinálni, amely a tihanyi félsziget gyógyító növényeit szedi csokorba. Szóval élek, dolgo­zom. A minap a Veszprém megyei múzeum vitte el egy képemet. Vannak, akik még számon tartanak.

– Tragikus szépségű, az Ezredvég e lap­számát is körülölelő sorozatod, a Bukott an­gyal vívódásaidra utal.

– Édesanyám – kit ón tanítottam írni-olvasni – üzente nekem álmomban az eliziumi mezőkről, hát hogyne szültem volna meg. Egyszer, va­lamikor a hatvanas években, Rómában, a Palazzo Falconieriben rendezett kiállításomon Dóry Tiborral beszélgettünk. Azt kérdezte: „Mindig tud itt rajzolni?” „Nem” – válaszoltam. Sokszor kétségbe esek, mert úgy érzem teljesen kiürültem. Nem tudok elaludni, rettegek, hogy mindennek vége. Egy reggel azonban jön az Angyal, s ilyenkor megőrülnék, ha nem küzdhetnék meg vele. Készen vagyok a Nádégetés után című sorozattal, a Káin és Ábellel is. Ezekben a ma árnyalatait keresem, s úgy ér­zem, a lényeg után mozdul a kezem. Pillanat­felvételeket, „üzeneteket” rajzolok. Műveimben most is a vétkeimet keresem, de azok biztató ihletésű nyugtalanságok csak e vergődő világban.

Kuvait, Jugoszlávia, Karabah, az, író szemevilágát követelő Marosvásárhely, a petrozsényi bányászok ősemberi, botos lázadása. Mit tehet a gondolkodó művész. Legalább fest, rajzol. Most, öregségemre mind jobban szeret­ném, hogy műveimben a kor megmaradjon. Bár már-már azt sem hiszem, hogy fontos a művészet, hogy hőmérő lehet egy nép hónaaljában. Ki ér ma rá, hogy meghallja a művészek szavát?

– Hát igen, jókorát fordult az idő kereke. Te hogyan éled meg ezt a metamorfózist?

– A történelem is kiszámíthatatlan a maga módján. Úgy alakultak a dolgok, ahogyan szin­te senki sem várta. Rajzaimban megjelennek, akik szégyellik tehetetlenségüket, a munkanél­küliséget, éjjel forgolódnak az ágyukban és gyermekeik szuszogásában önmagukat keresik, s az okokat: hogyan, miért jutottak ide? A minap a tihanyi múzeum – azt hiszem, utolsó kiállítá­sán – jól megmustráltam Kondor Béla Előre, proletárok című képét, melyen ott a felirat: „Le a disznó kapitalistákkal!” Nem más ez a sor, mint a kisemberi veszedelem előérzete – itt a küszöbünkön... Naponta visszaköszön a dema­gógia, indulót fúj a középszer, s nem tudják, hogy ez a nemzet halála, és ez nem Európa!

– Számodra mit jelent az Európához való felzárkózás divatos jelszava?

– Nekünk nem kell bebocsátást kérnünk az európai házba, hisz mi annak lakói voltunk és vagyunk, legalábbis a művészetben. Amikor 1976-ban a Velencei Biennálén „teljes anyag­gal” szerepeltem, egy fellengzős szabadság­élményem okán kitiltottak szinte minden honi újságból, s ki tudta, hogy akkor ott én hazámat képviseltem. Az itáliai lapok megsimogatták a lelkem, írt róla „pontosan és szépen” Gianni Toti olasz költő s felesége, Marinka. Ők nem tudták mire vélni a hazaiak hallgatását, de en­gem meggyőzött a véleményük: mi már akkor felzárkózott Európaiak voltunk. Van egy másik emlékem is 1972-ből. Az európai grafikai bien­nálén Picasso, Marino Marini, Henry Moore mellett ón is szerepeltem. A véletlen úgy hozta, hogy Bényi József nagykövetünk éppen egy fogadáson találkozott Giacomo Manzúval, s szó szót követve kisült, hogy én éppen Rómában vagyok. Másnap már vittek Ardeába, s igen meleg barátság szövődött közöttünk, hiszen ő akart megismerni, emlékezett a nevemre, a Bartók: Szlovák táncok-sorozatomra... Szóval, ne legyen bennünk kétségbeesés, kisebbségi érzés, de nagyzási mánia sem. Tartásunk ne legyen gőgös, hogy mi mindenben elsők va­gyunk, hogy mi mindent kitaláltunk, hogy mi milyen avantgarde-ok vagyunk.

– Apropó, avantgarde! Te hogyan értelmezed ma a művészet szerepét?

– A művészet mindig saját korának alkotott, ott berzenkedett, tette a dolgát világjobbító szándékkal, s az utókorra esetleg a fennmara­dás szándékával gondolt. Az ugyanis mindig más körülmények között, más összetevőkben születik. Most is nagy talány, hogy mit kíván a következő kor? Ha csak egy szűk elité lesz a művészet – akkor minek? S egyáltalán ki lesz az elit? És mire használja majd a művészetet? Mert a művészet valamire valói

– Mi a véleményed a művészet ideológiai tartalmáról? Te ugyanis bátran éltél vallási szimbólumokkal éppúgy, mint a mozgalmi jelképekkel.

– Pataki diák lóvén, nem tudtam szakítani soha a legációs küldetésemmel. Mélyen ben­nem maradt a világról alkotott legigazibb képzet, ahogy átmentem vonzó útjaimon s így nem maradtam lelki szegény. Vigasztalásban a hívő ember lehet a legboldogabb, ezért sok a szakrális tartalmú művem, pedig református va­gyok... Ezek a művek nemcsak hitbeli ügyek, ezek világfájdalmak egyben, mert közben én valóban csináltam elkötelezett rajzokat is, de a művészet már ilyen. Mesterség is, s ha valaki valami jót akar csinálni, akkor mesteremberhez fordul. Nekem tetsző, szép Lenin fejeket is csi­náltam zománcba, rajzba, még élveztem is. És még valami. Nekem Hincz Gyula is ér egy Picassót, számomra ő a legnagyobb rajzoló! Ott voltam, amikor egy sorozatból rámaradt az 56-os téma. Volt tragikus emléke is, melyet saját szemével látott. Köszönte is nekünk sokaknak, hogy ezt a témát ő csinálhatja. Amihez ő, a Mester nyúlt, az rangot kapott.

– Tudom, hogy a napi politikától távol tartod magad, de mi most a politikai hitvallásod?

– Meggyőződésem, hogy értelmes, liberális, szocialista baloldal nélkül nem lehet európai nemzetként élnünk. Jómagam annak idején is hangoztattam, hogy én egy világkonvergencia híve vagyok. Nekem a legtöbb pártban van valami szimpatikus, de olyan is, ami taszít! Mondhatnám, a magam pluralistája vagyok, mert baráti körömben volt pap és párttitkár is, olyan is, aki szidta a rendszert s olyan is, aki véresre tapsolta a tenyerét. Ez az ő ügyük volt. Ma sem tagadok meg senkit. Különösen így „szezon végén”. Legszívesebben ma már össze­raknék egy nekem tetsző, elképzelhető világot, egy Na'Conxypánt, mint Gulácsy. Minden szűk osztályórdeket, nacionalizmust, horthysta ka­nyart megvetek – már csak származásomnál fogva sem tehetnék mást, eszem szerint pláne –, de mint művész a politizálás nekem pótcselekvés lenne, erre pedig már nincs időm.

– Egyetlen mondatba sűrítve: mit üzensz a művészetedet értő, szerető embereknek?

– Arra biztatom őket, mint amire magamat: soha fel nem adni, ami tisztességes! Most pe­dig megyek, megöntözöm a kis fenyőket. Szeretném, ha befo­gannának. Mert nekik meg ez a dolguk...

MÚLTUNK

HEGEDŰS SÁNDOR

Az igazi Teleki Pál

A kialakulóban lévő neokonzervatív rezsim keresi identitásának történelmi gyökereit és igazolását. Ilyen meggondolásokból illesztette a közelmúltban arcképcsarnokába Teleki Pál egykori miniszterelnököt, aki ötven esztendővel ezelőtt – beismerve politikájának teljes csődjét – önkezével vetett véget életének. Nem tekint­hetjük véletlennek, hogy a máriabesnyői sír előtt éppen Antall József tartotta a megem­lékező beszédet. E helyütt elismerte ugyan Teleki konzervativizmusát, de – mint mondotta – „nem a szó maradi értelmében” volt az, hanem abban az értelemben, hogy életműve megtes­tesítője és megőrzője a nemes tradícióknak, értékeknek.

A hagyományok és értékek – ha olykor át­tételesen is – mindig meghatározott politikum­hoz kötődnek, végső soron osztály, vagy osztá­lyok érdekeihez, törekvéseihez. Teleki sem az általános nemzeti és emberi „kincsek” hordozó­ja volt, hanem a történelmi arisztokrácia kép­viselője, aki küldetésének tekintette a feudális elemekkel átszőtt integer Magyarország vissza­állítását, a nagybirtokosság uralmának megtámadhatatlanságát – a keresztény és nemzeti „középosztály” bázisán.

Család, gyermekkor, indíttatás

1879. november 1-jén született Budapesten. Atyja, a tudós-politikus Teleki Géza, a nyugaton kialakult klasszikus liberalizmustól távol álló Tisza Kálmán-i szabadelvűség híve volt. A „generális” kormányában (1889. július 16-tól 1890. március 15-ig) a belügyi tárcát vezette, majd távozása után idejének jelentős részét a tudományoknak (történelem, szociálpolitika) szentelte. Édesanyja, Muráti Irén egy gazdag görög kereskedő leány a volt. Telekiék koráb­ban 14 000 katasztrális hold földdel rendelkez­tek a Partiumban, melytől Trianon fosztotta meg őket.

Ősi, előkelő arisztokrata család leszárma­zottja, akinek genézise a Szilágyi Erzsébetet is adó Garázda-nemzetségig nyúlik vissza. A grófi rangot Teleki Mihály erdélyi kancellár szerezte 1685-ben; a „két pogány közt egy hazáért” mesteri taktikusa nagy hatással lehetett Teleki Pálra, hiszen később, egészen más történelmi szituációban igyekezett alkalmazni ezt a kétes kimenetelű gyakorlatot.

A népes klán tagjai között kiváló írókat, költőket, politikusokat, tudósokat, katonákat találunk: a könyvtáralapító Teleki Sámuelt, a történelemkutató Teleki Józsefet, Teleki Sán­dort, az 1848-as szabadságharc honvédezre­desét, Teleki Lászlót, a „Kegyenc” című dráma íróját, a Határozati Párt vezetőjét, aki 1861-ben öngyilkos lett... ; a világhírű Afrika-utazó Teleki Sámuelt, a magyar nőnevelés elszánt úttörőjét Teleki Blankát. Ezzel a hatalmas anyagi és szellemi háttérrel indult el tragédiába torkolló útjára Teleki Pál.

Középiskolai tanulmányait a budapesti pia­rista gimnáziumban végezte, majd 1897-1901 között a jogi karon folytatta stúdiumait. Viszony­lag rövid idő alatt elsajátította a német, francia, angol és román nyelvet. A leendő professzionista politikusok számára szinte kötelező jogi diploma megszerzése mellett nagy érdeklődést mutatott a biológia és földrajztudomány iránt, nyilván azért is, mert Teleki Sámuel utazási tapasztalatai, felfedezései és élményei felkel­tették a tudásra éhes ifjú kíváncsiságát. Még nem sejthette, hogy a geográfia nemzetközileg elismert szaktekintélyévé fogja magát kinőni. Az élettanba való elmélyülése során találkozott a darwinizmussal.

Darwin nézetei mindenkit megérintettek, jóllehet ezekből ki-ki más következtetéseket vont le. Teleki e tanokban nem a bibliai emberte­remtés ellen keresett érveket, hanem – félre­értve a fajok harcáról szóló fejezetet – a ma­gyar fajiság mítoszának bizonyítékait látta Dar­win embertani tételeiben. Politika, földrajztu­domány, biológia konzervatív világképpé állt össze benne.

1903-ban doktorált. Disszertációja, „Az elsőd­leges államkeletkezés kérdéséhez” címet kap­ta. Ebben a munkájában – komplexitásra töre­kedve – a jogtudomány mellett földrajzzal, nép­rajzzal és történelemmel is foglalkozott. Élete végéig megőrizte azon törekvését, hogy egy-egy kérdést a sokoldalú dimenziók kontextusá­ban vizsgáljon.

1908-ban megnősült. Bissingen-Nippenburg Johanna grófnőt vette feleségül. Két gyermekük született: leánya, Mária, aki gróf Zichy Nándor hitvese lett, s fia Géza, aki 1944-1945-ben a dálnoki Miklós Béla vezette első magyar de­mokratikus kormányban kapott kultuszminiszteri megbízatását. (Egyébként a geológiával je­gyezte el magát.)

Felsőfokú tanulmányainak befejezése után két évvel Lóczy Lajos földrajztudós mellett egyetemi gyakornok lett. Lóczy professzor nem­csak a geográfia iránti vonzalmát erősítette, de világnézetileg is igen nagy befolyást gya­korolt rá.

A két világháború közötti magyar közélet egyik legnagyobb hatású személyiségének látásmódja ezekből az építőelemekből állt össze.

A tudós és politikus

Teleki Pál, mint tudós kezdte tehát pályafutását e század első éveiben. Még csapong, keresi a helyét. Egy ideig a Huszadik Század szelle­misége kerítette hatalmába. A haladó értelmi­ség e gyűjtőhelyén a polgári demokrácia híveitől a marxistákig sok kiváló elme (Apáthy István, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Pikler Gyula, Somló Bódog, Szabó Ervin, Szende Pál, Varga Jenő) találkozott. Teleki eleve nem tartozott e csoportosulás radikális baloldalához, de a maga módján – főként a biológia tárgykörében – ő is tudományos választ akart adni a kor kérdéseire. Arra törekedett, hogy istent kibékítse a tudo­mánnyal, pontosabban: a tudomány segít­ségével hitelesítse a természetfeletti minden­ható létezését. A darwinizmus leszármazás-elméletét magáévá tette, anélkül, hogy a biblikus világképpel szakított volna: „...a leszármazás­tan nem jön ellentétbe egy felsőbb hatalom, istenség létének lehetőségével, és senkit sem kell, hogy hitében megrendítsen.”

A szociáldarwinizmus alapján elfogadja „egy biológiai és embertani ismereteinken felépülő politikai és társadalmi elmélet jogosultságát.” Innen táplálkozik antidemokratizmusa. Mint mondotta: „... a ma fennen hirdetett általános emberi jogok nem léteznek, s az emberi termé­szet helyes megismerésével az értük folytatott harc helyet fog adni egy kevesebb s a tehet­ségeknek megfelelő szabadságon és nagyobb szolidaritáson, de semmi esetre sem egyen­lőségen alapuló társadalomnak.” A később al­kalmazott elitelmélet forrásait itt találjuk meg. Ugyanígy, a darwini leszármazástan sajátos értelmezése vezeti el a nacionalizmusában oly nagy helyet elfoglaló fajelméletéhez: a társa­dalomtudományra átplántált biológiai törvények rendszere, megítélése szerint serkenti és előmozdítja a faj nemesítésére irányuló törek­véseinket, erősíti a faji összetartozás érzetét, és ezzel hazafias célokat is szolgál.”

Lóczy Lajos tanára és Teleki Sámuel nagy­bátyja bűvkörében érdeklődésének homlokterébe egyre inkább a geográfia került. Tu­dományos kutatásokat folytatott Észak-Afriká-ban, Szudánban. Európában. Első jelentősebb munkája, a francia Földrajzi Társaság pálya­díjával kitüntetett „Atlasz a japáni szigetek kar­tográfiájának történetéhez” már nemzetközi elismerést és érdeklődést váltott ki. Ebben a műben – a közfelfogással ellentétben – azt állítja, hogy Kolumbusz nem Indiába, hanem Japánba akart utazni, amikor véletlenül felfe­dezte az „új világot”. 1912-ben megírta „Ame­rika gazdasági földrajza” című monográfiáját. Munkásságát a magyar tudományos élet messzemenően honorálta: még ebben az évben levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Székfoglalójának témája: „A földrajzi gondolat története” volt.

A tudósban kora és osztálya politikai ambíciói is munkáltak. 1904-ben Szatmáron szolgabíró lett, s a következő évben a huszonhat éves fiatalembert az Alkotmánypárt színeiben a Szatmár-megyei nagysomkúti választókerület (ahol apja is képviselősködött) a parlamentbe juttatta. 1910-ig volt honatya, hogy ezután ismét a tudománynak szentelje életét. A geográfiát nem egyszer konzervatív politikájának szolgá­latába állította. A németek balkáni expanziójával szemben a Monarchia igényeit támasztja alá földrajzi érvekkel.

1914-ben elnöke lett a Turáni Társaságnak, s e funkcióját ugyancsak az osztrák-magyar gazdasági érdekek igazolására használja fel.

Az első világháború nagy részét a szerb, illetve az olasz fronton töltötte. Már 1915-ben megérezte a katonák körében egyelőre látensen jelentkező feszültségeket. Ezért a szociális gondoskodás fontosságára hívja fel az illeté­kesek figyelmét. Ugyanakkor egy fajegész­ségügyi bizottság felállítását is javasolja, mely szervezett küzdelmet folytatna a szifilisz és a morbus judaicis ellen. Elvetette a Hoffmann Géza által hirdetett biológiai fajelmélet érvényét a soknemzetiségű országban, de Apáthy Ist­vánnal egyetértésben egy történelmi fajkon­cepciót dolgozott ki, még nem tagadva meg a zsidóság asszimilációjának lehetőségét. Olyan szociálpolitikát sürget, mely megvédi a ma­gyarságot a kipusztulás veszélyétől. Fellép az értékes elemek kivándorlása ellen, de támogat­ja a „nem kívánatos” egyedek eltávozását. Ezt a fajtisztulás egyik igen fontos útjának tekinti. Miután 1915-től a keszthelyi választókerület küldötteként ismét parlamenti képviselő lett, módjában állt aggályait a törvényhozás elé vinni.

1918-ban a Területvédő Liga élére került, melynek fő feladata a „történelmi” Magyarország védelme volt. Tudta, hogy a háború elveszett, s tudta, hogy ennek területi következményeivel számolni kell, ezért az erők összefogását sür­gette. Egy olyan néprajzi térképet szerkesztett (vörös térkép), mely annak bizonyításául szol­gált, hogy Magyarország lakosságának döntő többsége magyar, s elhelyezkedése lehetet­lenné teszi – végzetes konzekvenciák nélkül – a soknemzetiségű állam erőszakos feldara­bolását.

1919 első heteit Svájcban töltötte, itt érte utol a Tanácsköztársaság kikiáltásának híre. Azonnal Bécsbe sietett barátjához, Bethlen Istvánhoz, hogy együtt küzdjenek a proletárdiktatúra ellen.

Létrehozták az Antibolsevista Comitét (ABC), az antant támogatásának megnyerése céljából, majd Szegedre utazott, hogy a Károlyi Gyula vezette ellenforradalmi kormányban tevékeny­kedjék. Előbb kultuszminiszter, majd átveszi a külügyek irányítását. Az Ábrahám-féle kabinet úgyszintén igényt tartott Teleki szolgálataira. Komoly segítséget nyújtott Horthy Miklósnak a „nemzeti hadsereg” megszervezésében, ugyan­akkor a „szegedi gondolat” mérsékeltebb irány­zatának megalapozásában is jelentős szerepet játszott.

Az antant tartózkodó volt Telekivel szemben, mert tudta, hogy a grófnak a Regnum Marianum fenntartására épülő politikája veszélyez­teti az általa elképzelt új európai struktúra ki­alakítását. Szegedi beszédében nem titkolta: a Szent István-i állameszmét a Duna-medence rendje alapelvének tekinti. Ugyanakkor – noha a nemzetiségek egyenjogúsága mellett tett hitet – kijelentette, hogy a kisebbségektől és a zsidóságtól feltétlen lojalitást vár el: „aki aláveti magát a keresztényi világnézet és a nemzeti eszme követelményeinek, azt nem éri a mi ag­resszivitásunk...”

Sem a Friedrich, sem a Huszár kormányban nem vállalt funkciót, mert készült a béketár­gyalásokra. Természetesen ő sem értett egyet Trianonnal, de mint reálpolitikus belátta, az erőviszonyok nem teszik lehetővé az ellenállást, sőt, azt igen károsnak tartaná: „Megkötjük a békét olyan sürgősen, olyan gyorsan, amint csak lehet... Nem szabad elfeledkeznünk, hogy a bolsevizmus nincs teljesen leküzdve... bele kell kapcsolódnunk a bolsevizmus világszerte keresztülviendő kiirtásába.”

Párizsba négy vaskos kötettel készült, melyről tudta, hogy senki sem fogja elolvasni, hiszen eldöntött kérdés volt Magyarország területi felosztása. Ám távlatokban hitt a revízióban, a „józan ész” fölülkerekedésében: „A békekon­ferencián nem sokat érhetünk el, de jogainkat nem adjuk fel... idővel a békét korrigáljuk...” 1920. áprilisában a Simonyi-Semadam kormányban már külügyminiszter. Ebben az időszakban – 1920. június 20-án – került sor a trianoni békeszerződés aláírására. Tárgyalások folytak az oroszországi hadifoglyok hazahoza­tala érdekében, de mindent elkövetett, hogy megakadályozza a „vörös szellemi járvány” behatolását az országba.

Teleki Pál első miniszterelnöksége

Miután a kispolgári kormányok elvégezték kül­detésüket, a „romeltakarítást” és a restaurációt, a sorait rendező nagytőke-nagybirtok elérke­zettnek látta az időt a hatalom közvetlen át­vételére. A békeszerződés megteremtette a konszolidáció külső feltételeit, immár a belső „építőmunkára” került sor. Olyan embert akart Horthy a kabinet élére állítani, aki Szegedről jött, aki az ellenforradalom megszilárdítását tekintette alapvető céljának. Választása Tele­kire esett. A gróf 1920. július 19-én vette át a kormánypálcát.

A parlamentben július 22-ón tartotta meg nagy érdeklődéssel várt bemutatkozó beszédét.

„Mindenünnen egész Európából olyan híreket kapunk... hogy – egy geológiai hasonlattal élve – talán mondhatom, hogy annak a nagy föld­rengésnek, amely most végig vonul a világon és különösen Európán, ismét egy erősebb rengési időszakát éljük át... az ilyen rengési időszakok csak időleges jelenségek... csak egyes erősebb hullámverések... de nem jelentik azt, hogy a fejlődés ne menne tovább a maga természetes útján, ne haladna tovább azon új béke és megnyugvás felé, mely minden ilyen földrengést követni szokott. Ma ismét erősebben expandeálnak mindenféle erők, expandeálnak azok az erők is, melyek ezt az országot másfél évvel ezelőtt súlyos válságba, majdnem a meg­semmisülés szélére vitték...”

Az új miniszterelnök megígérte, hogy erős kézzel fogja visszaállítani a jogrendet. Gyakor­latában ez minden olyan kísérlet kemény meg­torlását jelentette, mely fenyegette a fennálló konzervatív-fasisztoid rezsimet. Teleki igen ter­mékeny kormányfőnek bizonyult.

Bevezette a „megbízhatatlan” egyének kate­góriáját a katonai szolgálat területén és kilátás­ba helyezte a munkaszolgálat intézményének megszervezését. Egyik beszédében, 1920. jú­lius 31-én kifejtette, kiket kell megbízhatatlan­nak tekinteni: a belső konszolidáció „...elsősor­ban abban kulminál, hogy a kormány a leg­erélyesebb rendszabályokkal biztosítsa a jog­rendet minden irányban... Megbízhatatlan mindenki, aki a kommunizmushoz aktive, vagy bizonyos mértékig passzíve is hozzájárult...”

A szakszervezetekkel kapcsolatban megál­lapította: fontosnak tartja a munkásság érdek­védelmi tevékenységét, de tiltani fogja az osz­tályharcos, politikai megnyilvánulásokat.

Nem tagadta a földreform szükségességét, ám olyan megoldást keresett, mely a kérdést véglegesen lezárja. Természetesen itt nem gondolt egy radikális „amerikai-utas” program­ra. Hirdette: „akié a föld azé az ország”. Ez elvből kiindulva kijelentette, hogy a nemzet-fenntartó nagy- és középbirtokok nem vehetők igénybe. Csak a megbízható elemek számít­hattak nála a földre, részben elidegeníthetetlen vitézi telkek formájában. Az 1920. XXXVI. te., mely a földreformot kanonizálta e koncepció alapján szabályozta a parasztság számára korántsem kielégítő parcellázást.

Teleki nevéhez fűződik az 1920. XXVI. te., mely a botbüntetés bevezetéséről intézkedett. Feudális lépés volt ez a javából, még akkor is, ha alkalmazására alig került sor. Elfogadtatta a zsidóságot diszkrimináló numerus clausust (1920. XV. te.). Mint indoklásából megtudhatjuk, félt az ország elzsidósodásától, attól, hogy a magyarság háttérbe szorul a szellemi pályákon. Ezzel a lépésével állami szintre emelte a faji megkülönböztetést, a polgári egyenlőtlenséget.

Antikommunista beállítottságához híven megszavaztatta az 1921. III. tc-t, mely szigorú rendszabályokat helyezett kilátásba azokkal szemben, akik a fennálló rend ellen szervez­kedtek.

Megszüntette a külföld megbotránkozását kiváltó különítményeket, s nagy részüket beol­vasztotta az államgépezet erőszakszerveze­teibe. Az „egyenlő” távolságtartással, az „igaz­ságos” rendcsinálással a kiegyensúlyozott kur­zus, az európai jogállam látszatát akarta kelteni: „Én hoztam a numerus clausust... de ugyan­csak én oszlattam fel a Britanniát”. A forradalmi baloldalnak nem lehettek illúziói: amíg fennáll a kommunizmus veszélye, nem lehet eltekinteni a kivételes rendszabályoktól. „Meg kell érteni mindenkinek, hogy Magyarországon az inter­nacionalizmus bűn, s ha valaki internaciona­listának vallja magát, azzal szemben az ország saját létfenntartásának érdekében úgy is kell eljárjon, mint a bűnössel szemben.” Ennek je­gyében sürgette a népbiztosok perének lebo­nyolítását, s követelte Kun Béla kiadatását az osztrák hatóságoktól.

A belső feszültségek tompítására erősítette a nacionalista propagandát, párosítva a ke­resztény ideológia szólamaival. Elfogadta azt a javaslatot, miszerint a magyar nemzeti lobogó félárbocon lengjen, „míg a magyar szent koro­na birodalma a maga teljes épségében vissza nincs állítva”. Remélte, hogy Magyarország az egységes európai szövetség keretében kap majd elégtételt a trianoni sérelmekért.

Amikor kiéleződött a harc a szabad király­választók és a Károly exkirály visszatérését szorgalmazó legitimisták között, Teleki nem hagyott kétséget az iránt, hogy elvileg a Habsburg-restauráció híve. Korainak tartotta azonban IV. Károly hazajövetelét. Midőn a király A. Sanchez spanyol állampolgár útlevelével Szom­bathelyre érkezett, a miniszterelnök Vass József társaságában éppen e városban tartózkodott. Ez nem volt véletlen. A királlyal való találkozá­sa alkalmával javasolta, térjen vissza Svájcba, mert az akció sikerének nincsenek meg a külső és belső feltételei. Mindazonáltal hozzájárult a trónkövetelő manifesztumának közzétételéhez. Kétértelmű magatartása miatt 1921. áprilisában 13-án távoznia kellett magas posztjáról.

Két miniszterelnökség között

A bukott kormányfő nem csüggedt. „Ismét” földrajztudós lett, de nem mondott le a politikai tevékenységről sem. 1922-ben – pártonkívüli programmal – parlamenti képviselő, s a ma­gyarországi cserkészmozgalom vezetője. Ez utóbbi tisztségében nagy gondot fordított a fia­talság keresztény-nemzeti nevelésére. Meg­választották ugyanakkor az irredenta Társadal­mi Egyesületek Szövetsége elnökének, mely exkluzív szervezet Trianon óta ébren tartotta a revans szellemét. E törekvésével szoros össze­függésben tanácsolta 1924-ben, hogy a ve­zetése alatt álló Állami Térképészeti Intézetben rendezzék be pénzcsináló műhelyüket azok a kalandorok – Zadravetz István tábori püspök, Windischgrátz Lajos herceg, Nádosy Imre országos rendőrkapitány és mások – akik az utódállamok területén végrehajtandó diverzióhoz, revíziós propagandához anyagi fedezetet akartak elővarázsolni. Bethlen miniszterelnök is tudott a frankhamisításról, s amikor az ügy kipattant, igyekezett formális ítéletekkel hono­rálni a résztvevők hazafias buzgalmát. A maffia csúcsán lévők természetesen a teljes diszkréció ködében maradtak.

Teleki a közgzdaságtudományi kar földrajzi tanszékének élére került. 1924-1925-ben a Népszövetségtől azt a feladatot kapta, hogy egy svéd és egy belga kolléga társaságában vizsgálja meg a moszuli olajvidék hovatartozása miatt kirobbant török-iraki konfliktust. E külde­tés végrehajtása során jelentős tudományos megfigyeléseket is végzett. Így lett az iraki kérdés nemzetközileg elismert szakértője.

1925-ben – mint parlamenti képviselő – ja­vasolta, hogy Magyarország lépjen ki a Népszövetségből, mert e nemzetközi szervezet érzéketlenül kezeli Horthyék kisebbségi pa­naszait. Bethlen e tervvel nem értett egyet, de később mégis sor került a szakításra. 1927-ben tagja lett a felsőháznak. Itt hangzott el 1928. március 13-i hírhedt beszéde, melyben újólag is hitet tett a numerus clausus mellett. Bethlen híve, támogatója, de sok kérdésben szemben állt vele. Helytelenítette a közigazgatás túlzott centralizációját, támogatta a politikai elit helyi önkormányzatát. Ugyanakkor hevesen tiltako­zott minden olyan megnyilatkozás ellen, amely reményeket ébreszthetett a társadalom „alantas” közegeiben: „Fel kell szabadítanunk magunkat attól a felfogástól, hogy demokrácián politikai demokráciát értsünk”. Intézkedéseivel, tollával, retorikájával konzekvensen kitartott arisztokra­tikus álláspontja, az „úri középosztályra” tá­maszkodó nagybirtokosság megtámadhatatlan hegemóniája mellett. A polgárosodás „veszé­lyét” hordozó zsidóság, a demokrácia és libe­ralizmus eszméje – hite szerint – alááshatja a „rendi alkotmányt”, valamint a konzervatív-fasisztoid politikai felépítményt, annak feudális sallangjaival együtt. Félt a szegedi eszmerend­szer és a húszas évek elején kiépült államszer­vezet reformjától, mert ebben védelmet látott a „szélek” felől fenyegető támadásokkal szem­ben.

Felismerte, hogy az 1929-1933-as gazdasági világválság egy új korszak nyitánya volt. Ám ebből a maga konzervatív módján vonta le a következtetéseket. Egyrészt Salazarban és Mussoliniban, másrészt a roosevelti New Deal-ben látta a változás számára elfogadható ga­ranciáit. Bizonyos finomításokat itthon is elke­rülhetetlennek tartott, de csak annyit és olyant, mely érintetlenül hagyja a horthysta rend alap­jait, felépítményét, sőt: megerősíti azt.

Üdvözölte a hitlerizmus hatalomra kerülését, mert olyan erőt vélt felfedezni a Harmadik Bi­rodalomban, mely szövetségesként számításba jöhet a bolsevizmus és a versaille-i békediktá­tum elleni harcban.

Ugyanakkor ismerte Hitler „Mein Kampf” című krédóját, mely semmi jót nem Ígért Kelet-Közép- Európának a landsbergi rémálmok megvaló­sulása esetén. Támogatta Gömbös minisz­terelnökségét, de óvta a fajvédő tábornagyot a nemzetiszocializmus szolgai másolásától. Úgy vélte, a magyar viszonyoknak és tradícióknak jobban megfelel a populizmustól távol álló szegedi gyakorlat. Dédelgetett vágya volt egy olyan Egyesült Európa, mely elszigetelné a Szovjetuniót a „civilizált” világtól. Anglia, Fran­ciaország, Olaszország és Németország együtt­működésétől várta a revíziót. Nem hitt abban, hogy az egyoldalú vagy angol orientáció meg­oldaná a történelmi sérelmünket. Az egész kontinenst hívta maga mellé az antibolsevista cordon sanitaire megvalósítására, mert az álla­mi szintre emelt kommunizmus állandó lidérc­nyomása alatt élt, s rettegése egy új márciustól csak mélyítette politikai konzervativizmusát.

Rokonszenve a hitlerizmus iránt nem volt mentes az aggályoktól. Egyik 1937-es júliusi felsőházi felszólalásában így fogalmazott: „A magyar célkitűzések mindkét szempontjából, a nemzeti és keresztény szempontból is, sajnos veszedelmet látok”. A kiutat azonban nem ott kereste, ahol kellett volna : a külső és belső antifasiszta erőknél. Ha ezt teszi, már nem Teleki Páll Rossz szemmel nézte a magyarországi svábság körében kifejtett volksbundista tevé­kenységet, a magyar gazgaság önállóságát kikezdő német expanziót, a nácizmus ide­ológiájához szervesen illeszkedő egyházellenességet. Averzói voltak a nyilasok mozgo­lódásával szemben is, mert jól látta, hogy itt a hitlerizmus csápjairól van szó.

A mind vészterhesebb korszak erősen igény­be vette a politikus Telekit, de fáradhatatlan­ságára jellemző, hogy még így is talált magának időt a földrajztudomány ápolására. 1936-ban jelent meg fő műve: „A gazdasági élet földrajzi alapjai”. E munkájában kimutatta a társadalmi tényezők fontosságát, a természet kapcsolatát a termeléssel. Ugyanakkor nem lehet egyet­érteni földrajzi determinizmusával, mely egész geopolitikai koncepciójának alapja.

Teleki Pál 1938. május 14-én vallás- és közoktatásügyi minisztere lett az Imrédy Béla ve­zette kabinetnek. Jellemző volt rá előlép­tetésekor elhangzott kiszólása: „Nem reszort­miniszter jön ide, mint inkább egy öreg szegedi harcos”. Nyíltan kimondta: feladatát abban látja, hogy keresztény-nemzeti szellemben hasson a fiatalságra, megóvja őket a bolsevizmustól és az akkor mind divatosabbá váló szélsőséges jobboldali irányzatok befolyásától. Pártpolitikától mentes nevelést követelt. Antiszemitizmusát az idő nem kezdte ki, ellenkezőleg: fenntartotta véleményét a zsidóságot hátrányosan érintő numerus claususról, s nem volt szándékában megrendszabályozni a keresztény-nemzeti in­dulatoktól fűtött egyetemisták antiszemita ki­lengéseit.

1938 nyarán bonyolították le Magyarországon az eucharisticus kongresszust. Ez a rendez­vénysorozat jó alkalom volt Telekinek, hogy kifejtse gondolatait a sarkalatos világnézeti kérdésekről. Kijelentette, az igazi haladás útja az istenhez való vonzódás, melyet a magyar lelkiség sajátjának tekintett. A harmincas évek­ben felerősödő szélsőjobboldalisággal szem­beállította a maga antiliberális-neokonzervatív világképét: „...korszerű keresztény szemlélet, nemzetnevelés, a nemzet szolgálatába állított tudomány...” Csaknem minden megnyilatko­zásában visszatért Szegedhez – mutatis mu­tandis. Egy organikus, természettől való társadalmi-szellemi-erkölcsi egységgé mitizált közösség lebegett előtte, melyben az államiság csak burka a nemzetnek.

A tulajdonformákat megváltoztathatatlan természetes viszonyoknak tekintette. Egész életében hadilábon állt a jogegyenlőség elvével. Tagadta az általános választójog szüksé­gességét, s a politikai szabadságot „az arra érettek” szűk körére akarta korlátozni. E nézetével összhangban az elitképzés híve volt: „A nemzetnek az az érdeke, hogy az iskolából a nem oda való gyermekeket egészen nyersen és brutálisan kivágjuk, hogy a tanár a jókkal foglalkozhassék”.

Az Anschluss után Hitler elérkezettnek látta az időt arra, hogy realizálja keleti politikáját. Mindenekelőtt Csehszlovákia bekebelezését határozta el. Berlin ajánlatot tett Imrédynek: a Felvidék és Kárpát-Ukrajna fejében Magyarország vegyen részt a németek oldalán a Cseh­szlovák Köztársaság lerohanásában. Teleki ezt ellenezte, mert ő a nyugatiakkal egyetértésben képzelte el a revíziót. Népszavazásra gondolt, s autonómia biztosítására azon kisebbségeknek melyek a visszatérés mellett döntenek (Kárpát­ukrán Vajdaság). Úgy vélte, e méltányos ígé­retével vonzóvá teheti az irredenta politikát. Ott volt Kánya Kálmán külügyminiszter mellett a csehekkel folytatott sikertelen tárgyalásokon. A megoldást Hitler ezek után egy döntőbíróság felállításában látta. így született meg az első bécsi döntés. 1938. november 2.) A megálla­podást követően Teleki szorgalmazta a rutén területek visszaszerzését, mert ezáltal Magyarország Lengyelország közvetlen szomszéd­ságába kerülne, ami – a történelmi romantikán túl – megkönnyítené a német expanziót ellen­súlyozandó Róma-Varsó-Budapest tengely létrejöttét.

Teleki 1938-ban a tokaji választókerület küldöttekén ismét képviselő lett. Látva a nyi­lasok előretörését, egyre jobboldalibb javasla­taival akarta kifogni a szelet Szálasiék vitor­lájából. Imrédynél mérsékeltebb földreformot, de radikálisabb zsidótörvényt proponált.

Teleki Pál második miniszterelnöksége

Teleki Pál 1939. február 2-án ismét kormányfő lett. Olyan időben került a kabinet élére, amikor újabb világháború fenyegette az emberiséget. Horthyék alkalmasnak találták őt a revíziós politika folytatására, ügyes lavírozással arra, hogy távol tartsa az országot a szuverenitását is fenyegető veszélyektől. Taktikázása azonban a németeknek és a nyilasoknak tett állandó engedményekből állt, abban a hiú reményben, miszerint e gesztusaival megmaradhatunk a germán élettér peremén, sőt: megkaphatjuk a kellő segítséget a Szent István-i birodalom feltámasztásához. Az Imrédy Bélától örökölt né­metbarát kormányt fokozatosan cserélte fel olyan emberekkel, akik a kettős orientáció hívei voltak. Első lépéseiben érvényesült a kontinu­itás: fenntartotta az első zsidótörvény hatályát, csatlakozott az antikomintern paktumhoz, Szálasit üldözte, de tolerálta a nyilaskeresztes mozgalmat, kilépett a Népszövetségből, nem változtatott Darányi választási törvényén, jól­lehet a titkosság ellen ágált: ... „a nyílt szavazás felel meg a magyar nép egyenes jellemének”.

1939. márciusában Kárpát-Ukrajna – a né­metek jóvoltából – visszakerült Magyarország­hoz. Hitler nem önzetlenül járult hozzá Horthyék ruténföldi bevonulásához, cserébe a gazdasá­gi szállítások fokozását, a kárpátukrajnai volksdeutschok érdekeinek messzemenő figyelem­be vételét követelte.

1939. februárjában a parlament elfogadta a második zsidótörvényt (1939. IV. te.), mely újabb megszorításokat tartalmazott a zsidó vállal­kozókkal és értelmiségiekkel szemben. Súlyos ideológiai engedmény volt Teleki részéről, hogy a zsidóságot már nem vallásnak, hanem bioló­giai értelemben vett fajnak minősítette.

Teleki 1939-es tavaszi szegedi beszédében a szegedi gondolat szelleme és terminológiája szerint taglalta a belpolitikai eseményeket, de gyakorlati politikájában rákényszerült arra, hogy fokról-fokra engedjen a nácizmus kívánalmai­nak. Mondta ugyan, „a baloldali veszély elhárí­tásához nincs szükség nyilas pótszerekre, mert a szegedi gondolattól áthatott rendszer helytáll, magáért” – ám egyre több olyan intézkedést tett, mely eltért az eredeti Teleki-Bethlen féle elgondolásoktól. Mindazonáltal voltak olyan lépései, melyekben nem engedett még Hitlernek sem. Itt elsősorban a lengyel kérdésben tanúsí­tott következetes magatartására kell gondolni. Amikor a nácik elhatározták Lengyelország lerohanását, szerették volna, ha ebben az akció­ban a magyarok is részt vesznek. Ugyanakkor a kassai vasútvonalat is igénybe akarták venni hadseregük felvonultatásához. Berlin – ennek fejében – még arra is hajlandóságot mutatott, hogy Transzkárpátia néven Kárpátontúli területeket „ajándékozzon” Magyarországnak. Teleki megtagadta a náci követelést és lemondott a kilátásba helyezett területekről. Számolt azzal, hogy a Lengyelország elleni agresszióba való bekapcsolódás súlyos politikai- és presztízs-veszteséggel járna a hagyományos és törté­nelmi lengyel-magyar barátság miatt, továbbá tartott attól, miszerint egy ilyen kaland óhatat­lanul kiváltaná a Nyugat rosszallását, zsák­utcába vinné a kettős orientációt. Meg akarta őrizni a magyar hadsereg intaktságát is, ne­hogy egy 1918-1919-hez hasonló „kaotikus” állapot veszélybe sodorja a rendszert, a revízió kilátásait és a magyar szupremáciát.

1940 júniusában két levélben fejtette ki álláspontját Hitlernek és Mussolininak a fenti kérdésekben: „A Berlin-Róma tengely erkölcsi és anyagi erejébe vetett mélységes hittől vezé­relve... egy általános konfliktus esetén Magyarország a maga politikáját a tengelyhatalmak politikájával fogja összhangba hozni... Nem lehet azonban kétséges, hogy e politikához alkal­mazkodásunk semmi esetre sem ejthet csorbát szuverenitásunkon”.

A második levélben már konkrétan a lengyel kérdéshez szól hozzá: „Magyarország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen”.

Hitler felháborodással vette tudomásul Teleki döntését, és hálátlansággal vádolta meg a magyar kormányt. Kilátásba helyezte, hogy további revíziós törekvéseket nem fog támo­gatni. A magyar vezetés ettől megriadt, és visszavonta a két levelet.

Teleki a történtek ellenére sem adta fel tartózkodó magatartását. Halifax angol külügy­miniszternek írott üzenetében kifejtette: Magyarország nem kíván a lengyelek ellen harcolni, semleges akar maradni, de nem adja fel reví­ziós elképzeléseit. Nem hajlandó ugyanakkor semlegességi nyilatkozatot tenni, mert ezzel megkötné a kezét.

Figyelme 1939 végén Románia felé fordul. A Szovjetunió ugyanis felszólította Bukarestet, adja vissza az 1918-ban elrabolt Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Teleki úgy vélte, ha Ro­mánia enged a moszkvai követeléseknek, Er­dély vonatkozásában engednie kell Magyarországnak is. A miniszterelnök önálló katonai akcióra gondolt, hogy a németekhez kötődő amúgyis szoros láncok ne váljanak még szorosabbakká. Hitler részben a lengyel kérdés­ben tanúsított magyar magatartás miatt, rész­ben, mert nem akart a térségben bonyodal­makat, elutasította Teleki elgondolásait. Nem kívánta azonban tovább rontani a magyar-német viszonyt, ezért tárgyalásokat javasolt Bukaresttel a vita békés rendezése végett. Miután Turnu-Severinben nem sikerült a felek­nek megegyezniök, Hitler felajánlotta „jószol­gálatait”. így jött létre 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés. Hitler kettészelte Er­délyt. Az operáció sok volt a románoknak, kevés a magyaroknak. A két szomszéd szembenállása lehetővé tette Hitler számára a felettük gya­korolt ellenőrzés erősítését. Miután Erdély északi része mégiscsak a németek jóvoltából került az anyaországhoz, újabb engedmény-hullámot indított el: a német csapatok átvonul­hattak Romániába, fokozódott a náci birodalom gazdasági támogatása. 1940 novemberében Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, Szálasi visszanyerte szabad­ságát, a harmadik zsidótörvénnyel (1941. XV. te.) további korlátozásokat szentesítettek, a Volksbund nagyobb mozgástérhez jutott. A kötelékek egyre oldhatatlanabbá váltak, az elkötelezettség egyre nagyobb lett.

Teleki a németek támogatásával 1940 de­cemberében örök barátsági és meg nem tá­madási szerződést kötött Jugoszláviával, hogy a déli szomszédot megnyerjék a fasiszta ko­alíciónak. Ugyanakkor semlegesíteni akarta Belgrádot egy tervezett dél-erdélyi akció ese­tére. A Cvetkovics-kormány azonban rövid életűnek bizonyult, helyére angolszász ori­entációt folytató kabinet került. Miután Berlin nem engedhette meg, hogy a Szovjetunió ellen felvonuló német erők déli szárnya sebezhető legyen, Jugoszlávia lerohanására szánta el magát. Hitler Bácska, Rijeka visszaadása fe­jében Telekit is be akarta vonni a kalandba. Az ígéretek kétségtelenül kecsegtetők voltak, s beilleszkedtek a trianoni jóvátétel két évtizedes politikájába, de a magyar kormányfő nem ily módon képzelte el a történelmi Magyarország feltámadását. Legkevésbé sem egy Angliával szembeni konfrontáció kockázatával. A minisz­terelnök nagy dilemma elé került. Nem igaz az a legenda, miszerint Teleki, a Belgrádnak adott szavára hivatkozva visszautasította volna a német ajánlatot. Kész volt az együttműködésre (a Jugoszlávia területén élő magyarok védelme ürügyén), ha a német gőzhenger súlya alatt előbb összeomlana az az ország, mellyel a decemberi szerződést megkötötték. Horthyt, a magyar hadsereg vezetőit, a széljobbot lel­kesítette Berlin követelése, és soha nem tapasztalt nyomást gyakoroltak a kormányfőre.

Teleki habozott: ha elutasítja Hitler haditervét, elveszítheti Észak-Erdélyt, ha elfogadja, a Nyu­gattal gyűlik meg a baja. Levelet írt Barcza György londoni magyar követnek, melyben puhatolódzott a várható angol reakció felől: „Amíg élek, az ország jogait fel nem adom és magamat szolgailag nem fogom a németeknek aláren­delni.” Barcza válasza április 2-án érkezett: „Ha... Magyarország a támadáshoz bármilyen indoklással... csatlakoznék, úgy Nagy Britan­nia és szövetségesei... hadüzenetével is szá­molni kell.”

Telekit Churchill hajthatatlansága összeroppantotta. Teljes elszigeteltségéből nem talált kiutat. Ebben a helyzetben már nem lehetett egyszerre két urat szolgálni. Tehetetlennek érezte magát, ezért 1941. április 3-án hajnalban az öngyilkosságba menekült.

„Szószegők lettünk” – írta búcsúlevelében, drámai önkritikával.

ZALKA MIKLÓS

Irodalmi lakomák

Nicolás Guillén húsos babja

Az ötvenes évek derekán találkoztunk szemé­lyesen, mindössze két alkalommal.

Devecseri Gábort (akkor főszerkesztőm volt) vártam a szerkesztőségben. Alá kellett írnia néhány kiutalást, a pénztár csak kettőnk alá­írására fizetett, ám Devecseri – szokása szerint – késett. Gergely Sándor miatt volt pontatlan. Gergely akkoriban az írószövetség elnöki tisz­tét töltötte be, és Devecseri tőle hozott vendéget.

– Latin-Amerika legnagyobb költőjel – mu­tatta be.

Nicolas Guillén nevét az idő tájt csupán a „szakma” tartotta számon.

Zömök, félvér külsejű, őszes hajú férfi állt előttem. Szakadt raglán fedte csupasz felső­testét, nadrágja is szakadt volt, cipője hajónak beillett. Devecseri elértette a pillantásom, le­gyintett.

– Nem tesz semmit. Az írószövetségtől kapott valami pénzt, az talán elég arra, hogy megéljen, amíg itt van. Fel tudjuk öltöztetni?

– Ha publikálunk tőle...

Befutott az írószövetség tolmácsa. Guillén tollat, papírt kért, leírt néhány verset. Devecseri elvette az egyik lapot, halkan skandálta:

– Caminando, caminando...

Guillén felütötte fejét, szavalni kezdett. Szá­jából másképp hangzottak a sorok. A szöveg­ből semmit nem értettem, de a vers ritmusából meghökkentő erő áradt, valósággal lenyűgözött. (Gáspár Endre fordította le Menni, menni cím­mel.)

Elintéztem a kiutalást, Guillén felvette a pénzt. A programja felől érdeklődtem. Estéi lyu­kasak voltak. Devecseri némi habozás után felajánlotta, este elviszi a Várnegyed egyik hangulatos éttermébe vacsorázni, előtte meg­mutatja mindazt, ami a Várból megmaradt.

– És természetesen a kilátást... Kilátásunk korlátlan mennyiségben van!

Szavainak iróniája bántott – méltatlannak éreztem a toprongyos költő jelenlétében –, el akartam venni az élét. Meghívtam Guillént másnapra, vacsorára.

Tolmács nélkül állított be.

Csakhamar kiderült, remek vendég. Dereka­san evett, derekasan ivott. A társalgás sem akadozott, rettenetesen zagyva nemzetközi keveréknyelven folyt, kézzel-lábbal mutogattunk hozzá.

Mindenesetre megértettük egymást.

Főételnek babot főztem. Nem tudom, melyik szerző regényéből ragadt a fejemben, hogy a latin-amerikaiak szeretik a babot. Majdnem elkészült, amikor ráeszméltem, hogy bedőltem egy ostoba általánosításnak. Szerencsére Guil­lén kedvelte, amit főztem, legalábbis váltig hangoztatta. Engem kissé feszélyezett, hogy az étel – kolumbiai fogásnak tudtam – az ő ínyén kubai ízeket idézett fel. Ezen jót mulattunk, s Guillén tele szájjal magyarázta, hogy a bab mindenütt más, holott voltaképpen a világ minden fertályán ugyanaz, legyen akár fekete, fehér, vagy tarka.

– Mint az ember... Az én véremben legalább ötféle vér folyik… Talán van benne némi kubai őshonos, jócskán van afrikai, spanyol, kínai, még jenki vér is került belém. A közös bennük: emberré tesznek.

Az ötféle vérből fakadó konzekvenciákat később versben is kifejezte. Manapság egyre gyakrabban jutnak az eszembe szavai. Vajha megérném a kort, amelyben melldöngető hon­fiaink tudomásul vennék: talán csörgedezik némi ősmagyar vér még az ereinkben, miután őseink benősültek a szláv környezetbe, magukba olvasztották a kun, jász, besenyő törzseket, végigsenyvedtók a tatárjárást, átélték a török hó­doltságot, átzúdultak rajtuk az egyesített ke­resztény seregek spanyol, flamand, német zsoldosainak sáskahada... hadd ne soroljam tovább. Hosszú volna, és nehéz is volna leírni a különböző korszakok hadainak-katonáinak vi­selkedését az általuk megszállt területeken. Ta­lán egyszer még büszkék lesznek rá utódaink: vajmi kevés náció létezik Európában és Ázsiá­ban, amelynek vérét nem hordjuk magunkban.

Utólag is köszönöm Guillénnek, hogy erre a felfedezésre juttatott.

MŰHELY

SIPOS JÁNOS

Kelet-európai forgószél

Már jó ideje azt verik a fejünkbe, hogy a 80-as évek végén elindított ellenforradalmi folyama­tokat, a kelet-európai szocialista törekvések megsemmisítését, a „rendszerváltást” úgy kell felfognunk, mint a „demokráciába” való „békés átmenetet”. Ezt a propagandát, amelynek itt­hon a néhai pártvezetésben felülkerekedett, a „rendszerváltozást” mind erőteljesebben szor­galmazó jobboldal volt kezdeményezője, a burzsoá sajtó, érthetően minden eszközzel foly­tatta és ma is folytatja. Végül a szovjet vezető körök, a vezető sajtó lázas sietséggel maga is beállt a sorba, a kelet-európai „fejlődést” „a demokráciába való átmenetként” értékelte, a „demokráciába” való „békés és erőszakmentes átmenetért” drukkolt.

Azóta az „átmenet” elérte a Szovjetuniót is. Ott is bekövetkezett a rendszer „önmegsem­misítése”. Hosszú előkészítő, „áthangoló” mun­kával, maga a vezetés mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa: a szocializmus, a lenini út csődöt mondott, a szociáldemokrácia a követendő modell, a társadalmi tulajdonon alapuló tervgazdálkodásról vissza kell térni a „piacgaz­daságra”, a kapitalizmusra. A nálunk is alkal­mazott receptnek megfelelően a sajtó a rendszer módszeres lejáratásának eszközévé vált. Az elmúlt hónapokban a Szovjetunióban is kitiltot­ták a pártszervezeteket a munkahelyekről, a fegyveres testületekből, legutóbb pedig felosz­latták és betiltották a kommunista pártot. Maga a pártvezetés hajtotta végre Földünk első szo­cialista államának, a XX. század forradalmi és felszabadító mozgalmai fő támaszának a szét­verését.

Még a tavasszal értékes információt kaptunk az egykori SZKP KB egyik vezető külpolitikai munkatársától arról, miként vélekedett, véle­kedik a szovjet vezetés a kelet-európai ese­ményekről, azok jellegéről és kiváltó okairól. V. Muszatov: A kelet-európai változások forgó­szele című terjedelmes cikke^* közvetve arról is tájékoztat, milyen szerepet játszott ez a vezetés a bennünket is sújtó folyamatokban.

Az írásból megtudjuk, hogy az akkor még létező SZKP KB titkárságának ez óv január végén kialakított álláspontja szerint még mindig „el lehet vitatkozni azon” „demokratikus forra­dalom zajlott-e le” térségünkben, avagy egy­szerű „hatalomátadás” történt „a gyengülő kom­munista pártok és az erősödő ellenzéki moz­galmak megállapodása eredményeképpen”, avagy „a régi rend restaurálásáról volt-e szó”? A kelet-európai folyamatokat tehát a szovjet vezetés valamiféle „demokratikus forradalom­nak” szerette volna tekinteni. Ezzel együtt kény­telen volt némi visszafogottsággal elismerni, hogy „a most zajló változások az állami és társadalmi rendszerváltás irányába mutatnak”.

Nem kevésbé jellemző, hogyan értelmezte az „összeomlás” okait. Ismeretes, hogy más kommunista, illetve volt kommunista pártok is átvették a burzsoá propaganda triumfáló állítá­sait a szocializmus „végéről”, a kommunizmus „haláláról”, az 1917-ben elindult „utópikus kísérlet” „szükségszerű csődjéről”. Azt mondogatják, hogy a bekövetkezett katasztrófa a szo­cializmus ama „modelljének” köszönhető, amelyet a 30-as, sőt a 20-as évektől követtek a Szovjetunióban, majd Kelet-Európában. Az 1990 októberében és novemberében, majd 1991 áprilisában Moszkvában, különböző „baloldali” résztvevőkkel rendezett konferenciák, de más külföldi és hazai elemzések is a bukást több­ségükben a szocializmus „etatista”, „bürokra­tikus” – illetve a ma szokásos kifejezés szerint: „sztálini” – modelljére vezetik vissza.

A „változások” okairól szólva, Muszatov be­számolója szerint az ezzel kapcsolatos nézetek már „többé-kevésbé kikristályosodtak”. Zsák­utcába jutott – írja – a szocializmus „adminisztratív-parancsuralmi rendszere”. „E rendszer jellemző vonásai” pedig: „a párt- és állami struktúrák összefonódása, a gazdaság mobi­lizálhatósága, a demokrácia és a szólássza­badság korlátozottsága”. A szocializmus „poszt-sztálini modellje” omlott össze – tudósít Musza­tov –, és ebben az összeomlásban, sok ok mellett „a fő szerepet a belső tényezők játszot­ták” („a politikai és ideológiai rendszer meg­merevedett”, „a kormányzó struktúrák elsza­kadtak a néptől”, „a mélyreható reformokra alkalmas időt elszalasztották”).

Kétségtelen, hogy ezek a tényezők – külö­nösen a tömegektől való ismételt elszakadás, de sok minden más, a többi közt az elmara­dottság tartós következményei – lényeges sze­repet játszottak a bekövetkezett hallatlan méretű válságban. De alapvetően a „sztálini” vagy „poszt-sztálini” modellre visszavezetni, és en­nek alapján történelmileg elkerülhetetlennek és szükségszerűnek beállítani az összeomlást, elfogadhatatlanul leegyszerűsítő magyarázat­nak tűnik, már azért is, mert ma – mint lépten-nyomon tapasztalhatjuk – a „sztálinizmusra” való hivatkozás végső soron a szocializmus, a marxizmus befeketítését és elvetését, a szo­cializmus híveinek megbénítását szolgálja.

A kelet-európai szocializmus válsága – sze­rintem – legalább két fő tényezőre vezethető vissza, amelyben egy sor faktor összegződött.

Egyfelől arra, amit nagyon pontatlanul, mert történelmietlenül fejez ki a „sztálinizmus” varázsigéje, és aminek lényege a párt- és állami vezetésnek a tömegektől való elszakadása, a párt- és állami apparátusok elidegenülése, el­bürokratizálódása. Másfelől arra – és ez telje­sen hiányzik a ma közkeletű, az ún. „sztáliniz­musra” összpontosító vulgáris magyarázatok­ból –, hogy az 50-es évek közepétől, egészen konkrét társadalmi-történelmi okoknál fogva, a tömegektől való újabb elszakadás nem egy „baloldali”, szektás, dogmatikus platform, ha­nem egy, a kommunista pártok többségében fokozatosan eluralkodó jobboldali opportunista kurzus alapján ment végbe.

Terjedelmi okokból csupán jelezni szeretnék egy roppant fontos körülményt, amelyet a köz­kézen forgó elemzések rendszerint nem vesz­nek figyelembe, és amely nélkül a válsághoz vezető folyamatok elindulása érthetetlen marad: az 50-es évek végére, a 60-as évek elejére a kialakuló szocialista világrendszer gazdasági, politikai, katonai megszilárdulása következtében fordulat állt be a két világrendszer erőviszo­nyában, és egy jellegében más, teljesen új szakasz kezdődött a szocialista országok, de a nemzetközi kommunista mozgalom egészének történetében. A két világrendszer közti erő- egyensúly kialakulása, a szocialista világ ka­tonai visszaszorítására irányuló kísérletek ku­darca stb. az imperializmust a békés egymás mellett élés politikájának elfogadására kény­szerítette. Az enyhülés új korszaka az, amely – sok kedvező következmény mellett – fokoza­tosan egy sor negatív tendencia forrásává lett.

Csak jelzésszerűen: a nemzetközi feltételek kedvező változása (ami együttjárt, illetve egy­beesett az egész térségben fontos belpolitikai változásokkal, a tömeges represszió megszű­nésével, a demokratizálódással, az életfeltételek széleskörű javulásával) azonnal felerősítette a kapitalizmussal kapcsolatos illúziókat. Jobb­oldali opportunista tendenciák keletkeztek a fejlett tőkés országokban működő kommunista pártokban is, és az „eurokommunizmus” erősödése a Kelet-Európában hatalmon levő pár­tok vezetését is egyre jobban befolyásolta. A korábbi szektás, dogmatikus torzulásokra való reakcióképpen is nagy erővel jelentkezett a pol­gári, kispolgári liberalizmus szelleme, az osz­tályszemlélet gyengülése. A szocialista gazdál­kodás módszereiben szükségszerűvé és lehe­tővé váló lényeges változások, a gazdasági reformok növelték a dolgozók érdekeltségét, és a nagyobb hatékonyság, a minőségileg jobb ellátás lehetőségét jelezték. De együttjártak olyan illúziókkal a piacgazdaság, a kapitalista módszerek fölényét illetően, amelyek a kialakuló „se terv, se piac” feltételei között növekvő zavarokat, egyensúlyhiányt, a tőkés eladóso­dást, erősödő függést, gazdasági káoszt te­remtettek, és végül a „rendszerváltás”, a tőkés restauráció híveinek felülkerekedését eredmé­nyezték.

Kedvező talajra talált a specializált imperia­lista szervek által nagy gonddal kidolgozott új taktika. A vezető imperialista körök alapstratégiája nem változott: a második világháború következményei arra sarkallták, hogy össze­hangolt, totális hadviselést szervezzenek a szélesedő és megerősödött szocialista világ ellen. Legütőképesebb fegyveres erőik a háború befejezése óta permanens harckészültségben állnak. Vezérkaraik a nukleáris első csapásmérés terveit rendszeresen időszerűsítik, naprakészen tartják. A szocializmus felszá­molására a katonai, gazdasági, ideológiai esz­közök, a „különleges hadviselés” (korrupció, provokációk, merényletek, gyilkosságok) teljes körét vetik be. A két világrendszer közötti erőegyensúly kialakulásával, a „felgöngyölítés”, a helyi háborúk eredménytelenségével, a békés egymás mellett élés körülményei között taktikát váltottak, a hangsúlyt a belső fellazításra, az egyes szocialista országok ellentéteinek kifej­lesztésére, a „szelektív együttélésre” helyez­ték. A vietnami és kubai közvetlen interven­cióhoz hasonló akciók után, a gazdasági, poli­tikai, kulturális, ideológiai diverzió széles ská­lájának alkalmazására tértek át. Ebben sajátos szerepet játszott és játszik mind a mai napig a gazdasági tönkretétel politikája, a fegyverkezé­si verseny rákényszerítése a szocialista világra, éppúgy mint egyes országok gazdasági előny­ben részesítése, a mindenoldalú, a rádió, a televízió eszközeit is teljes erővel alkalmazó pszichológiai hadviselés, a szélesedő kulturá­lis-tudományos kapcsolatok intenzív felhasz­nálása stb. Miközben az új feltételek között a szocialista országok vezető köreiben is erő­södtek a kapitalista világgal, a békés koegzisztenciával kapcsolatos illúziók – a szocializmus elleni hadviselés imperialista központjai a korábbi kudarcokat és a szocialista országok belső nehézségeit, nem utolsó sorban a nacio­nalizmust tápláló örökölt és újkeletű problémákat is gondosan elemezve, egy széleskörű hadjárat terveit dolgozták ki és hajtották végre.

A külső és belső feltételek átalakulásából következő negatív tendenciák még súlyosabbá tették a kelet-európai országok kezdeti elma­radottságának, illetve a második világháború pusztításainak örökségét. Ezek az országok a korábbi szakaszokban igen gyors fejlődésre és modernizációra voltak képesek, és a náluk is elmaradottabb szocialista orientációjú rend­szereket is képesek voltak támogatni. Akkor vált erőteljesen negatív tényezővé a kezdeti elmaradottság, amikor a szocialista országok belső ereje és nemzetközi együttműködése a „piacos” vonal nyomán egyre mélyülő gazdaságpolitikai káosz hatására felbomlani kezdett.

Különösen súlyosak voltak a következményei annak, hogy a hatalmon levő kommunista pártok ismételten elszakadtak a társadalom alapvető tömegeitől. Az elmúlt három évtizedben azon­ban – szemben a korábbi történelmi szakasszal – a tömegektől való elszakadás a jobboldali opportunizmus megerősödésével párosult. Ez a szorosan összefonódó kettős folyamat (és nem a sokat emlegetett régi „sztálinizmus”) az, ami különösen kedvezett az ellenséges fella­zításnak, ez az, ami hozzájárult a vezető ká­derek egy részének korrumpálódásához és árulásához.

Muszatov ez év tavaszán írt beszámolója még egy – a konkrét történelmi feltételrend­szerben különösen – jelentős tényezőre hívta fel a figyelmet: a Szovjetunióban végbemenő változásoknak Kelet-Európára gyakorolt döntő hatására. 1985-től ugyanis, a mindinkább jobb­oldali irányt vevő „peresztrojka” politikája min­den szempontból katasztrofális következmé­nyekkel járt. Az osztályharc, a két világrendszer harca „végével” kapcsolatos illúziók, a leninizmusról való lemondás, a szociáldemokrá­cia, a kapitalizmus, a „piacgazdaság” sikereihez fűződő ábrándok végülis azt eredményezték, hogy a szovjet vezetés sorra feladta a szocia­lizmus pozícióit. Nyugati elemzők is aláhúzzák: a szovjet vezetés tevékenysége, közreműkö­dése nélkül lehetetlen lett volna a szocialista országok felszámolása Kelet-Európában; le­hetetlen lett volna a szocialista országok ön­védelmét biztosító fegyveres erők minden el­lenállás nélkül történt felszámolása.

Az SZKP KB egykori titkárságának januári tanácskozásáról beszámolva, Muszatov – aki az „összeomlást” a „poszt-sztálini rendszer” „zsákutcába jutásával”, „az államszocializmus kelet-európai struktúráinak csődjével” igyekszik magyarázni – igen fontos beismerésekkel szol­gál. Emlékeztet arra, hogy „a változásokhoz az első lökés a Szovjetunióból érkezett”. Arról pa­naszkodik, hogy „a volt szocialista országok számos vezetője ellenséges érzésekkel fogad­ta a szovjet peresztrojkát”. Elismeri, hogy a szovjet vezetés nyomatékos „tanácsokkal” for­dult a térség országainak vezetéséhez, amely­ben a szovjet tapasztalatokra hivatkozva „a vál­tozások szükségességét” hangsúlyozták. Mu­szatov közvetve elismeri ugyan a „peresztroj­ka” csődjét, azt, hogy „gyors eredmények” he­lyett az a Szovjetunió belső válságának mé­lyüléséhez vezetett. Beszámol arról is, hogy a kelet-európai események alakulása „rendkívül negatívan befolyásolta a szovjet társadalom legszélesebb rétegeit”, „ösztönözte a destruk­tív erők SZKP ellen intézett támadását” és alapvetően veszélyezteti a Szovjetunió védelmi képességét. Sőt arról is ír, hogy „ezek az erők a Kelet-Európában kidolgozott forgatókönyvet ismétlik meg” a Szovjetunióban. És mégis szükségesnek tartja aláhúzni a „peresztrojka” által fémjelzett „mélyreható reformok” elkerül­hetetlenségét, és azt, hogy ezek késleltetése – és nem kikényszerítése – vezetett a kelet-eu­rópai szocializmus összeomlásához.

Az általános propagandaszólamok szerint, a „diktatúra” összeomlásával és a „demokráciára” való átmenettel „új korszak” nyílt meg az em­beriség előtt: az „új világrend”, amely meghozza a békét és az általános jólétet. De a valóság­ban világunk összes ellentmondásának gyors elmélyülését hozza magával.

A kapitalista restauráció mai sikerei arra ösztönzik az imperialista centrumokat, hogy felgyorsítsák a szocializmus megsemmisítését: számolniok kell azonban a szocializmus meg­maradt erőinek szükségképpen kialakuló el­lenállásával. És amennyiben sikerül végképp felszámolniok Földünk első szocialista államát, közismert, hogy ez a siker óriási veszélyekkel terhes: polgárháború, anarchia, jobboldali dik­tatúrák, fegyveres összetűzések várhatók, ame­lyekben jelen lesz az atomfegyver... Ebben az „új világban” a gazdag és szegény országok közti szakadék még gyorsabban fog mélyülni, a fokozott kizsákmányolásnak kitett népek láza­dásai megsokszorozódnak. Az Öböl-háború, amelyet már az „új nemzetközi rend” keretében vívtak az amerikai „világcsendőr”, az immár egyedüli „szuperhatalom” vezérlete alatt abból a célból, hogy a gazdasági és politikai függet­lenségüket megalapozni kívánó államokat meg­semmisítsék vagy leigázzák – az Öböl-háború következményei, amelyek a Szovjetunió továb­bi meggyengülését eredményezték, közel hoz­ták a harmadik világháború veszélyét. Az Eu­rópában és a világban végbemenő változások, a német nagyhatalom színrelépése, a 92-től várható erőteljes európai gazdasági integráció, a japán terjeszkedés elkerülhetetlenül elmélyíti az imperialista nagyhatalmak közti ellentéteket. Éles harc kezdődött a piacok és befolyási övezetek újrafelosztásáért. Kelet-Európában a kapitalizmushoz való visszatéréssel azonnal elindult egy igen veszélyes „libanonizálódási” (klasszikus „balkanizálódási”) folyamat: a régió új burzsoá államai között azonnal megjelentek a nacionalizmust meglovagoló antagonisztikus ellentmondások. Végezetül: a tőkés restauráció folyamata Kelet-Európában szükségszerűen, az osztályharc legélesebb formáinak az újjászüle­tését eredményezi. A gyorsan növekvő munka­nélküliség, a gyorsuló infláció, a terjedő sze­génység, a szociális vívmányok brutális visszavétele stb. – mindez elkerülhetetlenül kihat a többi euró­pai országra is, és azáltal, hogy a dolgozók helyzetét mind drasztiku­sabban érinti, egyre súlyosabb tár­sadalmi zavargások, harcok nyitányává válik, és nemcsak a mi régiónkban.

Összefoglalva: azok a bonyolult viszonyok, amelyek a 60-as, 70-es évektől fokozatosan felerősítették és uralkodóvá tették a nemzetkö­zi munkásmozgalomban a jobboldali opportu­nistatendenciákat, ma a kelet-európai országok és a Szovjetunió összeomlásával fokozatosan megszűnnek hatni. A válság következményei, a belső és külső ellentmondások gyors és mindenoldalú kiéleződése elkerülhetetlenül a mai folyamatok belátható időn belüli megfordulá­sához vezetnek, és fo­kozatosan megkezdődik a munkásmozgalom új­jászerveződése.

^* A Szabadság, 1991. május 10. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A hülyék diktatúrája

Sosem volt szokásom önként gyűlésekre járni, de a minap – baráti unszolásra – megnéztem magamnak, hogyan festenek manapság az ilyen rendezvények. Az egyik felszólaló részeg volt, s igazán érdekesen beszélt; sajnos, az elnök hamar belefojtotta a szót. Egy hajdani kedves ismerősöm statisztikai adatokkal bizo­nyította, hogy az ország életszínvonalával tu­lajdonképpen semmi baj, az nem csökkent semmit, mert ha egyeseké csökkent is, másoké viszont nőtt. Ez is jókedvre hangolt; egyszerre két viccet is eszembe juttatott. Az egyik az, hogy a jereváni rádiót megkérdezik, lesz-e pénz a kommunizmusban. A válasz: a dogmatikusok szerint nem lesz, a revizionisták szerint lesz. De a helyes, dialektikus álláspont az, hogy egyeseknek lesz, másoknak nem lesz. Hát ennyit életszínvonalunk alakulásáról.

A másik vicc egy szállóige, miszerint a ha­zugságnak három fő válfaja van. Az egyik az, amikor valaki akaratlanul hazudik. A másik, amikor szándékosan. A harmadik: a statisztika.

A termet, ahol a gyűlést tartották, régről is­merem. Volt idő, amikor nagy betűkkel kirakott Lenin-idézet díszítette: „Kommunizmus = szovjetek + elektrifikálás”. Most az új idők szel­lemének megfelelően Bibó István mondása lógott az előadók feje fölött: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Miközben a szónok a statisztikai adatokat so­rolta, volt időm arra is, hogy eltöprengjek ezen az idézeten. Az következik belőle, hogy aki fél, az eleve nem lehet demokrata. Az viszont le­het, aki félelmet kelt. Sőt, ha a rettenthetetlen­ség és demokrataság között ily szoros és egyenes kapcsolatokat feltételezünk, netán az is kisülhet, hogy századunk legkiemelkedőbb demokratája Ottó Skorzeny SS alezredes volt, aki aztán igazán nem félt semmitől: 1943 szep­temberében az amerikai parancsnokság kellős közepéből szabadította ki Mussolinit.

Vagyis ez a Bibó-idézet így, az eredeti szö­vegösszefüggéséből kiszakítva, jelszóvá emel­ve közönséges szamárság. Ugyanúgy, aho­gyan nyilvánvaló szamárság volt a Lenin-idézet is, hiszen amikor azt függesztették ki, rég mű­ködött a tanácsrendszer s túl voltunk az ország villamosításán is, de azt még a vasárnapi nép­nevelők se állították, hogy már megvalósult a kommunizmus.

Bibó Istvánt ismertem, nagyon okos ember volt. Lenint nem, de a Brockhaustól a Larousse-ig a legszavahihetőbb nyugati lexikonok állítják, hogy ő se volt éppen tompaagyú; ha máshonnan nem, hát ezekből valószínűsíthető még ma is, hogy így-úgy, a maga módján, vagy akárhogyan, de rendelkezett bizonyos intellek­tuális képességekkel. S mit tesz Isten, az ilyen formátumú emberek hagyatékában is akadnak olyan mondatok, amelyek önmagukban nyil­vánvaló abszurdumok. A lózungkészítők pedig a jelek szerint épp ezekre vadásznak, hogy a termek falaira függesszék őket.

A Lenin-idézet napjaiban bizony nem volt bennem annyi öngyilkossági hajlam, hogy fi­gyelmeztessem az akkori gyűlésvezetőt: mar­haság lóg a feje fölött. Most viszont már de­mokrácia van – olyan, amilyen, de mégis va­lamiféle –; megrángattam hát a zárszó után az elnöklő fiatal politikus kabátujját, s elmagyaráztam neki, miféle demokrácia-definíciót reklá­moztat.

Ez a fiatalember is régi ismerősöm, mindig becsültem az eszét; igaz, akkoriban még távol állt mostani vezető pozíciójától. Most furcsán üres tekintettel bámult rám, s csak annyit vá­laszolt;

– Mi vállaljuk Bibó Istvánt.

Hosszú gondolatsorokat elindító válasz ez, tessék csak megfontolni. A „mi”-ből az elha­tárolódás csendül ki: „ti” nem vállaljátok. S minthogy Bibó honunk elismerten legkiválóbb demokratájának számít, aki nem vállalja őt, az nem demokrata. Aki pedig nem demokrata, az antidemokratikus. És aki antidemokratikus... nos, az antidemokratikus.

Meg az csendül ki ebből a válaszból, hogy ha egyszer valamit Bibó István írt le, akkor azt vállalni kell, akkor is, ha közönséges szamárság következik belőle. Aminthogy a kontextusból kiemelt Lenin-idézetet is vállalni kellett, jóllehet tilos volt vállalni a belőle következő konklúziót, miszerint a kommunizmus már felépült volna nálunk.

Szerintem a Bibó-idézetnek pontosan az el­lenkezője az igaz. Igenis, demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint félni. Nem merni okos emberek gyülekezetében szamárságokat kifüggeszteni a falra. S megrettenni, ha mások ilyeneket kifüggesztenek.

Persze ahhoz, hogy effajta félelemek kelet­kezzenek a hon demokratáiban, mindenekelőtt bizonyos fokú kulturáltság kell. Elegendő ahhoz, hogy az ember észrevegye: szamárság lóg a feje fölött. S hogy képes legyen végiggondolni, hová vezet az, ha a klasszikusoknak kikiáltott szerzők minden mondatát „vállalni kell”, s ha a gyűlések hallgatói nem veszik észre, miféle jelszavakat függesztenek a fejük fölé. Ha létezik valami, ami szoros összefüggésben áll a de­mokráciával, hát az nem a félelemmentesség, hanem a kultúra.

Mert a kultúra nélküli demokrácia nem más, mint a hülyék diktatúrája.

FEKETE SÁNDOR

Nem szerb!

Az Ezredvég Széchenyi-számában örömmel olvastam régi kedves barátom, Szántó Tibor vallomását: Vértessy Sándor kérdéseire a jól végzett munka jogos önérzetével, egy nemzeti fontosságú életmű alkotójának öntudatával, s mégis szerényen, csendes derűvel nyilatkozott pályájáról, történelmünk tanulságairól, magyar­ságáról. Teljesen egyetértek vele, amikor el­utasítja azokat, akik a hazaszeretet fogalmát származási előítéletekkel szeretik összekötni, de épp e ponton nem fogalmazott szabatosan, úgy emlegetve Petőfit, mint „kinek édesanyja tót volt, apja szerb...”

Ha már úgy történt, hogy a 200 esztendeje született Széchenyi István emlékét idéző különszámba bekerült a szintén „bicentenáriumos”, a reformer grófot csak néhány héttel megelőző Petrovics István és Hrúz Mária neve (a két Petőfi-szülő 1791 augusztusában látta meg a napvilágot), akkor legalább az Ezredvég olvasói előtt hadd emlékeztethessek a költő atyjának származási tényeire. A szerb apa ugyanis egy régen megcáfolt legenda terméke, mely az utóbbi időben feltámadt, de ettől nem vált igazzá.

Illyés mondta, s joggal, hogy az a magyar, aki vállalja. Legszebb Petőfi-életrajzunk írója­ként, az átdolgozott kiadásban így írt a költő apjáról: „A színmagyar Kartalon született s nevelkedett, nagyon is rátarti magyarnak.” (Petőfi, 1963. 22. old.) Ott már egy múltszázadi tévedést vesz át, ahol azt állítja, hogy Petrovics „ősei magyar nemesek voltak”. Igaz, egyszer a költő is a nemességhez sorolta magát, egy eléggé homályos utalásban. Ennek valamiféle alaptalan családi hagyomány lehetett az oka, vagy pedig az apja által szerzett kiskunsági redemptusságot érezte, nem teljesen jogtala­nul, nemesi kiváltságnak.

Mivel Illyés mégsem volt hivatásos filológus, nézzük meg a Petőfi-biográfia klasszikusát, Ferenczi Zoltánt. Ő így ír Petrovicsról: „Általában is magyarságára sokat tartott, s nem szerette, ha (...) tót eredetét emlegették.” (PS életrajza, 1896. I. k. 11.) Amiből egyszerre derül ki, hogy a költő apja ugyan magyarnak vallotta magát, de mások – ellenségei – ezt kétségbevonták. (Egy ízben verekedett is ilyen ügyben, még a költő születése előtt.)

Ferenczi idézi Sass Istvánt is, aki Petőfi egyik jó barátja s legigazabb kortársi ismerője, s aki szerint „ősi romlatlan erejében (...) gördült le ajkáról a magyar szó” Petrovicsnak. Arany szin­tén megerősíti, hogy a költő apja jól beszélt magyarul, nyelvészi megállapítás szerint palócos dialektusban.

Ha nem is szerb eredetről, de délszláv származásról lehet beszólni. Dienes András a XVI. századig nyúlt vissza, hivatkozva azokra a Morvátokra, akiket hazánk nyugati részére telepítettek, egy részük ma is őrzi ott nemze­tiségét. Más horvátok viszont a Felvidékre ván­doroltak tovább, katolikusokból evangélikusok, horvátokból szlovákok lettek. Ehhez az ághoz tartoztak Petőfi ősei is – Dienes szerint. A Petőfi-kutatásból legkevésbé a családtörténet érdekel, s hátralévő időmben ezzel biztosan nem fogok foglalkozni. Annyi tény, s ez a lényeg: a felvidéki magyar környezetben a szlovák Petrovicsok elmagyarosodtak, legalább két nemzedékkel a költő születése előtt. Ezért Sándorunk joggal ír­hatta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem...”

Nem hibáztatom kedves barátomat, Szántó Tibort, amiért egy évtizedeken át terjesztett tévhit rögződött az ő fejében is. Ennél súlyo­sabb, valóban veszedelmes legendák torzítják a költő emlékét, szellemi hagyatékát. Magamat azonban hibáztatnom kellene, ha az alkalmat nem használnám fel e kiigazításra. Kisujjal nem lehet megállítani a mítoszok tömegkommuni­kációs görgetegét, de ha valakinek Petőfi a „foglalkozása” akkor időnként meg kell szó­lalnia.

BÄCHER IVÁN

A magánmagyar

Sokféle a magyar.

És mindegyiknek van valami baja. Az egyik szánalmas, a másik vérszomjas, a harmadik elviselhetetlen, a negyedik közveszélyes, az ötödik önsorsrontó, a hatodik csak csordában érzi magát magyarnak és így tovább.

A magánmagyar magányos.

Pontosabban nem is magányos, csupáncsak egyedül van. Nem magányos, hisz ott él vele, mellette és mindenekelőtt benne a magyar kultúra, amelyet csupa-csupa magánmagyar hozott létre az elmúlt szomorú évszázadok so­rán, és akiket a hivatásos, a hivatalos, a hatalmi magyarok mindig magától értetődő természe­tességgel átkoztak ki, tagadtak meg, feledtek el, hazudtak le, hamisítottak meg, és ha mód nyílott rá a fizikai megsemmisítésüket is foga­natosították.

A magánmagyar mindig egyedül volt, a magánmagyar soha nem lett komisz magához.

A magánmagyar mindig egyedül volt, de talán még soha ennyire, mint manapság.

Illetve ez azért nem egészen bizonyos. A magánmagyar bonyolult dolognak látja a múl­tat, nem akarja azt sem letagadni, sem elfeled­ni, szeretne elszámolni a saját múltjával is, de ehhez nyugalomra és csendre lenne szükség.

Most pedig őrjöngés van és hangzavar.

A magánmagyar most bizonytalan, tanács­talan és sok mindent nem ért.

De egy dologban immáron bizonyos. Abban, hogy a szabad és demokratikus választások nyomán hatalomra került magyar kormányza­tot immár kénytelen ellenségének tekinteni.

Mert ez a kormány magyarellenes.

Árt a magyarnak.

Mert árt a magyarnak az, aki dédszülei vallá­sa alapján sorolna be bárkit a magyarok közé.

Árt a magyarnak, aki Így sóhajt föl: „Ma hót embert koncoltak föl, de hál’ istennek abból hat szerb volt és a hetedik is horvát.”

Mert árt a magyarnak, aki hiénaként bele­marna beteg szomszédja húsába.

Mert árt a magyarnak, aki fölszámolja az állami iskolát, elriasztja a külföldi tőkét, párt­komisszárokat ültet a médiák nyakába, revidiálja a nürnbergi pert, taktikai meggondolásokból pártjában zsebifasisztákat hizlal, aki nem ismer sem istent, sem népet, se pénzt, csak és kizá­rólag a hatalmat, a mindenáron megkaparítandó és megőrizendő hatalmat, árt a magyarnak, aki megtagadja Kossuthot, Petőfit, Eötvöst, Adyt, Jászit, Szabó Ervint, Bibót, József Attilát, Nagy Imrét és Illyést.

Árt a magyarnak, aki nem képes vitázni, nem képes belátni, nem képes engedni és nem képes nyájával szembeszegülni, ha kell.

A magánmagyarok nincsenek sokan. Talán ha tizennégy, tizennégy és fél millióan.

De miniszterelnökük nincsen egy sem.

És a magánmagyarnak pártja sincsen.

Némely pártban lehetnek persze magán­magyarok, de úgy tűnik vannak már úgynevezett magyar pártok, amelyekben magánmagyarnak maradni immáron nem lehet. Még vannak, akik próbálkoznak, kétségbeesetten próbálkoznak megőrizni magánmagyarságokat a nyájma­gyarok uszuló seregében, de ez az új, ez a ha­talmi magyarság nem ismer tréfát, irgalmat és könyörületet. És különösen nem tűri az ellen­véleményt.

Nem a rendszerben van a hiba, csupán saj­nálatos félreértés történt. Talán korrigálni lehet nemsokára. Ha marad magánmagyar akkorra még.

Mit tehet a magánmagyar addig?

Szomorkodhat, spekulálhat, morfondírozhat, visszavonulhat, heherészhet, anekdotázhat, rálegyinthet, hallgathat még egy darabig... de aztán mégiscsak szólnia kell.

Szólnia kell, nem azért, mintha bármi is megváltozna ettől, mintha azt remélné, hogy bárki is hallgathatna rá, nem mintha bízna ab­ban, hogy a bevadult hatalmi gépezetnek a magyar szó megállj parancsolhatna.

A magánmagyarnak szólnia kell, mert ezzel tartozik magánmagyarságának, ezzel tartozik önmagának, társainak, barátainak, ezzel tartozik a magánszerbeknek, magánhorvátoknak, ma­gántótoknak, magánoroszoknak, magánromá­noknak és a többieknek, szól azért, hogy ha más nem is, de talán isten mégiscsak észre­veszi, hogy ebben a meglódulni induló szokott közép-európai és magyar haláltáncban a faj­magyarok, vadmagyarok, vérmagyarok, bérmagyarok, álmagyarok, nyájmagyarok, díszma­gyarok, sunyimagyarok, taktikai magyarok és egyszeri puritán magyar fasiszták sziszegése, kuruttyolása és őrjöngése közepette is „...van még lelke Árpád nemzetének.”

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Somlyó György: Párizsi kettős

Egy kritikus enyhén ironizálva dicséri Somlyó könyvét, mondván, hogy valószínűleg egyedül a benne foglaltatott szerelmi ügyek teszik majd képessé az olvasót a regény elolvasására. Mi tagadás, Somlyó meg se kísérli, hogy olvas­mányosságra törekedjen, lévén szemmel látható igyekezete, hogy az adott dolgokat minél inkább a maguk bonyolultságában ragadja meg és fejezze ki. Vagy nem annyira a dolgok bonyo­lultak, mint amennyire az író látja őket annak? Akár így, akár úgy, író vagy költő kifejezőképes­ségének mindenesetre korlátja, ha a bonyolult­ból nem tudja minél világosabban kibontani a lényeget. Azt a tényt például, hogy a regény első személyben beszélő írója második sze­mélyben szól saját ifjúkori énjéhez Párizsban, Somlyó így fogalmazza meg: „...a két idő, az indulásé és a megérkezésé (Párizsba és Pá­rizsból haza), amelyeket egy emberöltő választ el egymástól, két személy alakját ölti (ha igaz, hogy az időnek csak az élet ad testet, s az idő csak az élőkben testesül meg), két személyben, akik nyelvtanilag is két személyben szólalnak és szólíttatnak meg, s ha a magyar (vagy a francia) nyelvben lenne ilyen, akkor kettős számban lehetne őket megszólítani és meg­szólaltatni... a további kettősséget, az egyét és a kettőét... van hivatva demonstrálni és kamuflálni egyszerre a második személyű meg­szólítás, amellyel a meglett korú elbeszélő illeti elbeszélésre ifjú alanyát és tárgyát. Ez a forma nem valami jó trükk, technikai fogás, hanem maga a regény »cselekménye«”. Az idézet – erősen kurtítva – ízelítő a regényre jellemző megfogalmazásokból. Mindamellett én végig­olvastam és egyáltalán nem csak a szerelmi ügyek miatt. Somlyó tud írni, és az elbonyolítottságok ellenére megcsapja az embert a háború utáni Párizs légköre, sőt úgy érzi, mintha saját maga taposná a párizsi utcákat, járná a párizsi szállodákat. És igencsak elevennek érzi azt az ifjú embert, aki elég apolitikusan s naivan, de a sokunk által jól ismert felszabadultság reményeivel ismerkedik a nagyvilággal. Külön erényének tartom, ahogy – megmaradva a közvetlen benyomások határai között – ér­zékelteti a hazatérő ifjú ügyeinek alakulásával, hogy a jövő talán nem lesz olyan fényes, ami­lyennek ő remélte. (Szépirodalmi Könyvkiadó)

Françoise Sagan: Pórázon

Sagan nem szereti a nagypolgárokat – magya­rán szólva, a burzsoákat –, ez általában kiderül a regényeiből, noha erős túlzás lenne őt bár­miféle politikai baloldalisággal gyanúsítani. Mindegy, jól ismeri a burzsoá egyedeket és nagy járatossággal utáltatja őket. Jelen eset­ben Laurence, a milliomos leány szegény ifjúhoz megy feleségül, akiről kezdetben azt képzeli, hogy világhírű zongorista lesz. Az ifjú nem váltja be a reményt, hét évig Laurence tartja el, és házasságuk kiválónak mondható, mert az asszony gyönyörűségét leli abban, hogy a szó szoros értelmében tulajdonának tekintheti fér­jét. A fiú jámboran tűri a selyemfiú-státuszt, mígnem egy szép napon kiderül, hogy szinte véletlen alkalomból szerzett filmdalával nem­csak világhírű, hanem milliomos is lett. Nocsak. Laurence-ből tigriserővel tör ki a burzsoá. Apja segítségével megoldja, hogy a fiú pénze az övé is legyen, a miliő közös számlára kerül, amely­hez a fiú csak akkor nyúlhat, ha a csekket az asszony is aláírja. De addigra a fiú már torkig van, és akár a pénz nélkül is el akar menni, amitől az asszonyon kitör a hisztérikus őrület. Sagan jóvoltából az olvasó meg se rezzen, amikor kiderül, hogy az asszony – miután föl­vette szebbik pongyoláját – kiugrott az ablakon. A regény távol áll az irodalmi remekléstől, meg­lehetősen össze van csapva, tanulságai azon­ban aranyba foglalhatók. (ÁKV-Budapest Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Mozart hatesztendős volt, amikor báró Amadé László, a költő, és a két Pozsonyban lakó Pálffy gróf 1762-ben meghívták, s apjával együtt két héten át vendégül látták. Bécsben egyik leg­nagyobb pártfogója Apponyi Antal György gróf volt, s az volt Esterházy Károly gróf, az egri püspök, és Esterházy Ferenc is. Sokszor mu­zsikált gróf Hadik András tábornoknál, s ta­nítványa volt Pálffy Gabriella, a salzburgi érsek unokahúga. Don Juan című operáját a pest-budai német színház már 1797-ben bemutatta, az első magyar nyelvű bemutató Kolozsvár nevéhez fűződik 1826-ban, a Nemzeti Színház pedig 1839-ben vitte színre. A Mozart-operák szövegének első fordítója Csokonai Vitéz Mihály volt, életrajzot róla első ízben Döbrentei Gábor írt magyarul. A Rekviem először 1813 novem­berében hangzott fel a lipcsei csatában elesett magyar és osztrák katonák lelki üdvéért tartott ünnepi gyászmisén. A nagy mű 1885-ben Mun­kácsy Mihály párizsi műtermében is elhangzott, amikor a mester az előkelő közönségnek be­mutatta Mozart halála című festményét. Mind­ezt Sebestyén Ede Mozart és Magyarország című művében olvashatjuk, mely először 1941-ben jelent meg. A könyvet, melyhez De Coll Lajos készített művelődéstörténeti kiegészítőt, most az Akadémiai Kiadó adta közre, abból az alkalomból, hogy 200 évvel ezelőtt, 1791 de­cemberében halt meg Mozart.

„Találd meg az országban a legtehetsé­gesebb embert, aki csak létezik – mondja Carlyle –, helyezd őt a legelső rangba, lásd el bőséges engedelmességgel és tisztelettel, és tessék, máris tied az eszményi kormányzat... De e magától értetődő »normál« eset legfeljebb ha egy tucatszor lett valósággá az emberi tör­ténelem általunk behatóbban ismert szaka­szaiban. Egy tucatszor három évezred alatt! E ritka esetek egyike Nagy Frigyes volt.” Az idézet Egon Friedell Az újkori kultúra története című, most megjelent kultúrtörténeti művének har­madik részéből, a Rokokó és barokk-ból való. A rengeteg ismeretanyagot közvetítő mű, mely a XVII. és XVIII. századba vezeti el az olvasót, a történelem, a filozófia, az irodalom, a művé­szetek megannyi eseményét lexikálisán, de roppant szórakoztató módon tárja elénk. A Vas István és Tandori Dezső által fordított mű a Holnap Kiadónál jelent meg.

Nem véletlenül választottam az előbbi idé­zetet, hanem abból az apropóból, hogy a Kos­suth Kiadó – jó érzékkel reagálva a hatalom kérdéseinek napjainkban előtérbe került prob­lémáira – egyidőben jelentette meg az „ural­kodók tankönyvét”, Niccoló Machiavelli A fe­jedelem című remekét; Nagy Frigyes Anti-machiavelli című művét, melyet még trónörökös korában cáfolatul írt; végül a XIX. századi neves angol esszéíró, T. B. Macaulay Machiavelli című munkáját.

„Nota bene: jó könyv az, amelyet bármikor ellophatnak tőled, te viszont sosem válnál meg tőle.” Győri Gyula Nota bene! című könyvéből való az idézet, mely a Tankönyvkiadó Ariadné könyvek sorozatában jelent meg. E kis kötet­ben a művelődés számos területéről össze­gyűjtött ezernyi latin kifejezés és elnevezés található betűrendben, a latin nyelvű alak után annak magyar fordításával, a jelentés ma­gyarázatával, példamondatokkal illusztrálva, lehetőség szerint az utóbbiak forrását is meg­jelölve.

Ha olvasni kezdjük Schöpflin Gyula Szélkiáltó című visszaemlékezésének előszavát, föl is üt­hetjük kis latin segédkönyvünket a Sine Ira et studio címszónál, melynek magyar jelentésvál­tozatai: harag és részrehajlás nélkül; ellenszenv és rokonszenv nélkül; pártatlanul és tárgyila­gosan. Ilyen szemlélet jegyében szándékozott ugyanis visszaemlékezéseit megírni a magyar irodalom nagy mesterének, Schöpflin Aladárnak Londonban élő fia, aki 1950-ben lemondott stockholmi nagyköveti tisztéről, s bejelentette az MDP-ből való kilépését is. A Magvető és a Pontus Kiadó közös gondozásában Magyarországon először jelent meg a könyv bővített változata.

Első önálló magyar nyelvű kiadás az 1956 óta Svájcban élő Domahidy Miklós drámakötete is. Rendhagyó pálya az övé, hiszen borászként lett kitűnő író, akinek regényeit és drámáit több nyugat-európai nyelven adták ki, illetve mutat­ták be, előbb, mint magyarul. Patkolni kell a Bársonyt című drámakötetébe színpadi műveket és hangjátékokat gyűjtött egybe. Munkásságáról Szakolczay Lajos utószava igazít el. A könyv a berni Európai Protestáns Magyar Szabadegye­tem és a budapesti Unió Szerkesztőség közös kiadása.

Hasonló kiadói összefogás segítette nap­világra a határainkon túli magyar irodalom ki­emelkedő írójának, Sütő Andrásnak új kötetét is. Válogatott elbeszélései jelentek meg Mese és reménység címmel a Magyarok Világszö­vetsége, a pozsonyi Madách és a bukaresti Kriterion kiadásában, a Magyarok világkönyv­tára sorozatban.

„Ha egy nyelv – a bábeli tülekedésben – eltelik félelemmel, csöndben visszavonul a nyil­vánosság tereiről, holott küzdő képességét, láttató erejét csakis a sokadalom élteti és növe­li...” – Ez az idézet Sütő András kötetéből való, s méltán helyet kaphatott volna a Magyar idézetek könyvében, mely az Officina Nova újdonsága. „Hitről, világról, szerelemről, ma­gyarságról, Európáról és korunkról szólnak régi és mai magyarok e kötet lapjain Erki Edit válo­gatásában...” – olvashatjuk a fülszövegen. Bár a válogatás – nyilván terjedelmi okok miatt – kissé szűkkörű, főleg kortársainkat illetően, igen szép kiállítású, ajándékozásra is alkalmas könyv.

Ha már ajándékozásról esett szó, karácsony közeledtével hadd ajánljam szíves figyelmükbe a Hegyi és Társa Könyvkiadó gyönyörű művé­szeti albumát. A Katolikus templomok Magyarországon a mai római és görög katolikus temp­lomokat, közel másfél száz székesegyházat, plébániatemplomot, kálváriát, mauzóleumot és szerzetesrendi templomot mutat be hétszáznál több színes képpel, tanulmányokkal. A Dercsényi Balázs, Hegyi Gábor, Marosi Ernő és Török József nevével fémjelzett reprezentatív album angol, német és olasz nyelven is nap­világot látott.

Minden gyermek anyanyelvét éltető, fejlesztő szellemi tápláléka a népmese, a nagy mesés­könyv pedig boldogító karácsonyi ajándék. Szívesen ajánlom az ilyenkor megjelenő, sok megcsonkított szövegű színes nyomdatechni­kai remekmű helyett a Hetvenhét magyar nép­mesét, melyet Illyés Gyula klasszikussá vált feldolgozásában a Móra Kiadó jelentetett meg újra.

Végül egy méreteinél és tartalmánál fogva is egészen különleges könyvet ajánlok jó szívvel a zeneszerető olvasóknak. Seres András – Szabó Csaba: Csángómagyar daloskönyv. Moldva 1972-1988. „A moldvai titkok legmélyebbike: hogyan maradhatott fenn annyi évszázadon át a csángómagyarság, anyanyelvű iskolák és egyház nélkül, kívül a magyar történelmen? A titkok őrzői fognak e könyv lapjairól hozzánk szólni. Sorsát gyűjteményünk tárgyában hor­dozza. Dugva dolgoztunk rajta. A hatóságok és besúgók elől bújkálva gyűjtöttünk, a magnóka­zettákat és a kéziratokat évekig rejtegettük... Leírhatatlan utakon és félelmek között került át a teljes anyag 1989 februárjában Szombat­helyre. Most végre napvilágot láthat, hírt adva földrészünk legárvább etnikumának teremtő­megőrző erejéről.” Az idézett fülszöveg írója a könyv egyik alkotója, Szabó Csaba zeneszer­ző-tanár. Másikuk, Seres András nép­rajzi gyűjtő-író. Alkotótársként so­rolhatjuk fel Szervátiusz Tibort, aki a könyvborítót készítette, és a hatalmas terjedelmű kottáskönyvet egész oldalas csángómagyar portrékkal illusztrálta. A Héttorony Kiadó jegyzi a mű kiadását. Egy ebből vett énekkel kívánok boldog, békés, jó könyvek társaságában eltöltött karácsonyt:

Óh, acél szűvü embérök,
Érdem/étien kémén szüvek,
Szűv nélkül élő këgyetlenëk
Ide nézzetëk, szelidüljetëk,
Nem szégyëllitëk, hogy üdvességtëk
Lévén köztetëk, meg nem üsmertétëk.

(emmi)