FIATALOK

TABÁK KATA

Prága, Hrabal, 1991

Nagyapának, a legnagyszerűbb fickónak, akit valaha ismertem

Szokásos óvárosi sétámra indultam. Az egész környéket valamiféle titokzatosság lengte be. Ne tudom, milyen megérzés lehetett, de valahol legbelül tudtam, hogy ma végre találkozni fogok Pepikkel, akiről már szinte minden este álmodtam, és akinek az arcát, noha még soha életemben nem láttam, a sötétben is felismertem volna. Átmentem a parkon, majd végre megpillantottam kedvenc utcámat az ismerős, kopottas házakkal, az öreg macskakövekkel, és megint átfutott rajtam az a hirtelen boldogság, amely itt olyan gyakran utoléri az embert. Ruhámba belekapott a szél, egészen jól eltáncoltak így ketten, de azért néha elügyetlenkedték a dolgot, és ilyenkor ruhám széle belesúrolt az aszfaltba. Egyszercsak meghallottam a kedves nehézkes lépteket, amelyeket már annyiszor hallottam meleg nyári éjszakákon. Hirtelen hátrafordultam. Köszönni akartam, de ő gyorsabb volt, megelőzött.

– Dobrý den, milá slečna! – mondta jókedvűen, teli torokkal.

– Dobrý den, drahý Pepik! – kiáltottam neki megbabonázva. Közelebb jött hozzám, mosolygott. Fehér vászonnadrágot viselt, melyből félig kilógott szép, kövér hasa. Sötétkék ingét itt-ott fehér csíkok keresztezték. Olyan volt, mint egy jól megtermett matróz, akinek már csak egy matrózsipka hiányzik a fejéről, és valamiféle érdekes, nagy tetoválás a karjáról. Nagy, tágranyílt, kék szemeit rám meresztette, és megszólalt:

– Rögtön megismertem magát, kedves slečna, rögtön. Ahogy a ruhája söpörte a földet, abból rögtön tudtam, hogy maga az. Azonban kicsit csalódott vagyok, maga ugyanis kissé göthös. Meg se tudnám magát szorítani, mert menten összetörne. To se mi nelibi! To se mi nelibi! – ismételgette fejcsóválva.

Lehajtottam a fejemet, nem szóltam.

– Kislány csak nem fog megsértődni? – kérdezte aztán. – Ne legyen buta, azért még igazán jól fogunk mulatni! Inkább jöpn, felemelem magát, mint ahogy Kytka, a költő felemelte Bamba urat annak idején, hogy megnézze arany Prágát. Na, ne féljen, nem fog holtan összerogyni, mikor leengedem, jöjjön!

Azzal már penderített is fel a nyakába, vígan és könnyedén. A ruhám fodrai meg csak szálltak végig egész Prágán, szabadon, mint néhány eltévedt papírsárkány. Éreztem, hogy a bugyogóm néha kibukik a megmaradt ruha foszlányai alól, mintha ő is látni akarná a lassan sötétedő város fényeit. Pepik meg sem állt, és egyre bámulta Prágát, mint egy kisgyerek, aki életében először lát valamit. Megkocogtattam a fejét az egyik lábammal, és lekiáltottam neki:

– Výborné! Skvělé! Ohromné!

– Kislány, magának csillog a szeme, innen látom – mondta erre ő.

– És látok néhány kikandikáló piros pöttyöt is. Ej, de kíváncsi pöttyei vannak magának. Kislány, kislány, vigyázzon, nem mindenki olyan tisztességes ám, mint én!

– Dehát, Pepík – kiáltottam le hozzá vidáman – hiszen te szakítottad el a ruhámat, mikor felültettél a nyakadba. Szép kis tisztesség, mondhatom! Nagy csibész vagy te, Pepík!

– Ugyan, kedves sleöna, ezt most úgy mondja, mintha nem örült volna, hogy a bugyigója is láthatja arany Prágát. Ne legyen ilyen álszent, nem illik magához!

Elnevettem magam. Tényleg olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Ő volt a híres sörhasú és knédlifaló Pepik, akit egész Prága ismer, és akinek viselt dolgairól egész Prága beszél.

– Tudja kislány – és közben lependerített a nyakából –, minden este eljövök ide, hogy megnézzem a várost. És akár hiszi akár nem, mindig másik várost látok, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Ma vidám volt a város. Hallotta a villamos csengetését? így csinált: Trillili-tra, trillili-tra.

Eközben megcsiklandozta a nyakamat, és tovább mondogatta:

– Trillili-tra, trillili-tra. – Hangosan kacagtunk.

– Látja, kislány, ma ilyen volt a város. Villamoscsengetéses, pirospöttyös, nevetős. Jöjjön el holnap, meg fog lepődni!

Hirtelen aggodalmas képet vágott, és összeráncolta a homlokát.

– Azt hiszem – hadarta –, fedél alá kéne húzódnunk, mert különben úgy elkap minket a zápor, hogy még a bugyogójából is facsarhatja majd a vizet.

A szél tényleg viharszagot hordott. Engem elámított ez az illat.

– Te, Pepik – fordultam felé –, ón most el szeretnék ázni, úgy igazán!

Kissé értetlenül nézett.

– Csak azért, mert most olyan jó – folytattam aztán. – Lehet, hogy már sosem lesz ilyen.

– Ne bomoljon, kislány, látom megint mindenféle őrült fény cikázik a szemeiben! Ez nem tetszik nekem! Egy tüdőgyulladás az nem vicc. Még itt sem.

Mérgesen néztem Pepikre.

– Ne haragudj, de most nem érdekelsz! – mondtam. – Elázom és kész.

Ekkor már tényleg esett. Igazi, mesés, nyári eső volt, meleg és titokzatos. Az emberek mind tető alá siettek, eszeveszett rohangálás kezdődött. Olyan nevetséges volt ez az oktalan kapálózás, mint mikor gyorsított felvételt lát az ember. Én meg csak álltam ott egy helyben, és hirtelen lekaptam a cipőimet. Forogtam együtt az esőcseppekkel, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem teljesen elszédültem. Pepik először csak zavartan állt, látszott rajta a teljes tanácstalan­ság. Majd mint akinek valamiféle fantasztikus ötlete támadt, felderült az arca, és mérgesen, de már kissé nevetve kiabálta:

– Azt hiszem, kislány, ki kéne magának jó alaposan porolni a fenekét. Remélem, a kedves papa megteszi néha.

Aztán odafutott hozzám, hatalmas, széles tenyerével megragadott, egyik karjával pedig feje fölé emelt. Hosszan tartott Így a levegőben, és az egész olyan volt, mint egy lenge álom, amelyben légtornászok vagyunk, és csukott szemmel siklunk el a házak és végtelen mezők fölött, és csak röpülünk, egyre csak röpülünk.

KELETI KAMPFNER JENŐ

„Szól a kakas már”

Megyek az úton felhőszakadásban, lám – még az ég is téged sirat, Anyám.

Immár hét éve, hogy Jahve angyala lettél.

Megyek az úton felhőszakadásban, Pista rámköszön, s bíztat, hogy énekeljek – már tenyeré­vel üti a ritmust, s táncra emeli a lábát, de ón csendre intem:

– Kérlek, most ne zavarj, mert anyámra emlé­kezem! Most énekel egy .sárga lábú” madárról, amely „gyöngyén jár”.

Pista fülel:

– Te, én nem hallok semmit, csak az eső koppanását.

Jahve angyalai sírnak, s anyám énekkel vigasz­talja őket.

Énekel a „sárga lábú, zöld szárnyú” kakasról, amely harsányan köszönti a hajnalt. Aki hallja a kakas szavát, boldog lesz egész életében.

Elhalt a hangja, mikor Pistával beléptünk a gyár kapuján.

OLÁH ANDRÁS

Azt hittük

Azt hittük, szürke falépcsők
     vezetnek Isten zsámolyához.
Álmok kristályvizét ittuk áhítattal,
     madarak rejtekét kutattuk, égre
lobbanó fák lángja hevítette vágyunk.
     Köveket fejtett a szó ereje,
csillagokat gyűjtött karámba.

Azt hittük, szürke falépcsők
     vezetnek Isten zsámolyához.
Ám azóta tarkóra kulcsolták kezüket
     álmaink: szellemünk vasra verve,
csalódott csillagok kihúnyt parazsa
     haldokló reményeket gyászol.
Sebzett szárnyú madarak vérzik
     vizeinket, iszonyodnak a fák,
s álarcot ölt a deresre feszített szó.

MÚLTUNK

KIS TAMÁS

Anti-jubileum, avagy Földes Ferenc időszerűsége

Kezdhetném ezt az írást a szokványos módon, ahogyan az obligát évfordulós megemlékezések­ben illik: Félévszázaddal ezelőtt, 1941-ben jelent meg... És így igaz is lenne, mert valóban akkor, kerek 50 esztendővel ezelőtt látott napvilágot az a szerény terjedelmű könyv, amelynek lázító időszerűsége okán ültem az írógéphez. Mégsem teszem – és nem csak azért, mert az évfordulók alkalmából lerótt tiszteletköröktől, amelyekre régóta már senki sem figyel oda, nekem is borsódzik a hátam. Egyszerűen nem írnék igazat, ha azt a látszatot kelteném, hogy a kerek dátum, a bibliai értelemben vett jubileum, az ötven esztendő késztetett szólásra.

Az igazság az, hogy ennek az írásnak a gondolata, mindenféle évfordulótól függetlenül, már régóta mocorgott bennem. A vékony, puhafedelű, gerincehagyott könyvecske már többször lekívánkozott a polcról, hogy ismét nyilvánosságot kapjanak, tanulságként szolgáljanak a benne megfogalmazott kíméletlen és cáfolhatatlan igazságok.

Első ízben még akkor, amikor a tekintélyes történész, a művelődési tárca későbbi minisztere nagy reverenciával adózott a klebelsbergi kultúrpolitikának, s ezen belül is a népoktatás szín­vonalának emeléséért, anyagi feltételeinek javításáért tett erőfeszítéseknek. Mégpedig úgy, hogy az kimondva-kimondatlanul egyben elmarasztalásaként volt értelmezhető annak, ami 1945 után ezen a területen végbement.

A második kísértést akkor éreztem, amikor egynémely képviselő felszólalását hallgattam a Parlament kárpótlási vitájában. Az elmúlt korszak bűneit, jóváteendő kártételeit lajstromozva ugyanis nem egyszer elhangzott, hogy voltaképpen kárpótlás járna azoknak, akik a „kommunista rendszer” szűkkeblűsége, osztály-elfogultsága miatt nem végezhettek magasabb szintű tanul­mányokat, nem teljesíthették ki pályájukat, nem bontakoztathatták ki tehetségüket önmaguk, a nép és az ország javára. A kis kék fedelű könyvecske ekkor már vádlóan tekintett rám a polcról.

A végső lökést azonban az adta meg, hogy egy írástudó az ország nyilvánossága előtt, egy tekintélyes lapban azzal dicsekedett: nem tudja, ki volt Földes Ferenc, és nem is igen kíváncsi rá. (Az igazsághoz tartozik, hogy az illető, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium egykori diákja amellett kardoskodott, hogy ne változtassák meg az intézmény nevét, mert jó iskola volt „a Földes”, s így vált fogalommá hajdani diákjaiban, az onnan kikerült sok-sok évfolyamban.) Nem tudhatom, legföljebb gyaníthatom, hogy mennyi volt ebben az érvelésben az őszinteség és mennyi a taktikai megfontolás. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az fel sem merült a szer­zőben: netalán lehetett valami összefüggés az iskola általa oly nagyrabecsült, az évek távlatából is melengető szellemisége és a névadó által képviselt szellemiség között.

Ez eldöntötte számomra a kérdést. Ha Földes Ferenc oly tragikusan rövidre szabott életpályáját és munkásságát ilyen nagyvonalúsággal lehet nem létezőnek, az érdeklődésre érdemtelennek tekinteni, akkor becsületbeli kötelesség felidézni szellemét, égetően időszerű örökségét.

Földes Ferenc már akkor európai volt, amikor még senki nem álmodhatott arról, hogy az .Európához való csatlakozás” jelszóvá válik, és éppen az általa vallott eszmék elleni harc zászlajává. Tanulmányait a párizsi Sorbonne-on és a bolognai egyetemen végezte, filozófiát, pszichológiát és szociológiát tanult, doktori disszertációját, amelyet Bolognában védett meg, Bertrand Russel filozófiájáról írta. Családi hagyomány, társadalmi tapasztalat, elméleti munkálkodás vezette el a marxizmushoz, és meggyőződésének gyakorlati következtetéseit levonva, az ebből adódó kirekesztettséget és veszélyeket vállalva a kommunista mozgalomhoz.

A nemzetköziség az ő gondolkodásában szerves egységbe fonódott a nemzeti felemelkedés előmozdításával. Ez utóbbinak legfőbb zálogát az akkori nemzetből lényegében kirekesztett dolgozó osztályok, a munkásság és a parasztság gazdasági és szellemi felemelkedésében látta. Olyan időkben élt, amikor hazafias csinnadrattától visszhangzott az ország, de a nemzet többségének sorsa csak keveseket érdekelt. Azt azonban szerencséjére nem sejthette, hogy évtizedek múltán ismét olyan idők jönnek el, amikor a hazafiság ismérvévé a nemzeti melldöngetés és az ő eszméinek megbélyegzése válik.

Sokirányú érdeklődéséről tanúskodnak a különböző lapokban és folyóiratokban megjelent cikkei, tanulmányai. A harmincas évek végétől fordult a figyelme egyre inkább a magyar valóság vizsgálata, a társadalomstatisztika adatainak elemzéséből levonható következtetések felé. Ezen belül természetesen elsősorban az „alsóbb osztályok” életviszonyai érdekelték. Jónéhány előkészületnek tekinthető írás után, ennek a kiérlelt törekvésnek az eredményeként született meg fő műve, az a bizonyos kék papírfedelű kis kötet a könyvespolcomon, amely a Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon címet viseli. Ez az a mű, amely éppen ötven esztendeje jelent meg a Cserépfalvi Kiadó nevezetes Kék Könyvek sorozatában.

Földes Ferenc könyve valójában az ellenforradalmi korszak művelődéspolitikájának átfogó bírálata, a statisztikai elemzés módszerének alkalmazásával. Elfogulatlan bírálat annyiban, hogy kiindulópontja mindenütt a kor hivatalos statisztikai adatszolgáltatása. Nem elfogulatlan abban az értelemben, hogy nézőpontja a mű címében megjelölt, az anyagi és kulturális javakból kisemmizett dolgozó osztályoké, amelyeknek szószólójául szegődött.

Nem lehet célom e munka részletes ismertetése, de annál inkább kérdésfelvetésének, mód­szerének, eredményeinek és következtetéseinek felelevenítése. Ezekben van ugyanis a félévszázaddal ezelőtt született és az akkori állapotokat tükröző mű időszerűsége.

Földes Ferencet elsősorban az a kérdés érdekelte: milyen lehetőségei vannak a kulturális és az ettől elválaszthatatlan társadalmi felemelkedésre a legszámosabb és anyagi tekintetben a lege­lesettebb osztályoknak, a munkásságnak és a szegényparasztságnak. Ma már sokaknál feledésbe merült, ezért érdemes felidézni, hogy a szegényparasztok – a szerző meghatározása szerint ide tartoztak a „gazdasági munkások, gazdasági cselédek, részes földmívesek és a 0-5 kat. holddal bíró törpebirtokosok” – az ország lakosságának 35 százalékát alkották. A munkásság számarányát, amelyre az akkori statisztika nem adott használható eligazítást, Földes Ferenc különböző adatok összevetésével 21,4 százalékra teszi. Kutatásának tárgya tehát e két társadalmi csoportról szólva együttesen a magyar lakosság több, mint 56 százalékának kulturális helyzete.

Világosan látta: a műveltséghez való hozzájutásban kulcsszerepe van a magasabb fokú iskolák elvégzésének. Ezért foglalkozik könyvében a legrészletesebben, a legnagyobb statisztikai appa­rátust felvonultatva azzal a kérdéssel, milyen arányban jutnak be a munkásság és a szegény­parasztság gyermekei a képesítést nyújtó közép- és felsőfokú iskolákba. így ír erről: „… ha egy osztály fölemelkedéséről van szó, különbséget kell tennünk műveltség és műveltség között. A műveltségnek különböző fokozatai vannak és csak egy bizonyos fokon túl teszi lehetővé az osztály számára a fölemelkedést. Ez a fok Magyarországon az érettségi vagy az ennek megfelelő végzettség. Nem lehet senki mérnök, orvos, tanár, ügyvéd, pap, tanító, gazdász, jegyző, bíró, katonatiszt, köztisztviselő, óvónő, stb., ha nincs meg ez a művelődési alapfoka.... Egy osztály fölemelkedésének fokmérője széles rétegeinek elhelyezkedése a közvetlen fölötte álló osztály társadalmi állásaiban és kisebb csoportjainak elhelyezkedése az ország vezető rétegében. Ebből a szempontból a nyolc középiskola elvégzése műveltségi alapfoknak tekinthető.”

És most lássunk néhány tényt a Földes Ferenc által fölfedettek közül.

„Milyen arányban jutnak be a szegényparasztok a középiskolába? 1930/31-ben 844 szegény-parasztgyermek járt középiskolába; ez a középiskolai tanulóifjúság 1,3%-a. A szegényparasztság Magyarország lakosságának 35%-a,

35% : 1,3%

ez az arány mindennél jobban bizonyítja, hogy a magyar szegényparasztságnak nincsen kul­turális fejlődési lehetősége!”

(Az olvasónak esetleg feltűnhet, hogy a tíz évvel később megjelent könyv 1930/31-es adatokra hivatkozik. Ennek az a magyarázata, hogy megelőzően 1930-ban volt az utolsó országos népszámlálás, tehát az adatok csak így voltak pontosan egybevethetők. „Mellesleg – írja erről – 1930 óta a helyzet egyáltalában nem változott, vagy pedig olyan keveset változott, hogy ennek a rétegek egymás közötti arányára vonatkozóan jelentősége nincs..)

Hogyan festett a szegényparasztság részesedése a felsőoktatásban? Erről többek között a következőket olvashatjuk:

„1930/31-ben negyven magyar főiskolára 256 szegényparasztifjú járt. Ez a főiskolai tanulóifjúság 1,5%-a. E több mint hárommilliós néptömeg 256 főiskolást tud csak felmutatni!... Csak minden 1320-ik szegényparasztifjú lehet orvos, vagy mérnök, vagy tanár, vagy pap, vagy bíró, vagy gazdász... Ezek az arányok évtizedek óta semmit sem változtak. Ez a hárommilliós szegény­parasztság numerus claususa! Nem volt szükség külön törvényre, anélkül is kitűnően működik, mert éltetője társadalmunk íratlan gazdasági törvénye.”

Maradjunk továbbra is a közoktatási adatoknál, ezúttal a munkásságra vonatkozóan.

„Milyen arányban jutnak be az ipari munkások a képesítő műveltséget adó iskolákba?” – teszi fel a kérdést Földes Ferenc.

„1930/31-ben 2365 munkásgyermek járt ezekbe az iskolákba; az ide tartozó tanulóifjúságnak 2,7%-a. Az ipari munkásság Magyarország lakosságának 14,8%-a:

14,8% : 2,7%

ez az arány mutatja a magyar ipari munkásság felemelkedésének sivár lehetőségeit.”

(Ez az adat ismét némi magyarázatot igényel, mert a korabeli statisztika fogyatékosságai miatt nem az egész munkásságra [az előbb említett 21,4%-ra], hanem csak a statisztikai csoportosításban elkülönítetten kezelt ipari és bányászati munkásságra vonatkozik. De nyilvánvaló, hogy ez az előbbi arány realitásán mit sem változtat.)

És milyen volt a munkásság részvétele a felsőoktatásban?

„1930/31-ben a 40 magyar főiskola 16 932 hallgatója közül csak 473 volt munkásszülők gyermeke. Ez az összes hallgatók 2,8%-a. Ha ezt szembeállítjuk az ipari munkásság népességbeli arányával;

14,8% : 2,8%,

akkor világos képet kapunk arról, hogy milyen mértékben kerülhet be az ipari munkásság a felsőbb értelmiségi rétegekbe.” Majd összegezésül, ugyanerről más összehasonlításban a következőket olvashatjuk: „Az ipari munkások minden 108-ik 10-17 éves gyermeke járt középiskolába, főiskolába pedig csak minden 425-ik 18-23 éves, tehát csak minden 175-ik 10-23 éves ipari munkás gyermeke előtt nyílt meg a kulturális fejlődés lehetősége.”

Földes Ferenc áttekintése e legfontosabbnak ítélt területen, a középfokú és felsőoktatáson túl kiterjedt – bár szerényebb igényekkel – a rádióhallgatásra, az olvasásra, a képzőművészeti és a zenekultúrára is. A kép az előbbiekkel azonos: a munkásság és a szegényparasztság kulturális kirekesztettsége mindenütt egyaránt megmutatkozott.

E már-már feledésbe merülő és éppen ezért felzaklató szikár tényeket és szűkszavú következ­tetéseket félszázad távolából ma legkevésbé azért szükséges feleleveníteni, hogy .leleplezzük a Horthy-rendszert”. Ámbár az egyre virulensebb illúziók és nosztalgiák megtépázása korántsem haszontalan cselekedet. Még csak az sem fő célja felidézésüknek, hogy ezáltal, történelmi perspektívában láttatva, a valósághoz hívebb ítéletek szülessenek az elmúlt évtizedek társadalmi változásairól. Ámbár a szélsőségesen elfogult és a tagadhatatlan igazságoknak fittyet hányó vélekedések helyreigazítása nem válik ártalmára a nemzeti önismeretnek. Emlékeztetni e megál­lapításokra elsősorban azért kötelesség, mert a társadalomban mostanság olyan folyamatok indultak el, amelyek egyes osztályoknak és rétegeknek a kultúrából való kiszorítottsága tekintetében a korábbiakhoz, a Földes Ferenc által leírtakhoz többé-kevésbé hasonló következményekhez vezethetnek. Aminek azután megteremnek a további szükségszerű társadalmi következményei.

Senki sem ringatja magát abba az illúzióba, hogy az elmúlt évtizedekben megszűntek a társadalmi osztályok és rétegek közötti művelődósbeli, kulturális egyenlőtlenségek. De józan ítéletű ember nem vonhatja kétségbe, hogy a korábbi kirívó egyenlőtlenségek, elsősorban a társadalmi átalakulások hatására, másfelől a kulturális szolgáltatások anyagi támogatottságnak eredményeként jelentősen csökkentek. És ennek igazságán, mi több, történelmi jelentőségén az sem változtat, hogy ez a folyamat – és különösen annak türelmetlen siettetése – sok negatív kísérőjelenséggel, sebek osztásával, nem kívánt, káros hatásokkal is együtt járt.

Most azonban szembe kell néznünk azzal a helyzettel, hogy számottevő társadalmi rétegek ismét gyorsuló ütemben elszegényednek, sokan a nyomorküszöb alá kerülnek. A kulturális szolgáltatások pedig megállíthatatlanul drágulnak, mert egyre inkább saját bevételeikből kell magukat eltartaniuk. (Aminek, mint ismeretes, szintén megvannak a maga negatív kísérőjelenségei és káros következményei.)

Az iskolában köztudottan az elmúlt évtizedekben sem volt, mert nem is lehetett valóságos esélyegyenlőség: a szegényebb környezetből érkező tanulók mindig hátrányosabb helyzetben voltak. Most azonban reális kilátás, hogy a korábbinál jóval messzebbre kerülhetünk az esélye­gyenlőség demokratikus ideáljától. A jövedelmi olló szétnyílása nyomán a szegények hátrányai megsokszorozódnak, egészen a kiszorulásig. Ennek a folyamatnak az elháríthatatlan társadalmi következményei is nyilvánvalóak.

Abba a történelem előtti mélységbe természetesen már nem süllyedhetünk vissza, amelyről Földes Ferenc adott hírt. Ennek útját állják az azóta bekövetkezett társadalmi változások, ame­lyeket semmiféle igyekezettel sem lehet meg nem történtté tenni. De máris megfigyelhető – s a kilátások ebben a tekintetben még baljósabbak –, hogy a kultúra jelentős részben ismét a kivételezett helyzetben lévő kevesek, a gazdagok, a tehetősek privilégiumává válik. A szegények és az elszegényedők – s ma újra ez a többség – pedig fokozatosan kirekesztődnek belőle.

Könyvének Zárószavában Földes Ferenc érzékelteti, hogy az érintettek személyes veszteségén túl, milyen össztársadalmi, nemzeti veszteség előidézője a szegénységnek a kultúrából való kiszorulása. Ajánlanám a következő sorokat kiváltképpen azok figyelmébe, akik arról döntöttek: kiket és miért kell kárpótolni Magyarországon.

„Az emberek milliói maradnak a legalacsonyabb kultúrfokon és sohasem tudjuk meg róluk, mit rejtettek magukban. Hány Móricz Zsigmond, Illyés Gyula és Darvas pusztult már el a magyar szegényparasztság millióiban? Hány József Attila és Derkovits a munkásság tömegeiben? Hány kiváló paraszt- és munkászeneművészünk lenne, ha e rétegek 12-14 évig tanulhatnának zenét? Hány ifjúmunkás képzeletében marad örökké az álmoké a legszebb építészeti alkotás?”

Amit pedig ezen állapotok fő okáról mond, azt mintha éppen nekünk, a mai kilátásokkal szembenézni kényszerülőknek mondaná:

„A kultúréhség hiába csillog a szemekben, elfojtja a szegénység. A szegénység a kultúrkiközösítettség legalapvetőbb oka. Ez az egyetlen általános ok, amely a kultúrterületek bármelyikén egyforma erővel érvényesül.”

Végkövetkeztetése, amelyből szintén kiolvashatjuk a mához szóló üzenetet, hogy a szegény néprétegek kulturális kirekesztettségének felszámolása kizárólag „kulturális síkon nem oldható meg. Tehát marad a társadalmi megoldás...”

Ezekkel a gondolatokkal zárta könyvét 1941-ben Földes Ferenc. A rákövetkező évben behívták munkaszolgálatra, s büntetőszázaddal a front mögötti területre irányították. Ő is elmondhatta volna Brechttel az akkori állam urairól: volt rá jó okuk. A „mozgó vesztőhely” megbízhatóan működött. 1943 januárjából származik az utolsó hír felőle. Éppen krisztusi korban volt, még nem töltötte be harmincharmadik életévét.

ZALKA MIKLÓS

Irodalmi lakomák

Berda József kedvence

Berda József úgy megdühödött rám boldogult főszerkesztő koromban, hogy haragjának nyílt levelezőlapon adott kifejezést. Megszólításnak ezt írta: T. Szarházi! A megszólítás után tíz soron át egyetlen mondat következett, amelyet feleslegesnek tartok közzé tenni, de amelyből megállapí­tottam, hogy nincs ember széles e hazában, aki úgy tudna káromkodni, mint Ő. A levelezőlap másik oldalán ennyi állt: Most megkaptad! Okulj belőle. Ölel Jóska.

Az történt ugyanis, hogy verset kértem tőle a Szabad Hazánk számára. Küldött is, nem egyet, nem kettőt – de mindjárt hatot. Remek versek voltak, étkezésnek, ivásnak, szerelemnek megan­nyi dicsérete, mondhatni, az élet-igenlés himnuszai. A terjedelmük miatt döntöttem úgy, hogy hármasával közlöm őket két számban. Berdával nem tudtam személyesen beszélni róla. Üzentem neki a törzskocsmájába, de az üzenetet – a levelezőlap tanúsága szerint – vagy nem adták át, vagy rossz időpontban közölték vele.

Távol állt tőlem, hogy meg akarjam sérteni, viszont bántott, hogy nyílt lapon, tíz soron át küldjenek – finoman kifejezve – a fészkes fenébe. Rideg Sándor járt nálam, tőle kértem tanácsot, mit tegyek. Rideg végigolvasta a lapot, komor ábrázattal nyújtotta vissza.

– Nagy megtiszteltetés, pajtikám! Tedd el gondosan, mert ez irodalomtörténet. Akit Berda Jóska ilyesmivel megtisztel, azt a személyt tartja valamire... Nyikhajokkal szemben mindig választékosán udvarias. Azt azért megtudakolnám tőle a helyedben, hogy a nagy T. mit jelent a Szarházi előtt? De csak akkor, ha a második bokor verset is közli a folyóirat, attól bizonyosan kiengesztelődik...

Úgy tettem, ahogy Rideg tanácsolta. Berda vidáman kocogott be a honoráriumért, a versek illusztrációjaként közölt grafikák különösen kivívták elismerését. Feltettem neki a nagy T.-re vonatkozó kérdést. Összevonta szemöldökét.

– Az időponttól függ. Most annyit tesz, tisztelt... Amikor leírtam, tökfejet jelentett, mert akiknek ezek a versek nem érdemesek a nyomtatásra, az tökkelütött bürokrata.

Kinyitotta kopott aktatáskáját, csatos üveget vett ki belőle.

– Húzd meg, lemossuk a félreértést.

– Ha adsz verset.

– Küldök.

Tetszett, ahogy beszélt. Verseinek tömör, szabatos módján fejezte ki magát, szinte nem volt felesleges szava. Meghívott, látogassam meg a tanyáján, a kocsmában.

– Fölségesen főznek!

Valamikor az ősz folyamán Kecskemétre kellett utaznom. Visszafelé Cegléden megálltam, felkerestem a kocsmát. Szerencsével jártam, Berda ott ült a törzshelyén. A pincér étlapot hozott, Berda rátette a tenyerét.

– Meg se nézd. Megmondom, mit eszel...

Már diktálta is a fogásokat a pincérnek.

Kitűnő ízű ételeket kaptam, de zsírosán főztek. Sem a saláták, sem a könnyű homoki bor nem segített, istentelenül elcsaptam a hasam. Ez már vacsora közben kiderült. Berda rosszallóan morgott.

– Milyen ember az, aki nem tud ilyen tisztességes ételeket enni... Miket eszel te otthon?

– Mikor jössz Pestre?

– Amikor honoráriumot fizetsz.

– Amikor én csinálok neked vacsorát...

Megrebbent a szeme. Pillantásában gyanakvás bujkált. – Tudsz főzni?

– Próbálgatok... Néhányan dicsérték a konyhám.

Eszembe ötlött, elmesélem neki az első levesem történetét.

Alig kezdtem bele, célszerűnek véltem félbeszakítani az adomát, kisiettem a mellékhelyiségbe. Amint visszatértem az asztalhoz, Berda felemelte poharát, kiáltva adta ki a jelszót.

– Ne nyaljunk segget, igyunk egyet!

Simon Istvántól meg Rideg Sándortól hallottam, hogy ez a kedvenc csatakiáltása, hittem is, meg nem is. Bevallom, imponált, hogy valóság, s nem legenda.

Később újra belefogtam a leves történetébe, de megint félbe kellett hagynom. Berda legyintett.

– Sose tudom meg...Elfosod mindahányszor, én meg szomjan halok!

Rémes este volt.

Idejekorán készültem a vizitjére. Ki akartam tenni magamért, franciás vacsorát főztem. Előétel­nek gombával-csirkemájjal töltött majonézes tojást kapott. Sanda pillantást vetett a tálra. Elfintorította orrát.

– Szépen fest. Inkább egy pofa bort...

Tésztába bujtatott gombás tarja következett. Pompás látványt nyújtott, az illata pedig... Berda gyanakodva tekintett rám.

– Jól mutat. Mi van benne? Ez is valami...

– Francia étel.

– És ezzel akarsz etetni engem?! Inkább tölts abból a muskotályosból!

Megkóstolni sem volt hajlandó, hiába kapacitáltam. A négyemeletes tortára is úgy nézett, mint lúd a piros kukoricára. Végül is darab száraz kolbászt, meg borsban-paprikában megforgatott szalonna szeleteket evett jókora vöröshagyma, kenyér társaságában. Sűrűn eregette rá a muskotályost. Elégedetten dőlt hátra, szuszogott.

– Ez tisztességes eledel... Jó vacsora volt. De ne nyaljunk segget, igyunk egyet!

SZÍNMŰVÉSZET

GYÁRFÁS MIKLÓS

Előszó egy tragikomédiához

Néhány évtizede a művészetekben is helyet követel magának az agresszió. Van már ag­resszív érzelemvilág, agresszív erotika, sőt agresszív gyöngédség is. Nem beszélve a mi sokkoló hatású humanizmusunkról, amelynek egész népek lesznek áldozatai.

Most, írás közben, komédiám közepe táján tartva, aggódva kérdezem, vajon, ha Platón élne, száműzne-e a színpadról, mert a „józan gondolkodás helyett a fájdalom és gyönyör ér­zelemvilágát” akarom megszólaltatni a szín­házban? Elégedett, sőt büszke lennék, ha száműzendőnek találna.

Tudom, hogy a drámaíró helyzetében más korokban is volt valami tragikomikus. A mai kétségbeejtő valóságot Beckett mondta ki színházi nyelven fogalmazva és olyan drama­turgiai arcátlansággal, amire senki nem szá­mított. „Hány óra van?” – kérdi Hamm Az utolsó játszmában és Kov így felel: „Mint mindig.” Ez csaknem olyan jelentőségű kulcsszó, mint amikor Hamlet megállapítja: „Kizökkent az idő...” Beckettnél nem zökken ki semmi, nem is tud kizökkenni, mivel az ő színpadán áll az idő, s ennek következtében, aki megy, az marad.

Félelmetes biztonsággal alkalmazza ezt a dramaturgiát és ennek segítségével sikerült a nemcselekvésből megalkotnia a cselekményt. Ezzel teljesen újszerű feszültséget teremtett, ami abból adódik, hogy Az utolsó játszmában egy hosszú felvonáson keresztül a kiterjedés nélküli térben és a változás nélküli időben nem mozdul el semmi.

Számomra Beckettben ez az újszerű játék szent. A játék, aminek vissza kell szerezni ter­mészetes jogát, a játék, amelyért vállalom-áhítom a platóni száműzetés szépségét. Kép­zelőerőm követeli, hogy a színházban használni tudjam, ha már az életben napról-napra erő­szakosabban akarnak megfosztani tőle.

Szorongok a pénzemberek esztétikai befo­lyásától, látványigényüktől, szenzációhaj­szolásuktól, mert növekszik az írókra, ren­dezőkre, színészekre, díszlettervezőkre nehe­zedő nyomásuk. Szerencsére vannak művé­szeink, akik már érzik, hogy a társadalomnak más színházra van szüksége. Lehet, hogy a játékra való igény – más szóval, a valóság költészete – még sok megpróbáltatás előtt áll. Ezt a kockázatot szívesen vállalom most is, amikor színpadi létem nem időszerű.

Hadd tisztázzam, mit értek játékon. Elsőbben is a szót, a költészet erejét. A dráma varázsa, lélekmentő szerepe nyelvében van, kimondott és – ó, csodálatos műfaj! – ki nem mondott szavakban. Ezekben élnek cselekedeteink, tá­jaink, bennük küzd jogaiért értelmünk, bennük lüktet érzelemvilágunk ritmusa. Az író szavait, stílusát, nyelvezetének színvilágát, szövegének érzéki erejét semmiféle rendezői ötlet, kuriózum, meghökkentő vagy botrányt kavaró látvány nem pótolhatja.

A világ minden vérontásának borzalma feltámad lelkünkben, amikor III. Richard láto­másában Clarence emberei ezer hajóroncs között vergődnek a tenger habjain és testüket halak harapják. Hátborzongató játék ez, de mégis játék, szavakban láttatott valóság. Játék, hol ilyen rettenetes káprázatban, hol olyan mulatságosan, ahogyan Molière felsorolhatja azoknak a limlomoknak groteszk halmazát, amiket a fösvény rásózott adósára.

Szeretném sírásra és nevetésre csábítani a nézőket, s ezzel kiszabadítani abból a szeren­csétlen helyzetből, amibe a reklámözön, in­formáció áradat s az agymosás számos ap­parátusa kényszerítette őket.

Az ellenszínházat rozsdásra marta az idő. A közönség kezd belefáradni az új sablonokba, amelyek ráadásul nem is újak, hiszen a vadromantikus színházban is üvöltő, hadonászó, görcsökben fetrengő, fülsiketítő zajongással rémületet keltő komédiásokat bámult meg a közönség.

Indulatokat felkelteni könnyű, érzelmeket nehéz. Emiatt tartom a még uralkodó álmodern szemléletet konzervatívnak. Közben fel-felnevetek magamon. Ugyan, mi a fenét nyűglődöm még mindig a dráma műfajával?

Ihlet? Nem időszerűtlen ez a szó? Nagyüzemi termelés folyik a kultúra különböző ágazataiban. A fogyasztó ember – korunk ideálja – kedvére falatozhat.

Ihlet nélkül is lehet kultúrát termelni. Sok ezer vers, regény, színdarab készül minden múzsái beavatkozás nélkül. Pénzt érő alkotások ezek, nem becsülöm le, a fogyasztó is szívesen vásárol belőlük kulturális igénye kielégítésére.

Valaha én is írtam ilyet. Nem is egyet. Ment­ségemre csak annyit tudok felhozni, hogy akkor is másra vágytam, vágyaimból valami be is csempésződött ezekbe a darabokba. Most már csak a lehetetlen hoz izgalomba. Lehet, hogy mire elkészül ez a színdarab, kiábrándulva összetéptem. Ha így lesz, nem a körülmények miatt következik be. A körülményekre nem sokat adok. Talán a dráma istennője is mást akar. Azt is mondhatja: elég a játékból, az emberiség tragédiája nagyobb, mint ami játékkal kifejez­hető.

Vigaszul Az ember tragédiájára gondolok. Évszázados sorsa nagy tanulsággal szolgál. Szinte megszámlálhatatlan a kísérletek, próbálkozások, rendezői és színészi érdekes­ségek sora e bő száz esztendő alatt, de túl az ízlésbeli változásokon, stílusbeli divatokon a művet a szövege őrzi.

Nem, nem teszem le a tollat, bár képessé­geim korlátozottak. Égig szárnyalni nem tudok, legföljebb első vagy második emeletig, ha pedig így van, azzal nyugtatom meg magamat, hogy lesz majd valaki, aki tanulságot merít munka közbeni vallomásomból. Én pedig játszi könnyedséggel élvezem a múlandóságot.

KÉPZŐMŰVÉSZET

KOLLARICS GÁBOR

Közelítés a fotómontázshoz

„Minden forma jelentések együttese, és mint ilyen, igaz."
ABAKANOWICZ

Ha a festészetről vagy fotózásról kellene általá­ban beszélnünk, bevezetésképpen ezek lénye­gét kutatva, annyit mindenféle osztályozás nélkül mondhatnánk, hogy az egyiknél X. Y. valamiféle festékkel, a másiknál valamilyen fényérzékeny réteggel dolgozik. Nos, ha X. Y. fotómontázs készítésébe kezd, akkor többnyire a látható vagy elképzelt világ reprodukált képeit használja. Ehhez a sajátos anyaghoz ugyan­olyan elidegeníthetetlenül hozzátartozik a je­lentés, ahogy a festékhez a színe. A formát, motívumot a montázs-készítő nem megteremti, hanem elsősorban fölfedezi, elemzi, tudomásul veszi, átformálja, beépíti. Mintegy megmunkál­ja a jelentést. A sajtótermék a változatos világot síkká, homogén, formálható anyaggá változtat­ja, mely átalakulás után reprodukált képe révén jelöli önmagát. A jel tehát, általános vagy konkrét formában, mint annak képe, utal tárgyára, he­lyettesíti, jelenti azt. Visszatérve a korábbi ana­lógiára, közbevethetnénk, ez a sajátos anyag bár változatos, mégis a festékhez képest, kevesebb lehetőséget, több esetlegességet tartalmaz az alkotás folyamatában. Míg a festő tetszés szerint a természet képeihez vagy belső látásához igazodhat, a montázs-készítő be kell hogy érje a sajtótermék némiképp szeszélyes képi világával. Ezek szeszélyessége olyasva­lami, élve az analógiával, mintha a koloristának egyetlen szín állna a rendelkezésére. A montázs azonban nem az ábrázolás képességét és le­hetőségét tételezi, hanem a kifejezését. Az egyén a jelentések egymásra hatásában való­síthatja meg szemléletét, viszonyulását, világ­látását, lelki alkatát, érdekeltségét, formálhatja képpé saját személyiségét, fejezheti ki a rajta átszűrődő élményanyagot. A montázs feltétele­zi tehát a kifejeznivalót. E periférikus képalkotási technika, nevezzük így, a vizuális gondolko­dásban máshova helyezi a hangsúlyt sajátos nyersanyagából adódóan, mint általában az ábrázoló művészetek. Ez tetten érhető autonóm képi természetében, mely új megvilágításba helyezi a kompozíciót, szükségképpen fiktív térillúziókkal teremt újszerű feszültségeket, jelentés-szintéziseket. Az itt látható montázsok csakis személyes átéltségükben lehetnek hite­lesek. Egyedül talán érdektelenek, semmit­mondóak, csak így, kollekcióban, egymást megvilágítva érthető meg belső logikájuk. A képnyelvi eszperantó ráhúzása egy személyes motívumrendszerre: előítélet. Az előítéletből pedig maximum ítélet és kategória lesz, nem ismeretség. Befejezve a fenti idézetet, mottót: ... „Nem szabad semmit konkrét terminológiára lefordítani, egyetlen hivatkozási alappá szűkí­teni. Ez egyenlő lenne a formának, mint megis­merési eszköznek a megsemmisítésével...”

SZARKA KLÁRA

Az igazság néha egyszerű

100 éve született John Heartfield

Szergej Tretyakov szerint Buster Keatonra ha­sonlít. Alacsony, vékony ember volt, s bár sokat mosolygott ós beszélt, mégis inkább az a bezárt szomorúság jellemezte, ami a nagy amerikai komikust. A sokat szenvedett, de elszánt em­berek szigorú, vesébe látó pillantásával néz ránk még a totóiról is.

100 éve született Helmut Herzfeld, vagy ahogyan a világ ismeri, John Heartfield. Magát legszívesebben montőrnek nevezte, ós valóban kérlelhetetlen fotómontázsaival vonult be az egyetemes művészettörténetbe, valamint a nagy betűvel írt történelembe is. Hitlerről és a fasiz­musról kevesebbet tudnánk őnélküle. Nem hiába üldözték, kergették a nácik annak idején fél Európán keresztül, leleplezte és nevetsé­gessé tette őket egyszer és mindenkorra.

Találóan írta barátja és munkatársa George Grosz: .Mikor John Heartfield és én 1916-ban Berlin-Südende-i műtermemben egy májusi napon reggel öt órakor kitaláltuk a fotómontázst, még nem is sejtettük, milyen nagy lehetőségeket nyújt, és milyen tövises, de sikeres utat tesz majd meg ez a találmány”. Az a Grosz, aki eredetileg persze Gross volt, és aki szintén a német nacionalista, militarista szellemiséggel vitázva, a pöffeszkedő übermensch-t gúnyolva angolosította a nevét, hasonlóképpen mint Heartfield Herzfeldről. A neusi gyáros Herzfeld meggyőződéses republikánus és demokrata volt, egy ízben Marxot is vendégül látta ottho­nában. Nem véletlen hát, hogy Joseph fia ugyan követte őt, ós tisztes gyáros lett maga is, de másik fia, Franz meglehetősen radikális esz­méket kezdett vallani. Szocialistának mondta magát, drámákat írt, és nem törődött az üzleti világgal. Jórészt bátyja anyagi támogatása tar­totta talpon mindaddig, amíg olyan lépésre szánta el magát, amely már megbocsáthatat­lan bűn volt egy nagypolgári német családban. Megszeretett és feleségül vett egy gyári mun­káslányt, Alice Stolzenberget. Első gyermekük, Helmut a későbbi John Heartfield 1891-ben született Berlinben. Az egyébként hívő protes­táns anya követelésére a gyereket lutheránus hit szerint keresztelik meg, nem is sejtve akkor még, mennyi bajt hoz majd ez a fejére. További gyermekeiket már nem keresztelik meg, Franz meggyőzi a feleségét arról, hogya hit kérdését hagyják a gyerekre, döntsenek majd ők maguk, ha felnőnek. Wieland már Svájcban születik, menekülés közben, mert az apának sok gondja akad radikális drámái miatt a hatóságokkal. Istenkáromlás miatt elítélik, a börtön elől mene­külniük kell. Az ausztriai Aigenben, Salzburgtól nem messze telepednek le, nem is a faluban, hanem mellette, egy hegyi kunyhóban. Nem lehetett könnyű az életük. Egy nap a falu bírójának feltűnik, hogy Herzfeld nem jár be a postára a leveleiért, keresni kezdik és nem találják. Sem őt, sem az anyát, csak az akkor 8 éves már négy napja az erdőben kóborló elcsigázott kis Helmutot, aki a szülei keresésére indult.

Máig tisztázatlan, hogyan és miért, de a Herzfeld gyerekek szülők nélkül maradtak, s ha addig nem volt könnyű az életük, hát attól fog­va maga lett a pokol. Különösen Helmuté, a szegény protestánsé, akit a bigott, katolikus parasztcsaládban, ahová az árvákat befogadták, minden baj okának tartottak. Egy iskolai zen­dülés ürügyén végül javítóintézetbe is csukatták. A katolikus intézet ájtatos apácái aztán korbáccsal igyekeztek a gonoszt kiűzni a rájuk bízott gyerekből. Olyan viszonyok lehettek Krisztus menyasszonyai intézetében, hogy az egyik gyerek kétségbeesésében megpróbálta megölni az apátnőt. A botrány kipattant, a rendőrség leleplezte a kegyetlenkedéseket, Helmutot is visszavitték a nevelőszüleihez, a kisebb pokolba.

A megváltást egy wiesbadeni nagynéni hoz­ta, aki magához vette a szerencsétlen gyereket. Férje könyvkereskedésében tanoncoskodik az ifjú Helmut, és itt határozza el, hogy festő lesz. Münchenben az iparművészeti főiskolára jár, csodálja az expresszionistákat. 1912-ben he­lyezkedik el Mannheinben, reklámgrafikusként, beleszeret a szállásadónőjébe, elveszi fe­leségül. A házassága nem sikerül, ahogyan a következő kettő sem. A családi élet nem tarto­gat számára boldogságot, egyáltalán az élet sem sokat. Igazi örömet a munka okozhatott neki, és a sors kegyes volt hozzá, időnként megengedte, hogy a dolgát tehesse. Joseph, a gyáros nagybácsi, aki nem törődött kétes származású rokonaival – talán lelkifurdalásból – testvére, az akkor már halott Franz szüle­tésének 50. évfordulójára pénzt adott, hogy megjelenhessen műveinek válogatott kötete. Heartfield nagy szeretettel tervezte élete első könyvborítóját, édesapja könyvét. Tisztességes, konzervatív munka volt a Held kötet (ezen az álnéven publikált idősebb Herzfeld), de semmit sem árult el a későbbi tipográfusról, könyv­tervezőről, aki a Malik Verlagnál új fejezetet nyitott a könyvtervezésben.

Ehhez még kellett egy háború. A Herzfeld fiúkat is besorozták. Undorodtak a német militarizmustól, azonnal átláttak a hazug háború díszletein. Nem volt más választásuk, ha nem voltak mellette, ellene kellett fordulniuk. A két testvér – engedély nélkül persze – lapot adott ki: a Neuen Jugend (Új Ifjúság) a háború ellen agitált.

A háború és az ellen a groteszk világ ellen, ahol a Ferenc József gárdaezredbe csak a szinte alkalmatlanokat, az alacsonyabbakat, hibásakat, mint Heartfield is, sorozták be, mert Hindenburg, valamilyen oknál fogva nem szer­ette a gárdát. Ezt a velejéig bomlott világot a józan ész nevében meg kellett tagadni. Heart­field a dadaizmushoz talált el, persze ez a ber­lini dadaizmus politikus volt, nem meglepő hát, hogy John 1918-ban a Kommunista Párt alapító tagja lesz, testvérével Wielanddal együtt. Ettől kezdve munkássága egyre inkább halad afelé a sajátos művészet felé, amit sem előtte, s máig úgy tűnik, utána sem művelt rajta kívül senki sem előtte, s máig úgy tűnik, utána sem művelt rajta kívül senki ilyen színvonalon. A Wieland alapította legendás kiadónak, a Malik Verlagnak tervez számos könyvborítót, készít megannyi emlékezetes tipográfusi munkát. Borítói azokhoz is szólnak, akik a könyveket nem olvassák, önálló műalkotásnak látja az is, aki csak rápillant a könyvre. Az Upton Sinclair-könyveken már látszik az a törekvés, ami későbbi munkáit is jellemzi. Gyakran egysze­rűen kettéosztja a világot, a két részt szembe állítja egymással, nem kell magyrázat és kom­mentár, az ellentét magáért beszél. Különösen akkor, ha a .kertek alatt” bizonyos Adolf Hitler kiabálja világgá hamis eszméit. Tucholskyval csinál közösen egy könyvet, új műfajt teremt vele. A Deutschland, Deutschland über alles-ben a kép és szöveg egymást kiegészíti, teljes mértékben egyenrangú műelemek. Heartfield végképpen híressé válik. A nemzetközi Munkássegély által kiadott Arbeiter Illustrierte Zeitungban háromszáz fotómontázsa jelenik meg. Külön történetet írt ezekkel a képzőmű­vészeti és fotográfiai históriában.

Montázsai hihetetlen műgonddal készültek, az egyes részeket többször lépésenként fény­képezte és retusálta, hogy végül technikailag egyneműnek tűnjenek az egyébként tartalmi­lag néha nagyon is különböző elemek. A képe­ket kísérő szöveg montírozása szintén fontos elem nála, nem pusztán magyarázat, kiegé­szítés. E szövegek és gyakran a montázsok alapötletei öccse, Wieland művei.

1931-ben meghívást kap a Szovjetunióba. Barátja, Tretyakov látja vendégül Moszkvá­ban, s írja róla az első 1936-ban megjelenő monográfiát ottani kiállítása alapján. Díszletet tervez, hiszen nagy híre van már a Piscatorral és munkásszínjátszókkal folytatott hazai tevé­kenységének. Szovjet fotóriporterekkel járja be az olajmezőket és könyvborítókat is tervez. Tretyakov révén megismerkedik a Majakovsz­kijhoz közel álló értelmiségiekkel, Lilja Brikkel,

Rodcsenkóval. Wieland pontosan tudta, mi vár rájuk, ha Hitler hatalomra kerül, s már jó előre Prágába menekítette a kiadót, de John nem jutott ki idejében. Kalandos úton, az SA legények orra előtt szökött meg, a zöldhatáron át, félholtan jutott Csehszlovákiába. Prágai ténykedése életműve csúcsát jelenti, ha lehet, még kegyetlenebb dühvel száll szembe a fasisztákkal, igyekszik a világ figyelmét a közeledő háborús veszélyre felhívni. Néha szinte félelmetes, mi­lyen kasszandrai tévedhetetlenséggel tudta, mit hoz a világnak Hitler. 1938-ban menniük kellett Prágából is, rettegve ülnek a többi emigránssal a repülőn, a fasiszta Németország felett repül­nek Párizs felé. A művészetek fővárosa azon­nal kiutasítja őket, Ribbentropot várják éppen. Heartfieldék az Egyesült Államokba akarnak tovább menni, de az Új-Világ csak Wielandot fogadja be. Ő Svájcban született, nem tekintik németnek. De Heartfield – a nácik hiába fosz­tották meg az állampolgárságától – németnek számít, és a németek már túllépték a bevándor­lási kvótát. A testvérek elválnak, John London­ban telepszik le.

Eleinte ünnepelt művész, aztán egyre több nehézsége támad, az angol szerzői jogok szinte lehetetlenné teszik a montázsok készítését, a lapok egyébként sem tartják tiszteletben a műveit, és végül mint németet még internálják is. Sanyarú helyzetbe kerül. Súlyosan megbe­tegszik, majdnem megvakul. 1950-ben az NDK-ba megy, reméli, hogy hazatalál. 1951-ben megvizsgálják az ügyét, és úgy döntenek, hogy angol kapcsolatai miatt nem vehetik fel a párt­ba. Egy hónap múlva infarktust kap. Néhányan, például Stefan Heym, kiállnak érte. Felveszik az Akadémiára, kiállításokat rendeznek neki, de a montázsaira nincs igény. 1968-ban hal meg. Életművéből nemrég portréfilmet készített róla az immár egyesült Németország, az idén reprezentatív kiállítást is rendeztek neki. Egy kommunista Herzfeld ugyan nem illeszkedik a mai német kultúrpolitikába, de Heartfield, az egyetemes művész ünnepelendő része a német kultúrhistóriának.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Páprikajancsik

A fenti címben az á nem sajtóhiba: a „páprikajancsi” egy új szó, amelyet akkor találtam ki, amikor a pápa budapesti látogatása idején egyébként minden tekintetben normálisan vi­selkedő tévériporterek és bemondók is egy sor nyelvújítási szószüleménnyel rukkoltak elő: .pápalátogatás”, .pápamobil”, „pápaezmegaz”. Emlékszem, a 61-es villamoson zötykölődve azon tűnődtem, milyen csúnya a .pápamobil”. Ha már, hát miért nem .pápaautó”? Nyilván, mert a két egymás mellé eső a-ból „pápautó” lenne. Mikor ez eszembe jutott, épp akkor esett a pillantásom egy hirdetőoszlop plakátjára, melyről a pápa mellképe tekintett felém, s a „pápautó” nyomán továbblendültem a szó­alkotásban: „páplakát”. S végül: „páprikajan­csik”.

Ez utóbbiaknak azokat a rohamosztagos felszerelésben rikácsoló rendőregyéneket neveztem el magamban, akik a „pápalátogatás” alkalmából nemcsak egész városnegyedek ablaknyitási tilalmával, hidak lezárásával ter­rorizálták Budapest lakosságát, hanem még a horányi Duna-part édenjéből is kiűzték a pecázó kisgyerekeket és a lábukat áztató középkorú hölgyeket. Erre jön egyszer, valamikor a pápát Esztergomba szállító hajó, s addig, valameddig nem mehet a víz közelébe emberi lény.

Persze, tudom én, hogy ezek a páprika­jancsik csak parancsokat hajtottak végre. Nem ők találták ki ezeket az őrültségeket, nekik voltaképpen mindegy, merre viszik a pápát, s hogy a pápát viszik-e arra, vagy akárki mást. Ők korlátozták a forgalmat akkor is, amikor a „Brezsnyevlátogatás”, „Bushlátogatás" volt na­pirenden, mindegy nekik, miféle látogatásról van szó. A stílusuk sem tért el a korábbi láto­gatások idején felvett modortól. „Ha nem tetszik, mehet panaszra a tévébe vagy a rádióba!” – harsogta a páprikajancsi Horányban a szom­szédasszony után, amikor szótlan engedel­mességgel bár, de nem eléggé lelkes arckife­jezéssel kullogott haza a meghiúsított fürdőzési kísérlet színhelyéről. Így mondta volna az ál­lampárt idején is, ha akkoriban eszébe jutott volna valakinek az a esztelenség, hogy Brezsnyev vagy Bush látogatása miatt egyszál fürdődreszbe öltözött középkorú hölgyeket mint potenciális merénylőket parancsoltasson el a Duna-parttól.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy akkoriban miért nem rendeztek ekkora cirkuszokat a lá­togatások körül. Bizonyosra veszem, hogy nem a pápa maga akarta így növeltetni fogadta­tásának fényét. Ennél sokkalta okosabb, bölcsebb embernek látszik.

Az, amit a honi hivatalosok adtak elő ma­gyarázatként, hogy tudniillik biztonsági okok miatt volt szükség minderre, még valószínűtle­nebb. Miért akarnák többen meggyilkolni a pápát, mint a szovjet pártfőtitkárt vagy az amerikai elnököt? Nevetséges.

Nem, itt nyilvánvalóan szándékos túlteljesí­tésről volt szó, ami abból is kitűnik, hogy nem­csak a rendőrterror volt a sokszorosa a meg­szokottnak, hanem a dekoráció is. Pápa­plakátok, lengyelpiaci eszközökkel terjesztett képek, kitűzők dömpingje, tömegkommuniká­ciós szuperhacacáré. Valami főpáprikajancsik itt nagyon meg akartak mutatni nekünk valamit.

A kérdés csak az, hogy mit. Szóba jöhetne ugyebár, hogy a keresztény kurzus hatalmát. Ez azonban nem jöhet szóba, hiszen esztendeje már, hogy az iskolai vallásoktatás ügyétől kezdve az egyházi vagyonok visszaadásának kérdéséig a legkülönfélébb, valóban lényeges problémák kapcsán egyebet sem hallunk, mint azt, hogy itt nincsen ám keresztény kurzus. Pont egy ilyen alkalomból rendeznének akkora erőfitogtatást, ami óhatatlanul azt a látszatot kelti, hogy mégis van? Ennyire talán a főpáprikajancsik sem buták.

Alighanem azt akarták megmutatni, milyen nagy szükségünk van a pápára. Nagyobb, mint az állampárt idején Brezsnyevre, s a rendszer­váltás idején Bushra. Brezsnyev katonai ereje fenntartotta az állampárti rendszert, Bush pén­ze kihúzhatta volna a gazdasági kátyúból a reformerőket. A pápának se tankhadosztályai nincsenek, se dollármilliárdjai, de imádkozni hivatalból ő tud a legjobban.

Mire soraim megjelennek, ősz lesz. „Forró ősz” – jósolják a politológusok, s a kifizethetetlen gáz- és villanyszámlákról, a munkanélküliségről, a gazdasági összeomlásról, honatyáink egyre nyilvánvalóbb szellemi kapacitáshiányáról beszélnek. Ezek a főpáprikajancsik alighanem olyan okos emberek, hogy már nyáron előre látták, mit hoz az ősz: itt már csak az imádság segíthet.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Három könyvről

Aczél Tamás: llluminációk

Leteszem az 593 oldalas könyvet, amelynek betűit heteken át rágtam, csak rágtam, és teljesen tanácstalan vagyok. Azt reméltem, hogy végül megtudom, miről is szól ez az írásmű, amelyet magyar anyanyelvű szerzője eredetileg angolul írt, de nyilván meg volt elégedve a magyarított szöveggel, különben nem hagyta volna közzétenni. A hiba tehát nem a fordítóban van. Különben is, olvasom a regény fejezeteinek alcímeit, Íme: Retrospekciók, Introspekciók, Reflexiók, Kontemplációk, Hallucinációk, Disputációk, Intimációk, Refrakciók, Appariciók, Adumbrációk, Bioszkóp, Kaleidoszkóp, Sztereoszkóp, Myopia, Hypermetropia, Nyxtalopia, Hemeralopia, Amblyopia, Presbyopia, Dioráma, Kozmoráma, Panoráma. Ezek az igazán nem közismert szavak nem kerültek a fordító tollára, ha érthetetlenek – gondolhatta a szerző – hát érthetetlenek, aki nem érti őket, nem is méltó arra, hogy a könyvet elolvassa. A könyv szerzője az egyetlen, aki a legkevésbé se illumináció, hús-vér figura, itt élt köztünk és jóval többet tudtunk róla, mint szerettük volna. Például, hogy oly igen igyekvő volt azon korszakban, amelyet Rákosi Má­tyásról neveztek el, hogy buzgalmát valami kínos baklövés folytán Sztálin-díjjal jutalmazták túl, a lehető legnagyobb szégyenbe hozva őt, úgy is mint harmadrangú írót, úgy is mint lelep­leződött karrieristát. Hamarosan módja nyílt, hogy kiköszörülje a rettenetes csorbát, beállt az 1956-ot előkészítők csapatába, bősz ostrom alá véve mindazon bűnöket, amelyeket nem kis mértékben ezen csapat tagjai követtek el. Aztán távozott a csapat és Párizsban, Londonban fejtette ki azon igyekezetét, hogy elfelejtesse: egy ideig hajlandó volt kiszolgálni azt, amiről kiderült, hogy nem olyan kifizetődő, mint hitte. Aczél Tamás szépen boldogult odakint, még az idegen nyelvet is aktívan tudta magáévá tenni, ami pedig kevés vérbeli írónak sikerül. De vala­mi baj mégis történt. Aczélt szemmel láthatóan mániákus, kényszeres vágy hajtja, hogy be­bizonyítsa: ő igenis író, nem akármilyen író, akkor is, ha a sors különös aljassága folytán Sztálin-díjat kapott. Iszonyú csapdába esett. Az igazi író minél egyszerűbb akar lenni, minél áttekinthetőbb és érthetőbb. Az igazi író mon­datai pehelykönnyűek, észrevehetetlen, hogy egyáltalán fogalmazta őket. (Említsünk csak két korabeli magyar írónevet, Kardos G. György és Ottlik Géza nevét. A modern széppróza mesterei mindketten, noha egyébként nem mondhatók hasonlóknak. Csak egyben: igazán írók mindketten.) Szemben Aczél Tamással, akinek nincs egy szellős mondata, aki zsúfolja a szavakat, amelyekkel semmi fontosat nem mond, aki legalább tíz szóval többet használ, mondjuk egy reggeli leírásához, mint amennyi szükséges lenne, akinek figurái kusza szöve­vényben fetrengenek előttünk, aki a nagy igyekezetben, hogy bizonyítson, valóban bi­zonyít valamit: dilettantizmusát.

(Európa)

Faragó Vimos: Például én

Jól tette Faragó, hogy megírta ezt a füzetet, ezt az – ahogyan ő nevezi – Elfogult vitairatot. Nem mintha azt hinném, hogy hirtelen legalább tízezrek fognak a fejükre csapni, azt kiáltva: „Végre! Végre megtudtam az igazságot!” Nem. Ennyi bizalmat sohasem vetettem honfi­társaimba. Nem csak azért, mert barátnőm, Katalin, mindig emlegette a mikszáthi mondást: „magyar ember szereti keresni az igazságot, de nem szereti megtalálni”. Nem csak ezért, hanem azért is, mert Mikszáth mellett – bár­milyen szerénytelen is e kijelentés – én is ismerem a magyarokat. És ez nem csúf ócsárlása édes magyar testvéreimnek, hanem egy­szerűen abból származik, hogy őket ismerem a legjobban. Sokat tudok más népekről is, hibáikról főleg, és főleg legjobb íróiknak köszönhetően. De más testközelből megtapasztalni valamit. Például három napot tölteni együtt Illyés Gyu­lával 1943-ban, és saját szájából, saját hangján hallani, hogy miközben a politikusok vért fognak izzadni a földkérdés megoldása miatt – mert a nagybirtok nem maradhat, mert a kisbirtok képtelenség, mert a szövetkezetét a paraszt nem akarja –, ő, Illyés mint költő malmozni fog nagy kényelmesen. És mutatta is, hátradőlve az elegáns fotőjben. És senki ne merje kétségbe vonni, hogy ez így történt, mert ez volt életem első nagy csalódása, mert én is faltam a Puszták népét és a Petőfit, és nem tudtam, hogy Illyés apja hatalmaskodó jószágkormányzó volt Rác­egresen. Aztán a fordulat éve után láttam őt Rákosi oldalán ülve a díszemelvényen, igen nyájas mosollyal (nem olyan régen a tévében is lehetett látni ezt a felvételt). Aztán hallottam 56-ban a Zsarnokság-verset, amit állítólag már évekkel azelőtt írt. De egyébként? Zárt körű társaságokon kívül, mivel vívta ki Illyés, hogy üldözöttnek érezhesse magát? Óvták Rákosiék, óvta Aczél György, ugyan ki bántotta? Faragó Vilmos, természetesen. A kis példányszámú irodalmi hetilap helyettes főszerkesztője. Akinek egyetlen említésre méltó tulajdonsága van – a tehetségén kívül –: a tisztesség. A naiv tisztes­ség. Hiszen még most is képes megfájdulni a szíve, utólag olvasva a nagy költő naplóját rendetlen pulzusáról, két napos munkakép­telenségéről, amelyet a csúnya Élet és Irodalom okozott. És észreveszi ugyan annak a bizonyos interjúnak két mondatát, de nem von le belőle következtetést Illyés jellemére vonatkozóan. Így hangzik a L' Express 1964. január 1-jén meg­jelent interjújában: Miután megemlíti, hogy Erdélyben nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, azért a biztonság kedvéért mond még két mondatot: „A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényel­metlen. De minden bizonnyal nem az én dolgom, nem én vagyok illetékes, hogy kulturális kérdésekről, amelyek bizonyos szempontból politikai kérdéseknek tűnhetnek föl, beszéljek.” íme, itt van. Ugyanaz a mentalitás, ami engem 1943-ban úgy megdöbbentett. A próféta mossa kezeit. És mélyen magyarságtudatú honfitár­saim mégis prófétának tartják. Ezért nem merem remélni, hogy Faragó kiválóan megírt „elfogult vitairata” a robbanás erejével fog hatni. Nemcsak Illyésről beszél ez a füzet. Még alantasabb ostobaságokról és még jellemtelenebb helyez­kedésekről is. Nem dühtől fröcskölve, nem bosszúszomjasan. Korrekten, mértéktartóan, igazan. Amitől bárki okosabb lehet, még akkor is, ha magyar.

(Z-fűzetek)

Tandori Dezső: Szent Lajos lánchídja

Szeretem Tandorit. Egyre jobban szeretem. Volt idő, mikor nem értettem a verseit, hiába ma­gyarázták, hogy valamilyen jelentékeny irányzat jeles képviselője. Ehhez nem értettem, most se értek. Aztán egyszer csak megütötte a szívemet. Azzal a verébbel. A Szpéróval. Kit felszedett, meggyógyított, tizenegy évig nem utazott se­hova miatta, és akinek a halálát nem tudja kiheverni. Lóversenyre is azért jár. „Igen, a ló is madár, ezt érzem, mert volt egy madaram, s miatta van... hogy itt vagyok például, tizenegy évig hívtam cicámnak és Lovacskámnak, úgy hívták, Szpéró, és volt a végén egy csillag a homlokán, fehér. És volt egy barátja, Jácint, távoli barát, de most Bécsből is írtam levelet neki s gazdájának. Harmadik futam: Jacinthe... Szédelgek be a fedettbe, fogadni...”

Mit jelentenek a madarak, a lovak, a kutyák Tandorinak? Talán bennük fedezi fel azt, ami az életben forrón szeretnivaló, szemben az embervilággal? „Hirtelen a világ várhatóságaira gondolok. A központi bomlásra »erretájt ná­lunk«... És ami abból még lesz... Hogy kiderül, hiába éltünk egy csomó évtizedet, remény­telenség vár ránk? Egyre rosszabb és rosszabb?... Széchenyi-Lánchíd. Széchenyi-Döbling. Széchenyi-Lóverseny. Széchenyi-Alagút. Amibe a Lánchidat betolják. Az alagút. Mi minden hogy jön össze? Az alagút, amibe megyünk?”

Tandori regénynek nevezi ezt a művét. Az olvasó csodálkozik. Mert nem fedezi fel benne az átlagos regény kritériumait. Sokkal inkább a líra behatárolhatatlan gazdagságát. És Tandori nagyon is egyedi világát, amely nemigen hasonlítható semmihez.

(Z-fűzetek)

KÖNYVAJÁNLAT

A közelmúltban megjelent politikai művek közül Szita Szabolcs dokumentumgyűjteménye annak a százezernyi magyar zsidónak a sorsáról ad számot, akiket 1944-45-ben az annektált Ausztria területére deportáltak. A történész szerző az Eichmann-kommandó budapesti és bécsi tevékenységéről új adatokat tár fel, s bemutatja a magyarországi cionisták embermentő próbálkozásait, az ausztriai táborok mindennapjait, a túlélésért vívott küzdelmet. Konrád György bevezető írásában olvashatjuk: „Van a térségben példa egy olyan együtt­működésre is amely Közép-Európa szégyene. Kooperáció volt a nagy közös vadászat a zsidók­ra, az önelhülyítésnek az a végső állapota, amelyben az ember képtelen lesz az empá­tiára... Az ausztriai deportálás is osztrák–magyar kooperáció volt, német vezérléssel persze, akár az első világháború, de közre­működtek benne horvátok és szlovákok, uk­ránok, lengyelek és zsidók is, mert az áldozat legkönnyebben úgy pusztítható el, ha kis részét cinkosként felhasználjuk a nagy rész ellen, ha fogollyal veretjük a foglyot...” Az eredeti iratok és fényképek másolataival ellátott dokumen­tumkötet végén megrázó kiegészítés a mauthauseni magyar áldozatok névlistája. A soproni Metalon Manager Iroda Kft. jegyzi az Utak a pokolból című könyv kiadását.

Ismert francia szerző magyarul még meg nem jelent művének kiadása mindig nagy esemény, s különösen ez a mostani, amikor Voltaire válogatott filozófiai írásait veheti kézbe az olvasó. A Ludassy Mária által válogatott, Kis János, Réz Pál és Tandori Dezső által fordított kötet többek között a Filozófiai leveleket, a Metafizikai értekezést, a Republikánus gon­dolatokat, valamint a Beszámoló La Barre lovag haláláról és a Nagybátyám védelmében című írásokat tartalmazza. Az MTA Filozófiai Írók Tára Új folyamának XXXVII. kötetét az Aka­démiai Kiadó gondozta.

Magyar kortársának, a hazai felvilágosodás vezéralakjának, Bessenyei Györgynek is új kötete jelent meg az összes művei kritikai kiadásának sorozatában. Az 1773-1781 között keletkezett Idegen nyelvű munkák és fordítások gyűjteményét Kókay György rendezte sajtó alá az Akadémiai Kiadó számára. Bessenyeinek három német nyelven írott műve és azoknak R. Szilágyi Éva általi fordítása szerepel a könyvben, valamint két vallásos témájú mű.

Egy méltatlanul elfelejtett magyar tudós életét és munkásságát idézi fel az Akadémiai Kiadónak A múlt magyar tudósai című sorozatában Domokos Péter. Az 1825-1895 között élő és munkálkodó Barna Ferdinánd, akit az MTA 1868-ban választott tagjai sorába, a komplex szemléletű hazai finnugrisztika jeles művelője, a finnugor népek történetének, néprajzának, mitológiájának kutatója nyelvész volt. Neki köszönhető az eddig létező öt közül az első teljes Kalevala-fordítás. A hazai könyvtártu­domány történetében is nagyobb elismerés illetné meg, hiszen késői pályaváltás, több mint tizenöt évi jogászkodás után, csaknem harminc évig a Nemzeti Múzeum Könyvtárának őre, a könyvtár hatalmas, egyre gyarapodó anyagának rendezője és korszerűsítésének első jelentős munkása volt.

Egy fiatal, izmosodó sorozat, a Z-füzetek újabb három száma hagyta el a nyomdát a közelmúltban. A 13. kötetben Fölöttünk Európa címmel Tabák András 7 abszurdját olvashatjuk. A negyedszázaddal ezelőtt, 1966-ban írt történetek közül három csak most jelenhetett meg először nyomtatásban. A 14. Z-füzet az Élet és Irodalom nyugdíjba vonult, egykori helyettes főszerkesztőjének, Faragó Vilmosnak elfogult vitairata: Például én. (Ismertetése e szá­munkban olvasható.)

Fülep Lajosnak a század egyik legjelen­tősebb magyar művészetfilozófusának a háború előtti munkásságáról olvashatunk a 15. Z- füzetoen, melyet a tanulmányt író Nagy Endre elsősorban Fülep három műve alapján vizsgál. A tanulmány címe: Fülep Lajos művészet-filozófiája (1923-1944).

Két különösen szép könyvet nyomtattak a gyomai Kner nyomdában. Szabó Lőrinc Buddha tenyerén című kötetét Steinert Ágota válogatta össze a költő keleti témájú verseiből, „Óriási felfedezés és öröm számomra az egész messzi ókor, Babilónia, az Upanisádok, a buddhizmus, a Tang líra és egyáltalán a keleti irodalmak” – mondta a költő. A csendes szemlélődés, a szeretetben való hit, a keleti irodalmak gazdag nyelve, vonzotta elsősorban, nem pedig az irracionalizmusba forduló misztika. A keleti motívumokkal illusztrált verseskötetben Simon Zoltán utószava kalauzol el Szabó Lőrinc köl­tészetének e különös tájékára.

Hagyományosan elegáns kiállítású és igé­nyes antológia a Helikon Kiadó másik kötete, a névnapi könyvek új darabja, az István. Nemcsak névnapi (december 26.), de szép karácsonyi ajándék is lehet ez a színes képekkel illusztrált könyv.

„1. Az elmúlt húsz évben minden a lehető legjobb volt.

2. Most is jó minden, csak a 19-es busz közlekedik ritkán.

3. A jövő még jobb lesz, föltéve, hogy a 19- es busz járatait sürítik. (Megjegyzés: sűrítik.)”

Ezt a közvélemény-kutatási eredményt bizo­nyára sokan ismerik, hiszen Örkény István Egyperces novellák című kötetéből való. A groteszkek, anekdoták, egypercesek gyűjte­ménye az író életében hót kiadást ért meg. Most Radnóti Zsuzsa szerkesztésében, néhány újabban előkerült írással bővített változatát adta közre, a Szépirodalmi Kiadó.

Prózaíró verssel, költő prózával, prózaverssel indítja kötetét, ahogyan az 1962-ben született Csontos János teszi. Versei Menekült iratok. (Szöveggyűjtemény a nyolcvanas évekből) címmel láttak napvilágot szintén a Móra Könyv­kiadónál. Gazdag élményvilága egyéni hangú, hol klasszikus, hol modern formában, nem­zedékének sajátosan fanyar, kritikus világ­szemléletét tükrözi.

Szórakoztató olvasmánynak ajánlom az Európa Kiadó Vidám Könyvek sorozatából Erma Bombeck amerikai írónő Édes rabszolgaság című „családregényét”. A főhős a borítórajzon látható, amint rabszolgatartói – három felserdült gyermeke és a férje – fényképeitől körülvéve sokadik lapját írja naplójának. „Édes rabszolga­sága” akkor kezdődött, mikor végre teljesült fiatalkori vágya: „Alig vártam már, hogy valaki feleségül vegyen, elmehessek hazulról, és le­gyen végre saját családom és saját nappalim, ahová soha a lábát sem teszi be senki.” A regényt Sárközy Elga fordította.

Aki járt Moszkvában, nosztalgiával, aki nem járt, vágyakozva, de mindenképpen gyönyö­rűséggel fogja lapozgatni Borisz Brodszkij művészettörténész Moszkva kincsei című kö­tetét. Moszkva múzeumai nemcsak az orosz, hanem az egyetemes kultúra nagybecsű kincseit is őrzik. A szerző először a Kreml gyűjtemé­nyeivel ismerteti meg az olvasót, a Fegyvertár, a Blagovecsenszkij-, az Uszpenszkij-, az Arhangelszkij-székesegyház, a Harangtorony-csoport, a Pátriárkák palotája, a Kreml fala és tornyainak történetével, az épületekkel és a bennük őrzött kincsekkel. Hasonlóan mutatja be az Andrej Rubljov Ikonmúzeumot, a Kolomenszkoje emlékmúzeumot, a Vaszilij Blazsennij-székesegyházat, a Novogyevicsij-kolostort, a Szmolenszkij-székesegyházat, a kuszkovói Kerámia Múzeumot, az osztankinói Jobbágy­művészeti Palotamúzeumot, a Tretyakov kép­tárat, a Puskin Képzőművészeti Múzeumot, és a Keleti Népek Múzeumát.

A Corvina Kiadó Finnországban nyomtatott újdonságát (az 1990-es évjelzés apró malőr!) több mint háromszáz, főleg színes, kitűnő minő­ségű fénykép illusztrálja.

(emmi)