FIATAL KÖLTŐK

POZSGAI GYÖRGYI

Aphrodité

Tengerarcú magányom
leple betakar,
titkaim bezártsága rejteget,
körülöttem növények, csillagok,
a tegnapok kék-ezüstre festenek.
Kagylók gyöngyházfénye átvilágít,
hajamban kicsapódó só remeg.
Elzúg az idő,
hínáron taposok,
elhagyom vízi házamat.

Hová?

... és többé nem lesz
emberi mérték,
csak agyagbábut álmodó
esték hűvöse?
Nyüszít a homály;
nyálkás csend,
fojtott dadogás,
zsarnok az idő,
és félelmünk is
felemás.

SZILAS ANTAL

Tartozék

mi kell a vershez?
egy-két szó,
kevés zene
s egy darabka halál,
amely a költő sejtkörével
végül
a túlélőkhöz áll

Áramkör

hiába akarom – nem akarom
a rímek napja van ma
a régi váz az új gondolatot
magához visszacsalogatja
nem megy feledni
minden új
a régiből nőtt
s majd újabba épül
a semmihez sem tartozást
nem tarthatod meg menedékül

PAPP GÁBOR ZSIGMOND

Lermontov-fordítások

Kereszt a sziklán

Kopár kaukázusi szirt magasán,
A sztyeppéi sas repül arra csupán,
Egy vén fakereszt feketéllik amott,
Rontják vad esők, iszonyú viharok.

Elmúlt nagy idők sora nyomtalanul,
Mióta a hegy tetején magasul,
A bérceket őrzi, kitárva keze,
A fellegeket hogy elérje vele.

Feljutni a szirtre de éget a vágy,
A földreborulva zokogni imát,
Letépni a létnek a láncait ott,
És szállni tivéletek, ős viharoki

Kozák bölcsődal

Aludj kincsem, büszkeségem,
     Tente, tente hát,
Még a fényes hold az égen
     Is bölcsődbe lát.
Hadd mesélek most meséket,
     Regét, balladát,
Szenderedj el, szemecskédet
     Hunyd le, tente hát.

Fut a Terek vad szirteken,
     Tajtékos a part,
Kúszik egy vérszomjas csecsen;
     Villan görbe kard.
Ám apád is régi bajnok,
     Bátor, jó kozák:
Aludj csak, ne nyugtalankodj,
     Tente, tente hát.

Lesz idő, megismered te
     Ezt az életet:
Fürgén lépsz a kengyeledbe,
     Fogod fegyvered,
Nyerged kápájára selymet
     Hímez majd anyád,
Aludj szépen, drága gyermek,
     Tente, tente hát.

Nyalka vitéz lesz belőled,
     Szíved is helyén,
Mikor búcsút veszek tőled,
     Intesz majd felém.
Keserves könnyeket ontok
     Egész éjen át,
Aludj, nincsen semmi gondod,
     Tente, tente hát.

Leszek bánattal enyésző,
     Lesem jössz-e már,
Leszek imádsággal élő
     Nappal, éjszakán,
S tudom, hogy a messzi földön
     Hiányzik hazád ...
Aludj, a kín ne gyötörjön,
     Tente, tente hát.

Ha a hosszú útra elmégy,
     Adok szent ikont,
Attól kérd az úr kegyelmét,
     És ő óvni fog.
Gondolj rám, ha vad veszélyben
     Vívsz kemény csatát,
Aludj kincsem, büszkeségem,
     Tente, tente hát.

Mihail Jurjevics Lermontov,
a nagy orosz költő százötven esztendővel
ezelőtt, 1841. július 27-én halt meg,
huszonhét esztendős korában.

ABLAK

DOBOS ÉVA

Jósé Rizal

Egy fénykép van előttem. A felvétel helye: a Bagumbayan-mező, a kivégzések színtere Manilában, a Fülöp-szigetek fővárosában. Időpont: 1896. december 30-a, néhány másodperccel reggel hét óra előtt. Egy középmagas termetű fiatal férfi áll háttal a kivégző osztagnak. Az „árulók” büntetése ez: nem adatik meg nekik, hogy szemtől szembe várják a golyót, hátulról éri őket a lövés, s ők arccal hullanak a porba. A férfi sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt, fekete cipőt és keménykalapot visel. A háttérben elegáns, kalapos hölgyek, urak. Spanyolok és kormányhű filippínek. Háta mögött filippin kivégzőosztag áll tüzelésre készen, a filippínek mögött pedig egy sor spanyol katona, hogy az előbbiek helyére lépjenek, ha netán nem tennének eleget kötelességüknek. E pillanatot örökítette meg a fotográfus. Talán még hallotta is, amint a feketekalapos kis ember azt mondja: „Comsummatum est.”

Néhány másodperccel később eldördül a sortűz. A fiatalember teste, immár golyóktól eltaláltan, a nézősereg ámulatára, különös módon megpördül a levegőben, majd háttal zuhan a földre, arccal a nap felé. Ez az ember tudta, hogy utolsó cselekedetének szimbolikus jelentősége van, hogy halála nem vége, hanem a kezdete valaminek, ezért nem hullhatott arccal a porba. Ezért készült erre a halálra már évekkel a sortűz eldördülése előtt, s azért, mert nem voltak kétségei afelől, milyen vég vár rá.

Így tett pontot 35 éves korában egy végső, óriási erőfeszítéssel – anatómiai tudása és kardvívói tapasztalatai alapján előre kikísérletezve a fordulathoz szükséges egyensúlyi helyzetet –, egy nem mindennapi élet után, ez a nem mindennapi fiatalember, a Fülöp-szigetek forradalmi mozgalmainak szellemi atyja, az Európa-szerte ismert szemorvos, a filozófia doktora, költő, író, festő, szobrász, néprajztudós – Jósé Rizal.

A kivégzést megelőző per komédia volt. Sehol egy bizonyíték, sehol egy konkrétum. Felségárulás és a spanyol uralom elleni lázadás volt a vád. Maguk a vádlók tudták a legjobban, hogy a kirobbant felkelésben Rizal nemcsak hogy nem részes, de éppenséggel ellenezte azt. És mégis: a felkelők Rizal nevével indultak a csatába a gyarmattartó spanyolok ellen, s akarta-nem akarta, az ő szelleme lobbantotta lángra a szikrát, az ő írásai érlelték a forradalmat, mely véget vetett az 1521 óta tartó spanyol uralomnak.

Az első spanyolokkal, akik megvetették lábukat a Fülöp-szigeteken, megjelentek az első szerzetesek is, az Ágoston-rendieket később ferencesek, jezsuiták, majd Domonkos-rendiek kö­vették, a hódítással párhuzamosan ment végbe a hittérítés, s a szerzetesrendek kezdettől fogva magukhoz ragadták a hatalmat a közigazgatásban is. A hatalom formálisan a spanyol uralkodót gyarmatain képviselő főkormányzó kezében volt, gyakorlatilag azonban az ország gazdasági, politikai, szellemi életét egyaránt a szerzetesrendek irányították, s a három évre megbízott főkormányzók rendszerint vakon rábízták magukat az országot úgymond jobban ismerő tanács­adóikra.

Ebben a szerzetesek igazgatta feudális rendőrállamban született Jósé Rizal 1861. június 19-én, Luzon szigetén, Calamba városkában. Apja, Francisco Mercado, köztiszteletben álló földbérlő, kinek magaépítette emeletes házában – Calamba legszebb házában – gyakorta vendégeskednek spanyol tisztviselők és csendőrtisztek is, ki tizenegy gyermekét mélyen vallásos szigorral neveli, s aki mindazonáltal – lévén filippín-kínai félvér – a spanyolok számára csak egy „indus”. S ez a tekintélyes, büszke ember, akit elégedetté tesz, hogy a spanyolok csaknem egyenrangúként beszélnek vele, néhány év múlva földönfutóvá lesz, házát lángok emésztik el. Rizal anyja pedig, a régi nemesi családból származó, matematikával és irodalommal foglalkozó, művelt, üzlethez értő Teodóra Alonso, ez a nem mindennapi asszony, aki talán éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bennszülött létére túlságosan jól beszélt spanyolul, néhány év múlva holmi koholt váddal börtönbe vettetik majd, ám előbb, megaláztatásként, gyalog vezetik végig a tartományon a húsz mérföldnyire lévő börtönig. A börtönben elveszíti szemevilágát – talán éppen ez indítja fiát arra, hogy Európában szemsebészetet tanuljon.

A fiatal Rizal a jezsuiták manilai kollégiumában, az Ateneóban tanult, tanárai között tudós férfiak is voltak, néhányukkal Rizal élete végéig polémikus, ám baráti viszonyban állt. A jezsuiták – nem lévén birtokaik, jövedelmeik – nem a domonkosokhoz. Ágoston-rendiekhez,ferencesekhez hasonló erőszakos módon kívánták befolyásukat kiterjeszteni, hanem afféle ellenzékként az előbbiek otromba módszereivel szemben a filippín ifjúság legjavát igyekeztek megnyerni maguknak igényes, korszerű oktatással.

Rizal szellemi fejlődésére nagy hatással voltak az 1872-es cavitei események, kiváltképp pedig Jósé Burgos atya alakja és eszméi. Burgos atya volt a filippín papság követeléseinek fő szószólója. A filippín papság jogkövetelése fontos politikai kérdés volt, egyfajta önállóságra való törekvés az idegen szerzetesek bámulatosan kiépített, korántsem csupán egyházi teendőket ellátó szervezetével szemben. 1872-ben spontán felkelés robbant ki Cavitében, melyet hamarosan vérbe fojtottak, ám ez jó ürügyet szolgáltatott a spanyol hatóságoknak, hogy egy állítólagos kormányellenes össze­esküvés címén megszabaduljon azoktól az értelmiségiektől, akik gondot okoztak a szerzetesek­nek. Sokukat száműzték, a három legveszedelmesebbnek nyilvánított papot pedig, Jósé Burgos, Mariano Gómez és Jacinto Zamora atyákat kivégezték.

A Cavite és a Burgos neveket – sok filippín otthonhoz hasonlóan – Francisco Mercado házában is tilos volt kimondani. Az állítólagos összeesküvés részleteit homály fedte, s tanácsos volt a dologról minél kevesebb szót ejteni. Rizal, fivére, Paciano révén – aki a kivégzett Burgos atya legkedvesebb tanítványa, jóbarátja, s egyetemi évei alatt manilai házának lakója volt – úgyszólván első kézből szerzett tudomást a történtekről.

Európai útja előtt titkos szövetséget kötött fivérével. Mai szemmel nézve talán romantikusnak tűnik ez a vérszerződéssel is megerősített esküvés, a spanyoloktól örökölt fülöp-szigeteki hagyo­mányok szerint azonban igen természetes volt. A szerződés értelmében életüket a Fülöp-szigetek ügyének szentelik, s hogy az ifjabbik testvér minél szabadabban tevékenykedhessék, fivére magára vállalta, hogy ő gondoskodik a családról, becsének európai útjához s minden egyéb teendőjéhez anyagi hátteret biztosít, mi több, a házasságról is lemond, hogy az ne vonja el feladatának teljesítésétől. Rizalnak mindhalálig hű szövetségese, anyagilag szinte erején fölül támogatója marad, üldöztetést és iszonyú kínzatásokat, kis híján kínhalált vállal becséért, s annak kivégzése után fegyverrel folytatja a Rizal által megkezdett harcot.

Még egyvalamiről szót kell ejtenünk, mielőtt elkísérnénk a fiatal Rizalt európai útjára, s ez nem más, mint egy tragikus szerelem kezdete, egy Rizal-regénybe illő szerelemé, s valóban, Leonor Rivera alakját a Noli me Tangere María Clarája tette halhatatlanná.

Egyedül Paciano tud arról, hogy Rizal Európába készülődik. Leonor Riverától levélben búcsúzik el, amelyet még sok levél követ majd éveken át; ez a különös szerelem ebben a levélváltásban bontakozik ki a közben felserdülő Leonor és a fiatal Rizal között. Leonor Rivera tizenhárom éves volt, amikor Rizal megismerte, és tizenöt, amikor búcsút vett tőle, hogy azután soha ne lássa többé viszont.

Európai útjának első állomása, természetszerűleg, az anyaország fővárosa, Madrid volt. A Madridban tanuló fülöp-szigeteki diákokkal való találkozás lehangoló élmény: amiként a manilai Szent Tamás egyetemen legalább olyan kiábrándítónak tartja a diákok tunya, megalázkodó, nyájszerű viselkedését, mint a cinikus szerzetes-tanárokét, azonképpen keseredik el Madridban henye, léha életmódot folytató, s az egyetemeken javarészt csak bukdácsoló honfitársai láttán.

Már manilai diákoskodása alatt írott, s a líceum irodalmi pályázatán első díjat nyert, A filippín ifjúsághoz című versében azt hangsúlyozza, mennyire fontosak a haza számára a tanult filippín ifjak, s itt beszél első ízben – noha burkoltan, és a Spanyolországnak szóló hálás gesztusok közé ágyazva – a Fülöp-szigetekről, mint lehetséges önálló nemzetről. Egy spanyol költőtől kölcsönvett sort ír mottóként verse fölé, a filippín ifjúságnak címezve: „Növekedj, ó, félénk virág!”, s európai diákévei alatt, miközben személyes példájával mindenkit bámulatba ejtő bizonyítékát adja, miféle szellemi teljesítményekre képes egy „indus”, sikerült az Európában tanuló diákságból valóságos kis élcsapatot kovácsolnia.

Személyes példájáról csak ennyit: párhuzamosan végezte az orvosi és a bölcsészeti fakultást, és csakhamar az egyetem egyik legkiválóbb diákja lett; különösen kitűnt görög, latin és spanyol irodalomból, valamint héber nyelvből. Memóriáját tudatosan fejlesztette, precíz időbeosztással élt, hogy mindenre jusson ideje, mellesleg képzőművészetet és kardvívást tanult, mindkettőben kiemelkedő tehetségről téve tanúbizonyságot. Az európai útja során megtanult nyelvekhez később még újabbak csatlakoztak, így élete végéig anyanyelvén, a tagálon kívül a következő nyelveket tanulta meg: spanyol, katalán, francia, olasz, angol, német, japán, holland, portugál, latin,görög, héber, arab, szanszkrit; később, száműzetése alatt egy kezébe akadt regény segítségével megtanult oroszul, tudott valamelyest svéd és kínai nyelven. Szemsebészi tudását, a madridi orvosi fakultás elvégzése után, a legkiválóbb európai klinikákon, a kor legrangosabb szemészprofesszorai mellett tökéletesítette, először Párizsban, majd Heidelbergben, s hazatérve, a Fülöp-szigeteken afféle csodadoktor hírébe került, akihez messzi földről zarándokolnak a gyógyulást keresők. Európában kapcsolatba lép a kor három jelentős tudósával, Fedor Jagorral, Rudolf Virchow-val és Ferdinand Blumentrittel. Ez utóbbival életreszóló barátságot köt. Blumentrittehez hasonlóan ő maga is tanulmányozza a Fülöp-szigetek történelmét, néprajzát, e téren végzett kutatásai is maradandó értékűek. S hogy mindennek ellenére milyen gyógyíthatatlan sebeket, milyen feloldhatatlan gátlásokat okozott neki az a mód, ahogyan a bennszülötteket a spanyol szerzetesek kezelték, arra tanulság ez a néhány, későbbről származó sor:

„Huszonhét éves vagyok, beutaztam a világot, közelről tanulmányoztam a főbb nemzeteket, valamint mindama fajokat, melyek leginkább hozzájárulnak az emberi haladás előbbre viteléhez, beszélem a legfontosabb nyelveket, és mindennek ellenére, én Font atya és hittestvérei szemében nem vagyok egyéb, csupán egy »közönséges kis meszticecske.«”

Mindezen tanulmányok, utazásai s az európai kultúra beható tanulmányozása mellett, egy percre sem feledkezik el fő célkitűzéséről: hogy harcot indítson a filippínek öntudatra ébreszté­séért, mintegy felrázza őket tespedtségükből, eléjük tárva helyzetük pontos kórrajzát. Kivált a szerzetesek tevékenykedéséről akarja lerántani a leplet, egyrészt honfitársai, másrészt a spanyol haladó értelmiség előtt, mintegy első lépésként további tervéhez, a Fülöp-szigetek számára vívandó reformok eléréséhez. E célt szolgálják a spanyol újságokban, majd a filippín diákok rövidéletű lapjában megjelent cikkei, mely cikkeket levélben juttat el Pacianónak hazájába, Paciano pedig gondoskodik terjesztésükről. Ám e cikkeknél szélesebb körben ható eszközre vá­gyik, s csakhamar rátalál a megoldásra. A megoldás egy regény, amely az olvasmányos, romantikus történet keretében a Fülöp-szigetekről széles társadalmi körképet festve, színről színre az ol­vasó elé tárja a csendőri önkénnyel összefonódott szerzetesi uralom minden rákfenéjét, s kíméletienül pontos kórképet ad egy olyan betegségről, amelynek eleddig a nevét is csak suttogva lehetett kiejteni. Erre utal a regény címe is: Noli me tangere (Ne érints engem) – Jézus szavai ezek Mária Magdolnához –, azaz az itt tárgyalt dolgok mindegyike az érinthetetlen témák körébe tartozik.

Rizal a Noli me tangerét nem titkos terjesztésre szánta, s ennek ékes bizonyítékául egy példányt a Fülöp-szigetek főkormányzójának, egyet pedig Manila érsekének küldött el. Akárcsak a regény főhőse, Ibarra, bízik abban, hogyha egy liberális, jó szándékú főkormányzó előtt feltárják az igazságot, az változtatni tud hazája sorsán. S akárcsak másik hőse, Tasio, a filozófus, kételkedik is ebben. Mégis, Spanyolországba vetett hite még nem rendült meg, még Ibarrával együtt mondja: „Első a haza, első a Fülöp-szigetek, Spanyolország gyermeke, első a spanyol hazai” Amíg a leghalványabb lehetőséget is látja arra, hogy a liberális spanyol erők meggyőzésével reformokat érjen el hazája számára, addig más eszközhöz nem akar nyúlni. Az erőszakot korainak, eleve bukásra ítéltnek tartja. Csakhogy ez mégsem ilyen egyszerű. Rizaí már ekkor-sem egyszerű reformista, noha forradalmárnak sem nevezhetjük. Hősei szüntelenül vitáznak egymással, érvek és ellenérvek csapnak össze, s ezt a vitát Jósé Rizal folytatja önmagával. Egyik hőse, Elías, aki kapcsolatban áll a fufeánokkal – afféle szegénylegények ezek, akik a megaláztatásokat és szenvedéseket megelégelve a hegyekbe menekültek, csoportokba verődtek, s lecsapnak ellen­ségeikre –, az elnyomottak szószólójául akarja megnyerni Ibarrát. Ibarra elutasítja:

„– Ha ilyen kéréssel fordulnék a kormányzóhoz, kinevetnének.

– És ha a nép támogatná önt?

(...) Az ország javát akarom, ezért építtetek iskolát. Az oktatás, a fokozatos előbbrehaladás útján keresem az ország fölemelkedését, fény nélkül nincs út sem.

– Harc nélkül viszont szabadság nincs! – felelte Elías.”

Egy hónap elteltével, mely hónap alatt Ibarra is a társadalom kivetettjévé vált, ismét találkoznak. Ezúttal a végsőkig elkeseredett Ibarra beszél így:

„– Mind egy szálig magam mellé szólítom majd a nyomorultakat, mindazokat, akiknek keblében még férfiszív dobog, azokat, akik önt hozzám küldték ...”

S most Elías feleli ezt:

„– Az ország, uram, nem szándékozik elszakadni az anyaországtól, nem kér egyebet, csak egy kis szabadságot, jogot és szeretetet. (...) A haza szenved, igen, de még remél, hisz; s csak akkor kel majd föl, ha már elvesztette türelmét...”

A Berlinben, 1887-ben kiadott regény első néhányszáz példánya – a cenzúra kikerülésével – bejutott a Fülöp-szigetekre, és sikere minden várakozást felülmúlt. A példányok kézről kézre járnak, s áruk közben mind magasabbra szökik, a tagálra fordított részletek felolvasásain tömegek gyűltek össze, az ország lázban ég, s nem csoda: először olvasnak a filippínek olyan könyvet, amely hitelesen ábrázolja saját sorsukat, s méghozzá a kor legjobb irodalmi színvonalán.

Nem sokkal a regény megérkezése után, a szerző is megjelenik a Fülöp-szigeteken. Merész dolog volt hazatérni. Rizal nagyon jól tudta, hogy a Noli me tangere kötetei – akárha megannyi dinamitrudacska volna. És valóban. Ekkora robbanást irodalmi mű ritkán idézett elő. A romantikus történet minden mozaikkövében realista elemekből épül fel, valóságos tárháza a szerzetesi és csendőri visszaéléseknek, kegyetlenkedéseknek, csalásoknak és ármányoknak, s bízvást elhihetjük a szerzőnek, hogy a legapróbb részlet is hiteles tényeken alapszik.

Rizal tudta, mit vállal, amikor hazatért, noha kétségtelen, hogy a liberális Torrero főkormányzónál valamelyes védelemre számíthatott a szerzetesek dühével szemben. A cenzúra-bizottság, élén egy Ágoston-rendi szerzetessel, a könyv azonnali betiltását, és a szerző bebörtönözését követeli a főkormányzótól; az a könyvet be is tiltja, a könyv birtoklását, terjesztését a legsúlyosabban bünteti, a szerzőt illetően azonban beéri annyival, hogy – úgymond védelmére, testőr gyanánt, állandó kísérőt jelöl ki számára, aki minden lépését ellenőrzi, leveleit elolvassa, terveit kifürkészi. A főkormányzó finom érzékére és Rizal iránti feltehető rokonszenvére vall, hogy egy kétségkívül nem átlagos spanyol csendőrtisztet jelölt ki e szerepre: egy művelt európai nyelveket beszélő, művészi hajlamokkal megáldott fiatalembert, akinek van szeme Rizal emberi nagyságához, s aki – alighanem a főkormányzó sugallatára, ám jóbarátként is – azt tanácsolja Rizalnak, hagyja el az országot, amíg még nem késő. Ezúttal pénze is van az utazáshoz, hiszen hazatérése után megnyitott szemklinikája szépen jövedelmez, orvosi hírneve mind szélesebb körben hódít tért, noha eleinte nem egy betegét elriasztotta, hogy a híres-neves „német doktor” csak egy „indus”.

Nem akar elmenni, míg viszont nem látja Leonort. Hazatérve nem találta Manilában a leányt: szülei idejekorán egy másik városba menekítették, s a szigorú szülői őrizet semmiféle találkozást nem tett lehetővé. Amiként a Noli me tangereben Dámaso atya szerencsétlenné tette María Clarát – úgymond atyai szeretetből –, hogy a leány ne legyen egy üldözött és megbélyegzett férfi felesége, akképpen nyomorították meg szülei Leonor Rivera életét, ugyanezen érvvel, mert egy „filibuszter” feleségének lenni rosszabb, mint a halál, – s ez a halál nem is váratott magára sokáig. Az elmaradt viszontlátás után a szülők gondoskodtak arról, hogy a levelezés, az érintkezésnek ez az utolsó vékony szála is megszakadjon. Rizal leveleit a leány anyja a postán lefogatta, s csak akkor adta át a levélköteget a címzettnek, amikor az már beleegyezett, hogy feleségül megy a számára férjül kijelölt angol vasúti mérnökhöz. A mérnöknek Leonor sohasem beszélt a dologról, két gyermeket szült neki, s rövidesen meghalt.

Időzzünk el egy kicsit a „filibuszter” szónál, annál is inkább, mert Rizal ezen újabb európai útján írott, második regényének – Az összeesküvésnek spanyol címe: El Filibusterismo: a filibuszterizmus.

A „filibuszter” szó eredeti, a XVI.-XVII. századból datálódó jelentése: kalóz, Rizal korában, a Fülöp-szigeteken azonban, a hatalom tényleges, vagy potenciális ellenségeit jelentette, mindenkit, akit valamely okból gyanúsnak, felforgatónak, lázadónak tartottak, ahogyan Rizal ironikusan megjegyezte: „mindazokat, akik hamarosan úgyis akasztófára kerülnek”. Rizal családjának és barátainak jó oka volt hát minden eszközt latbavetve távozásra bírni a Fülöp-szigetek első számú filibuszterét.

Eközben a Fülöp-szigeteken megállíthatatlanul hintik szerte a lázadást a Noli me tangere kézről kézre járó példányai. Egy hónappal Rizal újabb távozása után, 1888. márciusában, páratlanul merész manifesztummal állnak elő a manilai kerületek élére kijelölt prefektusok: követelik a szerzetesek eltávolítását a Fülöp-szigetekről. A manifesztum 28 aláíróját börtönbe zárták. A folyamat azonban immár visszafordíthatatlan. A jezsuiták nyílt vitát folytatnak a könyvről, ki támadja, ki védi. Új jelenség van születőben: az emberek véleményt nyilvánítanak.

1888. márciusában Torrero főkormányzó elhagyja a Fülöp-szigeteket, s utóda Valeriano Weyler tábornok lesz, ugyanaz a Weyler tábornok, aki néhány évvel későbbi, kubai ténykedése folytán, mint hóhér, mint véreskezű gyilkos vonul majd be a kubai történelembe. Neve a Fülöp-szigeteken s egyike lett a leggyűlöletesebb neveknek, főkormányzósága alatt gáttalanul tombolt a szerzetesi terror.

Az ez idő tájt Londonban tartózkodó Rizalhoz mind riasztóbb hírek érkeztek Manilából. Egy orvostanhallgatónál házkutatást tartottak, megtalálták a Noli me tangere egy példányát, a diákot és házigazdáját letartóztatták, és tárgyalás nélkül bebörtönözték. A domonkosok elérkezettnek látták az időt, hogy lesújtsanak Rizal „rebellis” szülőfalujára, Calambára, amelynek földbérlői, még az előző főkormányzó idején, nem átallották kifogásolni a szerzetesek illegális földszerzési praktikáit. 60 calambai családot házukból és földjükről való elűzéssel fenyegetnek, Calamba népe azonban, Paciano és Rizal sógorainak vezetésével ellenáll.

A bíróság természetesen, első fokon, a dominikánusok javára dönt. A pereskedés tovább folyik, :e Weyler tábornok nem várja ki a végét. 1890. szeptemberében egy tüzérkülönítményt vezényel = faluba. Háromszáz családot elűznek házukból és földjeikről, az egész falut lerombolják, fölégetik, negyven családot száműznek, köztük Pacianót és Rizal sógorait. Rizal idős apja és anyja Narcisa leányuknál talál menedéket.

Rizal ekkor már megírta Az összeesküvést, ám a hírek hallatán még korrigálja: a színek még komorabbak, az árnyékok még élesebbek lesznek, még letisztultabban még markánsabban bontakozik ki az, amitől mindeddig elhatárolni igyekezett magát, a forradalmi megoldás alternatívája.

Az illúziók lassacskán szétfoszlottak. A spanyol liberálisok és a lassan ébredező, emigrációs flippín értelmiség ugyan már hallatja a hangját a sajtóban, a filippíneknek saját lapjuk is van (La Solidaridad), ám ez a hang erőtlen, a lap körül tömörülőket belső csatározások osztják meg, Követeléseik nem lépnek túl az óvatos reformizmuson, s noha Rizal vezető szerepet visz a csoportban, Az összeesküvés írója már túllépett ezeken az elképzeléseken. A La Solidaridadban megjelenő cikkeiben is, noha még nem határozott célként, szemben a lap asszimilációs irányvonalával, mind többet foglalkozik a Spanyolországtól való elszakadás gondolatával. A Fülöp-szigetek száz év múlva című, 1889-ben írott híres cikkében már felveti a függetlenségi harc alternatívájának gondolatát is, és felismeri, hogy hazája függetlenségének jövendő elsőszámú ellensége minden valószínűség szerint az Észak-amerikai Egyesült Államok lesz.

A vita, a reformer és a forradalmár vitája, Jósé Rizal vitája önmagával, Az összeesküvésben is folytatódik. A regény főhőse, Simoun, erőnek erejével igyekszik siettetni, érlelni a forradalmat, s ennek a forradalomnak a szükségessége, elkerülhetetlensége iránt – a Fülöp-szigetekről rajzolt vérlázító helyzetkép láttán – nem marad kétsége az olvasónak. Noha a reformista eszmék képviselői rokonszenves alakok, s noha Simoun, egyre-másra kudarcba fulladó akciói után, megtörtén, meghasonlottan húnyja le szemét, a regény, egészében, valóságos felhívás a forradal­mi cselekvésre. A kérdés csak a „mikor?” kérdése, s erre Rizal válasza egyértelmű „még nem”.

Az összeesküvés becsempészett példányai, ha lehet, még a Noli me tangerénél is nagyobb vihart kavarnak a Fülöp-szigeteken. A hazatérés egyenlő az öngyilkossággal, és Rizal tudja ezt. Készül a halálra. Mint Blumentrittnek írja: „Megyek, hogy szembenézzek a sorsommal. Ha meghalok, te megmaradsz. De az élet számomra lehetetlenné vált Európában. Jobb meghalni; mint nyomorultul élni.” S még egy Rizalra nagyon jellemző mondat ebből a levélből: „Példát kell mutatnom, és nem szabad félnem a haláltól, bármilyen szörnyű legyen is.”

1891. októberében ismét elhagyja Európát – ezúttal végleg –, s első állomásként hazafelé, Hongkongban telepszik le, ahol ismét együtt lehet illegális és legális úton Hongkongba érkezett családtagjaival. Ez utóbbiak között van idős, félvak anyja, akit ismét meghurcoltak, s aki egy buzgó vallásosságban eltöltött élet után – mint Rizal írja Blumentritnek – „... most azt mondja, nem tud többé hinni. Azt mondja, minden csupa csalás, a papoknak nincs hitük, nincs vallásuk. Istenben kíván csak hinni, és Szűz Máriában, semmi másban. És nemcsak idős anyám van így ezzel, de nővéreim is, és hozzájuk hasonlóan még sok nő a Fülöp-szigeteken. így hát Spanyolország, így hát a katolicizmus láthatja politikája közvetlen eredményét.”

Rizal mintegy utolsó próbaként, második regényét is figyelmeztetésnek szánja a spanyolok számára, hogy lássák, hová vezet esztelen politikájuk, bár már nemigen hisz az erőszakos megoldás elkerülhetőségében. „Quos vult perdere Jupiter, prius dementat.” (Akit Jupiter el akar veszejteni, azt előbb az eszétől fosztja meg.) Ez a mondat, mely a Noli me tengereben és Rizal egy levelében is előfordul – kulcsmondat. Az idézet ilyen szövegösszefüggésben hangzik el: „Spanyolország még mindig örökre megnyerhetné magának a Fülöp-szigeteket, ha Spanyolország egy kicsit is ésszerűen tudna gondolkodni.” Az 1887-ben íródott levél óta ugyan Rizal lojalitásából már nem sok maradt, ám annyi mégis, hogy egy utolsó lehetőséget kínáljon Spanyolországnak. Ha ez sem hoz eredményt, jöjjön, aminek jönnie kell.

Hongkongi tartózkodása alatt behatóan, részletesen tanulmányozza, s vitatja társaival egy forradalom lehetőségét. Sok szó esett erről közte és Jósé Alejandrino, a forradalom későbbi tábornoka között is, akivel Gentben együtt lakott. Jósé Alejandrino így emlékezett meg Rizalnak a forradalommal kapcsolatos elveiről:

„Ezekkel a szavakkal, vagy ezekhez hasonlókkal fejezte ki e tárgyban vallott nézeteit: én so­hasem fogok egy abszurd és természetellenes forradalom élére állni, amelynek nincs esélye a győzelemre, mert nem szeretném a lelkiismeretemet meggondolatlan és haszontalan vérontással terhelni, azonban bárki áll majd egy forradalom élére a Fülöp-szigeteken, az maga mellett tudhat engem.”

Rizal levelet ír az új főkormányzónak, Despujolnak, kérelmezi a hazatérést, kérelmének helyt adnak. Tudja, mi vár rá. Két búcsúlevelet hagy hátra, egyiket családjának, a másikat a filippín népnek címezi. Ez utóbbiból idézünk:

„Nem élhetek azzal a tudattal, hogy sokan szenvednek el igazságtalan üldöztetést miattam... Ha úgy vélném, én vagyok a filippín politika egyetlen tartópillére ... talán haboznék, hogy megtegyem ezt a lépést, de vannak mások, akik a helyemre léphetnek, és előre vihetik az ügyet...”

És ismét a Rizalra oly igen jellemző példaadás: „Meg akarom mutatni azoknak, akik nem ismerik el a mi hazafiságunkat, hogy meg tudunk halni ügyünkért és meggyőződésünkért.” Amikor 1892. júniusában hajóra szállt Manila felé, a spanyol konzul a következő szövegű táviratot adta fel a főkormányzónak: „A patkány a csapdában van.”

Nem sokkal hazaérkezése után, július 3-án, egy manilai házban, a haladó manilai értelmiség színe-virága részvételével, megalapította a Filippín Liga nevű, szabadkőműves színezetű szervezetet, a Fülöp-szigetek első politikai szervezetét. A gazdasági és politikai reformokat követelő Ligát mintegy utolsó lehetőségnek szánja az erőszakos megoldás előtt. Másnap minden házban házkutatást rendeznek, ahol csak hazaérkezése óta megfordult. Az összeesküvés számos példányát elkobozzák, Rizalt letartóztatják, a szerzetesek a fejét követelik, de a jezsuiták közbenjárására a liberális Despujol főkormányzó, aki szívesen tört borsot a szerzetesek orra alá, kimenekíti Rizalt a karmaik közül, s a távoli Dapitanba száműzi. Ezzel – az utolsó „példát” – a halált leszámítva, véget ért Rizal politikai pályafutása.

Száműzetése a Filippín Liga végét is jelentette. Hanem a Liga megalakulásának estéjén ott volt egy 29 éves fiatalember, bizonyos Andrés Bonifacio, Az összeesküvés olvasója, egyike azoknak a „másoknak”, akik Rizal helyére léphetnek „és előre vihetik az ügyet”. Bonifacio, Rizal letartóz­tatásának estéjén, egy maroknyi csoporttal – mindössze heten voltak – megalapította a Katipunan nevű titkos társaságot, mely a Spanyolországtól fegyveres forradalom útján való elszakadást jelölte ki programjául.

1896-ban felkereste Rizalt Dapitanban Katipunan egy küldöttje, s tájékoztatta a kitörőben lévő forradalom tervének részleteiről. A beszélgetésről írásos dokumentum nem maradt fenn, azonban minden jel arra vall, hogy Rizal nem tartotta elég érettnek a helyzetet, s úgy vélte, hogy egy elhamarkodottan kirobbantott forradalom csak fölösleges vérontásba torkollana.

Amikor hírét veszi, hogy a spanyolok orvosokat toboroznak Kubába induló katonáik mellé, Rizal kérvényt nyújt be a főkormányzóhoz, hogy Kubába mehessen. Kétségbeesett kitörési kísérlet ez az idegőrlő elszigeteltségből. A főkormányzó már rég nem várt válasza egyszerre csak megérkezik, – nőst, amikor a forradalom a küszöbön áll. Rizal hajóra száll – egész tömeg búcsúztatja, köztük tanítványai és utolsó éveinek társa, Josephine Bracken, egy fiatal, hányatott sorsú ír-kínai leány –, s először Manilába, majd onnan Barcelonába, a gyülekezőhelyre hajózik. Barcelonába már fogolyként érkezik meg.

1895. augusztus 30-án, a manilai San Juan del Monté erőd megtámadásával kezdetét vette a forradalom.

A Blanco főkormányzónak a spanyol hadügyminiszterhez címzett levelével immár szabad utasként hajózó Rizalt Port Saidban ugyanennek a Blanco főkormányzónak a parancsára őrizetbe veszik, s Barcelonából egy napos fogság után a Monjuicj erődben, sürgősen visszaindítják Manilába, ahol immár haláláig a Fort Santiago foglya lett.

Ezután következett a tárgyalás. A hegyekben harcoló felkelőkről, akik Rizal nevével indultak a csatába, s arattak győzelmeket Emilio Aguinaldo vezetésével, alig-alig jutott el hír a fogolyhoz. Hogy a cellában tovább folytatta örökös vitáját önmagával a forradalomról, s hogy ebben a vitában a forradalmat igenlő fél mondta ki a végső szót, arra Ultimo Adiós vagy Ultimo Pensamiento (Végső búcsú vagy Utolsó gondolat) címen ismert nagy búcsúverse a tanúbizonyság.

A kivégzés előtti éjszakán megírta, majd a lámpába rejtette a verset – talán Az összeesküvés Simounja sugallta az ötletet –, s ezután már csak az utolsó pillanatra összpontosította figyel­mét. Mert „az ember csak egyszer hal meg” – mint barátjának, Mariano Poncénak írta még 1890-ben –, „s ha nem jól hal meg, olyan alkalmat szalaszt el, amilyen nem kínálkozik többé.” Paciano fölment a hegyekbe, és a felkelők közé állt. Rizal nem léphetett túl önmagán, sohasem állt volna a felkelők élére. De ami neki rendeltetett, azt a küldetést hiánytalanul végrehajtotta. És jól halt meg. Példája újabb ezrekkel növelte a felkelők táborát, azokét a „másokét”, akik a helyére álltak, hogy előre vigyék az ügyet.”

JOSÉ RIZAL

Végső búcsú

Isten áldjon Hazám, Te, napfénynek tartományai
Keleti tenger gyöngye, elvesztett édenem!
Imé, vedd éltem, bárha hajlik már hervadásra,
De volna fénylőbb, frissebb, volna dúsabb virága,
Teérted adnám azt is, hogy javadra legyen!

Mások a harcmezőkön, őrjöngő viadalban
Adják éltüket érted, zokszó nélkül, ha kell,
Mit számít, hol a hantja, s mint holt meg, ki alant van,
Keserves kínhalállal, avagy kezében karddal;
Megtette, mit az otthon s a Haza követel.

Meghajlok, ha az égnek felbíborlik pirossá,
Jövendölvén a nappalt a komor éj után,
Karmazsin kell a hajnalt befesteni pirosra?
Vedd véremet: a sortűz jókor reggel kiontja,
Legyen a születendő fényben egy rőt sugári

Rólad álmodtam mindig, kamaszi hévben égve,
Rólad álmodtam mindig, immáron férfiként,
Hogy úgy lássalak egy nap, Keleti tenger éke:
Könnytelen a szem, fénylik a homlok büszkesége,
Ránc nem redőzi, rajta a szégyenpír nem ég.

Szép álma életemnek, sajgó és izzó vágyam,
Légy üdvöz, szól a lélek, mely immár útra kész!
Légy üdvöz!... Ó, mi szép is lehullni, hogy te szárnyalj,
Meghalni, hogy te élhess, meghalni izzó vágyban,
Aztán e drága földben az örök pihenési

Ha sírhantomon egykor, azt látod, virág sarjad,
Egy szál a sűrű gyom közt, alázatos, szerény,
Lelkemből nőtt virág az, csókolja hát meg ajkad!
Rég kihűlt homlokommal, nyirkos mélyén a hantnak,
E kis meleg fuvalmat, ó, hadd érezzem én!

Hadd nézzen le a hold rám, nyugalmas, tiszta fénnyel,
Hadd küldje el a hajnal villanó sugarát,
Hadd mormoljon a szélnek ünnepi gyász-zenéje,
S ha keresztemre szállva, ott madár rakna fészket,
Zengje a békességről dalát az a madár!

Szárítsa az esőt fel a nap, izzó hevével!
Ha visszaszáll az égbe, fohászom véle száll,
Lesz tán pár jóbarát, ki bánja korai végem,
S ha alkonytájt imára sírom fölébe térdel,
Hogy Istenben nyugodjam, Te mondj imát, Hazám!

Mondj értük is, kiket bús és dicstelen halál ért,
S kik éltek, végigélve kínok egész sorát,
Mondj imát a keserves könnyet síró anyákért,
A megkínzott rabért, ki ha él, csak néma árnyként,
S hogy a végső megváltás ne késsen már soká!

Ha majd éji sötétbe borul a temetőkert,
És csak a dermedt holtak fekszenek éberen,
Ne zavard meg nyugalmuk, ne bolygasd meg a csöndet!
Ám hallga csak, a csöndben egy hárfa húrja fölzeng:
Én vagyok az, Hazám, és Neked szól énekem.

S ha sírom elfeledve, nyomtalanul enyész el,
Kereszt sem jelzi már az egykori nyughelyét,
Hadd szántsa fel az ember, kapával verje széjjel,
Hamvaim, előbukván, szánjanak el a széllel,
Legyenek porból, vérből, sárból szőtt szőnyeged!

Akkor, ha tetszik, adj át a végső feledésnek!
Bejárja mégis lelkem meződet, völgyedet,
Nem leszek más, csak tiszta, füledbe zengő ének,
Illat, fény, szín, morajlás, sírások, nevetések,
S ez mind-mind visszazengőn hitemről vall Neked.

Te gyötrelmem, Te kínom, Te szívemből folyó vér,
Végbúcsúját fiadnak halld, filippín Hazám!
Rád hagyom, kit szerettem: szülőt, barátot, fivért,
Oda megyek, hol nincsen se rabszolga, se hóhér,
Ahol a hit nem gyilkol, s az Úr ül trónusán!

Isten áldjon családom, lelkem ezer szilánkja,
Elveszett otthonomból sok kedves, régi társ!
Jön immár, napom múltán, nyugvás a fáradtságra.
Áldjon Téged, barátném, szép idegen, te drága,
S mindenkit, kit szerettem!... A halál nyugovás.

                              Dobos Éva fordítása

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

Egy kiállítás kálváriája

Egy Kassák-munkaköri szociofotós visszaemlékezése

25 éve, 1966. október 9-én nyitotta volt meg Kassák Lajos Szolnokon a Damjanich Múzeumban a MUNKAKÖRIEK fényképkiállítását. Tárlatukon azok a fotók szerepeltek, amelyek a század első harmadában gyökerezett magyar társadalmi valóságból főképpen a kisemmizett proletárok életét villantották fel, de amelyeknek a bemutatását 1932. április 3-án az m. kir. rendőrség szolnoki kapitánysága meggátolta. A rendőri jelentés szerint:

„... az itt (szakszervezeti Munkásotthonban, T. L.) rendezett képkiállítás a munkásosztály egyes tagjainak nyomorát olyan beállításban ábrázolja, mintha ennek egyedüli oka a jelenlegi állami és társadalmi berendezkedés volna, és egymagában alkalmas arra, hogy a képek megtekintőiben érzelmi felháborodást teremtsen a fennálló társadalmi rend ellen, és a jelenlegi polgári társadalom ellen ébresszen...”

A kollekciót eredetileg országos vándorkiállításra szántuk. Az elsőt Szolnokra terveztük. A betiltá­son nem csodálkoztunk: a hatalom félt, tartott a fényképek agitatív erejétől. A megnyitás előestéjén ugyanis Kassák Lajos előadást tartott a Munkásotthonban. Elmondta:

„... Örömmel köszönthetjük ... azokat a társainkat, akik ... előbbre tudnak lépni, ... akik ... olyasmin munkálkodnak, amiből a mi életkedvünk csendül ki, s ami a mi fejlődésünket segíti előbbre. A szocialista írók mellé most odaállnak a szocialista fotósok is... A munkásfotós az pionír, aki akár a tömeg soraiban, akár azok előtt jár, nyakában a felvevőgéppel, az objektív lencse segítségével számunkra felismerhetőbbé és érthetőbbé akarja tenni a környező világot...

Távoli célok irányítják lépteiket, és éppen ezért keresik az élettel való széles vonalú érint­kezést. A szocialista író ezért ír, a szocialista gondolkodó ezért bajlódik az eszmék kitisz­tázásával, a szocialista fotográfus ezért akar a dolgok közelébe férkőzni, és ezért akarja azokat a valóságnak megfelelően elénk vetíteni. Mintha azt mondaná... lássatok és okuljatok! Mi megnézzük a képeiket és így szólunk:. ..ilyen a világ, s mi emberi kötelességünknek tartjuk, hogy.. változtassunk rajta munkáséletünk örömére...”

Előadásában Kassák jellemezte a szocialista fotósokat, illetve fényképeiket, melyek:

„...nemcsak érdekes technikai és stíluskísérletek, hanem az új munkásgeneráció kultúrnívójának kritikai dokumentumai is... Nem nyomja agyon őket a múlt, s ugyanakkor nem dobják félre az eddig elért eredményeket... Olyan tárgyilagosak önmaguk iránt, mint amilyen tisztaságra és tárgyilagosságra törekszenek fotóikban, néha egészen a könyörtelenségig... Ezek az em­berek – a maguk erejéből beérkeztek a mába... Nem szórakozásból fotografálnak... Tuda­tosan, egy bizonyos szemszögből, a haladás nézőpontjaiból állítják be gépüket... Ezért, amit mondanak új, s ahogyan mondják megnyerő és bizalomgerjesztő...”

Ám Kassák fejtegetéseit az előadáson részt vett rendőrtisztek is éber figyelemmel kísérték (az előadást többször megszakították, T. L.). Nem a véletlen volt az oka annak, hogy másnap, április 3-án, a Kassák által tervezett megnyitási aktus pillanatában rendőrhatósági különítmény szállta meg a Munkásotthon helyiségeit. Kitessékelték a nagy számban jelen volt nézőket, érdeklődőket. A falakról letépték, bűnjelként lefoglalták s elvitték a fotókat. A rendőrkapitány és a vármegyei alispán túlkiabálták egymást: „Hallatlan merészség! És milyen felháborító képcímek!? Erőszak! Szociális berendezkedésünk magaslatán! Magánút, tilos az átjárás! Hol vannak a szerzők, a rendezők!? Le kell őket tartóztatni!” Erre a jelen volt detektívek Kassák Lajos írót, Lengyel Lajos budapesti nyomdászgrafikust és engem (Tabák Lajos szolnoki magántisztviselőt) nyomban bekísértek a Tisza-parton levő férges-poloskás rendőrségi fogdába. Kassákot tőlem és Lengyeltől elkülönített zárkába vitték, majd az éjszakai órákban elkezdődtek a vallatások, kihallgatások. Az m. kir. budapesti rendőrség is fontosnak tartván az ügyet, 1932 április 6-án jelentést tett a nagyméltóságú m. kir. belügyminiszter úrnak:

„Kassák Lajos előadása ... a legféktelenebb izgatást tartalmazta a mai társadalmi rend, osztályok és kormányzat ellen, másrészt erőteljes agitáció a szélsőséges szocializmus mellett... a szolnoki rendőrhatóság az 1921. III. te. 5. és 9.8-ba ütköző cselekmény miatt a bűnvádi eljárást megindította, és a helybeli vizsgálóbíró közbenjöttével a kiállított fotókat lefoglalta.” (Tőlem, házkutatás után a negatívokat is elvitték. T. L.)

Nem tudtak bennünket elítélni. Az volt a szerencsénk, hogy „irodalmi előadásra” és „művészi fényképkiállításra” a rendező szakszervezetek által kért hatósági engedély kiadása előtt a rendőrkapitány elmulasztotta előzetesen bekérni az előadás vázlatát, illetve megtekinteni a kiállításra szánt fényképeket. Így mi következetesen ragaszkodtunk álláspontunkhoz: amit tettünk, arra a rendőrség vezetőjétől írásbeli engedélyt kaptunk!

A szolnoki kudarc után merész lépésünk volt: 1932 májusában kiadtuk Kassák Lajos előszavával A mi életünkből című albumunkat az elkobzott fotók egy részével („MUNKA” első fotókönyve). Mint visszaemlékezésem elején írtam, csaknem három és fél évtized múltán, 1966-ban Kassák Lajos végre mégis megnyitotta Szolnokon az 1932-ben izgatónak, veszélyesnek minősített kiállítást (Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bodon Sándor, Gönci [Frühof] Sándor, Haár Ferenc, Kovács Zsuzsa, Lengyel Lajos, Tabák Lajos MUNKAKÖRI fotósok fényképeivel), majd úgyszintén 1966-ban bemutatásra kerültek ezek a fotók a fővárosi Nemzeti Galériában rendezett A magyar fotóművészet 125 éve című reprezentatív tárlaton is. Ettől fogva itthon és számos külföldi országban ismertté (és elismertté) vált a KASSÁK-MUNKAKÖRIEK kálváriás szociofotó gyűjteménye.

ZENEMŰVÉSZET

SZERÉNYI GYŐZŐ

Prokofjev

Immár száz éve, hogy megszületett. A zene­művészet egyik csodájaként emlegetik – majdnem annyi ideje. Pár esztendős, amikor megismerkedik a ze­nével. 1904-ben, tizenhárom évesen lép be a pétervári konzervatóriumba – mint vérbeli mu­zsikus. Már zenét szerzett, jól zongorázott, s csakhamar megtanulja a vezénylést is.

Tehetsége kibontakozásánál a kor nagy orosz muzsikusai bábáskodtak: Glazunov, Tanyejev, Rimszkij-Korszakov. Sokat tanult tőlük. Főleg Tanyejev modernsége, Rimszkij-Kor­szakov gazdag és színes zenei világa hat rá, bár az utóbbi nem megvallottam

Az opusz első művétől, az 1. zongoraszo­nátától (1909) az utolsóig, az opusz 137 alatt jelzett 10. zongoraszonátáig (1953) hihetetlen utat tett meg, a régi világból egy újba tért meg.

Közben bejárta a fél földtekét, és megismerte az egész világ, műveinek jelentős része útközben-pihenőben született: például a Három narancs szerelme című opera Chicagóban, a 3. zongoraverseny Bretagne-ban, s a bajor Alpokban a Tüzes angyal. A nagyobbik hányada azonban a készülődés és a hazaérkezés éveiben jött létre, főleg pedig az otthoni időszakban, az új zene megteremtése lázában. Hét szimfóniája közül négy hazai termés, a 4. és az 5. zongoraverseny, a 2. hegedűverseny, a gordonkára írt Simfonia concertante és a Gordonkaverseny, a 2. vonósnégyes, a 2 hegedű-zongoraszonáta, a Szólószonáta hegedűre, a Gordonka-zongora­szonáta, az utolsó négy zongoraszonáta, összes film- és kísérőzenéje, illetve az Alekszander Nyevszkijből és a Rettegett Ivánból készült kantáták, a Rómeó és Júlia, a Hamupipőke és a Kővirág című balettek, szvit változatai (2, 3,1), az Eljegyzés a kolostorban, a Szemjon Kotko, a Háború és béke, az Egy igaz emberei mű ope­rák. Művei minden jelentős zenés színház, ismert zenekar, igényes karmester és előadóművész műsorában szerepelnek.

Minderről emlékeztetőül kell szólnom a kufárok és hamis próféták ellenében, kikkel maga is hadakozni volt kénytelen, amint ezt az alábbi írása is tanúsítja.

Zene és élet

Sohasem voltam az Utah állambeli Salt Laké Cityben és sohasem is hangversenyeztem ott. Akkor sem volt alkalmam meglátogatni ezt a várost, amikor amerikai barátaim meghívására 1938-ban az Egyesült Államokba utaztam. Sajnálom, hogy Salt Laké Cityt nem ejtettem útba, mert bizonyosra veszem, hogy ott is éppen annyi zenerajongó él, mint bárhol másutt a nagyvilágon.

Nemrégiben az Associated Press egy tudó­sítása került elém. Ez a híradás meglehetősen furcsa fényt vet a Salt Laké City-i zenei életre. Az újság ugyanis azt állítja, hogy Maurice Abravanelt, az Utahi Szimfonikus Zenekar dirigensét egy ismeretlen személy telefonon azzal fenye­gette meg, hogy megölik, vagy legalábbis megsebesítik, ha Prokofjev műsorra tűzött V. szimfóniáját előadja. A műsort természetesen nem változtatták meg, s a lap szerint megtartották a hangversenyt. Ezt az esetet legfeljebb csak azért volt érdemes megemlítenem, mert rám nézve bizonyos szempontból különösen fontos. Miért éppen Prokofjev V. szimfóniája váltott ki ilyen heves ellenállást? Tudtommal, az amerikai hangversenylátogatók mindig szívesen hall­gatták meg ezt a szimfóniát. Artúr Rodzinski vezénylésével többször is sikerrel játszotta a Bostoni Szimfonikus Zenekar és előadta még néhány más zenekar is. Ezekről az előadásokról történetesen lemezfelvételeim is vannak. Hogy lehetséges tehát mégis, hogy egy karmestert halállal fenyegetnek meg, ha műsorra meri tűzni e művet? Csak azért, mert szimfóniám az emberi szellem szabadságának a himnusza?

V. szimfóniámban a szabad ember mér­hetetlen erejének, tiszta és nemes szelleméinek himnuszát akartam megírni. Nem állítom, hogy a témát tudatosan választottam. Önkéntelenül fogant meg bennem, és mindenáron zenei for­mát akart ölteni...

Amikor a napokban átnéztem külföldön ki­adott néhány művem kottáját, a New Yorkban megjelent és Olin Downes jegyzeteivel ellátott VII. zongoraszonáta is a kezembe került. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebből a mű­vemből remek felvételeim vannak amerikai zongoraművészek előadásában, akik nagyon sokszor játszották. Megtaláltam Péter és a farkas című meseszimfóniámat is Harold Sheldon nagyszerű jegyzeteivel. 1938-ban Bostonban én magam vezényeltem; felbukkant a hegedű-zongoraszonáta is, aztán az Alekszander Nyevszkij kantáta – erről az Ormándy Jenő vezényelte Philadelphiai Zenekar előadásában van lemezfelvételem – és még egy sereg más kompozíció is.

Mindezek a zeneművek nagyban különböznek egymástól műfajban, témában és technikában egyaránt. De egy és ugyanaz a gondolat fűzi őket egységbe: mindegyikük az Emberről szól és az Embernek van szánva. Meg vagyok róla győződve, hogy sok országban, beleértve az Egyesült Államokat is, ez a jellegzetességük kedveltette meg őket a zenebarátokkal...

A nyári hónapokat vidéki otthonomban szok­tam tölteni. Az az út, amely Moszkvából oda­vezet, a város szívéből kiindulva a külvárosokon keresztül, fiatal és öreg erdők mentén, patakokon és búzaföldeken át halad. Amikor vidékről a városba hajtok, a magasra nőtt rozstáblák mel­lett elhaladva látom, hogy a földeken új arató­cséplőgép dolgozik. Néhány tucat kilométerrel tovább egy csapat pirospozsgás gyereket pil­lantok meg. Valamelyik moszkvai gyárüzem gyermekgondozójából hozták őket ide ki, a szabadba, s tanítóik felügyelete alatt jókedvűen hancúroznak a mezőn. Kissé odább emelődaruk segítségével az országutat mindkét oldalról tekintélyes hársfákkal szegélyezik. Még egy pár kilométerrel odább új bérházak bukkannak elém – az állványokat még csak nemrég bon­tották le körülöttük. És végül, alig hogy beérünk Moszkvába, aranyló ködben elmosódva az új nagyszerű moszkvai egyetem épületének fen­séges körvonalai törnek a magasba. Mindezek a képek a szovjet élet mindennapi látványaihoz tartoznak.

És jól tudom, hogy amit én a nyaralómtól Moszkváig vezető úton látok, az jellemzi egész hazánk életét. Ismerek jónevű tudósokat, akik egy időre elhagyták moszkvai laboratóriumo­kat azért, hogy Közép-Ázsiában segítsenek a Türkmén Főcsatorna megépítésében. Ismerek fiatal mérnököket, akik a moszkvai egyetemről nyomban a Volga, a Don s a Dnyeper partjára utaztak, s az ott épülő óriási erőművek munká­lataiban működnek közre. Sok barátom és ismerősöm van. Könyveket írnak, kerteket mű­velnek, házakat építenek. Egész életüket a bé­kés munka költészete tölti be. így sarjadt ki belőlem is új oratórium témája. A második világháború szörnyű napjairól, anyák és árvák könnyeiről, felperzselt városokról, a népünket sújtó borzalmas megpróbáltatásokról, Sztálin­grádról és az ellenségen kivívott győzelemről, az alkotó munka ujjongó öröméről és gyerme­keink boldog gyermekkoráról beszél ez az ora­tórium. Háború- és békebeli tapasztalataimról akartam szólni benne, arról a szilárd meggyő­ződésemről, hogy többé nem lesz háború, s hogy a világ népei megvédik a békét, a civilizációt, gyermekeiket és jövőjüket. így született az oratórium a békéről. Talán mindez egy kicsit túlságosan becsvágyóan hangzik, amikor egy ilyen szerény műről van szó, én azonban szentül hiszem, hogy oratóriumom valóban ezeket fe­jezi ki.

Jelenleg egy nagy szimfonikus költeményen dolgozom. A két orosz folyamnak, a Volgának és a Donnak egyesüléséről szól. A Volga ta­lálkozik a Donnal – ezt a címet adtam neki...

Amerikában és Nyugat-Európában rengete­get beszéltek művészi hivatásról és az alkotás szabadságáról. De vajon az igazi művész ki­szakíthatja-e magát az életből, és szubjektív érzelmeinek szűk határai közé zárhatja-e mű­vészetét, vagy pedig ott kell-e élnie, ahol a legnagyobb szükség van rá, s ahol művészete szebb és jobb élethez segítheti embertársait? Gondoljunk csak az emberi elme és szellem óriásaira, Beethovenre és Shakespeare-re, Mozartra és Tolsztojra, Csajkovszkijra és Dickensre! Nem éppen azért nagyok-e, mert lelkiismeretük parancsszavát követték, és tehetségüket az emberiség szolgálatába állították? Nem ez szerezte-e meg nekik a halhatatlanságot?

Amikor az Egyesült Államokban és Angliá­ban tartózkodtam, sok vitát hallottam arról, hogy mi a zene voltaképpeni célja? Kinek írjon a zeneszerző, és művészetének kikhez kell szól­nia? Véleményem szerint a komponistának éppúgy, mint a költőnek, a szobrásznak vagy pedig a festőnek, az embert, a népet kell szolgálnia. Meg kell szépítenie az emberi életet és meg kell védenie...

Az a vád érhet, hogy közhelyeket hangozta­tok. Azt is szememre vethetik, hogy mindaz, amit elmondtam, csak nagyon távoli kapcsolat­ban áll a Salt Laké City-i esettel. Én mégis egé­szen bizonyosra veszem, hogy benső össze­függés van közöttük...

A Salt Laké City-i eset utólag is igazolja előt­tem azt, hogy mi a helyes úton járunk. Zenénk­kel arra törekszünk, hogy népünkben rendület­len bizalmat keltsünk saját ereje és jövője iránt. Ezért rettegnek tőle annyira mindazok, akik azon mesterkednek, hogy lerombolják ezt a jövőt, és hogy az emberiséget új, véres katasztrófába sodorják. Ám nincs elég erejük ahhoz, hogy elfojthassák a mi zenénket, a békét és a mun­kát dicsőítő szimfóniáinkat. Ebben biztos va­gyok. Az V. szimfóniát mégiscsak előadták Salt Lake Cityben!

1951

Prokofjevet nem lehet elhallgatni – még az USA-ban sem –, csak meghallgatni: újra és újra, sokadszor.

Erről tanúskodik az a katalógus is, amit on­nan 1976-ban magammal hoztam, s amelyben Prokofjev a legjobb helyek egyikén szerepel (Schwann -1, Boston, 1976). Hasonlóan nép­szerű a hangversenyéletben; lllionisban a Michigan partján rendezett Ravina Festiválon egy teljes estét szántak zenéjének, A. Previn vezénylése alatt, s még két este hangzott el egy-egy műve. A következő hangversenyek egyikén megtudtam, hogy az est hallgatósága mintegy tizenötezer emberből állt. Az Ohio-beli Blossom Music Centerben L. Maazel vezénylésével szólalt meg zenéje. Remélhetően nálunk sem némul el ez a hang. Prokofjev zenéje összetéveszthetet­lenül egyéni, de egy új zenei törekvés hangja is, noha Beethoven, Liszt s Muszorgszkij nyom­dokain haladt.

A hagyomány őrzése és a megújulás szenve­délyes kutatása nála egy és ugyanazon feladat. Az egészen korán jelentkező egyéni hang mindvégig megmarad, de mindig más és más. Szimfóniáiban és versenyműveiben ez külö­nösen jól követhető, de még azokban a művek­ben is, amelyek újabb és újabb formában je­lennek meg (balett-, opera-, filmzene-, kantáta-, szvit-, vagy zongora-, hegedű átiratok).

Csak elenyésző az alkalmi művek száma: a természetes határon belül, mint például az októberi forradalom 20. és 30. évfordulóját ünneplő alkotások. Ugyanis nem az az alkotó volt, akinek „házi feladatot” lehetett adni (mint néhány hatalmas elődjének, például Bachnak és Haydnnak) akárki legyen is az előíró; de nem is kellett, mindig megtalálta saját tennivalóját, s meglelte a cselekvés módját is.

1917-ben megvívja forradalmát, s berobban a Klasszikus szimfóniával, mely éppoly klasszikus marad, mint az akkor zajló társadal­mi forradalom. Egy évvel halála előtt pedig az utolsó, a 7., Ifjúsági szimfóniával lelkesít, buzdít. S közben nem egyszer fogja faggatóra a törté­nelmet – történelmi tárgyú alkotásaiban csak­úgy, mint szimfonikus (1., 5., 7., szimfóniájában) – vagy kamaraművében, a 2. vonósnégyesben, illetve a 7. zongoraszonátában.

Hogy ezzel a hagyatékkal a jogos örökösök miként sáfárkodnak, az sok mindentől függ. De tőlük s tőlünk is.

SZÍNHÁZI SZEMLE

CSERJE ZSUZSA

Új rockmusical: Légy jó mindhalálig

A több mint tizedik éve sikeresen működő, ám önálló színházépületet mindeddig hiányoló Rock Színház ez évben végre otthonra lelt. Ősztől a Nagymező utcai Thália Színház helyén új színház alakul: a Thália és a Rock egyesülésé­ből az Arizona Színház. Ez lesz a rockosok végleges játszóhelye, mégha mérete okán talán nem is ideális. S bár leendő bemutatóikat igen­csak meghatározzák majd e játszóhely techni­kai adottságai (olykor korlátai), mégis jó tudni, hogy végre saját falaik között készülhetnek új bemutatójukra, a Légy jó mindhalálig című rockmusicalra.

Móricz regénye is sok világirodalmi mű sor­sára jutott tehát: musicalesítették! Érdekes megfigyelni, hogy az elmúlt évtizedek librettistái, zeneszerzői a világon mindenütt milyen elő­szeretettel nyúltak és nyúlnak közismert mű­vekhez. Példaként említsünk néhányat: Cer­vantes Don Quijotéja adta az alapját a világhírű La Mancha lovagjának, bejárta a világot a Dickens Twist Oliverjéből készült Oliver, mely hazánkban is több városban meghódította a közönséget. Az elmúlt évadban láthattunk egy zenés Münchhausen bárót és megnézhettük a Gogol Revizorja nyomán készült musicalvariácót is. A rock Színház pedig néhány éve mu­tatta be a már világhírűvé vált Nyomorultakat Ezt a sort folytatta legutóbbi igényes vállalkozásuk, a Dorian Gray. S ha igaz a hír, Várkonyi Mátyás zeneszerző az Oscar Wilde-mű után Maupassant A szépfiú című novellájának adaptációjával foglalkozik, Miklós Tibor pedig Kocsákkal az Anna Karenina feldolgozására készül.

El lehet elmélkedni azon, vajon mi készteti a szövegírókat, hogy meglévő irodalmi anyaghoz nyúljanak; talán az új témák hiánya, talán a remény, hogy az ismert művek nagyobb közön­séget vonzanak majd a színházakba. S bár el lehet vitatkozni azon, hogyan menthető át az irodalmi érték a zenés műfajba (átmenthető-e egyáltalán?), egy dolog azonban bizonyos: egy-egy világirodalmi műből készült musical népszerűsége nézők tömegének adhat erős lökést, hogy az eredeti műhöz forduljanak, és olvasóvá váljanak.

Miklós Tibor és a zeneszerző Kocsák Tibor most a fiatalok és öregek által egyaránt kedvelt magyar „alapregényből” készített rockmusicalt. Az ősbemutatóra Debrecenben került sor. Az ottani előadás tapasztalatait is felhasználva készül most a Rock Színház társulata az új bemutatóra.

A Nemzeti Színház 1929-ben mutatta be a regényből készült színpadi adaptációt, amelyet maga Móricz készített. A bemutató másnapján a Nemzeti Újságban ezt olvashatta a korabeli érdeklődő: „Móricz Zsigmondot, amikor megírta a Légy jó mindhalálig című regényét, s ezt a nagysikerű munkáját átdolgozta színdarabnak, kétségkívül a legnemesebb írói szándék vezette. Egy kollégiumi kisdiák életében az örök emberi jóság sorsát akarta megmutatni: a fiatal szív legelső föllángolását, első csalódását és első megrendülését... s ami igazság színpadra kí­vánkozott a műből, annak most drámai formá­ban is életet adott. Ott kell tehát kezdenünk, hogy milyen mértékben sikerült Móricznak dramatizálni a regényt. Olyan kérdés ez, amire nehéz rögtön megadni az egyenes és határozott feleletet. Mert vagy kijelentjük, hogy Móricz Zsigmond kiváló és hibátlan színpadi művet alkotott, s akkor Móricz Zsigmond, a nagy regényíró – tekintettel a mai színpadi siker előfeltételeire és törvényeire –, burkolt leki­csinylésnek veheti a dicséretet, vagy pedig ráolvassuk, hogy tévedett és eredménytelen munkát végzett, s akkor – megintcsak tekintet­tel a színpadi siker előfeltételeire – a regényíró Móricz jogosan büszkélkedhetik alkotó elméje és lelke függetlenségével és érintetlenségével. Mert addig, amíg azé a fölfogásé a döntő szó, hogy más az irodalom és más a színpad, addig az igazi író örüljön, ha annyira viszi, hogy ép bőrrel kimenekülhet a színházból... Mert vagy alávet mindent azoknakaszempontoknak, amik az irodalmi és eszmei igazsággal szemben az új színpadi elmélet igazságát hirdetik, és ezzel meghajlik a művészetnél mérhetetlenül ala­csonyabban álló akarat előtt, vagy pedig ki­jelenti, hogy nem alkuszik, és ezzel előre meg­pecsételi sorsát. Móricz Zsigmond azzal nyerte meg most is acsatát, hogy bölcsönmérséklettel, elvitathatatlan céltudatossággal és ösztönös megérzéssel aranyhidat emelt a mai színpad, és az örök irodalom közé. Lényegben és szel­lemben nem tett engedményt, viszont külső­ségekben szabad kezet adott a színpadnak.” Idáig a korabeli idézet. A színpadi változat megszületése után hatvan évvel a mi korunkban ugyanilyen alternatívák előtt áll az átdolgozó, ha veszi a bátorságot, hogy a Légy jó mindhaláligból rockmusicalt készítsen. Miklós Tibor, a szövegkönyv és a dalszövegek írója semmivel nem tett nagyobb engedményt műfajának, mint Móricz, a regényíró a színdarabírónak. Dobák Lívia avatott dramaturgiai segítségével meg­próbáltak sokmindent felhasználni a regényből is, bár a szövegkönyv alapjául főként a szín­darab szolgált.

Az átdolgozás egyik alapvető feladata az volt: úgy idézni fel az 1892-es évek hangulatát, kollégiumi légkörét, hogy a mai gyerek számára is érvényes és átélhető legyen.

Érdekes megemlíteni, hogy 1976-ban Szabó Ferenc zeneszerző megírta a Légy jó... opera­változatát. A mű nem lett olyan népszerű, mint amilyet most jósolunk a új rockmusicalnek, utób­bi dalai egycsapásra belopják magukat a nézők fülébe. A siker egyik fő letéteményese bizo­nyára Szinetár Dóra lesz, Nyilas Misi alakjában. A debreceni siker után Pinczés Istvánt, az ottani előadás rendezőjét hívták meg, hogy állítsa színre újólag a darabot. Új munkatársai közül említsük meg a koreográfus Bakó Gábort. E. Kiss Piroska díszleteivel és a Rock társulat.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Vödör-korszak

Az egypártrendszer idején mindig baj volt a vécével. Pontosabban a tartályával, amelynek eleinte csak a lehúzószerkezete mondta fel a szolgálatot, amikor is egyre zubogott belőle a víz, s csak többszöri, kiszámított erejű rángatásra volt hajlandó megszüntetni a kéretlen ál­dást – végül azonban ki is lyukadt, s csöpögve, majd csordogálva eresztette nyakunkba tartal­mát. Ilyenkor aztán el kellett zárni, s kezdetét vette a vödör-korszak: a fürdőszobából odaci­pelt vízzel öntögettük le, ami eltávolítandó.

A vödör-korszak sosem volt rövid. Feleségem nekiállt telefonálni, hogy hivatalos-legális úton kerítsen vízvezetékszerelőt. Nincs vonal, nem cseng ki, foglalt. Kicseng, de nem veszik fel. Több hetes határidővel vállalják. Egyáltalán nem vállalják. A maszek nincs otthon. Otthon van, vállalja, de nem jön a megbeszélt időpontban. Máskor se jön.

Tudós közgazdász barátaim elmagyarázták, miféle törvényszerűségek húzódnak meg e jelenség mögött. A túlbürokratizált állami vál­lalatoknál több az igazgató és a titkárnő, mint a szerelő, ezért nem érnek rá arra, hogy a csepegő-csorgó tartályokat megjavítsák. A párt és a kormány felismerte ezt a hiányosságot, s ezért engedélyezte a magánszektor működését. A maszekok viszont milliós állami megrendelé­seket kapnak a vállalatoktól, s nem bolondok filléres egyéni gondokkal bajmolódni.

Emlékszem, legutóbb felfedeztem, hogy a szemközti lakótelepen hirdeti magát egy víz­vezetékszerelő. Diplomás mérnök, aki a kor szavát meghallva karriert változtatott. Az értel­miségi szolidaritás és a szomszédsági viszony kohéziós ereje rábírta, hogy átlátogasson hozzánk. Mikor megkérdeztem tőle mennyivel tartozom, visszakérdezett:

– Mi a foglalkozása?

– Na, hagyja csak.

Hát ennyit a múltról. A vécétartályok azonban a többpártrendszerben is kilyukadnak, s így a népköztársaságból sima köztársasággá visszaváltoztatott hon ismét elénk állította a vödör­korszak problémáit. Feleségem újból tele­fonálgat. Nincs vonal, nem cseng ki, foglalt – a helyzet változatlan. Most éppen ott tartunk, hogy személyes összeköttetések révén három Ígé­retet is kaptunk, miszerint ellátogat hozzánk valaki, aki munkaidőn kívüli és számla nélküli jótéteményként megoldja gondjainkat. Hogy a megbeszélt időpontban egyikük se jött, az természetes. De hetekóta semmikor nem jönnek.

Valami itt hibádzik hát. Rohamosan nő az infláció, mert így diktálja a piacgazdálkodás logikája, meg kell szüntetni az állami ártámo­gatásokat. Rohamosan nő a munkanélküliség, mert a piacgazdálkodás nem engedi meg a veszteséges vállalatok mesterséges életbentartását. Tönkremegy a magyar mezőgazdaság, mert a szövetkezeti rendszer idegen test a magánvállalkozások világában. Dolláradós­ságunk is akkora, mint az egypártrendszer ide­jén: az átállás pénzbe kerül, meg kell fizetnünk a belépőjegyet Európába. De Európában megjavítják a csöpögő vécétartályokat. A magánvállalkozások világában vannak ma­gánvállalkozók, akik a vállalt időpontban megjelennek a lakásunkban. A piacgazdálko­dás logikája az, hogy a piaci igényeket kielé­gítik.

A honatyák, akiket e nép szabad, többpárti választásokon juttatott mandátumhoz, azt ígér­ték, minden jobb lesz, mint az egypártrendszer idején. A valóság azonban az, hogy ugyanúgy nem működik a telefon, mint azelőtt, csöpög a nyakunkba a vécétartály, mint a létező szocia­lizmus viszonyai között tette, ugyanakkor vi­szont gyorsabban nő az adósság, csökken a keresetünk vásárlóértéke, utcára teszik a szabad választások szabad választópolgárait.

Vagyis minden rosszabb lett.

Kivéve persze azt, hogy e honatyákat szabad, többpárti választáson választhatta meg a nép. Ez valóban jelentős különbség, kétségtelen.

Nagy kérdés azonban az is, hogy ezeket választotta volna-e, ha nem azt hirdetik a pla­kátjaikon, hogy minden jobb lesz, hanem azt, hogy minden rosszabb lesz. Kivéve azt, hogy őket szabad, többpárti választásokon lehet megválasztani, ami igen jelentős különbség ugyan, kétségtelen, de kétséges, hogy kárpó­tolja-e az embert a nyakába csöpögő vécé­tartályokért, s azért, hogy amennyiben netán mégis talál valakit, aki megjavítja a tartályt, annak kétszer-háromszor annyit kell majd fizetni, mint a létező szocializmus viszonyai között. Aminthogy a szerelő odacsalogatásakor válto­zatlanul nem működő telefon díja is kereken ötszöröse az egypártrendszerű díjnak.

Valami itt nagyon hibádzik hát. Jó, az egypártrendszer honatyáinak létező szocializmusa olyan volt, amilyen. Ám e többpártrendszer honatyáinak létező kapitalizmusa is olyan, amilyennek nem szabadna léteznie. S könnyen lehet, hogy az utókor a maga történelmi távlatá­ból visszatekintve nem is lát majd különbséget az egypártrendszer és a többpártrendszer idő­szaka között. Előfordulhat, hogy egyetlen kor­szakcím alatt tárgyalja majd ezeket az év­tizedeket.

Javítatlan vécétartályok kora. Vödör-korszak.

LENGYELFI MIKLÓS

Masszázs

Valamikor a város és a falu közötti különbség eltüntetése volt a hatalom szándéka. Szándé­ka? Jelszava! Márpedig a szándék és a jelszó között nagyobb a különbség, mint volt a város és a falu között.

Nem szerencsés a nálunk szerencsésebb – polgári jólétben élő – nemzetekre hivatkozni, ahol jelszó nélkül sincs különbség a város és a falu között. Igaz, ez sok évszázad hozadéka. Évekkel ezelőtt a Fekete-erdőben járva egy szabadtéri néprajzi múzeumba vetődtem, ahol – mint nálunk Szentendrén – a népi építészet jellegzetes remekeit gyűjtötték össze. Itt áll egy vízhajtotta fűrészgép, amely ma is működőké­pes. A minden porcikájában fából készült szer­kezet főgerendájába az építő, vagy az építtető bevéste monogramját és az elkészítés évszá­mát: 1241. Nem tévedés. Amikor mi szekértábort kerítve igyekeztünk megvédeni magunkat a tatárok rohama ellen, a fekete-erdőben a né­metek már a patak vizét igába – azaz lapát­kerékbe – fogva az emberi erőt kímélendő, és hogy a munka hatékonyságát növeljék, ezzel a géppel fűrészelték-hasították a házak épí­téséhez szükséges szálgerendákat.

Nincs igazuk azoknak, akik úgy tartják, hogy 50-60 esztendővel maradtunk le a fejlett Nyu­gattól...

De ha nem is tűnt el az egykori jelszóban megfogalmazott különbség a város és a falu között, valami azért történt azon túl is, hogy felbomlott az egykor szigorú.íratlantörvényekkel szabályozott paraszti társadalom.

Íme, a bizonyság:

A kisváros főterén áll a néhány hónapja épült üzletház, emeletén a legújabb nevezetesség, a masszázsszalon. Megnyitása nagy visszhan­got kavart város-szerte, merthogy e masszázs­szalon nem olyan masszázsszalon, amilyen társintézménye szokott lenni fürdőnek, szau­nának, szoláriumnak. Ez a szalon önálló. Mondhatni: egyedülálló a városkában. Szex-masszázs-szalon! A cégtáblán ugyan nem így szerepéi. A férficsalogató vörösréz táblácska csak a szalon bárjának bejáratánál igéri az aj­tón túl várható gyönyöröket. Ebből is látszik: bár is gazdagítja a szolgáltatásokat!

Egy verőfényes kora-őszi reggelen taxi áll meg a nevezetes épület előtt. Szálfatermetű férfi száll ki a kocsiból. Nem lehet több 70 évesnél. Kerek tetejű fekete kalap a fején. Za­kója is fekete, kétsoros, hat gombbal. Három a zakó szétnyílása ellen szolgál, a másik három gomb: dísz. A szimmetria végett. A csizmája olyan fényes, hogy – mint mondani szokták – a szúnyog is a hátsó felén szánkázik le a szárán. A zakó és a csizma között priccses nadrág fedi a fednivalókat. Sonka-nadrágnak is mondják e ruhadarabot, de a taxival érkező alakja láttán a sonka hasonlat disszonánsnak hatna. Az egész jelenség olyan, mintha a Néprajzi Múzeum vise­let kiállításából lépett volna elő. „Ünnepi viselet az 50-es évek táján.”

Megviselt patkó erszényt húz elő nadrágja hátsó zsebéből. Ez az egyetlen darabja, ami elhasználódott.

Az épület földszintjén jól menő műkereskedés csalogatja gazdag kínálatával a tehetősebb helybélieket, főként pedig az odavetődő jópén­zű turistákat. A taxi a műkereskedő üzlete előtt fékezett, az érkező idegen oda lépett hát be, hogy tájékozódjék. A kölcsönös üdvözlés után mindjárt jövetele céljára is tért.

– A magáé-e, kedves öcsém, a masszázs? A taxivezető idehozott. Azt mondta, itt találom, amit keresek. Tudja, Z.-ből jövök – és meg­nevezte az alig 40 kilométerre fekvő kis falut.

A műkereskedő zavartan kezdené magya­rázni, hogy működik ugyan ebben az épületben egy masszázsszalon, de nem egészen bizo­nyos benne, hogy azt keresné. Az ugyanis ... szex-masszázsszalon.

– Az, az, kedves öcsém! Éppenhogy azt ke­resem! Merthogy szexelni akarok!

A műkereskedő alig kapott levegőt. Nem lenne igaz azt állítani, hogy nem a visszafojtott neve­tés akadályozta ebben a létfontosságú fizioló­giai cselekvésben. Fel-felhörgését köhögésnek igyekezett leplezni. De vajon miért nevetséges, ha egy tapasztaltabb korban levő falusi személy megadja a módját: ünneplőbe öltözik, hogy láto­gatást tegyen – ha szükségét érzi – abban a bizonyos intézetben?

A műkereskedőt csakis zsenge férfikora mentheti. No és az, hogy a nevető-roham csitultával jóindulattal igyekezett bevezetni ven­dégét az ilyen intézmény működési rendjébe.

– A szalon kilenc órakor nyit, bácsikám!

– Nekem is így mondták. Nincs-e még annyi?

– Már el is múlt. De reggel kilenc! A szalon meg este kilenckor nyit!

– Az még messzi van... Nem lehet-e tenni valamit?

– Aligha, mert azok, akiket látogatni akar hajnalig – hogy úgy mondjam – tették a dolgu­kat és most alszanak, hogy kipihenten fo­gadhassák este a vendégeket. Magát is, ked­ves bátyám!

– Ha így van, engem nem! Az ilyen dologra nem tudok várakozni!

És már inti is le az éppen bekanyarodó taxit.

– Pestre! – adja ki a parancsot, mint egy tábornok, csata előtt.

A taxi csikorgó kerékkel, porfelhőt hagyva maga mögött indul a pesti országút felé.

Hja, ez a falu már nem az a falu...

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Öt könyvről

León Uris: Mitla-szoros

Igen érdekesen kezdődik a regény. Ben Gurionnak, Izrael nevezetes első elnökének dol­gozószobájában vagyunk, 1956 októberében. Az elnöknek már csak alá kell írnia a rövid dokumentumot, amely jóváhagyja a Kádes-hadműveletet, vagyis Egyiptom megtámadását, a Sinai-félszigeten át. Az elnök tele van két­ségekkel, de be kell látnia, hogy Izrael Állam létét kockáztatnák, ha tétlenek maradnának. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök nem­csak megszerezte a Szuezi-csatornát, elkerget­ve onnan az angolokat és franciákat, hanem lezárta az izraeli hajózás előtt a Sinai-félsziget csücskén lévő Tiran-szorost, és a Gázai öve­zetet hatalmas terroristabázissá alakította, ahonnan szinte minden órában megsértették az izraeli határt. A Sinai-félszigeten pedig orosz fegyverekkel fölfegyverzett egyiptomi haderő állt. Izraelnek tehát muszáj harcbaszállnia, és Dajan vezérkari főnök azzal kívánja megindítani a hadműveletet, hogy a híres Oroszlán-zászló­aljat – négyszáz ejtőernyőst – dobja le az ellen­ség hátába, a Mitla-szorosnál, amelynek mélyén ismeretlen nagyságú egyiptomi haderő áll. Ezt kell elszigetelni, míg a fő erőnek sikerül két­száznegyven kilométert átgázolnia a Sinai sivatagon. Négy nap alatt kell megnyerni a háborút, ha nem akarnak veszíteni. Sajnos, a szerző nem vállalkozott ennek a négynapos háborúnak a történeti feldolgozására, holott a magyar olvasó számára fölöttébb lebilincselő lehetett volna erről az oldalról megismerkedni a más oldalról oly sűrűn, és egészen más szem­pontok szerint tálalt eseményekkel. A szerző egy Gideón Zadok nevű hőst állít regénye középpontjába, aki amerikai zsidó íróként részt akar venni a háborúban. S ennek kapcsán, a legszeszélyesebben váltogatott időpontokkal és helyszínekkel nemcsak az ő, hanem véget nem érő rokonsága részletes életrajzáról is kénytelenek vagyunk értesülni. Mégpedig nem olyan színvonalon, amely az Exodus írójához méltó lenne. (Fabula Könyvkiadó)

Nyíri János: Madárország

Ritka kiváló regény. Szerzője, mint a kiadói „fülszövegből” kiderül, nem itthon ól, hanem Londonban, s a nyugati világban darabjaival és két eddig megjelent regényével nagy meg­becsülést vívott ki. Még pedig – ebből a re­gényéből ítélve – nem valami „modernkedés­sel”, extravaganciával; éppen ellenkezőleg: kristálytiszta, egyszerű realizmussal beszéli el egy magyar zsidócsalád történetét a negyve­nes években, egészen a felszabadulásig. Az elbeszélő első személyben egy tízéves kisfiú, akinek alakja, látásmódja, magatartása, a helyzetekhez és felnőttekhez, gyerekekhez való viszonya az ábrázolásmód kimagasló pél­dája. Ez a gyerek nem „gyermeked”, ez a gyerek okos, kemény, pimasz és végtelenül őszinte. Ez nagyon is zsidónak tartja magát és család­ját, miközben eszébe sincs őket idealizálni, és a keresztény magyarokról is kereken kimondja, hogy milyennek mutatkoznak meg. A bő terjedelme ellenére szerkezetileg ragyogóan össze­fogott regényt olvasva, az embernek abban a lenyűgöző élményben lehet része, hogy ráis­mer a valóságra, hogy biztosan tudja, amit olvas: igaz. (Makkábi Könyvkiadó – Téka Könyvkiadó)

Beke György: Világos árnyékában

Valóságos történelmi eseményt dolgoz fel a regény, több valóságos szereplővel. Részben követi olyan magyar tisztek útját, akik a sza­badságharc veresége után kénytelenek voltak Törökországba menekülni, hitelesen mutatja be az emigránsok törökországi életét, azokét, akik testben-lélekben belerokkantak képtelen hely­zetükbe, de a kevesekét is, akik meg tudták őrizni emberi tartásukat, szakmát tanultak, hogy ne kelljen bármiféle támogatásra szorulniuk. Másik szálon a regény azt a szervezkedést – és annak néhány jelentékeny alakját – idézi fel, amelyet Erdélyben folytattak egy fegyveres felkelés érdekében. Mintegy ötezer székely felkelőre számítottak, azt remélve, hogy azok megmozdulása széles tömegeket indít csat­lakozásra, de a kísérlet csődöt mondott; a mozgalom vezetőit elfogták és kivégezték. Irreális próbálkozás volt, az európai és magyar helyzet egyáltalán nem volt alkalmas a nyílt akciókra. A szerző, miközben érzékelteti a résztvevők szubjektív hősiességét, igen őszin­tén, romantika nélkül beszél az objektív aka­dályokról. És ami ennél is nagyobb erény: ez a mű nélkülözi az ilyen témáknál szinte elke­rülhetetlen sovén szellemiséget. (Zrínyi Kiadó)

Tabák András: Anselmus barát látogatója

A szerző már tizennyolc éves korában is konyított az emberábrázolás művészetéhez, de mára – jó harminc évvel később – igazán érett mes­terévé vált. Még a kis kötet viszonylag legke­vésbé megragadó elbeszélése, a Kakas Aszklépiosznak is szolgál – az erkölcsi tanulságon kívül – néhány emlékezetes vonással Szókra­tész alakjának megformálásában. De az már meglepetés, ahogy A helvéciai próbában pél­dául Bethlen Gábort, egy egészen rövid sze­replés lehetőségén belül is sikerül eredetien, a nagy előzmény utánzását elkerülve megjelení­tenie. Ez a beteg, barátságtalan, rosszkedvű, mondhatni undok fejedelem, aki mogorvasá­gában is megtalálja az igazságtevés helyes módját, és rendelkezik a nagy emberek ember­ismerő képességével – tabáki teremtmény. És Corvin Mátyás megidézése, az egyetlen mon­datba sűrített hatalmas, tragikus monológban, amelyet a süket remetének, Anselmus barátnak mond el, ez már remeklés, nemcsak Mátyás­nak, a királynak és az embernek mélységes értése, hanem a magyar történelemé is. Mert Mátyás – az utolsó hatalom Magyarországon, amely győzedelmes tudott lenni – félelmes tisz­tánlátással ismeri fel korában mindazt, ami a Magyarok Országát romlásba viheti. És romlás­ba is vitte. A kötetben nemcsak a prózát tarthat­juk kiválónak, hanem azt a néhány verset is, amelynek tartalmi és formai színvonala jottá­nyit se marad el Tabák megszokott produkciói­tól. Talán, sőt. (Z-füzetek)

Milán Kundera: Búcsúkeringő

A jelentősnek tartott cseh író jelenleg Párizs­ban él, ezt a regényét még 1972-ben írta oda­haza. Meglehetősen faramuci história, saját­ságos szereplőkkel. Klíma, a híres dzsessz-trombitás halálosan szerelmes világszép feleségébe, s ez arra készteti, hogy mindunta­lan megcsalja; Kamila, a feleség életét a má­niákus féltékenység tölti be; Jakub, a negyvenöt éves férfi éppen megkapta kivándorló útlevelét s csak futó búcsúra tér be a kis gyógyfürdő­városba, ahol nőgyógyász barátja él, és ahol Olga, egy politikai okokból kivégzett barátjának a lánya tartózkodik éppen; Ruzena, a fiatal, csinos ápolónő mindenáron a dzsessztrombitás nyakába akarja varrni terhességét, hogy kiszabaduljon a főleg nők által látogatott kis­városból. És így tovább. Aztán minden váratlan fordulatot vesz: Jakubnak van egy méreg­tablettája, amelyet orvos barátja adott neki valaha, a legrosszabb eshetőségre; a tabletta egy véletlen helyzet következtében Ruzena gyógyszeres fiolájába kerül, Jakub, noha tuda­tában van, hogy a lányt milyen veszély fenyegeti, nem szánja rá magát, hogy szóljon neki. És mit tesz isten, a lány tényleg beveszi a tablettát, és meghal. Pedig éppen az előző éjszaka ébredt rá, Bertleff, a dúsgazdag, ám fennkölt lelkületű öreg amerikai jóvoltából, hogy a szerelem és az élet szép tud lenni. Jakub a határ közelében hirtelen rádöbben, hogy „a balga gőg volt az oka, hogy nem szerette felebarátait, hogy gyűlöl­te őket, mert gyilkosokat látott bennük... És ő maga is gyilkos. Egy lett közülük, a szomorú gyilkosok egyikévé lett ő is... Tegnap még azt hitte, hogy boldogan megy el innen. Hogy el­megy valahonnan, ahová véletlenül született, és ahová nem tartozik. De e pillanatban tudta, hogy egyetlen hazájából megy el, és nincs másik.” Ezek a mondatok közelebb hozzák az írót, aki emberalakjainak és sorsuknak ábrá­zolásában néha túlságosan is „eredetinek” hat. (Európa Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Mindig könyvünnep van, ha olyan tartalmas és szép kiállítású könyv jelenik meg , mint amilyen Z. Szalai Sándor „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról című műve. A szerző, a Tamási életmű gondozója, kutatója, a huszadik századi magyar irodalom sok mél­tatlanul mellőzött vagy félreértett alkotójáról írt már tanulmányt, kritikát. „Átfogó pályaképet szerettem volna adni Tamási Áronról, ...akit ma is sokan szeretnek és olvasnak, és szeretné­nek még jobban, emberközelből megismerni. Aki fiatalon megjárta Amerikát, de tehetségét, tudását csak itthon tudta hasznosítani. Aki vál­lalta a történelmi küldetést, több mint húsz esztendeig a kisebbségi sorsot.” – írja a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent, sok fény­képpel illusztrált könyvhöz.

Az 1948-ban önkéntes száműzetésbe vonult Márai Sándornak a hazatérés már csak művei­vel adatik meg. Az Akadémiai és a Helikon Kiadó nagy, közös vállalkozása nyomán itthon is megjelenik a teljes Márai-életmű, melyhez kalauz gyanánt adta ki az Akadémiai Kiadó a Kortársaink sorozatban Szegedy-Maszák Mi­hály Márai Sándor című könyvét. A teljes élet­mű bemutatásával segít megismerni és meg­érteni a nyugati magyar emigrációnak s egy­úttal a hazai magyar irodalomnak egyaránt jelentős alkotóját.

A hazai könyvműhelyek sorra jelentetik meg a két világháború között kiadott értékes műveket. Ezek között előkelő hely illeti meg Németh An­dor József Attiláról írt életrajzát, melynek az 1944-es, első kiadás utáni javított változatát adta közre az Akadémiai Kiadó. Németh Andor a két világháború közötti korszak jelentékeny írója, kritikusa volt, fontos szerepet játszott a balol­dali irodalmi életben, s József Attilához meleg barátság fűzte. 1947-1950 között a Csillag tő­szerkesztő] e volt. A korabeli fényképekkel illusztrált kötet az Egyéniség és alkotás című sorozatban jelent meg.

Az irodalom iránt érdeklődők széles körének szánta kis tanulmánykötetét az anyai részről magyar származású olasz költő, műfordító, tör­ténész Paolo Santarcangeli, a torinói egyetem magyar professzora. Magyarok Itáliában a kö­tet címe, melyben Vörösmarty, Petőfi és Jókai műveivel, a műfordítás, a magyar nyelv taní­tásának kérdéseivel, s a magyar irodalom itáliai recepciójával foglalkozik. A szerző magyarul – ott esszéivel, verseivel – melyek legutóbb Sö­tét láng című kötetében jelentek meg tanúbizonyságát adta a magyar irodalom iránti el­kötelezettségének, szeretetének,s ezzel a köny­vével is bizonyára tovább növeli tisztelői szá­mát. Az Akadémiai Kiadó Irodalomtörténeti füzeteinek 121. darabja a kötet.

Egy világhírű olasz, korunk egyik legnagyobb tenoristája, Luciano Pavarotti budapesti hang­versenye alkalmából adta ki ismét az Editio Musicaa művésznek az amerikai William Wright-tal közösen írt és szerkesztett önéletrajzát. A megunhatatlan, csodálatos hangú művész, az ünnepelt világsztár közvetlen stílusú, vallomás­szerű élet- és karriertörténetével bizonyára tovább növeli rajongói hatalmas táborát. Az előző kiadáshoz képest Dános János teljes Pavarotti-diszkográfiájával gazdagodott a könyv.

Simon Dubnov, akit a zsidó történetírás leg­nagyobb alakjának tartanak, héber nyelven, 10 kötetben írta meg népének történetét, majd nagy művéből jiddis nyelven készített egy rövid összefoglalást, mely az 1934-es magyar kiadás után most a Gondolat Kiadó és Bethlen Gábor Könyvkiadó újdonságai között szerepel. A fordító Szabolcsi Bence helyenként kiegészítette a szöveget, a magyarországi zsidóság történeté­vel pedig kibővítette a kötetet, mely A zsidóság története címet kapta.

Minden bizonnyal az év legjobb regényét jelentette meg a Magvető Kiadó, a lengyel Andrzej Szczypiorskitól. A szerző, aki 1944-ben részt vett a varsói felkelésben, s utána kon­centrációs táborba került, a háború után író­ként, újságíróként tevékenykedve a lengyel Pen Klub és az írószövetség vezetőségének is tagja volt. 1981-ben letartóztatták, műveit betiltották. 1990-ig csak külföldön jelenhetett meg, írásait számos nyelvre lefordították. A szép Seidenmanné című regényével – melyet most Pálfalvi Lajos fordításában magyarul is olvas­hatunk –, osztrák irodalmi díjat nyert, s két évig vezette a nyugatnémet sikerlistát. Talán nem is olyan nagy baj, hogy a magyar kiadás átvette a kissé kommersz német címet (a lengyel eredeti cím: Kezdet), legalább többen elolvassák ezt a keserű, megrázó és nagyon olvasmányos re­gényt, mely fő cselekményszálában egy 1943-ban, Varsóban bujkáló zsidó asszony sorsát beszéli el.

Upton Sinclair, akit hat évtizede a világ leg­olvasottabb amerikai írójának tartanak, egy hatalmas, tízkötetes, szerteágazó regényfo­lyamot, amolyan világtörténelmi riportregényt írt. Világpolgár hőse, Lanny Budd 1913-tól részt­vevője, tanúja a világ politikai eseményeinek, találkozik a korszak nagy politikusaival, közéleti személyiségeivel, s közben éli nagyvilági éle­tét. Századunk gazdag, regényes dokumen­tumgyűjteményének első hat része 1942-1949 között jelent meg magyarul utoljára, s most a Szépirodalmi Könyvkiadó indította újra a ki­adást. A Lanny Budd sorozat első része a Letűnt világ, melynek első és második kötete 1990-ben jelent meg, a harmadik, Trianonnal foglalkozó kötete most látott napvilágot Gaál Andor és Takács Gizella fordításában.

A magyar-grúz kulturális kapcsolatok sok év­százados hagyományát erősíti, és a felfedezés igazi élményét kínálja a szombathelyi Életünk című folyóirat könyvsorozatából a Bibliotheca Georgiana második darabjaként megjelent Rtveli. A maigeorgiai irodalom antológiája című kötet. A világirodalmi rangú mai georgiai iro­dalomból, prózai művekből és főleg versekből minden korábbinál gazdagabb, átfogóbb an­tológiát válogatott Manana Szaladzse, aki egyúttal a nyersfordításokat is készítette a kö­tet kiváló műfordítói, köztük Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Tandori Dezső, Tóth Bálint és Veress Miklós számára.

A stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egy­let nemes szándéka valósult meg Kós Károlyt idéző, Erdély kövei című könyvsorozat első kö­tetével. A Vándor idő balladája. Krónika 89-90. című antológiát, s a sorozat többi kötetét is ....erdélyi írók írják. Erdélyi magyar írók, akik minden könnyesen-keservesen könnyebb vá­lasztás lehetősége ellenére otthon maradtak, mint Erdély kövei, a faragott és faragatlan kö­vek, a várfalak, a sírkövek, a havasi bércek. Erdélyi magyar írók, egy olyan közösség kép­viselői, ...amely él s élni akar, s példát mutat­ván gyakorlati türelemből és toleranciából, türelmetlenül kiált – néha sikolt – egy olyan vi­lág után, amelyben embersége van az ember­nek, tisztelete és méltósága van a sajátosság­nak, s amelyben a mások mássága és joga a mássághoz nem vált ki gyűlölködést.” A kötet­ben, melyet a Kolozsvárott élő Kántor Lajos és a Stockholmban lakó Veress Zoltán szerkesztett, többek között Kányádi Sándor, Lászlóffy Csaba és Aladár, Szilágyi István, Sütő András, Markó Béla, Szász János, Cs. Gyimesi Éva, Bajor An­dor műveit olvashatjuk.

A közelmúltban elhunyt erdélyi magyar író, Bajor Andor már nagybetegen gyűjtötte egybe legköltőibb, legmulatságosabb elbeszéléseit, megrázó erejű versprózáit a Héttorony Könyv­kiadó újdonságkötetében lírai novelláinak és humoreszkjeinek visszatérő hőse a naiv, a chaplini kisember – ő maga –, aki gyanútlan jóhiszeműséggel mindent elhisz, aki értetlenül szemléli az ostobaságot és gonoszságot... e játékos történetekből a tegnapi és mai erdélyi élet képtelenné stilizált, bár önmagukban is képtelenül groteszk alaphelyzetei és alapproblémái bontakoznak ki.” – írja a kötetről a szerkesztő Réz Pál. S hogy ez mennyire így igaz, idézzük a Részleges vízözön című meg­hökkentő, sokszor abszurd indítású novellái egyikének első sorait: „Szilvási Gyula elke­seredve vitte az égő fáklyát. Már többször pró­bált lemaradni, és eltűnni a bámészkodók kö­zött, de a rendezők azonnal észrevették. Mert nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy égő fáklyával elbújni a sötétben.”

„Szeretném remélni, hogy mind e sorok meg­győzik az Olvasót arról, hogy egy női sors is lehet izgalmas és érdekes!” így ajánlja önélet­rajzi regényét az olvasók szeretetébe Nagy Olga, a neves erdélyi néprajztudós, aki pályafutása során több irodalmi művel is jelentkezett. Férje halála inspirálta őszinte és kíméletlen vallomás­ra életéről, kudarcairól, erőt adó szépségekről, két ember összekötött sorsáról, szerelemről, házasságról. A vallomásos hangvételű szép könyvet az Európa jelentette meg Gyónás címmel.

Három francia írónő könyve is piacra került a közelmúltban. Alexandra David-Neel az első európai nő volt, aki 25 éves korában, 1893-ban közép-ázsiai útra indult, s bejutott Lhászába, a tibeti lámák szent városába, ahol aztán évtize­deket töltött el. A nyelvet tökéletesen elsajátí­totta, minden nyelvjárást beszélt, tanulmányozta a vallást, s maga is buddhista lett. Örökbefoga­dott tibeti fiát lámának nevelte. Zarándokútjáról, saját „belső utazásáról”, s Tibet fantasztikus, misztikus világáról szól ez a különösen érdekes könyv, melynek címe: Mágusok között Tibetben. A Vajay Erzsébet által fordított kötetet a Sorger Kolon Ltd. adta ki.

„Nincs nehezebb dolog a világon, mint egy szerelmi történetet elbeszélni.” E közismert igazságot Benoite Groult A szerelem fészkei című regényének főhőse, egy párizsi professzornő mondja egy breton halásznak, akiknek különös kapcsolatáról szól az elmúlt év egyik legnagyobb nyugat-európai bestsellere. „Tu­dom, hogy a nevetségesség réme leselkedik rám, hogy legbecsesebb érzéseim banalitás­ba süllyednek, és minden szavam cserben­hagy... hogy káprázatosnak kell bemutatni azt a cselekedetet, amelyet a legáltalánosabban gyakorolnak ezen a földön. Mert ha nem akarjuk elkápráztatni embertársainkat, ugyan minek írjunk?” – vallja az előszóban az írónő. Pór Ju­dit kitűnő fordításában az Európa Kiadó jelen­tette meg a színvonalas bestsellert.

Franjoise Sagan régi ismerőse a magyar olvasóközönségnek. Új könyve, a Pórázon, egy pórázon tartott férj első személyű elbeszélése arról, hogy mi történik egy házassággal, ha vá­ratlanul hírnév és sok pénz zavarja meg két ember kapcsolatát. A szellemes, szórakoztató könyv, mely Szántó Judit fordításában az ÁKV-Budapest Kiadónál látott napvilágot, igazi nyári olvasmány.

(emmi)