A fénysorompó tilosat jelzett, Viktor levette a lábát a gázpedálról. Becslése szerint a tehervonat nem lehetett közelebb, mint háromszáz méter, a bevágásban egy pillanatra szem elől tévesztette, de akkor már visszakapcsolt, rátaposott a gázpedálra, és áthajtott a síneken, majd azzal a lendülettel fölkanyarodott a stoptáblával védett főközlekedési útra. A mögötte csattogó vonat se nyomta el a gumiköpenyek csikorgását. Nyirkos lett a bőre. – Mire jó ez? – korholta magát.
A zsebében a bátyja esküvői meghívója, tárcájában félhavi fizetés. – Meglehet, ez minden – gondolta, mint aki az összes lehetőségét állandóan magával hordja. Amikor otthon az esküvői meghívót kitette az asztalra, Olga rögtön cigarettára gyújtott, pár hónapja szokott rá a dohányzásra: „Anyu mondta, hogy az ő kislánykorában divatos volt a középosztálybeli úriasszonyok körében...” Illatosított vágott dohányból saját maga töltögette a szivarkákat, naponta négyet-ötöt füstölt el. Az égő gyufaszálat két ujja közé csippentette.
– Ő persze, még egyszer se tette tiszteletét nálunk.
– Hívtuk?
– Miért kell hívni a bátyádat?
Mind a ketten tudták, hogy nem erről van szó. Olga összekapta lila háziköntösét, amit Viktor Tuniszből hozott, a meghívót félretolta a virágvázához, s turkálni kezdett az asztalon szétrakott cédulái között. Papírcetlikre jegyezte föl magának a teendőket: „Virágföldet cserélni a vízipálmának”, „ágyneműt vasalni”, „szájvíz, narancsszörp, kefir a boltból”, „cipőfűző a síbakancsba”... Amit nem jegyzett föl, többnyire elfelejtette. Elmerült a cédulák rendszerezésében, a szipkát a fogai között tartva pöfékelt.
– Ajándékot kell venni – figyelmeztette Viktor.
– Vegyél.
– Nem segítesz?
– Muszáj?
– Közös ajándék, nem?
Olga két fölösleges cetlit összetépett.
– Legyen inkább a tied – pillantott a férjére.
Viktor letért egy mellékútra. Keskeny volt, kanyar kanyar után. Az erős északnyugati szél meg-meglökte az autó elejét. Lassított. A közúti karbantartók ezen a szakaszon a szederfák törzsét figyelmeztető sávokkal mázolták be. – Majd útközben veszek valamit – bizakodott –, majd talán Veszprémben... Hallott róla, hogy a városközpontban új áruházat nyitottak.
A házasságot a bátyja fél éve hozta szóba először. Táviratozott, hogy mikor érkezik, a pályaudvari restiben találkoztak.
– Miért nem jössz fel hozzánk? Géza szivart keresett, pontosabban már csak egyetlen szivart talált a bőrtárcában. Kibontotta a celofánból, leharapta a végét, megnyálazta.
– Jobb itt nekünk – nézett fürkészve az öccsére.
– Kínos, hogy kerülsz bennünket.
– Nyugodtabban beszélhetünk itt.
– Olgának is feltűnt – hazudta Viktor.
Géza szótlanul pöfékelt. Kibámult az ablakon, özönlött az utazó tömeg.
– Megnősülök – szólalt meg sokára.
– Micsoda? – derült föl Viktor arca.
Géza az öccsére kacsintott.
– A hölgy már nálam lakik.
Viktor várta az esküvői meghívást, de az egyre késett, a bátyja nem mentette ki magát, nem is magyarázkodott, bár egyik levelében érintette: „az én kis Menyasszonyom...” A nevét nem írta le, fényképet nem küldött róla. Viktor meg se próbálta elképzelni, hogy milyen lehet. Szőke? Fekete? Sovány? Molett? Vénkisasszony? Elvált? Esetleg özvegy? Nem ismerte a bátyja ízlését, nőkről sohase beszéltek egymás között. Amennyire várta húsvét táján az esküvői meghívót, oly készületlenül érte augusztusban. Épp hogy megérkezett a tunéziai utazásból, rendesen még ki sem aludta magát, nemcsak a tizenhárom afrikai nap fárasztotta ki, de még mindig túlzottan foglalkoztatták az utazás előzményei is. Semmi kedve se volt Tunéziához, pedig Olga boldogan ugrott a nyakába „Ez aztán igen! Nem mindenkit küldenek oda!...” Olga észrevette, hogy valami nem tetszik a férjének, s az ő tekintetéből is kihunyt a váratlan öröm csillogása, a helyén komorság, arcán az élhetetleneknek kijáró megbotránkozás. Viktor valami hasonlót vélt fölfedezni a főszerkesztő arcán is.
– Na, tökös! – csapta hátba. – A jövő héten elrepülhetsz Afrikába!
Az első pillanat a felröppenésé volt. Irdatlan magasságba, onnan pillantott le Afrikára, aztán eltűnt a szeme elől.
A főszerkesztő megneszelt valamit.
– Fesztivál van Karthágóban – tette hozzá magyarázatul.
– Nem értek a fesztiválokhoz.
– Mit kell ahhoz érteni? Odamész, megnézed és írsz róla. Nincs zsűri, nem osztanak díjat. A fellépők nem is találkoznak egymással, az egész cirkusz idegenforgalmi célokat szolgál. Külföldön mostanában a tengervíz, a luxushotel meg az egzotikum mellé adnak egy kis nemzetközi kultúrát is. Érdekel bennünket, hogyan csinálják...
A főszerkesztő felkapta az asztalról a karthágói fesztivál programját, és Viktor orra alá dugta.
– Ott lesz a kölni balett! Mit szólsz hozzá? Az amerikai Murray Louis balettegyüttese! Mikor láthatod te ezeket? A lyoni színház társulata!...
Viktorra meredt.
– Tudsz te ezekről valamit?
Viktor azt gondolta sértődötten: – Már hogyne...
– Megnézheted a lyoniakat Marcel Maréchallal. Ott lesz Giibert Bécaud! Manuéla Vargas! Ella Fitzgerald!
– Te se láttad még őket.
A főszerkesztő elkomorodott. – Nem akarsz odamenni?
– Nem az, hogy nem...
– Hanem?
– Mással szeretnék foglalkozni, nem ilyen fesztiválokkal.
– Megint kezded?
– Tudod, hogy vannak témáim...
– Hagyd már! – túrt a főszerkesztő bosszúsan a hajába. Ahány ősz szál, fölborzolta. – Majd szólok, ha eljön az ideje.
– Ki akarsz vonni a forgalomból?
Váratlanul és keményen hangzott.
– Én? Téged?
– Ezt érzem.
– Csalnak az érzéseid, annyit mondhatok.
Viktor bizonyos együttérzéssel nézett a főszerkesztőre, mint aki rátalált a régóta keresett magyarázatra: egy szánalomra méltó ember állt előtte, falusias kivagyisága mögött egy önbizalom-hiányban vergődő ember szeretné kinyilvánítani a hozzáértését, ízlését és jóindulatát, talán a barátságát is, azt feltétlenül, hogy a tenyeréből eteti munkatársait. Kivette a kezéből a tuniszi fesztivál programját és zsebre tette.
Olga nem kísérte ki a repülőtérre.
– Úgy el tudod venni az ember kedvét – búcsúzott az előszobában.
Ezzel a mondattal repült el Afrikába.
Még egy sort sem írt Tunéziáról, a főszerkesztő hiába sürgette, bele se nézett a jegyzeteibe, bár nemcsak arról írhatott volna, hogy Bécaud lekéste az előadását, csak másnap délben érkezett meg, Ella Fitzgerald pedig Japánból mondta le a fellépését, de arról is, hogy egész idő alatt szenvedett a hőségtől s a tudattól, hogy fölöslegesen tartózkodik ott. Hosszú s meghitt délutánokat töltött a háromezer éves pun főváros romjai között, föl-fölidézve Flaubert regényalakját, aki keservesen siratta el a város dicsőségét: „Ó, szegény Karthágó! Szánandó városom! Már nincsenek izmos fiaid, akik megvédjenek, mint voltak egykoron, akik átkeltek a tengereken, hogy templomokat építsenek a partokon!...” Salambo énekelt így az erzifoni hegy megmászásáról, a tartessuri útról, a Masisabal ellen vívott harcról, s hogyan tűzte Masisabal levágott fejét Melkart hajójának az orrára. Második nap reggelén szemtanúja volt a helyközi vonatocska tuniszi végállomásán a kalauzok és az arab utasok között kitört véres csetepaténak, a hadonászók tipró lábai alatt föl se tűnt az ágrólszakadt fiatalember, aki egy lepedő nagyságú hullámpapíron feküdt, mintegy védekezőn maga alá húzva lábait. Viktor sebtében följegyezte, amit látott, s kimenekült a tengerpartra.
A napernyő alatt egy tál osztrigával és egy üveg vörösborral várta az alkonyatot, és komolyan latolgatta: fogadalmat tehetne, hogy ő is cselekedni fog valamit az ősi városért, hiszen az UNESCO és a tunéziai kormány épp azokban a napokban tette közzé tervezetét Karthágó megmentésére. Napokig foglalkoztatta, míg rá nem talált az algíri nagykövetség munkatársa, és a nemes gondolat feledésbe merült. Az attaséval beutazták az országot. Viktor érzékeny volt a részletekre, amit lehetett, gondosan följegyzett magának, mivel ez volt az egyetlen megbízható módszer, hogy a valóságot kimentse abból a lassú és szinte kétségbeejtő folyamatból, ami hosszabb-rövidebb idő után magába fal minden egyedit, különöst és rendkívülit. Sfax felé autózva a poros országút mellett megpillantott egy arabot, aki a kietlen forróságban egy rozoga asztalkán a kaktusz gyümölcsét kínálgatta. Sebtében lerajzolta s emlékeztetőül aláfirkantotta: „Mi jelentősége van a gyümölcs ragadó édességének és a nyelvünkbe szúródó száz meg száz finom tüskének?.. Tuniszben a Francia Kapu mögötti bazárnegyedbe lépve elbizonytalanodott, mint aki egy elkerülhetetlen leleplezés kapujában toporog, sőt félelem fogta el, nem tudván, hogy beljebb merészkedve a sikátorok szűk, csatornaszerű utcáiban a legbátrabb európaiakat is elfogja a titokzatosságnak kijáró megilletődöttség és szorongás. Aztán hányinger következett, mihelyt megpillantotta a hentes pultján szikkadó-feketedő húsokat a legyek rajával. Az algíri követség munkatársa biztatóan mosolygott rá, mint aki természetesnek akarja föltüntetni, hogy itt minden elképzelhető és minden a helyén van. Egy üzlethelység ajtajában ötéves formájú kisfiú rémes zajt csapva kalapált, egy réztányért díszített szorgalmasan. Viktor nem értette, hogy a csöpp kézben hogyan lehet ennyi erő és ügyesség. Végül a ruhakereskedő. Dzsebbát viselt. Viktor soha életében még nem látott ilyen megrökönyödött arcot, mint amikor az attasé bölcs tanácsára a hatdináros lila köntösért csak két pénzt volt hajlandó ígérni. A kereskedő a színes szegőkkel díszített ruhát, mint egy göncöt elkeseredetten a többi közé csapta, s úgy tűnt, nem sok tartja vissza, hogy elsírja magát, majd váratlanul lehiggadt, sőt felvidult. – Se hat dinár, se kettő – fordult Viktorhoz ártatlan képpel, mintha mi sem történt volna. – Most már tárgyalhatunk, uram...
Pénteken véglegessé vált, hogy egy sort se fog írni Afrikáról.
Fejfájással érkezett a szerkesztőségbe, még nyolc óra se volt. A portásnő utánaszólt.
– Várja a főnök.
Viktor számított arra, hogy a főszerkesztő előbb-utóbb számonkéri a tunéziai beszámolót, váratlanul érte viszont a szokatlan időpont, mivel a főszerkesztő az utóbbi időben rendszerint csak ebéd után járt be a szerkesztőségbe. – Legalább túl leszünk rajta – gondolta. Föl se ment a szobájába, hogy letegye a táskáját, s valamennyire fölkészüljön a magyarázkodásra, sőt úgy haladt végig a még néptelen folyosón, a kitárt ajtókon át, mint akire egy jól előkészített megbeszélés vár.
A főszerkesztő ingujjban ült az íróasztalnál, máris fölkészülve a meteorológusok által ígért harminchárom fokos hőségre. Barátságosan nyújtotta a kezét, szemrehányásnak, rosszkedvnek nyoma se látszott, sőt a kérdést is úgy tette föl, mintha egyben figyelmeztette volna Viktort: a dolog ennél több figyelmet nem érdemel.
– Mi lesz Tunéziával? – érdeklődött.
Viktor elhúzta a száját.
– Tegnap még azt válaszoltam volna, hogy nem tudom.
– És most?
– Rosszabb a helyzet. Nem tudom megírni.
– Történt valami az éjjel?
– Semmi. Rosszul aludtam.
A főszerkesztő arca földerült, látszott, hogy igyekszik mielőbb elintézni a dolgot. Lenyomta Viktort a fotelba.
– Mindenre van orvosság – mondta s indult a hűtőszekrény felé. Valósággal lobogott benne a készség, hogy kiszolgálja és megvigasztalja Viktort. Poharakat és konyakos üveget tett az aztalra, azon nyomban tölteni akart, de Viktor eltolta a poharát.
– Jelenleg ártana a fejemnek.
A főszerkesztő keze dolgavégezetlenül állt a levegőben. Arcán most aggodalom, mint aki attól tart, hogy valami váratlanul és brutálisan megváltozhat, esetleg véget is ér.
Viktor hallgatott. Tűnődve nézte a főszerkesztőjét. Ő volt, mégsem ő. Az a bizonyos ötvenhárom éves férfi volt, aki a múlt nyáron ingujjra vetkőzve sétált föl s alá az irodájában, harcias hangulatú levelet diktált a nehézipari miniszternek címezve, amikor belépett, odasietett hozzá és megölelte, noha semmiféle alkalom nem volt ehhez a gesztushoz. – Azért hívattalak Viktor... – kezdte, aztán észbe kapva kiküldte a titkárnőt. – Azért hívattalak – kezdte újból, most már szemérmes zavarral küszködve. Viktor lehajtotta a hatalmas adag whiskyt. Várt a kifejletre, ami hamarosan bekövetkezett. A főszerkesztő ráivott egy újabb adag whiskyt, mintegy fokozva a bátorságát, aztán fölragyogó naív büszkeséggel kinyitotta, illetve kitárta hivatali szekrényét. Ünnepélyes mozdulattal mutatott a három roskadozó polcra: – Ez mind novella, és mindet én írtam... – Viktornak a szeme se rebbent, de nem tudta, hova nézzen: a kéziratok tömegére, melyről úgy gondolta, hasonló mennyiség talán csak egy könyvkiadói lektor szekrényében fordulhat elő, vagy a főszerkesztőjével nézzen farkasszemet, aki immár sugárzott a büszkeségtől, de nem részegült meg a régóta kifundált jelenet hőseként. Szerényen megkérdezte: – Nincs kedved elolvasni egyet-kettőt?...
Viktor nem vont párhuzamot a régi jelenet s a mostani között, összehasonlításra mégis volt annyi oka, hogy belássa: kevés az esély, hogy a főszerkesztője meg fogja érteni, ami épp Tunéziából hazatérve kezdett tudatosulni benne.
– Mégis adj egy konyakot! – tartotta a poharát.
A főszerkesztő készségesen töltött.
– Annyit mondhatok – kezdte Viktor –, hogy egyre nehezebben ülök le az íróasztalomhoz, mivel tisztában vagyok a helyzetemmel. Ha tetszik, ha nem, meg kell osztani a gondolataimat másokkal. Naponta hatvan fillérért, vasárnap egy forintért minden jött-ment újságolvasó belebámulhat az agyamba, a gondolataim között turkálhat, összevet vagy talán azonosít más kollégákkal, akik lelkifurdalás nélkül összevissza hazudoznak. Nem törődnek azzal, hogy az olvasó röhög rajtuk. Az igazság az, hogy én kezdettől fogva szenvedek írás közben, mert én zárkózott, sőt intim ember vagyok. Szemérmes és tartózkodó. Én védekezésre születtem, nem pedig támadásra. Igaz, mindent elkövettem, hogy újságíró lehessek, mert fogalmam se volt, hogy a tehetségen kívül mennyi kockázat és lelkierő kell az íráshoz. Azt hiszem, a hivatástudatommal is baj van. Már nem tartom szent kötelességemnek, hogy szóvá tegyem ezt vagy azt. Tárgyszerű tudósításokat szeretnék írni, amelyekhez lélekben semmi közöm. Gondolatilag sem. Ma már ott tartok, hogy az is megfordult a fejemben: végleg fölhagyok az írással...
A főszerkesztő arcán megrökönyödés, de közbevetés nélkül hallgatta Viktort. Megpróbálta figyelmesen, sőt behatóan követni, az élesebb kitételek után megfordult a fejében, hogy vitába száll, de csak általánosságokat válaszolhatott volna. – Ki nem állhatom az ilyen értelmiségi nyavalygást – morfondírozott bosszúsan magában. Végül ezzel a mondattal bocsátotta útra Viktort:
– Ezek szerint így állsz ezzel a dologgal...
Viktor lazán fogta a kormányt, a motor egyenletesen és magabiztosan húzott fölfelé a szerpentinen, rossz emlék maradt csupán a múltheti rángatás, amit a hibás kondenzátor okozott. A térde viszont kezdett sajogni, a gázpedált kezelő lábának kényelmetlen volt a merev tartás, hiába tolta hátra ütközésig az ülést. Fenyegette a porcműtét. A győri elágazásnál végeláthatatlan kocsisor fogadta. Autó autó hátán. Fél órába telt, míg eljutott a belvárosi csomópontig, de a parkolóban nem talált üres helyet. Kivágott a kocsioszlopból, és nem minden kockázat nélkül bekanyarodott egy mellékutcába, de ott se volt jobb a helyzet. A kanyarodok a szabad jelzésre váró autók közé furakodtak, teljes volt a csőd, remény se maradt, hogy egyhamar kiszabadul a közlekedési káoszból. Könyörtelen és kiábrándító volt a helyzet. Hányinger kerülgette. Az autóját felkormányozta a járdára, be se zárta, csak a kulcsot vágta zsebre. Az új áruház mellett talált egy műtárgyakat árusító boltot, rövid habozás után nászajándéknak egy eozin padlóvázát választott. Annyi pénze maradt, hogy útközben megálljon a benzinkútnál. A vázát rongyokba göngyölte s gondosan elhelyezte a csomagtartóban, majd méltatlankodó tülkölésektől kísérve befurakodott a forgalomba. A városból kiérve a Balaton felé kanyarodott. Félórás késésben volt. Azt gondolta: – Föl se fog tűnni...
Olga csütörtökön váratlanul bejelentette, hogy a hét végét Rozikéval a szüleinél tölti. Viktornak kifogása nem lehetett, mivel az apósa egy hete ágynak dőlt, különben se bánta, ha egy-két napig egyedül marad. Afféle félálom-állapotnak képzelte a hét végét, pihentető lebegésnek, ami nem old meg semmit, de gondot sem okoz. A szombat mégis nehezen telt, nehezebben a vasárnap. Hiába turkált a könyvei között, nem volt türelme az olvasáshoz, a televíziót be se kapcsolta. A nagy semmittevésben végül a vodkás üveghez nyúlt. Délre leitta magát, szóba se jöhetett, hogy lemegy a Vörös Rákba ebédelni. A vasárnap se sikerült jobban. Reggelire fölbontott egy üveg száraz fehérbort, kiválogatta a kedves lemezeit, le se járt az egyik, cserélte a másikkal, végül hanyatt vetette magát a heverőn, ráébredve a zavaros állapot okára: nincs kedve az esküvői utazáshoz. – Ha elintézhetném egy levéllel – tűnődött magában kedvetlenül. Tunéziából küldött egy képeslapot Gézának. Kerkenna szigetén írta meg, egy kilencdolláros, tengerre néző szállodai szoba erkélyén. Igyekezett volna ugyanolyan érzelgős hangnemben fogalmazni, mint a bátyja szokott, de nem sikerült. A levélírás, az emberi kapcsolatoknak ez a bensőséges formája a hosszú távollétek ellenére sem alakult ki közöttük. Ha Géza érzelgősségtől csöpögő, dagályos leveleire gondolt, az olyan fogalmazásokra, hogy „vedd úgy ezt a levelet, mint egy testvéri ölelést” vagy „a szívem csordultig van keserűséggel” – valahogy kétségessé vált minden, amit Géza közölni akart. Viktor kezdettől fogva géppel írt, csak a megszólítást és az aláírást firkantotta oda kézzel. – Levélben pedig rátapinthatnék a lényegre – gondolta a plafont bámulva. Estefelé hozzákezdett: „Géza! A kérdés most már állandóan a sarkunkban van. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy illúzió, hogy az életünk még mindig nagy lehetőség. Így negyven táján, pláne már fölötte, eljátszadozhatunk ugyan még egy darabig a saját gondolatainkkal, hazardírozhatunk is, de vigyázzunk, mert a túlzott erőfeszítés nevetségessé tehet bennünket. Beárnyékolja a hátrelévő életünket. Mivel csak filozofikus válaszokat adhatunk, az egész olyan, mintha a kérdések őszinte és határozott megválaszolása helyett a levegőbe beszélnénk...” Meglepődve nézte a kézírását. Az idők folyamán többször is változott. A múltkor a kezébe akadt egy régi fényképes igazolvány, amit a kézírásával kellett hitelesítenie. Diákosan nagyzoló képződmény. Különösen a nagy F-betű, mely leginkább egy repülő madár stilizált vonalaira emlékeztetett. Kezdetben apró betűkkel írt. Húsz éves kora táján a kemény, határozott vonalak következtek. Később már többnyire írógépen dolgozott, s ettől valahogy felbomlott a kézírása. Sietséget, kapkodást mutatott a betűk-szavak kalligrafikus kapcsolata. Aztán tovább bomlott a rend, már semmi se volt a helyén. A bátyjának szánt levelet végül is összetépte, belátva, hogy cseppet sem esküvői gondolatok.
Rozika a kapuban várta. Amikor megpillantotta az utcába kanyarodó autót, lelkesen ugrált s integetett. Hozzákezdett, hogy nyitja a nagykapu szárnyait.
– Nem állok be – szólt ki Viktor a kocsiból a lányának. – Egyébként se piszkítsd be a szép ruhádat.
– Ez neked szép? – fintorgott Rozika. Reggel óta kiállítási tárgynak érezte magát. Feszélyezte a frissen vasalt krémszínű ruha, amit kedvelt ugyan, mert ebben vélte magát leginkább nőiesnek, mégis szívesen utazott volna nadrágban, de az anyja hallani sem akart erről: – Vacsora után úgyis indulunk haza, addig kibírod, hogy vigyázol a ruhádra...
Olga rossz hangulatban várta.
– Fáj a fejem – nyomogatta a halántékát.
– Vettél be gyógyszert?
Az asszony legyintett. A mozdulatból arra is lehetett következtetni, hogy minek venne be gyógyszert, de arra is, hogy igen, megvolt, két szem antineuralgica, de nem használt. Viktor hozzá volt szokva ezekhez a felemás mozdulatokhoz. Olga az előszoba-tükörben nézegette magát.
Világoskék kosztümjét vette föl, igen jól mutatott rajta, viselni is tudta, mivel magas volt s még mindig nyúlánk. Hűvös tartása elegáns, a színeknek értéket és jelentőséget tudott adni. A szolgálatában álltak. Viktor szeretett a feleségével megjelenni, ha kiöltözött, ilyenkor sugárzott belőle valami az elveszett időből, amiről mind a ketten úgy gondolták: hiába várják vissza.
Viktor bement az apósához, aki vízszintes helyzetben feküdt az ágyon. A hasán zsebrádió sercegett, az éjjeliszekrényen a diólikőrös üveg, teáspohár és a vekker.
– Beteg vagy, papi? – köszönt Viktor.
– Nem betegség ez, fiam, hanem lumbágó. Nem lehet meggyógyítani, csak gyógyítgatni, hogy elviselhető legyen.
Nem sokat társaloghatott az apósával, épp hogy visszautasította a diólikőr kínálását, az ajtóban megjelent Olga.
– Indulhatunk.
Viktor megfordult a szűk utcában, az Opel fara befeszítette a szomszéd laza drótkerítését, nem történt különösebb baj, de Viktor várta a felesége megjegyzését, hogy az utca másik végéről is fölkanyarodhattak volna a főútra, Olga azonban nem szólt, elfoglalta a fejfájása. Viktor eközben azt gondolta beletörődve: ez is ugyanolyan nap, mint a többi, a reggeli fölkelés után nem hiányzott a kávé, a zuhanyozás, a fogmosás, a lakást ugyanazokkal a kulcsokkal és mozdulatokkal zárta be, a szívató gombját ma reggel is csak a Margit-hídra fölkanyarodva nyomta vissza, és kétség se férhetett hozzá, hogy milyen választ kap, ha megkérdezné a feleségét: fáj-e még a feje.
– Hol ebédeltél? – szólalt meg Olga.
– A Vörös Rákban.
– Mind a két nap?
– Igen.
Viktor fölkészült újabb hazugságokra, a felesége azonban nem kérdezősködött tovább. A kesztyűtartóból kivette az autótérképet, megnézte: melyik falu következik, noha tudta, hiszen leánykorában többször megfordult ott, apja bejáratos volt a helytörténészhez, aki ismertető füzetet írt a falu középkori temetőjéről. Le is fényképezte a nevezetes sírkövet, a kép azóta elveszett. A keskeny völgyet, amelyben a falu feküdt, a környékbeliek Hosszú Ároknak nevezték, mély volt s gyakran ködös, és valóban árokszerű. A főút a dombról szerpentinen ereszkedett le, a falu közepén T-alakú kereszteződésben balra kanyarodott. Az útjelző tábla szerint a kanyar után kilenc fokos kapaszkodó következett. Viktor gondolatban fölkészült: vissza fog kapcsolni kettes sebességbe, és az út külső szélén halad majd, számítva olyan szembejövőre is, aki nem egészen ura az autójának. A házak közé érve nyugtalanság fogta el. A sebességet nem vette vissza, de feszülten figyelt. Egy vakolatlan sarokházat szemelt ki, mintha amögül fenyegetné őket veszély. Mégis levette a lábát a gázpedálról, bepillantott a ház rendetlen, törmelékes udvarába, de csak egy láncon csaholó árva kutyát látott.
– Mit vettél nekik? – kérdezte Olga.
– Padlóvázát.
A T-alakú kereszteződés üres volt. Viktor biztonságosan közeledett a torkolatban álló hatalmas, erődszerű kőépülethez, mely méreténél fogva is visszarettentette az autósokat a vakmerőbb sebességtől, ámbár a széles, nyitott, boltíves kapualjban, mely a gazdasági udvarba vezetett, volt bizonyos csábítás is: ne tovább, véget ért az utazási Viktor a ház homlokzatára pillantott: „Lázár Béla péksége”. – Csak a friss kenyér illata hiányzik – gondolta szinte vidáman.
A kilenc százalékos lejtőn két fiú robogott lefelé egy rozoga női kerékpáron. Tizenötéves formájú, sovány gyerek taposta lelkesen a pedált, az öccse a hátsó kerék tengelycsonkjain állva egyensúlyozott, a bátyja vállába kapaszkodva. Nyitott, kockás inge szélesen lobogott utána. Rikoltozva nótáztak. A barátjuk pincéjéből tartottak hazafelé, két pohár borral a fejükben.
– Ha még egy pohárral megiszunk, az lett volna az igazi! – kiáltotta az idősebb fivér.
– Mit mondasz?
Válaszra már nem jutott idő.
Viktor hamarabb hallotta a fiúk rikoltozását, minthogy a sarokház takarásából megpillanthatta őket. A kanyarban az út leszűkült, nem volt hova letérni. A pékség fala szemvillanás alatt hatalmasra nőtt, abban a pillanatban maga volt az egész világ. Aztán eltűnt. Hova lett a fal? Viktor nem látott. Erőltette az agyát, hogy felfogja: mi történt? – Kitalálni valamit – erőlködött –, egy igazán jót, az kell most... Mielőtt elveszítette az eszméletét, valami olyasmit gondolt, nem szó szerint, de a lényegét tekintve bizonyosan, hogy némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik ember számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.
Megkopott padjain a bús Vérmezőnek
most kopott, fájdalmas széplelkek időznek,
októberi szelek száraz falevelet
hoznak, visznek s vélem, mind egy-egy üzenet
múltunk nagyjainak nyugtalan lelkétől,
gyönyörű, nagyszívű igaz magyaroktól,
kik áldott gondolatoktól telt gyönyörű fejük
itten vesztették el,
s itt folyt el patakként bíborszínű vérük.
S zörgő októberi száraz falevelek e nagy múlt
üzenetét hozzák el most nékem?
Alig is hihetem.
E régmúlt, bátor kor ragyogó csapata,
élén a nagylelkű szászvárosi apáttal,
nékem mórt üzenne? Hacsak azért nem:
magyar emberfia, ki vagy? kérdik tőlem,
életed, véredet, munkádat ne sajnáld
s hazádért mindent adj úgy, ahogy mi tettük.
Októberi szól, heves, követelő,
s mind sűrűbben jönnek bús száraz levelek,
talán mert szépséges, őszi nagy hírhozók
s szólnak:
Szomorú magyarok, költők: Álljatok meg!
S szórjátok szerteszét az üzenetünket:
ne felejtsétek el a mi nagy példánkat
nemes szép célokért élteket adjátok,
s lesz újjászületés: új, szép Magyarország
mindnyájunk hazája.
1991. Október 1.
Pántlikás ostorok suhogtak, csattantak,
vásári örömből lassan panasznap lett,
még mindig nagy a festett dinóm-dánom,
feldíszített sátrak árulják a semmit;
ami még számított, régen eladták már,
eszed, kezed, zsebed, lelked mind üres lett,
újból kifosztva állsz, árván és egymagad,
barát, szövetséges, hol is akadhatott?
Kézzel is fogható kincseid szétszórtad,
gazdag lelkedre meg nem kíváncsi senki.
Önerődet növeszd s hamis mosolyodat,
légy ki mindig voltál: zászlót lobogtató,
erős, igaz lelkű, kisemmizett, magad
baráthoz mindig hű; rossz szándékot éltedben
sosem rejtegettél hűséges kebledben.
Szabadulj meg végre színük változtató
hazug híveidtől s légy újra önmagad,
élj tehetségeddel, régi őserődet
ne kíméld sohasem. Munka színesedjen,
nagyra növekedjen dolgos kezed nyomán.
S ha így élsz és dolgozol, csak magadra számíts,
s lesz kenyered, ruhád, lakásod s jó álmod
és kevesebb gondú, szabad, boldog hazád.
1991. szeptember
Ma érkeztem a városba. Valójában azonban nem tudom, hogy a városban vagyok-e. A férfi, amikor kitett a kocsijából, azt mondta, nem messze vagyunk a város központjától. De lehet, hogy egyszerűen csak ráunt a hallgatásomra. Akkor már vastag köd borított mindent. Ellenszenvesnek találtam, olyannak, aki azt hiszi, mérhetetlen jóságról tesz tanúbizonyságot, holott voltaképpen csak azért vesz fel valakit, hogy kérkedjen neki a dolgaival, a javaslataival, s előhozakodjon „hibátlan” életbölcsességével. Semmi kedvem nem volt társalogni vele, fürkésző, lapos pillantásai a tükörben feszélyeztek; mereven szegeztem a szélvédőre tekintetemet, s időnként behunytam a szemem, mintha roppant kimerült volnék. Inkább a tájat figyeltem volna, de a sűrű ködfalon csupán reszketeg fényfoltok szüremlettek át, sárgásak, vörösen derengők, zöldesek, az utóbbiakról sejtettem, hogy közlekedési lámpák. De ez mit sem bizonyít. Ebben az országban gyakran a kisvárosok forgalmát is jelzőlámpák irányítják. A férfinak már az sem tetszett, hogy hátulra szálltam be. Talán mindvégig attól tartott, meg akarom késelni, hogy megkaparintsam a Renault-ját. Bizonyára ezerszer is megbánta magában, hogy felvett. Megkérdezte, honnan jövök. Azt feleltem, nem érdekes, úgysem tudná pontosan, hol van az az ország. Neheztelt rám, amiért hallgatok. Néha babrálni kezdett a rádióval, mintha nem tudná nagyon jól, hogy elromlott, nem működik. Egyszer ásított is. De be kellett érnie a pipájával, többször is megtömte, és azalatt jobbára térdével mozgatta a kormányt. Ilyenkor fogva tartotta csapongó gondolataimat a félelem. Mert bár nem hajtott gyorsan, sejtelmem sem volt, hogyan látja az utat a ködben. De nem attól féltem, hogy esetleg meghalok, nem, az nyomasztott, hogy éppen ebben a kocsiban, éppen ennek a férfinak a társaságában. Aztán az a furcsa gondolatom támadt, hogy az autó talán ismeri az utat. Mintha hűséges, öreg ló volna. De a férfi bizonyára úgy érezte, rajta mosolygok ott magamban, a hátsó ülésen.
A kávéházban persze megkérdezhettem volna, hogy a városban vagyok-e. A nem túl tágas helyiség végében, a pultra támaszkodva, dohányáruval telipakolt polcok előtt egy nő állt. Egy. doboz cigarettát kértem tőle, csakhogy elfelejtettem hozzátenni, hogy filtereset szeretnék. Már odaolvasta elém a visszajáró aprót, amikor észrevettem, hogy filter nélküli csomagot tartok a kezemben. Túlontúl fáradságosnak éreztem volna a magyarázkodást, másik paklit kérni. így aztán azt sem érdeklődtem meg, hogy valóban a városban vagyok-e. Odaszóltam még a pult mögött, kissé távolabb ácsorgó férfinak, aki éppen egy poharat fényesített: „Egy kávét, uram”, majd letelepedtem az egyik sarokasztalhoz, a nagy, utcára néző ablaktábla mellé, amelyen át azonban mit sem lehetett látni: a köd leginkább ondóra emlékeztető színre mázolta. „Micsoda idő”, mondta a férfi, amikor lekoppantotta elém a gőzölgő kávét. „Igen”, mondtam, és tépdesni kezdtem a papírt a kockacukorról, pedig üresen, legfeljebb néhány csepp tejjel iszom a kávét. Nem figyeltem meg különösebben sem a nő, sem a férfi arcát, kezüket, mozdulataikat, sőt magát a helyiséget sem. És most az a homályos gyanúm támadt, hogy megint ugyanabba a kávéházba tértem be. A pult mögött férfi és nő. A férfi szolgáit ki. „Micsoda köd.” „Igen”, mondtam szűkszavúan. Az asztalok, elrendezésük szintén déja vu érzését keltik. Csak éppen most a másik sarokba fészkeltem be magamat. Az is lehet, hogy valóban ugyanabban a kávéházban ülök, csak a személyzet cserélődött ki. A köd miatt azt sem tudni, délután van-e vagy este. Ha éjszaka lenne, akkor bizonyára még sötétebb volna odakint, és valószínűleg a kávéház sem tartana már nyitva. Csakhogy a pult felett a falióra háromnegyed tizenkettőt mutat. Számításaim szerint reggel érkeztem a városba, feltéve, hogy a városban vagyok. Azóta pedig el kellett telnie legalább hét-nyolc órának. Nyolcnak, kilencnek. Tíznek.
Kihallgattam egy beszélgetést. Mentem előre, vakon tapogatózva a ködben. A lány, akit először a koránál idősebbnek véltem, a közvetlen közelemben szólalt meg: Jön valaki”. Megtorpantam, magam sem tudom, miért. „Képzelődsz”, mondta egy férfihang, „nincs itt senki”. Azt hiszem, egy padon ülhettek. De még csak az árnyukat, a körvonalukat sem láttam. „De hallottam a lépéseket.” „Hát erre vezetett az útja.” „Éppen ez az. Nem ment tovább.” „Képzelődsz. A köd miatt van.” Csapdába kerültem. Mert ha továbbindulok hirtelen, azzal elárulom magamat, hogy valóban kihallgattam őket. Egy darabig nagy időközökben szedtem a levegőt, de a tüdőm nem bírta sokáig a megerőltetést. Ráadásul a térdem is sajogni kezdett. Azok meg hallgattak. Elhatároztam, hogy leereszkedem óvatosan, előbb térdre, aztán fenékre. Igyekeztem a lehető legcsekélyebb zajt kelteni, de a bokája ízületei, a csontjai felett nem uralkodhat az ember. „Most se hallottad?”, kérdezte riadtan a lány. Ekkor már biztos voltam benne, hogy legfeljebb huszonkét-huszonhárom éves. „Talán csak egy falevél, amibe belekapott a szél.” „Na, ne nevettesd ki magad. Hol fúj itt neked szél?” „Hát jó, megnézem.” Moccanni se mertem, megkíséreltem visszatartani a lélegzetemet, vigyázva, hogy fel ne köhögjek. A fiú cipőjének talpa elcsosszant mellettem, távolodtak a léptei. De hamarosan sarkon fordult. „Merre vagy?” Féltem, hogy egyenesen belémbotlik, miközben visszafelé igyekszik a lányhoz. „Itt”, csattant fel idegesen a lány. „Hogy lehet valaki ennyire esetlen?” „Nincs itt senki.” „Gondolod, hogy el is hiszem egy ilyen impotens alaknak?” A fiú mélyen hallgatott. „Mondj már valamit!” A fiú hallgatott. Aztán nyögdécselve azt mondta: „Nem kaptam meg mégsem a munkát, de...” „Gondoltam.” „Engedd, hogy végigmondjam. Van azóta egy másik lehetőség.” A lány ingerülten sóhajtott. „Ami nem kevésbé bizonytalan. Csakhogy nekem ki kell fizetnem a lakást. Nem várhatok éveket. Fel tudod végre fogni?” „Ne menj el.” Dulakodtak egy kicsit. „Miféle lehetőség?” kérdezte fáradtan a lány. „Azt nem árulhatom el. Pontosabban, nem akarom elárulni. Nem bíznál bennem.” „Mert egyelőre még nem is létezik.” „Nem, nem igaz, létezik. Csak szeretnék meglepetést szerezni neked.” „Ugyan milyen meglepetést? Megígérted a pénzt. Akkor hogy lehetne meglepetés? Torkig vagyok a hitegetéseddel.” „Maradj.” Már ón sem hittem a fiúnak. És amilyen mértékben kezdtem kiábrándulni a hangjából, úgy nőtt a rokonszenvem a lány hangja iránt. De nem gondoltam volna, hogy lesz bátorságom megfogni a kezét. Valójában azonban nem is bátorság kérdése volt. Elfeledkeztem már a félelmemről. „Tudod a telefonszámomat. De ha átvertél megint, jobb, ha nem is próbálkozol.” „Hová mész?” „Hová, hová? Mit gondolsz, rendelkezhetsz felettem,” „Catherine!” A lány térde nekipuffant a lábamnak, bizonytalanul megtorpant. Megkerestem a tenyerét. Megrándult, hallottam, hogy elfojt egy sikolyt. „Ne ijedjen meg”, súgtam. „Catherine!” A fiú eldobogott mellettünk. Meleg, puha ujjai voltak a lánynak. Leguggolt mellém. „Ki maga?”, suttogta kíváncsian, ijedt felhanggal. Másik kezével arcom után kutatott. „Catherine, merre vagy?” A fiú köröttünk keringett, nekiment valaminek, halkan szitkozódott. „Ha tud egy jó éttermet a közelben, meghívom vacsorázni. Vagy ebédre. Nem tudom, mennyi az idő.” „Angol?”, kérdezte. „Catherine!” A fiú eszelős jajgatása egyre távolabbról hatolt át a ködfalon. Ráhagytam, hogy angol vagyok. „Mindjárt hallottam az akcentusán”, mondta. Végigtapogatta az arcomat.
„Catherine vagyok.” „Paul.” Némi tűnődés után ez a név jutott eszembe. Ahogy felegyenesedtünk, egy pillanatra összeütöttük a homlokunkat, de ekkor sem láttam szinte semmit az arcából. Belém karolt, vezetni kezdett valamerre ráérősen, a csípőjét ringatva, egyszersmind azonban határozóttan is, mintha valami különös képesség folytán látna az áthatolhatatlan ködben. A fiút már nem hallottam, elnyelte hangját a távolság vagy már nem is kiáltozott. „Haragszik rám, hogy kihallgattam a beszélgetésüket?” „Ó, Jacques szánnivaló fickó. Biztos, hogy étterembe akar menni? Itt lakom nem messze.” Haboztam a válasszal. Megállt, a nyelve hegyével csiklandozni kezdte a fülemet. „Igazán nincs messze.” Valójában ott álltunk néhány méterre az ajtótól. Határozottan léptem utána, nem szerettem volna olyan sutának mutatkozni, mint Jacques. De belerúgtam a sarkába. Rátámaszkodtam a vállára, és gyorsan belecsókoltam a nyakába: olyan erősen tapadtam hozzá, hogy éreztem, fáj neki. Mégsem tolt el magától, tenyerét a fejemre csúsztatta, magához szorított. „Nem kapcsolok villanyt. Szeretném csak később látni az arcodat.” Megkereste a kezemet, behúzott az ajtón. „És ha csúnya vagyok?”, tartottam vissza. „Egy nő megérzi az ilyesmit.”
Csupán egy zöld, parányi fényfolt, a HI-FI berendezésé gyúlt ki a sötétben. „Aubry. Szereted?” „Igen”, vágtam rá. Azt hittem, valami olcsó, középszerű zene lesz. Aztán kiderült, jó ízlése van: kellemes, kissé misztikus hangulatú balettzene volt. „Szegény Jaques ki nem állhatja.” De mielőtt becsúsztatta volna a kazettát, talán egy percig a rádiót hallgattuk. A ködben egyre fokozódik a lopások és merényletek száma. A rendőrség tehetetlen. A városban a metró közlekedik, de – ebből sem derült egyértelműen fény arra, hogy a városban vagyok-e. Persze, csak meg kellett volna kérdeznem tőle. De visszatartott, hogy esetleg úgy reagálna, mint Jacques valamelyik szerencsétlen mondatára. Leereszkedett mellém az ágy szélére, egy darabig a homlokomat simogatta, aztán le akarta húzni a pulóveromat. „Ki kell mennem”, fogtam meg a kezét. „Fontos?” Sóhajtva felállt, vezetni kezdett a sötétben, kinyitotta előttem az ajtót, rám csukta, és csak azután gyújtotta fel kintről a villanyt. A hirtelen fellobbanó fény elvakított, fizikai fájdalmat okozott homályhoz szokott szememnek, mintha forgószél csapott volna bele maréknyi port. Annál is mocskosabb voltam, mint gondolni véltem. Körmeim alá, miközben a ködben bukdácsoltam, fekete kosz gyűlt. A szagom sem lehetett kellemes. Amikor belecsókoltam a nyakába, éreztem, hogy lótusz illatú parfümöt használ. Vártam, topogtam egy kicsit, aztán felhúztam a vízöblítő gombját. „A fürdőszoba?”, szóltam be a sötétbe. Valami a földre puffant. „Mellette, balra.” Hangja rekedtes, zavart volt. Átsuhant az agyamon, hogy talán turkált a hátizsákomban. „Mit keresel itt?”, hunyorogtam magamra a tükörben. „Paul...” Tanácstalanul néztem magamat, aztán elvigyorodtam, gyorsan megmostam langyos vízzel az arcomat meg a póniszemet, és egy kefével megtisztítottam a körmeimet. Mintha sokat számítana mindez egy elsötétített szobában, ahol csupán egy gyufafejnyi, zöld lámpa pislákol. Valójában inkább arról volt szó, hogy szeretek egyedül maradni egy pillanatra, mielőtt egyesülnék valakivel. „Kapcsold le a villanyt”, szólt rám, amikor kiléptem az ajtón. „Mit csináltál ennyi ideig?” Felmásztam az ágyra. Csak melltartó meg bugyi volt rajta, a haját kibontotta. „Megmostam az arcomat.” Csókolgatni kezdtem a nyakát, a vállát, kikapcsoltam a melltartója csatját, és igyekeztem megszabadulni közben a saját gönceimtől is. Lejjebb, a hasára ereszkedtem a szájammal, ujjaimat a bugyija alá csúsztattam. Megfogta, megszorította a kezemet. „Sürgősen szükségem van pénzre.” Felemeltem a fejemet. Most már biztos voltam abban, hogy matatott a hátizsákomban. Csend volt, szünet a balettzene két részlete között.
Aztán megszólalt egy gitár, s egy fickó fütyülni kezdett. „Rendben.” Száműzve magamból minden gondolatot, testem összes porcikáját a zene hangjainak, ritmusának és egy másik test vágyának engedve át, visszaereszkedtem rá. Szorosan ölelt magához, suttogott, kiáltott, sikított: „Paul, Paul, PAUL!”
A pályaudvar bejáratától nem messze váltunk el, hosszú hallgatás, sietős gyaloglás után. A köd mit sem vékonyodott, és a levegő néhány fokkal hidegebb lett. Megkérdeztem, miért nem metróval megy a pályaudvarig. „Így biztosabb”, felelte. Nem cáfolta ugyan meg, hogy van itt metró, de a válasszal valamiért habozott, ami azt is jelentheti, hogy mégsincs. Így hát most sem vagyok okosabb. Megcsókoltam a fülét, mintha minden a legnagyobb rendben volna, ő pedig megpaskolta az arcomat: a körme felsértette egy kicsit a bőröm, de nem vette észre, legalábbis elnézést nem kért. Egy darabig tétováztam, ne lopakodjak-e utána. Egy pályaudvar csarnokában még a hátizsákom sem lehetett volna túlzottan gyanús a számára. De vajon én, ón felismertem volna-e őt, ha már elvegyült az emberek között?
Sárgás fény derengett át a ködön. Felágaskodtam, nagy nehezen sikerült kibetűznöm a feliratot: L’ESPOIR. Kitapogattam kezemmel a kilincset. A kávéfőzőgép mögött férfi, távolabb, a dohányárunál ásítozó nő. Vendég csupán kettő akadt rajtam kívül: egy esőköpenyes, detektív külsejű férfi, aki komoran újságot lapozgat a pultnál, két asztalnyira tőlem pedig egy bőrdzsekis, vékony dongájú ifjú, moccanatlanul, magába roskadtan. Nem néz fel, arcát tenyerébe temette. Előtte csaknem érintetlen borospalack. Talán nem tévedek: Jacques az. Kihűlt a kávém. Igaz, nincs is már több, csak egy zaccos korty a csésze alján. Azt hiszem megfáztam egy kicsit. Hőemelkedésem lehet. Meg kell néznem, hátha ki tudnék fizetni valami alkoholt, valami erőset, méregerősét. Catherine papírszeletre firkantott telefonszáma itt fekszik előttem, a csésze mellett. Úgy tudtam, nyolc jegyűek itt a telefonszámok. Rosszul tudnám? Jacques-tól megkérdezhetném a számát, ha valóban Jacques az ott. Meg kellene tudakolnom végre azt is, hogy a városban vagyok-e. Meg aztán a pontos időt. Most látom, az az óra a pult felett nem jár, megállt.
Túl nehéz az élet,
földre nem tehetem,
magam teszem földre
a Tündérszigeten.
Hátamat támasztja
göcsörtös fakéreg,
mellkasom támasztja
belül szív és lélek.
Vagy tán megfordítva:
ők dőlnek reája,
szótlanul az egyik,
másik kalimpálva.
Nem látják, de érzik
azt, amit ón látok:
nappal napvilágot,
este holdvilágot,
fűszálat a földön,
fűszálon egy lepkét,
lepke is lehetnék,
szárnyat billegtetnék,
kedvem, ha támadna,
odébb libeghetnék.
Ha meg nem támadna,
fűszálon hintázva
lennék, míg a szárnyam
rongyosra szétázna.
Aztán nem repülnék.
Nem kell mindig szállni,
végül úgyis az lesz:
földdel egybeállni.
Nem megyek semerre,
sehová se érek.
Le-lekoppan egy makk,
mikor már megérett,
sűrűinek körülem
tölgy-makk koppanások,
ki magától esett,
kit a szól lerázott.
Városi zsivajgás
ide el nem hallik,
hajókról kiáltás,
az is alig-alig,
néha csimpolyaszó
vidámabb ladikról,
tücsök cirren néha,
messzebbről kakukk szól.
Nékem már csak itt jó,
tölgynek vetve hátam,
ezt a pesti létet
igen nem kívántam.
Mindig csak kívántam,
bokrot, fát ültetni,
messze Szalontában,
egynéhány magocskát
vetni barázdába,
s bízni, mikor kikelt:
hátha megnő, hátha.
Gondolatban járok
oda, aztán vissza,
verejtékem sóját
kóbor napfény issza.
Aztán megint vissza,
Budára és Pestre,
innen nézvést mindig
közelebb az este.
Közelebb az este,
távolabb a hajnal,
nehezebb küszködni
reménységgel, bajjal.
Csak hát kötelesség,
honfiú-alázat
két vállon hordani
félig megdőlt házat,
mert, ha meg nem tartják,
összedől egészen,
pora is szétterül
erdőn, réten, népen.
Félig megdőlt háznak
bagoly a lakója,
de egyszer tán megjő,
ki benn lakott, s ójja.
S ámbár testem itt jár,
köves útját rója,
úgy veszem, hogy ez már
ön-lelkem adója,
apránként törlesztem,
s így se lesz leróva.
Itt, a tölgyek alatt,
messzebbre, ha nézek,
életem belátom,
talán az egészet.
Vágytam Toldi lenni,
olyan Toldi-féle,
ki petrencerudat
fogott félkezébe.
Túlon nagy rúd volt, vagy
én kicsiny hozzája,
nem mutattam utat
Pestre, sem Budára,
nem is vitézkedtem,
mikor kellett volna,
féltem, hogy a lábam
kardban elbotolna,
s bár előre mennék,
elindulnék: hátra.
Ketten voltam mindig:
egy táncos, egy sánta.
Kimehettem volna
valami vásárra
magam mutogatni:
bejött von az ára.
De magam mutatni
éppen nem kívántam,
előre, ha toltak,
inkább hátra álltam.
Én tudom, mi fér be
ember kebelébe,
azt hinnék: megtelt már,
s fér még tetejére.
Hát, nem lettem Toldi,
lettem öreg Bence,
ki a búvó Miklóst
mindig megkereste.
Kereste, találta
hússal és kenyérrel,
bajsza alatt csukló
féltő hüppögéssel.
Vagyishogy: egy voltam,
kis rész az egészben,
nagy hős nem lehettem,
de nem voltam térden.
Sűrűn hulladoznak
lefelé a makkok,
fű közül kilátszik
hetyke kis kalapjok.
Lehet hetyke, tudják:
különös az élet,
holtak hullnak, mégis
ők ezután élnek,
nagy szelekre várnak,
még nagyobb viharra,
mely a földdel együtt
össze- s felkavarja,
valahová hordja,
valahová messzébb,
hogy gyökerük földbe
erősen eresszék,
két-három év, s nő már
fölfelé sok makkfa,
nő, s egyik se tudja
hol nőtt anyja, apja.
Így lesz ez örökkön,
vagy, ha nem, hát másképp,
lassan jár az élet,
mégis óriást lép.
Mi fájt a hazának,
nagyon is fájt nékem,
néha alig látszott,
máskor meg egészen.
Ilyenkor bevettem
magam rejtváramba,
létrát nézdegéltem:
hogy nő magasabbra.
Jákob lajtorjája
hogy ér földtől égig,
van, ki járkál rajta,
vannak, kik csak nézik.
Megyünk, mászunk rajta,
ki lentebb, ki feljebb,
van, kit eltakar már
borús, éji felleg,
csak addig elérni,
aztán magasabbra,
kinek az oldalán
lant van, kinek szablya.
Tölgylombok közt átsüt
esteli nap fénye,
rejtegetlek, Sándor,
szívem legmélyébe:
jobbik felem voltál,
ameddig csak éltél,
ki-bejárkálsz bennem,
nappal van, vagy éjfél.
Mind megcselekedted,
amit én csak vágytam.
Vágyni: az se szégyen,
nem bírja a lábam
tettek mezejében
győzködni: hiában.
Féreg rág belülről,
Sándor, mint a métely,
elemészt majd végül
ez az örök kétely:
tízszer meggondolni
minden lépést: merre?
Avagy semerre sem,
háton elheverve?
„Lenni, vagy nem lenni?”
ezerszer kérdeztem
magamban, mielőtt
egy lépést is tettem.
De, hát ilyen voltam,
s vagyok részint, mostan,
magam lepedőjét,
– Ágnes asszony – mostam,
ámbár tiszta volt az,
vagy szívemtől véres,
vagy a nem-tevéstől
itt-ott tán pecsétes.
Szegény voltom hozta,
hogy fogamhoz vertem
minden garasomat,
s itt vagyok most, telten,
rád meg, terhet raktam,
lovad miatt, Sándor,
hogy tovább nem tartom.
Tele most a jászol,
s jószág nincs előtte.
Minden nap hiányzol,
fájásod maradt meg
csak a szabadságból.
Értenéd, ha tudnád:
Juliskám is meghalt,
mindörökös fátyol
vonja be a nappalt,
lelkem két felének
hiánya egy lélek,
s ami ebből maradt,
elég egy egérnek.
Szívem sarokban ül, összekuporodva,
meg is, megkérdezik:
vajh, mi légyen gondja?
Az idő begyógyít
sok sebet egészen,
csakhogy terhet viszek,
s mind nehezebb lészen,
ahogy vállamon van
öreg idők óta.
Nagy súlyt cipelőnek
nem kél ajkán nóta,
de, midőn a remény
oly igen tünékeny,
a kétségbeesés
az én menedékem.
Idegennek lenni
milljó közt, s mosolygva,
mikor összeszorul
az embernek torka:
igen furcsa helyzet,
s ebbe magam hoztam,
merthogy függetlennek
lenni vágyakoztam.
Vágyakoztam persze,
s hordtam a bilincset,
ahogy a rab hordja
vasát, mint a kincset,
s mig hordani tudja,
addig bizton él még,
csakhogy szívében már
kihúnyt a reménység.
Élhet még, hiába,
egyszer vége lészen,
túl az alkuváson,
túl a reménységen,
Így éli mindenki,
ki halhatott volna
szabadságért egykor,
s rakják koporsóba
vénen, vén szakállal,
bajszát is megóva,
sőt, még penderítve,
mint mikor ólt hajdan,
fürdött kényelembe,
tejben is, meg vajban.
Idái cigányok
orrom alá verték,
kik a szabadságot
igencsak rühellték,
hirtelen ők lettek
magyarabbak nálam,
kiknél különb nincsen
széles e hazában.
S még én védekeztem,
jószerint motyogva:
szalmalánggal égtünk,
szálltunk, mint a pelyva,
merthogy ez a népség
önérdekét nézte,
s inkább szemét húnyta,
nehogy rája nézzen
megcsonkult vitézre.
Itt megélni: érdem,
halni: nem dicsőség,
hajh, Sándor, tebenned
ki leli meg ősét,
ősét, kinek lelkét,
mert tejes a dajka,
s csecse tejjel telt még,
téjjel beszippantja.
S bennem mit lelnek meg,
ha lelnek, kik lelnek,
nem fújtam meg kürtjét
vezérnek, Lehelnek,
akartam, s nem tudtam,
tudva és akarva,
voltam félhalottan,
testem kitakarva,
lelkem meg bezárva
saját börtönébe,
s lelkem mindig tudta,
minek néz elébe:
annak: csupán honfi,
nem jártatva szájat,
csak szenvedve azt, mi
dicsőség, gyalázat.
Az igazat mondtam,
nemcsak a valódit,
sok föstékkel föstött
céda a való itt,
lába nyomát, van, kik
csókolják, vakarják,
mert igaz orcáját
látni nem akarják.
Úgy vagyok ón itten,
lenyelve, kihányva,
mint, ki van is, nincs is,
mint valamely bánya,
hol a szón még ott van,
aki őrzi, ott van,
mécsét fújdogálja
valamely sarokban.
Kis hűvösség indul
mostan a Dunárul,
nap is lebukóban,
Buda fölött, hátul,
hullanak a makkok,
szünet nélkül, sorra,
van, kit szél visz el, vagy
Duna elsodorja.
Mit kíván az ember,
lassan esteledvén
testében, lelkében,
s rajta kívül, szintén?
Jákob lajtorjáján
ön-fokát elérve,
ne átalljon menni
egészen az égbe,
Úristen elébe,
hol hónáért ajkát,
szavát ne kímélje.
Teste meg a földbe,
tölgyek alá rakva
oszoljon, s gyökérben
felkússzon magasra,
tölgy-levélként lássa,
azt, mit sose látott:
talpára állított
most még délibábot,
pillájára hulljon,
mikoron megmossák,
nehogy fölpillantson:
nehéz Magyarország...
Amikor Olívia már nem bírta tovább a gyötrelmes lázat, felkelt ágyából és elkezdte űzött járkálásait a palota termeiben. Egyik éjszakai bolyongása közben egy zárt vasajtóhoz ért. Ez biztosan a tükörterem – gondolta.
A nagyapja halála óta lezárták ezt az ajtót, ugyanis a nagyapa az utolsó éjszakáját itt töltötte, mielőtt öngyilkos lett. Senki nem tudja, miért tette ezt. Vajon hol lehet ennek az ajtónak a kulcsa? – töprengett.
A vasajtó hirtelen kitárult és egy kísérteties hang így szólt: – Én vagyok a Tükrök Szelleme. Aki őszintén szembe akar nézni önmagával, annak megmutatom élete rejtelmeit. De sajnos kevesen mernek eljönni hozzám. Utoljára ötven évvel ezelőtt járt itt halandó ember.
Olívia belépett és ámulva körülnézett. A falakat körös-körül tükrök borították, de még a padlót és a mennyezetet is. Ám ezek nem voltak mindenütt összefüggő tükörlapok, hanem néhol tört, háromszögletű prizmákból álltak. Mint az a tükörfal is, amely olyan sokféle színben játszott, villózott, hogy Olívia szeme káprázott belé.
– Ezek a vágy színei – mondta a hang. – A te lelkedben lobognak. Most láthatod őket.
A teremben hirtelen földöntúli fény gyúlt. Olívia felkiáltott az elragadtatástól: – Ez én lennék? Még sosem láttam magam ilyen gyönyörűnek! Mi ragyogja be az alakom? Mi van a fejem körül?
– Erosz isten fonja a fejed köré ezt a glóriát és ő ragyogtatja be az alakod – válaszolta a szellem.
– Milyen szép az arcom! – lelkendezett Olívia. – Milyen selymes hosszú, szőke a hajam! Diadalmas mosollyal szemlélte magát. Majd hirtelen mozdulattal ledobta magáról könnyű hálóingót.
– Sugárzik rólam a nőiesség – kiáltott fel csodálkozva. – Nem akarok lemondani erről az új ragyogásomról. Mert akkor lemondok arról, hogy nő vagyok. Mert akkor lemondok a mosolyomról. Mert akkor beleszomorodok a vágyakozásba. Akkor lemondok a tánc öröméről.
Ekkor Olívia egy hegedű távoli, halk hangját hallotta, majd utána közelebbről egy másikét. Egyre több láthatatlan zenész játszotta a vágyódás dalát. Ömlött, hömpölygött a tükörfalakból a hegedűszó, mintha egy hatalmas zenekar muzsikált volna. A dallam is olyan diadalmasan szárnyalt, hogy Olívia szívét a szépség és a szabadság mámora járta át.
Hirtelen megperdült a tükrök előtt és táncolni kezdett. Úgy forgott, repült, hogy lába alig érintette a földet. A tükrök százszorosán verték vissza karcsú, légies alakját.
– Nézz reám, te szellem! – kiáltotta a lány felhevülten és egy pillanatra sem hagyta abba a táncot.
– Nézz reám és mondd meg nekem: te rendjén valónak találod, hogy életem végéig csak egy férfinak adjak szerelmet? Csak azért, mert országunkban a bölcsek tanácsa így rendelkezett? Tán még el is ítélnének engem, ha megszegném a törvényt?
Hirtelen elhallgatott a zene. Olívia megtorpant, mert a tükrökben sok szakállas, öreg, félelmetes arc jelent meg.
– Micsoda erkölcstelenség! – mennydörögte a legrútabb és a legvénebb.
– Erkölcstelenség! – visszhangozta a többi is, miközben karvalyszerű kezükkel fejcsóválva simogatták hosszú szakállukat.
Olívia ijedtében felsikoltott. Ám hamarosan visszanyerte a bátorságát és elszántan szembenézett a bölcsek tanácsával.
– Szerintetek az az igaz út, hogy magamnak hazudjak? Hogy magamat csaljam? Aztán legyek büszke arra, hogy ellenálltam a kísértésnek?
– Ha országunkban mindenki így gondolkodna, akkor hová lenne a rend és a fegyelem?
– Vagyis hová lennének a látszataitok? – vágott vissza Olívia élesen. – Az én lelkem tiszta. A vágyam emberi és szép.
– Tiszta a lelke? – kérdezték egymástól gúnyosan a vének. – Mit nem mond a hazug nőszemély! Ilyen förtelmes viszonyt Undorítói
– Nem érdekeltek – kacagott Olívia úgy, hogy a tükrök beleremegtek. – Boldogan vállalom a hazudozást és a titkos találkákat, ha másként nem lehet, és ő még mindig akarja. Pedig mennyire elvetettem mindezt. De itt már nincs helye a meggondolásnak. Mert elemészt a szörnyű láz. Mert kínpadra feszít a gyötrelem. Mert a szívemet széttépi a lángszárnyú madár.
– Ezért az alantas érzékiségért majd el fogod nyerni méltó büntetésedet – emelte föl karvalykezét a legrútabb vénség.
– Ne fenyegess engem, te, akit bölcsnek mond az ostoba világi Mivégre éltél eddig oly sok évet? Mit tudsz te a szenvedélyről? A szenvedélyről, ami önmagába fordul, ha a kedves eltávozik. Mit tudsz te a hiány hatalmáról? A fájdalom tüzes késéről? Ó, tükrök szelleme! – jajdult fel Olívia.
– Űzd el ezeket az érzéketlen szörnyeket!
– Legyen, ahogy óhajtod, hiszen a harcot megvívtad – mondta a szellem.
Olívia lehajtott fejjel kuporgott a sötétségbe boruló terem közepén és halkan sírdogált. Amikor felemelte a fejét, a szembenlévő tükörben szerelme tekintetét látta meg. Könnyein át elmosolyodott:
– Mindent vállalok, kedvesem. Csak nézz rám a napsugaras szemeiddel.
Majd kitört belőle a zokogás és felkiáltott:
– Nézz rám, mert különben besötétül a világ!
Akkor még rendre rámhagyta a hangos
eszméket (véltem: egyiket sem érti),
lekuporodott a „gigászi” harchoz,
amelyről azt hittem, hogy föl sem éri,
akkor még volt szava a szótalanság
javára is, mikor a csönd beállt,
szokásai miattam kitagadták –
szokásaim közt otthont így talált,
akkor még elnapolta a jövőnek
tetemrehívását, hogy álmaim rőt
ravatalánál senkit meg ne öljek,
mert gyászban inkább megbékélni illőbb,
akkor még rámmosolygott a siralmak
völgyében is a csonthalmok felett –
amilyennek akartam, ő olyannak
szeretett, mert
akkor még szeretett.
A petőmihályfai présház
kifehérlik a rozsdaőszből,
a lélek elzsibbadva méláz,
a Hold is tántorogva jön föl,
Kovács Frici a csőre töltött
héberrel poharakra céloz,
szelet jósló égnél vöröslőbb
a bor, mit komolykodva szétoszt.
Mire igyunk? Talán a hegyre,
mely sose indul Mohamedhez?
A zászlóra, amelynek selyme
csak széliránynak engedelmes?
A lépre ment koránkelőkre,
akik aranyat sose lelnek?
Egy alig sejlő, jobb jövőre,
mely rangot ád a nincstelennek?
Mire igyunk? Talán a téli
álmát alvó medvényi csöndre,
amely az utcazajt se sérti
s nem karmol – cirógat a körme,
előlegzi a sír nyugalmát
és barna bundájába pátyol.
Ám e végső, nagy szótalanság
előtt kijár még pár pohár bor!
Készül az idő szégyenfája –
kinek a neve kerül rája?
Aki a köz-kaszálta rendek
helyén ma sáskákat legeltet,
aki az elveit – akár a
szotyolahéjat – eldobálja,
aki pucolt, bár nem kergették,
s most hősinek hazudja tettét,
aki a féltéglát a mell-
verés után sem ejti el,
aki csupán oláh s szláv bánat
láttán csap szittya orgiákat,
aki a lét szennyét örökké
imaszőnyeg alá söpörné,
aki helyére a MIÉNK-nek
visszacsempészte az ENYÉM-et –
annak nevét egy ezredévre
őrzi meg a szégyenfa kérge!
Most jön a nyolcadik vonal,
úgy érzi: felvirradt a napja,
kárpótlást és sikert akar,
melynek mértékét maga szabja.
Elnyomta őket – hirdetik –
a cenzúrázó, átkos éra,
ezért lett mára mindegyik
a harmadik T martaléka.
Pedig hát sokkal egyszerűbb
ok miatt volt a nyomdafesték
tiltott nekik – oh, T-betűk!
Az ok: a T(ehetségtelenség).
A költő szerette az apját, és mindent megtett, hogy legutolsó évei elviselhetőek legyenek. Most ott ült a kórházi ágy szólón. A kilencven éves öregember meztelen felsőtesttel feküdt az ágyban, július volt, kánikula.
Az apa nem beszélt, csak a száját mozgatta, és a költő tudta, hogy szomjas. Felültette, kezébe adta a narancslével félig töltött poharat, az apa megfogta – még meg tudta fogni a poharat –, és lassan ivott.
Tudta, hogy apja nem szereti, ha nincs rajta a pizsama felső része, odahívta hát az ápolónőt, hogy ketten ráadják.
– Így egyszerűbb – mondta az ápolónő, és elölről húzta bele a pizsamába az apa karjait. A költő nem tudta, hogy mit jelent az, ha valakire így adják rá a pizsamát. Tudta, hogy apjának kevés ideje van hátra, de nem gondolta, hogy ezúttal már nem viszi haza a kórházból.
Az apa hátradőlt, lehunyta a szemét. „Elalszik” – gondolta a költő, és eszébe jutott, hogy ha még felér a Széchényi Könyvtárba, kimásolhat egy verset, ami hiányzik a leadandó antológiából. Az órájára nézett, fél hat volt. Ötkor érkezett a kórházba, és először is megborotválta az apját a villanyborotvával, mert az öregember gyűlölte, ha a képe borostás.
„Alszik” – gondolta a költő, föléhajolt, homlokon csókolta és kisietett a kórteremből.
A kórház előtt éppen állt egy szabad taxi, beült, húsz perc múlva már a Széchényi Könyvtárban volt, ahol egy fél óra elteltével meg is kapta a kórt folyóiratot, benne a hiányzó verssel.
– Nagyon gyenge – mondta odahaza a feleségének –, de azért ivott egy kis narancslét, a poharat is ő tartotta.
Másnap reggel kilenckor csörgött a telefon.
– Hozzon be egy lepedőt! – kiabálta bele egy erélyes női hang.
– Miért? Miért? – értetlenkedett a költő.
– Hát az apjának, aki tegnap este fél hétkor meghalt.
Ott állt, kezében a telefonkagylóval, melyből már nem beszélt senki.
– Meghalt a nagypapa – mondta aztán a hat éves kisfiának, aki éppen bejött a szobába, és mire a mondatot befejezte, sírni kezdett, könnyei csöpögtek. A kisfiú döbbenten nézte, még sohasem látta sírni az apját. Aztán erélyesen rászólt:
– Ne csöpögtess! Most elkezded olvasni az újságot.
A költő abbahagyta a sírást, ügyetlenül állt, kezében az újsággal, amelyet a fia a kezébe nyomott. „Milyen bölcs ez a kisfiú” – gondolta, és aztán arra gondolt, hogy az apja volt ilyen, erélyes és praktikus, aki mindig tudta, hogy milyen helyzetben mit kell cselekedni. Az apja, aki tegnap este fél hétkor meghalt, körülbelül éppen akkor, amikor ő a verset kezdte másolni a Széchényi Könyvtár folyóirattermében, megörülve, hogy végre teljes az anyag, semmi sem hiányzik a leadandó antológiából.
Szombat van, fél kilenc. Nehezen tápászkodik a család, ilyenkor alusszuk ki az elmúlt hetet. Nyolcéves fiam kel elsőnek, ő hív a konyhába: „Apa, apa!”
Kibotorkálok. „Segíts már, itt ügyetlenkedem ezzel a tejjel.” Megpróbálta kinyitni a tartós tejet, fél sikerrel. Megrendülök az „ügyetlenkedem” szótól. Apám szava volt ez, „itt ügyetlenkedem ezzel a kávéval” – mondta halála előtt, szenzomotoros afáziában szenvedve, amikor megpróbált kávét főzni.
De nemcsak ő üzen.
Apósomnak húszéves korában göndör szőke haja volt. Én már kopaszon ismertem meg, még fényképen se láttam hajjal. „Rám szólt a főhadnagy, maga miért bodorítja a haját, ilyet ebben a században nem tűrünk. Nem akarta elhinni, hogy nem bodorítom, hogy születésemtől fogva ilyen.”
Ez a beszélgetés 1915-ben zajlott le az olasz fronton.
„A Petinek vitája volt az egyik tanító nénivel – mondja Ágnes, a lányom – a tanító néni lánynak nézte. Ő megmondta, hogy fiú. Erre a tanító néni veszekedni kezdett vele, hogy minek bodorítja a haját.”
„Mekkorát nevetne ezen a történeten az apád” – mondom a feleségemnek, akinek könnybe lábadt a szeme, amikor az „itt ügyetlenkedem ezzel a tejjel”-et elmondtam neki.
Nézem a fiamat, aki mastersekkel játszik, és G. I. Joe-kat gyűjt. Nyolc évtizede apám játszott így játékaival, hét és fél évtizede apósomat, a fiatal önkéntest gorombította le egy főhadnagy göndör haja miatt.
„Jó volna tudni, mi lesz ebből a fiúból – mondogatta apósom a halála előtt –, de ón ezt már nem fogom meglátni.”
„Ha volna túlvilág – mondja Ági –, a nagyapa jót nevetne a Peti történetén.”
Nincs túlvilág. De a nagyapák mégis üzentek. Az egyik egy igével, a másik egy főhadnagy természetű tanító nénivel.
Romániáról beszélgettünk,
emlékszel? Majd jelenről, múltról,
csalódásokról és sorsunkról,
mely nemzedékünk sorsa is itt,
elorzott szép reményeinkről
meg füstbe ment illúziókról
s jövőtlen jövőről, aminek
gyerekeink néznek elébe,
kikért aggódva kelünk-fekszünk
olykor olyan álmokat látva,
hogy fulladozva rettenünk föl.
Mert hisz nem az a baj, hogy megdőlt,
mi megdőlt, a nagy baj az, ami
visszatér és helyébe kerül, –
közös nagy álmunk, a közösség
testvéri világa pedig oly
messzinél messzebb van még, hogy azt
fáradt szemünk már nem is látja.
S ekkor, mint aki tükörbe néz,
arcod vonásain a saját
megrendülésem láttam viszont.
1989
„Hisz nem veszett el, ami elveszett!” –
kiáltott a költő egykor régen.
De én tudom, hogy ami elveszett
– bár el nem veszett valóban végleg –,
az életemben már meg nem kerül.
Tisztaságban
és tisztesség
dolgában ki
fölülmúlná
önt, nem volt s nincs.
Ma már tudom,
minden sora
épp emiatt
oly szomorú.
S ezért olyan
szemérmesen
magányos ön
még most, haló
porában is.
Aznap amikor
a Reuter hírül adta
hogy a cári dinasztia feje
Alekszej régens Londonban
nagyherceggé emelte s erről értesítette
az orosz kedvencet Jelcint
szomorún beláttam e világban
szatírát írni többé
nem lehetséges
Most megint csak verseket írok,
merthogy most megint csak nagy a baj.
Úgy kapaszkodom verseimbe,
mint anyja kezébe a gyerek.