SZERGEJ JESZENYIN

Kantáta

Hősök, aludjatok árnyban.
Rendül, elindul a rög,
szikla-erő, csatalázban
Kreml-fal alatt dübörög.

Új foganás a világban,
véres a hajnali pír –
hősök, aludjatok árnyban,
s fénylik örökre a sír.

Nap, színarany-karimásan,
őrzi jövőnk kapuját –
hősök, aludjatok árnyban,
míg viharos vonulásban
nép kel a hajnalon át.

                                Weöres Sándor fordítása

PAPP LAJOS

A régvolt kert

                         1.

Hosszabb a nap. És mégis egyre-másra
múlnak az évek. Kopnak szavaink.
Hallgatva nézünk esténként egymásra
a zajos csöndben. S néha meglegyint

valami hűvös, belső rezzenés.
A sok ismert nesz közt egy ismeretlen.
Később lefekszünk. Aludni nehéz.
A mennyezetet nézzük mind a ketten.

Vetítővászon lesz a mennyezet.
Pereg a film, míg szemünk belefárad.
Akkor kezemhez hozzáér kezed.

Emlékszel? súgod. S immár vétkezem;
mondom, hogy igen. Szemedben elárad
az álom kékje... Erre ébredek.

                         2.

S látom, mint mikor kulcs nyit régi zárat,
és kitárul a nappal kulcsra zárt
sötét négyszög, és ragyogva beárad
a másik lét, s egy másféle világ;

látom, amint az éj nappalra vált,
s a Hold a Nap a kettős ragyogásban.
Felizzik minden elhamvadt parázs,
és minden szín és illat makulátlan.

Az igazság, mint késéles sugár,
szikrázva hatol át egy tiszta légen,
és minden rejtélyt fölfejt, megtalál.

Kettőnk, a férfi s nő alkotta pár,
egy árnyékú a ránk vetülő fényben.
S körül az Éden... arany láthatár.

                         3.

A visszafordult Idő sodrát érzem:
hogy mag-igéret a beért vetés,
hogy forrást nyit az enyészet gödrében,
hogy minden halál újjászületés.

Ott magzatmoccanás nappal nehéz
készülődésünk egy utolsó útra.
Mint elfelejtett, kopár jegenyék,
bólogatunk a tudott régi-újra.

Ikonfény, Isten összeforrt két ujja
előhívja a nagy átváltozást;
mikor a jövő átfordul a múltba,

s maga a múlt a megnyilatkozás.
A porrá lett por, a csikorgó murva
élő test újra... Mit hihetne mást?

                         4.

Mit remélhetne hitéből kivetett
nappalában az Ember, aki vár?
Hallgatok. Tudom, egy vagyok veled.
Kínom a kínod. S minden, ami fáj,

ott kering, közös lelki-vérkörünkben.
Tudom, mint őrződ minden titkomat.
Egyek voltunk előző életünkben,
és oda visz majd a végső vonat.

Ébren vagyok... Az éber álom ringat.
Vigyázlak, miként alvó gyermeket;
dúdolom halkan közös álmainkat,

játékainkat, régvolt kerteket,
gyermekeinket és unokáinkat.
Emlékszel?... Most én mesélek neked.

ZÁGONI FERENC

Finom kéz

Történetek a Szép utcából

Tudja – mesélte a szomszédom amikor megragadtam annak a csibésznek a kezét, azt se tudtam, hogy fiú-e vagy lány. Utaztam a hatos villamos hátsó peronján. Este, nyáreste. A nagykörút tele sétálókkal. A villamos zsúfolt. Álltam a sarokban, arccal az ablak felé. Tőlem ugyan taszigálódhatnak a hátam mögött. Bámészkodtam kifelé, az utcára, a forgalomra. Egyszer csak érzem, hogy valaki (vagy valami?) finoman végigsimít a hátsómon. Nofene. Kis szünet, aztán ismét érzem a simogatást. Csaknem felnevettem. Itt valaki jócskán melléfogott. Valaha magam is elkövettem azt a pajzánságot, hogy ha csinos nő közelébe szorított, hasonló tolongásban, a véletlen, hát megsimogattam a fenekét. De nem tévesztettem össze a szezont a fazonnal mint ez az idióta, aki itt mögöttem tovább babrál. Rácsapok én a kezére. Ahogy azonban hátranyúlok, az ujjai megrándulnak. A farzsebemben. Hoppá! Abban a pillanatban elkaptam a csuklóját. Rántaná ki a szorításomból a kezét. Na de, ha én egyszer megfogom. A tömeg odaprésel az üveghez. Megfordulni nem tudok, mert akkor, ha nem engedem el, kicsavarom ennek a marhának a kezét. Közben a villamos fékez és besiklik a megállóba. A nép zúdul lefele. Mégiscsak megfordulok, gondoltam. Az ón madaram azonban megérezte, hogy lazítok a fogáson és kirántotta hirtelen a mancsát a szorításból. Mire megperdültem, már csak a hátát, a kockás ingét, a kese haját, a nyurga figuráját láttam, ahogy bújt kígyózott a leszálló tömegben. Nekem se kellett biztatás: nyomás utána. El is csíptem még az aluljáróban. Megfogtam ám most a karját. A magam módján, s akik ismernek, azok tudják, hogy ez mit jelent. Belenézhettem végre a képébe, mert ahogy mondtam, azt se tudtam még, hogy fiú-e vagy lány. Hát, sápadt, keskeny arc, ijedtbarna szemek, szétnyíló inge láttatta a nyamvadt, girhes fiútestét.

Ki akarta rántani megint a kezét. De ez csak neki ártott. Feljajdult. „Fáj, bogaram?” – kérdeztem csendesen. Nem akartam botrányt. Szerettem volna simán lelépni innen, de persze a nyavalyás tolvaját se akartam elengedni. Nem teszek vele rosszat, kárt se benne, csak lekenek neki néhány frászt, és elszaladhat ezzel a tanulsággal. De hogy úgy meglépjen tőlem? Nem. Ez azonban újabb és újabb rohamot indított a kiszabadulására: tépte magát, tekergett, forgott, rángatózott, mint egy epilepsziás. Képzelje csak: nyáreste az EMKE aluljáróban, egy őszhajú, mázsás pasas meg egy farmernadrágos legény, szőke sörénnyel, sápadt képpel. És ez a jelenet. Pillanatok alatt embergyűrű közepében leltük magunkat. És már kaptam is a szöveget, amelyben a „szadista” meg „vén csirkefogó” még dicséretszámba ment. Beláttam, hogy itt az aranyszájú szentjános se tudná kimagyarázni magát és csoda, hogy még nem dobolnak bottal a hátamon. Még nem. Bolond aki megvárja. Odasúgtam gyorsan a srácnak: „Öcsi, akarod, hogy elengedjelek?” Volt ám ennek magához való esze, arra játszott, hogy ellenem hangolja a tömeget. Már-már érezte, hogy nyert, de az ajánlat azért meglepte. Egy pillanatra abbahagyta a rángatózást és úgy csüngött a markomban, mint zászlórúdon a lobogó szélcsendben. Gyorsan folytattam: „Elengedem a kezed, de ha elszaladsz, tolvajt kiáltok.” Megrándult a karja és mindkettőnkön végigvibrált ennek az ideges áramkörnek a hulláma. „Ha mellettem maradsz, nem leplezlek le” – folytattam, miközben már el is engedtem a kezét és a hajamat igazgattam mintha filmforgatás közben mindjárt újra kellene próbálni a jelenetet. A srác azonban, mint villám rést vágott az embergyűrűn és eliszkolt. Ugrottam volna utána. Hátbavertek. Fülöncsaptak. Belémrúgtak. Valahogy kikeveredtem a szorítóból és nyomás, most már teli haraggal a srác után.

Ha lassan, nyugodtan belesimul az embertömegbe, sose veszem észre. De ahogy rohant fel a lépcsőn, ahogy kacsázott a nép között a járdán, éppen magára terelte a figyelmet. Már ott járt a Dohány utcasarkán. Még egy pillanat és eltűnik. Most kellene kiáltanom: „Fogják meg!” Igen ám, de mi fog történni? Mindenki engem bámul majd: Jé, egy nagydarab pasas kiáltozik. Mi baja? Mit kiabál? Körülvesznek és kérdezik: Kit kell megfogni? Hol a tolvaj? Mit lopott el? Kitől? Mikor?... S ha addig nem veszítettem volna el a gyerek nyomát, most majd úgy eltűnik, mint a kétforintos a rossz telefonautomatában.

Persze, csak egy pillanat, ami a két gondolat – kiáltsak?, ne kiáltsak? – között eltelt. Egy kismama fölsikoltott, amikor megfogtam a gyerekkocsiját és amennyire lehetséges, óvatosan félretettem az utamból. A sarokra érve azonban így is hűlt helyét találtam a kölyöknek. Berontot­tam az első kapualjba. Éppen törleszkedett a kukásedények mögé. Egy gyors pofon. A kukák csörömpölve gurultak szanaszét. A pofon, úgy látszik megszelídítette a kölyköt. Most már ellenkezés nélkül jött velem. De az én dühömet is megcsapolta a pofon. Egyszeriben arra gondoltam, mit huzakodtam itt ezzel a hülyével. Menjen a fenébe, én is megyek az utamra, még majd elkések a gyárból.

„Mi az úristent kerestél a zsebemben? – szakadt ki belőlem már vagy egy utcasarokkal arrébb. – Föl kéne pofoznom téged, te hülye. Van fogalmad, mekkora pofont tudok adni? Az előbbi csak simogatás volt” Kussol. Lépeget mellettem, mint a pórázra fogott kutya. „Hány éves vagy?” – förmedek rá, mintha azt kérdezném, hány embert ölt már meg. „Tizenhét” – leheli halkan. „Hogy hívnak?” Csönd. „Nincs neved? Vagy szóljak a rendőrnek, hogy ő kérdezze meg?” Nyüszített valamit, valami érthetetlent. Én meg gorombáskodtam vele tovább, hogy leplezzem az apadó mérgemet. Egy söröző elé értünk. Oldalba taszítottam, hogy szinte beesett az ajtón. Lenyomtam egy asztal mellé. A pincér, amikor letette elénk a korsó söröket, gyanúsan méregetett engem, meg a sápadt, vékony srácot. .Na, most tedd a kezed az asztalra – mondtam a gyereknek. – Tenyérrel lefele. És nyisd szét az ujjaidat.” Én bizony sokféle kezet láttam már, de ilyet csak festményeken, amikor a brigáddal ellátogattunk a múzeumokba. Olyan hosszúak és vékonyak az ujjai, mint az úttörőkolbász, bütyök sehol, a mutatóujja pedig kinyúlott egészen a középső ujja hegyéig. Az asztalra dobtam a pénztárcámat, amelyet mindig abban a bizonyos farzsebemben tartok. „Nyisd ki” – mondtam csendben. Meg se mozdult. „Nyisd ki, az anyád istenit” – mordultam rá. Ámulattal figyeltem, hogyan nyúl a tárcámhoz, hogyan érinti az ujjahegyivel, hogyan pattintja fel a kapcsot, aztán újabb (nem túl finom) buzdításomra hogyan csusszan bele a két hosszú ujja, hogyan emeli ki ezzel a csipesszel az ötszázast, a százasokat, a személyimet, a villamosbérletet, a régi mozijegyet...

Ekkor támadt bennem az ötlet.

Rámoltam vissza a levéltárcám tartalmát. „Látod, ez az összes pénzem a hó végéig. Na nem baj. Akarsz még pogácsát? Jobban csúszik a következő korsóval” Rám bámult azzal a nagy, fényes szemével. „Eresszen el” – mondta hidegen. „Persze, bogaram. Elengedlek. Csak előbb velem jössz.” Ahogy kiléptünk az ajtón, meg akart ismét lépni A mafla. De hamar rájött: jobban jár, ha felhagy minden kísérlettel. Jött is most már csendesen, egészen agyárkapuig. Ott megtorpant. Nem értette.

Benn a gépműhelyben a gépeknek csak tán a harmada szalad éjszaka, azok, amelyek két műszakban nem győzik az éppeni munkát. A nagylámpákat nem kapcsolják be, csak a futó gépek fölötti égők rajzolnak maguk körül halovány fénygyűrűket. Amikor mögöttem a sráccal beléptem a homályos csarnokba, innen is, onnan is felhangzott a gúnyos kiáltás (így szoktuk, ha valaki késik): „Délelőttös műszak, juhász szaki?” Kiraktam a szerszámokat, felfogtam egy munkadarabot, a fiút utasítottam, hogy rakjon át ide a bak mellé néhány öntvényt – és megindítottam a gépet.

Az első órában minden simán ment, bár nem mondhatom, hogy a munkával gyorsabban haladtam volna, mint egymagamban. A megmunkálandó öntvényeket a gép baloldalánál rakják gúlába. Ha egymagamban vagyok, három ilyen gúla vár a műszak legelején.

Átjött ekkor a nagy-gyalutól a Walter és kezet nyújtott a srácnak. Ő mindig megadta a módját a fiatal munkatársaknak, a segédmunkásoknak is. Kérdezte rögtön a fiútól, kiféle-miféle, én azon­ban ráripakodtam a gyerekre, hogy ne bámészkodjon, hozza már azokat az öntvényeket, az ámuldozó Walternak meg azt mondtam: láthatja, hogy egy hitvány segédmunkás, nézze csak hogyan nyúl az öntvényekhez, nem nehezebb egy-egy darab tizenöt kilónál, de ez úgy emeli, mintha száz volna. A Walter letolt, hogy azért türelmesebb is lehetnék a sráccal, elvégre örülhetek, hogy egyáltalán kaptam segítséget.

Az első órában minden simán ment, bár nem mondhatom, hogy a munkával gyorsabban haladtam volna, mint egymagamban. A megmunkálandó öntvényeket a gép baloldalán rakják gúlába. Ha egymagam vagyok, három ilyen gúla vár a műszak elején. Reggelre mind átkerül, századmilliméterre méretesen, fényesen, csillogóan, a gép jobboldalára. Azokban az időkben, amikor még volt segédmunkásom, s nekem csak rá kellett igazítanom a szorítófejre a darabot, amit a segítőm kézhez emelt, meg ki kellett csak oldanom a szorítópofákból és átcsúsztatni a kezébe, akkor öt gúlát is átvarázsoltam balról jobbra. Természetesen többet kerestem és a gyár is jobban járt. De hát nem volt könnyű abban az időben segédmunkást találni erre a munkára. Nemcsak engem érintett ez, hanem mindazokat, akik velem együtt ott ügyködtek álmosan a zúgó masinájuk mellett a gépműhelyben. Mi voltunk a gyár „szűk kapacitása”. És nekem most akadt segédmunkásom. A jónép messziről irigyelt.

A srácnak, intő szózatokkal megtűzdelve, elmagyaráztam a feladatát. A négykerekű targoncára felrak egy darabot, odatolja a gépemhez – krétával felrajzoltam a padlóra a pontos helyet, mert az emelésnél a centiméterek is számítanak –, és kioldom a gépen a kész munkadarabot, alányúlok, ő a tenyerével megtámasztja, együtt kiemeljük, ő ráteszi a targoncára. Aztán a géphez emeli a nyers öntvényt. Ennek a módját is elmagyaráztam: hogyan közelíti kézhez, mikor engedheti el és így tovább. Amíg én esztergáltam az esedékes darabot, neki bőven volt ideje eldöcögni a késszel és odahozni egyet a szürke öntvényhalomból.

A srác – mintha kihűlt volna benne minden érzés és gondolat – hozta az öntvényeket, emelte, odanyújtotta, elvette, letette és így tovább, bár ami igaz, igaz, eleinte lassabban haladtam, mint amikor egymagamnak kellett csinálnom. A villanyfényben haloványsárgának tűnt minden, de a srác képe, a hallgatag, komor képe olyan piros volt, mint annak idején szegény Tóni bácsié, a karbantartó lakatosé, akit a gyári Mikulásünnepségen ütött meg a guta, a gyerekek nem értették, miért rogyik térdre előttük és terül el a földön, a kisebbek visítottak a gyönyörűségtől, a nagyob­bacskák meg csalódottan nézték milyen csúf képet vág az imént még mókázó Télapó.

„Na, öt perc szünet” – szóltam úgy éjfél felé és leállítottam a gépet. „Dohányzol?” – kérdeztem, Bólintott. Elébe tartottam a csomagot. Kivett egy szálat. Tüzet adtam neki, magam meg csak aztán gyújtottam rá. Fújtuk a füstöt, én a targonca egyik végén ücsörögve, ő a másikon, közöttünk a megmunkálásra váró öntvény.„Még most se árulod el a nevedet?” – szóltam barátságosan. Nem válaszolt. „Hallottad, amit kérdeztem?” Mint a kutya szoros nyakörvben, úgy morogta:„Hallottam.” Akkor hát?” „Minek az magának?” „O, az anyád...” „Hagyja az anyámat” – villantotta rám a szemét. „Na jó, nem akarsz velem barátkozni. Ha nem hát nem. Ne legyek rád kíváncsi. Talán igazad is van. De azért lásd be, nem én kezdtem ki veled. Teszem azt, nem én nyúltam a te zsebedbe. így hát, ha nem veszed tolakodásnak, egyet még kérdeznék, puszta kíváncsiságból. Mert ugye ón megmutattam neked, hogyan dolgozik az olyan hülye ürge, aki manapság a munkájából akar megélni. Cserébe te is árulj el valamit a foglalkozásodról. Hol tanultad ki? Van ennek valamiféle tanműhelye? Vagy erre is születni kell, mint a művészetekre?

Beszélhettem ennek Elszállt a szó, mint a cigarettánk füstje. Elnyomtam hát a csikket. „Nem felelsz? Jó. Szakmai titok nyilván. Akkor hát azt mondom, itt a zsebkendőm a te oldaladon a zsebemben, szeretném megtörölni az arcomat, de nincs kedvem benyúlni a zsebembe. Értesz? Ha ideadod úgy, hogy nem veszek észre semmit, kapsz fél óra pihenőt.” Csábíthatta az ajánlat, mert izgett-mozgott, én meg elfordítottam a fejem és elhatároztam, hogy sportszerűen játszom, ha nem érzek semmit, nem nyúlok a keze után és hagyom majd szuszogni egy kicsit az egyik sötét sarokban. Még a gyékényt is leterítettem volna neki, ahogy magunknak is szoktuk, ha nagyon rábólint már a fejünk a gépre. De semmi. „Kapom már azt a zsebkendőt, öcsi?” Meglepett a nyafogó hangja: „Nem tudom...” Odafordulok. Elém tartja grafitportól maszatos, reszkető kezét. Látom, piszkosvörös, alvadt vérfoltok tarkítják. „Na és?... – tettem a közönyöset. – A kezdőkkel ez megesik. De aztán belejön az ember és meg se kottyan. Minden foglalkozásnak megvan, te is tudhatod, a kezdeti nehézsége.” Ez meg csak néz rám, néz szomorú-szemrehányóan. „Jó, jó megértelek. Csak azt ne várd, hogy elsírjam magam a részvéttől. Különben, egészen jó műszerész képeznének belőled itt az emeleten. Nagy ablakok, tisztaság, csend, sárga overall mindenkinek. Szépen megtanítanának rá, mi mindent is lehet az ilyen ügyes ujjakkal csinálni. Művész lehetnél közöttük. Van itt egy műszerész, akinek csak az öregebbek, meg fönt a személyzetin ismerik a rendes nevét, a gyárban mindenki úgy nevezi: aranykezű. Pedig olyan trampli a tenyere, mint a hólapát. De ha megfogja a tűreszelőt, vagy ha tusírozni kezd, akkor bizony bárki mérget vehet rá, hogy századmilliméterre pontos munka kerül ki a keze alól. Ha vendégek jönnek, akárhonnan, hazulról, külföldről, a vezér mindig leviszi őket az aranykezűhöz és bemutatja nekik.” Elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy az aranykezű mennyire utálja már ezt a mutogatást. A csendben egyenletesen duruzsoltak a világító fénykörök alatt a forgácsológépek, amihez a Walter hosszgyaluja lassú ritmust kattogott, a csarnok végében pedig egy nyugdíjas kisegítő marós nótázása fűzött bele vékonyszálú dallamot. „Na öcsi, nem irigyelted meg az aranykezűt? Híres ember lehetnél.” De beszélhettem én ennek. Csak ült mellettem a targoncán, némán.

Ej – bosszankodtam magamban – Mi vagyok én? Lélekidomár? Vagy irgalmas szamaritánus? A fene fog vesződni ezzel a hülyegyerekkel. Lelkizek vele, a munka meg nem halad.

Rákapcsoltam most már a melóra. A srác eleinte, szentigaz, buzgólkodott, igyekezett lépést tartani velem. Izzadt, csurgott róla a víz, öröm volt nézni. De bizony így is a legtöbbször várakoznom kellett rá. Ahogy így egyszer késlekedve odaér az öntvénnyel, mondom neki: „Mi az, szabadságot vettél ki?” Aztán meg, amikor nyögdécselve emelte a géphez az öntvényt: Ezt a szólamot, fiam, hagyd a dalárdára.” Eleresztette ezt is a füle mellett. Úgy látszott, nem érdekli semmi, beletörődött a sorsába. De tévedtem. Annyira, hogy bizony egyszer még, sajnos, a képébe is bele kellett tenyerelnem. Vagy nem kellett, de hát így sikerült Odaszuszogott az öntvénnyel a géphez, ahol én már tétlenül vártam. Kifogtam akkor a kész a darabot, és na... most kellett volna segítenie a leemelésben. De ez hirtelen szétveti kezét-lábát-fülét és kókadtan kijelenti, neki vége, hullafáradt, kikészült lefekszik, meghal, nem érdekli semmi, csináljak amit akarok. „O, öcsikém, rendben van – hagytam rá készségesen. – Feküdj le, én meg hívom a rendészeket, a többi nem az én dolgom. Vagy adok egy tippet. Próbálj meglépni. Nézd még a szememet is behunyom, Így-e...”

Nagy puffanás. Kinyitom a szemem. Lelökte a gépemről a kész darabot, az meg gurul, gurul és nekiütközik a transzformátorszekrénynek.

Hát ezért. Ettől kezdve nem nagyon beszélünk.

Aki dolgozott már éjszakai műszakban, ismeri az érzést, ami úgy hajnaltájt járja át az embert. Előbb lassú közönyféle telepszik rá, nyomja, nyomja, majd egyszerre csak felkönnyebbül, kitisztul a feje. Többnyire együtt megy ez végbe a hajnali derengéssel és a reggel érkezésével. Mondom ekkor a gyereknek: „Eredj mosakodni. Ott a vályú. De ha zuhanyozni akarsz, azt is lehet. Jó meleg vízzel.” Én meg hozzáláttam a gép tisztításához. A negyedik gúla is csaknem felépült a fényes csapágyházakból, a szomszédos géptől hordattam át a sráccal a nyers öntvényeket, a nappalosok majd pótolják. A srác a vályúnál sikálta a körmeit. Tudtam, az oldószerrel sem képes úgy kitisztítani, hogy ne lássék még egy hét múlva is az öntvények névjegye, amelyet olyan jól ismerünk mindannyian. Olyan ez, mint valami klubjelvény, vagy az angoloknál az egyetemi nyakkendő, az ember csak ránéz a másiknak a kezére és tudja hányadán áll. Én különben is szeretem nézegetni az emberek kezét. Abból az időből maradt ez, amikor negyvenötben lebom­báztak az utcánkban egy kétemeletes házat. Ott lábatlankodtunk gyerekek a felnőttek körül, akik a romok között kapirgáltak a holmijaik után, meg szedték ki a sebesülteket és a halottakat. Valahol a leszakadt betongerendák közül emberi kar meredt elő. Senki nem mert hozzányúlni, mintha attól tartanának, hogy a begörbült ujjak beleakaszkodnak és lehúzzák a romok alá, vagy még mélyebbre, odaátra, a túloldalra. Az asszonyok bizonyultak aztán bátrabbaknak, közelebb merészkedtek, akadt, aki közelhajolt hozzá, szinte az orrát is odaértette, hogy jobban szemügyre vehesse. De megfogni, megérinteni senki sem merte. Kezdődött a találgatás: kinek a keze lehet? Kit erre, kit arra az utcabelire emlékeztetett. Én is megnéztem. Vaskos ujjak, érdes bőr, széles, kemény tenyér, repedezett körmök. Sokáig álmodtam ezzel a kézzel, néha óriásira nőtt, nagyobbra a gyárkéménynél, néha ezüstösen csillogott, néha összekulcsolta meg széttárta az ujjait, máskor meg – ezek voltak a legrémisztőbb álmaim – a begörbedt mutatóujját mozgatta, mintha hívogatna. Amióta a brigáddal múzeumba járunk, csodálatosan érdekes kezeket, ujjakat, kéztartásokat láthattam a festményeken, szobrokon, és ilyenkor ezer érzés járt át, például, hogy az én gépem, de még a legcsodálatosabb automaták is mind csak ügyetlen vasdarabok az ember kezéhez képest, meg hogy ezek a kezek nemcsak munkát tudnak végezni, de kifejezhetik az ember gondolatait meg érzéseit, amint azt oly sok festményen látni. Mondogattam ezt egyszer a szaktársaknak, de leintettek: ne akarjam utánozni a tárlatvezetőt, mindenféle butaságot belemagyarázva a festékbe meg a vászonba.

Nos hát, reggel, váltás után indultunk hazafelé. Ahogy kiléptünk a műhelyből, elöl én, nyomom­ban a kölyök, megálltam az udvaron. Mondom neki: „Idefigyelj, öcsém. Ki akarom egyenlíteni a számlámat. Tisztességgel, ahogy nálunk szokás. Tartozom neked a munkabéreddel.” Gyanakod­va bámult rám, körbepislogott az udvaron, a kaput nézegette, mintha a távolságot mérné fel, aztán rám sandított. Én meg előhúztam a farzsebemből a levéltárcámat, kihalásztam belőle két darab százast. „Itt van, tedd el” – tartottam az orra elé. Nem nyúlt utána. „Na, ragadd meg te nyamvadt – nógattam. – Megdolgoztál érte, ha nem is mondhatom, hogy becsülettel, mert az más tészta.” Lobogtattam a papírokat az orra előtt, ő meg csak bámészkodott rám, a pénzre, meg az udvar végében éktelenkedő ócskavashalomra. Zavarban volt? A jó ég tudja. Engem mindenesetre megszállt megint valamiféle térítői buzgalom.

„Tudod öcsém – tettem a kezemet a vállára a te korodban velem is megesett egyszer. Igen. Az, hogy loptam. Ahogy mondom. Kijártunk a téglagyári gödörhöz, halat fogtunk a tóban, megsütöttük, a bolgárföldekről loptunk hozzá hagymát, paprikát. A kertészek fenték ránk a fogunkat és sikerült is néha elkapniuk valakit közülünk. Egyszer engem is. Csúf nagy ember volt a bolgárkertész, vigyorgott a bajsza alatt, engem meg kirázott a hideg, hogy összever, de méginkább attól, hogy átad a rendőrnek, az hazakísér, elképzeltem, hogy összeláncolja a kezei­met, vezet az utca közepén, látja az egész környék, kiállnak az emberek a kapukba, az asszonyok fölemelik a gyerekeiket, hogy jobban lássanak engem, a mi ajtónkban meg ott vár az anyám és az apám. De nem bántottak egyetlen ujjal sem és a rendőrnek se adnak át, egyszerűen csak odaállítottak a szecskavágó gép mellé és hajtanom kellett a kereket egész nap. Este a nagybajuszú maga elé penderített és pocsék magyarsággal valami olyasmit motyogott, hogy a munkám többet ért annál, amit elloptam, ezért most kifizet. Tartanom kellett a trikómat, mint valami kötényt és telerakta hagymával. Útravalóul azt mondta, bármikor jöhetek, mindig akad munka náluk és kapok érte paprikát, paradicsomot, amit akarok, de ha még egyszer elcsíp, hogy lopni próbáltam, akkor egy hétig nem ereszt el a szecskavágó gép mellől. Az anyámnak otthon nem mertem megmondani, honnan a sok hagyma, így hát azt gondolta, hogy loptam és lekevert szó nélkül két csattanós, szép pofont.”

„Értesz, öcsi? – ráztam meg a kölyök vállát és szerettem volna, ha a szemembe néz. Mint férfi a férfinak. De ez csak a kapu előtti juharfát bámulta, vagy az eget, nem tudom.

Meglobogtattam megint az orra előtt a pénzt. Most utána nyúlt. Reszkettek az ujjai, hogy zsebre tette. Kinn az utcán, a villamosmegállóban a vállára helyeztem megint a kezem. szívesen fogadlak magam mellé. Nem lenne az rossz indulásként.”

Hű, majdhogynem meghatódtam a nagylelkűségemen. De jóformán még magamhoz se térhettem, a kölyök úgy megpattant mellőlem, mint égboruláskor az árnyékom. Felugrott egy induló villamos lépcsőjére és eltűnt a belsejében.

A következő villamossal aztán én is bedöcögtem a Nyugatiig s ott, szokás szerint betértem a restibe egy sörre. Nyúlok a pénzért a zsebembe. Igen, eltalálta, üres volt. Illetve, nem egészen. A pénztárcám hiányzott, de a helyén két darab csupasz százasra leltem. Az én százasaimra. A kölyök visszacsempészte. Nem tudom, talán gúnyból, borravalónak.

SOÓS ZOLTÁN

Békés bökések II.

„Kis pulykám, légy biztos ebben:
Fölnyársal vasdarabom!
Nemsokára véred cseppen.
Készen áll már a csapom!
Melleden vagy hasadon
Fúrjalak ki? Nem tom' még én,
Ámde szentül fogadom:
Megdöflek a versem végén!”

                        Rostand: Cyrano


Azt firtatod, kis pulykám, hogy
miért békés a bökés?
Vértelen bulinkhoz híven
ma még szóval szúrlak szíven,
ám, ha minden szó kevés
– nem is pulyka vagy, csak ürge –
beretvára köszörülve jön a kés!

                      *

„Szent Pesti Srácok?”
                Szegény kis pulyák!
Kaland-imádó kisöcséim, kiknek
fegyvert osztott a magtalan, a meddő,
(s a rongy szülő, ki féltett csemetéjét
elzárta, míg más kölykét halni küldte!)
s rohant a kamasz, hiszen IGAZI
fegyver dörgött kezében, IGAZI
gránáttól szállt a húscafat, s milyen
furán égtek a benzinespalackkal
megdobott tankok tornyában a hullák...
IGAZI volt a HARC és SZENT, hiszen
távoli, párnás stúdiószobákból
s más biztos helyről IGAZI felnőttek
biztatták őket: hajrá, tartsatok ki,
megyünk...
                míg végül iszonyatos péppé
tiporva őket a lánctalp, szitává
lőve itatták a kanálist, bőszült
pufajkás verte veséjüket,
felnőtt börtönökben „érlelődtek”, hogy aztán
– ama szocialista humanizmus
dicsőségére – kiskorú nyakukra
rémült kötelet csomózzon a hóhér!

A „fegyverosztók” többnyire megúszták.
Élve maradtak, leléceltek, itthon
nyűtték a rendszert, voltak, akik „falból”
főnökök lettek, suttyomban vagyont
gyűjtöttek s közben folyvást ellenálltak,
bizony. Bizony! Sokan, ma, honatyák.

                      *

Az Új Osztály, míg bolsevik trikókban
flangált minap: most nagy átváltozóban!
Színt cserélnek a tahó kiskirályok!
A feltört bugris új kottára károg:
tőkést majmol! Figyeld csak a pimaszt!

– Számon kérni a becsapott inas
s a janicsárrá lett kiskamasz álmát:
ideje lesz, hogy benyújtsam a számlát!

                      *

Tanarak, írók, papok és profok,
csúcselmék, hogy a nép már ámolyog:
ilyen kis helyen hogy fér ennyi ész?!
– Minél több doktor ül a Cifraházban,
annál pitibbnek tűnik az egész!

                      *

Doktor Úr! Ez a demokrácia?
Új „káderesek” spiccétől lila
seggünk kilóg a gatyából maholnap.
„A jövő szép lesz”?
                Szép, a „doktoroknak”,
hisz, míg a „bolsik” csipegetve loptak,
(öröknek hitték a balhét!) – begőzölt,
új úri bandák habzsolva rabolnak!

                      *

Nemzetesasszony! Nagy szarban vagyok!
Most, hogy minapi kis nullákból – hipp-hopp! –
nagyurak lettek s velük párban számos
„bolsi” főfejsze tőkéssé avanzsált

(„Éljen a szent kapitalizmus!”) – szóval,
most, a Vértelen (mi több!) Nemzeti
Nagy Gatyaváltás Idején hűséges
hülyeségem megint bajba kever!
Képzelje:
                én, kit hajdan ama első
úttörőtábor meghitt melegéből
egy cserkésznóta dacos és magányos
kántálásáért zavartak haza,
MOST viszkető markomban utcakővel
váltig csak az Internacionálét
énekelném a Parlament előtt!

CSANÁDY JÁNOS

A szomjazó fiú

A nap tüze kiégette a bőrömet – azaz csokodáládébarnára sültem a mezőn és a kertben, s szikkadtan, soványan, inas, 16 éves kiskamasz, kiszáradt torokkal friss vizű kutakra vágytam. Ó, akkor még nem ismertem a bor savanykás, a sör keserű ízét, igaz, megkóstoltatták velem már a disznótoros asztal mellett vagy a kocsmai pultnál vasárnap délután, de minden ízem elutasította ezeket az italokat – csak a nyári forróságban már csöppnyi koromban megismert friss kútvízre vágytam.

Feketére sült kezemmel boldogan húztam a vizet házunk betongyűrűvel kibélelt, mély kútjából, vagy a mezőn a szúnyogpusztai csodakútból, mely ugyanolyan hűs és friss volt, mint a sajátunk. Szimbolikusnak éreztem ezt az emléket, mely egyre erősebben követel vissza falumba, a gye­rekkorba – a város nyüzsgéséből, büféiből és presszóiból, ahol néha a barátok kedvéért asztalhoz ülök, s bár nem szabad, töltök a söröspoharamba. Nem szabad. A gyógyszer nem tűri. Gye­rekkoromban csak az aszpirint ismertem – ma olyanokat szedek, melyeknek még a nevét is bajos leírni. Ne gondoljunk rá, szedjük be délután, a depresszió gyomorszorító nyomása alatt s este, lefekvés előtt, hogy aludni is tudjunk – a másnap kedvéért.

A másnap – mindig a munka. Bár a költő állítólag nem dolgozik: alkot. Ez valami magasztos dolog. Ha mámora van. De egyre inkább elhessegetem ezt a mámort magamtól, tiszta fejjel érzékelve a szavakat húzom fel; zsákmányomat a mélyből. Mint gyerekkoromban a kút mélyéről a tiszta vizet. Kristályosvízű kútunk volt, jó mély, sokáig kellett forgatni a kereket, a kúthengert, melyre a kötél fölcsavarodott, sokáig; akárcsak a könyvek kútjából merítettem volna, mint azóta is egyfolytában.

A szomjazó fiú, úgy látszik, máig eleven maradt bennem, s ha taposom a város aszfaltján a forró napokat, valamit elintézve vagy éppen az írópult mellől fáradtan felállva – mindig s egyre gyakrabban jut eszembe mezítlábas gyermekkorom biztonságos boldogsága: szaladhatok a kúthoz, a kávára emelhetem a hűvös, csordogáló vödröt, s kissé megdöntve, peremére tapasztha­tom félig nyitott számat, szürcsölhetek kedvemre, nem szól rám senki – magányosan oltva kozmikus, boldog szomjamat.

TABÁK ANDRÁS

A melankólia órái

Mikor a szokottnál is jobban
bemocskol a nap sara-szennye,
a sok bamba, kicsiny pimaszság,
és búskomor gondolatoktól
tiportan, csak ülök magamban
törődött-tehetetlen, tétlen,
önkételyekkel színig telten,
a kezedet szeretném fogni
hunyt szemmel egy csöndes szobában
vagy egy őszi alkonyi kertben,
s nem szólnék, látnék, tudnék semmit,
nem figyelnék semmire másra,
csak arra, mint zubog, áramlik,
lüktet ereidben az élet.

Gyönyörű fejed meglátva

Gyönyörű fejed meglátva
én mindig-újra meghatódom.
Miért kelt az igaz szépség
megilletődést az emberben?

Megtörhető már nem leszek

Megtörhető már nem leszek,
csak éppen összetörhető,
ugyanúgy tönkrezúzható,
mint minden finom szerkezet.

Asszonyarc

Csak az érett asszonyarcot szeretem,
és minden érett asszony arcán
a te érett asszonyarcod keresem.

Morus

Kérded, királyom, hogy hitemhez
miért is vagyok oly ragaszkodó.
Azért, mert hitem, felséges úr,
nem kígyóbőr, mely levethető.

Ő meg én

Mórát olvasva

Ő a kiskún nemzetbe született
           Félegyházán a Daru utcában
Én itt születtem a Nagykörúton
           a semmitlen semmibe csöppenve
Ő egészen halálos holtáig
           – bús-büszkén vallotta – paraszt maradt
Én már egész halálos holtomig
           nem tudom ki is vagyok igazán
És mégis egyek vagyunk mi ketten
           közös bordában szőttek rokonok
Bánat megalázás ínség láttán
           lázas-megrendülten megindulok
Törékeny lelkű örökké vesztes
           szemérmes szótlan félszeg férfiak
Hetedíziglen megsebzett ősök
           szelíd szomorú ivadékai
Kik csöndben fűzik a szót s ha sírnak
           a könnyük mindig befele csorog

BERKESI ANDRÁS

A fregattkapitány és a fia

Az előadás után teadélután volt. Az első az egyházközösség fennállása óta. A fiatalok táncoltak is. Bóka tiszteletes úr fiatal volt, és modern.

A sovány, pattanásos arcú Ditz Erik zongorázott, a kövér, tüskehajú Pócsai Béla hegedült, dobost pedig kölcsönkértek a cserkészektől.

Pista nem táncolt. Savanyú képpel ácsorgott a fal mellett. Nem mert a majomszigetre menni, úgy érezte, mindenki őt nézi. Pedig Feri bácsi megvigasztalta; nem bő az a kölcsönkért ruha, olyan, mintha rászabták volna.

Pistáék egy hónapja laktak Óbudán. Tiszaföldvárról költöztek a fővárosba. Feri bácsi, a Textilgyár kazánfűtője szerzett nekik egy házmesterséget, apját pedig „beprotezsálta” segéd­munkásnak a gyárba. A ház majdnem szemközt volt a gyárral, a gimnázium, ahova Pista beiratkozott – már jóval messzebb. A fiú az egyházközségben Ditz Eriken és Lenkén kívül, mást nem ismert. Lenke Feri bácsi unokahúga volt.

Pista kinézett az ablakon. Amikor az üvegen végigperegtek az első esőcseppek, ideges lett. Arra gondolt, hogyha elázik a ruhája, nem lesz megállása Feri bácsi előtt.

Talán Ditz ma kivételesen hazaviszi – gondolta és tekintetével a nyurga fiút kereste. Ditzéknek egy új négyhengeres Mercedesük volt. Övék volt a gyár, ott is laktak.

Kiment a kapu alá. A zene halk ritmusát elnyomta az eső kopogása.

Órájára nézett. Fél öt volt. Sokáig bámulta a foszforeszkáló karórát. Aznap vette fel először. Keresztanyjától kapta tizenötödik születésnapjára. Eszébe jutott, hogy holnapra még nem készült, pedig dolgozatírás lesz magyarból. Lejjebb húzta az órát. Erős csuklójától nem ment. Lazított a szíjon, mert mit ér az óra, ha más nem látja? Karóra. Megkérdezi Eriket, mikor megy haza. Hátha hazaviszi.

Nem jutott el Erikhez, mert a terem ajtajában Lenkébe ütközött. A sovány, feketehajú Lenke arca tüzelt, biztosan sokat táncolt.

– Pista, gyere – megfogta a kezét és izgatottan vonszolta magával. – Gyere, Franciska meg akar ismerkedni veled.

Már ott álltak a szőke Franciska előtt. Pista zavartan nézte a vele egyidős, karcsú lányt. Franciskának a bőre olyan volt, mint az őszibarack, a szeme pedig... A fiú olyat még nem látott. Talán az tetszett neki a legjobban. Vagy a kétoldalt befont, olajosán fénylő hajkorbács?

– Ez Pista – mondta zavartan Lenke. Kipirultan állt, aztán még hozzátette: – Vízipólós.

Mire Franciskát a hegyre hazakísérte, szerelmes lett a lányba. Az úton mókázott, verseket szavalt. Nyolcvan Petőfi-verset tudott kívülről, második lett a versenyen. Franciska is szerette a verseket.

– Te szavaltál a legszebben. – A délutáni ünnepélyen Pista a Kisforró Zsuzsannát mondta el.

– Ó, pedig nem is voltam formában. Ezt hallgasd meg.

Pista megállt a zuhogó esőben, és elszavalta az Őrültet.

Franciska nem ellenkezett, amikor megfogta a kezét. Pista pedig olyan ütést érzett, mint a fizika órán, amikor elektromos kísérlet közben ujja a két pólushoz ért.

A villa előtt még beszélgettek. Az esőfelhők már elvonultak, a hegy felett tintakék volt az ég. A tépett faágak ezüstösen csillogtak.

– Itt laktok? – kérdezte a fiú, és összevont szemmel nézte a magasföldszintes villát.

– Két hete – magyarázta a lány. – Pécsről jöttünk. A pécsi villát jobban szerettük.

– Hát... ez sem rossz.

A lány a táskájában matatott.

– Nekem jó, de apának nem tetszik.

– Apád hol dolgozik?

– Ezredes. Most anyával Olaszországban üdülnek... – mondta a lány közömbösen, aztán olyan magától értetődően kérdezte: – A ti villátok milyen? Pista ijedtében egy tócsába lépett.

– Azt hiszem... – hebegte – igen... talán... valamivel nagyobb...

Negyedik napon Franciska megkérdezte, hogy Pista apja hol dolgozik. Azt persze nem mondhatta – hiszen már volt egy villájuk, mégpedig többszobás – hogy apja segédmunkás a Textilben. Egy szép, komoly villához, megfelelő apa is kell ám.

– Apám?... hát ő... ő – mélyet lélegzett, aztán derekasan kivágta: – Fregattkapitány.

A lány csodálkozó arcába bámulván felrémlett, hogy hátha Magyarországon nincsen fregatt, ezért hozzátette: – A holland flottánál. – Aztán kicsit válveregetően folytatta: – Ha gyűjtőd a bélyeget, én hozhatok, mert apám hetente ír. Hol Kínából, hol meg... szóval mindenhonnan. – Ez volt az pillanat, amikor mindent bele kellett adni. – Izgalmas ám a tengerészéleti Egyszer állati nagy kalandja volt... – És elmesélt egy történetet valamelyik Verne regényből. Csak egy ici-picit modernizálta. A lányok Vernét nem olvastak, és Franciskának nincs öccse.

Feri ruháját még mindig nem vitte vissza. Egyszerűen nem vihette vissza, mert egy holland flottabeli fregattkapitány fia mégsem mutatkozhat foltozott, kinőtt ruhában. Ha még farsang lenne...

A ruha Robinál, a legjobb barátjánál volt. Együtt pólóztak a Munkás Testedzőknél, meg az iskola csapatában is. A találka előtt Robiéknál öltözött át. Egyik vasárnap a tízórás istentisztelet előtt Lenke izgatottan félrevonta a fiút.

– Te Pityu... Franciska az osztályban azt beszéli, hogy nektek tízszobás villátok van, meg hogy apukád valamilyen furcsa nevű kapitány...

Pistában meghűlt a vér. – És te, te mit mondtál?

– Én... én... csak hallgattam... Igazán hallgattam...

Pista lehívta Lenkét az alagsorba és nagyon komoly arccal – még rá is gyújtott – előadást tartott a lánynak a szerelemről. Lenke egy szót sem értett az egészből, de megígérte, hogy hallgatni fog. Hallgatni? Csudát! Bizonyítani fogja, hogy látta azokat a kitüntetéseket is amelyeket a holland király személyesen adott át...

Pista összeráncolta a homlokát. Mélyen gondolkodott...

Még nem esett le az első hó, amikor Pista véletlenül „farsangi” ruhájában találkozott Franciskával. Ez úgy történt, hogy Ónodi úr az egyik reggel, mikor a fiú a tejesüvegeket rakta le, így szólt hozzá:

– Pista, nem tudnál tanítás után visszajönni?

A fiú megvakarta orra tövét és nyugodtan átgondolta délutáni programját. Háromkor edzés van a Császárban, ötkor matematikából órát ad a kis Zsámbokinak.

Hat óra után végzett. Az a kopott kávébarna télikabát volt rajta, amelyet bátyjától „örökölt”. De ő is tovább adhatta volna már, neki is szűk és rövid volt.

Az Anna templomnál találkoztak. Nem bújhatott el, kikerülni sem tudta a lányt.

– Jé, Pityui – csodálkozott Franciska.

– Szervusz... izé... – dadogta Pista és végignézett saját magán, mintha ő is kopott ruháján csodálkozna. De feltalálta magát. Nevetve magyarázta: – Képzeld, állati módon kitoltunk Cobival. Tudod, a tornatanár. A múlt órán már fel voltunk öltözve, tényleg az egész osztály ott állt, képzeld el, mindenki a legrendesebb ruhájában és Cobi – mivel a szeplős Kaufmann a háta mögött szamárfület mutogatott – az egész osztályt megkúszatta a folyosón...

A lány hangosan nevetett. Kézenfogva lépkedtek a Margit körút felé.

– De tudod, mit csináltunk? Nézz rám! – Pista az egyik kirakatnál megállt. – Jó, ugye? Na... összebeszéltünk, hogy ma mindenki a legrosszabb ruháját veszi fel. Én a házmestertől kértem kölcsön ezt a rucit. – Végignézett magán. – Állati volt. Láttad volna a srácokat. Fél óráig csak röhögtünk egymáson...

Nevettek. Franciska kipirult. Olyan szép volt, hogy Pistának elállt a lélegzete.

– Te is jössz holnap? – kérdezte búcsúzáskor a lány.

– Hova?

– Nem tudod? Ditzéknél zsúr lesz... Erik nekem is küldött meghívót.

– Ja, tudom... – közömbös arcot vágott. – Nem mehetek. Az olimpiai keretnek van edzése... tudod.

– Kár...

Mi lesz – tűnődött, ha a zsúron Franciska a fregattkapitány apjáról fog beszélni? „Mi? Fregatt­kapitány... Holland flotta?... Hát, ez igazán jól” Szinte hallotta Ditz gúnyos hangját.

Másnap a tízórás szünetben intett Eriknek.

A tanterembe mentek. Nehezen kezdett hozzá.

– Te... Ditz... beszéljünk... komolyan. Te is evangélikus vagy... én is...

Erik kajánul vigyorgott. Ez ugyan megzavarta Pistát, de most már nem hagyta abba.

Valahogy csak kinyögte. Tulajdonképpen arról van szó... hogy mármint az ő papája nem segédmunkás, hanem fregattkapitány a holland flottában, és hát jó lenne, ha délután nem buktatná le őt.

– Szóval hát, érted? Ha nem árulsz el meg miegymás – fejezte be –, hát én mindig megvédelek a srácokkal szemben...

Megkönnyebbülten nézett a vékony Ditz savó szemébe. Erik mosolygott.

– Ha kölcsön adsz harminc pengőt karácsonyig, nem buktatlak le.

– Harminc pengőt? Mire kell?

– Kell.

– Nekem nincs harminc pengőm.

Erik megvonta a vállát. – Akkor nem ígérek semmit. Csak kölcsön kell. Úri szavamra visszaadom.

Pista az összegyűjtött tizenöt pengőjére gondolt. – Harminc pengőt? Honnan vegyek?

– Tedd a zálogba az órádat...

Pista ijedten nézett a karórájára. Erik azonban nem tágított...

A karórája a zaciba vándorolt, s megtakarított pénze is elúszott, és Ónodi úrtól még előleget is kellett kérnie.

Dehát veszélyben volt a tengerészbecsület, az egész holland királyi flotta, a csodálatos kalandok meg minden.

December első napjaiban leesett a hó. Aznap reggel jókora pofont kapott az apjától. Persze az óra miatt. Hát elvesztette. Mit csináljon? Bátyja a pártjára állt.

– Miért üti őt fater? Nem gyerek már... – Nem tudta befejezni, mert ő is kapott egyet.

Estére erősen havazott. Vastag hópaplan fedte a házakat és a fagytól meg ráncosodon utakat.

Pistáéknál bágyadtan égett a petróleumlámpa.

– Nem járok tovább iskolába – mondta Pista. – Abbahagyom.

– Nem, csak tanulj tovább – biztatta a nővére –, majd én vállalok még valami munkát...

Pista, másnap már nem ment iskolába. Apja kezét bekapta a gép. Aztán váratlanul elbocsátot­ták bátyját is.

A fiú szólt Eriknek, vegyék fel őt a gyárba. Ha elintézi, nem kell visszaadnia a harminc pengőt. Erik nem nevetett. Azt mondta, el fogja intézni, de a pénzt is visszaadja. Hálás szívvel gondolt Erikre.

Az éjszakai műszakban dolgozott. Salakozó lett a kazánházban. Erős volt, és nagyon éhes. Hiányzott a napi félliter pasztőrtej. Franciskát nem felejtette el. Talán még szerelmesebb lett a lányba. Most, hogy nem találkoztak, sokkal többet gondolt rá.

Másnap délután az uszodában beszélt Robival. Kölcsönkérte a ruháját, aztán öt órára az egyházközséghez bandukolt, ahol a lányoknak bibliaórája volt. Belesett az ablakon. Megdobbant a szíve. Istenem, milyen szép is volt Franciska!

A lányt a mozinál érte utol. Csípős hideg volt. Pista arcát kipirította a szél.

Egy ideig szó nélkül sétáltak, aztán megcsókolták egymást. Ügyetlenül, de nagy szerelemmel. Utána Pista elmondta utolsó hazugságát.

– Tudod... Hát... hogy is mondjam. Az apám. Képzeld el, egyszerűen kivett az iskolából. Mert hát, szóval, hogy itt nem jók az iskolák, és én iratkozzam be egy holland iskolába. Most hollandul kell tanulnom.

És együtt búsultak. Ilyen tragikus esetekben, mióta a világ fennáll, a fiatalok mindig örök hűséget fogadnak egymásnak. Ők sem tehettek mást. Másnap mindketten .megtört szívvel” és .szomorú arccal” hozhatták mindazok tudomására, akiket illet, hogy milyen szerencsétlenek ők, hogy milyen kegyetlen az élet.

Pista trógerolta a salakot óránként 16 fillérért és tovább álmodozott.

Néha Lenkével találkozott. A lány elmesélte, hogy a szünidőt Franciska Pécsett tölti, csak az ünnepekre jönnek vissza. Meg hogy Ditz Eriknek nagyon tetszik a lány.

Pista nyugtalansága nőtt. Félt, hogy Ditz árulkodni fog.

Erikék villája a gyár területén volt, éppen a kazánházzal szemben. Vaskos egyemeletes épület. A földszinten laktak a főmérnökék, az emeleten Ditzék. Két hót óta Pista rendszeresen átjárt, segített Ditzék cselédlányának, Máriának a takarításnál. Pistának mindegy volt, hogy mit dolgozik 16 fillérért. Azaz, mégsem. Mert ha átment szőnyeget porolni, Mária jóvoltából alaposan megtömhette gyomrát. Erik mamája is többször elbeszélgetett vele.

Szombatra esett a szenteste. Pista egy kicsit szomorú volt, hogy anyját nem lepheti meg ajándékkal, mint máskor. Három napra a gyár is leállt. Csak a kazánházban tartottak ügyeletet.

Pista elvállalta, hogy mindhárom nap bemegy. Legalább nem látja otthon a búsuló arcokat. Meg több pénzt is kap.

Szombaton Feri bácsi volt a soros fűtő. Ebéd után az öreg az egyik kazán oldalának dőlt, melengette a hátát, Pista meg az ablaknak támaszkodva kibámult az udvarra. Ditzéknél már felgyújtották a villanyokat.

Egyszercsak megszólalt az öreg. – Aztán, mond csak, udvarolsz már?

Pista megfordult. Ábrándos arccal az öreg mellé telepedett.

– Tetszik tudni... – kezdte, mintha mesét mondana, folyt belőle a szó. De Franciskáról úgy beszélt már, mint egy emlékről.

Az öreg lejjebb csúsztatta szemüvegét és úgy nézett az álmodozó fiúra, mint egy csodabogárra.

– Hm. – Csak ennyit mondott.

Végignézett magán. Színehagyott „laufer” ruha volt rajta, lábán kopogó, fatalpú papucs. Arca, keze kormos a salaktól.

– Menj már! – sürgette az öreg.

A lépcsőházban megütötte fülét a gramofon hangja: „Stille Ncht, heilige Nacht...”

Becsöngetett.

Mária, mosolyogva tuszkolta be.

Leverte válláról a havat, tétován hebegte: – Az igazgató úr...

Mária, az aranyos kis cselédlány mosolygott.

– A fiatal úr... – és az egyik ajtóra mutatott. Megismerte. Az ebédlő volt. Abban van az a szép, furcsa mintás szőnyeg, az a keleti. Az a dögnehéz. Kopogott.

A zene halkan szólt: „Krisztus urunknak áldott születésén...”, de tisztán hallotta, hogy valaki kiállt.

– Szabad...

Belépett. Zavartan megállt. A fényözön az arcába csapott, akaratlanul hunyorgott, talán ezért nem ismerte meg azonnal Franciskát. A lány Erik mellett ült és tátott szájjal bámult „Hollandiában” tanuló szerelmére.

A többi lány és fiú ismeretlen volt. Erik mosolygó arccal, kedvesen megszólalt:

– Ne haragudj...

De ő csak a lányt nézte, aki pipacsvörös arcát lehajtotta és szép, karcsú ujjaival idegesen tépegette az abrosz rojtját.

Kábultan hallgatta Erik szavait, melyek „szétbombázták az egész holland flottát, elsüllyesztették a dicső fregattot s úgy ölték meg a vágyában élő „kapitány” apját, hogy meg sem említették.

– Holnap reggel Dalmáciába utazunk. Anya szeretné, ha délelőtt átjönnél. Majd Mária megmondja, mit kel! csinálnod. Anya ezt külön megfizeti, tudja hogy most nektek nagyon kell a pénz.

Erik egy csomagot vett fel, a fiú felé nyújtotta. – Anya ezt a mamádnak küldi. Na, vedd el, ruhafélék vannak benne... – Eriknek olyan dallamos, olyan kedves volt a hangja, mint egy mélyhegedűé.

Mintha megkövült volna. Csak állt bambán és a lányt bámulta. A gramofon pedig szólt, halkan, csendesen...

„... mert Betlehemnek mezején nagy régen...”

Nem tudta, hogyan került az udvarra. Nehéz léptekkel tántorgott a kazánház felé. Valami szorongatta a torkát, valami nagyon, nagyon fájt.

Az alacsony drótkerítésnél megállt. A feltámadt szél összeborzolta a haját. Megfordult. Az ablakok fénykockáiban szédülten kavarogtak a pillés hópelyhek.

Lábnyomát már belepte a sűrűn, nagy pelyhekben hulló hó. Kábultan állt és még azon tűnődött, mi az, ami olyan nagyon fáj.

MOLNÁR GÉZA

Történelmi töredék

Feleségemnek

Ó te századvég te enyém
Komputeres telefaxos űrrepülős nagy kor
Az afrikai nyomor
Szédítő szakadékaiból
Tekintesz reám
S még háborgásom is visszahull
Mint feldobott kő
Az ordas közöny beton boltozatán

Ó te cselszövő átverő-átejtő vad kor
Te szivárványló lidérces jelen
Most visszanézve
A mögöttünk hagyott mélybe
A vulkángyomrú századokba
Vallom lélekben törve-tipródva
A rettenetekből is hitet merítve
Hogy nékem
                    Nékem a mezítlábasok
                    A karóba húzó úriszékeket
                    A vasvillás dühökkel legázoló
                    Kenyérért-szabadságért tébolyultan
                    Kaszát-kapát ragadó
                    Szolga-jobbágy nyomorultak
                    Nékem a mezítlábasok
                    Nékem a lázadó papok
                    A vallás és haza ügyét lángcsóvás
                    Keresztek vigaszával szolgálók
                    Isten haragját urakra és pogányokra zúdítok
                    Mennyeket földre lerángatok
                    Kardélre hányt ólomkamrákba zárt csuhások
                    Nékem a lázadó papok

                    Nékem a főnemes nagyok
                    Táncoló paripán kackiás bajszot
                    Kevélyen pödrők de szép Magyarországért
                    A mocskos parasztért
                    Puha gyűrűs kezet
                    Felemelőn nyújtók
                    Nékem a főnemes nagyok

Zsírtalan levest kihűlő szobában
Lassuló szívveréssel
Kanalazó vének és
Ti százezrek e kis hazában
Az áldott megszentelt munka után
Reménytelenül loholok
Ti mindnyájan ti vesztesek
Kikről émelygő undorral fordítják el
A vagyonra leső tekinteteket
A neonfény hidegével
Villogó tekinteteket
Igen nékem ma is
A mézes szavakkal meghurkolt tömegei

ROZSNYAI ERVIN

Csillagváltás

Csillag nélkül – ígyen rendelé az Isten –
az ég ne maradjon egyetlen napig sem,
hogyha a tegnapit valaki leverte,
kerüljön új csillag, ez a dolgok rendje.

Károlyi Sándoré van éppen kelőben,
ki hozna mireánk szerencsét, ha ő nem?
Ő, aki Majténynál békét, s hozzá persze
grófi titulust és birtokot is szerze.

Görgeynek szintén most vagyon keletje,
mivel Világoshoz hadát elvezette,
vitézül viselvén, hogy egy alélt ország
nyögheti ezután Damjanichék sorsát.

Nem Szondi a csillag, nem pártütő Dózsa,
tűzzel aki játszik, ülhet tüzes trónra,
és a tűz igencsak veszedelmes holmi,
oltogatni kell azt, nem pedig csiholni.

Csillapodjatok hát, nyughatatlan népek!
Szóljatok szelíden, mint a bárány béget,
hiszen ha a tálban sovány is az étel,
dugig jóllakhattok megzápult igékkel.

Jelenés

Fekete lángok öklelőznek
nekivadult bikák
patájuk alatt megvonaglik
a törött gerincű világ
szarvuk hegyén az ég
sebzetten füstöt okád

Aztán megpattan a csend
s a halott
kiégett szemű csillagok
szertegurulnak mint a koponyák

ESZES MÁTÉ

Szeplős Margit

A főtéren emlékkertet nyálából körbe a kövesút. Itt állnak meg a távolsági autóbuszok, ide érkeznek a turisták, hogy azután tovább induljanak a hegyek közé gyalogszerrel, mert a folyóvölgy betonútjától elágazó bekötőút a mi falunkban véget ér, tovább sehová nem vezet, egyszóval zsákutca. A buszmegálló terméskőből emelt épületében különös üzlet működik, amolyan öszvér, egyesítve magában a trafik, a bazár, és az édességbolt kínálatát. Ezenkívül palackban és kimérve gyógyvíz is kapható, melyet Daku Flóri Iszap- és Gyógyvízüzemében palackoznak az üveg címkéjén olvasható közlemény szerint. Hungarie Regie Aqua, általános hatású gyógyvíz – hirdeti még az antikbetűs felirat a címkén. Vegyelemzés, alkalmazási terület, adagolás, de ez már olyan apró betűvel, hogy lehetetlen elolvasni. A pult mögött takaros, mosolygós hatvan év körüli asszony meri tele szaporán a poharakat, tölti a flaskákat. Szoronganak legalább nyolcan-tízen a parányi előtérben, kinn is várakoznak vagy húszán. A fél kilences járatai érkeztek, bakancsos turisták, akik nem mulasztják el, hogy itt a világ végén meg ne kóstolják a mi csodavizünket, ami nem is keserű, nem is sós, sőt, pincehidegen még a szomjat is oltja.

– Csakugyan gyógyít ez a víz valamilyen betegséget? – kérdezi egy magas, szikár, idős úr.

– Hát hogyne, aranyoskám! Orvosol ez mindenféle nyavalyát. Javítja az emésztést, elhajtja a rossz szeleket, jó ez még a fogaknak is. Próbálja csak meg! – válaszol öntudattal és szakszerűen Szeplős Margit, megtörölve kezét hófehér kötényébe, mert éppen egy doboz cigarettát kértek tőle.

– Issza maga is asszonyom? – érdeklődik tovább emberünk, miközben hátizsákjából kulacsot vesz elő.

– Iszom, bizony! Csak nézze meg a fogaimat, ha nem hisz nekem. – Kivillantja hibátlan fogsorát, még egy filmszínész is megirigyelhetné. – Egy sem hiányzik, megvan mind a harminck­ettő.

Az idős urat Margitka levette a lábáról, fizet, és mohón veszi át a csurig töltött poharat. De ahogy kezével érinti, elfintorodik, ragacsosnak érzi, forgatja, majd megcélozza a pohár szóiét a fülénél.

– Úgy látom, maga nagyon finnyás – húzza mosolyra a száját az asszony. – Én is az vagyok, én is mindig ott szoktam inni a fülénél.

Közelebb hajol. Suttogóra fogja a hangját:

– Hát még ha tudná, milyen jó az asszonyoknak ez a víz. Ruganyosán tartja a mellüket. Bizony, aranyoskám!

Szeplős Margit tizenötévesen a legszebb lány volt a faluban. Korán érő lánnyá cseperedett, aki mágnesként vonzotta a férfitekintetet. Formás csípője, hosszú combjai, a réklijében szabadon ficánkoló almamellei szította forró vágy, mint a tarlótűz söpört végig a kamaszlelkemen. Talán a városi gyerekeket nem nyugtalanítja ez a korai láz annyira, mint a falusiakat, akik szeme előtt naponta lejátszódik az állatok násza. A mi falunkban, az ilyen irányú tapasztalatok megszerzésének szintere – legalább is a fiúk részére – a községháza mögött, a méntelep udvarát határoló töltés tetején volt. Boros Jani, a csődörös, akit a faluban igazgató úrnak tituláltak, minden délután, kivezette Mórt, a fekete csődört az udvarra, ahová a gazdák szigorú sorrendben hozhatták el kancáikat randevúra. Amennyire természetes, hogy a fiúk csoportosan végig nézhették a fedeztetést, annyira elképzelhetetlen volt nőszemély jelenléte a hágatásnál. Nekik, a lányoknak, a baromfiudvar szárnyasainak násza jutott képzeletük mozgatására.

Szeplős Margit soha nem rejtette véka alá: ezeknek az élményeknek tulajdonítja, hogy az első szárnyaszegett próbálkozások után, tizenhatéves korában, amikor Besze Kálmán finánc főhad­nagy hanyatt fektette a makkosalji kaszáló szénaboglyáján, ölelkezés közben angyalszárnyak suhogását hallotta.

– Szárnysuhogást, és mindjárt angyalokét, azt, a rossz nyavalyát hallottál te, Margitkám! A libáid repültek haza a fejünk felett – mondja Darázs Laci, aki záróra után mindig betér Margithoz egy kávéra és egy rövid tereferére. – Hadrik Pityu, Béres Jani meg én kilestünk benneteket. Ott lopakodtunk utánatok a kövezet párkányán, ti meg a Kálmánnal a gát alatt, a makkosalji kaszálón sétáltatok enyelegve-csókolózva a gátőrház felé.

Az ártér felől kikövezett gátoldalon, a korona alatt fél téglányi párkány futott. Ezen egyensúlyozott a három fiú nekihevülve a látványtól, és a perzselő délutáni naptól, ami cudarul égette fél arcukat.

– Kálmán sokáig koslatott utánam. Esténként mindig akkorra ért kerékpárján a Makkos-rétre, amikor felhajtottam a libákat a gátra, hogy könnyebben szárnyra kaphassanak. Én meg szép voltam, a legszebb a faluban.

– Szép?! Pöttyös voltál, mint a pulykatojás – dörmögi a hajdani kukkoló. – Hadrik Pityu volt szerelmes fülig beléd.

– Minél szeplősebb, annál tetszetősebb! – pattogja Margit.

Ami igaz, igaz. Margitka makulái úgy virítottak, mint az érett csipkebogyó, a haja meg szinte lángolt, olyan vörös volt. De a haja vörössége még hagyján...

Ott a Makkosréten, amint Besze Kálmán egyre feljebb csúsztatta Margit meztelen lábszárán a kezét, Hadrik Pityu hangosan vacogott a rekkenő hőségben.

A férfi sietős, mohó mozdulatokkal egészen a lány nyakáig felhúzta a szoknyát. De ezt a látványt Hadrik Pityu már nem tudta elviselni. Felnyögött, megtántorodott a párkányon, hason lecsúszott a kövezeten és eltűnt a csalánban. „Rosseb!”, „Rosseb!” ismételgette sírás hangon a póruljárt gavallér, de azok fent, ketten, felizgultságukban rá sem hederítettek.

Az izgalom hevében észre sem vették, hogy megégett a fél arcuk az erős napsütésben. Este, lefekvéskor még csak fájdalmasan húzódott a bőrük, de reggelre mindhármukét sűrű hólyagok lepték el. Valaki közülük kifecsegte a történteket, amiért rájuk is ragasztották a „félpofások” csúfnevet. Épen maradt fél arcuk is éghetett a szégyentől.

Margitnak is megvolt a maga szégyene. Nem gyerekcsíny ám, hanem olyan örökre a homlokára égő, ami elől a gyengék elmenekülnek, az erősek, a Margít-félék pedig egy életen keresztül dacosan viselik.

Azokkal az átkozott tyúkokkal kezdődött. Margit anyja örökké perelt Mészáros Juliékkal, a szomszédékkal, mert a tyúkjai átjártak a portájukra tojni, főként a két kendermagos és nem engedték összeszedni a tojásokat. Pedig még attól sem kellett tartani, hogy összekeverik a tojást, mert amióta Mészárosék erdész fia asszonyt hozott a házhoz csak nyírt szárnytollú fácánt és foglyot tartottak, mivel a menyecske utálta a tyúkszart. Az udvaron konyhakertet ápolt és füvesíttetett az urával, őzikét nevelt és vadmalacot. Hiába magyarázták neki, hogy a házhoz szoktatott vad szabadon engedve elpusztul, magára marad, minthogy nem fogadják be a csordatársak, valószínű érzik rajta az ember szagát. Nem. Csajbók Klári mindenkinél okosabb volt a két polgárijával.

Margit elhatározta, hogy bosszút áll ezen a felfuvalkodott nőstényen.

Az a nap is úgy kezdődött, hogy a két kendermagos tyúk hangos kotkodácsolással tudatta gazdaasszonyával az örömhírt, rendben megtojták a két tojást. Csak éppen Mészáros Juliék portáján. Ahogy a foghíjas léckerítésen visszabújtak, Margitka mogyoróvesszővel jól elnáspán­golta őket. Hát ez a köszönet. A két tyúk nyakát előrenyújtva, szárnyát csattogtatva bemenekült a kukoricagóré alá. Margitka pedig szélsebesen a Csajbók Klári veteményesében termett és dühödten huzgálni kezdte a fokhagymát. Mind egy szálig kitépte és kötényébe gyömöszölte, azután beszórta az ólba a disznók elé, azok meg felzabálták az egészet.

Mészáros Juli még aznap bejelentette a községházán a jegyzőnek Margit tolvajlását. A jegyző úr azután Vörös Mihály csendőr őrmesternek és Bagi Sándor közcsendőrnek adta tovább az ügyet, mert most már az lett belőle, ügy. Vörösék havonta egyszer jöttek a faluba. Feltűzött szuronyos puskájukkal a vállukon végigsétáltak a Fő utcán, az alvégtől a felvégig. Ez alkalommal nem egyedül tették meg az utat. Ott lépdelt Margit kettejük között, kigyúlt szeplőkkel az arcán, kezében egy marék fokhagymával. Vörös csendőr őrmester fennszóval nógatta Margitot: „Magasra lányom, magasra azt a hagymát. Hadd lássa mindenki!” Margitka karja ha ellankadt, a jobbján lépdelő őrmester kicsit billentett a puskatuson meg-megbólintva a lány könyökét.

Ettől a naptól megváltozott a Margitka élete. Idegen, ellenséges lett hozzá a falu. A vénasszonyok pusmogtak a háta mögött, a köszönését is csak ímmel-ámmal, foghegyről fogadták. Bernát atya nem írta ki többé a nevét a templomajtóra, a takarító és oltárdíszítő süldőlányok névsorára. Ezután lakodalomba sem hívták koszorúslánynak.

Margitot nem olyan fából faragták, hogy szemlesütve félrehúzódjék. Elégtételt vett a maga módján. Különben is hamar rájött, még a Kálmánnal együtt töltött szerelmes órák alatt, hogy nem esik teherbe. Az meg sem fordult a fejében, ennek a Kálmán is oka lehet, mert ebben mifelénk csak az asszony lehetett a hibás.

Margitka minden valamire való férfiembert az ágyába csalogatott. A legfullánkosabb nyelvű asszonyok uraival kezdte. Sorra került a vadőr, a mezőőr, a molnár, de még a sánta csizmadia is. Vadászidényben az első nyúl, fácán, és az első főzni való kukorica Margitka fazekába került. Olyan piros csizmája volt, hogy ha végigment benne a falun sápadoztak a menyecskék az irigységtől. Tehette, könnyen jutott hozzá. Adakozó kedve neki is határtalan volt.

Ezen nincs mit szépíteni. Margitka lett a falu K.-ja.

– Vőlegény is akadt minden ujjamra. Te ne tudnád?

Félpofás Darázs Laci tudta, hogyne tudta volna. Hiszen Jani bátyja, a kőmíves is jegyet váltott Margitkával, amikor házépítésbe fogtak. Csak éppen amint az alapokat lerakta és felhúzta a falakat, Margitka kiadta az útját. Következett Burai Gabi, az ács. Tőle akkor pártolt át a csapodár Szekretár Sanyi asztaloshoz, amikor tető alatt volt a ház és már csak a berendezés hiányzott. Házasság ebből a jegyességből sem lett. Tudta ezt Darázs Laci, de hallgatott bölcsen és kortyolta a kávéját. Margitka, büszkeségből, csak Besze Kálmánt büntette meg, de őt azután istenigazá­ban. Majdnem két évtizeden át gyötörte. Mi volt a bűne? Talán az, hogy ő volt az első, mohó és erőszakos természetét nem állhatta Margitka. Hiába kívánta Kálmán tébolyultan a lányt, őt nem engedte be az ágyába. Feleségül kérte, kosarat kapott.

– Ezt a cafkát, ezt a mindenki babáját kell neked elvenni – korholta Kálmánt az anyja. A mi családunkban eddig tudták a férfiak, hogy kell megkapni egy ilyet.

Kálmán ettől még jobban szenvedett. Elment az életkedve, ha nem volt szolgálatban csak ült és bámulta a plafont. Azután borissza lett, előbb otthon ivott a kemény részegségig, azután az anyja szekálása elől a kocsmába menekült. A Felső kocsma lett a törzshelye. Egy napon elpattant benne valami. Elhatározta, hogy végez magával. Zsebre tette a szolgálati fegyverét, a táskájába belegyömöszölt vagy négy méter kenderkötelet, felült a kerékpárjára és beletaposott a pedálba. A csípős novemberi hajnalon a régi vízimalomhoz kerekezett. Megállt a korhadt cölöpöknél és szórakozottan bámulta a vizet. A malomárok fölé mélyen behajolt egy fűzfa vastag ága. Ösztönösen tudta, hogy ide kellett jönnie. Még emlékezett a folyó örvénylő mélységére. Leszállt a nyeregből, kivette táskájából a kötelet és felhurkolta a nyakára. Néhány húzódzkodással már fenn is volt az ágon. A kötél szabad végét négyszer szorosan rátekerte a fa ágára, gondosan odacsomózta. Még egyszer mindent végiggondolt. Elégedett volt. Ez lesz a tökéletes öngyilkosság. Az alatt a pár pillanat alatt, amíg zuhan, főbe lövi magát, ha lőtt sebbel a vízbe esne, ami lehetetlen, megfullad. Lelépett. A pisztoly hatalmasat dörrent, ő pedig ott állt derékig a vízben. Hitetlenkedve nézett fel a feje fölé a himbálódzó rojtos kötélvégre. Csak nehezen fogta fel mi történt. Ellőtte a kötelet, a malomárkot meg feltöltötte hordalékával a folyó.

Felkapaszkodott a partra, felült a kerékpárra és Margitka házához hajtott. Bekopogott az ablakon. Az asszony szó nélkül lehúzgálta róla a fagytól megkeményedett ruhát, törülközővel ledörzsölte felsőtestét és alsónadrágban felállította a kemence padkájára.

Idestova harminc esztendeje volt az esküvőjük... a templomban. Azóta Margitka semmi mást nem ültet a kertjébe, csak fokhagymát.

Darázs Laci már az ajtót nyitotta, mikor Sápi Feri kanyarodott robogójával a bolt elé. Az asszony is megjelent az ajtónyílásban.

– Margitkám! Hoztam az iszaptéglákat. Daku Flóri küldi – harsogta túl Feri a berregő motort. – Azt üzeni, kend a derekadra. Meglátod, ettől úgy tudod riszálni a farod, mint lánykorodban.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Groteszk ballada egy cserbenhagyott útkövezőről

                          1.

             A város szélén gödröt ás
egy dúdolgató óriás

             Rakta az országút kövét
és holtra gázolták szegényt,

             aztán otthagyták cserben őt,
a tagbaszakadt kövezőt.

             Nem nagy eset ez. Nem nagy ügy:
a jó kövező lefeküdt,

             s várta, hogy jöjjön valaki,
aki szépen eltemeti, –

             végül is megunták szegényt,
a roppant nagyra nőtt legényt,

             hogy így, meg úgy, hogy akadály
hogy holtan is zavart csinál,

             s szidták, piszkálták szüntelen,
hogy csak hever a szemtelen, –

             így aztán végül is szegényke,
egy közeli kertbe betérve,

             kikönyörgött egy csorba ásót,
s, hogy megbékítse a világot,

             elmormogott egy balladát,
s felsóhajtva munkához látott,
             hogy szépen elássa magát...

                          2.

A város szélén gödröt ás
             egy cserbenhagyott óriás:

időnként megáll, elmereng,
             fölötte keselyű kereng,

fel-felnéz rá az óriás
             és egy kicsit gyorsabban ás,

közben dünnyög: „Sietni kell!
             Belőlem madár, nem eszel!”

„A domb alá, a domb alá…”
             Hogy dombot ki dönti rá?

Belülről dönti önmagára,
             de előbb kiköp a világra,

mely csúnyán cserbenhagyta őt,
             őt, a derék jó kövezőt…

Ó, Istenem, fenn, messze fenn,
             látod mik vannak idelenn?

Ó, Istenem, ó Istenem…

Az én vaáli erdőm

Nézd édes bátyám, Vajda János:
             ez itt az én nagy vaáli erdőm,
             ez a körém nőtt, robajló város.
Míg magányosan járom a sűrűt,
             te jutsz eszembe öreg táltos:
             ifjúságunk sosem tér vissza
álmaink kék tündértavához...
             „Gina derengő, hattyúi képe”
havas-viharos télbe kavarva
             reszket szívünk kemencelángján,
             s hamuvá foszlik pirkadatra.

Nézd, édes bátáyám, Vajda János,
             zord, örök gyermek, konok táltos,
acélkaptáram tüze-méze,
             – öröme, kínja, keserűsége, –
itt forrt ki sorsom kenyerére,
             így hát világom bármit kiáltoz,
akár megáld, akár megátkoz,
             nem bújok én már senki máshoz,
se új asszonyhoz, se tüzes lányhoz,
             csak ez az én vaáli erdőm,
ez a zsongó, zsibongó város,
             öleljen forrón, jól magához.

Ha házunk vendége a Nap

Elégia, építkezés után

A házunk íme, csupa fény:
             égő vércsepp ujjam hegyén,
meghitt békességre vágyva
             önmagamból faragtam én, –
s ha békességre nem is leltem
             parányi porszem-palotámban,
ha másban nem, a szerelemben
             végül is enyhülést találtam,
ezért hát nem panaszkodok:
             bár egyik ujjamat levágtam,
s a kezem még ma is sajog,
             ha olykor-olykor önfeledten
             kitárunk ajtót, ablakot,
s szerény családi asztalunknál
             vendégül látjuk a Napot,
mi mást mondhatnék a világnak?
             Bár az életünk csupa bog,
mégis, jól-rosszul, úgy ahogy,
             boldogan, boldogtalanul,
kilenc ujjal is –
             megvagyok...

Rongylabda

Emlékezés egy távoli grundra

– Hej, Ady Endre:
             „Az a kisfiú aki voltam”
             engem is gyakran megkísért.
Jön, fut, esőben, szélben, hóban,
             s hogy elűzze tőlem az éjt,
a dermesztő fagyot,
             kópé fintorral rámnevetve,
egy fényben fürdő messzi grundról
             nagy, tűzsárga rongylabdaként
             elém gurítja – a Napot,
s én vén bolond,
             minden gondomat elfeledve,
ha többre nem, hát néhány percre,
             újra boldog gyermek vagyok.