ABLAK

CZIGÁNY GYÖRGY

Jóvátétel

Buda, Csenger, Gödöllő, Zebegény, New-York. Egy kitűnő orvos életének, működésének helyszínei. Egykori osztálytársunk, Dr. Tornai István most hazatért és előadást tart a legmodernebb műtéti módszerekről.

Hazatért, s hozott magával néhány régi gépelt oldalt is, amelyek véletlenül megmaradtak nála New-Yorkban. Ugyanis az ötvenes évek kezdetén néhányan – Makkai Ádám, Báthory Zoltán, Nobel István, Tornai István meg magam – folyóiratot alapítottunk. Ösvény volt a címe; havonta jelent meg öt példányban. Magunk gépeltük. Az öt példány baráti kezek révén eljutott talán ötven olvasóhoz is. Ignácz Rózsa, Rónay György mindenesetre olvasta az Ösvényt.

Most Pista barátunk révén visszakerültek Amerikából a soha ki nem nyomtatott, negyven esztendős kéziratok. Megérdemlik a „jóvátételt”? – nem tudom.

Íme egy Tornai-szonett. S az én diákköri műfordításom; Szabó Lőrinc, bocsásd meg!

TORNAI ISTVÁN

Hulla

A tömegvonzás végre visszarántott.
Nem tart a végtelen ellen-erő,
emelt fejjel lehullott, mint a kő
és arcra bukva lát győztes világod.

Rönk vagy, melyet korhaszt maró eső,
fosztó szíved kapzsin falják virágok
s mi egykor fényt adott, a napsugár most
vicsorgó, torz vázzá aszal, ha jő.

Pattant inak szövevényébe bújva
büszke agyad ívét hogy megcsúfolja;
az átkozott csont tart ki legtovább –

s ő megmarad, vihar hiába nyúzza
amíg a föld rontó gyomra húzza
és az anyag majd végre megbocsájt.

RIMBAUD

Komédia három csókban

Comedi en trois baisers

Lengére vetkőzött az édes –
s bókoltak ablakomon át
kajánul, nem nagyon szemérmes
lombok, s közel, közel a fák.

Kezét az ölén összezárja.
Kuporog, majdnem meztelen.
S örömében remeg a lába,
topog a vidám szőnyegen.

Nézem őt viaszhaloványan:
a rózsafára pille száll:
a mellén és a mosolyában
köröcske villan, csöpp napsugár.

Megcsókolom finom bokáit
és ö csúfolkodón kacag –
kristály trillája cseng sokáig,
gyöngyöznek ajkán a szavak.

„Hagyd abba, juj!” – riadtan tűnt el
az ing alatt a kicsi láb –
hamar békül az első bűnnel,
feledi színlelt bosszúját.

És árván reszkető szemére
az ajkam édesen tapad,
ő kényeskedve húzza félre
fejét: „ó, ezt már nem szabad!”

„Möszjő, elég legyen, ha mondom!” –
de hirtelen kacagni kezd
s amíg mellén borzong a csókom
kacag, akarja ő is ezt...

Lengére vetkőzött az édes –
s bókoltak ablakomon át
kajánul, nem nagyon szemérmes
lombok, s közel, közel a fák.

BÖGÖS LÁSZLÓ

Régi századok magyarjai Vietnamban

Ki gondolná, hogy a tőlünk tizenkétezer kilométerre lévő Vietnamba néhány vállalkozó szellemű magyar már évszázadokkal ezelőtt eljutott. Akkor, amikor még csak vitorlás hajók voltak a kontinensek között közlekedő járművek. Ez annál is inkább figyelemre érdemes, mert századunk első évtizedeiben is csak néhány honfitársunk járt e távoli országban.

A föllelhető dokumentumok tanúsága szerint az első magyar a 17. század elején, az 1600-as évek második évtizedében került Vietnamba. Ureman János jezsuita atyáé ez a dicsőség. A dalmáciai Spalatóból (ma: Split) származó Ureman János 1615-1620 között hirdette Jézus tanításait a vietnamiak között. Dalmácia, és Spalato árpádházi I. Kálmán, azaz Könyves Kálmán uralkodása (1095-1116) idejétől sok évszázadon át a magyar királysághoz tartozott. Ureman János némely források szerint 1579-ben, más források szerint 1582-ben született az utolsó keresztényüldöző római császár Diokletianus városában, Spalatóban. Ez idő tájt Dalmácia már a török szultánság uralmát nyögte, de Spalato, a kikötőváros elkerülte a török fennhatóságot, s a katolikus egyház, a magyar hercegprímások uralma alatt állt.

Ureman János 1600-ban lépett be a jezsuita rendbe, s hittérítőként került a Távol-Keletre, vagy ahogyan akkoriban mondták: a kelet-indiai missziós területre. Honfitársunkról a német jezsuita történész, Anton Huonder tett említést a Deutsche Jesuitenmissionäre des 17. und 18. Jahrhun­derte (A 17. és 18. század német jezsuita hittérítői) című munkájában. 1899-ben megjelent könyvében több, nálunk elérhetetlen forrásra is utal Uremannal kapcsolatban.

Miért szerepel Ureman a német jezsuiták között Huonder könyvében? Ezekben az évszáza­dokban a magyar jezsuiták az ausztriai rendtartományhoz tartoztak, s ezért összefonódtak a német jezsuita rendtartományokkal. Huonder közlése szerint Ureman is valamelyik német rend- tartományban lépett a jezsuiták közé. Huonder munkájában egyébként e századok valamennyi magyar hittérítője a német misszionáriusok között szerepel.

Távol-keleti misszionárius tevékenységét Ureman Japánban kezdte 1608 táján, valószínűleg ő volt az első magyar Japánban, s onnan került később Vietnamba, akkori néven: Annámba. Ureman részére nagy megtiszteltetés lehetett a távol-keleti kiküldetés, hiszen a pápai rendeletek a két nagy felfedező királyság, Portugália és Spanyolország között osztották fel a világot, s az ázsiai földrész lényegében Portugália hitbizománya volt. így XIII. Gergely pápa 1585-ös brevéje értelmében Japán területén missziói munkával csak jezsuita és portugál foglalkozhatott. S ehhez érdekei védelmében Lisszabon ragaszkodott is. A kevés számú nem portugál, így a magyar Ureman japáni kiküldetéséhez Alessandro Valignano vizitátor fellépése járulhatott hozzá, aki a japáni hittérítés sikerén felbuzdulva, a misszionáriusok hiányára hivatkozva azt kérte a pápától, hogy keresztnevük portugálosításával más európai nemzetek fiai is működhessenek Japánban.

A portugál hegemónia megőrzése érdekében az Indiába, s attól keletebbre igyekvőknek portugál hajón Lisszabonból kellett indulniuk, és Afrika körülhajózásával juthattak el állomáshelyükre. Ezt az utat tette meg honfitársunk is. Lisszabonból az indiai Goáig, a hittérítők távol-keleti központjáig 17 hónapig tartott az utazás, s közben nagyon sokan betegségben vagy a nélkülözés­ben meg is haltak.

A munka mezejére érkezve Ureman – társaihoz hasonlóan – először japánul tanult. Az újonnan érkezők alapos nyelvtanítását Valignano szervezte meg, s másfél éves intenzív nyelvtanulásra kötelezte őket. Ureman János 1608 és 1614 között élt Japánban. Ebben az időben a japáni szigetek igazi ura az edói sogunátus megalapítója, Tukugava lejasszu volt. Jól felfogott hatalmi érdekből lejasszu uralma megalapításakor, 1600-ban biztosította a vallás szabad megválasz­tását, s Nagaszaki papjai és keresztényei háborgatás nélkül élhettek. Ez idő tájt a keresztény közösség japánban már 750 ezer hívőt számlált. A hittérítők leveleiből kiviláglik, hogy lejasszu a kereskedelmi kapcsolatok érdekében tűrte meg a jezsuitákat, akik jól képzett nyelvtudósok voltak, s kiválóan látták el a tolmácsi szerepet a kereskedők és a japánok között, lejasszut később aggasztotta, hogy már közvetlen környezetiben is akadtak keresztények, s az időközben megjelent angol és holland kereskedők intrikáinak hatására 1613-ban az ország egész területére betiltotta a keresztény hit gyakorlását, s 1614 februárjában elrendelte, hogy a hittérítők távozzanak az országból.

Távozásuk hiteles történetét a Szabó Ervin Könyvtár joggal féltett könyvei közt található François Solier 1689-ben szerkesztett Histoire eclésiastique des isles en royaumes du Japon, depuis l'an 1542 jusque a l'an 1642 (A japán királyság szigeteinek egyházi története 1542-től 1642-ig) című munkája örökítette meg. Ebben az olvasható, hogy a katolikusok üldözésének kezdetén, 1612-ben 63 hittérítő atya volt Japánban, s 1614 októberében a Nagaszakiban összegyűjtött hittérítők egy szigetecskén a halászok kis kunyhóiban várakoztak az őket elszállító hajókra, s két csoportban a Fülöp-szigetekre és Makaóba távoztak.

A Makaóba távozott jezsuita atyák között volt Ureman János is. Innen honfitársunk Annámba ment. Egy ismeretlen szerzőtől 1858-ból ránk maradt Mission de la Cochinchine et du Tonkin (A tonkini és kokinklnai misszió) című munka bevezetője azt állítja, hogy a vietnami keresztény közösség a japáni egyház leánya. Ugyanis 1614-ben Japánból elűzött hittérítők egy része 1615-ben Makaóból Annámba, Sziamba (Thaiföld) és Kambodzsába ment, s ők kezdték meg az eredményes hittérítői munkát. Ureman atya az olasz Busonival Annám déli részén, a Nguyen hercegség birodalmában telepedett meg. Ebben az időben Annám formálisan a Le királyi dinasz­tia irányítása alatt állt, de valójában már a két befolyásos hercegi család, a Trinh és Nguyen család hatalmi vetélkedését nyögte. Az északi országrész igazi urai a Trinhek voltak, délen pedig Nguyenek uralkodtak. A két család közötti vetélkedés közepette jelentek meg az európaiak, köztük a katolikus hittérítők. De az úttörők nem a Japánból elüldözöttek voltak. Az első katolikus hittérítők – portugálok és spanyolok – a 16. század második felétől szállingóztak erre a vidékre. Ureman János így is a kezdeti korban, még az avignoni jezsuita, Alexandrede Rhodes 1624-ben történt megjelenése előtt tartózkodott Annámban. (Alexandra de Rhodes nevéhez fűződik a latinbetűs vietnami ábécé megszerkesztése, s a latin betűs vallási könyvek segítségével a hitterjesztés kiszélesítése.) Honfitársunk annami működéséről eddig semmit sem sikerült felderíteni. Ureman atya Annámból 1620-ban Kínába távozott. Ott már nem sokáig tevékenykedhetett, mert – mint Huonder közölte – az elszenvedett fáradságok következtében 1621. április 29-én a Jangce déli partján fekvő egykori császárvárosban, Nankingban elhunyt.

Ureman János munkássága nem múlt el nyomtalanul. Érdekelte a lakosság élete és kultúrája, s ezekről úti jegyzeteiben részletesen beszámolt. Halála után száz évvel, 1722-ben Nagyszom­baton a jezsuita nyomdában adták ki Itinerarium peregrini philosophi (Egy vándor filozófus útinaplója) című latin nyelvű könyvecskéjét. Erről az ausztriai Kismartonban megjelenő Szolgálat című periodika számolt be 1982-ben. Könyvecskéjében Ureman a gazdag és művelt Annius és a szegény, de tapasztalt Nikanor beszélgetéseiben mutatja be a Távol-Keletet, főleg Japánt. A Szolgálat ismertetése szerint Ureman csodálattal emlékezik meg a japánok kultúrájáról, udvarias­ságáról, egyszerű életmódjáról.

Csaknem másfél évszázaddal Ureman atya után, a 18. század derekán jutott el ismét egy honfitársunk Annámba. Szlamenszky Károly szintén jezsuita hittérítő volt, és rövid időt, alig egy évet töltött Huéban, a Nguyen hercegi ház udvarában háziorvosi minőségben.

Nagyon hézagos ismereteink vannak Szlamenszky Károly életéről. Miklósi László a magyar misszionáriusokat bemutató Magyar hősök öt világrészben című könyvében így írt róla: „Szla­menszky Károly jezsuita atya születési helye és ideje ismeretien előttünk. Nem tudunk ifjúkoráról és tanulmányairól sem többet. Mint fiatal tábori orvost Erdélyben találjuk.”

Ennél többet tudhatunk meg a már említett Anton Huondertől, aki a misszionáriusok útibeszá­molóit és levelezéseit közlő Welt-Bott című jezsuita periodikára hivatkozva felfedte, hogy a Böhenből, vagyis Csehországból származó magyar az orvosi tudományt tanulmányozta, s mint az olonischi dragonyos, azaz lovasrend fősebésze Magyarországon és Erdélyben szolgált. Hogyan lett a sebészorvosból jezsuita pap? Erről Miklósi így vélekedett: „Sokszor alkalma volt elmerülni a lélek jövendő sorsát illetőleg – a lélek orvosa akart lenni, Krisztus hadseregében akart szolgálni. Megtalálta az utat-módot is; Lisszabonban belépett a Jézus-Társaságba. Újoncéveit nem Lissza­bonban tölötte, hanem Goában, Xaveri Szent Ferenc kedves fészkében. Itt töltődött fel a nagy Xaveri hithirdető szellemével, buzgóságával. Kokinkínában szentelték pappá.” Elhatározásához valószínűleg a lovasezrednél szolgáló jezsuita tábori lelkésztársának a hittérítő munkáról szóló elbeszélései adtak ösztönzést.

Szlamenszky életútjáról pontosabb tájékoztatást kapunk Huondertől. Közölte, hogy Danzigon, vagyis Gdaskon át Amszterdam érintésével Lisszabonba utazott, s ott csatlakozott a Goába készülő német misszionáriusokhoz, ahol novíciátusát, újoncéveit töltötte le.

Az egykori sebészorvos Goából – mint Huonder közölte – 1746-ban ment Kokinkínába, pontosabban akkor még Annám déli részébe, ahol a papságot erősítette. Szlamenszky 1747 márciusában mint királyi háziorvos az udvar szolgálatába lépett az elhunyt Sieber atya helyére, de már júniusban ő is elhunyt Hűében. Erről az időszakról Miklósi így ír: „A királyi udvarba került, ahol Siebert jezsuita atya halála után ő lett az udvari orvos. Bizonyára sokat gondolt Jézus szavaira, amiket a pusztában mondott a kísértő ördögnek: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is – ő is gondolt, törődött a király leikével, hitével, életével és mindazokéval, akik az udvarban éltek.”

Mi volt a helyzet Annámban Szlamenszky rövid, egy éves ott tartózkodása idején? Annámban, mint már Ureman idején is, a hatalom a Trinh- és Nguyen-család kezében volt, s 1620-ban, Ureman távozásakor ténylegesen két részre is szakadt. A két család egymás ellen viselt hadat. Az ország déli részén berendezkedett Nguyen család, miközben az északon uralkodó Trinh család­dal hadakozott, dél felé Kambodzsa rovására is terjeszkedett, s a parasztságot többszörös terhekkel nyomorgatta. A királyi évkönyvek jelentése szerint 1746 táján, tehát Szlamenszky idején a Nguyen-család a természetbeni juttatásokon felül évente 890 uncia aranyat és többezer uncia ezüstöt hajtott be. (Egy uncia kb. 30 grammot nyom.) A Nguyen család egyik tehetséges költő tagja, Hien Tham herceg még egy évszázaddal később is Az aranymosó siráma című költeményében az arany beszolgáltatására kötelezett parasztok sorsát így ecsetelte: „Teljesen meztelenül elmerül a jeges vízben, s miután összefagyva felemelkedik, időbe telik, amíg magához tér. Átkutatja a homokot, hogy megkeresse az aranyat. Tízből nyolcszor vagy kilencszer üres kézzel emelkedik ki a vízből.”

Hatalmuk megszilárdításától, a 17. század elejétől a Nguyen-család urai és a mandarinok féktelen luxusban éltek, nagyszámú hölggyel gyarapodtak a háremek. így például Nguyen Phue Chunak 146 gyermeke volt. A fővárosban, Huéban – akkor még Phu Xuan-nak hívták – gazdagon faragott nemes fából számos palotát építettek, selyembe és brokátba öltöztek.

Szlamenszky az 1738-ban uralomra került Vo Vuong herceg orvosa volt. Honfitársunk hűéi munkásságát értékelve Huonder büszkén jegyezte meg, hogy két ugyancsak a csehországi tartományból érkezett társával, Sieberttel és Köflerrel nagy elismerést szerzett a német jezsui­táknak. Huondert helyesbítenünk kell, hiszen ő magyar volt. De valóban az volt-e? Ebben ugyanis némely egyházi történészünk is kételkedik. Lévay Mihály egyháztörtónész A katolikus hittérítés története című munkájában ugyanis azt írta: „Az indiai missziókban első ízben a 18. században találkoztunk magyar hittérítővel (Uremanról nem volt tudomása). Bár Szalmenszky Károly jezsuita atya nemzetisége alig állapítható meg, mert születési helyét és évét nem ismerjük, minthogy azonban fiatal korában mint tábori orvos Erdélyben működött, általában magyarnak szoktuk tartani.”

Szlamenszky magyarságában nem kell kételkednünk. A már említett Mission de la Cochinchine et du Tonkin című munkában Siebert atyáról szólva az olvasható: „Son successeur dans la charge de medcin du roi fut le P. Charles Slamenski, jesuite hongrois”. Ez tehát egyértelműen kimondja, hogy utóda a királyi orvos tisztségében Szlamenszky Károly magyar jezsuita volt. Honfitársunk nevét André Masson is megemlíti az 1960-ban megjelent Histoir de Vietnam (Vietnam története) című könyvének Katolikus missziók című fejezetében. Azt írja, hogy a Nguyenek megbecsülték a misszionáriusokat; Minh Vuong és Vo Vuong herceg a hűéi udvarban orvosként foglalkoztatta Siebertet, Szlamenszkyt és Köfflert. Vitathatatlan tehát, hogy a Nguyen család hűéi udvarának házi orvosa, Szlamenszky magyar volt.

A búvárkodásaim során felderített dokumentumok tanúságtétele szerint Szlamenszky után jó száz évvel, a 19. század második felében járt ismét magyar Vietnamban. Ebben a században már többen is megfordultak ott. A 19. századi magyarok sorát 1869-ben nyitották meg az osztrák–magyar monarchia távolkeleti expedíciójának magyar résztvevői.

Az 1867-es kiegyezést követően Bécs és Budapest a távol-keleti kereskedelmi, kapcsolatok megalapozására törekedve két hajóval közös küldöttséget indítottak Ázsiába. Az expedíció fő állomásai Bangkok, Peking és Tokió, vagyis Thaiföld, Kína és Japán voltak. Az expedíció a magyarokat Bernáth Géza, Cserey Manó, báró Kaas Ivor és Xantus János képviselte. Kaas Ivor a Hazánk című napilap közgazdasági tudósítójaként került gazdasági szakértőnek az expedíció­ba. Közülük a legismertebb és legkiemelkedőbb személyiség Xantus János volt, aki a szabadságharc bukása után emigrálni kényszerült, és szenvedélyes gyűjtőként bebarangolta az amerikai földrészt, majd később hazatért. Xantus mint néprajzi és zoológiái gyűjtő a magyar kormány külön meg­bízottjaként csatlakozott a távol-keleti expedícióhoz.

Az expedíció Thaiföldről, azaz akkor még Sziámból Kínába tartva 1869. május 24-től 26-ig tartózkodott Saigonban, ahol a küldöttség hajózási megállapodást is kötött. A magyar–osztrák expedíció saigoni látogatása idején bontakozott ki erőteljesen Franciaország részéről Vietnam katonai meghódítása, s az 1862-ben kötött békeszerződéssel négy déli tartomány megszállásával megalapozták Kokinkína néven első vietnami gyarmati területüket. Az expedíció látogatásakor már hót tartomány tartozott a francia Kokinkínához.

Távol-keleti útjáról Xantus János számtalan tudósítást, beszámolót írt a hazai lapoknak, de a saigoni látogatásról semmit sem jegyzett fel. Közvetve a Földrajzi Közleményekben 1887 janu­árjában Úti jegyzetek Sziámból című beszámolójában Vietnamra vonatkozóan is tett megjegyzést. S ez arra utal, hogy a nagyműveltségű Xantusnak meglehetősen felületes ismeretei voltak a vietnamiakról. így írt: „Amit először kellett volna talán említeni, röviden elmondandónak tartom, hogy a sziámok indio-chinai családhoz tartoznak, éppen úgy, mint Annám, Tonkin, Kambodja, Laos, Pegu és Birman.” Ebből kitűnik, hogy abban az időben Hátsó-india népeit egy kalap alá vették, pedig ma már közismert, hogy például nyelvi vonatkozásban négy jól megkülönböztethető népről, a tibeti-birmán nyelvcsaládhoz tartozó burmairól, a thai nyelvcsaládhoz tartozó thairól és laosziról, a khmer nyelvcsaládhoz tartozó kambodzsairól, s az ezektől elkülönülő vietnamiról van szó. Tájékoztatását így folytatta: „Szemök kancsal, de korántsem annyira mint a chinaiakó, s orruk sem annyira lapos. Szájuk pedig piczi, homlokuk alacsony, fejük széles, s hátsó része lapos. Nyelvük az egyszótagú nyelvekhez tartozik, de oly önálló, hogy e sajátosságtól eltekintve, másban semmiben sem hasonlít a rokon szerkezetű nyelvekhez, sem pedig a rokon népekhez.”

A gyűjtéssel megbízott Xantus János Saigonból sem távozott üres kézzel. Kelet-ázsiai útjának gyűjteményéből 1870-71-ben kiállítást rendeztek be, s az arról 1871-ben A Keletázsiában or­szágos költségen gyűjtött népismei tárgyak leíró sorozata címen kiadott katalógus tanúsága sz­erint a kokinkínai anyagok az 1471-es számtól az 1591-es számig tartalmazza, tehát 120 darabot Vietnamból hozott. A katalógus azt is tudatja, hogy a Kokinkínában szerzett nagy gyűjtemény a szállító hajóval elsüllyedt, s a kiállítási anyagot Xantus másodszor gyűjtötte. E kelet-ázsiai gyűj­teményt Jókai Mór elismerően méltatta 1870 novemberében a Hon című lap hasábjain. „Ha va­lami, úgy ez – írta – megérdemli a ráfordított költséget. A múzeum egyik legbecsesebb tárlatát fogja képezni. A néprajzi osztály, amely egy idegen világrész kultúrái fejlődését mutatja, szerfölött érdekes.” Xantus Jánosnak köszönhetően a múzeumlátogató magyar közönség már 1870-ben ízelítőt kaphatott a vietnamiak tárgyi kultúrájából. Jó lenne tudni, hogy napjainkra mi maradt meg Xantus kokinkínai gyűjteményéből?

A kelet-ázsiai expedíció hordalékának tekinthetjük, hogy a korabeli lapokban rajzokat kezdtek közölni Vietnamról. így a Képes Világ című hetilapban 1869 januárjában a huei uralkodóról jelent meg rajz. Ezeknél figyelemre érdemesebb azonban a Fachmänische Berichte über die österreische - ungarische Expeditbn nach Siam, China und Japan, vagyis Szakértői megfigyelések a Sziámbán, Kínában és Japánban tett osztrák–magyar expedícióról című munka. E gazdasági beszámoló – amelynek társszerkesztője báró Kaas Ivor volt – terjedelmes, 22 oldalas tájékoztatót közöl Annám gazdaságáról, a kereskedelmi lehetőségekről.

Katonai uniformisban, a francia idegenlégió kötelékében is elvetődtek a magyarok Vietnamba. Egyikük, Pollák M. Leó 1894 áprilisában a Vasárnapi Újságban adott magáról életjelt. A francia gyarmatosítókkal szembeszállt dahomeik-ről írt a lapnak, – mondta el élete folyását. Így meg­tudhatjuk, hogy 1862-ben született és tanulmányai végeztével a katonai pályára akart lépni. Idehaza testalkata miatt nem vették fel. Kiment Franciaországba, s Nancyban az Idegen Légióba jelentkezett felvételre. A sorozókat – mint közölte – meglepte, hogy tökéletesen beszélt franciául. 1884-ben öt évre aláírta a szerződést, s a 2. idegenlégiós ezredbe osztották be Algériába. Két évet Afrikában időzött, majd 1886-ban Tonkinban, azaz Vietnam északi részébe küldték csapatát, ahol 3 évet csatároztak az annamiakkal, kínaiakkal és pirátokkal, vagyis a rablóbandákkal.

Érdemes elidőzni Pollák Tonkinban töltött három événél. A franciák 1874 és 1885 között Vietnam északi részét is elfoglalták, s ezzel Vietnam egészét birtokba vették. A leigázott vietnami­ak szembenállása azonban még évtizedekig elhúzódott, mert a nép a hazafias írástudók (értelmi­ségiek) vezetésével elkeseredett fegyveres ellenállást fejtett ki. A vietnamiak ellenállása különösen heves volt Közép-Vietnamban, Annámban, ahol Phan Dinh Phung 1884-ben indította el a felkelést, valamint északon, Tonkinban, ahol ugyancsak 1884-től HoangHoa Tham volt a partizán háború szellemi vezetője. Hoang Hoa Tham szegényparaszti családból származott, nagy katonai és szervező tehetséggel megáldva. A legjobb francia tábornokokat, mint Gallieni és Lyautey marsalokat küldték ellene. Az észak-vietnami parasztság 1884-től egészen 1913-ig húzódó harca Yen The-mozgalom néven került be a vietnami történelembe.

Pollák Leó tehát az északiak Yen The-mozgalmának letörésére szervezett hadműveletekben vett részt. A korabeli beszámolók tanúsítják, hogy a vietnami hazafiak kemény feladat elé állították a francia csapatokat. A Hanoiban 1922-ben kiadott Histoire militaire de l'lndochine (Indokína ka­tonai története) című munkában Az 1887-88-as kampány a deltában fejezetében ez olvasható: „Egy hadoszlop tehetetlen ezekkel a gazemberekkel szemben, akik csapataink közeledtére szétszóródtak a falvakban, ahol nem lehet megtalálni őket a lakosság és valószínűleg a bennszülött funkcionáriusok összejátszása következtében.” A honfitársunk közlésében pirátoknak nyilvánított vietnamiak valójában ellenállók voltak, de a francia hivatalos nézet tagadta a vietnami ellenállás hazafias és népi jellegét. Ezt a felfogást fejtette ki például J. Ferry is Tonkin és az anyaország című könyvében.

Pollák Leó derekasan verekedhetett Tonkinban, mert távozásakor megkapta a tonkini ezüst érdemjelet, és tiszthelyettessé nevezték ki. Rajta kívül feltehetőleg akadt még néhány magyar, aki a francia idegenlégióba lépve részt vett a vietnami nép ellenállási küzdelmének elfojtásában a 19. században. Erre utal, hogy a Dél-Kínában, Jünan tartományba vezető felderítésére szervezett Mekong menti expedíciónak... mint az expedíció vezetője, Pavie több kötetes könyvében megjegyezte – egy magyar kalandor is tagja volt, akit rablásai miatt Laoszban a helybeliek megöltek.

Egy rövid kirándulást a vadari Jankovich-család egyik sarja, Jankovich Béla is tett Saigonban 1892 novemberében. A Pallas Nagy Lexikonban található részletes életrajzból megtudhatjuk, hogy Jankovich 1865-ben született Budapesten. Fényes karriert futott be, mert 1913 februárjától 1917 júniusáig vallás és közoktatásügyi miniszter volt, és oktatási reformon is dolgozott. Hogyan került Saigonba? Miután a bécsi Thereziánumban elvégezte a középiskolát, Budapesten jogot tanult, s 1888-ban megszerezte az államtudományi doktori oklevelet, s közben a párizsi egyetemet is látogatta. 1888-tól 1891-ig a természettudományokat tanulmányozta a londoni és freiburgi egyetemen. Eközben beutazta Közép- és Nyugat-Európát. Tanulmányai befejeztével másfél évig utazott a föld körül, s hosszabb időt töltött Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában és Indiában. E világkörüli út közben fordult meg Indokínában is.

Indokínai utazásáról a Magyar Földrajzi Társaság ülésén számolt be 1893 novemberében, s beszámolója még decemberben megjelent Utazás Indo-Kínában címen a Földrajzi Közlemények-ben. Ebből megtudhatjuk, hogy valójában Kambodzsában Angkort kívánta meglátogatni, s Saigonban csupán az angkori utazás megszervezése végett időzött, s az ott töltött pár nap tapasztalatait, élményeit örökítette meg.

Jankovich Béla az Indo-Kínát benépesítő népekről Xantushoz képest már pontosabb és valósabb ismeretekkel rendelkezett. Megírta, hogy a kambodzsaiak a malájpolinéziai népfajhoz tartoznak, s a térség lakóinak többségét a tibeti-kínai törzsekhez tartozók alkotják. S milyennek látta Saigont?

A következőket írta: „Szaigon az új franczia kolónia fővárosa; alapítása a 17-ik századba megy vissza. A francziák 1861-ben elfoglalták s a következő évben az Annámmal kötött béke ezen foglalásukat elismerte. A harcz viszályai alatt a régi város leégett és romba dőlt. Azóta egységes terv után újból felépült s ma oly díszes építményekkel dicsekszik, mint a kormányzó palotája, az új postaépület, a hivatalok palotái, a nagy templom, kaszárnyák stb. Bír nagy arzenállal, hol kisebb ágyúnaszádokat építenek belföldi szolgálatra. Utczái lombos fákkal díszítvén, melyek napközben kellemes védelmet nyújtanak a tűző trópusi nap sugarai ellen. A járdákon franczia módra kávéházak előtt foglalhatunk helyet s rögtön élénkbe teszik a franczia újságokat. A város szélén találunk egy szép állat- és növénykertet, hol gyönyörű pálmák díszlenek. Mindez az utolsó 25 óv alkotása. Szaigont egy keskeny vágányú vasútvonal köti össze a közelfekvő Cholon városával, mely főleg kínai kereskedők székhelye. Itt már a franczia feliratok s kávóházak helyett khinai cégtáblákat látunk. Az utcákon nagy a sürgés-forgás, hol a szorgalmas ,coolie’ ide-oda hordva az árukat hosszú rúd segélyével tartja azokat vállán egyensúlyban s verejtékével keresi meg mindennapi rizs adagját. Szaigon többi környékét, ép úgy mint Kochin-Khinát általában, az annami népfaj lakja, mely a khínaival rokon törzsű.”

Az angkori építkezésre kíváncsi világjáró honfitársunk a vietnamiakról azt írta: „Az annami faj elég szorgalmas: dolgozik mint földművelő, mint kis iparos s kereskedő. Mindezen keresetekben versenyez vele khinai testvére, ki többnyire előbbre viszi dolgát és jobb módban él.”

A múlt század végének és a század elejének magyar világjárói közül, s ilyenek többen is voltak: Hopp Ferenc optikus, a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum megalapítója, Bozóki Dezső és Gáspár Ferenc hajóorvosok – egyedül gróf Vay Péter jezsuita utazó misszionárius járt Vietnamban. Vay Péter ugyan a század második évtizedében látogatott Vietnamba, de világkörüli útjait a múlt század végén kezdte. Vay Péter gróf életútja nagyon izgalmas. Jezsuita világutazónk üstökösként tűnt fel a magyar útirajz irodalom egén; 1906 és 1919 között, tehát 13 év során öt terjedelmes és gazdag tartalmú útinaplót, illetve keleti művészettörténeti munkát tett közzé, nem is szólva a magyar és idegennyelvű újságokban megjelent útibeszámolóiról.

A róla megemlékező lexikonok mint címzetes püspököt és írót tartják számon. Ehhez bátran hozzátehetjük, hogy világjáró, hiszen íróként is útiélményeit dolgozta fel. József főherceg udvar­mestere, Vay László és neje, Beniczky Sarolta fia 1864. szeptember 26-án született Gyónban. A református család sarja áttért a katolikus hitre. A gimnázium elvégzése után Rómában folytatta teológiai tanulmányait, s 1888-ban szentelték pappá. A Szentszék küldöttségének tagjaként 1897-ben Londonban részt vett Viktória királynő uralkodása hatvanadik évfordulójának ünnepségein. Utazó misszionáriusként járta a világot. Az Amerikába kivándorló magyarokat többször is elkísérte hajóútjaikon, s felkereste őket telepeiken is.

A „száguldó riporter” címét is adták neki, hiszen a század első két évtizedében szinte pihenés nélkül úton volt, s közben írta a hazai és a külföldi lapoknak útibeszámolóit és ismerőseinek a naplóleveieket. így 1901-ben Afrikában, 1902-ben Kelet-Ázsiában, 1903-ban Ausztráliában és Új-Zélandon, 1905-ben az Egyesült Államokban és Kanadában, 1907-ben ismét Kanadában járt, majd 1913-ban Ázsia valamennyi tengerparttal rendelkező országát bebarangolta. Ezen az útján járt Vietnamban is. Utazásai nem céltalan bolyongások voltak. Mindig egy-egy konkrét feladattal indult el.

Ázsiai élményeit két terjedelmes útinaplóban, az 1906-ban kiadott Kelet császárai és csá­szárságai, valamint az 1918-ban megjelent A Keleti féltekén című könyvében osztotta meg az olvasókkal. Az Ázsia iránti megkülönböztetett vonzalmát tanúsítják a Nippon aesthetikaja, vala­mint Kelet művészete és műízlése című művészettörténeti munkái. Az ázsiai országok közül Kínát, Japánt és Koreát kedvelte a legjobban. Ennek talán az a magyarázata, hogy ezekben az országokban többször is megfordult.

Vietnamot az 1913-as utazása során kereste fel, s tapasztalatait az 1918-ban megjelent A keleti féltekén című könyvében tette közzé. Magyarjaink közül ő volt az első, aki Vietnam mind három részében járt, s mind a három országrészről írt is vietnami tapasztalatairól egyébként már a könyv megjelenése előtt négy évvel beszámolt a Vasárnapi Újság hasábjain. Szokásától eltérően a vietnami részt átdolgozva közölte könyvében. A sok ismeretet nyújtó beszámolója ma is élveze­tes olvasmány. Milyennek találta Vay Péter Saigont?

A Jankovich Bélánál kritikusabb szemmel vizsgálódó jezsuita atya így írt: „Saigon meglep. Talán a legcsinosabb francia gyarmatváros. Az épületek nem valami ízlésesek, de szerencsére a legtöbb házat kert környezi. Az utcákat mindenféle terebélyes fák árnyazzák.

Mindössze alig fél századja, hogy ültették, de máris óriások.

E sűrűn benőtt hűs alléek, és a folyton virágzó kertek adják meg Saigonnak rokonszenves jellegét. Bármely irányba tekintsünk, mindenütt növényzetet látunk. Szerencsére az örökzöld levélzet elfedi a falakat és homlokzatot, melyek közül a legtöbb felette ízléstelen. Franciaország, hajdan jóízléséről híres, újabban teljesen elvesztette e ritka tulajdonát. Mit jelenleg alkot, úgy otthon, mint gyarmatain, nagyon selejtes. Építészet terén kísérletei valóban szomorúak. Min­denáron szeretne eredetit teremteni, de az eredetiség mindössze nagyon keresett és erőltetett díszítésekben nyilvánul.”

Vay Péter tapasztalatai alapján ingatagnak tartotta a francia gyarmatosítók vietnami jelenlétét, s arra a következtetésre jutott: „E múlékony jelleg mentül beljebb hatolok Indikínába, annál jobban meglep. A francia intézmények csak a felszínen látszanak elszórva. De mélyebbre semmi sem hatolt. Terebélyes fa, mely ha e percben még hajt is, de gyökeret nem vert és a legelső vihar ki fogja szakítani.”

Áttekintéseimből, amely korántsem biztos, hogy hiánytalan, hiszen további búvárkodások új adatokra is fényt derítenek, kitűnik, hogy a régi századokban is jártak magyarok Vietnamban, s nem is kevesen. Számontartásuk azért is kívánatos, mert a könyvtárak polcain porosodó feljegy­zéseik művelődéstörténetünk fontos értékeihez tartoznak.

MÚLTUNK

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Egy éj a Lipótmezőn

A fasizmus többnyire elvontan „történelmet” jelent nemcsak a mai fiataloknak, hanem szinte minden hatvan év alatti személynek, ami pedig a múltat megelevenítő szépirodalmi feldolgozá­sokat illeti, azok a nyilasokat csak 1944 végének vérgőzös tombolásában ábrázolják – kivétel Kassák regénye, Az út vége, csakhogy az épp a nyilas mozgalom történetét tekintve nem hiteles. Mindenesetre: a harmincas évektől egészen a háború végéig százezrek voltak hosszabb-rövidebb ideig valamelyik nyilaskeresztes párt tagjai, vagy legalábbis szimpatizánsai és szavazói, köztük tízezrével munkások. Hogyan történhetett ez?

A magyar fasizmust évtizedes nevelés készítette elő s igazi ellenfele: a szocialista és liberális felvilágosítás nem fejthetett ki olyan hatást, amely ellensúlyozni tudta volna. A náci Németország teljes és nyílt támogatása, a sajtó és propaganda hatalmas apparátusa és az uralkodó osztály többségének együttérzése, sőt csatlakozása egyoldalúan hatott. A diktátor önjelölt, Gömbös Gyula halála (1936) elodázta ugyan a közvetlen fasizálódás veszélyét, ami különben az Anschlusst követően könnyen megvalósulhatott volna, noha így is többen megkísérelték a kormánypártból, hogy saját fasiszta diktatúrájukat megteremtsék. Végül mindinkább előkerült Szálasi Ferenc személye s az általa szervezett „hungarista” mozgalom, amely a „hungarizmus” kifejezést Prohászka Ottokártól, a nyilaskeresztes jelvényt pedig egy korábbi „nemzeti szocialista” párttól, a Meskó Zoltánétól vette át..

1937-től, szinte egy csapásra ez a mozgalom kezdte magához gyűjteni az erőket, ide tódultak a tömegek, ide léptek át a többi pártocskák kimagasló egyéniségei (pl. Hubay Kálmán). Szálasi és mozgalmának előretörése azonban nem egykönnyen magyarázható. Sikerének egy-egy elemét számos politikai mozgalomban megtalálhatjuk, de ezek különös találkozása, egyensúlyi állapota adta számára a történelmi áttörőerőt. S ehhez azt kell hozzátennünk, hogy Szálasi hatalomrajutása bizonyos időszakokban (pl. 1938-ban) szinte csak őrajta múlott: azon, hogy nem volt hajlandó engedményeket tenni Horthynak, vagy feltétel nélkül kiszolgálni a németeket. Persze Szálasi és párthívei mind rokonszenveztek a német nemzeti szocializmussal, hittek a bolsevizmus és a liberalizmus elleni harcának értelmében, tudatában voltak a saját mozgalmukkal való belső rokonságának, szívesen támogatták a német törekvéseket itthon és a fronton is, de – talán éppen azért, mert bal felől emiatt érte őket a legtöbb támadás – mindinkább igyekeztek hangsúlyozni függetlenségüket, magyarságukat, s azt, hogy a német expanzióval (amennyiben az Magyarország felé irányul) szembeszegülnek. Különösen kidomborodott ez egyrészt Szálasi soviniszta „birodalmi” elképzeléseiben, másrészt az ebből fakadó ellenszenvben, amellyel a hazai németségnek a náci Németországhoz való vonzódását, s ennek külföldről való támogatását, a Volksbund itteni működését s általában a nagynémet törekvéseket figyelte. Ez különösen dilemma volt, annál is inkább, mert minden reális szemléletű ember számára nyilvánvaló volt, hogy Szálasiék sorsa mindenképpen azonos az európai fasizmuséval. Amikor tehát Szálasi és legközvetlenebb hívei, valamint a hozzá legközelebb álló pártífijúság egészen 1944 októberéig egyre inkább emlegették függetlenségüket és németellenességüket, kivédték a sokfelől jövő támadások élét (így az értelmiségi ifjúság szemében Szálasival csaknem egyedül versengő Szabó Dezsőét), de eljátszották Hitlerék támogatását, s ezzel saját hatalomrajutásuk lehetőséget. És amikor a nácik ennek ellenére hatalomra segítették őket, mint egyedülieket, akik még hajlandók voltak szembeszállni a szovjet nyomással, akkor már a hatalomnak nem sok hasznát vették, de annál többet ártottak az országnak.

Szálasi azonban nem volt reálpolitikus. Fanatikus volt: hitt elhivatottságában, s abban, hogy „mindenképpen” győzni fog, a németek nélkül is, mindenfajta üldöztetés ellenére. Ez a megszál­lottság, az elhivatottságnak ez a tudata volt, ami megkülönböztette – többi fasiszta vezér­önjelölttől, például attól a Gömbös Gyulától is, aki valamivel előbb, nagyjából ugyanarra a szerepre vállalkozott, mégpedig a hatalom birtokában, tehát jóval előnyösebb helyzetben. Szálasi annyira hitt önmagában, hogy lehetett lemondó, lehetett „szerény”, lehetett emberi is, lehetett joviális. Fanatizmusa és szuggesztivitása, összeszövődve a jóság, az üldözöttség, mártíromság Krisztust utánzó pózaival, tökéletes sikert aratott, s eleve kiemelte a többi fasiszta vezető közül, az uralkodó rendszer ostobasága pedig még azt a szívességet is megtette neki, hogy valóban üldözte. Ezt már Teleki Pál okos amnesztiája sem tudta helyrehozni, bár kétségtelen, hogy Szálasi pártjának hanyatlása kiszabadulását követően rohamosan gyorsult, nem kis mértékben azért, mert a börtönben ülő idealizált vezér emberi gyöngéi és politikai silánysága minden megnyilat­kozásából nyilvánvalóvá lett. Viszont igen fontos tényezőnek bizonyult, hogy minden zavarossága ellenére (majd látni fogjuk), Szálasi volt az egyetlen magyarországi politikus, aki a két világháború között önálló ideológiát próbált teremteni. Az a törekvés, hogy pártját eszmei alapra akarta helyezni, önmagában előnyt adott neki versenytársaival, főként a toldozott-toldozott kormánypárt­tal (NÉP, MÉP) szemben. Szálasiék valóban teljes rendszerváltozást akartak, mégpedig forra­dalmi úton, diktatórikus törekvésükhöz pedig Szálasi fanatizmusa és elhivatottság érzése adott erőt. Amikor egész Európában a parlamentarizmus lebecsülése és aláértékelése folyt, ez nálunk is tízezreket tévesztett meg, akik ezután az „egység” és „erős kéz” politikájától, a gyors és határozott intézkedésektől, a korlátlan központi hatalomtól és az annak való feltétlen enge­delmességtől várták sorsuk jobbra fordulását. A parlamentális demokráciák különben is kudarcot- kudarcra halmoztak, nálunk pedig kevesen látták be, hogy a Horthy-rendszer nyílt választásos fél­parlamentarizmusa helyett nem diktatúrára, hanem valódi demokráciára lenne szükség.

Hozzájárult Szálasiék sikeréhez sovinizmusuk is, amely a magyar „birodalmi gondolat”, a revízió és egyebek emlegetésével, féktelen nacionalizmusával szintén tízezerszám állította maga mellé azokat, akik ebben a soviniszta szellemben nőttek fel. Amikor Szálasihoz csatlakoztak, csak annak a nacionalizmusnak a végkövetkeztetéseit vonták le, amit a magyar uralkodó osztály, a gentry és középrétegek nevelése, sajtója, szónoklatai évtizedeken át (voltaképpen már az I. világháború előtt isi) a lelkekbe csöpögtettek. A nacionalizmus terén senki nem vehette fel a versenyt Szálasival, annál kevésbé, mert ő, mint vérbeli nemzeti szocialista, látszólag még a németekkel szemben is nacionalista lehetett.

De éppen nacionalizmusa tette lehetővé radikalizmusát társadalmi téren. A mozgalom tagjai egymást „testvéreknek” nevezték és közösen akarták megdönteni a nyomorúságot termelő Horthy-rendszert. Ez számukra bőséges pótlást jelentett a demokrácia és az osztályharc gondola­táért, melyek Szálasi mozgalmából száműzve voltak.

A hungarizmus magyarkodását, radikalizmusát, szociális demagógiáját, sőt romantikus antikapitalizmusát és németellenességét mind megbocsáthatóvá tette a jobboldal számára a mozgatom szélsőséges antiszemitizmusa, mellyel mindenkire rálicitált. Hiába hozta az Imrédy és Teleki kormány egymás után a zsidótörvényeket és zsidóellenes intézkedéseket, nem vetekedhetett a nyilasok programjával, amely a hazai zsidóság Madagaszkárba való kitelepítését vette tervbe. A Horthy rezsim ugyan okkal hivatkozott arra, hogy ellenforradalmának „keresztény-nemzeti” kurzusa az antiszemitizmus terén szinte úttörő volt Európában, a nyilas demagógiával nem versenyezhetett. Az antiszemitizmus tekintetében különben is egységes volt az egész politikai jobboldal. Antiszemita volt csaknem az egész uralkodó osztály, az egész középréteg, sőt a kispolgárság és a szegénység jelentős része is. Kivételt csak egy vékony értelmiségi réteg, az egyházak, a szervezett munkásság, a humánusan gondolkodó parasztság – és maguk a faji és felekezeti különbségek miatt üldözésnek kitett személyek képeztek. Mind kívül a hatalmon! Szálasiék mozgalmát mégsem csak a szélsőséges antiszemitizmus emelte ki a többi fasiszta csoportosulás közül, hanem a föntebb már ismertetett jegyek: a vezér és környezetének fanatizmusa, törekvés az önálló ideológia megteremtésére, viszonylagos radikalizmusa és „forradalmisága”.

És most legyen szabad felidéznem, egy személyes emlékemet. Félve teszem, mert vannak dolgok, amiket nehéz megírni, amiket az olvasók talán kétkedve fogadnak: azt gondolják, hogy olcsó propagandafogást akarunk rajtuk kipróbálni, és egyetlen olvasó sem szereti, ha hülyének nézik. Mégis elmondom egy éjszakám történetét Szálasival, a Vezérrel, mert akinek kétségei vannak, azt szükség esetén még élő tanúk segítségével győzhetem meg, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy leírom. Egy egész éjszaka beszélgettünk, vitatkoztunk Szálasival, mégpedig stílszerű környezetben – s ez az, amit nem szívesen írok le – a lipótmezei elmegyógyintézetben. De mit tegyek, ha egy ott lakó fiatal orvos volt Szálasi ifjúsági vezetője, s ez a különben igen értelmes, jó felkészültségű, sok személyes jótulajdonsággal rendelkező, rokonszenves fiú közel állt azokhoz a népi és liberális egyetemi csoportokhoz, amelyeknek én is egyik irányítója voltam, s amely a „Diákegység mozgatom” nevet viselte. Dr. Zsakó István emberi erényeit valamennyiőnknek el kellett ismernünk, megnyerő egyénisége mindnyájunkat barátaivá tett és sokáig elnéztük „hóbortját”, nevezetesen azt, hogy nyilas – valahogy nem tudtuk elhinni, hogy komolyan veszi Szálasi „tanait”, ő is mintha röstellte volna: nem egyszer fejtegette, hogy nem szabad a mozgalmat sajtóján, korlátolt képviselőin keresztül megítélni, még kevésbé a baloldali, liberális vagy szociáldemokrata sajtó ferdítésein át. Ők, nyilasok jót akarnak, forradalmat, szocializmust, de nemzeti alapon, s a Vezér is ezt akarja. Csak az a fontos, hogy Szálasi mit akar, mert ő tiszta ember, és az számít, hogy mit tesz majd az ifjúság, mely szintén „tiszta”, mely követi vezérét, hisz annak eszményeiben, és így tovább. Zsakó a viták elől pedig kitért azzal, hogy egyszer majd lehetővé teszi, hogy valójában ismerjük meg a hungarizmust – vezérén keresztül.

Ebben maradtunk. A Diákegység mozgalom 1942 végén megpróbált politikai tekintetben tartóz­kodni, mégpedig közvetlen eszmecserék során. Tárgyaltunk a kormányzattal, hosszasan beszéltünk a népi írókkal, elsősorban Veres Péterrel, aki büszkén vallotta magát szocialistának, Nagy Ferenccel, aki értelmesen, nyíltan fejtegette, hogy a németek a háborút elveszítették, s csak egy demokratikus kibontakozás segíthet az országon. Beszélgettünk szociáldemokratákkal, így Takács Ferenccel, aki hangsúlyozta, hogy a jobboldallal meg kell szakítanunk a kapcsolatot. Viszont a jobboldalon ott állt Zsakó és még néhány barátja, akivel emberileg nagyon jól megértettük egymást (hát persze, egyaránt jó családból való „úrifiúk” voltunk) – nem térhettünk ki tehát, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy a „baloldaliak után az ő Vezérét is meghallgassuk. Nem tagadom, érdekelt is bennünket, úgyhogy szívesen kimentünk a Lipótmezőre.

Finom italokat kaptunk, s kellemesen elbeszélgettünk, amikor jelentették a Vezér érkezését. Ellenállhatatlanul komikus volt, hogy különben egészen normálisnak tetsző barátaink milyen lázas izgalomba jöttek, s még komikusabb volt, ahogy feszes vigyázzban, felemelt karral üdvözölték Szálasit, szemébe kiáltva: „Kitartás! Éljen Szálasi!” – Azt nem lepte meg az üdvözlés; elégedetten, derűsen mosolygott, és sorra odalépve egyenként tisztelgő emberi elé, mindnek így válaszolt: „Kitartás, Testvérem!” A nyilas vezetők után mi, vendégek kerültünk sorra, kölcsönösen bemutat­koztunk, s ő éppoly derűs arccal fogott velünk kezet, mint híveivel. Letelepedtünk és megszólalt.

Addig is sokat hallottam idézni Szálasi Ferencet, olvastam itt-ott megjelent nyilatkozatait, írásait, de most – egyszerűen nem hittem a fülemnek! Az elképesztő irományok zavaros stílusát mindig az ostoba nyilas újságíróknak, vagy a baloldali sajtó érthető, megbocsátható, de tudatos ferdítéseinek tulajdonítottam. Ezt a hitemet erősítette meg Zsakó Pityu is, aki állította, hogy vezérét szándékosan akarják őrültnek feltüntetni. „Majd megismeritek!” – bíztatott még előző nap is. És most-a valóság minden képzeletet felülmúlt. Ennyi zagyvaságot, ilyen képtelen fogalmazást, így együtt, soha, se azelőtt, se azóta nem hallottam. Micsoda alantas lelki szférákat mozgatott meg ez a figura, hogy hatni tudott az emberekre, s milyen bensőről tettek tanúbizonyságot kölönben értelmes, jó szakember nyilas ismerőseink, hogy ez a kétségbeejtő halandzsa meg tudta nyerni őket! Ehhez megszállottnak kellett lenni, ideggyógyászati esetnek: mindkét oldalon – őrült volt, aki mondta, s pszichopata, aki ezt a szöveget komolyan vette...

Kint zuhogott az eső, a különös lipótmezei éjszaka súlyosan nehezedett ránk, de azért meg­próbáltunk vitatkozni. Szálasi kedvesen, bár némi nehezteléssel válaszolt. Azt olvastam le az arcáról, nem érti – hogy lehet őt nem érteni, hogy lehet akadékoskodni, mikor evidens igazságokat mond ki; mikor oly világos minden, amit elgondolt; amikor oly szép kerek az egész eszmerendszer. Kifejtette, hogy négy „nagytér” létezik: a németeké, mely Közép- és Észak-Európát és a Szovjet­unió északi felét, valamint Észak-Amerikát foglalja magába; az olaszoké, mely a Földközi tenger vidékét s ráadásul Afrikát öleli fel; Japáné, melyhez egész Távol-Kelet tartozik, hozzá még Ausztrália és Óceánia – s a magyar nagytér, melyhez a Dunamedence s a Szovjetunió déli része tartozik majd (mert hiszen utóbbi az ősi Túrán, ahol máig rokonaink élnek...) s északon német, délen olasz, keleten a japáni nagytérrel érintkezik. Hogy Dél-Amerika hova volt szánva, arra nem emlékszem, de hogy a többi így igaz, azt – ismétlem – a jelen volt tanúkkal igazolhatom... És ekképpen tovább is, hasonló nagy távlatokban. Szálasit a részletek, például, hogy a fasizmus miként nyeri meg a háborút, nem érdekelték, csak a nagy alapelvek, így a magántulajdon szentsége. Némi köntörfalazás után erre utalva jelentette ki, hogy a latifundiumokat nem kell felosztani, mert az a magántulajdon elvének megsértését jelentené, ellenben a nagybirtokot, mint minden magánkézben lévő nagytőkét „egészséges, keresztény szellemű kezdeményezésre” kell államilag rákényszeríteni. Indignálódva vette tudomásul, hogy nem értjük, sőt ellentmondásokat fedezünk fel tanaiban, mi több, még mi is ellentmondunk neki. Különös homlokán megfeszült a bőr, s már nem mosolygott. Csak az nyugtatta meg, amikor fiatal hívei csillogó szemébe nézett. Hivatkozott Isten akaratára, mely pályáján elindította, s mindvégig úgy beszélt erről a pályáról, mint amely már a történelemé, a háborúról pedig mint amit már meg is nyertek a németek – bár a végső győzelmet éppen a hungarista magyar fiatalság hősi áldozata fogja majd meghozni, s ez biztosítja majd a magyarság előjogait az „új rendben”.

Többre sajnos alig emlékszem, azt is elfelejtettem, amit e fogalmazványt harminc éve elolvas­va, Rácz György barátom elevenített fel, miszerint azt mondtam Szálasinak: „Uram, ha ön netán hatalomra jut, amitől Isten őrizzen, fel fogják akasztani”. – Az összbenyomásom az volt, hogy Szálasi tudat-szintje nem haladja meg Horthy hadseregének bármely átlagos tisztjét, ami nem volt valami magas. Ez a színvonal és műveltség aztán a filozófiálgató átlagpolgár zűrzavaros ideológiájával telítődik, és Szálasi paranoid alkata mindezt fölerősíti... Az összeismertetés éppen ellenkező hatást váltott ki – most már Szálasi és hívei ép elméjében is kellett kételkednünk. De azért elvitatkozgattunk hajnalig, s minthogy még mindig zuhogott az eső, a Vezér kis Steyer kocsijába ahányan csak fértek, bezsúfolódtak barátaim, ő maga vezetett, azért inkább gyalog mentem az esőben, mert nem szívesen bíztam az életem egy ilyen agy reflexeire. Ki gondolta volna, hogy két év múlva a kiskocsi kormányzása helyett német barátai megbízásából „nemzetvezetői” szerepet fog betölteni?

Zsakótól és társaitól meglehetősen eltávolodtunk. Volt még néhány éles vitánk, mikor is ő a szocializmus (!) ügyét védte velem szemben, aki akkor a Röpke-féle „harmadik út” liberális reformkapitalizmusának volt a híve. Miért nevezte magát Zsakó (és a többi nyilas, fasiszta, náci) szocialistának? Mert némely revizionista volt szociáldemokrata már a nyilas mozgalom indulásánál jelen volt, s – akárcsak a keresztény-szocialisták – ragaszkodott ehhez a szóhoz. A nyilas ifjúság mestere, például Kassai-Schalmayer, az egykori frakciós, későbbi nyilas propagandaminiszter volt, aki jól ismerte Marx tanait, tehát ki is tudta forgatni azokat. És mit tudott mondani ő meg a Vezér is a fiatalságnak? Vezetőszerepet ígért a jövő Nagy Magyar Birodalmában, s ennek érdekében hűséget, hősiességet, sőt hősi halált követett. Ez utóbbi csakugyan sok megbolondított fiatalnak kijutott a „végsőkig való ellenállás” során, A vezérek persze megmaradtak.

Utolsó beszélgetésünk alkalmával nem sokkal október 15-e előtt Zsakó, egy-két alvezére kíséretében, szánalommal jegyezte meg: „Hiába rajtatok már nem lehet segíteni. Mi nem fogunk kinyírni, ha csak a hatalomátvétel után szembe nem kerülünk egymással. Hanem ha itt, a magyar határon gátat nem vetünk a bolsevizmusnak, akkor majd meglátod, hogy kikkel kacérkodtatok, ti harmadik utasok, liberálisok, ti baloldali polgárok! Majd meglátjátok, hogy a kommunisták fognak kiirtani benneteket, s ekkor se a könyveitek, se a villanyborotvátok nem fog megvédelmezni benneteket. Csak a géppisztoly segítene, de akkor már késő lesz! Majd meglátod!”

Hát a géppisztollyal tényleg szembekerültünk 1944 végén, de azt nyilas ifjoncok fordították felénk. Az akkor még ritka Philips villanyborotvámat pedig egy nyilas nyomozó „vette magához”.

ILLÉS LÁSZLÓ

Johannes R. Becher Lukács Györgyről 1957-ben

A német sajtó a közelmúltban emlékezett meg Johannes R. Becher századik születés­napjáról. Az egykori neves expresszionista költő a harmincas években szovjet emigráció­ban élt, az ötvenes években pedig az NDK művelődési minisztere volt. E korszakban kifejtett tevékenysége ma éles bírálatok kereszttüzében áll. Az alábbiakban Becher két, Lukáccsal kapcsolatos megnyilatkozását adjuk közre, amelyek a magyar marxista teore­tikus iránti nagyrabecsüléséről és a mellette történő kiállásáról tanúskodnak, egyszersmind jelzik Becher „szűkre szabott” mozgásterét is. Ezidőben súlyos betegsége egyre inkább elhatalmasodott, ez is magyarázza – ha nem is menti – az 1958-ban bekövetkezett halála előtti újabb és újabb engedményeit a „Lukács-ügyben”. A dokumentumokat Rolf Harder tette közzé a Sinn und Form című folyóirat 1991/1. számában, illetve Becher levelezésének az Aufbau-Verlagnál ez évben megjelent kötetében.

Részlet az 1957. február 20-i nemzetköri sajtókonferencia jegyzőkönyvéből

Becher. Tisztelt Kollégák! Köszönöm, hogy elfogadták meghívásomat. Azóta, hogy „betegségem­be menekültem”, sajnos nem tudok eléggé hangosan beszélni... Január 15-én operáltak... ha ezt elkerülhettem volna, bizonyos körök nem vádolhatnának azzal, hogy kitérek a politikai állásfoglalás elől.(...)

N. Dietrich (Westdeutsche Allgemeine Zeitung): Azt mondják, ön közelebbi kapcsolatban, sőt jó barátságban áll Lukács Györggyel. Lukács a Schicksalswende (Sorsforduló) című könyvében két fejezetet is szentel az ön munkásságának, amit igen pozitívan ítél meg. Miképpen vélekedik Ön Lukács Györgynek a magyarországi válság idején tanúsított magatartásáról?

Becher: A következőket mondanám Önnek: 1. Lukács, véleményem szerint kétségkívül a legjelentékenyebb irodalomtörténész, akit ismerünk. 2. Lukáccsal hosszú évek óta a legszoro­sabb barátság fűz össze. 3. Ami Magyarországon Lukács személyisége körül lejátszódott, az nyilvánvalóan nem irodalmi vita, hanem abból ered, hogy ő a politika útjára lépett, és aktív politikusként láthatóan bizonyos koncepciót képviselt, amelyért – éppen mint politikus – nyilván viseli is a teljes és egész felelősséget. Azt kell mondanom önnek: Az egymásnak ellentmondó információk alapján, amelyeknek birtokában vagyok, nem alkothatok magamnak olyan képet, hogy felelősséggel mondhassam: Lukács politikai koncepciója ilyen vagy olyan volt, hibát követett el, vagy nem követett el hibát. Bizonyos, bonyolult körülmények közé került. Nem tudok képet alkotni arról, mi is történt.

De helyesnek tartom, hogy Lukács kívül maradjon minden esetlegességen, ami ma Magyarországon van, s hogy megkapja a lehetőséget két könyvén történő további munkálkodásához. A magyar események előtt nem sokkal itt Berlinben beszéltem Lukáccsal, s ő kifejtette azt a nézetét, mint Esztétikája és esetleg még Etikája megírásával. Tudok róla, hogy Lukács nagyra becsülte Kádárt és kevéssé hízelgőén nyilatkozott Nagyról. Egyszóval nem tudom megmondani önnek, hogy ezek a dolgok a továbbiakban miképpen játszódtak le. Úgy vélem, azt hiszem, hogy a Lukács-kérdés Magyarországon nem olyasmi, ami irodalomtörténeti jellegű, hanem valószínűleg közvetlenül a politika területére tartozik.

Kiegészítő kérdés: Igaz az, hogy Lukács most Esztétikáján dolgozik, s hogy e művet itt, az NDK-ban is ki fogják adni?

Becher: Azt hallottam, hogy mostanában félbehagyta az Esztétikát, és egy új könyvet kezdett az etikáról. így hallottam!

Kérdés: Miniszter úr, ön különböző információkról beszélt Lukács úr politikai koncepciójával összefüggésben. Nem kívánom zaklatni önt, de ha lehetséges, vázolja az ellentmondásoknak legalábbis a lényegét?

Becher: Egy cikk jelent meg nemrégiben a Kultúra című lap hasábjain, amely egy lengyel író által készített interjúról szól. Ebben olyan szempontok merülnek fel, amelyeket eddig nem ismer­tem, így pl. Lukács viszonyáról a régi kommunista párthoz, illetve egy új párt alapításához. Ezen kívül a Lyrik (Költészet) című kötetben is megjelent egy cikk Lukácsról, ebben többé-kevésbé körvonalazatlanul említődnek dolgok, amelyeket nem áll módomban megítélni. Ezekről a bonyo­lult kérdésekről nem tudok magamnak képet alkotni, s mint említettem, ismeretes módon a „betegségbe menekültem”, márcsak azért is, hogy kevesebb dologról értesüljek, mint amit egyébként megtudhattam volna.

Kérdés: Az előbb ön azt mondotta: Ha ismerünk valakit, képesek vagyunk előre megmondani, miképpen fog az illető bizonyos helyzetekben állást foglalni. Én ezt szívesen alkalmaznám Lukács esetére. Ön megelőzően Brecht és Becher esetére alkalmazta ezt a tételt.

Becher: Úgy vélem, nem fér kétség hozzá, hogy Lukács nem azonos a „népfelkeléssel”. Efelől semmi kétség. De lehetséges, hogy a párton belüli vitákban Lukács olyan álláspontot foglalt el, ahogy azt már korábban is nem egyszer tette, amely nem volt helyes álláspont. Bizonnyal ismerik Lenin Lukácsról mondott bírálatát, a parasztkérdésben elfoglalt pozíciója miatt. (Lenin a par­lamentarizmus lukácsi felfogását bírálta – A ford. megjegyzése.) Csakhogy Lukács már hosszú ideje visszavonult a közvetlen politikai tevékenységtől, és az irodalomtudomány területén dolgo­zott. Nem szeretnék semmi kétséget hagyni afelől, hogy én Lukácsot tiszta és makulátlan embernek tartom. De bebizonyosodott, hogy még ilyen emberek is belekeveredhetnek olyan helyzetekbe, amelyek rendkívül bonyolultak. Nem úgy áll a dolog, mintha mi eleve egy konfliktu­sokkal teli irodalmat óhajtanánk, hanem úgy gondoljuk, hogy az élet maga van tele konfliktusokkal, és távolról sincs szó arról, mintha ezeket a dolgokat csak úgy, egyértelműen felfogva félretolhatnánk.

N. Krüger (Nürnberger Nachrichten): Önnek meggyőződése, hogy Lukács esetében tiszta, derék emberről van szó; de vajon képviselik-e ezt az álláspontot mások a főiskolai előadásokban, a jövőben?

Becher: Nem tudom, hogy főiskoláinkon az előadási tematikában felmerül-e Lukács emberi tisztaságának kérdése. (A kérdező: De Lukács neve és művei)

Becher: Semmit sem hallottam arról, hogy az NDK-ban, vagy az Aufbau Kiadónál Lukács írásait betiltották vagy a terjesztésből kizárták volna, vagy hogy ő irodalomtörténészként ne a legnagyobb tekintélynek örvendene. Ez a dolog egyik oldala. Például az én esetemben is különbséget kell tenni az író és a miniszter között; azt hiszem, ha én mint miniszter valamiféle kapitális hibát követek el, nem mondhatom, hogy viszont írtam egy egészen jó verset. Ez is más dolog. És ez fordítva is ugyanúgy érvényes. (...)

I. Müller (Neue Württembergische Zeitung): Miniszter úr, volt önnek a magyar események után is valamilyen kapcsolata Lukács professzorral?

Becher: Igen, tudom, hol tartózkodik. Egyetértek azzal a kívánságával, hogy nem nevezzük meg tartózkodási helyét, mivel nem szeretné, ha interjúkkal és egyéb tolakodással zaklatnák. Helyeslem, hogy tartózkodási helyét egyenlőre nem teszik ismertté. De ettől eltekintve, mindenki tudja, hol tartózkodik. (Derültség)

Johannes R. Becher levele a Szovjet írószövetséghez

Berlin, 1957. jún. 12.

Kedves Szurkov elvtárs!

Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam a Szovjetunió írószövetsége vezetősége harmadik plénumának anyagait. Úgy vélem, nemcsak a szocialista világnézet alapján álló író, hanem a világ valamennyi írója érdekében állhat, hogy azok az az anyagokat, amelyeket önök a Lityeraturnaja Gazetában közöltek, tanulmányozza és komolyan elgondolkozzon róla. Bizonyára egyetért velem abban, hogy az anyagok közlésénél arra is tekintettel kellett volna lenni, hogy az minden író számára érthető és hozzáférhető legyen. Kétségtelen: az elnökség plénumának elsősorban és mindenekelőtt az a feladata, hogy a szovjet irodalom alkotó fejlődését szolgálja, sőt, az Így kitűzött feladatra való összpontosításnak közvetett módon kitüntetett nemzetközi értéke van. A Szovjet­unión kívüli szocialista irodalom lényeges irodalmi impulzusokat kap azoktól a művektől, amelyek önöknél megjelennek, és a vitáktól, amelyek és ahogy azok önöknél folynak.

Éppen ebből kiindulva sajnálkozom néhány polémikus részlet felett, amelyek kijelentésekként szerepelnek, noha a legcsekélyebb kísérlet sem történik arra, hogy érvekkel alapozzák meg őket. így például tény, hogy Lukács György a legjelentősebb irodalom-teoretikusok egyike, aki a világ humanista Íróinak széles köre előtt nagy tekintélynek örvend. Nos, most csak úgy „mellékesen” arról értesülök, hogy Lukács György is a szocialista realizmus ellenségeihez tartozik, s a további­akban megtudom, hogy ő, néhány más emberrel együtt arra törekszik, hogy „a szocialista realizmussal a népi demokráciák országaiban számos írót megfélemlítsen”, stb. Azt is kijelentik, hogy ő, a szocialista realizmus ellenfele, a szovjet irodalom egész építményének megingatására tör, s nemcsak azzal a céllal, hogy diszkreditálja ezt az irodalmat, hanem azzal a szándékkal is, hogy elzárja annak az újnak az útját, ami a szocialista országok irodalmában létrejött, s hogy ezeknek az irodalmaknak a fejlődését visszájukra fordítsa.

Kedves Barátom! Engem huszonöt év barátsága fűz Lukácshoz; valamennyi művét ismerem, de soha ilyesmit tőle a vele folytatott személyes beszélgetések során nem hallottam, sem ilyesmit írásaiban nem találtam, és bizonyos vagyok abban, hogy ugyanígy van ezzel mindenki, aki az önök által közzétett anyagokat figyelmesen elolvasta. Úgy vélem: ha valaki ilyen súlyos vádat emel olyan személyiség ellen, mint Lukács György, akkor el kell szánnia magát arra is, hogy a vádat érvekkel támassza alá, s az illető személyiséget ne csak úgy általában Ítélje el. Jól tudom, hogy a kifogások, amelyekkel Lukács például Bertolt Brechtet illette, éppen a szocialista realizmus elveit érintették; Brecht ugyanis akkoriban nagyon is önkényesen kezelte ezeket az elveket. De legutolsó beszélgetésünk során is, amely tavaly itt, Berlinben történt, szenvedélyesen hárított el minden olyan kísérletet, amely a szocialista realizmus felszámolására irányult. Mindenesetre bizonyos dogmatikus koncepciókat is elutasított, amelyek szocialista realizmusnak minősítették magukat; de mindig az volt a véleménye, hogy egyidejűleg kell a dogmatizmus és a revizionizmus ellen fellépni, s arra kell törekedni, hogy egyik hibából ne essünk a másikba.

Kedves, igen tisztelt Szurkov elvtárs, meg fogja érteni, hogy semmi más nem indított e levél megírására, mint közös ügyünk, s innen ered az a kérésem is, hogy fejtse ki számomra nézeteit ezekről a kérdésekről. Sohasem „kultiváltam” oly módon barátságokat, hogy barátaimmal szem­ben kritikátlanul viselkedtem volna, s egészen természetes, hogy Lukácsnak is megvannak a maga hibái és gyengéi. Kinek ne lennének? Lukács jelentőségét csak növelné és mindnyájunk számára hasznos lenne, ha hibáit és gyengeségeit bizonyítanánk, s ilymódon őt meggyőzni tudnánk.

Lukács György művei nálunk német nyelven megjelentek. Lukács sok-sok fiatal ember, sok író számára példakép. Nem kell önnek mondanom, hogy Bertolt Brecht a legteljesebb mértékben becsülte és szerette őt, ugyanúgy mint Anna Seghers és én magam.

Kérem válaszoljon. Feltétlenül szükséges lenne egy eszmecsere Lukács Györggyel, ha való­ban likvidálni szándékozta volna a szocialista realizmus fogalmát.

Szocialista üdvözlettel
Johannes R. Becher

(Illés László fordítása)

FIMMŰVÉSZET

REISENBÜCHLER SÁNDOR

Eizenstein érintése

Valamikor, gyermekfejjel én is rajongtam Walt Disney világáért. 1946 elején anyám minden héten megvette számomra az Angliából beho­zott MICKEY MOUSE újságot, amely aprócska színes oázisnak számított a koalíciós idők sajtó­jának vad kavargásában. Barátságot kötöttem hát Miki egérrel és élettársával, Minnie-vel, aki lábméreténél néhány számmal nagyobb tűsarkú cipőt viselt. Közeli ismerősöm lett a hisztériku­san rikácsoló Donald kacsa, az ütődött Goofy kutya, Clarabelle, a lapátfogú tehén és Panchito, a nagymellényű mexikói kakas. Ehhez a sereglethez tartozott még Pluto, a gumiszerűen nyúló eb, valamint két kiskacsa, Hjui és Gyuji (Huey és Dewey) – valamennyi kedves imposztorok.

A MICKEY MOUSE fényképregény-sorozatán Szindbád, a hős tengerész küzdött félmez­telen, duzzadó izmú, kötelezően kopaszra bo­rotvált martalócokkal. A csaták végkimenetele egy pillanatig sem volt kétséges és a tengerek legyőzhetetlen harcosa, ölébe kapva kedvesét, eltűnt a keleti függönyök labirintusában. Szíves­en cseréltem volna vele. Arról ábrándoztam, ha felnövök, én is egy smaragdszemű, tejfehér bőrű szépséget veszek feleségül és holdvilágos éjszakákon kéz a kézben csodáljuk majd az Ezeregyéjszaka csillagerdőit. A kis képesújság belső oldalairól Rémusz bácsi (Uncle Remus), a jóságos fekete Matuzsálem hintette felém az amerikai Dél ősi bölcsességét. Körülötte kaka­ón, kuglófon nevelt, eszményien rendes ameri­kai gyerekek ültek és átszellemült odaadással ittak a bácsi elmélkedéseinek tiszta forrásvizéből.

A mi községünk gyerekei akkoriban csak hallomásból ismerték a kakaót és a kalácsot. Délutánonként a réteken tekeregve a PRAVDA papírjába sodort orosz kapadohányt – MAHORKÁT – szívtunk, amit azért kaptunk, mert egy kirgiz katonának segítettünk tehéncsordát őriz­ni. A katona időnként szélesen elmosolyodott és megosztotta velünk kenyér- és szalonnaadagját is. Megvillantak egészséges ázsiai fogai és vi­dáman rikkantotta:

Gitler kaputt! Gitler kapuit!

– Hitler az, te! HIT-LER, érted? Hhhh-hhhh... – huhogtuk.

De a mandulaszemű csak hajtogatta:

– Gitler... Gitler...

A MIKI EGÉR újság egy szép napon eltűnt életemből, hogy átadja helyét a mozinak. A község, ahol abban az időben éltem szüleim­mel, mindössze harminc kilométerre van a fővárostól, de 1946-ban ez még komoly távol­ságnak számított. Anyám, aki Budapestre járt dolgozni, fél életét a vonaton töltötte. A gőz­mozdonyok vontatta szerelvények Vác irányá­ban nem közlekedtek sokkal gyorsabban, mint Petőfi Sándor korában. A lakosság helyben szórakozott és a maga módján élvezte a Szel­lem gyéren pislákoló napvilágát. Két, sárgára festett épületecske adott otthont az önképzőkör! előadásoknak, a szüreti báloknak, szilveszteri hejehujáknak és a mozi álomvilágának. A sat­nya klasszicista oszlopokkal díszített IPAROS­KOR és a szögletes ÁRPÁD MOZGÓ jelentette számunkra, falusi kölykök számára a Világ-egyetem alfáját, ómegáját.

Szerettük a nyirkos, korán alkonyodó októ­bervégi napokat, amikor már este hatkor kásás félhomály lengte körül a kivilágított mozit. Ilyen­kor magukat felnőttnek képzelő kamaszok nye­rítésétől volt hangos a környék. Pattogatott kukorica illata ült a levegőben. Az árus fürgén hajladozó gumiemberként rázta fülsiketítőén csattogó masináját, amely ontotta a füstölgő szirmokat. Vörösen izzott a faszén, pislogtak a rítust figyelő nagykamaszok cigarettái.

A Babynak csúfolt, lenyalt frizurájú törpe mozigépész gyors léptekkel érkezett. Vékony vaslétrán mászott fel a gépházba, kibontotta az első filmtekercset, majd gramofonra helyezte a HALLÓ, SAN SEBASTIAN, VÁR OTT RÁM A DRÁGA KISCICÁM kezdetű lemezt, amely iszonyú recsegéssel ordította tele a kis nézőte­ret. Ez volt a jel Süveges mamának, a megha­tározhatatlan korú jegyszedőnőnek, aki tessé­kelni kezdte a nagyérdeműt. A kis mozi első hét sorát padok alkották; csak ezután következtek a széksorok. A közönség a társadalmi ranglétra sorrendjében helyezkedett el a nézőtéren. A vászon közelében kizárólag lármás komisz kölykök ültek. Őket követték a szerényjövedelmű nyugdíjasok, a kétes egzisztenciák és a rövid­látók. A székekben és a nehézillatú bordó hu­zattal bevont páholyban a község tehetősebb­jei és fontos emberei feszítettek. Jószellemű tündérmesék vetítésekor – ilyennek számított a HÓFEHÉRKE ÉS A HÉT TÖRPE, valamint a BAGDADI TOLVAJ – maga plébános úr is megjelent, unokahúga kíséretében.

A mozinak csupán egy vetítőgépe volt, ezért minden felvonás után hosszú szünet követ­kezett. Ha tél volt, Süveges néni dobott egy-két lapát barnaszenet a vászon két oldalán sze­rénykedő vaskályhákba. Néhány fázós öreg nyugdíjas azonnal a tűz köré gyűlt, a gyerekek egymás feje felett integettek és ordítoztak, egy vaksi, felemás-harisnyás idős hölgy pedig elővette magával hozott lábaskáját és papri­káskrumplit eszegetett. Baby bácsi feltette Ka­zal László híres kacagó-lemezét, amely vásári hangorkánként vegyült a közönségzsivajba:

FELÜLÖK A VONATRA, HOGY
                          SZEGEDRE MEGYEK
KÖZBEN KICSIT SZUNDIKÁLOK,
                          ELSZENDEREDEK.
ÉRZEM? HOGY A VONAT FÉKEZ – ÉS
                          FELRIADOK,
KINÉZEK AZ ABLAKON, HÁT SZA-BAD-KÁN
                          VA-GYOK
HIHIHIHI, HAHAHAHA, HUHUHUHU, HUUUU,
BRUHAHAHA, HEHEHEHE, NYIHAHAHA,
                          HUUUUU

Eközben a mozi mennyezetéről két színes amerikai filmplakát figyelt bennünket. Rajtuk Greer Garson, mint MRS. MINIVER és Ray Milland, az AKIK AZ EGET SZÁNTJÁK ret­tenthetetlen pilótája.

Az utolsó felvonás végén csúfosan kiszenve­dett a Spencer Tracy-alakította szörnyeteg, mi pedig, a látottaktól teljesen felkavarva, indulhat­tunk haza. A Hold hidegen világított az őszi éjszakában. A kéményekből kiömlő füst puha ködként telepedett a háztetők fölé. Távolban-közelben ugattak, nyüszítettek a kutyák, én pe­dig a vasúti töltésen átkelve fogvacogva sandítgattam hátra, nem lopakodik-e mögöttem DR. JEKYLL, vagy MR. HYDE.

Nekünk, kiskamaszoknak úgy kellett a mozi, mint a napi betevő falat. Valahányszor kiraj­zottunk az iskolából, a látott filmekről beszél­gettünk. Utánoztuk példaképeink, a nagy film­csillagok gesztusait, otthon pedig-üveges sze­mekkel bámulva irkáinkat, tankönyveinket – hollywoodi nagy szerelmeinkről ábrándoztunk. Az én első istennőm a fitosorrú Anne Baxter volt, a hős francia pincérnő, akit gálád módon vé­geztetett ki Rommel tábornokot alakító ördögi Erich von Stroheim. Az ÖT LÉPÉS KAIRÓ FELÉ című mozidarabot a vonzó Baxter kisasszonyon csüngve több, mint tízszer néztem végig. Később hűtlen lettem a barna szépséghez és átpártol­tam a szőke Veronica Lake-hez. A nádszálvékony boszorkány úgy fésülte gyönyörű hosszú haját, hogy fél arcát alig láthatta a néző. E praktika révén lényéből még jobban sugárzott a nőiség titokzatos varázsa. A mozi mélyén meg is könnyeztem Veronica szomorú halálát az ANGYALOK A TŰZVONALBAN című drámá­ban. Mit szerettünk mi, csacska vidéki gyerekek Hollyvood filmjein? Talán azt, hogy egyfajta v a s á r n a p i hangulatot árasztottak. Prizmájukba tekintve Amerika olyannak tűnt, mint egy égig érő habostorta, s mi mohón faltuk, nyeldekeltük a gazdagon díszített süteményt. Nemsokára azonban következett a diéta. A kis mozi előcsar­nokából egyik napról a másikra eltűntek a TÓM MIX és a TÓM TYLER plakátok. A Vadnyugat másodosztályú hőseit felváltotta egy fehér pa­pírra piros betűkkel nyomtatott szigorú mondat: AZ ÖSSZES MŰVÉSZETEK KÖZÜL SZÁMUNK­RA LEGFONTOSABB A FILM. V. I. LENIN.

Az államosított mozit – a jelmondathoz illően – gyönyörűen kitatarozták. A rozzant padsoro­kat székek váltották fel, a gépház két vetítőbe­rendezést kapott. A régi személyzetből csupán Süveges mama maradt a helyén, aki fejken­dőjével, kerek arcával, kék malacszemeivel, posztócsizmás lábaival akár a VIDÁM VÁSÁR című kolhozfilm szereplője is lehetett volna.

Csak a nézők hiányoztak...Voltak olyan hét­köznapi előadások, amelyekre mindössze három ember váltott jegyet. A vetítéseket persze – politikai okok miatt – mindig megtartották. Ame­rikai háborús filmek híján mi, gyerekek megke­restük azok szovjet tükörképeit. Körmünket rág­va izgultunk az EZERARCÚ HŐS-ért és elszorult a torkunk, miközben a SIVATAGI TIZEN­HÁRMAK reménytelen küzdelmét figyeltük.

Községünkben a legnagyobb közönségsikert a KŐVIRÁG című színes mesefilm aratta, amit sokan azért néztek meg, mert az oroszok e mű­vet állítólag a németektől zsákmányolt gyönyörű Agfa-nyersanyagra „fotografálták”. A hitleri Né­metország ezerszer hangoztatott felsőbbren­dűségének mítosza így munkált tovább a hét­köznapi tudatban. A német a világ legjobb katonája – hallottuk kiskorunkban. Nyolcéves lehettem, amikor láttam a STUKÁK és a LÜTZOWl SASOK című háborús filmeket, amelyekben apollói szépségű teutonok védték hazájukat a minden emberi vonást nélkülöző angolok, franciák és oroszok ellenében. A szovjet filmek­ben viszont a németek voltak emberalatti lények: patkányképű, monoklit viselő SS-tisztek és kesehajú gestapós pribékek gyötörték halálra tisztaszemű orosz áldozataikat. Röpke négy óv leforgása alatt zúdultak nyiladozó agyamra Göbbels doktor politikai bűzbombái, Walt Dis­ney bukolikus giccsorgiái, Hollywood álomzuhatagának hullámai, a II. világháborús szovjet film mozijának szürrealisztikus propa­gandaképei.

Sztálin filmbéli alakja csak pillanatokra tudta magát szívembe lopni. Személyisége akkor állt hozzám legközelebb, amikor sejtelmesen bevi­lágított dolgozószobájában merengett. Kint a Kreml toronyórája hajnali kettőt ütött. Sztálin ilyenkor kedvenc Verne-hősömre, a rejtőzködő Nemo kapitányra emlékeztetett: feje köré a zöl­des félhomály romantikus burkot varázsolt. Amikor azonban szobájában megjelent a Vörös Hadsereg vezérkara-csupa unalmas tábornok – nyomban szétfoszlott a titokzatos légkör. El­kezdődtek a véget nem érő okoskodások a fron­tok helyzetéről és ilyenkor mi, gyereknézők, ásítozni kezdtünk. A félhomályban előkerültek a csípős krumplipuskák, az U-szöges csúzlik, majd röpködni kezdtek a lerágott almacsutkák, ala­posan fejen találva az első sorokban ülőket.

– Ne dobáljatok, hülye stricik! – visították a lányok, akiknek a haját is megráncigáltuk.

A SZTÁLINGRÁDI CSATA vetítésekor – amíg a Nagy Fehérzubbonyos Isten tábornokaival elmélkedett – egy seregnyi gyerek az ÁRPÁD MOZGÓ körül rúgta a labdát. A második rósz kezdetekor egy kölyökhang kiordított a moziból:

– Gyertek gyorsan! Kezdődik a harc!

Erre, a szaporán káromkodó Süveges nénit felöklelve, mindenki a terembe zúdult, hogy végigizgulja Pavlov őrmester kézitusáját a ro­hamozó németekkel. A szovjet filmekben is sze­repeltek szép nők: én a sztálini időkben is megtaláltam szívem nagy szerelmét. Akkoriban Orlovát, a CIRKUSZ hősnőjét övezte egyfajta sztárkultusz, nekem azonban nem tetszett ez az agyonszőkített, lárvaarcú asszony. Az én imádottam Ligyija Szmirnova volt: egy karcsú, beszédes-szemű, barackvirág-mosolyú szláv szépség, akinek csodás lábikráin úgy feszültek a puhabőr-csizmák, hogy láttukra remegés futott át kamasz hátgerincemen. Ha Szmirnova volt a főszereplő, és kétszer néztem végig a filmet. Képzeletemben sokszor hajoltam Ligyijához, szerelmes csókot formázva arcának nevető gödröcskéjére. Tizenöt éves koromban horpadtmellű, póklábú diák voltam. Gyűlöltem csenevész külsőmet, soha el nem tűnő pattaná­saimat, letört fogaimat. Könyvekbe temetkezve és mozivászonra tapadva próbáltam feledni a háborús hétköznapok érzelmi nyomorúságát.

Egy nyarat, segédmunkásként, a diósgyőri vasgyárban töltöttem. Igazi nebántsvirág vol­tam egy mogorva, keménykötésű parasztem­berekből álló munkacsapatban. A gyárudvari rendetlenség átláthatatlan sűrűjében, iparvá­gányok között botladozva segítettünk az üzemi kőműveseknek. A kokszolóból kiáramló édes­kés gázok megülték tüdőmet. Reszkető inakkal cipeltem a saroglyára rakott téglahalmokat. Iz­mos, napégette lány volt a segítőtársam: ő lép­delt elöl. Egyszer,félúton, megroggyant a térdem, zsibbadó ujjai melengedték a saroglyát. A téglák szanaszét hullottak. A kékszemű Erzsi csodál­kozva fordult felém és nem titkolt lenézéssel meredt rám.

Hányás tanuló vagy te az iskolában? – kér­dezte ingerülten a kőművesmester, amikor az állványon dolgozva már a második malterosvödör csúszott ki a kezemből.

– Tiszta kitűnő voltam – nyögtem zavartan.

– Phhu, ilyen fatökűeknek adnak kitűnő bizo­nyítványt. – fújtatott a mokány ember, akinek durván hegyezett plajbász ült a füle mellett. Kudarcaimat, szégyenemet magamba zárva, a fáradtságtól félholtan tántorogtam haza estén­ként pedig a miskolci mozikban kerestem mene­déket. Egy napon a Sötétkapu melletti filmszín­ház homlokzatán hatalmas, színes plakát hir­dette:

JÉGMEZŐK LOVAGJA
RENDEZTE: SZERGEJ EIZENSTEIN

Akkoriban a rendező neve számomra sem­mit sem mondott: kizárólag a filmcsillagok érdekeltek.

– Ez egy Árpád vezér korában játszódó film – magyarázta a mellettem álló fiatalember, miközben a vitrinbe tett képeket bámultuk. A csúcsos fémsisakot viselő Nyikoláj Cserkaszov valóban úgy festett, mint a honfoglaló magyarok egyik vezére.

Elkezdődött a film: komoran, méltósággal. Mélyzengzetű szláv kórus töltötte be az eget és a földet. A hullámzó mesetájak valahol a távoli láthatáron ölelkeztek az égbolttal. Sokrétegű felhőóceán úszott az apró emberalakok felett és tükröződött a tavak vizében. Az orosz anyaföld puha domborulatait tehetséges kezek faragvá­nyai díszítették. Fáradt muzsikszemek fürkész­ték a Végtelent: talán a csillagvilág mélységeit kutatták.

Megszólaltak Novgorod csengő-bongó ha­rangjai és én ekkor már nem a történet fordula­tait követtem. Lenyűgöztek az arcok, a ruhaköl­temények, a napfényben csillogó hagymakupo­lák. A sötét Hollósziklán álló orosz hadvezér körül az égi fény másvilági tartományokba emelte a mozdulatlan felhőket. Az ellenséges német lovagrend harcosai fehér szellemalakok­ként olvadtak a hómezőbe: fémhengerbe bújta­tott fejük emberidegen erők üzenetét rejtette, mellettük, mint a fürge, nagyfejű vasbogarak futottak a gyalogoskatonák. Szívszorongva fi­gyeltem a mértani tökéllyel felépített teuton har­ci oszlopok keményritmusú közeledését. A két egymást pusztító sereg tömegei úgy folytak eggyé, mint kavargó sejtek a górcső lencséje alatt.

Amikor a moziból kijőve átvágtam a gyéren megvilágított Népkerten, még mindig Prokofjev zenéje lüktetett bennem. Kis orosz parasztlovak patája csapott a felporzó hóba, eszeveszetten futottak a megvert németek, s valahol a jégmező közepén kétségbeesetten orgonált egy Savonarola-arcú feketecsuhás alak.

Tizenöt éves voltam. Csak dadogva tudtam volna szavakba önteni érzelmeimet.

Ma pontosan tudom, mi történt akkor velem. A mozikufárok zsibvásáréból a filmművészet szentélyébe tévedtem.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Blődli

Árkus Józsefet hallgatom a Nap Tévében. Azt mondja, nem megy manapság a politikai hu­mor. Ő csak tudja, hiszen az Új Ludas főszer­kesztője, a Parabola műsorvezetője, s ki tudja még mi minden, ahol a politikai humort gyártják.

Nem megy a politikai humor – mondja –, mert az embereket nem érdekli a politika. Per­döntő bizonyíték erre, hogy az imént volt vala­hol egy időközi választás, és a szavazati joggal rendelkező polgárainknak mindössze nyolc százaléka vette magának a fáradtságot, hogy az urnák elé járuljon. Megúnták a politikát. Árkus azonban nem félti a kenyerét, derűs mosollyal utat mutat: politikamentes humorral kell hát szolgálni a fogyasztókat, ahogyan ő nevezi, blődlivel.

Kiváló üzleti érzékre valló felismerés. Bár, ha jobban meggondolom, azért így is marad gond: humoristáinknak kemény konkurenciával kell számolniuk. Nevezetesen a honatyákkal, akik már jóval korábban felismerték, hogy választóik megunták a politikát, s blődlivel keltenek érdeklődést maguk iránt. Politikamen­tes, közönséges avagy nemzeti blődlivel. Most is, ugye, az egész ország hahotázik azon a jó viccen, hogy megszavaztak egy törvényt: ha egyetlen iskola van a faluban, akkor is vissza kell adni az egyháznak, amennyiben igényt tart rá. A legmélyebb, legnemesebb mikszáthi hu­mor csillog e blődliben. Úgy illik e törvény az ezredforduló világába, mint a „Beszterce ostro­ma” Pongrácz grófja a maga korába: írói zseni kell egy ekkora anakronizmus kitalálásához. Még néhány ilyen vicces lelemény, s a nemzet valamennyi gondja megoldódik. Nem lesz szükségünk se ipari szerkezetváltásra, se korszerű, piacokat hódító mezőgazdaságra, s a fél zsebünkből könnyedén kifizetjük minden adósságunkat. Özönleni fognak hozzánk a turisták a világ minden tájáról, s úgy költekeznek majd nálunk mint a bolondok. Az amerikaiak becsukhatják Disneylandet, s a szegény indi­ánok hiába lesik majd a látogatókat a rezervá­tumokban. Mindenki csak hozzánk tódul, az újjáéledt középkor világába, ahol minden utca­sarkon valami akkora blődlibe ütközhet, hogy megszakad a röhögéstől. Sikerország leszünk. Ám ha így lesz, nehéz napok várnak a humo­ristákra. Ahol mindenen csak röhögni lehet, ott nem fizetik a mulattatókat, hiszen nincsen szükség rájuk. Állástalan, feladatnélküli, elszegényedett és megszomorodott emberek lesznek a humoristák.

Amilyenek ma egyre többen vannak azok között, akik nem humoristák. Azok között, akiket már elbocsátottak vagy rettegnek a munkanélküliségtől, akik egyre aggodalmasabban számolják a pénzüket az élelmiszer boltokban, s akik azon töprengenek, miből fogják kifizetni a villany- és gázszámlájukat. A parasztok között, akik hiába gürcölnek, nem veszik át tőlük a termést, az értelmiségiek között, akik hiába magolják be a szakkönyveket, a kultúra áru, nincsen piaca.

Azok között, akiket nem érdekel már a politi­ka. Csak a munkanélküliség, az infláció, az elnyomorodás, a termelési válság, a kulturális elnyomorodás érdekli őket – méghozzá igen­csak hevesen –, de mindennek semmi köze a politikához.

Nem ezért vonakodnak odaballagni az urnák elé, mert az adott pártprogramok alternatívái közül egyik se felel meg az elképzeléseiknek, mert a parlamentben anakronisztikus tréfák kiötlésén munkálkodó szónokok közül senkiben nem bíznak, ó, nem. Csak a politikából magából ábrándult ki valahogyan s valamiért ez a derék nemzet. Az elvont, minden gazdasági, kulturá­lis, belügyi és külügyi kérdéstől teljesen függet­len, nagybetűvel írandó Politikából, ami olyan megfoghatatlan valami, mint a platóni ideák.

S ha a nemzet kiábrándult a politikából, igaza van Árkusnak, nem szabad forszírozni a politi­kai humort. Szent dolog az a nemzet, tisztelni kell az érzéseit. Hol vagyunk már azoktól az állampárti időktől, amikor párthatározatok írták elő, hogy politikai humornak is lennie kell, hiába csappant meg iránta az érdeklődés. Ma már az sem kötelező, hogy választáskor mindenki az urnák elé járuljon. Meg lehet oldani a problémákat a parlamentáris demokrácia sza­bályai szerint, az emberi jogokat tiszteletben tartva is. Nem mennek szavazni, hát nem mennek. A második fordulóban majd odamegy a képviselőjelölt egymaga, leszavaz önmagára, s a leadott szavazatok száz százalékának bir­tokában ülhet be a parlamentbe. Minden sza­vazójának bizalmát élvezni fogja, a szándé­kaikat maradéktalanul képviseli majd, ez bizo­nyos.

A munkanélkülieket, elnyomorodottakat pedig majd vidámítják politikamentes blődlivel. Olyas­félékkel, mint úriszék, dézsma, bot. Latin lesz a hivatalos nyelv, s visszaállítjuk a pallosjogot és a ius primae noctist. Ragyogó blődlik, egyiknek sincs semmi köze ahhoz a nagybetűs Politiká­hoz, ami nem érdekli az embereket. Kacarászva vészelik át azt a kis időt, míg művelt Nyugat érzékelni fogja átalakulásunkat, nemesi ban­dériumaink csatlakozhatnak a NATO-haderőkhöz, alkimistáink és csillagjósaink Nobel-díjat kapnak, s nemzetgazdaságunk felvirágzik a röhögőgörcsökben fetrengve kumiszt vedelő, nyereg alatt puhított húst faló külföldiek valuta-milliárdjaitól.

Bizakodva nézek a jövőbe.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

H. S. Commager: A második világháború történetéről

Tucatjával olvastam az elmúlt évtizedek alatt a második világháború történetéről szóló köny­veket, nem is beszélve a megszámlálhatatlan regényről, emlékiratról, a mind nyugati, mind szovjet feldolgozásban látott filmekről. Nem hittem, hogy mondhatnak még újat nekem ebben a témában. Ennél azonban még érde­kesebb dolog történt: Commager könyve, amelynek eredetije 1945-ben jelent meg, egyszeriben visszarepített a valóságba, elemi hitelességgel idézte fel, amit annak idején személyesen éltem meg, amiben benne vol­tam, nem mint történelemben, hanem mint eleven életben. Hirtelen lefoszlott erről az időről a rengeteg utólagos magyarázat, események ilyen vagy olyan felfogása, viták, amelyeket tények fölött vívtak, fordulatok, amelyek át- meg átformálták a tények megítélését. Igen, ez volt az igazság, amit ezek az emberek írtak le, mondtak el, akik közvetlen szemlélőként vagy résztvevőként, szemtanúként azon melegében jegyezték fel a tapasztaltakat. Commager kiválóan fogja egységes egészbe a sokféle, de mindig hiteles beszámolókat. Miközben bizto­sítja, hogy a friss riport eleven közvetítéssel magunk is átéljük a kezdetben tragikus, majd egyre inkább az antifasiszta erők győzelmét hozó eseményeket, a szétágazó háború mene­tét összefogottan, világosan, mindig jól átte­kinthetően beszéli el.

Jelen napjainkból nézve a megdöbbenés erejével hat ránk jónéhány akkori történés. Például a jugoszláv népek fantasztikus közös harca Tito vezetésével a németek ellen. Ezt ma nemigen emlegetik, sőt épp a napokban hallot­tam Fejtő Ferenc fejtegetését arról, hogy Jugoszláviát már annak idején mesterségesen eszkábálták össze, nem törődve a délszláv népek közti óriási fejlettségi, kulturális, vallási, stb. különbségekről. A mintegy négyéves par­tizánháborúról, amelyben ezeknek a „végze­tesen” különböző népeknek mindegyike részt vett, Fejtő nem emlékezik meg, holott ez nem akármilyen hadsereg volt, Churchill állítása szerint „több német hadosztályt kötött le, mint Olaszországban az 5. és a 8. szövetséges hadsereg”. Ugyan ki „eszkábálta” össze ezt a több mint negyedmilliónyi népi hadsereget, amelyet a németek egyszerűen képtelenek voltak – nemhogy megsemmisíteni – de még meggyöngíteni is? És amelyben szerbek és szlovének, bosnyákok, montenegróiak és a többiek a legkevésbé se egymással villongtak, hanem kinyilvánított szándékuk volt, mint Cyrus L. Sulzberger, a New York Times akkori tudósítója írta, hogy a „teljes egyenlőség alapján, egyetlen nagy szövetségben egyesítik Délkelet-Európa szlávjait”. Ennél önkéntesebb aligha lehetett mozgalom. Hogy az elmúlt évtizedek­ben súlyos hibák ásták alá a nemes szándé­kokat, az kétségtelen, de csak a nacionaliz­must nevezni meg a helyzet okozójának, az talán enyhén szólva felületesség. Valami kimarad az elemzésekből, valami nagyon fon­tos és meghatározó. Vajon rájönnek-e egy­szer?

Nem kis meglepetés éri az embert akkor sem, amikor egykorú nyugati szövegeket olvas a Szovjetunióról és a Vörös Hadseregről. Em­lékezhetünk, hogy jó ideje kizárólag negatív leírásokat olvashattunk pl. az orosz hadsereg kezdeti vereségeiről, fejvesztett visszavonu­lásáról. Joseph Grigg amerikai haditudósító az eseményekkel egyidejűleg az alábbiakat írja: „A német támadás hatalmas méretű katlanba zárta be a Vörös Hadsereg jelentékeny egy­ségeit Bialystok és Minszk között. Ekkor azon­ban olyasmi történt, amire Hitler hadvezérei nem számítottak. A körülkerített oroszok ahe­lyett, hogy megadták volna magukat, tovább harcoltak, és ezzel felborították a németek terveit. A németek méltatlankodva figyelték, hogy az oroszok egészen másként viselkednek, mint a franciák annak idején a nyugati hadszín­téren. A nyugati villámháborúban a franciák, mihelyt a csapatok parancsnokai értesültek róla, hogy a gyorsan előrehaladó németek a hátuk­ba kerültek és bekerítették őket, azonnal letették a fegyvert. Az oroszok azonban nem voltak hajlandók követni a katonai szakkönyvek uta­sításait. Amikor a németek körülvették őket, az utolsó emberig harcoltak, és annyi németet öltek meg, amennyit csak tudtak...” Két amerikai mérnök elmondja, hogy „Oroszország európai területéről már a háborút közvetlenül megelőző időkben is több millió szovjet állampolgárt telepítettek át az Uraiba, Szibériába és Közép-Ázsia vidékére, hogy részt vegyenek a gyorsan megszervezett haditermelésben”. Ugyancsak amerikai újságírók és katonai szakértők közük velünk, hogy a háború ideje alatt az orosz hadsereg ellátottsága egyre fokozódott, a ka­tonák meleg ruházata és megfelelő ennivalója már kezdettől fogva biztosítva volt, hogy az orosz tüzérség mindig jobb volt a németnél, hogy a repülőkön a pilótát védő páncélzat erősebb volt, mint a világ bármelyik más részén készült harci gépekén „a Vörös Hadsereg köz­katonája erős s szívósan kitart a harcban, bátor és soha nem veszti el a fejét, mindig kiválasztja a legalkalmasabb időt a támadásra. Jól van felfegyverezve”. Feltételezem, hogy az ameri­kai tudósítók nem voltak a bolsevik párt tagjai, különben se a győzelem után, hanem előtte ír­ták mindezt, amikor látszólag még semmi nem igazolta őket. De az a Szovjetunió, amely az állami szervezettség és az emberi hősiesség magasrendű példáját mutatta a világtörté­nelem legkeményebb háborújában, hogyan ju­tott odáig, hogy békeidőben nincs ennivalója? Commager könyvét olvasva ez a kérdés is óhatatlanul felvetődik bennünk. És várnánk az elfogadható magyarázatot. (Holnap Kiadó)

Vas István: Azután

Vas Istvánról már a Nehéz szerelem régebbi köteteiből megtudhattuk, hogy még növekedett, bár nem valami váratlan, feltűnő látványosággal: külön megcsodáltam elbeszélő módjának azt a természetes egyenletességét, amelyet évtize­dek múlásával is meg tudott őrizni, ékesen bi­zonyítva, hogy ez mennyire sajátja, elvitatha­tatlan azonossági jegye. Némi sajnálkozással gondolok rá, hogy az emberélet végessége számomra mindenképpen lehetetlenné fogja tenni, hogy egyszer majd ennek a kötetnek a folytatását, sőt folytatásait is olvashassam, és megismerkedhessek akár a mai, a hetvenes évtizedét taposó Vas Istvánnal, saját elbeszé­lése alapján. (Róla egyáltalán nem elképzel­hetetlen, hogy megadatik neki az a lehetőség is.) Ami a jelenlegi kötetet illeti, értékét az emeli meg az előzőekéhez képest, hogy minden érezhető szándékosság, pláne erőltetés nélkül, egy történelminek nevezhető időszak plasztikus korrajza is kikerekedik belőle. Magam ugyan fiatalabb vagyok az írónál, de voltam már akkoriban annyira tudatos és életkörülményeim is olyanok voltak, hogy a könyvben tökélesen ráismerhettem mindarra, amit személyes em­lékeim közé sorolhatok. Az író igazán mesterien érzékelteti a „baloldalinak” nevezhető magyar értelmiség akkori mentalitását, magatartását, és azt a különös állapotot, amelyre leginkább az ideiglenesség nyomta rá bélyegét. Ezekre az úgynevezett baloldaliakra tulajdonképpen egyetlen dolog volt jellemző: hogy drukkoltak Hitler ellen, és ki-ki saját helyzete szerint igye­kezett reménykedni a túlélésben. Az író „árja” felesége jóvoltából (annak halála után is), elvben kedvezőbb helyzetben volt írótársánál, barát­jánál, mégis állandóan fölötte lebegett a Damoklész kardja, a munkaszolgálatra való behívás. És valóban többször be is hívták, amit ő annyira nem bírt elviselni, hogy öngyilkosság­gal próbálkozott. Vas István nem titkolja gyen­geségeit, regénye sokszor nem teszi lehetővé, hogy azonosuljunk személyével, de ez mit se von le a mű értékéből. Annak a nemzedéknek az életéből, amelyhez ő is tartozik, tíz évet a fasizmus létezése rabolt el, annak árnyékában kellett megélnie ifjúkori szerelmeit, tehetsége bontakozását, és szüntelenül számolnia kellett azzal, hogy ifjúsága teljében pusztul el. Az Azután tulajdonképpen ennek a tíz évnek a története, egy olyan ember sorsán keresztül, aki csöppet se hősként, néha a megfutamodás vágyával, végül mégis túlélő lett, és ilyen értelemben győzelmet aratott. (Szépirodalmi Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

A könyvújdonságok közül nem véletlenül aján­lom elsőként szíves figyelmükbe azt a Szege­den megjelent tanulmánygyűjteményt, melybe A Sajti Enikő Nemzettudat, jugoszlávizmus, magyarság címmel másfél évtized alatt kelet­kezett írásait gyűjtötte egybe. A változatos témájú tanulmányokban arra keresi a választ, hogyan formálódott a délszláv népek indentitástudata, milyen volt a jugoszláv állam és Jugoszlávia Kommunista Pártja nemzetiségi politikája, s milyen esélyei voltak a félmilliós magyarságnak a beilleszkedésre, nemzeti sa­játosságainak megőrzésére.

Hasonlóképpen a térség népeinek együtt­élésével, a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozik, csak szélesebb kitekintéssel, a két világháború közötti felvidéki magyar értelmiség egyik jeles képviselője, Borsody István. Ifjúságát Budapest és Prága kettős vonzáskörében töltötte, s azok közé tartozott, akik nemzeti érzésük és nézőpontjuk fenntartása mellett nemzeti önbí­rálatra is képesek voltak, a dunatáji konfliktuso­kat a kölcsönös felelősség tudatának igényével szemlélték, egységben és összefüggésben nézték nemzet és demokrácia problémáit. 1938- ban Budapestre költözött, 1945 után az Új Ma­gyarország című külpolitikai hetilap munkatár­sa, majd washingtoni magyar követség sajtó­attaséja lett. 1947-től az Egyesült Államokban egyetemi tanárként a Közép-európai térség problémáinak tudományos, tárgyilagos vizsgá­latát választotta életcéljául. Válogatott írásain­ak 1. kötetét, az 1937-1945 között keletkezett írásokat Európai évek címmel a Századvég Ki­adó jelentette meg.

Csaknem azonos időszakot ölel fel a Mag­vető Könyvkiadónál napvilágot látott Levelezés köz- és magánügyben 1931-1944 című könyv. Címzett vagy feladó Erdei Ferenc, levelező-partnerei pedig a húszas-harmincas évek for­dulóján megpezsdült egyetemi ifjúsági mozgal­mak tehetséges résztvevői, új utakat kereső, az akkori Magyarország megreformálására készülő fiatalok, köztük Bibó István, Buday György, Fója Géza, Lengyel Balázs, Ortutay Gyula, Sárközi György. A jegyzetekkel, név- és tárgymutatóval ellátott levelestárat H. Soós Mária szerkesztette, s Huszár Tibor írt hozzá utószót.

Magyar költők művei közül elsőként nem verseskötetet, hanem Illyés Gyula naplójegy­zeteinek ötödik kötetét ajánlom olvasgatásra. Az 1975-1976-ban keletkezett feljegyzések bepillantást engednek a költő alkotóműhelyébe, s számtalan irodalmi érdekesség mellett meg­örökítik Illyés tollal vívott küzdelmét a magyarság jövőjének érdekében. A kötet értékét külön emelik a Naplójegyzetekbe illeszkedett, Illyés Gyulának e két évben keletkezett nagyobb élegzetű cikkei, tanulmányai, előadásainak szövegei. Az Illyés Gyuláné és Illyés Mária által gondozott kötet a Szépirodalmi Könyvkiadónál elent meg.

Fiatalon befejezett életmű utolsó darabjait olvashatjuk Sziveri János Magánterület című kötetében, mely élete utolsó évében, 1990-ben 1 verseket tartalmazza. A Vajdaságban szüle­tett költő az Új Symposion című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt, majd a szabadkai Népszín­ház dramaturgja.

Az erdélyi költészeti hagyományok egyénivé varázsolt stílusa, a kisebbségi lét megszenve­dett tudata, a balladai tömörségű képalkotás ragadja meg az olvasót a kolozsvári születésű Balla Zsófia verseiben. A szerző a kolozsvári rádió magyar adásának munkatársa volt, majd újságíró, szerkesztő. Versei, műfordításai, kritikái 1965-től jelentek meg, több irodalmi díjat is kapott. Művei külföldi terjesztését 1971 után nem engedélyezték. Az Eleven tér című válo­gatás az első magyarországi kötete, a Magve­tő kiadása. Ahogyan élek című verse megdöb­bentően tömör kifejezése a költő életérzésének: „Újra, csak újra megtérek, / Nem akarok más lenni, / Félek / Mint ami lenni szeretnék. / Ah­ogyan élek, az a hazám.”

A Tiétek a szívem című kötet gyermekver­seit két nyelven jelentette meg a szerző, Ros­tás-Farkas György, aki cigány nyelvről maga fordította őket magyarra. Egy táblázatot is mellékelt a cigány nyelv hangjairól és kiejté­sekről, így a csak magyarul tudók is elolvashatják eredeti nyelven a verseket, megérezhetik sajátos nyelvi hangulatait. A kötet elején a költő cigányságának vállalásáról, a cigányság kultú­rának, hagyományainak, nyelvének ápolásáról írt: „A kihalóban lévő kultúra nagykövete csak az az ember lehet, aki méltósággal tudja népét szolgálni.” Elkötelezettségének dokumentuma az a szintén most megjelent, Ősi cigány mes­terségek és foglalkozások című néprajzi tanul­mány, melyet volt tanítványával, Karsai Ervinnel együtt írt. Mindkét kötet az OMIKK kiadása. Érdekes kulturális eseményként említem meg, hogy megindult a Biblia cigány nyelvre lefordí­tott kiadása, Elsőként Máté evangéliuma jelent meg Choli Daróczi József fordításában a Szent István Társulatnál.

Gergely Ágnes új könyvének, mely a Szépi­rodalmi Könyvkiadónál jelent meg, különös címe van: Nyugat magyarja. Esszé napló William Butler Yeatsről. „Yeats írnek született, Angol volt az anyanyelve. Műveit a brit költészet tartja számon. Szülőföldjét szétdarabolták. Emlékeit Dublin, London, Belfast is őrzi. Vallása pro­testáns, mint az angoloké. Lexikoncímkéje »Anglo-lrish«, angol–ír költő. Egy 1887-ben írt versében saját magát nevezi Nyugat magyar­jának.” Századunk egyik nagy költőjéről húsz éve óta ír Gergely Ágnes, s miközben verseit elemzi, életét, szerelmeit, keserves küzdelmeit írja le, magunkra ismertet: történelmünkre, múltunkra. Nagyszerű, felemelő olvasmány.

Egyszerre több angol szerző könyve is megtalálható a könyvújdonságok között. Újra megjelent, most a Göncöl Kiadó gondozásá­ban H. G. Wells 1904-ben írt tudományos-fan­tasztikus regénye Az istenek eledele Szinnai Tivadar fordításában.

William Beckford (1759-1844), akit tulajdon­képpen egyetlen könyve, a Vathek miatt tart számon az irodalomtörténet, amelyet az egyik legkülönösebb angol regényének tartanak, szin­te teljesen ismeretlen a magyar olvasóközön­ség előtt. Élettörténete kalandregénybe illő, nemkülönben a regény keletkezésének törté­nete. Apjától kilencéves korában olyan hatalmas vagyont örökölt, hogy Anglia leggazdagabb fi­aként emlegették. Rémálomba illő gótikus erő­dítményt építtetett, tele műkincsekkel, hatal­mas könyvtárral. Franciául, latinul tanult, zenét a nyolcéves Mozarttól, művészettörténettel, irodalommal foglalkozott. Beutazta Európát, találkozott Voltaire-rel, szemtanúja volt a Bastille lerombolásának. 22 éves korában, két nap alatt, francia nyelven írta meg halhatatlan kis remekművét, fantasztikus, romantikus keleti mesét egy mindent tudni és birtokolni vágyó, vad in­dulatoktól fűtött kalifa kárhozatra jutásáról. A Párizsban írt művet egy Sámuel Henry nevű lelkész a szerző nevének feltüntetése nélkül angolra fordította, mint arab mű nyomán készült művet. Egy verzió szerint maga Beckford is elkészítette az angol nyelvű változatot. A fran­cia eredetit mindenesetre úgy tartják számon, mint az egyik legérdekesebb írásművet, mely francia nyelven valaha is íródott. A hosszú című – Vathek kalifa története – magyar fordítás sa­játos módon az angol változatból készült, Képes Júlia munkája.

A könyv a Holnap Kiadó Vízöntő könyvek sorozatában lépett ki az ismeretlenség homá­lyából.

(emmi)