1
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk; remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszú, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég – ah, oly hideg korábban! –
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc hónában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajjá –
Midőn egyszerre villám sújta le.
„Széchenyi meghalt” – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-napi ujjongó mezők!...
„Széchenyi meghalt” – S e nagy omladékon:
„Élünk-e hát mi?” búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a múltba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kívánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
0 megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Machbet-jóslatával
Kimondá:. a magyar lesz” – hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. lm, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvényén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhét találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszel:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Írd azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl és lerogy, a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja
Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben:
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsei, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő – a régi visszaesőkként –
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;*
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd ez erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok,
Nem ügyelünk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
Egy új Kasszándra Trónja lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lön akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! Íme, köztünk nem valál.
Oh, mely irigy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? –
Vagy épen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sújtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám, mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve
Nyújt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve –
Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a múltnak ezredévi lapja.
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elől... morzsoljuk el könnyűnket:
Az istenülés perei már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottjai
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
1860
* „Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.” Széchenyi, A. J. [vissza]
Roppant lélegzetű költemény – a szakirodalom műfaji terminológiája szerint: óda a .legnagyobb magyar” emlékére az akkor élő „legnagyobb magyar költőtől” rendelt alkotás. (Vörösmarty 1855 óta halott.) Monumentalitásában túltesz egy általános méretű óda terjedelmén (sem Horatius, sem Berzsenyi ilyen léptékű ódát nem írt): 25 hosszú versszak (8 soros szakaszok, ötös és ötödfeles jambusban). Körülbelül olyan monumentális, mint amilyen monumentalitásra törekszenek a kicsiny népünk nemzeti nagyravágyásából született épületek: a Parlament terpeszkedő, hatalmas tömbje, a Feszty-körkóp vagy a Hősök tere gigantikus oszlopsora, amely ölelő félkörívei közé mintegy bekebelezni akarja a nemzeti idea kiképezte grandiózus teret, közepén az égbenyúló oszloppal. Nemzeti kislétünk – hogy eltorzítva idézzük Kisfaludyt – nagy erőlködései.
Arany átérezte a feladat nagyságát, melyet az Akadémia rárótt. Nyomasztotta, aggodalmakkal töltötte el. Amúgy is mélypont életében az 1860-as esztendő: korábban is jelentkező depressziója súlyosbodott, már a tanári feladatok is terhesek voltak számára. Az Arany János leveleskönyve című kiadványban egyre-másra találunk ilyen mondatokat: „Szótlan, kedvetlen, munkátlan, barátlan ember vagyok”: „beteges, nyomorult, elaggott vénember” – és ekkor még csak 43 éves! Az Akadémia felhívása után ezt írja Csengery Jánosnak (1860. április 23.): „De édes barátom, ha engemet egy Széchenyi halála föl nem képes gerjeszteni arra, hogy szót adjak a nagy nemzeti fájdalomnak, akkor semmi felszólítás, semmi aranyos jutalom nem fogja azt eszközölni. Gondolod, nem sírtam-e titkos, belül vérző szívvel, vérkönnyüket, a múlt év Kazinczy-jubileuma alatt, hogy midőn fű-fa visszhangozta nagy nevét, csupán nekem kelle némán maradnom? Ez nem restség, tunyaság, egykedvűség volt: a legemésztőbb fájdalmakat éltem át.”
Nyilvánvalóan ezt élte át Széchenyi halálhírére is, és lidércnyomásként nehezedett rá a közösségi elvárás, amely nem felemelte Aranyt, hanem – mint oly sokszor máskor is – inkább bénította. Egy másik, Csengerynek írt levelében így ír erről: „S most e fájdalom kétszeres erővel látszik megújulni: a nemzet rámfüggeszti szemét, s én, valószínűleg, ismét hallgatni leszek kénytelen... Én, ki évek óta – és bizony nem önkéntes hallgatásban sínylek, most írják, és írjak egy Széchenyiről, amilyent róla, amilyent tőlem várnak, valóban, ez elnyom. A Széchenyi-vers is nyom: nagyot várnak, s nekem az ily állapot a legnehezebb”. De érzi az „erkölcsi nyomást” is: friss akadémiai felvételét véli függeni a feladat teljesítésétől. Július 9-én már megbékéltebb hangon ír Csengerynek: „...kellene néhány szabad és nyugodt nap. A szünidőt várom, mert ihlet nélkül és szakadozva nem megy az.” Hónapok múltán, a vers elkészültekor írja Tompa Mihálynak: „Széchenyi-ódám kész. Alkalmi poéma lett bizony az, és nagyon meglátszik rajta a morális kényszerítés, melynek nyomása alatt a világra jött. Hanem, legalább megtettem, amit rámparancsoltak.” Arany tehát elégedetlen a művel, de elégedett saját munkamoráljával. Tisztában volt saját lelki alkatával, intimitásra hajlandóságával, és tudta, hogy erre, és csakis erre a fajta költészetre alkalmas. Ismét egy pontos látlelet egy Csengery-levélből. „A »maiora canamus« sohasem ment nekem, a frázis-csináláshoz sem értek, hogy népszerű sallangokkal födözhetném az Igazi belbecs hiányát.” (A „maiora canamus” idézet Vergilius negyedik eklogájának elejéről, ahol a költő a szicíliai Múzsákat szólítja fel arra, hogy pásztori dalnál most magasabbra emelkedjen az ének, hiszen egy aranykort hozó kisded születését köszönti benne.)
Izgalmas képlet áll előttünk: az ország akkor élő, valóban legnagyobb költője létrehoz egy nagy erőpróbát jelentő művet; önmagán erőszakot téve hozza létre, elégedetlen vele – a megrendelő Akadémia és a közönség viszont tombol a lelkesedéstől. (Egyik monográfusa, Voinovich Géza szerint: „Magasabbra Arany tulajdon géniusza sosem szárnyalt.” Ezen a véleményen van még Barta János is 1983-as tanulmányában. Milyen hát az elkészült vers? Kövessük végig szakaszról szakaszra, igyekezzünk felfejteni szerkezetét, a szakaszok egymáshoz kapcsolódásának elvét, és próbáljuk megtalálni: mi nem tetszhetett benne magának Aranynak, s ami miatt mi magunk is kissé csalódottan tesszük le az elolvasott művet; – de keressük azt is: vajon felcsillan-e benne valahol mégis az igazi Arany?
Az óda – vagy amiként Keresztury Dezső szellemesen nevezi: esszévers – hatalmas folyama három jól elkülöníthető részre tagolódik. Az első rész a halálhír keltette gyász leírása (elsőtől hatodik szakasz); a második Széchenyi jelentőségének taglalása, vállalkozásainak és műveinek felsorolása (hetediktől huszadik szakasz); a harmadik rész a nép hódolása a halott Széchenyi előtt; példájának felmagasztalása és hatása a népre (huszonegytől huszonötödik szakasz).
Az első szakasz kezdő képe egy szinte kozmikus méretű megrendülés: a hazán keresztül nyilalló szó a hazát érző, organikusan reagáló élőlénnyé változtatja, mondhatnánk megszemélyesíti, ha ez a megszemélyesítés egyben nem lenne retorikai fogás is: a hiperbola, a túlzás egy fajtája. Az első szakaszban a szülőföld (a korábbi mitikus Földanya) szíve nyilallik fájdalmában, a másodikban a földön élő természet kerül szembe a hírrel: az új életet hozó tavasz, a föltámadás szembesül – ellenpontban – a halállal; a harmadik-negyedik szakaszból nem az általános meteorológiai tavasz üdesége csendül ki, hanem speciálisan a magyar tavaszé: a korábban hideg ég éppen melegebben kezd mosolyogni. „Kilebbent a tavasz lehellete” ekkor, ebben az emblematikusan megjelenített, a címerről ismerős haza-képben („A négy folyó és három bérc hónában”), az ötödik-hatodik szakasz azt részletezi, hogy ebben a korban csak Széchenyi szellemében lehetett élni, minden más élet csak halál volt.
A középső rész Széchenyi tetteit, műveit, létesítményeit sorolja, szinte az eposzi enumeráció teljességének igényével: a „holttetem” honnak őt küldé az ég „érző szív gyanánt”; Széchenyi szeretni tudta azt a népet, amely magát nem volt képes szeretni; tudományt adott a népnek; létrehozta az Akadémiát; az alélt népet új életre hívta; megírta a haza hármas pillérének számító műveit; szabályozta a Dunát; megépítette a Lánchidat; létrehozta a lóversenypályát; hazatelepítette a gőzhajót. A zárórész a kötelező tiszteletkor és felmagasztalás. Ez a hármas szerkezet még nem emeli a művet azzá, aminek méltatói mondják: szabályos bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ettől még nem válik pusztán felépített helyett „megkomponálttá” (Keresztury Dezső jellemzése). A mélyebb szerkezeti kapcsolódások sorokat kötnek egymáshoz, illetve szakaszok között teremtik meg a szerves folyamatosságot. A sorok összekapcsolása strófán belüli kohéziót hoz létre, a szakaszok összekapcsolása az egész vers összetartó erejét adja. A sorok közti kapcsolásnak több fajtájával él Arany:
anaforával: (egy szó megismétlése funkcionális céllal):
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom:
Az első hír, midőn a szót kimondta,
…
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját
(itt ellentétezéssel dúsítva)
…
Már is tűzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világot sorsunk ösvényén.
Oh, rakjuk e tűzet, hogy estve nála
…
A nemzet él, a nemzet összeretten
…
Hitel, Világ és Stádium! ti három –...
Egekbe nyúló hármas pyramid!
…
Nem értők – Széchenyi szivéhőz el
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
…
Hogy romjaidra s romjainkra hullván
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
figura etymologicával:
Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen!
…
Te sem haltál meg, népem nagy halottja
…
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal
ellentétezéssel:
remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott
…
S melynek halálos – úgy tetszik – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzetem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak
…
Széchenyi meghalt!– S e nagy omladékon:
„élűnk-e hát mi?” búsan kérdezők
…
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
…
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
…
Midőn ez magát nem tudá szeretni
Ő megszerette pusztuló faját
…
Hátrált a tevékeny
…
lm körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók
…
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya
…
A lét és nemlét közti határon
…
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bujdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
…
S lőn új idő – a régi visszaesőkként
…
Ragyogja minden távol és közel
…
Reménnyé váljon az emlékezet
…
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul
…
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
gondolatritmussal:
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Az első rémület kétségbe vonta
…
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd
– a 12-ik szakasz egésze, a vonatkozó névmással kezdődő mondatok – kis variációkkal –
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnykon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –
…
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat –
…
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyugoszol;
Szentebb a múltak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
A strófák között is hasonló eszközökkel teremti meg a kapcsolatot: anaforás szóismétléssel:
5.
„Élünk-e hát mi?” búsan kérdezők.
6.
Mert élni hogyha nem fajulva tengés...
9.
Felgyujtá az oltár szövótnekét
10.
És ég az oltár, lm, körébe gyűltünk.
19.
Harmadszor is szól: s büszke gerjedelemben
Munkálni, hatni, küzdeni vágy a test.
14.
Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsei, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
(Itt egy kis kitérő a hármas számra: Barta János kapcsolatba hozza a Szentháromsággal, aminthogy az egész óda mögött református-biblikus ízt sejt – itt valóban ilyen a szövegkörnyezet: a 12. strófa utalása Jerikó falaira, a 13. strófáé Lót asszonyára igazolná ezt a sejtelmet. Számomra erősebbnek látszik azonban a Széchenyi három műve sugallta hármasság kényszerítő – szerkezetalakító ereje, amint az a 19. strófa hármas célhatározójában is benne rejlik: ha tenni, szépre, jóra egyesülve.)
17.
Tagadnod kelle – a feltámadást?
18.
Nem, Üdvözült, nem!
20.
Széchenyié minden emlékezet!
21.
Széchenyi hírét, a lángész csodáit
21.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
22.
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív
23.
Mióta, nagy szív, benne nyugoszol
20
Széchenyié mindez emlékezet!
23.
Reménnyé váljon az emlékezet.
23.
Reménnyé váljon az emlékezet.
24.
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
24.
Nem hal meg az, ki milliókra költi
25.
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
24.
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25.
Van élni abban hit, jog és erő!
Mindezek olyan költői fogások, amelyek hozzásegítenek a vers megkomponáltságához, de önmagukban még nem biztosítják a költemény intenzitását, esztétikai minőségét. Ezt a kutatók többsége szerint – ezt az álláspontot legutóbb Barta János képviselte, Kereszturynak már fenntartásai vannak – egy rész a vallásos áhítat megjelenése, a halál ellenpontozó összekapcsolása a Húsvét-Feltámadás ünnepével, a bibliai utalások (Lót asszonyára, Jerikó falaira), valamint Széchenyi vonásainak ráképezése Krisztus mint üdvözült alakjára – biztosítanák, valamint a hatalmas művelődési anyag megmozgatása Macbeth-től Kasszandráig, Ikarosztól Tarquiniusig, Kliótól Athénig, amely, ez álláspont szerint, megemeli a dikció szintjét, megteremti az ódái magaslatot. Ide sorolják még a deákos költők megidézését is, amely – (finom rafinériával) nem szóban kimondva történik, hanem a Rájnis József és Ráday Gedeon által oly kedvelt inverziónak a szövegbe építésével:
Mert élni hogyha nem fajulva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka.
Felemás megoldást választott Arany az ódái magaslat elérésére. Azt biztos érzékkel megsejtette, hogy népszerű, egész nemzethez szóló ódát antik ódái mértékben (alkaioszi, szapphói vagy aszklópiadészi strófában) ebben a korszakban nem lehet írni. Az ódái magaslathoz viszont elégtelennek érezte a népies-magyaros formákat; ezért fordult a magyar nyelv számára addigra már ismerős, megszokott jambushoz.
(Egyetlen sorban tér el a szigorú-szabályos jambikus verseléstől: a 23. strófa 5. sorában, ahol anapesztussal indítja a sort, és így egy szótaggal növeli a sor szótagszámát:
Koszorút elől ...morzsoljuk el könnyűnket:
– ez a sor azonban választósor, Széchenyi tetteinek elsorolását és a halála felett érzett bánat leírását szakítja meg vele a magasztalásra felhívással. Feltehetőleg szándékos, funkcionális ritmuszökkentéssel állunk szemben.)
Felemás a versforma eldöntése mellett a kifejezőkészlet megválasztása is. Hiszen az ódái magasztossághoz elengedhetetlenül szükséges antik mitológiai staffázs és az elkerülhetetlen bibliai utalások furcsán keverednek az ilyesféle igazán Aranyszerű, népdal ihlette sorokkal:
Killebbent a tavasz lehellete
…
és az igazi költőiségű egyéb sorokkal, mint amilyen a metonimiás:
Ha büszke méned edzi habzó pálya
vagy a lendületes:
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya
a kedves:
Duna, Tisza... ez mily prüsszögve hordja
Fékét, s szabályoz tömi kénytelen
Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve
Nyújt Corvin agg várának hű kezet.
Nem mindenestül rejt a cenki sír.
Az antik költőkön nevelkedett olvasók fülében biztosan ott cseng a horatiusi „Non omnis moriar”, amit magyarra talán még senkinek sem sikerült igazán szépen lefordítani, hiszen jelentése: „Nem egészemben halok meg.”. Arany visszautalása és fordítása itt utolérhetetlenül bravúros.
Miért volt hát elégedetlen maga Arany a nagy verssel – a feladat végrehajtásának jó érzése és a nagy közönségtetszés ellenére? Mert önmagától idegen hangon szólalt meg, mert idegen módon kényszerült érzelmeit kifejezni. Már idéztem azt a levelét, amelyben arról ír: elnémította őt a Kazinczy halála felett érzett fájdalom. Arról meg szólnunk sem kell, hogy élete tán legnagyobb veszteségét, Petőfi halálát soha nem zengte ódában. A legmélyebb érzések csendes fájdalommal, a közönség teljes kizárásával, a teljes magányban szakadtak fel benne. Először az 1850-ből származó Leteszem a lantot című versben:
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
Majd 1851-től az Emlények három darabja, amelyek közül a legmegrendítőbb talán a harmadik, ahol saját szép sorait az elhalt barát művének tartja:
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
E megrendítő sorokból a Petőfi miatt érzett fájdalmon kívül kiderül az is, hogy Arany saját költészetét nem tartotta erősnek. Tudta, hogy hangja nem forradalmi hang, hogy nem patetikus hang, hogy nem ódái hang. S még azt is volt ereje beismerni, ha a fájdalom írásképtelenné tette, mint a híres Juliska emlékezetében, amelyet szintén össze akart kötni honfiúi bánatával, össznépi fájdalommal:
Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
A honfi legszentebb könyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',
Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon –
– – –
Nagyon fáj! Nem megy!
Ez a fajta intimitás hiányzik teljesen a Széchenyi-ódából, ezt hiányolhatta Arany, nem találhatta benne saját hangját. Egyéni alkat és megrendelői igény nem esett egybe a mű létrehozatalánál, bár ez etikai parancs mégiscsak megalkotta a művet. Mestermunka, míves munka, irodalmunk egyik korszakjelző darabja, előrejelzi azt a monumentalitásigényt, amely a millenniumra teljesedik ki, de nem tartozik Arany legszebb versei közé.
Csak az ad bátorságot ezt kimondani, hogy ő is tudta és kimondta.
Innen-onnan száz esztendeje, hogy a Duna először megnyergelte a Tiszát. Tudniillik a Duna nevezetű gőzhajó, amelyiken Széchenyi István nevezetes tiszai tanulmányútját megtette.
Ez a tanulmányút – 1830 nyarán – beletartozik a magyar történelembe, s a legnagyobb magyar életírói eléggé méltatták is már. Maradt azonban a históriai út szegedi stációjáról olyan följegyzés, is, amiről eddig nemigen tud a nyilvánosság, pedig nincs minden érdekesség nélkül. Névtelen szerzője valamelyik szegedi piarista lehetett, aki annak idején szemtanúja volt a szegedi látogatásnak, mégpedig jószemű tanúja. Tisztában volt vele, hogy a halhatatlan vendégnek minden lépését érdemes följegyezni.
A krónikaíró szerint Széchenyi nem annyira váratlan, mint inkább hirtelen érkezett Szegedre. Várni már augusztus elején várták, mert olvasták a Jelenkorban, a Széchenyi lapjában, hogy a gróf a Duna-torkolattól gőzhajón akar feljönni Szegedre. De hát nem jött, akárhogy várták és így hiába esett az a szép köszöntő beszéd, amit neki szánt Miskoltzy spektábilisz. (Aljegyzője volt a városnak, máskülönben nagyon rendes viseletű fiatalember, csakhogy nem restellt a pesti újságokba is írkálni és még a nevét is alája tette a theátromi levélnek.)
Történt azonban szeptember 3-án délelőtt, hogy a főtisztelendő Gruber Nép. János, a kegyes oskola igazgatója, kiment egy kicsit szellőzködni a vízpartra. Látja ám, hogy a sörházkaszárnya előtt nagyon sokadoznak a népek és igen néznek lefelé a Tiszán.
(A szó köztünk maradjon: ez a .nagy sokaság” szöget ütött a fejembe. Most se nagyon sokadozik a szegedi nemzet a Tiszaparton, hát mi keresnivalója lett volna ott száz esztendővel ezelőtt? Megnéztem az öröknaptárban, milyen napra esett abban az esztendőben a szeptember 3. Hát szerdai napra esett: hetipiac volt.)
Egyszóval csakugyan sokadoztak a magyarok s Gruber főtisztelendő úr fölkérdezte őket:
– Mit szömlélködnek kendtök, embörök?
Megmutatták neki, hogy valami csoda úszik a víz ellen a Boszorkány-sziget felül. Olyan, mintha hajó volna, de hajó nem lőhet, mert nem vontati senki. Aztán mög kéménye is van s az úgy pipál, hogy az már nemcsak, hanem ugyancsak. Hát embörök, ilyet még nem látott az embör, mióta kétágú.
Gruber főtisztelendő úr se látott még ilyent, de mint olvasott férfiú, mindjárt tudta, miről van szó s el is magyarázta a népeknek, milyen elmemíves szerkesztés az a gőzhajó és milyen gépelye van annak...
A magyarázatba beledurrantott a gőzhajó tarackja: három üdvlövéssel köszöntötte a várost. El lehet képzelni, mekkora lett erre a csudálkozás, sőt némely részen az ijedelem is. Aki rác volt a szájtátók közt, azt arról lehetett megismerni, hogy mind keresztet vetett ijedtében. A mi fajtánkat nem ilyen ijedős bordában szőtték. Amikor közelebb ért a hajó, ki lehetett venni, hogy a parton versenyt futnak vele az alsóvárosi legények, jókedvű nyihározással, ki gyalog, ki lóháton. És ki lehetett venni azt a torzonborz férfit is, aki a hajóról a kalapját lengette a part felé: az volt Széchenyi István.
A Duna körülbelül ott kötött ki, ahol most építik az egyetemi klinikákat, a grófot Gruber főtisztelendő köszöntötte az első istenhozottal s mindjárt meghívta ebédre is a kegyes atyákhoz.
– Már csak egy kis hirtelen-hamar-jóra, mert nem voltunk fölkészülve a méltóságos gróf fogadására.
Széchenyi szívesen fogadta a meghívást maga és hajóskapitánya nevében, s ahogy a nagy sokaságot látta, szokása szerint mindjárt felhasználta az alkalmat a tanításra. Elmondta, mi az a gőzhajó, hogy dolgozik az, mi a haszna, aztán megkérdezte az embereket, mit szólnak hozzá?
Hát mit szóltak volna? Azt szólták, amit ilyenkor mondani illik. Huncut portéka. Szép kitalálás. Jeles szerzet. Mindössze egyetlen egyéni vélemény hangzott el. Egy palánki magyar azt mondta:
– Úgy kapari a kereke a vizet, mint a kutya.
Azalatt Gruber igazgató úr szétszalajtotta az örömhírrel a fiatal piaristákat a városban s meghívta ebédre a helyi notabilitásokat. Két nagyramenendő fiatalember is volt közöttük, egyik Klauzál Gábor hites ügyvéd, a másik fehérdolmányos dzsidáskapitány, Kiss Károly, a főbíró fia, az Auróra novellaírója, később első szegedi tagja az Akadémiának. A többi úr csupa magisztrátusbeli volt, „elölülők” és „alelölülők”.
A szegedi urak szívből megvivátozták ugyan a grófot, de úgy maguk közt csekélylették egy kicsit. Mert külsőre nem mutatott olyan gigászt, mint Wesselényi Miklós, középtermetű, nem nagyon vállas ember volt és cigánybarna arca nem különösen magyar jellegű. Maga mesélgette többször, hogy a Tisza mentén csak akkor hitték el neki, hogy mégis magyar ember, ha megduplázta a porciót a marhapaprikásból és leöntött rá egy messzely homoki vinkót. Pedig annak akkor olyan veszett híre volt, hogy ha ökörbe öntenék, úgy meghidegülne tőle a vére, hogy hal gyanánt lehetne megenni a húsát pénteken.
Hát a gróf a piaristáknál is bebizonyította, hogy mégiscsak magyar ember. Kétszer szedett a halpaprikásból és kegyelmet talált színe előtt az atyák szívnyitogató bora. (Azt nem a homok termette.) „Aztán szivarra gyújtottak és igen nyájas és szellemdús társalgás indult meg az urak közt.”
(Itt megint bele kell köhögnöm egy kicsit a memoárba. Széchenyi nem szivarra gyújtott, hanem cigarróra, mert még akkor ez volt a becsületes neve a saját bőrébe takart dohánytekercsnek. Helmetzy szerkesztő úr ugyan – ez volt az a híres nyelvújító, „aki a szavakat elmetszi” – megpróbált magyar nevet adni az indigenának, elnevezvén azt szipának, de ezen nagyon fölbosszankodott Vörösmarty. Miért szipa, mikor az vénasszonyt jelent? Azért szipa, mert szipákolják – fűzte tovább a polémiát Helmetzy. – Az nem igaz, a tubákot igen, azt szipákolják, de ezt szívják – felelte Vörösmarty – tehát legyen a neve szivar. Ez megint a finomízlésű Császár Ferencnek nem tetszett, mert varon végződik, az pedig igen póri dolog, hanem inkább legyen szivola, mert ebben a szóban költészet van és kéjgyönyör. Széchenyi maga is nyelvújító volt ugyan – az ön szót is tőle kaptuk a durva kend és a rideg maga helyett – azonban a szivart egy darabig ő se tudta bevenni, hanem cigarrónak nevezte.)
Tehát cigarróra gyújtottak az urak és megindult a refektóriumban a nyájas és szellemdús társalgás. A főbíró elmondta, hogy a tavaszon cserkészgetett a Makkos-erdőben és őzet lőtt, amiről csak közelről derült ki, hogy nem őz volt, hanem a Gacsi cigány purdéja. A főbíró elítélte magát tizenöt forintra, mert vagy főbíró az ember, vagy nem s ebből nyaralt ki a cigány familiástól. Most havi-búcsúkor azonban beállított a főbíróhoz, aki igen dühösen fogadta, mert azt hitte, hogy zsarolni akar az akasztófára való. Pedig dehogy akart, nagyon jó szándék vezette a jámbort: azt jelentette be, hogy van neki másik meglőni való purdéja is, azt is átengedi a nemzetes úrnak tizenöt forintért...
Aztán a gróf kezdett el anekdotázni, csakhogy oly különös anekdotái voltak, hogy azoktól az arca nevetett ugyan az embernek, de a szíve könnybelábadt tőlük.
Például, hogy Fiúméban, az egyetlen magyar kikötőben, jár az angol kereskedő, Mr. Smith, aki nem tud, csak angolul. Tanácsolják neki, hogy ha itt boldogulni akar, akkor jó lesz megtanulni az ország nyelvét.
– De melyiket? – kérdi az angol – A latint, a németet vagy a horvátot?
Fogalma se volt róla, hogy Magyarországon magyarul is lehet beszélni.
Minél tovább beszélt Széchenyi, annál mélyebb lett a csend. És amikor ő is elhallgatott, felállt a vicerektor, Karácsonyi Imre, hetvennégy esztendős aggastyán és könnybelábadt szemmel megsimogatván a vendég homlokát, így idézte az öreg Simeont:
– Most már elbocsáthatod Uram a Te szolgádat, mert szemeim látták, öreg kezeim megérintették annak homlokát, akit Te küldtél közénk világosságnak.
Ez után a jelenet után nem lehetett többet anekdotázni. Fölkeltek mindnyájan és elkísérték Széchenyit a hajóra. A sarokról a gróf visszafordult és gondolkozva nézegette a piaristák házát.
– Ott feledett tán méltóságod valamit? Szaladjak érte vissza? – készségeskedett Gruber igazgató úr.
– Nem feledtem én semmit – mosolyodott el a gróf – csak úgy vagyok, mint a kvártélyos huszár, aki, mikor tovább marsol, megfordul a sarokról és visszanéz az elhagyott kvártélyra, hogy máskor is odataláljon, ahol olyan jó dolga volt.
Mire a Duna fedélzetére értek, ott már egész sereg tisztelgő küldöttség várta Széchenyit. Mindenkihez volt jó szava. Külön is bemutatták neki Ábrahám Jánost, a leghíresebb szegedi supert, aki se rajzolni, se írni nem tudott, mégis olyan hajókat épített, hogy hírük volt az országban.
– Tudna-e ön ilyen hajót építeni? – kérdezte tőle tréfálkozva Széchenyi.
– Akár holnap méltóságos uram, mert megnéztem töviről hegyire. Csakhogy amit ón építenék, az erősebb lenne ennél.
– Az ám – biccentett Széchenyi –, de annyival nehezebb is lenne és nem lehetne vele hajókázni a Dunán.
(A super nem szólt semmit, hanem egy esztendő múlva olvashatta Széchenyi a Jelenkorban, hogy a szegedi hajóács a magakészítette hajóval a még akkor meg nem nyitott Vaskapu rettenetes szirtjei közt – lásd az Arany embert – lement a Dunán Galacig, ami olyan bravúros tett volt, hogy még az Augsburger is megemlékezett róla.)
Amikor kibeszélgette magát a gróf a szegedi polgárokkal, mindnyájukat meghívta másnap reggelre hajókirándulásra Algyőre, mégpedig asszonyostul, lányostul. Este csak néhány kereskedő látogatását fogadta – csupa német és szerb emberét – akiket arra akart rábeszélni, hogy vásároljanak Dunagőzhajózási-részvényeket. Ennyire azonban már nem ment a lelkesedés, Szegeden egyetlen részvényt sem lehetett elhelyezni, amit később bosszúsan emlegetett Széchenyi. Másnap reggel fél négykor ágyúdörgés közt indult meg a Duna fölfelé, vagy kétszázötven szegedivel. A Tisza két partján föl Tápéig legalább tízezer ember lobogtatta a kendőjét a soha nem ért látványosság örömére. A gróf szüntelen magyarázott egy ezüstgombos nádpálcával, amit valamelyik szegedi úr támasztott a hajó oldalához.
– Igen csinos – mondta Széchenyi. – Az angol urak is ilyeneket hordanak, nem olyan vademberes furkósbotokat, mint amilyeneket minálunk látni.
Délre már megint bent volt a hajó a szegedi Tiszán. A kikötőhelyen. Széchenyi magasra emelte az ezüstgombos pálcát:
– Uraim, kellemes utunk véget ért és ki tudja, jövünk-e még így össze valaha? Kié a pálca? Szeretném tulajdonosának visszaszolgáltatni.
A közönségből előlépett Osztrovszky József választott polgár – így hívták akkor a városatyát – és meghajolt Széchenyi előtt:
– Méltóságos gróf úr, a bot az enyém, de nagyon boldog volnék, ha azt az első szegedi gőzhajózás emlékére megtartani méltóztatnék.
A gróf vonakodott egy darabig, de végre elfogadta a pálcát, levitte a kabinjába s felhozott egy karneolköves aranygyűrűt.
– Kedves barátom – mondta Osztrovszkynak – a keleti népek csak ajándékért fogadják el az ajándékot. Mi is kelet népe vagyunk, viselje ön ezt a gyűrűt e szép nap emlékére.
Ebéden Babarczy alispánéknál volt Széchenyi, ebéd után a városban nézett széjjel, amiben azonban, megmondta őszintén, nem nagy örömé volt. Különösen a poros, szennyes, piszkos piactér keserítette el, amivel Miskoltzy spektábilisz sohase dicsekedett el a pesti lapokban.
– Látja, kérem – mondta Széchenyi ironikusan a polgármesternek – mennyivel okosabb volna, ha ezen a huszonhat holdas pusztaságon kolompárt termelnének!
Senki se álmodta még akkor, hogy ez a pusztaság száz év múlva az ország egyik legszebb kertje lesz és a Széchenyi nevét viseli, aki márványba öltözve néz rajta végig...
Este a kaszinó vendége volt a gróf s bár forrásom nem mondja, biztosra vettem, hogy erről a vigadozásról valami nagyszerű tudósítást küldhetett a spektábilisz Pestre. Meg is találtam a Honművészben, oly szép, hogy érdemes szóról szóra kiírni.
– Szabadabban fakadozott minden tag vigadozása, midőn a hazai kaszinó-intézet nagymesterének, az ország előmenetelének tollal s értékkel buzgó előmozdítójának hosszas éltetéséért jelentett lelkes kívánatok közt ürültek a pezsgőboros áldomáspoharak.
Közpolgári nyelven ez annyit tesz, hogy éjfélig tósztoztak a nemzetes urak – szerencsére a tósztok mind elvesztek s így nem írhatom ide őket közokulásra.
Különben ez alkalommal a nevét is beírta a legnagyobb magyar a kaszinó emlékkönyvébe. Három rovata volt az emlékkönyvnek: a vendég neve; karaktere; bevezetője. A gróf így töltötte ki a rovatokat: Neve: Széchenyi István. Karaktere: Semmi. Bevezetője: Kiss Károly.
Az urak nagyot néztek azon, hogy: karaktere semmi.
– Ne akadjanak ezen fel, uraim – magyarázta ki magát Széchenyi. – Nekem most nincs hivatalom, tisztségem, abszolúte semmi se vagyok, csak egyszerű napszámosa a hazának.
A haza egyszerű napszámosa másnap reggel, szeptember 5-én hagyta el Szegedet. A kerékház fedelén áll s kezében az Osztrovszky-féle nádbottal, levetett kalappal integetett búcsút a kegyes atyáknak, akik meghatottan néztek utána. Aztán bement a kabinjába s beírta a naplójába úti impresszióit, amiket így fejezett be:
„Boldogabb jövő nemzedékek! A ti nagyobb és szélesebb tudástok benneteket türelmesebbekké, erényesebbekké fog tenni, mint mi vagyunk. Fogadjátok egyik ősötöknek üdvözlését!”
...Úgy hallottam, a Széchenyi karneolos gyűrűjét ma is őrzi féltett ereklyéül az Osztrovszky-család. De hogy ezt az írásban hagyott ereklyét őrzi-e a mai nemzedék, arra feleljen meg kinek-kinek a lelkiismerete.
1930
Hány könyvet írt! És valamennyinél
többet ér
ez a híd. Hogy él!
Egy mondandón, mit nem papírlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.
Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.
Vigaszom
lépnem e szép értelmű sok vason.
Egész mozgó testemmel olvasom.
Kézzel érinthetek egy győzedelmet.
Ledönthettél, amit ő megteremtett.
Akár a jó fa, tőből ujraserkedt.
Egész lényemmel értek valamit,
valami boldogító igazit; így szól a szívhez:
dehogy hal meg a gondolat!
míg ember él a nap alatt,
itt mindig híd lesz!
Egy eszme itt
látod, örökre működik,
mint csoda-óra.
Pedig csak ember volt – hány elbukás tudója! –
a fölhúzója.
1955
„A legnagyobb magyar”? – tudjuk, igen, hogy
meghallván, nem indult meg, de fortyogott
dühödt-epésen rajta („Mért emel olly
magasra, hol nem tarthatom fel magam?”),
úgy vélve – s talán jó okkal vélve úgy –,
ez is csak a Szerkesztő cselvetése,
fondorlat, halk gúny és hidegre tevés, –
azzal dús szemöldjeit fölborzolta,
s elmerengett borongón, mélabúsan,
szarkazmusát habár nem tagadva meg:
– Mintha ma az volna nálunk a kérdés,
ki magyarnak a nagy és ki a parány,
s nem ez: ki tesz két fűszált keresztbe itt?!
Esik. Esett akkor is, amidőn
víznek kapáltam medret őszidőn
és közben be-befutottam holmi
újabb bekezdést bemagolni...
Az eső csak szakadt. És találkoztam ott
könyves homályban a Nagy Kapitánnyal
ki „A magyarság megmentése végett
szabályozta a Folyamot.” Be kell vallani,
nem tetszett a dolog.
S a szív így dobogott:
ha más vidéken lennék otthonos
és eljutnék a kanyargó Tiszára,
ős halászfaluk, bíbicek világa
mint volna rokonos.
És aztán sorra sor
a természet legyőzőit elképzeltem akkor:
kenyérvágó-kést hasítanak a vízmérnökök a tájba,
mely meghitt, zegzugos. Láttam
a kubikosokat és emlékeztem Vásárhelyi Pálra,
s furcsa volt nekem 1846-os szívhalála
s riasztó. Verseket írtam
s fel-felsajdulva sajnáltam,
hogy nem jártam a kies Hortobágyon,
a Duna-Tisza-köze-köldökön,
s hogy nem Zsibó várában nőtt az öklöm,
és nem lehetek gróf, se Rózsa Sándor,
de összevontam a szemöldököm:
lelkemben a Kalevala-világok,
szagos fűvel benőtt hajlatok-
holtágak, kakukkfű, halász-sasok
hol öntött arany sugárzik a tájból,
hisz csodás menedéket nyújtva egykoron
mikor betört a török, a tatár,
égszakadás...
S elmondhatom ma már,
„én sem fogtam törököt Györökön” –
s ha elhangzana dolgos vers-szavam,
köszönthetném: méltóbban, mint magam,
S a Napot nem felhőzné az sem el
NÁDASOK, VÍZBEN –
DERÉKIG-JÁRÓ FÁK VILÁGA
MILY KEDVES VÉGSŐ PERCEMIG NEKEM!
Részletek
1842. november 27-én megnyílt a Magyar Tudományos Akadémia rendes közgyűlése. Az ünnepi beszédet – Teleki József elnök távollétében – Széchenyi tartotta meg. Beszéde (az ún. Akadémiai beszéd) rendkívüli visszhangot keltett, s jószerével egyöntetű, éles elutasításban részesült egész nemzeti közvéleményünkben. Széchenyi ugyanis felismerte, hogy a visszaszoríthatatlanul kibontakozó horvát, szlovák és (erdélyi) román nyelvi-nemzeti öntudatosodást kérlelhetetlen türelmetlenséggel és akár tűzzel-vassal elfojtani kész magyar nacionalizmus előbb-utóbb olyan politikai-társadalmi helyzetet idézhet elő, hogy a magyarság nemcsak Béccsel és a birodalom Lajtán túli tartományaival kerül szembe, hanem ellenségeivé teszi a királyi Magyarország határain belül élő nemzetiségeket is – márpedig ezzel nemcsak a reformmozgalom sikerét, hanem egyenest önmaga létét, fönnmaradását is veszélybe sodorja. Beszéde – a nyelvi sovinizmus és általában az agresszív nacionalizmus széles látókörű bírálata – részint a túlfűtött s elvakult hazai közvélekedéssel való bátor szembeszegülés volt, részint az egész korszakban egyedülálló, olyan példátlan toleranciáról és előrelátásról tanúskodó tett, melynek igazsága – sajnos – napjainkig sem évült el. Fölidézését ezért tartjuk fontosnak.
A nagy lélegzetű beszéd legjellemzőbb részleteit a Barta István válogatásában és szerkesztésében megjelent Széchenyi István válogatott írásai (Bp., 1959) című kötetből vettük át, amelynek textusa Viszota Gyula 1930-as – a múlt század negyvenes éveinek helyesírását is figyelembe vevő – szöveggondozásán alapul.
Midőn 1825-ben fennálló Academiánk eszméje újra megpendült... sokan, igen sokan nem bírták felfogni, a teendők olly hosszú sorábul miképp lehetne egy tisztán philologiai intézetet szemelni ki elsődlegesen, s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt úgyszólván fecsérelni el, miután, mint állíták: „Valamint önámításokban, úgy szavakban is untig gazdag volna már a bőbeszédű magyar; annyi másban, kivált a természettudományok sokágú mezején ellenben olly szegény, olly szánakozásra méltó szegény, miképp inkább másra, s kivált erre illett volna emelni hazafiúi oltárt s áldozatot, minthogy a természettudományok kifejtésébül, és a polgári életre alkalmazásábul háramlik legtöbb műveltség, tudomány, és így valódi erő a népekre; függetlenségnek, közszabadságnak s nemzeti dísznek pedig erő volna egyedüli, valóságos és tartós sarkalata.” – Mások megint, tán legtöbben, sejtvén, vagy tán egészen tisztán is érezvén, mikép kivételes körülményeinknél fogva, mégis tán nyelvünk biztosítása volna mindenek előtt eszközlendő, átlátták ugyan, mikép nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenek előtt, ha élni akar, és ekkép őszintén tapsoltak, hogy mindenek előtt olly intézetre pontosítánk össze csekély tehetségeinket, mellynek közvetlen befolyása volna nyelvünk ügyére, és ekkép habár közvetett, mégis nagy hatása nemzetiségünk kifejtésére: de abban nem láttak czélirányost, hogy intézetünk nem annyira nyelvünk terjesztésére, mint inkább annak – ha így mondhatni – becs-emelése végett lön felállítva. – „Mit ér s mit használhat olly intézet, – így okoskodának megint ezek – melly négy fal közt és ekkép a világiul és közélettül elszigetelve, jobbadán csak szókat gyárt, mondatokat simít, beszédköröket illeszt; mert bármilly tökélyre vigye is a nyelvet, nemzetiségünk biztosítására és feldicsőítésére bizony vajmi kis haszonnal járuland mégis, minthogy mindaddig , míg nyelvünk nem terjed, s a palotáktul kezdve, a lakosok minden árnyéklatin és színezetin keresztül általánossá nem válik, mindaddig segítve rajtunk bizony nem lesz; nyelvterjesztő tanodákat kellett volna tehát inkább állítani, mint philologiai tudós társaságot alkotni, tanítókat képezni inkább, kik elszélesztve a hon külön ajkú népségei közt a magyar nyelvet terjesztők vala, mintsem olly intézetet szerkeszteni, melly egyedül tudósokat egyesít, s egyedül szógyártókat nyugpénzel.”
*
Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem máskép működő intézet nem volt olly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Academiánk felállíttaték, mint éppen Academiánk...
„Valami gyakorlatira kellett volna egyesítni erőnket, ollyasra, mi az életbe vág, s nem valamire, minek legjobb esetben Is csak szó és szó marad eredménye.” – Ugyan úgy? Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekkép legtöbb nyomorúság? kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőkép azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást. Száz eset közt tán nincs tíz, hol valami kifejlett bajnak alapját szántszándékos gazság tenné; félreértés, ebbül eredő szenvedély, ezt követő bosszú, s innen folyó gyűlölet és rosszakarat, meg vakság képzi szinte minden emberi nyomornak sarkalatét, azaz: hogy nem értik egymást. De ugyan miért nem értik egymást? Legfőkép azért, mert az emberi nyelv – s itt egy nyelv sem érdemel tökéletes kivételt – olly kevéssé kiképzett, olly kévéssé határozott, hogy nem ritkán egyetlen rosszul definiált szó még a legrégibb jó barátokat is rögtön heves és engesztelhetelen ellenségekké változtatja. Már most ha igaz, mikép a közjóllétnek, közboldogságnak elérése végett mindenek előtt zavart és ebbül fakadó nyomort kellene, valamint a legnagyobb, úgy a legkisebb emberi társaságbul lehetőleg kirekeszteni, és ennél nincs sürgetőbb teendő; s ha továbbá igaz, mikép legtöbb zavar és ezt kísérő nyomor félreértésekből ered (mellyeknek hibás, természet elleni rendszer okvetlen következése): akkor úgy látszik, nincs nemzet a szerencse és előmenet olly magas fokán még, mihez képest kedvező körülményei daczára is lehetne valami józanabbat is eszközlenie, mint mindeneket félretéve, előlegesen nyelve javítását venni munkába.
*
„Práeparandiákat kellett volna állítani, inkább közvetlen terjeszteni a nyelvet, mint annak becsét, méltóságát, és ezáltal a nemzet legdrágább kincsét emelni.” De ugyan feleljünk egyedül azon egyszerű kérdésre, melly körül forog a csalódás, és nekem legalább úgy látszik, mintha rögtön le kellene esni a legvakbuzgóbb szemeiről is a fátyolnak, hogy vajon „ha valaki magyarul tud, magyarul beszól, innen következik-e, mikép neki azért már magyarrá is kellett volna átalakulnia”. Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül „nyelvmesterekre”, sőt legyünk rögtön magunk is azokká, „hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ”, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot ílly felette könnyű szerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítani sem lehet, s annál kevésbé szilárdabb s tágabb alapokra állítani; minthogy – és itt különös figyelemért esedezem – a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még.
Mint fentebb bizonyítám, senki nálam tágabb kört nem enged azon féltékenységnek, melly nemzeti hűségbül eredve bármit is nemzeti színbe ölteni vágyik. Ha jobban buzog a magyarnak vére, mint akárki másé, hónának puszta említésén is; ha már mennyekbe ragadtatva véli magát, mikor a magyar hölgynek ezelőtt olly sokáig néma ajkán a nemzeti hang zengedez; ha életét koczkára bocsátni kész, mikor vére mentőjét csak megkarczolva is gondolja: mindez, jóllehet sok által még most is egyedül nyavalyás kitörésnek tartatik, felette helyes s vajmi örvendetes jelenet, mert ez egyedül a visszatért becsületérzés és a magához hű erőnek eredménye, s csak ebbül pezsg élet és fejük jövendő. Ennélfogva még a kelleténél többet tenni buzgó fiatalság túlzásit is némileg megbocsáthatóknak tartom; mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszkorában azon lelkesedésnek, melly eget kér, hol megégeti ugyan néha magát, mellynek híját azonban fiatal kebelben semmi a világon nem pótolhatja ki; mert az isteni szikrának nincs surrogatuma. S jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért.
Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált ollytul, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is, – és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, mellynek minden személyes tekintetet alávetek – ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármílly tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje (fixe Idee) pendíttetik meg, többé kevésbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaibul is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Illy alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve, és a különben legméltányosb, legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban el is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is, – mellyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani – miszerint másnak soha ollyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, mikóp mindennapi eset, kivált mostani, a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikeléseit és gyanúsítást hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszáit sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, amikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületési működésében azonban, ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a legkímélőbb kitétellel minden esetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, maga magán uralkodni nem tudó pajzánság; mellynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata, és áltálján véve a nemzet súlya, mielőtt későn volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem „lesz”, mint azt többen olly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva, egyedül e négy betű: „volt” fogja illustrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosszúlót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.
*
Az újabb kor, buzogva a legszebb lelkesedéstől s vágytul: minél előbb ragyogni a nemzeti egység fényében, nem bírta szellemdús hevében felfogni, hogy javulási lépcsőzetünk okvetlen csak halk lehetne, mert süllyedésünk sem vala rögtöni; felejtvén efölött: nemzeti tekintetben mennyire javultunk legyen már, eliszonyodott csigalépteinken, s fajtánk más nemzetekhez képest még mindig olly alacsony állásán. S lön, hogy legtöbb magyar vakhevében úgy jutott azon tévútra, mellyhez képest magán kívül keresett segítséget, valamint a hullámokkal küzdő is, ha magában nem bízik, mindent megragad, mire csak kezét teheti. Jaj mílly kevesen vagyunk, – így sopánkodának – lehetelen, mikép ennélfogva a roppant számú német- és szlávban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt.” És ez felette helyes, csakhogy a mikép körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet czélhoz, sőt a mostan divatozó attul egészen eltávolít. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fenmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul, – s ezt ki kell végre mondani – mert fajtánk anyagi mint szellemi léte olly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át elvégre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán, – mert csak ezután javulhatunk teljes egészségre – mikép t.i. nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s eszerint éppen nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk olly parányi. És ezt sok magyar sejti, s ezért tüzeli saját magát s másokat törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges, csakhogy itt megint más csalképzetbe bukik, mi annak jele, hogy ha felébredett is nagy száma, azért mindnyája korántsem ábrándult ki még; s a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, olly hangulattal ül lovára most is, mintha jelenleg is törökkel vagy francziával kellene vívnia, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, se nem veres sipkás, kivel dolga van, de egyenesen a civilisatio, mellyen kard nem fog, s melly előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen...
A nagyobb számban vélnek lelni üdvöt, – boldog isten – mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, több magába olvasztó varázs volna, mint bármílly kis számban is, ha ez a civilisatio kincsétül felcsordul. – Ha ökölre, botra kerül a dolog, akkor megengedem, a nagyobb számban az az olvasztói varázserő, a felsőbbség. De csak háborúban sem mindig, mert a néhány macedoni bors megtöri a számtalan persa borsót; és a kisszámú hellén dicsőíti fel Marathon síkjait; még csak háborúban sem mindig, s hát minél kevésbé még a lelki tehetségek szabad súrlódási mezején, s kivált mostani századunkban, mikor az erőszak előbb utóbb egyedül saját magának ássa sírját. – De ha egyenlő körülményileg a nagyobb számban a nagyobb erő, mit senki nem tagad, ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenheti bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságábul kivetkezzék? Ugyan mi magyarok tűrnők-e ezentúl, – ezentúl mondom, mert egyszer már majdnem megtették rajtunk, és igen is engedelmesek lettünk-tűrnők-e mondom, ha bármílly hatalom akarna is minket úgy minden legkisebb czikornya nélkül saját mintájára kaptázni, kivált ha e minta felette messze fekünnék a tökélyesbtül, s vajon engedelmeskednénk-e olly parancsnak, sőt még olly törvénynek is, melly ha nemzeti hűtlenséget egyenesen nem követel is, sokak alkalmazása, és kivált tartalék-gondolatja által mégis zsarnokká válnék? Azt remélem, azt hiszem, még akkor sem engedelmeskednénk, ha főrül főre mind megegyeztünk volna (Ily szabályban, s annál kevésbé, ha ez nem történt volna így; mert e világon elidegeníthetelen sajátok is vannak, miket tilos áruba bocsátni, mi ugyan nem egy hazai reformátornak peng ajkán, vajmi sok esetben vajmi pompásan, csakhogy rendszerint vagy nem olly sajátokra alkalmazva, mint például: becsület, erény, nemzeti hűség s több efféle, miken valóban soha és semmi esetben túladni nem szabad; vagy egyedül saját érdekeinket méltatva, másokéit azonban... fitymálva sőt gyanúsítva.
Mondják ugyan, hogy törvényeink nemzeti nyelvünk ügyében semmi Illyést nem követelnek. És ezt tudom, mert törvényeink egy hajszállal sem rendeltek többet, minthogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, mellytül nemcsak az ország vévé nevezetét, hanem, melly az alkotmányos létnek is törzsöké. Minél semmi sem lehet igazságosb, méltányosb. És ha szorosan, de valósággal szorosan és nemcsak önámítgatásilag, ennél marad a magyar, és ha nem fénylik is kedveltebb, legnagyobb divatú színben még –, mi egyébiránt semmi esetre nem lehet néhány rövid évek gyümölcse, mert hiszen kifejlett nemzetiség nem rögtön termő növény – vérünk legalább nem áll a maga ellen felbőszült szenvedelmek aggasztó veszélyeivel szemközt úgy, mint ma.
Köztünk – azt hiszem – nincs, ki, ha éppen szívvérét és életét nem is akarná adni, – mik egyébiránt úgyis szinte csak harcz mezején bocsáthatók áruba haszonnal – legalább ne volna kisebb vagy tán nagyobb részét is áldozatul hozni, miszerint nemzetisége ne csak tengődve éldegéljen, de mindinkább terjedve s nemesülve, vagy inkább nemesülve és terjedve – mert ez a kifejtési logika – elvégre nagy, hatalmas és dicső nemzetté váljék is vére.
Ámde, ezt jól lehet saját bennünk nemcsak a feltámadási, de még a felemelkedési erő is, soha el nem érjük, ha csak lelki felsőbbség által nem. Ennek eléréséért kötelességünk tehát buzgólkodnunk.
S lm ez az egész titok, mikép menthetjük meg fajtánkat bukástul, s mikép emelkedhetünk nagy, hatalmas, dicső nemzetté. Felsőbbség által, vagy sehogy sem.
*
Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír e illyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? Vagy tán az ért e mesterséghez, ki hős ellenét, mert olly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véréért, ahelyett hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja s hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul? Vagy tán az a mély felfogású olvasztó mester, ki nyughatlan hevében a magyarságot mostani nyers állapotjában, mielőtt elfogadhatóvá, ízletessé vált volna, mindenkivel rögtön bevetetni akarja? Vagy tán az, ki hatalom-csalódásai közt, mint oroszlán, a síkra kiállítja a még fejletlen magyart, mikép minden erőt, minden hatalmat ellene bőszítsen, ellene riasszon?
*
A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ílly külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipathiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. – S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilisatiói sympathiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, melly tapsot arat s bálványul emeltetik ide benn.
*
Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne tépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk, mind eddigelé; mert hiába, nemzetnek regeneratiói működésében, hol minden, s kivált az idő olly drága, és minden téptek annyira gátolvák, vajmi többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lelkesedési zaj.
Széchenyi István szokás szerint a táncterem kellős közepén, a nagy csillár alatt állva szemlélődött a Kaszinó táncestélyén.
Bár minden gondoskodás megtörtént arra, hogy a csillár száz rózsaszínű gyertyája megfelelő óvatossági készülékkel legyen felszerelve, óhatatlan volt, hogy aki a nagy csillár alatt huzamosabb ideig tartózkodik: emlékbe néha frakkján néhány viaszcseppet el ne vigyen a táncestélyről, mikor a Duna-parti nagy teremnek minden gyertyája égett.
Az ajtó nagyságú ablakokon át a gyertyák százai megvilágították a Kaszinó előtti térséget, a bundás cselédeket, akik szánjaik és hintóik mellett tartózkodva virrasztanak az éjszakában; a közeli révházat, amelyből a hajóhíd nyílott a Dunára, de most tél volt, a hajóhidat szétbocsátották, és a révházban legfeljebb néhány csónakosgazda tartózkodott, aki minden időben vállalkozott arra, hogy jó pénzért a budai partra szállítja azokat, akiknek sürgős volt az útjuk.
Éjjeliőrök, lámpásos fiúk, akik néhány garasért vállalkoztak arra, hogy az uraságokat az éjszakai időben Pest bármely utcájába hazakísérjék, valamint más éjszakai emberek tanyáztak a Nemzeti Kaszinó előtt, akiket sohasem látni nappal. S természetesen ott ült a Kaszinó sarokkövén Pilcser úr, a kiérdemesült vén kozák is, Bécsből származott Pestre, miután az ottani policáj megelégelte, hogy a fiatal arisztokratákat lumpolni tanította. Pilcser a Kaszinó sarokkövén Pesten se maradt növendék nélkül, mert itt is összeköttetése volt a könnyelmű nőkkel és az éjféli szórakozóhelyek tulajdonosaival, akikhez a magyar arisztokrata ifjakat elkalauzolta. Most az ifjú Pest megyei aljegyző, Podmaniczky Frigyes báró volt a vén kozák pártfogója, éppen a bárót várta a báli éjszakán, mert tapasztalatból tudta az emberi és titkos szenvedélyeket Pilcser úr. Tudniillik a legelőkelőbb társas összejövetelek után leghajlamosabb az élni vágyó fiatalság az élet mélységeibe való leereszkedéshez. S a térségen, ahol annyi ölbe tett kezű ember virrasztotta az éjszakákat, felütötte sátrát a mindenhol található lacikonyhás, forró kolbászkáival és forralt pálinkáival felmelegítvén a téli hidegtől szenvedőket.
Ha Morelli és szalonzenekara kicserélte a különböző kottákat az állványokon, amelyek a zenészek előtt állottak és a táncok sorrendjét mutatták; a zeneszünetben felhallatszott a térről a Duna-parti Nemzeti Kaszinó előtt virrasztók lármája.
A virstlis hangosan kínálta áruját, a lámpásos fiúk az éjjeliőrökkel civódtak, az uraságok cselédei és a bérkocsisok összeverekedtek, miután az a két szolgálati rendű népelem sohasem állta egymást. Pilcser úr, akinek igazi neve „Herr von Wirschtler”, bécsi dialektusban uszította a bérkocsisokat a magyaros ruházatú, kipödrött hajdúkra.
Az egymást követő táncok, polonézek, gavottok, menüettek, russische quadrille-ok, radowák, éccossaise-ok, galoppok, mazurkák, dájcsok, cottilonok, valcerek, francia négyesek, polkák szüneteiben felhangzott a Lloyd palota előtti térségekről a városi rendőrök kiáltozása, a „Stadt-gvárdlik” azonban most is vesztesek lettek, amikor fuvarosok ügyeinek az elintézésébe avatkoznak. Úgy látszott, hogy nem is lesz vége az utcai kraválloknak, amíg a mágnások bálja tart, mert a szegényebb néposztály ugyancsak ki akarta venni részét a mulatságból, hiszen ehhez amúgy is ritkán volt alkalma.
– Így van ez az egész világon, akár a pétervári Téli Palota, akár a bécsi Burg előtt, ha odabent az előkelők mulatságát szimatolja a nép, amely vagy a barikádokon akar harcolni, vagy az utca hosszában táncolni. Nyugtalan időket élünk – mondá most egy pofaszakállas, copfos úriember, aki régimódi ruházkodásával az alig elmúlt napóleoni időkre emlékeztetett. (Ketten viseltek copfot még magyarhonban: Háberle, füvészkerti professzor, és Miskolcon Almásy Károly.) És az úriember Széchenyi Istvánhoz intézte szavait, miután a gróf arcán bizonyos bosszankodást fedezett fel a kívülről hangzó lárma miatt.
Podmaniczky Sándor báró volt ő, aki minden esztendőben egyszer hagyta el az aszódi kastélyt, hogy meggyőzze a magához illő főrangú világot arról, hogy még mindig életben van, holott általában emberkerülő, bolond filozófusnak mondták, aki a Martinovics-pör óta, körülbelül harminc esztendeje, mindig a francia forradalom kitörését várta a vidéki kastélyban. De a Kaszinó táncestélyére Pestre jött, mert amint mondá, még mindig érdeklik a modern táncok.
Széchenyi, bár tudta, hogy itt a Nemzeti Kaszinóban is, mint mindenütt, kémek lesik minden mozdulatát, nyájasan intett a „vad-filozófusnak”:
– Igaz volt az aszódi összeesküvés híre? – kérdezte tréfás komolysággal.
Az „összeesküvés” szó hallatára a vén báró arca lángvörös lett, mert mindig zavarba jött élete végéig, ha a Martinovics-összeesküvés óta (amelyben bizonyos része volt a múlt században) titkos dolgokat emlegettek előtte.
– No, csak a gyorsparasztok összeesküvését gondolom az aszódi kétkerekű kocsi ellen, amelyet Csapp ottani kocsigyáros talált fel, és a Podmaniczky bárók hajtottak rajta először Pest megyében! A gyorsparasztok szekerei mellett valóban nagy jövője van a könnyű alkotmánynak! – folytatta Széchenyi István, miután mindig bizonyos „bonhómiával” bánt a múlt századból hazajáró lélekkel.
– A fuvarosok valóban lázadoznak az országban, és előhírnökei a forradalomnak, de nem az „aszódi kocsi” miatt, hanem a gőzhajó miatt, amelyet éppen a nyergesújfalusi lovasgazdák tönkretételére járatnak a Dunán – felelt a vad-filozófus, aki mint mindig, ebben az évben is vitatkozás szempontjából jelent meg a Kaszinó-bálon.Széchenyi István, aki ludasnak érezte magát a Dunán járó gőzhajó dolgában, amelynek ő volt leggyakoribb utasa, így felelt:
– A tudomány előrehaladtával az embereknek is alkalmazkodni kell az új viszonyokhoz.
– A pesti csónakosoknak mondja ezt, gróf, akiket majd egy nap alatt megfoszt kenyérkeresetüktől, amikor a Lánchidat megnyitja. Nem csodálnám, ha kitörne a revolúció – ismételte Podmaniczky Sándor, azoknak a szokása szerint, akik fiatalkorukban rajongtak minden változásért, míg öregségükre irtózattal gondoltak az újításokra, és forradalmat szagoltak minden szellőben.
– Sokan el fogunk hullani addig, amíg a világ megtökéletesedik – felelte mosolyogva Széchenyi. – Pest-budai révészek együtt múlnak el a hídépítőkkel. De a világ azért egy könyűt sem fog ejteni.
Széchenyi szokásos környezete ott a nagy csillár alatt – Nyáry Pál, Teleki László, Prónay Albert és a többi korifeusok már megszokták a gróf olykor cinikusnak tetsző kijelentéseit, de nem úgy az aszódi remete, aki okulni, vigasztaló eszméket összegyűjteni, mondanivalókat hazavinni rándult fel a fővárosba. Látható elégedetlenség ült arcára.
– Már látom, hogy egy másik Nemzeti Kaszinóban lesz jövendőbeli helyem, amott a kolozsváriban, Wesselényi Miklós mellet, ahol inkább a fékezés tudományát művelik a vezető elmék a századév rohanása ellen, mintsem a fullasztó iramot fokoznák, amely repülés nem egyezik a magyarság temperamentumával. – Ezt dörmögte az aszódi kastély kísértete, aki legtovább viselt copfot Magyarországon.
A polka éppen véget ért.
A táncosnők táncosaik karján libegtek vissza kísérőikhez, helyükre vagy a szomszédos teremben felállított büfébe. Az egyszerűen, szinte keresett egyszerűséggel öltözött hölgyekről e percben alig hihette volna valaki, hogy azok magyar mágnásoknak a leányai, egyéb női hozzátartozói. Az urak frakkja honi posztóból készült, igaz, hogy némelyek apró aranygombokat viseltek az egyszerű kelméhez. Széchenyi maga valamely magyaros szabású ruhában állott a táncos forgatagban, amely öltözet inkább hasonlított valamely városba tévedt falusi tekintetes úréhoz, mint egy magyar mágnáséhoz. („Meg is vadultak a gróf kocsilovai a Diana fürdő előtt, amikor ebben a ruhában először meglátták a grófot” – mondták a rossznyelvek.) Talán az imént látott „waszódi remete” öltözött a bálra csak a régi pompával a meghívottak közül, mert Aszódon nyilván még nem tudták, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekében nyilvános helyen csak kocsisöltözetben szabad megjelenni.
Ebben a percben egy másik Podmaniczky – az előbbinek unokatestvére –, a feltűnően magas termetű Frigyes báró lépett Széchenyi Istvánhoz és csoportjához.
A vöröses oldalszakállas fiatalember általában hevülékeny magaviseletét tanúsított már az estély folyamán, mintha az Isten is bálrendezőnek teremtette volna: a szünetekben a zenészekkel konferenciázott a következő zenékről, míg a különböző táncokból is mindig a legalaposabban kivette a részét. Ha rajta múlott volna, egyetlen hölgy sem árul petrezselymet a bál folyamán, mindnyájan a legjobb emlékekkel távoznak.
Az ifjú báró valóban megérdemelte azt a melléknevet („spitznámét”), amellyel a társaságban kitüntették, „Korunk Hősé”-nek nevezte őt. Még Széchenyi István is felderülve kiáltott fel:
– Es ist doch immer der alte Fritz, von Jahre 1836.
Az ifjú Podmaniczky azt jelentette a Kaszinó elnökének, hogy a szünóra (Raststunde) ideje elkövetkezett, azaz megjött az a pillanat, amikor Orczy István báró ama régen ígért magyaros táncot műsoron és táncrenden kívül bemutatná, ha erre az elnökségtől felhatalmazást nyerne.
– A gyöngyösi kapások táncát? – helyeselt Széchenyi. – Valóban mindnyájan kíváncsian várjuk az újszászi földesúr produkcióját!
Miután a közbenjáró az „elnökség” engedelmét megnyerte,még Morelli úrral, a karnaggyal merült bizalmas tanácskozásba a zenéről, amellyel a mutatványt kísérné a hangászkar. A zeneprofesszor többször vonogatta vállait, majd bosszúsan átengedte karnagyi helyét a cigányos képű szekond-hegedűsnek, aki vállalkozott arra, hogy Bihari Hatvágás verbunkosát hangjegyfüzet nélkül, emlékezetből eljátssza a tánc kíséretéül. Morelli maga a zenekarból a konyhába vonult, ahol a szakácsokkal és inasokkal tárgyalt a felszolgálandó vacsora felől, miközben többször hangsúlyozta, hogy zenészeivel legutóbb Batthyány Kázmér gróf estélyén vett részt, akinek tudvalevőleg százforintos francia szakácsa van.
Az ifjú Orczy Pista báró ezalatt nagy meglepetéssel szolgált a csillár alatt összegyűlt férfitársaságnak, a korszak vezető férfiainak. A gyöngyösi „kapások tánca” után, amelyet egymagában lejtett, hirtelen kézenfogva a terem közepére vezette a hölgykoszorúból húgát, Orczy Eliza bárónőt, és a már említett cigányképű másodhegedűs zenéjére eljárta vele a régen elfelejtett magyar csárdást. Igaz, hogy a hölgy bármely nemzet táncát lejtve: hódított volna kimondhatatlan bájával. A testvérek az egész világon feltűnhettek volna táncukkal, amelytől a jelenlevők egyértelműleg el volt ragadtatva. De különösen Széchenyi István, aki nyomban lelkesülten felkiáltott:
– Ez az én táncom! Ne merészelje többé előttem kárpálni senki a magyar csárdást! Bevezetjük a Kaszinó táncrendjébe!
– Úgy van. Hölgyeink mától fogva tanulják meg nemzeti táncunkat! – hevült Nyáry Pál, aki mindennek felesküdt pártfogója volt, ami hazai eredetű.
Mire Morelli tanár úr Mihalekkel, a kaszinói szakáccsal folytatott beszélgetéséből visszatért, a szünórának vége szakadt a tervezett idő előtt, mert a jelenlevő hölgyek mindnyájan igyekeztek bebizonyítani, hogy a csárdást igenis tudják táncolni, csak ez ideig nem volt alkalmuk bizonyítani tudományukat.
– Egy született magyar nőnek nem kell külön megtanulni a csárdást. Vele születik, vérében van, mint akár a francia nőnek a menüett – mondta Keglevich Eliz grófnő, aki a fővárosi divat királynője volt akkoriban. Amit tett, mind jól állott neki. S így a csárdás is, amelyet az ifjú Podmaniczky Frigyes báróval nyomban divatba hozott, hogy Morelli hangászainak nem is volt alkalmuk lemuzsikálni a táncrend szünóra után következő részét, a második francia négyesen kívül csak csárdáshoz vonták a zenét a táncoló fiatalság kívánságára.
Széchenyi István gyönyörködve nézte a társaság hazafias nekilendülését.
– Nincs a magyar fajtánál áldottabb nép a világon!
– Csak ott kell megvakarni az alkalmas helyen, hogy kiütközzön belőle a szittya! – felelt nem minden irónia nélkül Lederer báró, a budai katonai főparancsnok, aki a hadsereget képviselte a Nemzeti Kaszinóban, amelynek az alapszabályok szerint tagja volt minden Pestre vezényelt cs. kir. tábornoki rangban lévő főtiszt.
Széchenyi István nem felelt mindjárt a katonai kommandáns megjegyzésére, ellenben a táncolok forgatagába elindulva, a nagy csillár alól az ablakok felé tartott. A Lloyd palota ablakai előtt Hild építész tervei szerint erkély futott a térségre, ahonnan előbb még az éjszakai csőcselék durva kiáltozása hallatszott a mulató mágnások miatt.
Ekkorára, midőn Morelli zenészei már egyre-másra vonták a csárdáshoz való zenét, a nemrég elhunyt Bihari zeneszerző műveit: az éjszakai térség képe megváltozott. Nagy tüzet raktak a tér közepén, miután a téli hidegben fagyoskodó pestieknek József nádor amúgy is megengedte a városban található fák kivágását. És a Kaszinó táncterméből kiszűrődő zenehangokhoz a csárdás ütemeire, az ismerős magyar hangzatokra egyszerre csak táncra perdült a fővárosi nép a Duna-parton. Bizonyára nem az apácaklastromokból kerítették elő azokat a táncosnőket, akiket a tűzrakás körül pörgettek: a főúri palotákból sem, hisz a paloták hölgyei a Kaszinóban voltak elfoglalva. Mégis akadtak táncosnők a révészlegényeknek, az éjjeliőröknek, lámpásos fiúknak, urasági hajdúknak, bérkocsislegényeknek. Herr von Wirschtler, bár bécsi származású, Pestre telepedett volt, a Kaszinó egyik fehérkötényes konyhatündérével ropta a ropogós táncot a ropogó havon a ropogó tűz mellett. Vidámság és énekszó töltötte meg a teret, miközben az emeletről fáradhatatlanul hangzott a zene.
– A csárdás hatalma! – mondá Széchenyi az erkélyen megállva.
A katonai parancsok, aki a többi úriemberrel Széchenyi István mögött az erkélyre lépett, a maga garnizonszellemességével megjegyezte:
– A fővárosok népe mindenütt egyforma. Egyaránt el lehet őket vinni a lakodalmakba, mint a barikádokra. Csak a vezetők változnak – szóit, és jelentőségteljesen nézett a karba font kézzel álló főúrra.
1931
„... Petőfy – aki az én fiam (…)
engem a »Felhők«-ben pontosan festett le...”
Széchenyi levele Döblingből
E sorok írásakor még jó két hónap választ el bennünket „a legnagyobb magyar” születésének bicentenáriumától, de már meg lehet jósolni, hogy jó nemzeti szokás szerint ő is – újra és sokadszor – ki lészen sajátítva pártlobogóul: a kormánypártok szószólói, történészek és nem történészek kimutatják majd, hogy a nemes gróf épp az ő elődjük, a mai magyar átalakulás a Hitel, Világ, Stádium alapköveire épül, külpolitikánk pedig természetesen a Kelet népe eszméinek tökéletes időszerűsítése. Viszonzásul majd az ellenzék is tromfolni fog, s a liberál-tőkések épp úgy mint a szociál(ista) liberálisok forrón fogják szeretni a reformkor elindítóját, akit konzervatív ellenfelei hajdan „vörös Stefinek” gúnyoltak, de újra azért imádják őt sokan, mert oly üdítően nem vörös. S ha van túlvilág, melynek létezésében kétkedni megbocsáthatatlan könnyelműség volna számomra, szegény Széchenyi István a paradicsomban újra kétségbeeshet, mint Döblingben. Azzal a különbséggel, hogy akkor pontosan tudta, mit kell tennie (=írnia), most azonban törheti majd a fejét, hogy a hatszólamú parlamenti kórusból melyik szólistát kedvelje legforróbban. S azon is elmerenghet, hogy sok friss híve mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt miért nem hódolt neki ugyanilyen hévvel.
Talán azért, gondolom én némileg cinikusan, mert az ötvenes években jobbára bírálni illett a forradalomellenes grófot, úgy is, mint a horthysta konzervatív jobboldal kedvencét, s nem tolongtak a porondon azok, akik ki merték vonni magukat eme évtized tudományos és egyéb normái alól. Az eléggé egyoldalúan kritikai szembenállást érdemben először Spira György úttörő könyve ingatta meg, melynek kéziratát szakkörökben már 1962 előtt meglehetősen vitatták, s végül csak 1964-ben adták ki. (1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a).
Bár Széchenyi kiátkozásában ifjan sem vettem részt, azt sajnos nem mondhatom el, hogy első 48-as írásaimban érdeme szerint méltattam volna őt. Ezért Spira György könyvének megjelenésekor siettem nyugtázni az imponálóan adatgazdag és szempontjaival a marxista vagy inkább annak nevezett Széchenyi-magyarázatokon lényegesen igazító mű érdemeit. Akkoriban sem törtem magam publikálási lehetőségekért (hiába is tettem volna), 1956 után e cikkemmel sikerült először, ha csak egy kicsiny példányszámú folyóiratban is, „megjelennem”. (Spira György Széchenyije, Kritika, 1964. dec.)
Azóta több műfajban is szólhattam a Hitel és a Blick szerzőjéről, a legizgalmasabb magyar naplóíróról: újságcikkekben, tanulmányban, dokumentarista történeti regényben – természetesen sohasem a szaktörténész igényével, hanem egy Petőfi-kutató ismeretterjesztő szándékával. Mindezt pedig azért kellett előrebocsátanom, mert ez a mostani cikk sem a szakembereknek szól, akik mindezt sokkal jobban tudják, hanem a Széchenyi iránt érdeklődő olvasóknak. Mivel pályámat a márciusi ifjakkal kezdtem, mindig is izgatott a reformer gróf és a forradalmi pesti ifjúság „viszonya”. Most is erről lesz szó.
Induljunk ki a cikkem elé tett mottóból. Aligha szorul hosszas magyarázatra, hogy Széchenyi mintegy jelképi értelemben tartotta Petőfit saját fiának. Elmenekülve 48-as forradalmunk egyre kevesebb jelenetei és a fenyegető ellenforradalom elől, az alatt a néhány év alatt, amíg régi betegsége s idegzetének összeomlása elmeállapotát is kilendítette egyensúlyából, szüntelenül önvádakkal gyötörte magát. Rögeszméjévé vált, hogy mivel Magyarországot ő indította el a reformok vészterhes útjain, egyszersmind a forradalom bekövetkeztéért is felelősség terheli. 1849 és 1851 tavasza között különösen mélypontra vergődvén, családja tagjai, s a volt titkára, Tasner Antal előtt az apokalipszis bestiájának vallja magát, akire a pokol kínjai várnak. E periódust mintegy lezárja a Tasnerhez intézett vagy inkább címzett levél (hiszen ekkoriban ő bárkihez fordult is írásban vagy szóban, önmaga rémképeivel viaskodott). Március ama feledhetetlen idusának harmadik évfordulója előtt, 1851. március tizennegyedikén így jut eszébe Petőfi, a megtestesült forradalom, akit és amelyet a saját szülöttjének tekint „Széchenyi István, a szegény gazfi” – mint önmagát nevezi a levél aláírásában.
Mivel Széchenyi máskor is, kevésbé zaklatott állapotaiban is gyötörte magát azzal, hogy a rettentő szakadékba ő miatta zuhant hazája, a Tasnernak küldött levél e tekintetben csak hangvételének flagelláns szenvedélyével tűnik ki a döblingi iratokból, maga a gondolat nyugodtabb korszakaiban is újra meg újra gyötörte. De joggal-e? Kemény Zsigmond, aki alighanem elsőként nézett szembe Széchenyi önkínzó kérdéseivel, boncolgatva döblingi vívódásainak értelmét, úgy látta, csak .az önkínzás monomániája hitethette el Széchenyivel, hogy tőle vagy akárkitől függött volna fölriasztás helyett álomkórságban hagyni a hazát”.
Kemény, nem célzatosság nélkül, épp azt akarta hangsúlyozni, hogy Széchenyi mennyire nem volt romboló, ellenkezőleg, jóslatai a forradalmi politika veszélyességéről mennyire látnokiak voltak. Kosáry Domokos viszont, aki a mi hatvanas éveink elején „a világtól elzárt” atmoszférában is már dolgozott idevágó művén, mely csak később jelent meg (Széchenyi Döblingben, 1981), kimutatta, hogy Kemény – elnézést kérek a tanulság túl tömör kivonatáért – az 1849-es bukás utáni stratégiai alkalmazkodás szükségleteihez igyekezett idomítani mesterének politikai leckéit. S Keménytől Szekfűig ívelt Széchenyi utóéletének az a vonulata, melyben a merész reformer, az 1848-as miniszter mint egy .konzervatív, vallásos reformrendszer megalkotója” válik mintaképpé, természetesen Kossuth és társai ellenében (i. m. 25.).
E nagyfontosságú történeti vita lényege a Széchenyi-reform és a kossuthi forradalom ellentéte. De ennek mintegy árnyékában, ha mellékágként is, érzékelhető az a természetesen még hevesebb ellenszenv, amely a megújulás nagy kezdeményezőjét a nyíltan forradalmi ifjúsággal, Petőfiékkel, már 1848 előtt is szembeállította.
Ezért még inkább különös, hogy a tragikus bukás utáni vívódásai közben, a forradalmat és Petőfit is mintegy saját szülöttének tekintve, szinte megengesztelődik. Önvádjával azonban ebben az esetben még inkább túloz, mint amikor Kossuth .bűneit” is magára vállalja. Petőfiék ugyanis nem az ő eszméin nevelődtek: politikai tudatosodádukat a reformkor pezsgése segítette, de ideáljaikat egyértelműen a francia forradalomból merítették. Abból a revolúcióból, melynek magyar változatától Széchenyi rögeszmésen rettegett, kivált az 1830-as párizsi robbanás és a 31-es koleralázadás után.
El kell ismerni, hogy Széchenyi érdemi ismeretek alapján tűnődött a francia revolúciók tanulságain. Tudjuk, hogy Thiers hatalmas forradalomtörténetét 1836-ban végigolvasta. 1847-ben Lamartine-tól A girondiak történetét hamarabb kezdi olvasni, mint ahogy Pálffy Albert, a későbbi márciusi fiatal, Petőfi barátja, az Életképeden beharangozta volna az európai hatású munka megjelenésének hírét. Széchenyi naplójában április vége felé tűnik fel Lamartine olvasásáról az első bejegyzés, s még szeptemberben is bújja a könyvalakban nyolc kötetre terjedő művet, Pálffy pedig a Jókai szerkesztette lapban július 11-én állapítja meg, hogy az addig csak szépírókén! ismert költő belépett azok közé, akiket immár minden művelt embernek ismernie keli.
Ha a forradalomtörténetről sokat tudott is Széchenyi, országát – bármily meglepő is ez – nem ismerte jól: 1831-ben már egy olyan magyar forradalomtól félt, amely „véres fog lenni, mint a francia 1789-iki”. S a börtönből szabadult Kossuthot is félreismerte, amikor azzal vádolta a Kelet népében, hogy a Pesti Hírlap lapjain „egyenesen francia modor szerint működik”. E „modorról” pedig ki is jelentette azonnal, „bármily különösnek és szokatlannak tessék is” állítása, hogy „nem más, mint az, mely után indultak Mirabeautól kezdve Camille Desmoulins, Danton, St-Just, Robespierre...”
A Széchenyi könyve körül kialakult, a korábbiakhoz képest egészen szokatlanul kiterjedt és szenvedélyes vitában, a megszólalók nagy többsége szelíden vagy hevesebben elutasította Kossuth ilyen gyanúba fogását. Pongrátz Lajos, névtelenül közölt röpiratában megállapítja, hogy hazánkban a Széchenyi kárhoztatta Lammenais „szívábránd”-jának „veres lobogóját” senki nem látja lengeni, csak egy biztos: „rettegése a grófnak egy Magyarországban soha nem létezett, s aligha valaha létezhetendő francia-forradalmi hősekbül álló párttul, kiket a gróf nevetséges phantasmagoriájábul előidézgetni szokott”.
Pongrátznak az adott pillanatban igaza volt – az akkori Magyarországon nem működött „francia” párt, de még csoportosulás sem, csak „a gróf képzőimében” léteztek „Veres lobogós, francia forradalmi” vagy „lammenais-i hősök”. Maga Kossuth is tanulmányozta persze a nagy revolúciót, ismeretes ifjú korában készített alapos kronológiai táblázata is (Időrendi közönséges lajstroma (...) a frantzia revolutiónak. Kossuth összes munkái, VI. 29-55. old.). Más azonban megismerni (akarni) valamit, abból tanulságot levonni, s más rajongani érte. Kossuth már első érdemi beszédében, az 1932-i zempléni felszólólásában épp azzal érvelt a sajtószabadság mellett, hogy „ama bőszült fenevad, kinek átkozott légyen mennyen-földön emlékezete”, Robespierre szüntette meg a forradalom által kivívott sajtószabadságot (i. m. 339.). Tudjuk azt is, hogy az 1849-es bukás után, a nevezetes viddini levélben ismét elhatárolta magát a Megvesztegethetetlentől, arra hivatkozva, hogy talán Robespierre-ként lehetett volna megmenteni a hazát a belárulás ellen, de ez lenni nem tudott, nem akart.
Kossuth tehát jogosan utasította el, hogy Széchenyi benne egy Robespierre-t lásson. Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című könyvében, mely elképesztő gyorsasággal készült és jelent meg, szintén 1841 nyarán, Kossuth egy csöppet sem „francia modorban”, vagyis forradalmi hévvel, hanem inkább a francia szalonok finom stílusában jegyezte meg, hogy „a nemes gróf (...) kissé gondatlanul húzta meg a gyanúsítások vészharangját. (...). A Robespierre és revolutionarius syllogizmus című fejezet végén Kossuth még azt is deklarálja, hogy Magyarországon .forradalmi drámákról álmodozni senkinek esze ágában sincs: de mégis nem a legjobb tactica volna annak lehetségét igen gyakran emlegetni; mert sok ember közt sok perzselt agyvelő is van (...) az ördögöt nem kell falra mázolni”. Vagy ahogy napjainkban mondjuk: ne fesd a falra az ördögöt, mert megjelenik.
Nos, mint tudjuk, alig öt-hat évvel a francia forradalom körül is zajló Kelet népe-vita után, az ördögök már a színen voltak. Nem feszegetve itt A királyok ellen keletkezési dátuma körüli nézeteltéréseket (Petőfi 1844-ből valónak állította), 1846 májusában a Levél Várady Antalhoz című szárnyaló vers kétségtelenül a közelítő forradalom igézetében hirdeti: „Legyünk rabokból ismét emberekl”, s e felszabadulás útját is megjelöli: „Már vízözön volt, most egy vérözön kell...”
Ugyanebben az évben lát napvilágot Irinyi József nagy hatást keltett útinaplója, a cenzúra ellenében, külföldön: Német-, franczia- és angolországi útijegyzetek. Petőfi bibliotékájában megvolt e könyv, benne a szabadságvallásról olvasható fejtegetéssel. Akár ide is kapcsolható, .agy inkább az ősforráshoz, Heinéhez, Petőfi későbbi diadalmas igehirdetése:
Egy vallás van a földön: szabadsági
Aki mást vall, rettentőn lakói.
A „francia métely” nyomait még a szelídnek hitt Jókai megnyilatkozásaiban is fellelhetjük. A márciusiak barátja, Auguste de Gerando egy magyarul fogalmazott levelében, 1848 áprilisában tájékoztatta Vasvárit arról, hogy hallotta „Jókayt Robespierreről szólni. Mondotta, hogy tiszteli ászt a hazafit”. Gerando levele érdekes abból a szempontból is, hogy a Megvesztegethetetlen dicsérete után mindjárt Dantont is melegen méltatja. Ez is egyik jele annak, hogy gondolkodásukat mennyire befolyásolta Lamartine műve, mely épp azt sugallta, hogy a forradalom véres napjaiban egymás ellen csatázó forradalmárokat együtt kell tisztelni, mint egy közös ügy hőseit.
Nem szükséges folytatni a névsorolvasást – a márciusi ifjúsággal színre lépett az a politikai csoport, amely épp a Széchenyi által oly rettegve jósolgatott francia mintájú forradalom eszméit hirdette Magyarországon. Ha az első magyar „jakobinusok”, Martinovics, Hajnóczi és a többiek kicsiny csoportja nem tudott egy összeesküvés keretei közül kitörni, ezek a 48-as jakobinusok március 15-én egy tíz-húszezres tömeg lelkesítőiként, irányítóiként a sajtószabadság tettleges megteremtésével forradalmat csináltak a fővárosban.
Amíg Petőfit „csak” mint a Nemzeti dal költőjét ismerték országszerte, a függetlenség mámorában élő polgárok lelkesedtek érte és társaiért is. De amilyen mértékben a márciusiak fokozatosan felfedték társadalmi-politikai programjukat is, elég hamar magukra maradtak.
Petőfi már áprilisban megtapasztalhatta a konzervatívok, ne féljünk a szótól, a reakciósok gyűlöletáradatát, mely A királyokhoz intézett vers miatt zúdult ellene: V. Ferdinánd elfogadta a független minisztériumot, ezért hazafiatlanságnak, sőt nemzet elleni bűnnek számított deklarálni, hogy „Nincsen többé szeretett király!”
Kivált a jó magyar vidék mozdult meg „a honáruló” poéta ellen. Amikor egy böszörményi nemzetőr „költeményben” leckéztette meg Petőfit, a Jelenkor híradása szerint a környékbeli urak pénzén „utánnyomattak több ezer példányt” az .ocsmány verset’ tartalmazó lapból.
Költőnk Pesten is hamar érzékelhette népszerűségének hanyatlását. Elvhűség vagy büszke dac, vagy inkább mind a kettő arra késztette, hogy újra kiálljon köztársasági eszméi mellet amikor értesült arról, hogy Pest is szóba jöhet a bécsi forradalom elől elvonulni készülő császár udvar számára mint menedékhely, április 5-én népgyűlési szónoklatban is tiltakozott e terv ellen. Majd elszavalta kemény szatirikus versét, a Készülj hazám... címűt, ostorozva a Habsburg-családot, melynek három század óta „Nem volt egy gondolatja, / Nem volt egy érzeménye, / Mely édesebb a kárhozatnál” (természetesen magyar szemszögből nézve). Mondanunk sem kell, hogy e vers is egyike azoknak, melyek a költő életében nem jelentek meg...
A bécsi forradalom újabb, májusi nekilódulása idején Széchenyi már határozottan követeli: ide a császárt Pestre! Tudott-e erről Petőfi vagy sem, nem bizonyítható, de egy cikkében ismét hitet tesz – ha higgadtabban is –, a respublika eszméje mellett. Kemény Zsigmond azonban, a Pesti Hírlap szerkesztője, mintegy két hónappal a sajtószabadság kikiáltása után, baráti hangon, de határozottan megtagadja a cikk közlését. Mert ő is úgy véli – miként Széchenyi – hogy el kell érni: „a király közinkbe jöjjen”. Ha ez az elutasított cikk, mint Havas Adolf vélte, azonos a május 27-i keltezésű írással, mely két héttel később Petőfi és Jókai lapjában, az Életképben jelent meg, ebben bizonyos korábbi nyilatkozataihoz képest némileg mérsékeltebb hangon, de költőnk ismét deklarálja: „A monarchia Európában vége felé jár; a mindenható isten sem menti meg többé”.
Ha most, a XX. század végén, több mint 14 évtizeddel e jövendölés után Angliára, Svédországra, Belgiumra és több más európai monarchiára gondolunk, akkor kénytelenek vagyunk kimondani, hogy költőnk hajlamos volt vágyait jóslatokká transzportálni, de ezek csak részben vagy egyáltalán nem váltak valóra. S ha Széchenyi tekintetében is tárgyilagosan akarunk gondolkodni, el kell ismernünk: ebben az ügyben az ő ellenkező óhajtása, V. Ferdinánd Pestre menekítése még inkább irreális ábrándozás volt... Az udvar már márciusban is csak a kényszernek engedett, azzal a megfontolással, hogy ha aztán „jobb idők következnek, sok mindent meg lehet változtatni” – amint ezt az újabban megint igencsak felértékelt István nádor megfogalmazta. Ebbe a koncepcióba nem fért volna be őfelsége tartós pesti kirándulása.
Sorra vehetnénk a forradalmi kormány szinte minden élet-halál kérdésben elfoglalt álláspontját: a Petőfi vezette – mondjuk inkább: ihlette – márciusi ifjúság Pálffy lapjában, meg az Életképekben s kivált a népgyűléseken, amíg tehette, ellenvéleményeit fejezte ki. A történelem leckéi azt sugallják, – miként Mehring is vélte –, hogy forradalomban a forradalmi módszerek lehetnek gyümölcsözőek, s ez elvileg nyilván így is van. De egy francia típusú forradalomhoz olyan társadalmi rétegek is kellenek, amelyek – ha csak egy ideig is, de – bázisul szolgáltak a Hegypárt és a Comité de Salut Public hatalmához. Magyarországon ilyen támogatásra Petőfiék nem számíthattak. A költő szabadszállási választási bukása (kis híján agyonverése) mintegy jelképi erővel példázza ezt az elemi tényt.
Jókai volt az első, aki már a márciusiak veresége előtt (csak Irinyinek és Irányinak sikerült bejutnia a nemzetgyűlésbe Március Tizenötödike emberei közül) kemény szavakba foglalta keserű tapasztalatait és rossz sejtelmeit: „Mi magunkat hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földművelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: haza. Még most is az. (...) Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.” (Életképek, 1848. máj. 18.) A fogalmazás túlhegyezett. Táncsics példája mutatja, hogy a földművelő tömeghez is (legalább egy részéhez) el lehetett jutni baloldali politikai programmal. Mégis, Jókai diagnózisában – hadd emeljem ki ezt, mert egy 22 évesen írt könyvemben megróttam Jókait fent idézett véleményéért – hosszú távra is elgondolkodtató felismerések is tükröződtek. Volt tehát igazság Kemény Zsigmondnak „forradalom utáni” gúnyolódásában is, mely szerint „a március 15-i párt (...) kevés idő alatt sokat olvasott a forradalomról és sok francia forradalmi jeleneteket akart mielőbb utánacsinálni...”
De volt-e „népe” Széchenyinek? Vagy Keménynek, s a később körötte is kibontakozó „békepártnak”, amely kétségbeesve kereste egy kiegyezés lehetőségeit a harcok kellős közepén? Látni fogjuk, hogy nekik sem volt, de maradjunk Petőfinél.
Egy pillanatra mintha költőnk is belátta volna, hogy a francia minta nem alkalmazható Magyarországra. (Egyébként persze ott sem néhány hónap alatt jutottak el a „szeretett” uralkodó megtagadásáig.) Már említett, május 27-i keltezésű cikkében, magyarázgatva, hogy miért mondta egy népgyűlésen, „nincs” bizalma a kormányban, kijelenti, hogy nem akarta ő a minisztereket elkergetni, hanem csak ösztönözni. S egy szerinte is „nem igen költői, de talán nem is igen rossz” hasonlattal él: „A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak”.
A baj ott van, hogy Petőfiék igenis el akarták kergetni a minisztereket már április-májusban... És a költő ama hírhedtté lett májusi gyűlésen nem azt mondta, hogy nincs bizalma a kormányban, hanem – amint egy későbbi cikkében maga elismétli – saját szavai szerint „veszett dühében” ezt mondta: „...én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat se bíznám”. S ez az augusztusi vallomás azt is jelzi, hogy a májusi mérsékeltebb állásfoglalás csak pillanatnyi hangulat vagy megfontolás terméke volt, de a költő és általában a többi márciusi vezér az egész kormányt elutasította – Kossuth kivételével. S Petőfi még Kossuthtal sem akart kivételt tenni... A választási vereség okozta önérzeti sértettség és düh állapotában, s aggódva a nemzetiségi lázadások első megnyilvánulásai láttán, szerinte túl habozó kormány gyengesége miatt, ha magánlevélben is, ha csak legjobb barátjának, Aranynak produkált bizalmas kitörésében is, az egész kormány francia (értsd: jakobinus) elintézéséről ábrándozott, ígyen „...a haza cudarul van; vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosán, mint még nemzet nem veszett el. Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, hogy nekem nincsenek vak sejtelmeim, Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani s rá 9 embert!” (1848. aug. 16.) Mint ismeretes, a Batthyány-kormánynak volt 9 tagja... Petőfiben nyilván főleg az táplálta a saját jóslataiba vetett hitét, hogy Március Tizenötödikével ő maga tettleg igazolta 1848 előtti forradalmi jövendöléseit. Ezért ama napokban prófétának, látnoknak is nevezték, olyanok is, akik szerettek, legalábbis a háta mögött, mosolyogni ama dicsekvésén, hogy ő megérzi a forradalom közeledtét, mint a kutya a földrengést. Idézett fenti levele után nem sokkal rá kellett ébrednie arra, hogy sejtelme ezúttal nem vált be, sőt teljességgel vak volt: nem jött egy mindent fölforgató új forradalom, hanem Jellasics támadása radikalizálta az eddigi kormányerők merészebbjeit, melyek új felállásban, a felakasztásra Petőfi által szintén kiszemelt Kossuth irányításával, a tavaszi hadjárat győzelmeinek feltételeit megteremtették. „Francia” típusú forradalom helyett az eddigi mérsékelt revolúcióból nemzeti-függetlenségi háború lett. A politikából kiszorult Petőfi és legközelebbi eszmetársa, Vasvári is, a frontokon keresett magának új cselekvési teret.
A szabadságharccá lett forradalomban, bár viszályai szaporodtak, a költő mégis újra tudott híveket szerezni, mint e harc legnagyobb költői propagandistája, a végsőkig vállalt küzdés Tirteusza. Ekkor végre időszerűvé lettek kedvenc franciái, akik a polgárháborúban szintén az ellenforradalmi lázadók leverésének, sőt kiirtásának programját hajtották végre. Egy cikkében Petőfi ki is mondja e szörnyű szót, amikor – ha feltételesen is – egy újabb erdélyi román lázadás kitörésének esetére e felkelőket így fenyegeti meg: „Ha e szerencsétlen nép még egyszer fellázad ellenünk, méltó, hogy extermináltassék”.
Mint ismeretes, a költő 1848 előtt kronológiai jegyzeteket készített magának az 1789-es forradalomról. Ezekben franciául jegyezte ki magának a lázadó Lyon és az ellenforradalmi Vendée leverésekor kiadott jelentések híres mondatait: „Lyon háborút folytatott a szabadság ellen, Lyon nincs többé”. „Önök megparancsolták nekünk, hogy pusztítsuk el a Vendée-t (...) ma a Vendée nincs többé”. Okkal feltehető, hogy e legendás szövegekre emlékezett Petőfi, amikor az erdélyi románok exterminálásával, kiirtásával fenyegetőzött.
Vasváriról biztosan tudhatjuk, hogy – ugyancsak az erdélyi harctéren – eszébe jutottak a nagy forradalomnak e rettentő példái. A lázongó oláhok című cikkében, Petőfivel szinte egyidőben így írt: ....aki meg nem tér, s azontúl is lázong: arra kimondjuk, e faj kiirtatott! S egyes helységekre nézve a francia forradalmat követjük, hol az mondatott: »Lyon felkelt a szabadság ellen: Lyon nincs többé!«” A márciusi ifjak egyike én valék, 1988. 313.; szerkesztette Danyi Gábor és Simor András.)
Mind Petőfi, mind Vasvári fenyegetése feltételes. Vasvári állásfoglalása egy fontos árnyalatban mégis eltér a költőétől: ő vállalja a ránk eső felelősséget is. Így például a magyar arisztokráciáról azt mondja, hogy „úgy bánt az oláhokkal, mint India papjai a páriákkal. Megveté, lenézte őket, s igavonó barmokul használta fel”. Az ellenforradalmi Ausztria mellé felsorakozó erdélyi oláhokkal szemben Vasvári is szükségesnek tartotta, hogy ellenük „a bosszúállás kegyetlen kardja villogjon”, de ezt megelőzően célszerűnek azt ítélte, hogy „egyik kezünket barátságosan nyújtsuk a megtérőknek”, s igyekezzünk kapacitálni a lázongókat „beszéddel és proklamációkkal”.
Sőt többel is. Hajdani kedves kollégám, László József hadtörténész találta meg az ötvenes években Vasvári egyik katonai parancsát, mely elrendeli, hogy a hazaáruló magyar arisztokratáktól elkobzott földeket a magyar és oláh jobbágyok között kell szétosztani... Az iratot magam is olvastam, s 1958-ban már készen állott az a közös kötetünk, amely az 1956-os Vasvári-kiadásunkat lett volna hivatott folytatni. A könyv már szerepelt az Irodalomtörténeti Intézet kiadási tervében is, amikor én hosszú időre kihullottam a tudományból (is), s mire újra előkerültem, László már elhunyt – a kötet kézirata pedig megtalálhatatlanul elveszett. A romániai eredeti okmányok felderítésével kétszer is próbálkoztam, de azok is eltűntek a László által kutatott levéltárakból.
Mindenesetre az idézett cikk is hangsúlyozza, hogy a magyar-román viszályt „a múlt századok hűbéri intézményeinek unokákra kiható” hibáinak tulajdonította Vasvári, s a fiatal magyar hadseregtől várta az „osztály és osztály, faj és faj között kifejlődött” gyűlölet feloldását. 1
Széchenyi, ha tudott volna – s ez nem valószínű – Petőfi és Vasvári elszánt harci nyilatkozatairól, nem osztozott volna bizakodásukban, ő már 1848 szeptemberének elején elmenekült Pestről. A távozása előtti órákban, idegrendszerének összeomlásakor újra látomásokra ragadtatja magát: „Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül”. A testvérharcot magam a Vendée-típusú polgárháború szinonimájának érzem – ilyesmire szeptember után sem került sor hazánkban: az új labancok, a muszkavezető arisztokraták magyar tömegeket nem tudtak felvonultatni Kossuth zászlaja ellenében. De a népfajok közti küzdelem kitört, ahogy Széchenyi megjövendölte, s kivált a délvidéki és erdélyi harcok mészárlássá fajultak.
Vasvári fenti cikke és Széchenyi szeptemberi jóslata tehát kísértetiesen egybecseng a népfajok egymás elleni irtóháborújának megfogalmazásában. A nagy különbség ott van, hogy Vasvári, – s persze Petőfi is – a végsőkig vállalandó szabadságháborút hirdette, míg Széchenyi kezdettől fogva nem hitt egy ilyen erőpróba sikerében. 1848 augusztusában újra meg újra rémlátomásokban idézi fel magának a nemzetiségek közeli győzelmét: „Buda-Pestet vagy a szerbek fosztják ki teljesen, vagy a horvátok fosztják ki félig. (...) Magyaria el van temetve, a magyarokat úgy fogja számon tartani a történelem, mint egy rothadt undorító népet!” „...úgy látom, hogy elvesztünk a szerbekkel szemben...” (Napló, 1848. aug. 23.) Másnap: Jellasics 20 000 emberrel ütőképesen... hogy Budára vonuljon és megszabadítsa a magyarokat zsarnokuktól, Kossuthtól.” És így tovább.
Joggal írta tehát Kosáry, hogy Széchenyi lebecsülte azt az erőt, „amelyet a forradalomból született, új Magyarország képviselt” (i. m. 35.). Jellasics nem vonult be Budára, hanem már Pákozdnál meghátrált, s Bécs felé retirált. Ez Petőfiék igazságát, Kossuth igazságát bizonyítja. A végkifejlet azonban Széchenyi balsejtelmű jóslatait támasztja alá, ha csak részben is. Azért csak részben, mert 1848-ban nem volt esélye a Széchenyi áhította megbékélésnek sem, ez csak sokkal később következett be, s épp azért is vált lehetségessé, mert a forradalmi Magyarországi 848-49-ben megmutatta erejét. 2
Miként Petőfinek egy új forradalomhoz nem volt népe, Széchenyinek sem volt érdemleges tábora harmadikutas terveihez. A liberális nemesség soraiban is csökkent a befolyása 48 vészterhes nyarán, s egyre többször érzékelhette, hogy a konzervatívok kezdenek gazsulálni neki, sőt az olyan nyílt ellenforradalmárok is, mint amilyen Vida Károly volt, Petőfi(ék) egyik fő ellensége. Politikájának ellehetetlenülését megértve, Széchenyi lelkét kezdi megszállni a kórossá növekedett önvád. Augusztus 28-án ezt jegyzi be naplójába: „Istenem, micsoda éjszaka! Egy hang bennem »te vagy az oka mindennek«”. 30-án viszont újra ellenfelét vádolja: „Szegény Pest... vérben éspedig Kossuth miatt.” A döblingi időszak első éveiben ez az ellentét az önvád „javára” oldódik fel: Széchenyi ekkor már mentegeti Kossuthot, s fiának vallja Petőfit – a forradalmat. Ekkor már ő az egyedüli „bűnös”.
A régebben mindig ellenszenvvel figyelt Petőfiről Döblingben csak tisztelettel ír. A Felhőket idéző – mottónkban kiemelt – levél végén így bíztatja volt titkárát: „Olvassa a Felhőket Petőfiről.” „Lesen Sie Petőfy’s Felhők” – így magyarul írva a címet a német levélben is. Károlyi Árpád, aki a döblingi iratokat sajtó alá rendezte, határozottan állítja, hogy Széchenyi e ciklus LXV. darabját tekintette önnön portréjának. A rövid költeménynek különösen a kezdete és a vége csakugyan Széchenyi döblingi lelkiállapotának is rajza lehetne:
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S az éj kísértetekkel van tele;
Agyamban egymást szülik a gondolatok,
5 egymást tépik szét, mint vadállatok.
– – – – – – – – – – – – – –
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
Nem valószínű azonban, hogy Széchenyi egyetlen vers kedvéért biztatja volt titkárát Petőfi olvasására, vagy sorolja a költőt az ugyancsak döblingi Por és sárban a „magas lelkületű, isteni szikrátul túláradozó hazafiak és lantosok” közé, Berzsenyi, Vörösmarty, Kölcsey és mások mellett. A Felhők írója a haza, a világtörténelem, sőt az egész emberi lét megítélésében jut el olyan keserű leckékig, melyekkel Széchenyi az adott pillanatban azonosulni tudhatott. Például ezzel, a történelem igazságát faggató verssel:
...E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
Aranylánc függjön; s íme a helyett
Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.
S ennek nyakában aranylánc van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie –
Igazsági alszol? vagy meg is halál?
Ez az 1846-os vers akár mottója is lehetne az Ein Blicknek, e rettentő könyvnek, mely a Bach-rendszert megsemmisítő gúnnyal ábrázolja. Már Féja Géza észrevette, s ebben igaza volt: Széchenyi a Blicknek is alapul szolgáló magyar nyelvű Szatírában még csak nem is Kossuth, hanem éppenséggel Petőfi tombolva ítélkező hangján szól. A Blick legkeményebb részeire ez ugyanúgy érvényes. Amikor Schwarzenberg miniszterelnököt, „a vértől csepegő herceg”-et ostorozza, e „rohadt lelkű kéjhajhászt”, aki csak „két osztályát” ismerte az embereknek – a vele tartókat, akiket támogatott, felemelt, s azokat, akik ellene voltak, „üldözni s megsemmisíteni kellett”. És e megsemmisítés módszertanát és mérlegét ismertetve Petőfi méretű indulattal sorolja az áldozatokat, akik „hazájukból számkivetettek; s a számkivetésben már legtöbben közülük elvesztek; tömlöcbe hányattak, vasra verettek, a szó szoros értelmében a tetvek által emésztettek fel, vagy akasztófán végeztettek ki”. Még Petőfi is csak magánlevélben írta le a szembe köpni kifejezést (a szabadszállási választás csaló győztese, Nagy Károly kapcsán), de Széchenyi a megtorlás fentebb idézett megbélyegzése után nyomtatott műben ír így a hóhérlás elrendelőiről: „... azokat, kik e rettenetességeknek okozói valának, minden tartózkodás nélkül a lég utálatosabb sárral dobálhatjuk, anélkül hogy az illem ellen legkisebb mértékben is vétenénk, s minden teketória nélkül arcul pökhetjük őket”.
Ha a nemzet forradalmi harcának Petőfi volt a leghatásosabb költői lelkesítője, szinte az ő titáni szenvedélyével küzdött a levert Magyarország ügyéért Széchenyi: egy „harmadikutas” reformer állt legméltóbban bosszút a Blickkel a diadalmas ellenforradalmon.
JEGYZETEK
1 Tavaly egy – választások előtti – tévévitában, a kisgazdapárt programját bírálva, mely azt hangoztatta, hogy a magyarság mindig előzékenyen bánt a nemzetiségekkel, Torgyán József ellenében idéztem Vasvárinak az indiai pátriákra vonatkozó fenti utalását. Für Lajos, a vita másik résztvevője egy leendő miniszter határozottságával, úgy is mint történész kijelentette: „Vasvári hazudott”. Nem tudok róla, hogy e katonás verdiktjét azóta visszavonta volna. [vissza]
2 Egy szociográfiai riportjaival megérdemelten ismertté lett szerzi néhány éve félezer oldalas könyvet szentelt Széchenyinek. Pontosabban: e terjedelemnek csak mintegy felében van szó a reformer grófról, a többi az egész magyar történetet tárgyalja, különös tekintettel nemzetfelfogásunkra. (Kunszabó Ferenc: És ég az oltár 1983.) Annak idején kedvetlenül félretettem a kötetet, s csak most folytattam olvasását, e cikk írása közben. Magyarságtudatunk megvitatásába most sem bocsátkozom, nincs mit disputálnom olyan szerzővel, aki Széchenyi dicsőítésétől el tudott jutni Bárdossy László védelmezéséig. De vannak vitathatatlan tények is, melyekről K. F. időnként elfeledkezik. így például akkor, amikor Petőfit azért dicséri meg, mert „szent, tiszta, egyetlen fáklyaként emeli magasba a magyar nemzeti érzés, elhivatottság, sőt felsőbbség-tudat eszméjét, »követve« a korábban fáklyát emelő Ludvik Gajt, Jan Kollárt, Eminescut és a többieket.” (389. old.) Nos, Petőfi nem követte a szóban forgó urakat, sem idézőjelben, sem anélkül, de ez mellékes. Az sem döntő, hogy Gaj keresztneve nem Ludvik, hanem Ljudevit Fontos viszont, hogy Petőfi nem is követhette volna azt az Eminescut, aki költőnknél korábban nem emelhetett semmiféle fáklyát, tekintve, hogy csak Petőfi halála után született... A magyar felsőbbségtudat új hirdetője egyszer már átrakta az 1677-ben elhunyt Spinozát a XVIII. század nagyjai közé... Végre rá kellene szorítania magát arra, hogy ne lobogtassa olyan filozófusok, írók nevét, akikről elemi ismeretei sincsenek. Ilyen kilengéseivel ugyanis nem propagálja, hanem nevetségessé teszi a magyar felsőbbrendűség önhitt hirdetését. [vissza]
A magyar gróf kora reggel óta rendületlenül sakkozott a bécsi diákkal. Egyik játszmát a másik után nyerte meg, viharos gyorsasággal, szilaj lendülettel, azzal a makacs szívóssággal, amely csak nagy mániákusok tulajdonsága.
Ott ült öblös karosszékében, hatalmas homlokán a ráncok ideges táncot jártak, bozontos szemöldöke meg-megrándult, nagy szürke szemei, mint hideg, éles tőrök járták át a diákot, aki egyre-másra adta föl állásait. A gróf ősz szakálla ziláltan szürkült a sárga és fekete mezőny fölött, mint valami ólmos, téli felhő a harcmező fölött.
Napsütötte kezével lázasan tologatta a bábokat és finom ujjaival időnként ott babrált az ébenfuvolán, amely az asztalkán mindig mellette feküdt. A játszma ismét a grófnak kedvezett, a diák bábui halomban hevertek szerteszéjjel.
– Ez a lipcsei csata – ismételte mámorosán a gróf –, igen, ez a lipcsei csata. Aki még tegnap a világ ura volt, az ma vert seregével fut. De azért több dolgok vannak földön és égen, kedves Metternich herceg, amiket a ti állambölcsességtek álmodni se képes!
– A gróf úr megint győzött – mondotta a diák, és fáradtan söpörte össze a sárga figurákat.
– Ellenkezőleg, én mindig csak vesztek, ha győzni látszom is. Au contraire, édes barátom! Nincs a teremtésben vesztes, csak én! De játszunk további Még egy tét hátra van!
A diák fölállította a bábokat és várta, hogy a gróf induljon. De a gróf nem indult. Mereven nézett maga elé, üres, törött tekintettel, mintegy a semmibe, és a sakktábláról hirtelen a földre söpörte a sárgákat és a feketéket.
– Nincs tovább! Most jut eszembe, hogy vége mindennek. Hiszen az utolsó tétet is elvesztettem már! A hazámat és az üdvösségemet. Menjen, menjen, édes barátom, és mondja meg ellenségeimnek, hogy szegény Szepi gróf nagyon fázik!
A diák fölállott, mélyen meghajolt és szólt: – Parancsára, gróf úr, megyek!
A magyar gróf azonban váratlanul kiegyenesedett, keményen megragadta a diák vállát, merően a szemébe nézett és szokatlanul erélyesen rákiáltott:
– Maradjon fiatal barátom! Ohó, azért még nincsen veszve Lengyelország! Nem vagyok ám én olyan bolond, mint ők gondolják. Szegény Széchenyi beteg, de a világ is az! Egy kis mélakór az egész, semmi más. Hamletnek is volt belőle elég. Kizökkent a világ, de az orvosok majd csak meggyógyítják! Ez a Görgen azonban, magunk közt szólva, talán a legnagyobb beteg mindnyájunk között, nem tetszik nekem. Olyan reménytelen arca van, mintha Byront tanulta volna az elmekórtan helyett.
A nagy sárga ház társalgójában a kora decemberi alkonyat árnyai borongtak. Ez volt az az óra, amikor a betegek nyugtalankodni kezdtek, mint ahogy a láz hőmérséklete is ilyenkor szokott emelkedni. Egy hosszú, sovány férfi, himlős arcán sebek forradásával, az ablak jégvirágos üvegére nyomta homlokát, és kitekintett a hamuszínű égre, amelyen varjúcsapat keringett.
Látszott, hogy nagyon messze néz, túl a sárga kerítésen, a vasrácson. Idegesen dobolt az ablakon, toporzékolt és alig hallhatóan suttogta:
– A varsói harangokat akarom... A varsói harangokat kell félreverni...
Két ápoló összenézett.
– A lengyel már megint nyugtalan.
Egy másik beteg hirtelen fölugrott a sarokból, ahol eddig gubbasztott órákon keresztül, és az ápolók felé rohant lelkendezve. Sötét karbonári köpenye úgy lengett utána, mint tépett zászló a viharban.
– A barikádokra, aki él! Bécsben kitört a forradalom!
A magyar gróf fájdalmas mosollyal nézte a szegény dühöngőt, akit szelíd erőszakkal fogott le egy markos cseh ápoló, és gyöngéd eréllyel valami altatót itatott vele.
– Szegény bolond – dünnyögte szakállába a gróf, és elgondolkodva nézett körül. – Különben, ki tudja? Mindnyájan bolondok vagyunk. Őrült világ ez, siralmas téboly az egész.
Majd ismét leült a nagy, puha karosszékbe, szinte belesüppedt, és a diáktól kérdezte:
– Micsoda esztendőben is vagyunk, édes barátom? Különös kérdés, ugye, de tudja, mióta itt vagyunk, nem nézem a kalendáriumot.
– Negyvenkilenc december – válaszolt a bécsi diák látszólag közömbös hangon, és egy fekete futárt állított ki a sárga kockára.
– Negyvenkilenc, december – ismételgette a gróf –, hiszen akkor annak már több, mint egy éve... De nem mondotta ki, hogy mire gondol. Meggyújtották a lámpákat, az egyik sarokban egy sötét fenyőfa állott, a magyar Felvidékről, teleaggatva aranyos láncokkal, színes gyertyákkal, pirossal, fehérrel és zölddel. A gróf karácsonyfája. A társalgó óriás kandallója körül lármásan, izgatottan, csoportokba verődve álltak a betegek, a szenteste fényességében, a téboly éjszakájában.
A park kopasz fái körül különös zene hangja szűrődött föl az emeletre. A gróf fölkelt a karosszékből, és lenézett a mélységbe. A hold éppen akkor bukkant ki egy óriás hófelhő mögül, és sírkerti világánál egy férfi állott a parkban, csapzott, hollófekete hajjal, fénytelen tekintettel és hegedült, hegedült szilaj elkeseredéssel, mint valami őrült cigány, aki szerenádot ad halott kedvese ablaka alatt. A muzsikában volt valami a Rákóczi-induló néhány üteméből, a Marseillaise pár foszlányából és egy réges-régi altató nótából, amelyet pásztortüzek mellett a pusztán egy öreg dajka énekelt valamikor.
– Ki ez a szerencsétlen? – kérdezte a gróf a diáktól, és valami régen nem érzett forróság öntötte el a szívét és a szemeit.
– A szegény Niembsch, a költő – válaszolt fájdalmasan a bécsi diák. – Platónra haragszik, mert az találta föl az eszményi szerelmet, és nagyon boldogtalan, mert Csatádon született és nincsen hazája sehol.
– Mert nincsen hazája sehol? – ismételte megint a magyar gróf. – Az nem is a legrosszabb sors e földön, kedves barátom, de jaj annak, akinek van hazája, és mégis...
A hegedűszó tovább jajveszékelt, zokogott és elcsuklott a decemberi éjszakában. A hosszú, szikár lengyel és a sötét, vad karbonári úgy üvöltöztek, mint kivert farkasok a förgetegben, bomlott, sírt, dübörgött az egész nagy sárga ház. Görgen doktor sietve jött az emeletre a segédorvosával, és szinte tanácstalanul állott a szörnyű zűrzavarban. Egy piromániás, aki gyufát csent valahonnan, sorra kezdte gyújtogatni a magyar karácsonyfa gyertyáit. A gróf összefonta karjait, némán és mereven bámult a színes lángokba, szemében ismét kigyulladt a régi tűz, hatalmas homloka fénylett, a Rákóczi-induló egyre szilajabban hömpölygött, és a park furcsa hegedűse a holdfényben egyre fájdalmasabban kiabálta: – Nincsen hazám sehol!
1923
Kis úr hagyá megverni magát.
Ma is. Tegnap és napról-
napra. Mindig. Holott jóeszű
fickó. Tudja, mikor kerül ütésbe
a parasztja, futárja.
A király. Királynő nincsen.
Én őtet Kancellárnak
nevezém idők óta.
Mert mindent egybevetve
a király ő valólag.
Az volt és marad mindig.
És ez a jeles fickó,
általam megveretve,
mosolyg, s eltávoz csöndben.
Csak egy lépése volt rossz.
Hiába jó a többi.
Nyilván, hogy megfizették,
hogy hagyja letiporni
magát a küzdőtéren.
Krészansz. Hű hitvesem.
Egy becsületes ember
markába tíz forintot
dug, hogy sakkban legyőzve
álljon fel asztalomtól.
Netán folytonvást győzve,
az elborult kedélyű
gróf kedve visszatérend,
s jobb szívvel bámuldozza
az áldott napvilágot.
Krészansz szeret.
Mért tenné máskülönben?
Ha még jobban szeretne,
a pénzt markomba nyomná,
és azzal biztogatna:
ha gróf urunk legyőzné
gróf Széchenyit, miközben
a sakkjátékot űzi
titokban, egymagában,
egy talányt kibogozva,
jobb kézzel fehér bábut
vezérelve, a ballal
a sötét ébenfából
lett bástyát elmozdítva:
így mindenképpen győzne.
S földerült homlokával
egy szép nap kigurulna
a saját hintájában,
s rivalgás üdvözölné
környös-környül a honban.
A kancellár úr jönne,
hogy nyomjon búcsúcsókot
inasom kézfejére,
jó hajó várna ott lenn,
a hajóhídhoz kötve,
s a hajó kapitánya
a hídon szalutálna –
Kossuth – csak ő lehetne,
megrezzenetlen arccal,
szeme távolba réved,
márminthogy a jövőbe,
s hogy a hajóra lépnék,
már húzná kötelékét,
hogy elragadjon innen,
hajón, árkon és bokron
hegyen, völgyeken végig
egyenest Fiúméba, –
tudtam, nem ok nélkül volt,
hogy tervem ellenezte:
vasutat Fiúméba, mondám,
és most hajóval
akarna odavinni,
innen, e biztos helyről,
valami forrongásba,
mit levernének aztán,
s engem gyorskocsi hozna
ide, Döblingbe, vissza,
hogy még időm se lenne
jól elgondolni: álom
volt-e a kibocsátás,
vagy valóság, de színleg,
hogy zsandár puffantson rám,
a megszökött fogolyra?
Rémlátomás! El innen!
Széchenyi – Széchenyi ellen.
Vagy Széchenyi – Széchenyi ellen!
Széchenyi Kossuth ellen!
Sötét bábom lehetne,
vezetném balkezemmel,
s magamé elefántcsont.
Széchenyi mindig győzne,
a másik mindig bukna.
Vagy helyzetük elúnván,
időleg megcserélnék
helyök az asztalomnál,
most már a másik győzne,
s mindig bukna az egyik.
Széchenyi mindig győztes.
Széchenyi mindig vesztő.
Annyi bűnök után még,
miket én elkövettem,
így győzni nem csekélység.
A szegény Wesselényit
politikába vontam.
Batthyány gróf ugyancsak
unszolásomra kezdett
politikai pályát.
Kossuth Lajos uram meg, –
ha én nem lettem volna,
Kossuth is nem lett volna.
És ők külön, külön, de
együttemes erővel
hazám romlásba dönték.
Vagyishogy: rajtok által
és döntögettem romba.
Lelkiesméret: kibírsz-e ennyit?
Kibír. Kibír.
Ha ki nem bírna: élnél?
Igaz, egykor miattok
a Dunába vetettem
magam. Fenn tartott májam,
s én tudtam jó előre,
hogy fenn tart majd a vízben.
Élek. Mindennap. Naponta.
kit vizsgálgatna végig
Görgen úr, ha nem élnék?
Ki után spiónkodna?
Kiről ima jelentést?
Hetenkint, vagy havonta?
Ha! Szakáll! Ősz szakállam
szálanként kitépendem,
hogy összefonva újra,
csuklómat összekössem,
magasra felmutassam,
hogy az udvarban lássák:
önkényt vagyok rab itten,
és innen semmi pénzen
nem vihetne el senki,
ez a döblingi barlang
az enyém, senki másé!
Mindezt eladdig tűröm,
s vonom magam, amíglen
a korona s az ország
egymásra nem találnak.
S összefogván, előre,
lassan, bizton mozogva
a haladás ügyében
egymás kezét nem fogják.
Hol a fuvolám? Hol van?
Vagy átkutatták ezt is,
hogy mi van belsejében?
S a hangok hogy lapulnak
benne az oldalához,
hogy esténkint kijővén,
hol fentebb, hol alábbad
szálljanak körbe-körbe,
s ablakom alá ülve
ott virrasszák az éjét?
Hol a fuvolám? Hol van?
Ah, itt a bal kezemben.
Mivel a tisztelt gróf úr,
jövőkbe betekintvén,
nem látja bal kezét sem.
Holé, holé, holé! Eh!
Mit cicomázzunk? Röppenj,
a bokor alatt köss ki,
és fujdogálj magadban,
hogy halljam éjszakánkint!
Nem. Mégse. Mégse. Mégse!
Maradj csak itt kezemnél,
hogy majd sípolni tudjak,
ha végem elközelget.
S a házmotozók nézzék,
mikor itt kotorgálnak,
keresve, megkutatva
könyveim lapról-lapra,
íróasztalt, fiókot,
padlót, szőnyeget szintúgy,
papírjaimat főleg,
vajh, nem egy lázasztó ez,
gróf, lázasztó, eközben
hű császárhoz és királyhoz,
ki, tudom, másként látná
dolgainkat, ha látná,
de szeme elé leplet
vonnak cselszövények,
így nem lát, vagy csak rosszul.
Elvitték ládikóm is,
nőm levélivel telve,
merthogy nem lelém kulcsát,
s ámbátor visszaadták,
míg másokat nem adtak,
azóta sem merészlem
kinyitni. Azt ki tudja,
belőle mi hiányzik,
s mit tettek ők, beléje,
hogy újabb motozáskor
polcomon megtalálják?
Mégis, meg kell majd néznem,
egy nyugodt nappalomban,
nehogy önkint bemásszam
csapdájokba egérnek,
s várjam a csattanását,
mikoron lecsapódik.
Rendőrminiszter küldte
vissza a ládikómat.
Külön levélben kértem.
Én, egy rendőrminisztert!
Valami rossztól félek,
vagy rosszabbtól a rossznál:
ily ingatag kedélyű
kormány a népzajgás közt
nem feledkez meg rólam.
Enni! Piha, piha! Mivégre?
Nekik egyem? Magamnak?
Ha csak magamnak ennék,
akkor is nékik ennék!
Azzal, hogy rám vigyáznak,
szépen eltartom mindet.
Kancellár úr, miniszter,
rendőrminiszter, orvos,
minél továbbad élek,
annál továbbad élnek.
Fogolypecsenye, fácán,
mi csak eszembe juthat,
délre vagy estve hozzák,
de legkésőbbed másnapi
Egy morzsát csak, egérke,
az néked épp elég lesz.
S egy kortyanat bort. Mért ne?
Ennyi megillet engem
Széchenyi asztalánál.
Szegény Jósika bárói
Itt evett asztalomnál
alighogy néhány napja,
és szarvasgombát éppen.
Undorral félretoltam.
Ő halott. Mért nem ettem?
Most én lennék halott tán,
Jósika báró élne.
Tányért cseréltek össze?
Vagy engem Jósikával?
Hát ez nehézség. Mostan
ez is csak rám nyomódik.
Ki, mit hisz önmagában,
mint vélekszik az ügyről,
az rája tartozik csak.
Húsvét lesz holnap reggel.
Vagy már éjfél után is?
Feltámadunk. De minden?
Ha igaz, Jósikával
a dolgot megbeszéljük,
s ha nem hiszi, hogy vétlen
vagyok a gomba-ügyben:
duellumra hívandom.
Hiszen mindenki tudja:
én, meg a szarvasgombák
rokonok vagyunk. Grófok.
Lenn növekszünk a földben,
aztán kitúr egy disznó,
s asztalra fölkerülve
esznek vagy félretolnak.
Csakhogy a szarvasgombák
nem pislognak a fényben,
miképpen én hunyorgok.
Így látszólag vagyunk csak
rokonok, szegről, végről.
Minő fájdalmas is lesz
életre kelni újra.
Zsibongás a tagokban,
ahogy a vérkeringet
elkezd működni újra.
Akár egy gőz-szivattyú.
Ez a vér éget, égeti
Hagyján. Csakhogy az egyszer
megéltet éljük újra!
Aligha is kívánom.
Mindent és legelőiről!
Mindent újra és újra!
Mint felrakjuk a bábut
a már feldöntött táblán.
Itt egyszerű. Világos
oldalon áll világos,
és épp attól világos,
hogy ott az elefántcsont,
más oldalt meg az ében.
De centrum! Nincs sehol sem!
Lehetne itt középütt
egy centrum, távoltartva
magát jobbtól és baltól.
S aki egyet is ütne,
azt rögvest megragadnák,
leraknák szépen oldalt,
s holttá nyilváníttatnék
a társasági létben.
Legelőiről? Itt? Mindent?
Egy sárban kelepcézett
egyén, ki szívrepeszti
magát, ezen hazáért?
Elboncolt testtel mindig?
Baráti bomlások közt.
mint Wesselényi, Batthyány?
Megcsalni tömeg-népet,
hogy használhassunk néki
úgy is, ha nem akarná?
Vagy hagyni, hogy sodorjon
a népkegy árja? Merre?
Merre, és mettől meddig?
Hogy aztán félrehányjon?
Úrbéren csüggni inkább,
avagy kereskedésen?
Országgyűlés az ujjam,
s a megyék összefogják,
hogy ne nyithassam széjjel?
Csak egy független partot
lelni, hogy el ne érjen
kormány s hontenger árja,
egy szigetet magasra,
ha ellenkezőn jönnek
egymással összecsapni!
Megbékíteni őket,
bárkát rakni a vízre,
és látni, mint zúdul rá
innen és onnan tajték?
Politikát? Reformot?
Ezek nem férnek össze.
Hogy legnagyobb magyarnak
hljjon a Kossuth engem?
És számonkérni rajta:
mivégre is emelhet
olyan magasra, hol már
magam nem tarthatom fenn?
S ide le kell zuhannom?
Ide, Döblingbe? Nékem?
Görgen doktor, s a többi...?
Mondtam, még akkoron, hogy
lábadozó, beteg nemzet
nemzetünk. Alig gyógyult.
Vigyázattal kell bánni
étellel, gyógyszerekkel,
nehogy nagyobb betegség
teperje földre újra.
A ládikóm! Ha! Megvagy!
No, addig dédelgetlek,
hogy végül majd kinyitlak,
egy olyan percentben,
mikor alszol éppen.
Kossuth s a Pesti Hírlap.
Széchenyi: Kelet Népe.
A közvélemény minden
neki, míg nékem semmi!
Szívhez szól Kossuth Lajos,
én inkábbad az észhez.
Érzelmiség – szerinte –
szívborjadzás, s a többi.
Hogy tüzet lobbasztani,
tüzet, és minden áron!
A ténylegesség semmi.
Szerinte ez az asztal
nem ténylegesség, mindegy,
itt áll, vagy máshol állna.
Ez egy eszmedarab csak,
mit bárhogy huzigálhat.
A gőzenytől nem izgul,
hogyan és miképpen van:
sok kicsiny részdarabka
egyszerre, együtt mozdul,
s csak úgy mozdul, ha együtt!
Ő meg a lombikokba
ezt is tölt, meg amazt is,
amíglen valamennyi
robban egyet és szétmegy!
Jó, ha szemét nem veszti
a kotyvasztott elegytől.
Lehet műtétéit tenni,
tesznek is, vegytanárok,
tudván: mit mibe tesznek.
A Kossuth lombikába
minden benn van, majd robban,
s nem lesz, csak egy magyar sem,
szilánkját összeszedni.
Ah, Ah! Jósika báró,
a gomba nem kicsinység,
jobb lett vón tálba hagyni.
Szerencse, holnap Húsvét,
s miképp előbb is mondám,
feltámadhat, ha éppen
ilyesmit kíván kedve.
Ez az előrült Kossuth
alulról felfelé vágy
nemzetújhodást tenni.
Hogy lehet? Izgatással.
Lombik. És semmi gépely,
belátás, hogy felülről...
hogy nemzeti elem kell,
és elkülönbözés is,
másféle nemzetektől,
hogy álomkórba esvén,
a nemzeti elemzet,
ez az isteni szikra,
egyszerre ki ne haljon.
Aztán be kell kerülni
a korszellembe, mely csak
Nyugat felé vezethet.
Nyugatra! Európába innét!
Szópompa nem kell többet!
Lelkesedés-zaj nem kell.
Tömegzaj! Csöndet! Csöndet!
Harmóniai A nemzet
s a kormányzat között kell.
Kormány. Kormányzat. Kor.
Rendőrminiszteri Úr!
Levél tőle a grófnak.
Csakhogy:
mit jelent ez a mondat,
kis mondat, kis levélben,
hogy a „tébolyda megszűnt
menhelyv maradni Önnek.”
Önömnek megszűnt. Menhely.
Vagyis, hogyha akarnak,
kiragadnak az ágyból
az éjszak közepében,
s eldobnak a Dunába,
zsákban. Kövekkel rakva.
Megszökött, mondják aztán.
Elkóborolt az erdőn.
Azóta nem találni.
Nem ragadnak ki ágyból!
Inkábbad le se fekszem!
Látom a cselszövényük!
A székembe leülvén
kapaszkodom, míg bírok.
Azt meg aligha tudják
elcsenni észrevétlen,
ha egyszer benn ülök már.
De nem is fér a zsákba,
ha elrekkentenének.
Az meg különös lenne,
ha egy nap hírül adnák,
a gróf Széchenyi széke
elkóborolt az erdőn.
A grófot nem találjuk,
nyilvánlag más úton ment.
Menhely nincs. Hely nincs.
Kormány. Rendőrminiszter.
Van. Van. S én bíztam bennök.
S tudták: gát sose voltam
a nemzet és közöttük:
Kapocs akartam lenni.
Ily kicsiny szigeteknek,
aminő én is voltam,
nem lehet hosszú éltük.
Lassanként elkoptatja
őket a szél, a hullám.
S a tébolyda sem menhely,
ahová partra úsznak.
Csak ezt a Kossuth Lajost
meg ne csináltam volna!
Vagy az agyagot, melyből
önmagát összegyúrta.
S ne szorongatott volna
szüntelen, éjjel, nappal.
S ne szorongattam volna
egész a tehetségig.
Feltámadás lesz holnap.
Jön Jósika gróf enni.
Csak ne lett volna részem,
de semmi, a Kossuthban!
S ne lettem volna része,
de semmi! Egy szemer se!
És ne tett volna tönkre!
S ne űztem volna mindig!
Nem menhely. Belvigyázat,
Ön még erre sem tudta
vigyázni, tisztelt gróf úr!
Nem egy országra, népre!
Nem menhely, semmiképpen.
Nem menhely senki ellen.
Hát akkor hol lehessek?
Valamely tömlec vár rám?
Gróf Széchenyi, gróf Kossuth?
Hát? Akkor? Megdögölni...
Tévéjáték (Részlet)
| PÁLYAUDVARON | 37. Kép |
175. Távol A peronon sétál báró Hübner. Lassan jön felénk. | |
176. Féltávol A vezetőfülkéből kikönyökölve nézi őt a mozdonyvezető. | |
177. Féltávol Hübner barátságosan megszólítja. | Hübner Mondja barátom, hány lóerős ez a lokomotív? |
178. Féltávol A mozdonyvezető | Mozdonyvezető Százötven. |
179. Féltávol Hübner | Hübner Pont ennyire gondoltam ón is, a dugattyúból, meg a hajtóműből ítélve. |
180. Féltávol Mozdonyvezető | Mozdonyvezető Uraságod mérnök? |
181. Féltávol Hübner | Hübner Nem... csak nagyon szeretem. |
Újra a mozdonyt nézi. | |
182. Féltávol A mozdonyvezető bólogat, aztán visszahúzódik a vezetőfülkébe. | |
183. Féltávol Hübner egyre gyönyörködik a gépben. Mögötte, kissé távolabb belép a képbe Gutherz. Megáll félig Hübner mögött. Ő is a mozdonyt nézi, aztán megszólal. | Gutherz Egy ilyen lokomotívban, határozottan szépség van. |
Hübner egy pillantással reagálja, hogy más is van itt, de nem válaszol. | |
Kis szünet után Gutherz folytatja. | Gutherz Ahogy elnézem, ez egészen új. |
Anélkül, hogy hátra nézne. | Hübner 1860-as széria. |
Kicsit közelebb lép. | Gutherz Gyönyörű gép... Dehát mégis csak egy gép. Igaz, a modem technika csodája, de nem tudok rájönni, hogy ezen kívül mi az, ami annyira vonzóvá teszi. |
Nem tud tartózkodó maradni. | Hübner Hogy micsoda? A formák, uram, a formáki Nézze meg a gőzdómját, vagy a hajtókar kecses vonalát. Hibátlan remekmű. |
Szorosan Hübnertiez lép. | Gutherz Valóban ez lesz az oka... ...Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: Franz Gutherz ügyvéd vagyok. |
Hűbner megbiccenti feléje a fejét, és tovább nézi a mozdonyt. Gutherz éppen szólni akar, mikor nagy sivftó, fújó hanggal gőz veszi őket körül. Önkéntelenül hátrább lépnek. | |
184. Féltávol Makett A mozdony lassan, gőzfújással megy. | |
185. Féltávol A vezetőfülke nyílásán kinéz a mozdonyvezető, kedélyesen tiszteleg. A fülke távolodik, alulról gőz áramlik fel. | |
186. Féltávol Felső Hübner tekintetével követi a távolodó mozdonyt. | Gutherz Bocsánatát kérem, excellenciás uram, a tolakodásért, de ha már így összehozott minket a sors, hadd kérjem közbenjárását egy igen fontos ügyben. |
Hűvösen | Hübner Attól tartok, összetéveszt valakivel. |
| Gutherz Nem tévedek, Hübner báró úr őexcellenciájához van szerencsém. | |
Éllel | Hübner Valószínű akkor, hogy nem a sors hozott össze minket hanem ön valakitől nagyon jól tudja, hogy ide szoktam járni. |
| Gutherz Bevallom, igen. | |
| Hübner Nos ügyvéd úr, nem hiszem, hogy bármiben is segíthetnék magának, vagy a megbízóinak, így hát Isten önnel. | |
Elindul. Gutherz egy pillanatig áll, aztán utána megy. Gép velük svenkel. | Gutherz Kegyelmes uram... |
Hübner elé áll. | |
187. Félközel (Hübner elé áll) Gutherz, Hübner anschnittjén át. | Gutherz Kegyelmes uram, a lelkiismeretem a megbízóm. Valami szörnyűség készül, és ha nem akadályozzuk meg, talán államunknak is kínos lehet. |
188. Félközel Hübner, Gutherz anschnittjén át. | Hübner Közügyekről nem tárgyalok senkivel. |
Körül pillant | ...Különösen nem ilyen körülmények között. Ön úgy környékezett meg engem, mint egy összeesküvő, vagy egy... |
nem folytatja. | |
189. Féközel Gutherz, Hübner anschnittjén át. | Gutherz Nem vagyok provokátor. Odakinn vár a kocsim, talán ott... |
190. Félközel Hübner, Gutherz anschnitflón át. | Hübner Nem megyek sehová. Ha itt elmondhatja, meghallgatom, de hangsúlyozom, csak magánügyről lehet szó. |
191. Félközel Gutherz, Hübner anschnittjén át. Az ügyvéd habozik. | Hübner Nos? |
Hogy is kezdje most? | Gutherz Talán méltóztatott hallani, én doktor Görgen feleségének gyámapja vagyok. Gyakran megfordulok tehát a döblingi intézetben. |
| Hübner No, és? | |
| Gutherz És Széchenyi gróffal is... | |
192. Félközel Hübner, Gutherz anschnittjén át. Élesen visszautasító. | Hübner Ez nem tartozik rám. |
193. Félközel Gutherz, Hübner anschnittjén át. Most már mindent kirak. Majdnem könyörög. | Gutherz Kegyelmes uram, Széchenyi ellen megindult a hajsza. Veszélyben van. |
194. Félközel Hübner, Gutherz anschnittjén át. Gyanakodva vizsgálja Gutherzet, aztán szólal csak meg. | Hübner Miért mondja el ezt éppen nekem? |
195. Félközel Gutherz, Hübner anschnittjén át. | Gutherz Mert excellenciád mint volt rendőrminiszter összeköttetései révén talán segíthet. |
196. Félközel Hübner, Gutherz anschnittjén át. | Hübner Miből gondolja, hogy segítenék is? |
Körülpillant, aztán lassan elindul. Gutherz mellette. Gép előttük fahrol. | ...Ön, úgy tudom közismert, jónevű ügyvéd, aki sokkal jobb összeköttetésekkel rendelkezik. |
| Gutherz Ha így lenne, nem zavartam volna ilyen közönséges módon kedves szórakozásában. Ami pedig közismertségemet illeti, azt inkább a legfelsőbb körökben nemkívánatos politikai nézeteimmel vívtam ki. | |
Megállnak | Hübner Ön pedig nyilván tudja – és ez megmagyarázza óvatosságomat – azért kellett lemondanom, mert az említett gróf eszméi közül nem egyet pártolólag őfelsége elé terjesztettem. |
| Gutherz Tudom. Ezért fordultam excellenciádhoz. | |
Egy pillanatig nézi Gutherzet. Aztán szólal csak meg. | Hübner Én ilyenkor már a hietzingi erdőben szoktam sétálni. |
Megemeli kalapját, kimegy a képből. Gutherz egy pillanatig értetlenül áll, aztán körülnéz és ő is kimegy a képből. | |
| A HIETZINGI ERDŐBEN | 38. kép |
197. Nagytávol Hatalmas, vastagtörzsű ősfák között beszűrődik a napfény. Az erdőt átszelő úton hintó áll. Most egy másik kocsi érkezik, megáll a hintó mögött. Kiszáll Gutherz, előre megy a hintóhoz, beszáll. | |
| A HINTÓBÁN | 39. kép |
198. Féltávol Hübner merőn nézi Gutherzet. Kis szünet után szólal meg. | Hübner Milyen veszély fenyegeti a grófot? |
| Gutherz A közeli napokban házkutatást fognak tartani nála. | |
Megütközve | Hübner Honnan tudja? |
| Gutherz A rendőrségi cenzúrabizottmány elnökhelyette... | |
Magyarázólag | Hübner Nem érdekel!... ... Úgy értem, megbízható értesülés? |
| Gutherz Tökéletesen. | |
„Örültek ezek...” – csóválja fejét, s idegesen felnevet. | Hübner Házkutatás a tébolydában... |
Elgondolkodva Pillanatnyi szünet után, határozottan | ...mit lehet ott keresni? |
| Gutherz Amit okvetlenül meg akarnak találni. | |
| Hübner Tudja ezt a hírt a gróf? | |
| Gutherz Tudja. | |
| Hübner Akkor megteheti a szükséges előkészületeket. | |
| Gutherz Valószínűleg meg is teszi. Csakhogy annak gyakorlatilag nincs sok jelentősége. Mert nyilván ez az első lépés egy előre elhatározott büntetőjogi felelőssógrevonáshoz. | |
| Hübner Igen... ez elképzelhető. | |
| ...Egyetlen lehetőségünk van: báró Inkeyné. | |
Megütközve | Gutherz Inkeyné? |
| Hübner Igen, miért csodálkozik? | |
Nehezen mondja. | Gutherz Hallottam egy-két dolgot a bárónőről. |
| Hübner Amit hallott, igaz. Felsőbb körökben köztudott, hogy Inkeyné előtt nincs kiejtett szó, amit néhány óra múlva ne tudna Rechberg miniszterelnök. De ez most Isten adománya nekünk. | |
Botja végével megkopogtatja a hintó tetejét. | |
| AZ ERDŐBEN | 40. kép |
199. Nagytávol A hintó elindul, majd követi a másik kocsi is. Kimennek a képből. | |
| GRANDTNER RENDŐRFÓTANÁCSOS HIVATALA (Éjjel) | 41. kép |
200. Távot Kissé felső Grandtner és a tolmács, az lmok félközei anschnittjén át. Grandtner az asztal innenső oldalán ül, térdére könyökölve kezébe temeti arcát. A tolmács a túlsó oldalon ül, vár. Az lmok kezében tollal várakozik. Grandtneréknál asztali lámpa világit, az írópulton egy szál gyertya pislákol. Grandtner lassan felnéz. Fáradt. | Grandtner Ma sem jutottunk előbbre... Írmok úr, elmehet. Írnok Jóéjszakát az uraknak. |
Az írnok enyhén meghajol, papírjait beteszi a pultba, elfújja a gyertyát. Meghajol, kimegy: Kis szünet után, mintha hangosan gondolkodnék. | Grandtner Mindent tudunk, az összes tényanyagot ismerjük, csak éppen a gondolati összefüggéseket, a mozgató rugókat vagyok képtelen felderíteni. |
Töpreng. Most eszébe jut valami. | ...De talán, ha a gyakorlat, a tettek oldaláról próbálunk közeledni ehhez a különös magatartáshoz... |
Feláll, elmegy, gép vele svenkel és farol Mintha memorizálna. | ...Ha az állattenyésztés, az iparosítás, hitelügyletek, tőkebefektetés, tudomány, meg minden, amivel egyszerre foglalkozott, ezek közül kiveszem... mondjuk, a közlekedést... |
Lassan megfordul. | Széchenyi nagyon jól tudja, hogy kereskedni kell, ha egy ország előre akar haladni. Ehhez árucsere és megfelelő szállítási lehetőség szükségeltetik. |
Indul vissza. | … Vaspálya alig van, az utak rosszak, Angliában pedig megtetszik neki a gőzhajózás. Erre föl – és ez teljesen érthetetlen – vásárol odakint egy gőzhajót. |
Bekerül a tolmács. | Tolmács Méghozzá a saját pénzéből. |
Megáll. | Grandtner Nos, ezt magyarázza meg nekem. |
| Tolmács Feltehetően keresni akart rajta. | |
| Grandtner Ráfizetett! | |
| Tolmács Akkor végleg nem értem. | |
Elmosolyodik, indul tovább | Grandtner Nem is lehet, mert ebben van a rejtély. Innen kezdve már minden logikus. |
Beközelit: mögötte látszik a tolmács. | Tolmács Méltóságod ezek után még talál benne logikát? |
Grandtner megfordul. | |
201. Félközel (Megfordul) Lassan elindul, gép előtte fahrol. Megáll | Grandtner Mégpedig mesteri fokon. A hajó angol kapitánya az egészből nem ért semmit. De ez a világfinak álcázott vadember, aki úgy mer öltözködni, hogy az emberek nevetve összesúgnak mögötte, a derekára csavart vörös kendőbe dugja kezét, és azt mondja: előre! |
Indul | Jó; megy a hajó, lefelé a Dunán. A két part végig évezredes, elvadult árterület. Még kikötni sem tud a posványos vadonban. Az aldunai szorosnál aztán nincs tovább. |
Megáll | Visszafordul? Nemi Megdühödik és szétrobbantja a sziklákat. Ezen az úton is majdnem odavész, végrendeletet is ír, de hazatérve nekilát szabályozni a folyókat. Mi fűti hát? Mi az indíték? |
202. Félközel A tolmács tehetetlenül széttárja karját. | Tolmács Nem tudom... de a hídnál is majdnem halálát lelte. |
203. Félközel Grandtner Elindul, gép előtte fahrol. Megfordul | Grandtner Vagy a híd! Tessék! ... Itt is éppen csak a kezdő lépést kikényszerítő titokzatos erőt nem ismerem. A többi már teljesen világos. Mert ezzel az állandó híddal nemcsak fővárossá teszi Pest-Budát, azonkívül, hogy odafuttatja az utakat és vaspályákat is, de egyszerűen meglékeli egész rendünket vele. |
204. Félközel Fennsöséges mosollyal. | Tolmács Azért az nem sikerült neki. |
205. Félközel | Grandtner Hát... nem tudom. |
Gartner Eindul, gép vele fahrol. | ...Mert a gróf hídján mindenkinek fizetni kell, tulajdonképpen még őfelségének is. Ragyogó ötlettel elvezet, ráadásul praktikus oldalról, a közös teherviselés gondolatáig, aholfőúrósjobbágy egyforma. |
Fahrt megáll, gép utána svenkel. Bekerül a tolmács. Megfordul. | ...Innét már csak egy lépés volt a közös felelősség felismerése, önálló, igazi alkotmány követelése. Ami teljesen jogos követelés, mert nemcsak emberileg vagyunk egyenlők, hanem mint népek is. |
206. FélközeL Tolmács megütközve. | Tolmács Ezt most a gróf mondja, vagy már ön is? |
207. Félközei Grandtner, a tolmács anschnittjón át. Érzi túl lelkesen elemezte a kérdést. Elnéz, aztán elmegy. Hirtelen megáll, megfordul. | Grandtner Tehát a közlekedésből indultunk ki... ...Egyébként Széchenyi a mai napig hű maradt a monarchia eszméjéhez, és mindig is rettegett a forradalomtól. |
Szünet. Grandtner érzi, ügyetlen, védekezésre kényszerült Előhúzza óráját, megnézi. Előrejön az asztalhoz, felvesz egy könyvet. |
...Na, mára elég volt. ...Jó éjtszakát! Tolmács Jó éjtszakát, méltóságos uram. |
Grandtner kimegy, gép utána svenkel. | |
| INKEYNÉNÉL (Éjjel) | 42. kép |
208. Féltávol Inkeyné a spinétnél ül, játszik. Egy idő után felnéz, abbahagyja a játékot. | |
209. Kistávol Az ajtón inas lép be. | Inas Gróf Rechberg miniszterelnök őexcellenciája. |
210. Féltávol Inkeyné feláll. Az ajtóhoz megy, gép vele svenkel, bekerül az ajtó, ahol most lép be Rechberg. Az inas kimegy, beteszi az ajtót. Kézcsók. | Inkeyné Várom. ...Isten hozta. Remélem, nem haragszik, hogy ide kérettem? |
| Rechberg Jól tudja bárónő, önhöz mindig szívesen jövök. | |
| Inkeyné Mivel kényes ügyről van szó... | |
Elindul, közben egy gesztussal hellyel kínálja Rechberget, aki követi gép velük svenkel. | ...nem mertem a megszokott úton értesíteni. |
| Rechberg Csak nincs valami baj? | |
Leülnek | Inkeyné Még nincs. Ha megengedi, máris a tárgyra térek. Ma meglátogatott Hűbner báró és Gutherz ügyvéd. |
| Rechberg Már az összeállítás is érdekes. | |
| Inkeyné Rögtön úgy tűnt nekem is. És nem is tévedtem. Mert a végén kibökték, biztos értesülésük van arról, hogy Széchenyi grófnál, lehet, már holnap házkutatás lesz. | |
Rechberg nem árulja el, tud-e róla vagy sem. | Rechberg Lehetséges. |
| Inkeyné Úgy gondoltam, nem tud róla, mivel nekem semmi említést nem tett ilyen akcióról. | |
| Rechberg A rendőrminisztériumnak nyilván oka van rá. De jellemző, hogy ezek a hiénák már tudják. Azt hiszem, a belügyben rosszul értelmezik a kötelező titoktartást. | |
| Inkeyné Valóban nem árt, ha végre Stefferl grófnak Döblingben a körmére néznek, de... | |
| Rechberg De?... | |
211. Közel Inkeyné Rechbergre néz. | Inkeyné Időszerűnek tartja ön most a házkutatást? |
212. Közel Rechberg | Rechberg Az sohasem időszerű. Mert vagy azt bizonyítjuk be vele, hogy a birodalom már a bolondoktól is fél, vagy azt, hogy a gróf több, mint egy évtizeden át az orrunknál fogva vezetett minket. De ha nem csinálunk semmit, az még veszélyesebb. Lehet választani. |
213. Közel Inkeyné | Inkeyné Gondolja meg, kegyelmes uram, ön többször jár Széchenyinél. |
214. Közel Rechberg | Rechberg Na, és? Mindig a birodalom érdekében és soha sem magánemberként. |
215. Közel Inkeyné | Inkeyné És mindig inkognitóban. De Hübnerék már ezt is tudják. |
216. Közel Rechberg gyanakodva. | Rechberg Említette magának? |
217. Közel Inkeyné nyomatékkal. | Inkeyné Többször visszatért rá. |
218. Közel Rechberg idegesen Felugrik, ellép, megfordul. | Rechberg Tehát zsarolnak. … Tudja bárónő, mit jelent ez? Csapdai Mert látogatásaimmal vagy bolondot, vagy ellenséget ismertem el tárgyalópartnerül. Kompromittálás. Erkölcsi csapda, amibe nem lehet belemenni. |
| ADOLF THIERRY. RENDŐRMINISZTER ELŐSZOBÁJA (Éjjel) | 43. kép |
219. Féltávol Szalonszerű kis várakozó helyiség Thierry palotájában. izépen köpenyes úr várakozik. Pár lépést előre sétál, megáll. Mögötte tapétaajtó nyílik, kilép a komornyik. Félanschnittben eléje áll, meghajol. | Megbízott A miniszterelnökségről jövök, Rechberg gróf őexcellenciája személyes megbízottjaként. |
| Komornyik A kegyelmes úr már lepihent. | |
| NETASEK RENDÓRBIZTOS IRODÁJA (Éjjel) | 44. kép |
220. Kistávol Netasek asztala előtt két férfi katonásan áll. Netasek az ablak felől sétál felénk, a két férfi és az asztal között. Gépközeiben megfordul, megy vissza. Nem sokkal az abiak előtt megint megfordul, a kis szekrényhez megy, melyen oszlopos óra áll. Rákönyököl a szekrényre, nézi az órát. | |
221. Félközel Netasek nézi az órát. Néhány másodperc múlva éjfél. Az óra ütni kezd. Netasek lassan az íróasztalához megy, gép vele fahrol. Megvárja, míg elüti a tizenkettőt, akkor szinte ünnepélyesen felemel az asztalról egy borítékot, nyújtja. | Netasek Fogalmazó úr, bontsa fel. |
222. Féltávol A férfi előre lép, gép vele svenkel, bekerül Netasek. Felbontja, átfutja. | Netasek Megértette? |
| I. fogalmazó Igenis. | |
| Netasek Akkor induljon, riassza a parancsban szereplő személyt. | |
A férfi feszesen fejet hajt, kimegy a képből. | |
| THIERRY SZALONJA (Éjjel) | 45. kép |
223. Félkőzel A megbízott, Thierry anschnittjón át. | Megbízott A miniszterelnök úr őexcellenciája a birodalom érdekeit szem előtt tartva, és a politikai bonyodalmakat elkerülendő, nyomatékosan kéri, hogy a döblingi tébolydában tartandó házkutatástól átmenetileg eltekinteni szíveskedjék, valamint, hogy minden ilyen irányú akciót azonnal méltóztassék leállítani. |
224. Félközel Thierry a megbízott anschnittjén át. | Thierry Úgy látszik, őexcellenciája nem mérte fel kellőképpen a helyzet súlyosságát. |
225. Félközel Megbízott, Thienry anschnitflén át. | Megbízott Engedőimével kegyelmes uram, ez szigorú utasítás. |
226. Félközel Thierry, Megbízott anschnittjén át. Elbocsátólag. | Thierrry Köszönöm! |
227. Félközel Megbízott, Thierry anschnittjén át. Nem hagyja magát lerázni. | Megbízott Mit referálhatok őexcellenciájának? |
228. Félközel Thierry, Megbízott anschnittjén át. Tehetetlen éllei. | Thierry Hogy a szigorú utasításokat az alárendeltek megfontolás nélkül kötelesek végrehajtani. |
229. Félközel Megbízott, Thienry anschnittjén át. | Megbízott Én köszönöm, kegyelmes uram. |
Meghajol, kimegy. | |
| NETASEKNÁL (Éjjel) | 46. kép |
230. Féltávol A II. fogalmazó a szoba közepén áll. | II. fogalmazó Méltóságos uram, az első, második és harmadik személy riasztása megtörtént. |
231. Féltávol Netasek elégedetten feláll. Néhány papírt összeszed, beteszi a fiókba. | Netasek Tehát a láncolat elindult. ... Maga most itt marad, inspekciózni. Ha bármi történne... de nem történhet semmi. |
Legyint Elindul, Gép utána igazit, mikor anschnittbe kerül, nyílik az ajtó Schűtz lép be. | Schütz Méltóságos uram, egy küldönc érkezett. |
| Netasek Honnan a fenéből? | |
| Schütz Azt mondja, csak személyesen közölheti. | |
| Netasek Küldje be. | |
Schütz kinyitja az ajtót, belép a küldönc. | Küldönc Thierry báró úr őkegyelmessége azonnal kéreti méltóságodat. |
232. Félközel Netasek előveszi óráját, megnézi, felpillant. Gúnyosan. | Netasek Ilyenkor? |
| LAKÁS AJTAJÁBAN (Éjjel) | 47. kép |
233. Féltávol Udvari lakás ajtaja előtt, anschnittben, kabátos kalapos férfi áll. Nyílik az ajtó, kócos, zavaros szemű férfi eienik meg. Vállára terített pelerin alatt csak a hálóing van. Kezében gyertya. | III. Fogalmazó Fogalmazó úr, azonnal öltözzön és riassza azt a kollégát, akit készültség esetére önnek párjául rendeltek. |
234. Féltávol A hálóinges anschnittjén át a III. fogalmazó. | III. fogalmazó Az a kollega haladéktalanul riasztja az ő párját, ön pedig bérkocsival tovább megy, és jelentkezik az Ober-Döblingi rendőrigazgatóságon szolgálattételre. |
235. Féltávol A III. fogalmazó anschnittjén át a hálóinges. | IV. fogalmazó Értem kérem, azonnal öltözöm. |
| THIERRY SZALONJA (Éjjel) | 48. kép |
236. Közel Thierry | Thierry Hány órára tűzte ki a házkutatást? |
| Netasek hangja Reggel hét órára. | |
| Thierry Akkor még semmi sem késő. Azonnal le kell állítani az akciót. | |
237. Félközel Netasek, Thierry anschnittjén át. Netasek előre lép. Megütközve, de biztonsággal. | Netasek Kegyelmes uram, ez lehetetlen. |
| Thierry Mi az, hogy lehetetlen? | |
| Netasek Biztonsági okokból a készültségbe helyezésnek olyan bonyolult láncolatát alkottuk meg, hogy elindítása után én sem tudok beavatkozni. | |
238. Félközel Thierry, Netasek anschnittjén át. Mérgesen | Thierry Ne mondjon ilyet, hogy nem lehet egy akciót leállítani, mikor valójában még el sem kezdődött. |
239. Félközel Netasek, Thierry anschnittjén át. | Netasek Az akció vezetője készültségi láncba osztotta az embereket. Minden láncszem csak az előtte és utána levőt ismeri. Ugyancsak biztonsági okokból a résztvevők nagyrésze nem is bécsi. Eligazítás után pedig az erre vonatkozó iratokat megsemmisítette. |
240. Félközel Thierry, Netasek anschnittjén át. Halkan, némi elismeréssel. Más hangon. | Thierry Fantasztikus!... ...És ki vezeti a házkutatást? |
| Netasek Felsenthal főtanácsos. | |
| Thierry Akkor értesítse Felsenthalt! | |
241. Félközel Netasek, Thierry anschnittjén át. | Netasek Felsenthal úr három napja vidéken tartózkodik, és csak reggel hét órakor, a rajtaütés időpontjában érkezik Ober-Döblingbe. |
242. Félközel Thierry, Netasek anschnittjén át. Csodálattal. | Thierry Hát ezt tökéletesen megcsinálták. |
Előre lép, gép előtte fahrol, Netasek utána fordul. | Netasek Kénytelenek voltunk, kegyelmes uram. |
Thierry tovább megy, gép vele svenkel. Hangosan gondolkodva. | Thierry Felsenthal kitűnő szakember. Ahogy én ismerem, ez a házkutatás sem lesz eredménytelen. Ha pedig bizonyítékot szolgáltatunk, akkor talán a miniszterelnökség is felhagy az óvatoskodással. |
Megáll, megfordul. | ...Azért menjen ki reggel Döblingbe. Úgy hét óra után. Legfeljebb nem tud tenni semmit. |
A forgatókönyv baloldalán olvasható rendezői utasítások Hajdufly Miklóstól származnak. | |
NYERGES ANDRÁS
Pótolhatatlan vesztesége |
|
A nem utolsó látogatás. Először: véletlen. Villamossal arra, Nussdorf felé. Idegklinika. A sziget hegye: szénaboglyák, mint Szentendrén. Bizonyos Szentendre, bizonyos Nussdorf. Mi a bizonyos? Vissza Grinzingen át. Biztos? Pad, doboz sörrel. Hátratekintés: tábla egy kapun. Üzemidegeneknek. Tilos. A belépés. Mi ez a hely? A Paradicsom utcája. Itt voltál. Erről újra írsz. Hideg szél csap be az ablakon. Becsap? Nem akarsz „játszani” ezekkel a szavakkal. De a szavak – meddig? Van egy halottad, ő engedett el. Hogy elmenj oda. Hogy ott ülj. Hogy kívül légy a Paradicsomban. Most akkor? Mi ez a fehér szárnypár? Egy autóé, délután? A pad délutánján, a doboz sörén, a titkosén? Benne vagy mindennek a... hol vagy? Honnét vagy kizárva valakid halálával? Fehér szárnypár a kezedben, éjszaka. Ahogy meghalt. Mégy, lovak, autó fehér szárnypárral. Rajt? Cél? Majd visszatérsz. Visszafogott száguldás. Akkor rajt. Többet tud ő, aki a te halottad? Mit tudhatsz már te is majd, úgy? Miért érdemli meg figyelmünket ő? Miért kell ide visszatérned? A mezőny száguld, az autó két fehér szárnya eltűnt. Mégy vissza. Ülsz a pad mellett a járda szélén megint. A padon valaki más ül. Söröd arcodba fröccsen. Felállsz, letörlőd. Majd otthon elszámolsz vele. A paddal, a táblával a kapun. Majd átmegy az Alagúton. Gyalogosoknak nem ajánlott. Majd mégy, talán, megint a Lánchídon. Jeges járdák, gyalogosoknak...? Majd eljutsz, lehet, megint az Akadémiára. Majd. Nem éred meg a tricentenáriumot. Kié? Mié? Kinek? Minek? Ott vagy valahol megint. Ahová estél, azt az egyet. Döbling, Rudolf jégkrém. Rudolf magánklinika. Rodolfa, aki meghalt. Ekképpen hívták: Rodolfa. Egy veréb volt. Két fehér szárny. Eltávozol. Valami nyitva marad. Majd visszatérsz. Szpéró, magánklinika. Szpéra, jégkrém. Dallifa, gyógyszalon. Dallifié, a hatodik futamból. Századod, Európa, átalakulás. Hazád. Lemégy a kocsmába. Ma. Hazatérsz, hogy ezt még megírd. Ezúttal röviden. Épp hogy térülve.
Honnét hová? Valamit elásol a Trakl utcán, a járdán, a levegőben, egy óvoda, egy vegyesbolt előtt. Áfák alatt. Kezeddel üresen kapkodva utána. Hogy ha majd magányos leszel, utána bárminek, és semmiben, és semmire. Belekapaszkodhass. Rudolf. Dallifa. Szpéró. Egy befutó a fehér szárnypáros mögött. Elfordulsz. Nem vagy. Mégy vissza, tervezed. Ülsz. A pad mögött. A füvön. Hátranézel. Aha, a tábla felirat. Majd délután. Kimégy. A Krieauba Döblingből. De nyár. Teli nyár. A Krieau bezár. Döblingbe visszatérni nincs erőd. Jársz ide-oda egy Ascot Café és szálláshelyed között. Aztán döntesz. Egy ritka pillanat. Nem, semmire sem vagy hivatva. Visszatérsz. Az éjszakába. Mely csak tiéd, a te nyugalmad. Elalszol. A sötét óra felébreszt. A két fehér szárny, nincs kezed rá, nincs karod, széttárni, hogy elinduljon a futam. Üzem. És idegen. És majd a Trakl utca, egy apa a gyerekkel az óvoda előtt. Majd, otthonos. Ennyi a különbség. Az őrület felfoghatatlanja, marad.