MEGMENTETT OLDALAK

KERÉNYI FRIGYES

(1822-1852)

A Lánchíd alapkövének letétele alkalmánál

Pesten augusztus 24-én, 1842

Hullám alá ott künn magot temettek,
    Melyből – dacos habok, piruljatok –
Maholnap hajh a szellem fegyverének
    Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a vén folyam békén lehajtja,
    Mely oly sokáig délceg s büszke volt!
A honfiak nagyobbat ünnepelnek –
    Az Ész előtt egy nemzet meghajolt!
Nemzet, mert az lesz, hogyha nem fajul
A szertehajló nép osztályibul.

Nemesbül, kit bölcsője mond nemesnek,
    S mert munka sok van, nyújt kezet:
Így a jövendő boldogabb mezőin
    Aratni nem fog, aki nem vetett.
Egy ezredév sokat, sokat felejtel
    Aludjanak a holtak csendesen –
Választott nép, ez ősök sarjadéka,
    Kezedben áll, hogy egy legyen!
Jog és szabadságban szentelt fedél:
Alatta forrjon egybe, és – megél.

Tudom, tudom, hogy vonzó földi érdek
    A gyarló emberen nehéz bilincs,
És áttekinteni a jelen határin
    Mindenkinek saspillantása nincs:
Lesz még ború s a völgy rideg ködében
    Lejárt időket zengő rommadár –
De nem hazug talán a szív sugalma:
    Ki oly soká, az nem hiába vár!
Választott nép, ki gúnnyal néz reád,
Temesse föld alá gyalázatát!

Hajhl mit a jobbak közted hirdetőnek,
    Nehéz a lecke és magasszerű:
Te hűn tanulod, és Dunának fölébe
    Növekszik a megtestesült betűi
Magasztos ige lelkes hirdetőit
    Ha lesz, ki meg nem állja hangjait
S verítékért tövissel fog fizetni –
    Az öntudat nyugalma istenít!
És nemzedékről nemzedékre át,
Meleg szívekben élni, üdvöt ád.

SZÉKÁCS JÓZSEF

(1809-1876)

Széchenyi

Egy föltétel alatt lesz naggyá Széchenyi köztünk,
    Hogyha a külföldet hordja be gőzösein.
Érted-e, Széchenyi, ezt? A világot hordd a
                                                                 Dunára,
    A jobb gyomruakat a Tisza partjaira.
A magtárakból háton hordjad ki a gabnát
    S a bort gördítsed korcsolya-úton alá.
Költsék s menjenek el. Te pedig számolj velők
                                                                 és jöjj,
    Járj és kelj s házról-házra vigyed meg a pénzt.
Így léssz csak naggyá, ha a nemzetet arra
                                                                 tanítod,
    Hogy kell gazdaggá lenni – dologtalanul.

JUHÁSZ ERIKA

Kard ki kard!

Fellegek, angyalok, ívek, holti fehérek a rímek!
Dalra ha kelne csak egy bárd! Lépteden áll meg az en garde.

    Múzsa, kezembe a lantot! Zengnek az ősi harangok,
    kondul a völgy, a kanális, égi, de néha banális.

Végre, Apollo, a pátosz társul a hű muzsikához.
Ajkamon isteni fény ül, zord koponyám beleszédül.

    Szellem. A lépte csikordul. Vánkos. A könnye kicsordul.
    Lassan elalszik az álom, hinti porát a határon.

Ébred az alkony az úton, penget a hajnali húron,
olvad a láng, elenyészik, isteni szikra, mi fénylik.

    Írhat az Úrhoz a költő, szúrja a tinta, a töltő,
    csordul a lélek a vérbe, mozdul a kő a szivébe’.

Van, ki ragadja a pennát, égisze vési a fejfát.
Nékem a föld, mi nyugosztal. Félre a kontrariposzttal!

    Mustvörösen belefészkel, mégis ütés-kitöréssel
    ömlik a lélek a borból, dallam a néma torokból.

Bús soraim leborítom, reszket a toll a papíron,
új zene sarjad a páston, őrzi a régi magányom.

GYIMESI LÁSZLÓ

Záróra, kettesben

A dob se döng a síp se sír tovább
Bagoly idő ragyogtat érmeket
    Még lángban a hegycsúcs
        Igyál velem barátom

Sötét az est üres pohár az ég
Az összes isten elvonult aludni
    Már horkol a hold is
        Igyál velem barátom

E bor köszöntse már a holnapot
A pénzt a nőt a szent babért
    Míg tart a varázslat
        Igyál velem barátom

IMRE KATALIN

Akinek szívében van nagysága

A magyar színház két évszázadára emlékezve közöljük az alábbi írást. Bajza József, a reformkor irodalmi életének egyik vezéralakja egyúttal színházi kultúránk megteremtésének kiemelkedő képviselője is volt. Imre Katalin, irodalomtörténész és kritikus, a Tűz-tánc egyik szerkesztője, aki két éve halt meg, 1958-ban adta közre Bajzáról szóló írását az Élet és Irodalomban.

Móricz Zsigmond írta gyönyörű és okos tanulmányában Bajzáról, hogy „Őneki nem fejében, hanem szívében van nagysága”.

Valóban Bajza nem volt nagy költő, sem író, sőt munkásságának fő területén, a kritikai pá­ván is volt nála nagyobb, még kortársai között is. Nem volt művészi lángész, aki alkotásaival ép korán és örök életűt teremt. Nem volt alapos irodalomtudós, aki sokoldalú felkészült­séggel hibátlan és példás műelemzést végez, új törvényeket fedez fel és tévedhetetlen ítélete­it nyilvánít.

Bajza semmiben sem előzte meg a korát, a magyar történelemben dicsőséges reformkor­szakot, éppen annak osztályától, helyzetétől determinált képviselője volt. Középbirtokos nemes családból származott, jogot végzett. Nemesi értelmiség volt tehát, polgárosodó de­mokrata kisnemes, mindaz az ellentmondás, ami a nemesi vezetésű magyar polgárosodás jellemzője, jelentkezett eszméiben és harcai­ban. Harcolt a feudális, a rendi kötöttségek és elmaradottság ellen az irodalomban és az irodalmon keresztül a társadalom szerkezeté­ben – de ebben a harcban nem képviselt poli­tikai forradalmi szándékot. Harcolt a nemzeti függetlenségért, a nemzeti művészetért – de nem ismerte fel e függetlenségi törekvés el­választhatatlan összefüggését a társadalmi átalakulással, a polgári forradalommal. Harcolt az irodalmi demokráciáért – de politikában alig jutott túl a liberalizmuson, harcolt az új, pol­gárosodó irodalomért – de nem jutott el a rea­lizmus helyes alkotó módszerének világos fel­ismeréséig, nem jutott el Petőfi plebejus népi­ességéig, a következetes demokratizmusig. Megalkudott a korabeli kisnemesi közönség érettségi fokával és befogadó képességével. Arra támaszkodott és annak az oldaláról hada­kozott. Egyszóval magán viselte a reformkor liberális eszmei korlátainak bélyegét. A polgári átalakulásnak csak előharcosa volt, ellent­mondásokkal terhes bajvívója, nem pedig kö­vetkezetes végiggondolója.

De Bajza József nevéhez fűződik az elévül­hetetlen érdem, hogy a harmincas évek elejétől a szabadságharcig, tizenöt hosszú éven át szívósan és leszerelhetetlenül küzdött a kora által feladott kérdések megválaszolásáért, a mindennapos aktuális leckék megoldásáért: küzdött, mint az akkori legjobb lapok létrehozója és szerkesztője, küzdött, mint színigazgató, mint történész, mint publicista, mint esztéta és kri­tikus. Küzdött sokféleképpen, új helyzetekben, új módszerekkel.

Harcolt, hogy a magyar irodalomból, mely elsőrendű eszköze volt a függetlenség és ha­ladás kivívásának, „elrezzentse” a kontárokat, a fölösleges dilettánsokat, a fejlődés akadályait. Hogy diadalra vigye az „irodalom respublikáját”, mely nem ismer sem születési, sem hivatali tekintélyt, csak az ész, csak az elhivatottság elsősége előtt hajt fejet. Harcolt, hogy „elrezzentő” bírálati módszerével, hatalmas irodalmi pőréivel polgárjogot szerezzen az érzékeny­ségekre, személyi elfogultságokra, mellékkörülményekre nem tekintő, szigorúan elvi kri­tikának. Harcolt, hogy az irodalmi élet fejlesz­téséhez, a kritika jogainak biztosításához közönséget szervezzen, közvéleményt teremtsen, amelyre küzdelmeikben támaszkodhatik. Új műfajokat teremtett e munka folyamán: megalapozta a modern hírlapírást, a rendszeres színikritikát, a lapszemlét és a tollat fegyverként forgató polémiát. Harcolt, nem öncélúan, hanem hogy az irodalmi közvélemény kialakításával a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás kivívására mozgósítson. Mert felismerte, hogy az új irodalmi iskolához tartoznak „minden ha­ladás barátai.”

Harca tehát mégis csak az újért folyt, azért pörölt, azért vívott, azért állt pártot egész életében, teljes mellel, megalkuvást nem is­merve.

Így jutott el Széchenyi követésétől, a re­formkövetelésektől Kossuth eszméinek vál­lalásáig, addig, hogy Kossuth mellett habozás nélkül kitartson az utolsó percig és hogy a for­radalom bukásának katasztrófája következtében elboruló elmével, élő halottan, feltámaszthatatlanul vergődjék 1858-ig, megváltásként elérkező haláláig.

Ha emlékezünk valakiről, ha nemzeti, emberi hagyományaink Pantheonjába soroljuk, mindig az a kérdés vetődik fel: mi halhatatlan művében, mit örököltünk tőle, mi élő számunkra belőle ma is?

Bajzának a szíve halhatatlan. A jelleme, a bátorsága az, ami az ő korához hasonlóan „küzdő, vívó”, újat teremtő korunk haladó fiainak lármafa, tanulság, felkiáltójel, támasz, vigasz és követelő, követésre ösztökélő példakép kell, hogy legyen. Idézni kell egyes nézeteit, állásfoglalását, pőréit. Be kell vésni emlékezetünk­be, nem kegyeletből, hanem égető szükségből!

Mikor Bajza fellépett magas igényű, köz­érdekre tekintő kritikájával, azonnal kihívta az irodalmár társadalom rosszallását, tiltakozását, felháborodását. Hogy miért? Bajza megvá­laszolta: „Mi nem az ügyet, egyedül magunkat szeretjük; s ez mutatja, hogy a lélek kultúrájá­ban még messze nem haladtunk. Jaj annak, ki hiúságaink isteneit nem tisztelve vagy nem kímélve legalább, az igazság zászlójához álla, s kritikai szövétnekkel járdái tudományos pá­lyán! Az kaján és erkölcstelen, eretnek és hon­gyűlölő. Annak minden lépte kárhozatos bűn, s a legvétkesebb vétek. A jelen lapok kiadója jól ismeri azon viszonyokat, melyek közé teendi magát, midőn e bírálatok gyűjteményével fel­lép, tudja, hogy nevét ezek által a magyar írók kedvezéseibe ajánlani nem igen fogja, sejti azt, hogy nem-barátai száma aszerint fog nevelkedni, amint az itt kiadandó bírálatok számai. Azonban ő egyike azoknak, kik inkább kívánnak nem szerettetni, hogysem hitök s a közügy rovására szerettetni; kik készek polgártársaik gyűlöletét is eltűrni, ha ezen tűrés által a közvirágzat magvai hintethetnek el. A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, soha sem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma.”

Ez az akkori ma ugye nem múlt el teljesen? Ugye mi is elmondhatjuk a nagy bajvívóval, hogy: kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igaz­ságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergőd­hetnénk. Ha mi barátinkat, rokoninkat, mint ed­dig, csak ölelgetjük, hitsorsosinkat csak dicsérgetjük, nagyjainknak csak hízelkedünk, bókolunk, ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk, s nem akarjuk, ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk, úgy a tudományos haladásnak bízvást lemond­hatunk még reményeiről is...”

Mit ismert fel itt Bajza? Felismerte azt az újat az adott helyzetben, hogy a Kazinczy által felfejlesztett, édeskésen, udvarlósan, de a szükséghez képest helyesen kialakított irodalmi élet minőségi változásra szorul. Szüksége tá­madt immár annak, hogy az értéket a talmitól, a valódit az áltól, a konkolyt a búzától elválasszák, mert csak így fejlődhetett az irodalom haladó irányban, csak Így tölthette be nemzetformáló, polgárosodást segítő feladatát a továbbiakban. „A kiadó örömmel s valódi gyönyörűséggel látja azt, hogy a magyar írók pártokra, felekezetekre kezdenek szakadni. Óhajtaná, hogy e pártok szelleme el ne szunnyadjon, törekedni fog, hogy az e jelen lapok által is mindinkább lobogásban tartassák. Az ellenkezés és küzdelmek, a forrás köszörüli az elméket, erőben tartja a lelket... S mi egyes emberek vesztesége, ha még oly nagy volna is, azon megszámlálhatatlan haszon mellett, mely egész nemzetre hárulhat.” (A vitákból u. i.) S éppen, mert az egész nemzetre háruló haszon szempontjai érdekelték kizárólag, nem tartotta hibának, bűnnek azt sem, ha illetlen, durva hangon szólalt meg olykor a kritikai igazság: „...A kritika felette becses, még akkor is, ha nem eléggé illedelmes hangon íratik, sőt... becses még akkor is, ha fájásig éles, vagy éppen durva, mert durva beszéddel kevésbé lehet ugyan hatni az érdeklett személyekre, kik hajlandók lesznek a durva bírálónak ítélő te­hetségét és tudományát is kétségbe vonni, de legyen ama durva beszéd alapos, legyen helyes elvek következménye, nem fogja elhibázni célját az olvasó közönségben.”

Még egyes emberek személyes megtá­madásától sem riadt vissza, sőt sokszor szük­ségesnek tartotta a méltatlan ellenfél teljes leleplezését. Móricz szerint éppen egyik döntő jellemvonása, hogy nem a külső nyilvánulást nézi, hanem az embert, aki ír:. Bajza ítélő széket tart az emberek fölött, alapelve, hogy ő nem a létrejött műveket vizsgálja hanem az embereket, kik az eszméket világgá bocsátják. Inkább tár­sadalmi kritikus, mint esztétikai.”

Miért volt erre képes? Természetesen első­sorban éppen társadalmi okokból. Tisztában volt vele ugyanis, érezte, tapasztalta, hogy a régi és az új viaskodásában ő a győzelmesen előretörő új igazság irodalmi és társadalmi meghirdetője. Érezte, tudta, tapasztalta, hogy mély gyökeret eresztett a haladni akarók táborában és ezek rokonszenve, helyeslése vitte harcaiban. Ezért tudott oly bátran szembe­szállni mindazokkal, akik elfogultnak, pártos­nak, pártütőnek bélyegezték őt és körét: „Igen­is, drága Döbrentei úr, mi pártot formálunk!”... „Az úgynevezett pártatlanság nem egyéb képtelenségnél... egészen pártatlan csak a tu­datlan lehet... a mostaniak a legfenségesebb tárgyon is aggodalmasan fürkészik az árnyoldalt, csakhogy pártatlanoknak lássanak.”

Bajza állandó kölcsönhatásban volt a köz­vélemény őt támogató részével. Felvilágosítot­ta, tanította, erősítette őket, azok pedig érveivel felvértezve lettek mindig szilárdabb, hatalmas­abb erővé.

De a társadalmi okokhoz olyan jellem, olyan egyéniség is kellett, amely minden gáncsot, töviskoszorút vállalni tud elveiért, a felismert igazságért. Elvégre az akkori feltörő erők még­sem váltottak ki száz Bajzát, hanem éppen csak egyet. „Kevés emberben van – írta – elszántság és kitartás magát gyűlölködések tárgyává, me­lyek a kritikával elválhatatlanul járnak, foly­tonosan kitenni. Azért, ki önmagát igen szereti, ki békében óhajt élni, ki szerencsétlennek hiszi magát ha ellenségei vannak, ne takargasson föl írói gyarlóságokat, hanem hízelegjen vagy hall­gasson.” „Kritikához férfi kell, szilárd, elvekben alapos, elvekhez hű. Kritikához tisztaságot sz­erető kezek kellenek, olyanok, melyek magokat alacsonyság, igazságtalanság, részrehajlás foltjaival beszennyezni irtózzanak.” Bajza ilyen férfi volt és maradt mindétig. Az az elszánt szándék, hogy nem tetszeni, hanem használni kell, ez a célkitűzés volt minden megnyil­vánulásának, közéleti szereplésének rugója és ha valakiről, hát róla bízvást elmondhatjuk az irodalomszervezők, irodalompolitikusok, kri­tikusok közül, hogy kitűzött célját elérte.

Életének második felében, nagy és rá leg­jellemzőbb irodalmi pőréinek győzelmes meg­vívása után, egyre inkább az új hajtások gyomlálásával foglalkozott. „Jó gazda módjára szántott, vetett, növelt és épített a kitisztított területen” – állapítja meg róla Móricz. Ekkoriban főleg az eredeti magyar dráma fejlesztését tartja létfontosságúnak. Ugyancsak figyelemre méltó számunkra, ahogy újra és újra kinyilvánítja: „el nem mulaszthatjuk az igazgatóságnak és színészeinknek egy dolgot hazafiúi lelkökre költni; az eredeti darabok sorsát... Mit akarunk mi színházainkkal? Nem egyedül mulatságot, gyönyörködtetést; nekünk magasabb célokat kell hozzákötnünk, nyelvet, nemzetiséget. Fi­gyelmet kell tehát fordítani, a legnagyobbat, honi íróink termékeire. Ez a legalkalmasabb eszköz felsőbb célainkra.”

Sok ellensége volt. Sok haragosa. De nem bánta. Az volt csak fontos neki, hogy mindig legyen dolga, hogy szükség legyen rá. „Ha dolog nem volna a világon, én megúnnák élni” – írta egy helyen. Nemcsak ellenségei voltak, de rajongó hívei is. Toldy Ferenc úgy jellemezte: „A nagynak és szentnek törhetetlen híve, az erény valódi bajnoka, ódonszerű eszményi jellem.” Vörösmarty szerint jelleme „tiszta arany” volt. Sokan ismerték fel, hogy a puritán erkölcs meg­testesítője, hogy megvesztegethetetlen, ahogy a nagy Robespierre.

És ennyi neki elég is volt. „Ideje önfeláldozás közt, dicsőség nélkül folyt el” – állapította meg szomorúan Toldy, de Bajza az önfeláldozásban találta meg dicsőségét, becsvágya kielégülését. Abban, hogy sose alkudott meg, hogy elveihez mindig hű maradt és hogy hűségével, követ­kezetességével mindig használni tudott. Szelle­mi ugart tört fel, sivatagot változtatott termőföld­dé. Miként Móricz Zsigmond látja: „Mikor Bajza 1843-ban megszünteti az Athenaeumot, virág­zó irodalmi élet pezseg, s olyan férfiak állanak oldalánál, mint Vörösmarty, Toldy; olyan cse­meték indulnak dús virágzásnak, mint Petőfi, Tompa, Eötvös, s szerte a hazában hányan zsendülnek, Jókai, Kemény, Arany!”

Büszkén vallotta egy írásában: „A magam védelmére mindig elég volt egy lúdtoll”.

Olyan fegyverrel, mint az ő lúdtolla, olyan pajzzsal, mint a Bajza szíve, kell nekünk is harcba szállnunk, mai kritikusoknak.

MAGYAR SORSOK

VÉRTESSY SÁNDOR

Szántó Tibor a „biblioman”

(Válogatás a készülő biográfiából)

– Kérlek, mondd el a születési anyakönyvi kivonatodat, ma, hetvenkilenc éves fejjel. És engedd újra megkérdeznem: tenálad miért lá­tok mindent fehér színben? Fehér az inged, fehér a nadrágod, fehérre pingált polcokon so­rakoznak az emberi lét és megismerés köny­vekbe öntött kincsei... Egyszer, vagy két éve, az azóta meghalasztott Képes 7-nek írtam rólad az éppen lázizgalomban születő „Bibliotheca Corviniana” ürügyén, ám nagy fehérségedet nem tudtam megfejteni. Valami olyasmit dadog­tam papírra, hogy a Gutenberg-galaxis magyar professzora – hótisztaságú művész...

– Bekerítettél evvel a kérdéssel. Talán az életutamban rejlik a megfejtés: miért rajongok a fehérért... 1912. áprilisában Kispestre hozottá gólya egy gyereket. Alig volt benne élet. Ez a csöppség két kiló húsz deka volt. Ma Szántó Tibornak hívják... Anyám a nyolctagú család kisemmizettje volt, mert ő, mint a legidősebb, mosott, főzött, takarított a többiekre. A család cselédje volt. Vénkisasszony maradt volna, ha egy házasságközvetítő nem szerzett volna neki férjet. Dehát az ilyen valahonnan jött férfi és az ilyen sehonnan se jött lány – ez csak rossz házasság lehetett. Mikor első gyermekét meg­szülte anyám, apámat behívták katonának, 1912 elején. Akkor én már útban voltam. Nem akarták, hogy megszülessek... Nagyanyám el­beszéléséből tudom, hogy volt ott kinin, forró fürdő, bábaasszony, aki értett az angyal­csináláshoz. Mégis világra jöttem, az én 2 kiló 20 dekámmal...

Inkubátor még nem volt; a nagyanyám szeretete, pátyolgatása volt az én inkubátorom.

Mindig is ő volt a mater familiáris minálunk. Apám nem is volt, hisz mikor én születtem, besorozták, 14-ben meg elvitték az orosz front­ra. 19-ben jött haza, akkor láttam először. Fekete bőrruhát viselt, puska lógott rajta, övében re­volver meg kézigránát. Az ördög jelent meg az apám személyében egy hét éves kisfiú előtt. Úgy megijedtem, hogy összepisiltem magam. Később se tudtam megszeretni. Hamar elha­gyott bennünket, ma sem tudom, hol halt meg. Anyám pedig idegbajossá vált az egyedüllét éveiben, lelkileg összeomlott asszony lett. Én elmondhatom József Attilával: nincsen apám, sem anyám...

– Lehettem hét éves, amikor először lebüdöszsidóztak az iskolában... Olyan környé­ken laktunk, az Avar utcában, ahol 19 őszén már énekelték az „Erger-Berger-Schlossberger, minden zsidó gazember” kezdetű csúfolót. Jól emlékszem, hogy drága nagyanyámat véresre verték a detektívek, mert nem árulta el, hol vannak a fiai, akik részt vettek a munkásmoz­galomban, hiszen kétkezi, becsületes melósemberek voltak...

– Az első ütések milyen diákot faragtak belőled?

– Jó tanuló voltam, de csak négy polgárit végezhettem, többre nem tellett. Autószerelő inasnak adtak a Kerepesi útra, az autótaxihoz. Rövid idő után megcsömörlöttem a szutykos mesterségtől, a megaláztatásoktól. Ekkoriban történt, hogy egy zsidó ünnepen a nagyanyám a Dohány utcába ment, és amíg ő a zsinagógá­ban imádkozott, engem az utcán hagyott azzal a szigorú szóval: el ne kóborolj! Én meg kicsit elsétáltam odébb, és fölfedeztem, hogy az egyik pincében újságot csinálnak, gépek forognak, emberek nyüzsögnek, rakják halomba a Tolnai Világlapot... Egy másik ablakon lebámulva bekötött könyveket láttam. Szinte biztosan ott dőlt el, hogy én könyveket akarok csinálni...

– Mire bekerültem a polgári fiúiskolába, ott már voltak „ébredő magyarok”, és a mi osztá­lyunkban ketten voltunk zsidók. Sok mindent ki kellett állnunk. Nekem külön veretésem volt, hogy Prohászka tanár úr pikkelt rám. Egy ta­vaszi napon, az iskolába menet találtam az úton egy piros szegfűt. Beletűztem az iskolatáskám­ba, úgy léptem be az osztályba. A tanár úr meg­látta, és rám rivallt: te piszok kommunistái... Tíz éves koromra én már le voltam zsidózva és le voltam kommunistázva. Azt hittem, beleha­lok. Ebben az atmoszférában csak az segíthetett, ha eminens tanuló leszek. Olvastam rengete­get, és minden tárgyat naponta tanultam... Nem tudtak engem lepipálni, mégis a negyedikben egy Budapestről megírt dolgozatomra azt írta Solymár tanár úr: idegen tollakkal ne ékeskedj! Pedig én csak azt róttam papírra, amit imádott nagyanyám megmutatott, mikor fölgyalogoltunk a Várba, és leírtam utazásunkat omnibusszal a Városligetbe, ácsorgásunkat a Weingrubernól, ahol katonabanda szólt, sétánkat a Vajdahunyadvárnál. A tanár úr kompilációnak tartotta írásomat. Sírógörcsöt kaptam az osztály színe előtt, egy világ omlott össze bennem, s egy időre neurotikus gyermekké váltam. Talán íróember­ró küzdöttem volna föl magamat, ha ez a megalázó perc meg nem esik velem.

– A polgári utolsó évében, szépen levizsgáz­va, megkértem nagyanyámat, vigyen el a nyomdász ipartestületbe, ahol megtudtuk: munkanélküliség miatt fölvételi zárlat van. Ke­serűségemben magam próbálkoztam: elmen­tem a nyomdaipari főnökök egyesületébe, a fő­titkárhoz. Megmutattam neki a bizonyítványo­mat, látta, nagyon jól végeztem, egyedül Só­lyomtól volt egy szem hármasom. Két nap se telt bele tanonc voltam Havas Ödön úr Hunyadi utca 5. alatti kis, vagy igazabban közép-nyomdájá­ban. Persze nekem fogalmam sem volt arról, hogy a tulajdonos mélyen vallásos, orthodox izraelita; és ő sem tudhatta, hogy én meg ágrólszakadt zsidófiú vagyok...

– Boldog voltál itt vagy új fent megaláztak?

– Hadd meséljem, el, miért lehettem itt bol­dog... Ez a nyomda, abban a korban, modernek számított. Linotyp szedőgépei voltak! A név­jegytől a hírlapig, a plakáttól a szép könyvekig mindent csináltunk! Lehettünk vagy hatvanan alkalmazottak. Maga mellé választott a tanoncok közül egy bizonyos Bakács Gergely főmű­vezető, aki „valcolása” során Olaszországban annyit szedett össze a nyomdász-tudományok­ból, hogy öröm volt tanulni tőle. A másik men­torom Schnee Adolf bácsi, öreg gépszedő volt. Csak oda kellett figyelni rájuk, és egy kis szor­galom, ami meg volt génjeimben. Heti nyolc pengő volt a tanoncok bére, s ez négy év alatt tizennégy pengőig mehetett föl. Olyan szen­vedélyes szeretettel dolgoztam a nyomdában, hogy Havas úr egy év múlva már meg is adta a maximumot. Élményszámba ment, ha olykor a főnök rám bízta: keressem fel a kefelevona­tokkal egyik-másik lapszerkesztő urat, vagy készítsem el valamelyik újság makettjét. Önálló munkát kaptam, kezdtem boldognak lenni...

– Egyszer, mondhatom: egy szép napon, ke­zembe került a Reklám című folyóirat, és ebben olvastam, hogy Bortnyik Sándor iskolájában milyen eredménnyel vizsgáztak a növendékek. Képzeld csak, odajárt John Halas, akkor Halász János, a világhírű animációs-filmkirály, Vásár­helyi Győző, akit ma Vasarely néven az új avantgárd fölkent papjaként ismer a művelt vi­lág, meg egy nagyon tehetséges grafikus, Ne­mes György, szegény a Dunába fulladt.

– Elmentél. Fölvettek! Mit lehetett ott tanulni? Mit és hogyan adott Bortnyik egy fiatal em­bernek, aki még csak azt tudta, hogy szeretne „valamit”? Talán csak annyit érzett a világból: „szeretném magam felmutatni, hogy látva lás­sak...”

– Jókat idézel! József Attilát hamarosan megismerhettem! Ezeket az éveket nem lehet elfelejteni... Nagy műteremszobában tizenketten dolgoztunk. Vitáztunk, festettünk, rajzoltunk, szép álmokat dédelgettünk, keresgéltük a modern művészetet. Bortnyik Weimarban töltött néhány évet, ezt a szellemet hazahozta: szó-mi-szó, egy mini Bauhaus-kemencébe kerül­tem a Nagymező utca 3. ötödik emeletén... Boldogságom okozói között hadd említsem: megismerkedtem Mónus Ervinnel, a nagy szo­ciáldemokrata ideológus fiával, aki elvitt a nyomdászok szavalókórusának próbáira. No, ki volt ott a kapitány? Ascher Oszkár! És Braum Soma tágította a szemünket heti szeminári­umával: kicsoda Upton Sinclair, miért olvassunk Zolát, Bemard Shaw-t, Tolsztojt, Dosztojevsz­kijt vagy éppen magyar klasszikusokat... Bortnyikhoz négy évig jártam. Őtőle tengersokat tanultam. Ebből atya-fiú barátság lett. Agg korában szellemileg megbénult ez a nagyszerű ember, aki korábban elvállalta a Képzőművé­szeti Főiskola igazgatói tisztét, abbahagyta avantgárd festészetét, szocreállal próbálkozott, de ez nem ment neki. Az ő jóbarátja, Berényi Róbert impresszionista festő mutatott be Escher Károlynak, a máig lebilincselő fotómű­vésznek. És a szavalókörökben megismerked­hettem az élő magyar költészettel: az ifjú Illyés Gyulával, kivel barátságunk megmaradt végső napjáig, Keresztúri Dezsővel, vele máig őrizzük a lángot. Csillag Vera révén – ő Bortnyik-növendékből lett ragyogó „könyvcsináló” –, Bá­lint Györggyel keveredtem barátságba, és az egész akkor élő magyar költészettel, mind­azokkal, akiket szavaltunk: József Attila, Zelk Zoli, hadd ne soroljam őket, hisz immár élet­művükkel vannak jelen... Ebben az ifjont-időmben jelentek meg első írásaim a Typográfia és a Magyar Grafika hasábjain, ezek meg is vannak. Megőrződött egy iskolai évkönyv, amelynek címlapját én terveztem, diplomamunkám volt a nyomdában. Mindenfélékben megméretésre vállalkoztam: plakátokat terveztem: kesztyűs kézben egy parázsló cigaretta, nos ebből lett a Senator-cigarettehüvely híres reklámja. Liebner-bácsi játékboltjának festettem egy jópofa lovagló mackót. Volt képem kirakni a hetvene­dik születésnapomra rendezett tárlatra; egyik jeles művészettörténészünk megbámulta és ki­jelentette, hogy ma sem kellene szégyenkeznem miatta, ha most pingáltam volna...

– Engedd: ugorjak egy jó nagyot! A harmin­cas évek elejéről a végére-közepére: elmúltál húsz éves, forgolódsz már a mesterségben, költők barátságát élvezed, tágítod a világképe­det, és kóstolgatod a művészetek gyönyörű­ségeit... Jön a mindent megrázó gazdasági világválság, még csak föl sem ocsúdtak az emberek, és a gömbösi konszolidációból hopp- hirtelen hadikészülődés lett. Szekerünket odakötöttük a világot fölfalni készülő „tengely-hatalmakéhoz, a trianoni drasztikum morzsányi „gyógyírjai”-nak fejében... Ezt a készülő vihart, amely a végelszámoláskor 600 ezer, vagy ki tudja mennyivel több magyar ember (katona, civil, keresztény, zsidó...) életét követelte – Szántó Tibor hogyan élte meg, pontosabban – ÁT?

– Legyen... Tördeltem Az Újság vasárnapi mellékletét, hasonlóképpen a Magyar Nemzetét, ezenközben megismerkedtem László An­dorral, Boldizsár Ivánnal, Pünkösti Andorral, ki rám bízta évkönyvük képszerkesztői tisztét. Ez nem afféle vacak, kis megbízatásnak számí­tott... De te nem ezt kérdezted!... 1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, hiszen közben egyre-másra jöttek az egyre szigorúbb zsidó-törvények; az élet minden területén „numerus claususok” álltak őrt a tehetség kibontakozásának útjában... A nem zsidó származású, ám igazán zseniális alkotóművészek, írók hason­lóképpen jártak.

– Hát bizony: 1941-ben elvittek Szinérváraljára, mai neve Sluj. Ez a városka arról híres, hogy ott született Zelk Zoltán!... A mi felada­tunk az volt: darabonként csákányozzuk szét a románok építette úgynevezett Károly-vonal betonerődítményeit! Csákánnyal, dinamittal és önkezünkkel dolgoztunk. Kilométerenként volt egy erődítmény! Három-négy hónapig tartott, míg eggyel elbántunk... December 6-án, Miku­lás napján hajnali riadót rendeltek el. Bevagonírozás... Elindult a vonat. Mi annyit tud­hattunk: irány – Deutschland! Azóta tudjuk: Auschwitz...

– Az is csak később derül ki, évekkel később, hogy az általunk oly nagyra tartott antifasiszta koalíció, a győztesek, utóbb szerezhettek tu­domást a nácik által kiagyalt földi poklokról... Nürnberg még messze volt; a háborúban még milliókra várt a halál... Minket pedig a legtelje­sebb kilátástalanság kerített hatalmába... Foly­tatom: a szerelvény elindult. Én közben Szinérváralján igen jó barátságba kerültem László Andorral – aki később a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett – és az öccsével. Az édesapjuk ’41-ben még a Helyiérdekű Vasutak vezérigaz­gatója volt, mint félzsidó, hiszen másképp nem lehetett volna ebben a székben... Igen hossza­san utaztunk, majd a vonatunk Aquincum ál­lomáson váratlanul megállt. Az állomásfőnök kinyittatta a vagonunkat, voltunk benne vagy hetvenen, és beszólt, „itt vannak a László-urak?” Ott voltak. „Tessék leszállni gyorsan, üzenet van az önök részére.” Ekkor László Andor meg­fogta a kezemet, maga után vonszolt, és mind­hárman kikászálódtunk a tömegből. Ebben a percben behúzták az ajtót, rátekerték a drótot, az állomásfőnök rácsapta a kallantyút, és a vonat három perc múlva elindult. Mi a földön álltunk egy vagon mögé bújva. Amikor a sze­relvény kihúzott, megmentőnk kikísért bennün­ket az állomás elé, ahol taxi várt ránk. László Bandi hazavitt engem, kiszálltam a Damjanich utcai lakásunk előtt, alig akartam elhinni, hogy én a munkaszolgálatos, aki egy hete még be­tonbunkereket csákányozott széjjel, Mikulás estén meleg otthonába hazaérkezett. Ez volt az első alkalom, mikor engem isten a tenyerébe vett, ahogy Keresztury Dezső ezt jóval később, bölcsen megállapította.

– És mikor vett újra tenyerébe az Úr?

– Nagyon hamar. Volt egy hiábavaló pró­bálkozásom, hogy Szentendrén eltüntessem a hadkiegészítő kartonomat. A német megszállás után három-négy héttel már hordtam a sárga csillagot, és nagyon megalázottnak éreztem magam, amikor újra behívtak munkaszolgálat­ra. Azonnal fölkerestem nyomdánk hadiüzemi parancsnokát, Gyomlay hadnagy urat, aki adott is egy írást, hogy engem mentsenek fel, mert pótolhatatlan szakmai munkaerő vagyok. Jász­berényben Zentai alezredes kezébe adtam ezt a papírt, azonnal összetépte. Másnap reggel a mezőre terelték a népet, fölsorakoztatták, majd a német Todt-szervezet tisztjei mustrát tartottak: ki alkalmas bányába, ki vasútépítésre, ki gyári munkára. Megnézték testünket, a fogazatunkat; tisztára olyan volt, mint a rabszolgapiac. Kriplik jobbra – ezeket bizonyára elvitték valamelyik haláltáborba –, munkaképesek balra... Öt nap múlva megérkeztünk „Szerbia vad tetejére”, Borba...

– Reggel ötkor keltünk, fél hat előtt adtak valami reggelit, hat órára kint kellett lennünk a vasútépítésen. Egy soha meg nem épült vasút­vonal töltésének, teraszainak rendezésén mun­kálkodtunk, gyökereket irtottunk, köveket ci­peltünk, fákat döntöttünk. A lágerben bármiféle rendellenes cselekedetet a legszigorúbban büntették: egy hegedűművészt kétszer egy­másután kikötöttek, mindkét csuklója tönkre­ment, hogy soha többé nem gondolhatott a violinra.

– Nem tudtuk, hányadika van, csak vegetál­tunk, dolgoztunk, és egy hajnalon ágyúdörgésre ébredtünk. A hegyekben szétszórt lágerekből levezényelték az embereket; én a Berlin-lágerbe kerültem, és erre mint egy rémálomra, az ember megalázásának színhelyére emlékszem vissza. Háromezer embert zsúfoltak össze nagy hangárokban, ahol három-emeletes ágyak és elképzelhetetlen mocsok, tetvek, poloskák, svábbogarak milliói vártak ránk. Szalai Sándor és Beöthy Ottó barátommal megpróbáltuk megkeresni Radnóti Miklóst. Meg is találtuk Miklóst egy nagy térség közepén, ahol emberek ültek, feküdtek, sorsukra várva. Nagyon dep­ressziós és leromlott állapotban volt, a régi otthonról ismert Radnóti Miklósra alig ismertem rá. Ekkortájt híre terjedt, hogy a fehér karsza­lagosok, más szóval az áttért zsidók meg a nazarénusok, jehovisták azt a kedvezményt kapják, hogy az első mezőnyben elindulhatnak hazafelé. Jónéhány ügyeskedőnek is sikerült bejutnia ebbe a csoportba, mi értettük a lélektani okot: ők hamarosan elindulnak és otthon eset­leg megtalálhatják övéiket... Két ízben be­szélgettünk Radnótival, és mondtuk neki, ne menjen, kérleltük, ne induljon, szállongó hírek­ből tudtuk, hogy Magyarországon a nyilasok terrorja dühöng, érveltünk, hogy itt, szerb területen, ahol mégiscsak szabadságharc fo­lyik, talán védettebbek vagyunk a partizánok közelségében, mint odahaza. Hiába érveltem: ő menni akart, imádta a feleségét, Fifit; ez olyan szerelem volt, ami ritkán adódik egy-egy ember életében. Csak haza, haza – nem lehetett eltán­torítani. Ő azt hitte, hogy a két asszonyon – Fannin és szeretett anyósán – tud majd valamit segíteni, ha hazaérkezik... Összeállították és szeptember 17-én útnak indították az első hatal­mas menetoszlopot: háromezerhatszáz embert sorakoztattak a mezőn. Mi, akik még maradtunk, végighallgattuk az egyik főszadista, Marányi alezredes szónoklatát: betegek ne induljanak el, aki kilép a sorból, lemarad, vagy szökni próbál – azonnal agyonlövetik!

– Elindultak. Ami ezután következett, az min­den emberi képzeletet felülmúlt. A kevés élet­ben maradottól tudhattuk meg utólag, milyen rémálomnak beillő mészárlás folyt Cservenkáig, és az „erőltetett menet” mit élt át magyar földön, és szegény drága Radnóti Miklós az abdai tömegsírig... Én, a túlélő hosszú évekig hajtogattam: miért nem én haltam meg Radnóti helyett. Keresztury Dezső egyszer azt felelte: tevéled az Isten szándéka az lehetett, hogy legyen a huszadik századnak egy jeles magyar könyvművésze, Radnótira pedig úgy kell em­lékeznünk, mint századunk egyik legnagyobb magyar poétájára, akinek hazaszeretetét is példaképpen tisztelhetjük...

–... ebbe a műteremlakásba úgy én még so­ha nem léptem be, hogy valami nagyszabású művön ne dolgoztál volna.

– Amit most művelek, az az úgynevezett Bálint-biblia magyar kiadása. Bálint Endre, akit absztrakt és szürrealista művészként tartanak számon, egyszer megbízást nyert el, hogy a jeruzsálemi biblia néven ismert korszerű és olvasmányos szöveghez illusztrációkat készít­sen. Ezt a bibliát a párizsi hercegérsek fordíttatta le franciára, és luxuskiadásban jelentette meg. Bálint Endre több művész kipróbálása után látott munkához: közel háromezerkétszáz arany-, fekete- és színes iniciálét meg díszítést rajzolt a hatalmas műhöz. Izgalmas jelképrendszert dolgozott ki, szintézisét az absztrakt festészetnek és a humanista alkotásnak. Mauriac ezt a bibliát olyan katedrálishoz hasonlí­totta, amelyben a színes táblaképek a színes üvegablakok, az illusztrációk pedig a freskók...

– Csak irigyelhetlek ezért a szerzetesi tü­relmű munkádért. Vajon hány tipográfiát, kötés­tervet, könyvkompozíciót alkottál az elmúlt kö­zel félszázadban?

– Úgy gondolom, egy ember életében több fontos motiváció van! Ha olyan szerencse éri, hogy kreatívnak születik és alkotásban töltheti el az életét: a legelső a szeretet az emberek iránt, örömöt okozni embertársainknak, és én azt hiszem, hogy a szép könyv – amit persze csak jó könyvből szabad csinálni –, ilyen üzenet. A másik lényeges életérzésem – a hazaszeretet. Márai Sándor írja Füveskönyvében: „Szeresd a hazádat, függetlenül attól, hogy kik az úgyn­evezett hazafiak és mit mondanak róla.” Ezt írta Márai, aki kassai sváb-család származéka, ezt emelte nemzeti költészetté Petőfi Sándor, kinek édesanyja tót volt, apja szerb... Én azt vallom: ott a hazám, ahol születtem; az a hazám, ame­lynek a nyelvét beszélem; és az a dolgom e világon, hogy az anyanyelvemen írott versekből, becses prózákból én gyönyörű könyveket „faragjak”.

Életem nyolcvanadik esztendejében csak azt mondhatom: szerencsés ember vagyok, mert az Isten a tenyerén hordott, valóban. Sok szen­vedésen és csalódáson keresztül, mégiscsak szép életem volt... Negyven évig könyveket csinálhattam – háborítatlanul...

MORFONDÍROZÁS

CSÁK GYULA

A mi Árgírusunk

Egy nyilvánvalóan eszét vesztett filmrendező azzal az ötlettel keresett meg a közelmúltban, hogy írjuk filmre Árgírus királyfi történetét. Má­sodpercek múltán ón is eszemet vesztettem és gént mondtam.

Az, hogy a rendezőt most ütődöttnek mi­nősítem, két hónap múltán kapott igazolást, amikor közölte velem, hogy illetékesek viszont vele közölték: erre a vállalkozásra nincsen pénz.

Megnyugtattam, hogy semmivel nem volt botorabb, mint én, amikor pillanatig is hittem egy ilyen film elkészítésének a közeli lehetőségé­ben s voltaképpen felszabadultan veszem tu­domásul az illetékesek döntését. Ekkor viszont ő nézett rám úgy, mint aki hibbantat lát. Miután így kölcsönösen véleményt formáltunk egy­másról, elváltunk és lehet, hogy többé nem találkozunk. Nincsen harag, de így hozhatja a véletlen s akkor soha nem tudathatom vele, hogy miért okozott legalább olyan örömet közös vállalkozásunk vége, mint kezdete. Legfeljebb úgy szerezhet róla tudomást, ha véletlenül kezébe kerül ez a jegyzet.

Manapság ritkán vagy soha nem hallani azt a hajdan gyűlöltté lett kifejezést, hogy éberség, ámbár ennek ellenére természetesen ma is létezik mindaz, amit ez a szó kifejez. Éppen ezért gyanakszom, hogy azok az illetékesek, akik pénzhiányra hivatkoztak, egyszersmind éberek is voltak, pláne, ha kellő műveltséggel rendelkeztek, vagy legalábbis jó a politikai szi­matuk és ennek folytán – a történet ismere­tében – óvatosakká lettek. Árgírus históriája ugyanis bármennyire csak mese, valójában roppant veszedelmes mese.

A forgatókönyv megírásához nélkülözhetetlen számos trécs-parti, meg igényesebb előtanul­mányok során egy könyvre bukkantam, amit az Akadémia Kiadó jelentetett meg 1967-ben, mindösszesen ezeregyszáz példányban, vagyis eleve szűk olvasókörre gondolva, amint az tudomá­nyos kiadványok esetében szokás. A szerző Kardos Tibor néhai debreceni professzor, a könyv címe pedig: Az Árgírus-széphistória.

Annyit azelőtt is tudtam, hogy Árgírus históriája szép mese, egy minden akadályt legyőző fő­szereplővel. Műveltebb ismerőseimtől még azt is megtudtam, hogy Csongor és Tünde, valamint János vitéz is erre a mesére alapozódik. Merő újdonság erejével hatott rám ellenben, hogy Kardos professzor igen meggyőző, mert adatok özönével bizonyított értekezése szerint évez­redeket ível át az Árgírus-história. Valahol az ősi India szellemvilágában gyökerezik, onnan ke­rült át Ciprusra, majd az ókori Görögországba és Itáliába s nagy valószínűséggel a Római Birodalomtól örököltén áradt szét Európában s jutottéi Magyarországra is. így már megértettem, hogy miben rejlik igazi veszedelme ennek a látszatra jámbor mesének! Abban, hogy a világirodalom legszívósabb és legrugalmasabb vándortémája lévén, megannyi kor gondolko­dásának, érzéseinek adott keretet. Sorolja is Kardos professzor, hogy a legősibb időkben az ismeretlen világtól rettegők számára bizodalmat, reményt nyújtó magyarázatként értel­mezték, a későbbiekben olyan rejtélyes „szent beszély” lett belőle, amely csak papok és arisz­tokraták féltett szellemi kincseként létezett, jó­val későbben polgári gusztushoz igazított, Szép Heléna történetével egybefont pikáns történet­ként keringett. Aztán – további átigazítás után – álmodozó hajadonok sóhajaival fűszerezett olvasmányként szerzett sokfelé bánatot és örömet, de akadt időszak, amikor úgy tekintettek rá, mint vitézeknek szóló, lelkesítő röpiratra, majd lassú „leszivárgása" nyomán parasztok által szétsuttogott igazságtételként nyugtatott, vagy lázitott.

Na és: most micsoda?

Ennek a kiderítése okozott nekem olyan fej­fájást, hogy örültem, amikor megszabadulhat­tam a vizsgálódás további terheitől.

Úgy kezdtem hozzá, mint egy „na végre! tiszta” művészkedést kínáló lehetőséghez, amely mentes a bennünket övező földi gondoktól, olykor hátborzongató mocskoktól, de mennél inkább tisztogatni kezdtem ezektől a témát, annál több rakódott rá belőlük. Vagyis mai gondjaink felől közelítve, mai, zavaros, nehezen értelmezhető valóságunkkal kitöltve a mese keretét – olyan sokféle módon magyarázható tartalmat kapna, amitől nyakukat behúzva viszolyoghattak nap­jaink mégoly megengedően gondolkodó kvázicenzorai. Ámde ugyanez az aggodalom okozta számomra is a fejfájást és ezért jelentett meg­könnyebbülést, amikor megszabadulhattam egy ezredvégi magyar Árgírus megfogalmazásának gyötrelmeitől. Hiába ropogtattam agyizmaimat, be kellett látnom, hogy az élet és a mese nem azonosítható. Miközben Árgírus végső, nagy elrugaszkodással a tökéletes boldogság felé repül, mi elválunk tőle és az egymás elleni küzdelmektől megtörtén leroskadunk. Nem állíthatok más igazságot magunkról Árgírushoz társulva sem. Hazudni pedig – éppen őt fel­használva – nem tekinthetem etikusnak és hiteles művészi tevékenységnek.

Avagy valamiben mégis tévedek? Évezrede­ken át valószínűleg az őrizte Árgírus történetét, hogy évezredeken keresztül őrizték az emberek a tündéri hitet, amely szerint hinni kell a hihe­tetlent, megvalósítani a megvalósíthatatlant. Hátha ma is őrzik az emberek ezt a hitet?! És ha ez a reménykedés jó érzés, akkor ne fosszuk meg tőle magunkat. Legalább ettől ne.

SZERDAHELYI ISTVÁN

A csalhatatlan választás

Barátom, a Kopasz örökké diadalmasan vi­gyorog. Mondják, már csecsemőként sem sírva jött a világra, hanem mosolyogva. S van ebben a derűben valami extatikus mámor: arcát az ég felé fordítja, szeme félig kifordul, látszik rajta, hogy – Lukács Györggyel szólva – „a nembeliség szférájába emelkedik”, úgy mondja:

– Mit akarsz?!

Az egész város azon vitatkozik, az ellenzéki vagy a kormánypártok parlamenti képviselői között van-e hajdani rendőrbesúgó, s hogy a mostani gazdaságpolitika mennyi idő alatt juttat vissza bennünket oda, hogy a budai kerítések tövén szedett csalánból készített főzelékkel kell megtölteni a gyomrunkat. A Kopasz azonban diadalmas vigyorral szegezi nekem a perdöntő kérdést:

– A pártállami diktatúrát akarod vissza?

Jobb, ha hallgatok, mielőtt kiderül, hogy sztá­linista vagyok. Hiszen voltaképpen igaza van a Kopasznak. Rémes dolgokat produkált az a pártállami diktatúra. Ami most van, az sem tökéletes, de azért mégis más. Jó, egyes ho­natyák tisztessége kérdésessé vált. Különösen azoké, akik tele szájjal gyalázzák a múlt rend­szert, amelytől júdáspénzt kaptak. Viszont sza­bad, többpárti választással, a tiszta demok­rácia játékszabályait szigorúan betartva jutottak be a Parlamentbe. Ha egyszer a nemzeti köz­akarat őket találta méltónak arra, hogy egy új világ reprezentánsai legyenek, kinek lehetne joga megkérdőjelezni ezt az akaratot? Még a köznek sincs, hiszen a képviselők visszahí­vásának lehetőségét megszüntették a köz­akaratot képviselő honatyák. Nyilván helyesen tették, mert az az állampárt intézménye volt, a jobb parlamenti demokráciákban ilyesmi nin­csen, s az állampártnál jobb a parlamenti de­mokrácia, tehát nyilván az is jobb, ha a kép­viselőket nem lehet visszahívni még akkor se, ha rendőrspiclik voltak. Aki ezt nem képes be­látni, az a pártállami diktatúrát akarja vissza­hozni. A Kopasz diadalmasan vigyorog, s rám bök:

– Mit akarsz?!

Emlékszem, először akkor szegezte nekem ezt a kérdést, amikor még úttörők voltunk. Azt énekeltük, hogy „sej-haj, úttörőnek lenni mindig jó”. Pedig nem volt mindig jó, s különösen akkor nem, ha azt az utálatos főzeléket kaptam ebéd­re, amit anyám a kerítések tövén szedett csa­lánból főzött. Az 1950-es évek eleje volt, az élelmiszerboltok kirakataiban leginkább Sztá­lin- és Rákosi-képek virítottak.

– A fasizmust akarod vissza? – fordította az ég felé arcát a Kopasz, s vigyorgott, hiszen jól tudta, hogy ezzel a kérdéssel a szocializmus akkori állásáról folytatott vitánk az ő nyilvánvaló diadalával zárult.

Világos, ha a csalánfőzelék és a fasizmus között kell választani, akkor az ember nem habozhat. Fegyelmezetten bekanalazza, amit a tányérjába mertek, felköti a vörös nyakken­dőt, s lépést tartva énekli a többiekkel, hogy „sej-haj, úttörőnek lenni mindig jó”.

Azóta jócskán megöregedtünk, a Kopasz igazából megkopaszodott. De az extatikus mosolya a régi, s a perdöntő kérdése is:

... Mit akarsz?!

Zseniális ez a kérdés. Átsegíti az embert a történelem minden buktatóján, viszontagságán. Csak idejében tudni kell, éppen mit ne akarjon az ember. Ebből csalhatatlanul kitetszik a ha­ladás mindenkori iránya. A Kopasz jól látja a történelmi alternatívát. A van jobb, mint a volt. Egyébként – érdekes módon – azoknak, akik ezt felismerik, valóban mindig jobb is. Valahogyan többre viszik, mint azok, akik örökké elégedet­lenkednek, fészkelődnek, morgolódnak. Azt for­gatják az eszükben, hogy azért, mert valami jobb a fasizmusnál, nem feltétlenül olyan jó, hogy énekeljünk a boldogságtól. Nem képesek belátni, hogy mekkora előrelépés az, ha már nem a spiclik megbízói ülnek az Országházban, hanem azok, akik tele szájjal gyalázzák egykori megbízóikat. Végtére is a hajdani megbízók igazán rászolgáltak arra, hogy szidják őket, és mennyivel jobb ma, hogy már szabadon lehet szidni őket.

– Mit akarsz?! – kérdezi a Kopasz, s arcát az ég felé fordítja, diadalmasan mosolyog. Nem tart attól, hogy visszajutunk a csalánfőzelék mellé. Az ő kertjében nincsen csalán, kertész nyírja a gyepet.

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

Öt verseskönyvről

Benkő Attila: Küszöbök és vendégek; Hárs Ernő: Éjféli tárlat; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Mező Ferenc: A hedonista búcsúja; Parancs János: Távol és közel (Orpheusz Kiadó Kft.)

Az Orpheusz-könyvek nem egyszerűen egy­más után sorjázó verseskönyvek, legalábbis erről győzött meg engem a legutóbbi öt kötet, Benkő Attila, Hárs Ernő, Kántor Péter, Mező Ferenc, Parancs János könyve. A mai magyar líra publikálására alakult kiadó körül költői mű­hely született, a verseskönyvek egymást egé­szítik ki és folytatják, ez egyszerre dicséri a szerzőket és a tudatosan válogató szerkesztőt.

Az említett költők más-más módon, ám mégis hasonlóképpen elégedetlenek a nekik jutott világgal. Ez az elégedetlenség még a nemze­déki különbséget is eltünteti; az olvasó arról is elfeledkezik, hogy nagyon is különböző élet­korú szerzők munkáit olvassa. Nézzünk néhány példát:

Hárs Ernő:

Akinek nincs miben hinnie
mert kőtáblái keresztbe repedtek
zsinórmértékei elrojtosodtak
s horpadt templomtető-dúc lett gerince –
bátran bízhat magában
                                       (Akinek nincs)

Parancs János:

most még válogathatsz
a kacatok közül melyiket
viszed magaddal a vágyat
csaknem ötvenévesen
megtépázott sóvárgásodat
egy emberibb világ iránt
ami egyre távolibb ködkép
mágnesként vonz mégis
hív és csalogat maga után
                                       (Ha szólít a hang)

Kántor Péter:

És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, nem gyilkos,
kinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje,
és mégis, mégis, mintha térdepelne.
                                       (A hang udvarában)

Mező Ferenc:

Két toronyház között láttam a domb mögé
lebukó napot, ahogy a lakók hazatértek,
fedezékbe húzódott, védte magát –
kivérzett.
                                       (Aranyhíd helyett)

Benkő Attila:

Hiába tavaszodik,
szabadabban kellene járkálni,
hogy észrevegyük néha
az utca végén várakozó hegyet.
                                       (Vén tavasz)

Ezek a költők élet- s emberellenes világgal perlekednek, költészetük ettől a háttértől válik megrendítővé. Úgy érzik, hogy elkorhadnak, mire nyilatkozhatnának, test szerint túlélik talán a pusztító indulatok tobzódását, de a lélek nem talál sakkpartnerra; csak nem jön, és csak nem ön a másnap, már-már azt hiszik, hogy cudar ellenség tett kárt a szavakban, semmi égi jel, csak a megalázó helyzetek, filléres gondok, kietlen hétköznapok, csak az esztelen remény dércfénye, mialatt az emberfia kitalálja azt, ami nincs, mert ami van, azt le kell tagadnia.

Parancs János a Jónást író, a rémízű jódot hányó nagy elődöt idézi, Babitsot, aki úgy érezte, mintha mellcsontjai összetörtek volna, mintha torkában csontok volnának és barackmagok keményednének:

Az elfutó habokra írj
A porba írj
Kiálts a süket fülekbe
Gyötrelmed mázold a falra
Voníts a fájdalomtól
ha szólni nem lehet
ha szólni nem tanácsos
ha nem hallgat senki
a baljós igékre
És mondd el akkor is
ha visszhangtalan marad a szó
ha kiröhögnek is érte
Az ösztöke ellen hiába rugdalódzol
Partra vetett a Nagy Hal
menekülnöd már nincs hová
Az Úr parancsa küld Ninivébe

Külön szeretem ezeket a költőket azért, mert nem tetszelegnek a mindentudó bölcsek pózá­ban, nem szégyellik megrendültségüket. Ezért képesek arra, hogy józanul és kétségbeesetten nézzék a kavargó áradást, a tülekvő pozíció­harcot, a politikust, aki azt harsogja, hogy hibáz­tunk, elmúlt, felépítjük, és a politikust, akivel egyszerre van a nép, az Isten és az amerikai nagykövet úr; ki merik mondani, hogy nem lát­nak jelzőtüzeket, hogy semmit sem látnak, egyedül félnek, és szeretnék, ha átderengene a nagyság a szenvedés s az aljasság Szaharája fölött; de nem hallgatnak arról, hogy nem tudták lemosni az országról a századok rákente gya­lázatot, és már azt sem tudják, hogy fölfelé vagy lefelé vonulnak-e fák a hegyoldalban, csak azt tudják, hogy elveszetten, boldogtalanul és ott­hon itthon is érezhetik magukat. És még vala­mit. Azt, hogy ha nyomorultan és szükségben, megalázott páriaként élünk, napról-napra, ahogy a gyerekkorban, akkor is gyönyörű a világ.

A magyar költészet halhatatlan „még is”-e üzen ezekből a versekből. Fanyar, ironikus, tiltakozó, de sohasem hit nélküli költészet az övék, írom így, többes számban, mintha egy tudatosan szerveződő, alakuló műhelyről szólnék, melynek tagjai védik a védeni valót, hiszen világbankettra volt belépőjük, és éppen ezért versüket nem a vevő igényeihez szabják.

MILLOK ÉVA

Három könyvről

Spira György:
A talpra álló fűevő, vagy a legnagyobb magyar szatirikus

A kiváló történész rendhagyó formában – ere­detileg a televízió számára készült forgatókönyvben – nagy szolgálatot tett a nem szakemberközönségnek, amikor módot talált arra, hogy a magyar történelem egyik legbonyolultabb alakjának, gróf Széchenyi Istvánnak „titkát” megfejtse, illetve kiszabadítsa őt az egyoldalú ítéletek béklyóiból. Anélkül, hogy hazudna, szépítene vagy torzítana. A magyarok több­ségében, akik természetesen nem ismerhetik a hiteles forrásanyagokat, és egyébként magá­nak Széchenyinek a szövegeiből is jócskán tárulnak eléjük önellentmondások, végletes ér­zelmi hullámzások, Széchenyiről vagy az a fel­fogás csontosodik meg, hogy a „legnagyobb magyarként” mindenben neki volt igaza, Kos­suthtal szemben is, sőt elsősorban vele szem­ben, vagy az, hogy „ez a gróf” nem tudott túl­lépni osztálykorlátain, szükségképpen irtózott a népforradalomtól és tragédiának, önveszejtésnek tartotta a Habsburg-házzal való összeüt­közést. Spira György 1979-ben megjelent hal­latlanul drámai (mindamellett tudományos) művéből – Széchenyi a negyvennyolcas forra­dalomban – szinte napra lebontva kísérhetjük nyomon, hogyan áll Széchenyi Kossuth mellé március 15-e után, amikor azt meri remélni, hogy a 48-as törvények, jobbágyfelszabadítás, stb. nem vezet végzetes szakításra a trónnal. És aztán márciustól szeptemberig hogyan há­nyódik kétségbeesetten remények és rémlá­tomások között, mígnem véglegesen szembe kell néznie azzal, hogy az udvar mindeddig hazudott, és egyetlen célja 48 bármi áron való megsemmisítése. Márpedig Széchenyi meg volt győződve arról, hogy ez vagy Magyaror­szág teljes megsemmisüléséhez, vagy a polgári átalakulás feladásához vezet, amit nem tartott kevésbé katasztrofálisnak. És hogy „ez a gróf” azért nem volt akármilyen gróf, azt bebizonyította teljes lelki összeroppanása a feloldhatatlan ellentmondás láttán.

Spira György Forgatókönyve egyrészt ritka tömörséggel tudja népszerűén összefoglalni az egész történelmi helyzet lényegét, másrészt a szinte kiismerhetetlennek tartott Széchenyit életének talán legegyértelműbb pillanatában jeleníti meg: amikor szenvedélyes harcosként támadja meg az általa mindig óvatosan kezelt Habsburg-uralmat, annak tíz éves ellenforra­dalmi önkénye miatt. Vagyis kiderül, hogy Széchenyinek egyetlen titka volt – amit kisszerű emberek nem tudnak követni –, hogy azt az országot, amelyhez tartozott, szerelmes szen­vedéllyel szerette, és szenvedélyes elszánt­sággal igyekezett mindig a javára tenni. (Széphalom Könyvkiadó)

Kosáry Domokos:
Széchenyi Döblingben

A szerző szigorúan tudományos művet írt ebből az érzelmeket, indulatokat, vitákat, intim rész­letek iránti mohó kíváncsiságot keltő témából, amely a magyar történelem oly izgalmas egyé­niségének, mint Széchenyi István, talán leg­drámaibb, legbizarrabb és leghősibb időszakát jelenti. Az olvasó képzelete könnyen megmozdul a helyzet ismeretében: Magyarország egyik legjelentékenyebb embere 1848 szeptem­berében úgyszólván a nyílt színen megőrül finomabban szólva, idegösszeomlást kap), meglehetős cirkuszok, öngyilkossági kísérletek közepette sikerül csak elkocsiztatni a Bécs melletti Döbling magán elmegyógyintézetbe, ahol aztán minden életjel nélkül hosszú évekre eltűnik. Már-már meg is feledkeznek róla, míg­nem egyszer csak hírek kezdenek szállingózni felőle, látogatókat kezd fogadni, akikben általá­ban egy normális – legfeljebb különc – ember benyomását kelti. És egy szép napon – 1859 júniusában titokzatos, sárga fedelű könyv tűnik fel Angliában, majd igen hamar más országok­ban, így Ausztriában is. Szerzője névtelen. A vastag nyomtatvány válasz Bach Sándornak, a magyar forradalom bukása utáni tíz éves önkényuralom gyakorlati vezetőjének Vissza­pillantás Magyarország fejlődésének legújabb szakaszára című könyvére. A címe: Egy pil­lantás azon névtelen visszapillantásra, mely egy bizalmas kör számára aránylag kevés példányban jelent meg Bécsben, 1857 ok­tóberében. A mű vad, gúnyos, könyörtelenül leleplező –, hivatalos személyek az osztrák kor­mányzat elleni támadásnak tekintik, amely lázadásra bátorít. Nem sok időbe telik, mire szinte nyílt titokká válik, hogy a „vad” műnek Széchenyi a szerzője. Az osztrák kormány sem marad tétlen: házkutatást rendel el a döblingi elmegyógyintézetben, ahol sajnos egy olyan kéziratra is rábukkan, amelyet Széchenyi nem szánt a nyilvánosságnak, az Önismeret vagy Nagy magyar szatíra címen ismert haragos ki­rohanásait, főleg Ferenc József ellen. Az oszt­rákok ekkor már a fenyegetés eszközéhez nyúl­nak, célzásokat kezdenek tenni arra, hogy Döblinget Széchenyi nem tekintheti mene­déknek, végtére vannak más elmegyógyinté­zetek is. Ennek az eshetőségnek még csak az elképzelése is elég ahhoz, hogy Széchenyi az öngyilkosságot válassza megoldásnak.

Kosáry korrekt, szolid, nagy tárgyismerettel rendelkező, a legfrissebb kutatási eredményeket is felhasználó módszerrel követi végig ezt a regényekbe, drámákba illő históriát, nem en­gedve semmiféle olcsó csábításnak. Sőt – tu­domásom szerint elsőként – feltárja a döblingi események nemzetközi és belpolitikai hátterét, összefüggéseit is, amelyek rávilágítanak, hogy Széchenyi, látszólag négy fal közé zárva sem szakadt el a világ menetétől, ha másképp nem, néha a zseniális emberek spontán megérzésével ítélt meg helyesen fontos konstellációkat. Ez a könyv komoly hozzájárulás ahhoz, hogy egyik legjelentősebb történelmi személyiségünket ne ilyen vagy olyan előítéletekkel, hanem a valósághoz hűen közelítsük meg. (Magvető Könyvkiadó)

Gróf Széchenyi István
gondolatainak gyűjteménye

Környei Attila, a nagycenki Széchenyi Múzeum igazgatója, arra vállalkozott, hogy Széchenyi idézeteket gyűjt egybe néhány nagyobb téma köré csoportosítva, keletkezésük időrendjétől függetlenül, kommentálásukat mellőzve. Annak nyílt bevallásával, hogy a gyűjtemény „tulaj­donképpen felelet egy kérdésre: mit mond a 19. század magyar politikájának és a magyar történelemnek nagy alakja, mit mond gróf Széchenyi István ma nekem, sőt tovább szűkít­ve: mit mond 1989-ben. Mert egészen mást mond, mint mondott 1960-ban és 1973-ban”. Továbbmenve Környei kijelenti: „A kiragadott gondolatokat nem Széchenyi eszmerend­szerének pillérei, és nem a 19. század fogalmai köré csoportosítottuk, hanem merőben a mai gondolkodást meghatározó fogalmak köré”. Ráadásul a válogató megnyugtatónak találja, hogy Széchenyit sokféleképpen lehet értelmez­ni, ő maga a válogató, kizárólag a saját értel­mezését óhajtotta kidomborítani, és arra biztat­ja az olvasókat is, hogy ki – ki értelmezze tetszése szerint, a Széchenyi szövegeket.

Tisztelettel fölteszem a kérdést: miféle fel­fogás és eljárás ez egy olyan történelmi szemé­lyiséggel szemben, akinél hűbben szinte senki nem képviselte, demonstrálta korát: akinek el­ve volt, hogy előbb a tett aztán a szó; aki ki is mondta: „sok empira, kevés teória”; aki azt hirdettette: „Ne vegyük a dolgot, amint lennie kellene, hanem amint van, s úgy az embereket”, és aki elég kereken megfogalmazta: „Mert egyedül tiszta fogalmak alapján fejlődhetik az emberi jobblét, s egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat”. Hasonló jellegű idézetek vég nélkül sorolhatók, vagyis olyanok, amelyek mind azt igazolják, hogy Széchenyit nem lehet tetszés szerint ide s tova lebegtetni az időben, szavait nem lehet kedv, pillanatnyi szubjektív érzés vagy felfogás szerint értelmezni és felhasználni; nem lehet őt szétmosni nagy és parttalan ál­talánosságokba. És mivel egy ilyen idézet­gyűjtemény valóban nem ad módot történel­mibb szellemű, tudományosabb közzétételre, nem ilyen gyűjteményekkel kell törekedni Széchenyi népszerűsítésére. Annál is inkább, mert az óhatatlan hamisításokon, félreértel­mezéseken kívül, még az a veszély is előáll, hogy közhelyízű, bárki által megfogalmazható szövegek kerülnek olyan fénybe, melyet köz­helyektől, frázisoktól irtózó szerzőjük éppen hogy nem szánt nekik. (Ikva Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT A SZÉCHENYI-BICENTENÁRIUMRA

Csorba László Széchenyi István című könyve népszerű összefoglalása a Széchenyi-kutatás felhalmozódott, sok értékes részeredményének. Olvasmányos stílusban tárja az érdeklődő ol­vasók elé a zseniális gondolkodónak, a legen­dák Széchenyijének sok kisebb-nagyobb hi­bával, kicsinyességgel teli, önmaga testi-lelki kínjaival is vívódó emberi arculatát. Az életút összes lényeges részletét felölelni igyekvő át­tekintést több mint száz, eddig nem publikált, fekete-fehér kép és színes melléklet gazdagítja. A könyvet az Officina Nova Kiadó gondozta.

A Helikon Könyvkiadó Széchenyi István címmel emlékalbumot ad ki Fenyő Ervin összeállításában. Az Akadémiai Kiadó két kiad­ványt is tervezett: az Ars Hungarica című so­rozatban a Marosi Ernő szerkesztette Széche­nyi emlékszámot, és a Magyar Tudományos Akadémia emlékülésén és tudományos konfe­renciáján elhangzó előadások, referátumok bővebb, jegyzetelt szövegének, valamint a konferencia vitáinak összefoglalását Pajkossy Gábor szerkesztésében. Az MTA Könyvtára Széchenyi István három akadémiai beszédét, valamint az 1976-ban közzétett Széchenyi do­kumentumokat adja közre.

A Széchenyi Casino Széchenyi István élet­rajzi kronológiáján és Szentkirályi Elemér Kalauz Széchenyi Istvánhoz című művének díszki­adását jelenteti meg. Széchenyi és kora címmel bőséges illusztrációs anyaggal ellátott tanul­mánykötet jelenik meg a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának megnyitására a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület közreműködé­sével. Az egyesület adja közre a Széchenyi emlékek, Széchenyi emlékhelyek című köte­tet is.

„Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisz­taságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránti Világosíts meg egy kerub szellemével és gondolkodó erejével; en­gedd a jövendőbe pillantanom; a jó magot a rossztól megkülönböztetnem. Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, melyet reám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok éjjel-nappal, éltem fogytáig. Gyarapítsd, ami jó – tipord el születésekor, ami netán rossz gyümölcsöt te­remne. Segíts nekem, hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek és kezd­hessek – és engedd, hogy az angyal, ki engem megvilágosít, békességben és csendes bol­dogságban éljeni Ez imádságom ne mondas­sák, hanem szüntelen cselekvés által küldes­sék az égbe.” E gyönyörű fohászt Bozóky Mária idézi Széchenyi hite című könyvében, amelyet a Széchenyi Társaság adott ki. Gazdag for­rásanyag, elsősorban Széchenyi Naplója alap­ján kíséri végig a gondolkodó és cselekvő em­ber életpályáját, s kísérli megvizsgálni a hit szerepét életében és tetteiben.

Úgyszintén a Széchenyi Társaság jóvoltából kerül kiadásra Fekete József-Váradi József Széchenyi tanításai című 1927-ben megjelent összeállításának reprintje, Nemes Sándor Szé­chenyi stratégiája című könyve, és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral közös kiadásban egy Széchenyi Emlékkönyv annak bemutatására, hogyan vélekedtek róla a XIX-XX. században.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a Szé­chenyi Társaság a gondozója a Széchenyi Ist­ván Politikai programtöredékek című 1847-ben keletkezett műve hasonmás kiadásának is, melyben összefoglalja nemzeti liberális politi­kai elveit, s kifejti aggodalmát Kossuth politikai szereplésével kapcsolatban. Széchenyi magát sem ellenzékinek, sem konzervatívnak nem tartva vádolja Kossuthot parasztizgatással, a nemzetiségek lázításával, s minél jobban nő Kossuth népszerűsége, s minél merészebben lép fel követeléseivel a Pesti Hírlapban, annál jobban nő Széchenyi aggodalma nemzete, hazája sorsa iránt. Látnoki módon jósolja meg egy romboló forradalom bekövetkezését, mely­be – szerinte – Kossuth és hívei felelőtlen mó­don taszítják az országot.

Az évforduló kapcsán Széchenyi több műve is reprint kiadásban jelenik meg: Javaslat a magyar közlekedésügy rendezésérül a Közle­kedési Múzeum, a Gondolatok a lóversenyzés körül a Bábolnai Állami Gazdaság az Adó és garas című tanulmány pedig a Magyar Hitel­bank Rt. és az MTA könyvtára gondozásában.

A Duna szabályozása, hajózhatóvá tétele után lehetősége nyílt Széchenyinek másik nagy terve, a Tisza szabályozásának megvalósítására. Rendezési tervét és az ügy fejlődését több mű­ben kifejtette, ezek egyike a Szegeden, az Alsó-Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság által kiadott reprint: Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. Nemzeteszméről munkáról, népnevelésről és még számos, a nemzet boldogulását előrevivő dologról fejti ki nézeteit, s főleg a vízszabályozásról, melynek ügyét mindezek összefüggésében tekinti át, tanulságosan a mai, vízépítők számára is: „Vannak vizek, melyeket nem szabályozhatni; s pedig nem azért, mintha szinte minden techni­kai akadályon nem bírna diadalmaskodni a jelenkori európai nemzedék, hanem mert némelly vizek rendezése nagyobb kiadással mint bevétellel járna, s ekképp pénzügyi tekintetben nem szabályozhatók. – Illyésekkel fel kell hagy­ni. – A Tisza völgye azonban nemcsak e categoriában nem áll, de éppen ellenkezőleg oly roppant haszonnal volna elrendezhető, mikép e műtételnél legfőbb rendszabásul azt kell tűzni ki – de e rendszabást aztán szigorúan alkalmaz­ni is –, hogy a Tiszavölgy rendezése által, mi­után úgy sem nyerhet általa minden illető tökéletesen egyenlő arányban, mert ez teljes­séggel lehetetlen, legalább senki ne károsuljon, habár csak egy hajszálában is. – Mi a lehető legnagyobb igazság czímerét nem viseli, legyen nagy, legyen kicsi, igazi és tartós kifejlésre nem virul soha.” A Széchenyi és a Tisza-völgy ren­dezése című tudományos ülésszak a MTESZ Műszaki és Természettudományi Emlékbi­zottsága adja közre. A Széchenyi István Al-dunai diplomáciai kapcsolatai című dokumentum-gyűjtemény, a kísérő elemző tanulmánnyal, Mészáros Vince szerkesztésében az esztergo­mi Magyar Vízügyi Múzeum kiadványa, s úgyszintén a múzeum és Mészáros Vince ren­dezte sajtó alá annak az irodalomtörténeti érdekességű román ódának a hasonmás ki­adását s magyar fordítását, mely Széchenyi életét ismerteti-magasztalja. Az óda címe: Christian Flechtenmacher Széchenyi Istvánról.

A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó évekkel ezelőtt bocsátotta útjára Széchenyi műveinek hasonmás-újrakiadását. Most, az emlékév tisz­teletére a Hitel látott napvilágot.

A Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Re­mekírók című sorozatának újdonsága: Szé­chenyi István válogatott művei három kötetben. A régóta nélkülözött nagyszabású válogatás a meghatározó jelentőségű hármas alapélet­művön – a Hitelen, a Világon és a Stádiumon – kívül az oeuvre összes jelentős alkotásait tar­talmazza – hol teljes egészében, hol szemelvényesen de gazdag választékát nyújtja Széchenyi hírlapi cikkeinek, vitairatainak, be­szédeinek és levelezésének is.

Széchenyi István életének számtalan szépirodalmi feldolgozása közül a Prológus Kiadói és Kulturális Szolgáltató Kft. színpadi műveket gyűjtött egybe. A díszdobozban Németh László Széchenyi, Eörsi István Széchenyi és az ár­nyak, Gyurkovics Tibor A lelkiismeret, valamint Sántha József drámája található.

A Magvető Könyvkiadó Tandori Dezső új kisregényével ünnepli a Széchenyi-évfordulót. A könyv címe: Döblingi befutó.

(emmi)