CSEPELI SZABÓ BÉLA

Hazádnak megrendültén is...

Ó, Vörösmarty...
             Még a tölgyfák is megremegnek,
ha viharokkal verekednek,
             így hát ha nagyon megsebeznek
a nyers böjti szelek
             s életünk mélyen fel-felkavart
folyama felett
             letört, holt ágakat visz
a víz a szívünkön át,
             álmaink itt is, ott is leszakadt,
iszapos partjai alatt
             felidézem hatalmas énekedet, –
             s míg megrendültén hallgatom
elméd gyönyörű szózatát,
             lassan lecsitul bennem a vihar,
s új erővel tölt meg a Dal:
             „Hazádnak rendületlenül”
– és megrendültén is! –
             „légy híve, oh magyar...”

Teremtők

Emberi dalocska a teremtés arányairól

– Jó estét, ember! –
             dördült rám nevetve tegnap este
Hephaisztosz, a nagy sánta kovács,
             s mellkasom felzengő csarnokából
             csillagok szálltak fel az egekre, –
aztán, mint egy hatalmas arany ácsszekerce,
             hirtelen megvillant fölöttem a Nap,
s a felfénylő reggel
             tündöklő, roppant tetőácsolatából
máris a fiatal názáreti Ács
             köszön rám, asztalomra hajolva:
– Jó reggelt, ember!
             Nos, hogy ment az éjszakai munka? –
kérdezi mosolyogva,
             s én elkomorodva nézek az égre fel,
mert hát előttem a papíron, íme,
             teremtő éjhajnali munkámat dicsérve,
csupán ez az egyetlenegy kis
             emberi dalocska –
             énekel...

Küszködő hajók

                          Élő és holt barátaimnak

1.

Nézd, Józan Ég,
             ha városszéli kertemet cibálva
arcul csap a részeg őszi szél,
             emlékeimből vissza-visszatér
ifjúságom elmerült világa,
             s felém villantja szeme kékjét
egy-egy vadvirág-illatú lányka,
             s néhány kedves, halott barátom,
akikkel egykor, réges-régen,
             fényre, csodákra, szerelemre vágyva,
egy ma is égő tegnapi szegénység
             füstjétől és szikráitól verve,
felépítettük álmaink hajóját,
             s beletaszítva azt az éjszakába,
szirének csalfa énekét követve,
             átvergődtünk ezernyi ingoványon,
hogy élvezhessük a szabadság csókját,
             s a tenger hatalmas öleléseit,
mert élt bennünk a remény és a hit,
             hogy áthajózva életen s halálon,
megtaláljuk az ígéret Földjét,
             ahol munkánk édes gyümölcseit
             majdan igazságosan osztja szét
a bölcs emberi értelem,
             s a fölénk hajló Józan Ég...

2.

Ó, messzeség!...
             Míg ablakom párás üvegén
             át-átdereng a koraesti Nap,
gondjaink felajzott tengerén
             mint roskatag, dülöngő hajók,
országok vergődnek elém
             egy szertefoszló délibáb alatt, –
             s míg habra hab ostora csap,
a tajtékzó, haragos víz
             át-átcsapkod hazánkon is,
melynek rozzant fedélzetén
             itt tolongunk íme, szorongva
mi is barátaim,
             becsapott, fáradt nemzedékek,
elevenek és holtak,
             akik nemrégen még a reménység
             vak örvényeiben forogtak,
ma pedig – bocsássa meg nékünk az Ég –
             keseregve és szégyentől verve,
megátkozzuk kormányosainkat,
             akik zátonyra vitték álmainkat,
ezt a kis talpalatnyi földet,
             mely új vágyak és új Ígéretek
igézetében,
             viharverte kísértethajóként
itt lebeg,
             itt tépdesi a gomolygó ködöt,
             Európa sziklás partjai előtt...

3.

Ó, messzi föld... Míg vén hajótöröttként
             bámulok a rejtelmes homályba,
átjár a fájdalom,
             s érzelem, hogy hűvös homlokom
barázdáiban össze-összecsap,
             a goromba, részeg őszi szél,
             s a józan őszi Nap...

                                                    1990. november

LÁSZLÓ GYULA

Megtorlás

Aljasság és emberség. Erről az egymástól oly távol eső két fogalomról beszélgettünk. Hogyan jutottunk ide, mikor kanyarodtunk erre a vágányra, nem tudnám megmondani. Arra emlékszem csak, hogy alig szürkült, amikor belekezdtünk, s már az esti sötétség nézett be az ablakon, még mindig nem hagytuk abba.

Mindenki tudott példát erre is, arra is, csak Zorinyec hallgatott komoran. Két marokra fogta a fröccsös poharat, mintha a tenyerével akarná felmelegíteni a hideg italt, s kissé előregörnyedve a színét vizsgálgatta nagy érdeklődéssel. Szeretett nagyokat hallgatni. Úgy tett, mintha oda se figyelne, mi történik körülötte, valójában pedig egyetlen szót sem engedett el a füle mellett. Hetek múlva is vissza tudta mondani, amit hallott.

– Zorinyec, rajtad a sor! – kiáltott át hozzá a tarka abrosz fölött Beleznai.

– Rajtam? – emelte fel nagy, bozontos fejét.

– Rajtad bizony.

Kényelmesen fölhúzta a vállát.

– Ha akarjátok, én is elmondom a magam történetét.

– Akarjuk hát! Persze, hogy akarjuk!

Fölemelte a poharat, egy hajtásra kiitta, aztán beszélni kezdett.

A háborúban sok mindent megél az ember. Ha nincs szerencséje, még azt is, hogy a fűbe harap. Nekem sem sok hiányzott hozzá. Már vagy kétezer kilométert futottunk mindig csak visszafelé, előbb fél Oroszországon át, aztán hazai földön, s még mindig nem volt megállás. Már a nyugati határ felé jártunk, láttam, nincs mese, visznek minket Németországba. Megvallom, nem éreztem hozzá nagy kedvet. Mondtam magamnak, na, Jozefusz, itt az ideje, hogy lelépj. Tudtam, nem tarthat már soká, két-három hét, aztán vége a bombapotyogtató világnak. Jobb, ha itthon érem meg a békét, mint odakint. Meg sem értem, ha mondják, hogy vége a háborúnak. Szóltam egy falumbeli pajtásomnak, hogy gyere, lógjunk meg, aztán alkalmas pillanatban búcsút mondtunk az alakulat­nak. Ha ugyan búcsúnak lehet mondani, mikor az ember köszönés nélkül távozik. Vissza se néztünk, úgy otthagytuk a katonaéletet. Bevágtunk egy rengeteg nagy erdőbe, és mentünk visszafelé, szembe a ruszkikkal, hogy majd csak sikerül átjutnunk a tűzvonalon. Néhány nap, és hazaérünk, csak addig ne hozza ránk a nyavalya a németeket, mert azok nem ismernek tréfát. De a nyilasokat se! Azok is könnyen golyót eresztenek az emberbe.

A szökevényekre már régen kijött a parancs: fel kell koncolni őket. Mi pedig, akárhogy is nézem, azok voltunk. Rögvalóság? Talajgyökér? Mesélhettek nekünk, amit akartak, egyetlen célunk volt csak: hazajutni. A Kárpát-Duna-Nagyhaza hazug szólamai sem lelkesítettek. Három év frontszol­gálat, néhány rövid otthoni látogatással, nem gyerekjáték.

Micsoda évek voltak azok, istenem! Néha úgy éreztem, elszabadult a pokol. Tehetetlenül feküdtünk a magunk vájta gödörben, mintha a saját sírunkat ástuk volna meg, és vártuk a halált. De rajtam mindig átlépett. Még a Don-kanyarnál is futni engedett. A kamerádok pedig igencsak a kezére játszottak. Fölkapaszkodtam egy visszafelé tartó teherautójukra, hogy mentsem magam, ahogy tudom, a nagy kavarodásban. De magyar bakának nem volt azon hely. Addig rugdalták a kezemet, amíg szétroncsolt, véres ujjaim el nem engedték az autót, és félájultan le nem csúsztam a hóba.

Mondhatták nekem aztán már, hogy kitartani, tudtam, mit jelent. Akkor ott, a Don-kanyarban végleg kijózanodtam. A karlengető, handabandázó „Kitartás!” sem szédített meg. Az őrültek még akkor se látták, hogy öngyilkosság, amit csinálnak. De bántam is én! Ha esztelenül meg akarnak dögleni, hát dögöljenek. Nekem azonban hagyjanak békét. Amibe addig belevittek, az is sok volt.

Jókora út állt előttünk hazáig. Tél volt, kemény hideg, félméteres hó, alig tudtunk menni benne, de azért messze elkerültük a járhatóbb utakat, az ember lakta vidéket. Ami kevés élelmünk volt, hamar elfogyott. Fagyos csipkebogyót, kökényt szedtünk, azon tengődtünk. De hiába rágcsáltuk. A gyomrunk fájt az éhségtől, az erőnk meg fogyott. Végül is úgy döntöttünk, olyan mindegy, éhen halunk vagy agyonlőnek, nem bújdosunk tovább az erdőben, elhagyott szőlők, lábon maradt kukoricaszárak között.

Elszórtan, egymástól távol néhány tanya állt a pusztaságban. Kinéztük a legközelebbit. Kopár fa árválkodott előtte. Körülötte töretlen hó. Kocsinyom, lábnyom sehol, éppen nekünk való hely. Itt aligha szaladunk olyanba, aki fegyvert fogna ránk. A kémény füstöl, kérünk valami ennivalót, és megyünk tovább.

Kutya nem volt. Zörgetésünkre öreg paraszt nyitott ajtót. A keskeny résen át arcunkba csapott a jószagú meleg.

– Mit akarnak? – kérdezte bizalmatlanul.

– Eltévedtünk a csapatunktól, azt keressük – mondtam.

Vizsgálódva végignézett rajtunk. Kicsit kijjebb tárta az ajtót.

– Jöjjenek be.

Se barátságos, se ellenséges nem volt a hangja. A szemét kerestem. Az se árult el sokat. Olyan semmitmondó, savószínű szeme volt. Sem az indulatai, sem a gondolatai nem tükröződtek benne. Hiába vizsgáltam, fürkésztem a félhomályban, nem lettem okosabb. Ugyan mit gondol rólunk, jó szívvel lesz-e hozzánk?

– Átfáztunk, megmelegednénk kicsit – kezdtem. – Meg ha adna valamit enni... nagyon megköszönnénk.

– Magunknak sincs.

– Talán akad néhány tojás – kérleltem, s éreztem, hogy összefut számban a nyál.

Tűnődve állt a szoba közepén. Nagysokára végre megszólalt.

– Tíz tojást meg tudnak enni?

Ha húszat mond, se ellenkezünk, olyan éhesek voltunk.

– Kati! – szólt be a szobába.

Csinos, fiatal lány jött elő. A lánya lehetett, vagy inkább az unokája. Csak biccentett a köszönésünkre, s tette, amit az öreg mondott. Serpenyőt vett elő, bele két kanál zsírt, feltörte a tojásokat. Tele lett a cifra cseréptányér.

Ledobtuk a köpenyünket, odahúztunk egy-egy szalmafonatú széket az asztalhoz, készülődtünk, hogy végre ismét jóllakhassunk. A paraszt megelégedett annyival, amennyit mondtunk neki, nem kérdezősködött tovább. Nekünk se volt kedvünk beszélgetni. Ültünk szótlanul, orrunkba szívtuk a sercegő zsír mennybéli illatát, csitítottuk, vagy még inkább ingereltük vele éhségünket. Az evés régen várt gyönyörűsége, a jóllakás közeli reménye valósággal megszédített. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy néhány perc, és szájamba tömhetem az első ízes falatot, utána a többit, míg el nem fogy az utolsó morzsáig. S akkor még ott a serpenyőben maradt, kitunkolni való zsír! Szinte nyámmogtam a gyönyörűségtől.

Nem ügyeltem semmire, csak a lányt néztem, lestem a mozdulatait. Az asztalfiókból kivett egy bádogvillát, s ügyesen verni kezdte vele a halomnyi leütött tojást. A sárgája lassan összefolyt a fehérjével, a habja csaknem kifutott a tálból, majd az egészet a sercegő zsírba löttyintette. Minden mozdulata közelebb vitt a beteljesedéshez: végre ehetünk. Arra lettem csak figyelmes, hogy az öreg óvatosan beteszi maga után az ajtót. A kilincs visszapattanó nyelvének halk nesze egyszeriben magamhoz térített. Fejemmel idegesen az ajtó felé intettem.

– Hová megy? – kérdeztem a lánytól ingerülten.

Most nézett ránk először. Szép, barna szeme tele volt szomorúsággal. Bizonytalan, botladozó szavakkal válaszolt:

– Nem tudom... Talán az istállóba... az állatokhoz.

Rossz sejtelem fogott el, Éreztem, azonnal fel kell állni, és elmenni vissza az erdőbe, a szőlők közé. Pillanatig tartott csak. A lány elébünk tette az ételt. Köd nehezült az agyamra, nem tudtam tovább gondolkozni. Lesz, ami lesz, amíg be nem kebeleztük a rántottát, nem mozdulunk. Különben is hülyeség, minek jelentené az öreg tanyásgazda, hogy katonák vannak a házában. Igaz, a szö­kött katonák befogadóinak sem kegyelmeznek.

Rettenetesen éhes voltam. Elaltattam hát az aggályomat s faltam, tömtem magamba az ételt.

Jószerivel még be sem fejeztük az evést, toporgást hallottunk az ajtó előtt. Valaki verte le a havat a csizmájáról. Na, gondoltam, visszajött az öreg. Vissza ám, de nem egyedül. Egy német katonát hozott magával. Honnan az isten csudájából kerítette elő abban a havas pusztaságban, máig se tudom.

– Das sind Sie? – mutatott ránk.

– Igen, ők azok – mondta a gazda.

– Raus mit euch! Kifelé! – rivallt ránk a német.

Menni kellett.

Valahol messze nehézlövedékek robbantak, megremegtették a levegőt. Ránéztem a pajtásomra. Hát nem vétek most meghalni, amikor már erővel is bírnánk, hogy átjussunk a tűzvonalon?

A tanya mögé kerültünk. Elől mi törtük a havat. Nyomunkban a német lépkedett. Nem mondom, hogy kellemes séta az ilyen, amikor a hátában érzi az ember a puska csövét, s ha akar, ha nem, menni kell. Tudtuk, mi vár ránk. Katonaszökevények voltunk, azokat pedig akkor már minden formális tárgyalás nélkül is agyon lehetett lőni. A kísérőnkön múlt csak, meddig bajlódik velünk, átad-e valakinek, vagy ott, helyben elintéz mindkettőnket.

Sok minden megfordult a fejemben, amíg ott lépkedtünk, a havon. A szökés gondolata is motoszkált bennem, de beláttam, képtelenség. Az első gyanús mozdulatra agyonlő. A csaknem térdig érő hóban különben sem lehet futni. S hátha kedvezőbb alkalom is adódik még. Amíg él az ember, addig semmi sincs elveszve. Nem kell feladni a reményt, biztattam magam. Jobbat úgysem tehettem.

A német viselkedése természetes volt. Az öreg cselekedetére azonban ma sem találok ma­gyarázatot. Nem volt mitől tartania. Senki nem látta, hogy bementünk hozzá. Mi lehetett hát az oka, hogy titokban kiosont a házból, és feladott bennünket? Mitől félt, vagy miben hitt? Tudta, hogy a halált hozza ránk. Mégis megtette.

Hányszor tűnődtem már ezen azóta. Olykor még álmomban is riaszt a szörnyű kép. Megyek a széles pusztaságban, a süppedő, fogva tartó hóban, hallom a német lövését, elvágódom. Úgy, ahogy akkor elképzeltem a végtelennek tűnő percekben; kiszolgáltatva, sarkamban az idegen katonával. Mi másra gondolhattam volna ott, mint hogy mindennek vége, elvégeztetett, ahogy Krisztus mondta a keresztfán. Álmomban minden úgy történik, mint akkoriban száz- meg százezer hasonló esetben a valóságban. Az álmom sokkal valószerűbb, mint az, ami valójában történt. Látom magamat vérző sebbel a hóban, a rúgást is érzem, amely durván a hátamra fordít. Fekszem a véres lucsokban holtan. A feleségem ráz fel: „Miért kiáltozol?” – kérdi, s törli rólam a verejtéket. Csak órák múlva tudok újra elaludni. Több mint huszonöt éve történt. És még mindig kísért, visszajár az a nap álmaimban...

Jó messzire elhagytuk már a tanyát, amikor a német ránk kiáltott:

– Haiti

Megálltunk. Behúnytam a szemem. Vártam a lövést. Két éles dörrenés a pusztai csöndben, és végünk van. Hiába várnak otthon.

Nem tudom, meddig állhattunk így. Talán csak másodpercekig. Nekem rengeteg időnek tűnt. Amikor kinyitottam a szemem, a német állt előttem, nyitott cigarettatárcával. Értelmetlenül nézhettem rá. Szinte indulatosan lökte felénk a tárcát.

– Na, mi lesz!

Végre engedett bennem a görcs. A társamat is megkínálta. Maga is vett. Fölkattintotta az öngyújtóját. Kétszer is kialudt a kis láng, mire a cigaretta és a tűz megtalálták egymást, úgy remegett a kezem.

Napok óta nem dohányoztam. Mélyen leszívtam a füstöt. Valósággal lenyeltem. A gyomromban is éreztem a kesernyés, csípős ízt. Két hosszú szippantás között a kis parazsat bámultam. Mint a halálraítélt, akinek teljesült az utolsó kívánsága. Az volt az érzésem, addig élek, amíg a cigarettám. Szinte eszelősen figyeltem, mint fogy, kúszik egyre lejjebb a parázs. A fele már elhamvadt. Meddig tarthat még? Egy perc? Kettő? Mirevaló mindez? Arra, hogy fölényét élvezze ez az átkozott náci? Hogy kicsit még eljátszogasson velünk? Micsoda gonosz kíváncsiság, figyelni, hogyan viselkedünk a halál előtt.

Annyi minden végigcikázott az agyamon. S ahogy fogyott a cigaretta, úgy lett bennem egyre erősebb az elhatározás: meg kell szökni! Lehetetlen? Hátha sikerül! De ha agyonlőne is a német, legalább tettem ellene valamit.

Oldalt pillantottam, hogy valamiféle jelt adjak a katonapajtásomnak, fussunk, ki merre lát, talán valamelyikünk megmenekül.

Mintha belénk látott volna a német. Nincs értelme megkísérelni a szökést, mondta. Öt lépést sem tehetünk, ha nem akarja.

Iszonyodva néztem a felém meredő puskacsőre. A német egyetlen mozdulatától függ az életem, járta át minden tagomat a rémület. Éreztem, hogy kiszalad lábamból az erő. Alig tudtam állva maradni. Lassan följebb csúsztattam a tekintetemet. Gombról gombra vánszorgott a szemem. Mintha azt akartam volna megállapítani, hány horogkereszt fogja össze a köpenyét.

Belebámultam az arcába. Talán arra voltam kíváncsi, milyen egy hóhér arca, vagy azt szerettem volna leolvasni róla, mikor süti el a fegyverét? Nem tudom ma már megmondani.

Tulajdonképpen akkor néztem meg jobban először. A parasztház félhomályában nem sokat láttam belőle. Az úton meg előtte mentünk, nem fordulhattam hátra megnézni. Az igazat megvallva, nem is voltam rá kíváncsi. Leszegtem a fejem, s kétségbeesve, szinte gépiesen lépkedtem, míg megálljt nem parancsolt.

Kor szerint az apám lehetett volna. Az arca sima, borotvált.Az álla alatt hosszú, vörös forradás.

Ma sem tudom, hogyan csúszott ki a számon:

– Sebesülés? – mutattam a fejemmel, vagyis inkább a tekintetemmel a sebhelyre.

Láttam, meglepte a kérdés. Azért válaszolt rá.

– Az. Emlék az orosz frontról.

Elhúzta a száját. Kesernyés, kényszeredett mosolynak,dühös vicsorításnak egyaránt nézhettem.

– Ugye, nem birodalmi német? – kérdeztem.

– Miből gondolja? – kérdezett vissza.

– A kiejtéséből.

– Osztrák vagyok – mondta kis szünet után.

Régen nem voltak már illúzióim, tudtam, a német-magyar barátság mennyit ér, meg aztán végtére is szökött katonák voltunk. Ha nyilas testvéreket hoz ránk az az átkozott paraszt, azok honmentő nagy buzgalmukban alighanem ott, a helyszínen felkoncolnak minket. Az egymással váltott néhány szó után mégis felébredt bennem a remény. Mondják, van az embernek egy hatodik érzékszerve, a megérzés. Az súghatta, hogy nincs veszve minden, csak beszéljek, beszéljek. Azzal talán még megfordíthatom a sorsunkat. Különben is, mi haszna van már neki abból, hogy agyonlő bennünket? Két halottal több. A háborút úgysem nyerik meg, ezt ő is tudja – tápláltam magamban a pislákoló reményt.

– Bécsi? – puhatolóztam tovább.

– Burgenlandi – lökte oda.

Végére értem a cigarettának. Már a körmömre égett, de még szippantottam belőle egyet, csak azután dobtam el. Hátha tévedett a megérzésem, mégis az következik, amitől tartottam, és a cigarettával együtt nekünk is végünk. Ezzel is nyerek néhány másodpercet.

Néhány másodperc élet nevetségesen kis idő. De a halál küszöbén ahhoz a néhány másodperchez is ragaszkodik az ember. Hiszen a halál végleges és megmásíthatatlan. Amíg élünk azonban, minden lehetséges. Kétségbeesve keresgéltem a szavakat, mivel folytathatnám a megkezdett beszélgetést, de mielőtt újból megszólalhattam volna, rám förmedt:

– Kezeket tarkóra!

Ez a vég. Tudtam, láttam már hasonlót. Oda az utolsó remény is, emeltem fel a kezem fásultan. Hátul, a tarkómon összefontam az ujjaimat. Egymásba kulcsolódtak, mint gyermekkoromban, ha imádkoztam.

Az is eszembe jutott, vagy csak utólag, amikor már túl voltam a bénító rémületen, akkor gondoltam rá, hogy imádkoznom kellene, nem tudom biztosan. Úgy rémlik, az anyámtól tanult estéli imádságot motyogtam, én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem...

Abban a helyzetben, tudom, nem éppen ez a legmegfelelőbb ima, valahogy másképp kellett volna könyörögnöm az életemért, de semmi egyébre nem emlékeztem, csak erre.

Ami ezután következett, olyan valószínűtlen, hogy ha nem velem történik, el sem hiszem. A német elővette a pisztolyát. Hátraarcot parancsolt és belecsúsztatta a köpenyem zsebébe.

– Töltve van – mondta katonás rövidséggel. – Visszamegy, és elintézi az öreget. Megérdemli. A kezét végig a tarkóján tartja. Csak a háznál teheti le. Különben lövök. Ugyan így, tarkóra tett kézzel jön vissza. Ha nem, agyonlövöm a társát. Indulás!

Alig tudtam fölfogni a szavak értelmét, olyan váratlan és hihetetlen volt a fordulat. A földim rémült szemével találkozott a tekintetem. S hogy nem mozdultam, a német ismét rám rivallt:

– Los!

Még lökött is rajtam egyet a puskatussal.

Botladozva indultam vissza az imént taposott nyomon. Halálraítéltből egyszeriben ítéletvégre­hajtó lettem. A pisztoly minden lépésnél a combomhoz ütődött. Figyelmeztetett: agyon kell lőnöd az öreget. Szüntelenül az járt az eszemben, megfizetek a parasztnak. Mintha nem is parancsra, hanem a magam elhatározásából cselekedtem volna. Elkeseredés, bosszú, félelem szaporázta a lépéseimet. Ha nem fogja vissza lábamat a nagy hó, a végefeló már bizonyosan futok, hogy mielőbb elérjem atanyát. Mintha attól féltem volna, hogy lekésem a találkozást, vagy a német visszahív, és letörlesztetlen marad az adósságom.

A háznál kicsit kifújtam magam, előkotortam köpenyemből a fegyvert. Megnéztem, csakugyan töltve van-e. Rendben volt, nem hazudott a német. Belerúgtam az ajtóba. Ijedten dugta ki fejét a gazda. Bambán rám bámult. Alighanem azt hitte, kísórtetet lát – különben hogyan kerülhetek oda. Lökte volna be az ajtót az orrom előtt. Ráfogtam a pisztolyt. Az arcából egyszeriben kiszaladt a vér. Szólni akart, de csak mozgott, rángatózott a szája. Hang nem jött ki rajta. Hátrált néhány lépést. Védekezőn maga elé tartotta karját, majd lassan a feje fölé emelte.

A rántottás tál még ott volt az asztalon. Mellette darab kenyér meg a kancsó víz, ahogy hagytuk. A lány mozdulatlanná merevedve a kamraajtóból figyelt. Az arcát nem láttam, csak a körvonalai sejlettek a félhomályban.

Szinte fogható volt a csönd. Közelebb léptem a paraszthoz. A pisztoly csöve elérte a kabátját. Kapkodva szedte a levegőt, zihált, sebesen, szabálytalanul hullámzott a melle. A lány sikoltva szeme elé kapta a karját. Gyorsan cselekedtem, mielőtt meggondolnám magam. Kicsit lejjebb eresztettem a pisztolyt és meghúztam a ravaszt. A lábfejét lőttem át. Nem öltem meg, csak nyomorékká tettem, hogy ne tudjon kimenni a házból.

Nyomban utána kifordultam az ajtón. Tétovázva körülnéztem, merre induljak. Menjek vissza a némethez, vagy igyekezzek minél messzebb kerülni tőle? Jobb, ha nem látom többet a pofáját, vélekedtem. Aztán eszembe jutott a pajtásom. Mi lesz vele? Vár egy darabig a német, s ha látja, hogy becsaptam, biztosan golyót röpít belé.

Barátom kétségbeesett arca, rémült tekintete táncolt a szemem előtt. Nem hagyhatom cserben. Magamat sem biztos, hogy menteném vele. Fellármázná a német a társait, és egy-kettőre elfognának, latolgattam az eshetőségeket. Toporogtam a keményre taposott hóban, és pillanatok alatt elvonult előttem gyerekkorunk minden csínyje, öröme; a felejthetetlen barangolások, a százszor tiltott fészekromboló utak izgalma, a rétek, erdők csalogató szépsége, a félelem fölött aratott győzelem nagyszerű érzése, amikor először ugrottunk a csordahídról a megáradt patakba. S mindig, mindenütt együtt. A katonaságnál is. Gyér örömben és őrjítő rettegésben egyaránt. Együtt lapultunk a fedezékül vájt silány gödörben, együtt vonszoltuk magunkat hol előre, hol hátra éveken át, együtt szöktünk meg, indultunk el megkeresni a hazafelé vivő utat, nem válhatunk hát el, bármi történjék is, határoztam el végül, s elindultam visszafelé.

Nem azzal a gondolattal, hogy pusztuljunk együtt, inkább abban bízva, hogy ha eddig nem bántott a német, most már futni enged. Azért az ellenkezőjétől is tartva, tarkóra tett kézzel kerültem meg az épületet.

Egyenes vonalként húzódott a havas pusztán a magunk taposta keskeny ösvény. Az innenső végén én lépkedtem, a túlsón a kifürkészhetetlen szándékú német állt, és a pajtásom gyötrődött, várt tétlenül. Két gyufaszálnyi alak a fehér messzeségben. Lassan nőttek, növekedtek, ahogy közeledtem feléjük. Meddig lehettem távol, nem tudom, bizonyos, hogy gyorsan jártam. Visszafelé már kitaposott csapáson mentem. Az ingem mégis valósággal rám tapadt, éreztem, hogy patakok­ban csordogál a verejték a hátamon.

Úgy értem vissza, ahogy a német elkergetett, tarkóra tett kézzel. Kivette zsebemből a pisztolyt. Végre letehettem a kezem. Vártam, mi fog történni.

– Indulási – parancsolt ránk.

Előbb a társam mozdult, én közvetlenül a nyomában. Jó néhányszáz métert megtehettünk már, amikor lopva hátranéztem.

A német az ellenkező irányban tiporta a havat.

Megragadtam a pajtásomat.

– Nézd!

Összeborultunk, zokogtunk, nevettünk egyszerre, két hazavágyó magyar baka.

– Élünk! – motyogtam.

Meddig állhattunk (gy, szinte tébolyultan az örömtől, nem tudom. Percekig, vagy csak másod­percekig? Fogalmam sincs. Egyszerűen képtelen voltam érzékelni az időt...

Az ember tettei olykor megmagyarázhatatlanok. Én sem tudom, miért engedett el a német. Megelégelte a háborút, eleget ölt? Vagy csak puszta szeszélyből tette? Alighanem ő is hazavágyott már. Burgenland, az otthona ott volt, a szomszédban.

Később sokat töprengtem ezen. Akkor azonban csak az volt fontos, hogy minél hamarabb messze hagyjuk a németet, a tanyát, a szörnyű emlékű vidéket.

E. KOVÁCS KÁLMÁN

A szarvassá változott fiúk

Hét szarvas fut az erdőben,
patájuk a füvet marja.
Bozót, bokor fölött szállnak,
bőrük bolyhát tüske tépi.

Látván látják a fák között
vad vadászok bujkálását.
Hallván hallják puskacsövek
föl-fölzajgó mordulását,
golyóbisok hersegését.

Hegy lábánál, erdő szélén
kunyhójukra rablók törtek.
Szülőanyát cserben hagyva
a hét fiú elrejtőzött:
ezért váltak hét szarvassá.

Kínos kínnal, jajos jajjal
azóta csak rohangálnak.
Völgy hajlatán tölgyfa kérdi:
– Hová, merre, hét szarvasok?
Nem felelnek, meg sem állnak,
száguldásuk nem lassítják:
merre, meddig ők sem tudják.

Éjszakára habos testtel
ledőlnek egy magos marton,
s kitáguló orrlikakkal
lenge szellőt szimatolnak
messzünnen, volt otthonukból.
A legkisebb felnyöszörög:
– Tudom, anyánk vár bennünket,
menjünk haza, testvéreim!
Mélységes csönd ül közéjük,
míg egy nagyobb hangja hangzik:
– Nem mehetünk. Soha, soha
szarvas létünk nem változhat.

A házunkra veszélyt vinnénk:
kidöntenénk a kerítést,
szép kertünket széttipornánk,
virágait kirugdalnánk.
Anyánkat, ha megcsókolnánk,
szarvunk hegyén táncoltatnánk.
Csorgó vére befestené
a falat, a padozatot.
Hóhérai, gyilkosai
lennénk, hogyha hazamennénk.

Ahogy pirkad, hajnal hasad,
fölnek, lenek iramlanak.
Az egyik nap, mint a másik.
Völgy hajlatán tölgyfa kérdi:
– Hová futtok, hét szarvasok?

Ha tépdesne a keselyű

Dalaim, ékes mondatok,
mindig igazat mondjatok!

Ha csábít a pénz, a haszon,
ha környékez a hatalom,

ha ügyész sandán nézne rám,
ha fenyeget az óceán,

ha elnyelne a héttorony,
ha itt a kés a torkomon,

ha támad minden ebhitű,
ha tépdesne a keselyű,

dalaim, ékes mondatok,
mindig igazat mondjatok!

THIERY ÁRPÁD

1972

Frank reggel jó hangulatban ébredt. Az asztaltársaság tagjai meghívást kaptak Lóránt Antal bírósági elnök nyaralójába. A meghívás a legutóbbi összejövetelen hangzott el, több pohár vörösbor után. A társaság tagjai zavarba jöttek, méregették Lóránt Antalt, értetlenül bámulták, mint aki talán rossz útra tévedt.

– Nem is mondtad, hogy építkezel.

– Azt se tudtuk, hogy telked van.

Kóbor tréfára fogta a váratlan hírt.

– Kerülő úton hallottam valami építkezésről a Balaton északi partján.

Lóránt zavartan mosolygott.

– Egy csöndes kis hegyoldalban van. Szeretném, ha megnéznétek.

– Ugyan, miből építetted? – kérdezte Balog főszerkesztő tréfás hangsúllyal, de a tekintetében ott fénylett a másik kérdés:

– Mi keresnivalónk lehet ott nekünk?...

Valahogy nem értették: hogyan lehetséges ez?

Trepovszki elővette a zsebnaptárát, föllapozta.

– Én most fölmegyek egy hétre a Tátrába, de ha visszajöttem, szívesen benne vagyok: nézzük meg azt a nyaralót! Javasolom a tizenkettedikét. Ha esik, ha fúj.

Az általa javasolt napot választották, mégis reggel fél kilenckor épp ő nem volt ott a Déli pályaudvar autóparkolójában. Mások is hiányoztak. Az államtitkár, Kóbor és a színházi rendező is hivatali elfoglaltságra hivatkozva mentette ki magát. Balog főszerkesztő nem köntörfalazott: vaskos káromkodás kíséretében üzente meg, hogy mikor akarja látni Lóránt Antal nyaralóját. Trepovszki nem üzent, de nem is jött. Moskovics Ernő egy nyilvános fülkéből felhívta a lakását, de Trepovszki nem vette föl a telefont. Fél órát vártak. Moskovics Ernő újra telefonált, eredmény nélkül.

Három autóban kényelmesen elfértek.

Elöl Lóránt Antal hivatali kocsija haladt. Ő vezetett. Több vendégre számított. Frank a barátja Mercédeszében ült. A harmadik autó egy kék színű Commodore volt, Boros szolgálati kocsija. Szép időt fogtak ki, noha november közepét mutatta a naptár. A déli órákra tizennyolc fokot ígért a meteorológia. Az idő alkalmas volt arra, hogy figyelmüket lekösse a táj. Kenese, Almádi, Káptalanfüred bámulatos színekben pompázott, maga a Balaton ezüst-arcát mutatta. A táj élt, sőt valósággal nyüzsgött, a hosszú őszben trágyáztak, szőlőt takartak, ástak, gazt égettek. Almádin áthaladva Frank előtt gondolatban Wágner doktor háza jelent meg, s maga a doktor, diólikőrrel és a levélszekrénybe fészkelt darazsakkal.

A bíró nyaralója a hegyoldalban, egy rövid, meredek utcában magasodott. Lóránt Antal megvárta, míg az autók elhelyezkednek, s akkor előre kitervelt, ám végül is félszegre sikerült mozdulattal a kupolás épületre mutatott.

– Hát, ő az!...

– Látszik, hogy még minden új itt – mondta.

A bíró hálásan biccentett.

– A feleségem lugast is szeretne majd...

Mintha nem is hallották volna.

– Tényleg, minden új itt – jegyezte meg Frank.

– A nyáron fejeztük be az építkezést.

– Ráment az örökség? – kérdezte Tarjános Kálmán.

Lóránt zavart félmosollyal válaszolt. Értette, hogy mi van a könnyedén, sőt barátian odavetett kérdés mögött, és valami olyasmit gondolt, hogy a feleségének volt igaza: fölösleges ezeket idecsődíteni.

– Mekkora a telek? – érdeklődött Boros.

– Kétszázhúsz négyszögöl.

– És a ház?

– Százhúsz négyzetméter.

– Az igen! – csettintett Tarjános Kálmán.

A mindig nyugodt és megfontolt Lóránt Antal tekintete egyik vendégről a másikra röppent. Mint aki mentegetőzni kényszerül, úgy mutatta be a szomszédai nyaralóját.

– Ez itt balról, ez a szőlővel övezett földszintes, egy nyugdíjas téeszelnöké. Az ott szemben, az a csúcsos, amit félig-meddig takar a hatalmas nyírfa, az egy nyugdíjas bankfőnöké. Nagy szakértő. Tőle szoktam venni a bort, majd megkóstolhatjátok. Az a háromablakos, a tetején látjátok a villámhárítót, annak a tulajdonosával együtt jártam gimnáziumba. Vegyészmérnök egy pesti gyógyszergyárban. Ez a szomszéd itt, jobbra, nyugdíjas tüzértiszt. Az ő szomszédja pedig egy drága, aranyos ember, ő is nyugdíjas már, valamikor a kereskedelemben dolgozott. Mondhatom, hogy mindenhez ért. Mindenkinek a barátja. Az utca jótevője. Közel van már a hetvenhez, de hatvanévesnek se néznétek...

Moskovics Ernő unta a szomszédok bemutatását.

– Szép a kilátás.

A bíró elhallgatott. Az arca megnyúlt. A túloldali villasortól ugyanis, főként a bankigazgató és a vegyészmérnök hatalmas nyaralójától és a gyümölcsfáktól az ő udvarából tulajdonképpen semmiféle kilátás nem nyílt a Balatonra. Legfeljebb az emeleti erkélyről.

– Nyáron kell idejönni – indult Frank a ház felé.

Lóránt Antal észbe kapott.

– Gyertek, nézzetek körül bent is – terelte befelé a vendégeit.

A felesége előző hét végén gondosan kitakarította a nyaralót, papírt, gyújtóst, tüzelőt készített a kályhába, hátha hűvösre fordul az idő. Az ebédlőnek nevezett földszinti helyiségben asztalra készítette a tálcákat, poharakat, poháralátéteket. A demizsonból üvegekbe töltötte a bort, a hűtőszekrényt a bor minőségének megfelelő fokozatra állította. Nem feledkezett meg a sós­mogyoróról sem. Egy tálra való stifoldert szeletelt föl, nejlonba csomagolta, a férj lelkére kötve hogy a hűtőszekrényből elővéve a porcelán tálon szervírozza, vagyis eszébe ne jusson, hogy a nejlonzacskóból kínálgassa a vendégeket.

– Egy korty italt? – kapta föl Lóránt Antal a borosüveget. – A bankigazgató úr termése, mint már említettem...

A tálcán tizenkilenc pohár volt. Fele annyian se jöttek el.

A bíró töltögetett. – Van melegvíz, ha valaki kezet akar mosni...

Moskovics Ernő azt a poharat választotta, amelyikben a legkevesebb volt. Az emeletre vezető lépcső aljára telepedett. A falról egy Szőnyi-rézkarc nézett rá, a keskeny lépcsőfordulóban való­sággal útját állta a tekintetnek. Szép, vastag, egészséges női akt. Moskovics Ernő bele se kóstolt a borba.

– Furcsa, hogy Trepovszki mégse jött el – mondta. Szinte önmagának.

– Mindegy most már – hajtotta le Finta doktor a borát a gyakorlatlan ivók könnyedségével. Kedvelte Trepovszkit, bár minden tapasztalata, múltja és ösztönös képessége ellenére magában kissé lenézte, főként a műveltségét hiányolva.

– Majd felhívjuk telefonon, és elmondjuk neki, hogy milyen jól éreztük magunkat itt – ütött meg könnyedebb hangot Tarjános Kálmán.

Finta elismerően koccintott ismét a bíróval.

– Szép ez a nyaraló. Büszke lehetsz rá. Igazán szép és nagyszerű.

– Mibe került ez az egész? – nézett körül Boros fölmérő tekintettel.

Lóránt kitért a kérdés elől.

– Nem tudom pontosan megmondani. A feleségem könyvelte a számlákat, de még nem adta össze.

A közgazdász nem hagyta magát.

– Négyszázezer? Ötszázezer?

– Lehetséges. Talán kevesebb.

Moskovics Ernő a falhoz támasztott kerti szerszámokat, a permetezéshez használt vegyszeres üvegeket vette szemügyre. – Idegen tárgyak ebben a lakk szagú, kifényesített környezetben. – gondolta. Szórakozottan figyelte a televízió peremén futkosó pókot. Belenyalt a pohárba. Ez sem segített. A túlságosan hidegre hűtött bor elveszítette kesernyés zamatét. Szavakat, gesztusokat keresett. Fogalma se volt, hogyan kezdjen hozzá, hogy idétlen magyarázkodással romba ne döntsön mindent már az első mondattal, mégis tudtára adva a bírónak – és másoknak –, hogy amióta belépett a házba és letelepedett a lépcsőre, nem érzi jól magát. A nyaraló nem tehet semmiről, Lóránt is ártatlan, a hely és Moskovics Ernő között nincs összhang. Nem tudott volna hitelt érdemlő magyarázatot adni arra sem, hogy a bíróval évek alatt kialakult, barátságnak nem, de udvarias és kölcsönös egyetértésnek nevezhető viszony ebben a kiglancolt nyaralóban percek alatt hogyan csaphatott át ellenszenvé, oly erővel és hatással, mint aki kezdettől fogva csak türtőztette magát, de most már eljutott a tűrőképesség végső határáig.

– Hát akkor megnéztük és gratulálunk – mondta többes számban fogalmazva. Felállt, az órájára pillantott. Nem akart kétséget hagyni.

A bíró rámeredt.

– Csak nem akarsz elmenni?

Moskovics Ernő intett, hogy igen. Poharát visszatette a nehéz tölgyfa asztalra. Átérezte: ha nem tud uralkodni az érzelmein, egy meggondolatlan gesztussal vagy kijelentéssel sokat árthat az asztaltársaságnak.

A bíró tekintetében valamennyiük csodálkozása.

– Történt valami?

Feszélyezett lett a hangulat.

– A társaságra nézve talán sértő, hogy elmegyek... – kezdte Moskovics Ernő.

– Nem sértő, csak nem értjük – ráncolta Fínta a homlokát. – Nincs negyedórája, hogy megérkeztünk.

– Ha akarod, a szomszédban van telefon, felhívhatjuk Trepovszkit – ajánlotta Lóránt.

Moskovics Ernő a fejét rázta.

– Nem őmiatta. De most nem tudok magyarázkodni. Azt, hogy gratulálok a nyaralóhoz, őszintén mondtam.

A bíró érzése: valami kiesett a kezéből. Megértette, hogy Moskovics Ernő maradására semmi remény, pedig e percben ennél semmi se lett volna fontosabb.

Mentette a menthetőt.

– Így nem mehetsz el! – rántotta ki az ebédlőszekrény fiókját.

A vendégkönyvről is a bíró felesége gondoskodott. A vállalati könyvkötészetben készíttette el. Ötven számozott oldal, merített papír, az égszínkék műanyag borítón a nyaraló aranyozott sziluettje. Lórántné kétszer is figyelmeztette: – Addig írass velük, amíg le nem isszák magukat!...

A bíró felmutatta a könyvet.

– Te leszel az első...

Moskovics Ernő elővette a töltőtollát, s mint aki a szöveget már előre megfogalmazta magában, írni kezdett: „Nyaralóm nincs. Színes tévém se. Havi ezerötöt költők újságra meg könyvre, de ez nem tartozik a presztízsfogyasztás körébe. Mindezt csak adalékként írom. A környezetemben megmosolyogják puritán szemléletemet. Azt mondják, valójában nem is puritán vagyok, hanem élhetetlen. Minthogy nem tudok megszabadulni a rossz és álhatatlan beidegződésektől...”

A bíró belesandított a szövegbe.

„Némi aggodalmat okoz nekem – folytatta Moskovics Ernő az írást –, hogy azok, akikkel együtt dolgozom, élek, barátkozom, óhatatlanul azonosulhatnak velem. Rosszul járnak, ha így teszik. Kelt a Balaton-felvidék egy bizonyos pontján, 1972. november.”

A vendégkönyvet összecsukta és a házigazda elé tette.

– Te is jössz? – fordult Frankhoz, aki ellenvetés nélkül bólintott.

Moskovics Ernő magába mélyedve ült az autóban. Csak akkor szólalt meg, amikor a Balatont elhagyva fölkanyarodtak az autópályára. Diszkréten behúzta az ablakot, ami a hátsó fülkét a sofőrtől elválasztotta.

– Te nem írtál a ház könyvébe – szólalt meg.

– Nem jutott eszembe semmi – válaszolta Frank.

– Tudom, hogy rosszul cselekedtem, de ha maradok még öt percig, ott fulladok meg a helyszínen. Legalábbis ezt éreztem.

– Szembetaláltad magadat valamivel, amit nem tudtál hova tenni.

– Megbántottam ezt a szerencsétlen Lórántot – kesergett Moskovics Ernő. – Beleölték az örökséget ebbe a nyaralóba, valószínűleg mindent beleöltek, amijük volt, büszkék és boldogok, én meg elvertem rajtuk a port. Nem irigylem. Isten látja a lelkemet, hogy nem. Csak ideges vagyok. Csak kezd elegem tenni az emberi szarságokból, amihez Lórántnak végül is semmi köze. Csak, csak...

– Én sem éreztem magamat valami fényesen, de nem dramatizálom. A bíró nyaralóját nem tehet a társadalmi igazságtalanságok közé sorolni.

Moskovics Ernő a fejét ingatta.

– Nem, persze, hogy nem. csak túl érzékeny vagyok. Ha egy ilyen kis házikó ennyire felkavar, sőt megkínoz, akkor valami baj van itt belül – bökött a homlokára. – Az egyik énem arra ösztönöz, hogy igenis, meg fogjuk újítani a marxizmust, igenis, visszavezetjük az eredeti szellemhez, a másik énem meg azt üvölti a fülembe, hogy szemfényvesztés az egész, mert az ember alkalmatlan az ilyen nagyszerű társadalmi program működtetésére, csak annyi történik, hogy mindenki süti a geszte­nyéjét, megtörni a zsebét, aztán utána a vízözön. Akkor meg mire jó ez a szent igyekezet?

– Addig nem fogjuk mi Marxot a helyére tenni – figyelmeztette Frank –, amíg állandóan igazságot akarunk szolgáltatni. Amit mi társadalmi igazságtalanságnak nevezünk, az nagyon sok esetben nem egyéb, mint az egyik egyén élhetetlensége és mulasztása, szemben a másik egyénnel, aki többre képes és többet akar. A két egyén nem társadalmilag, hanem az emberi tényezők szem­pontjából áll szemben egymással.

– Hát igen. Aki például annak idején nem érdekből vagy személy szerint Rákosinak kötelezte el magát, ha tisztességes ember volt, az ötvenhatban összeomlott. Én is ezek közé tartozom. A tisztességesen csináltam.

– Ebben senki se kételkedik.

– Csak én. Félve gondolok arra időnként, hogy egy fantomot kergetek. Veted együtt. És ebben olyan nagy elődeink voltak, mint ate Rousseau-d. Azt hiszem, ide sorolható Marx is. Igazságfantom, szocializmusfantom, mit tudom én, miféle fantom. Utánavetettem magamat és futok, futok, mind­halálig.

Frank rossz érzéssel hallgatta a barátját. Sejtette, hogy a félmilliós nyaraló csak ürügy, régóta várhatta – kereshette – az alkalmat, hogy beszélhessen a kétségeiről. Ő pedig hiába hozta volna föl most magyarázatul vagy vigasztalásul a rögeszméjét, hogy Marx zseniális közgazdász volt ugyan, de a társadalmi igazságosság kérdéseiben fontosabb elme Rousseau, mert a legtöbb megállapítása ma is érvényes. Az emberi étet morális tartalma tényleg az ember szándékaiban rejlik. És ha tudjuk azt, hogy milyen indítékok bírják rá az embereket, akiket a kölcsönös szükség a nagy társadalomban egyesített, hogy tömörülve még szorosabb egységre lépjenek, akkor van remény az igazságos együttműködésre. A közösség oltalma alatt biztosítani tehet minden egyén tisztességes megélhetését. Az életét és a szabadságát. Hogyan működik az, hogy engedel­meskednek? Holott senki se parancsol? Szolgálnak, holott nincs uruk? Rousseau szerint ezt a törvény biztosítja. A közakaratnak ez a szüleménye állítja jogaiba az emberek közötti természetes egyenlőséget. Ám vigyázni kell, mert a vezetés nem úr a törvények fölött, hanem kezeskedik értük. A törvények segítségével tehet elejét venni a végzetes vagyoni egyenlőtlenségnek. Nem úgy persze, hogy a tulajdonostól elvesszük a kincseket, hanem úgy, hogy megakadályozzuk a kincsek felhalmozásában. És nem úgy, hogy menhelyeket építünk a szegényeknek, hanem úgy, hogy megóvjuk a polgárt az elszegényedéstől. A vezetés dolga, hogy védelmezze az embereket a gazdasági zsarnokság elten, mert a legnagyobb rossz már bekövetkezett, ha vannak szegények, akik védelemre szorulnak, és gazdagok, akiket meg kell zabolázni...

– Én teljesen átadtam magamat a mozgalomnak – mondta Moskovics Ernő. – Ezzel kell számolnom és elszámolnom. Táplálom magamban az illúziót, hogy a kételkedés jogát fenntartottam, ez nagyjából meg is van. Sose volt példaképem az aranypolgár, aki ott élvezi az életet, ahol csak ehet. Jól megfértem és megférek a puritánsággal, de azért nagy marha vagyok, hogy nem nősültem meg. Elhiheted nekem, nem azért maradtam agglegény, mert nem szeretem a nőket. Nagyon is jól zagyok velük, de arra gondoltam, hogy a mozgalmi munka meg a házasság nem nagyon fér össze. Vagy az egyik, vagy a másik. Voltak előttem rossz példák. De most már ki törődik azzal, hogy agglegény maradtam?

Frank tanácstalanul hallgatott. Moskovics Ernő ritkán beszélt előtte a nőkről. Pár éve egyszer azzal fogadta: – Van egy elvált asszony, akihez bejárok a kórházba, amatőr színjátszó az illető, most operálták... Többet nem mondott. A nőt soha többé nem említette.

– Bizony, a nők – morogta Moskovics Ernő, s úgy fordult, mint aki szunyókáláshoz készül, pedig most valahogy szívesen beszélt volna a nőkről, illetve csak egyetlenegyről, akit talán elvehetett volna feleségül, de otrombán elbántak vele is, meg a lánnyal is.

Húsz éve a művésztelepen látta meg először a festő műtermében. Alacsony pódiumon ült, egyik lábát felhúzta, állát a térdére támasztotta. A műterem üvegtetejéről valósággal zuhogott rá a fény, merő csillogás volt a haja, a bőre, a festő azonban ezt is kevésnek találta, és lámpákkal világította körül. A telep kapujában megvárta. – Csak hétfőn szoktam idejönni, amikor Supka úr zárva tart – mondta a lány. Moziba hívta. Nem. Vendéglőbe vacsorázni. Nem. A városi parkba. Nem. Hosszú kérlelésre beleegyezett, hogy végigsétáljanak a belváros üzletutcáján. Meg-megállt a kivilágított kirakatok előtt. Főleg a cipők és a ruhaanyagok érdekelték. A Szentháromság-szobornál a kezét nyújtotta, olyan mozdulattal, mint egy társaságbeli hölgy. Nem engedte magát hazakísérni. A nevét sem árulta el. Másnap a festőművész mondta meg: Mari. Azt is, hogy a Supka-cukrászdában dolgozik. Moskovics Ernő háromszor sétálta körül a háztömböt, mire kifogta a pillanatot: senki sem állt a fagylaltos kocsi előtt. Az ananászból kért. Az első fagylaltgombóc után fél évvel Mari beleegyezett, hogy együtt töltsenek egy éjszakát. Lázas keresés után a nyolcadik kerületben talált egy alkalmi szobát, ötven forintot fizetett a szobaasszonynak. Marinak azt hazudta, hogy a barátja albérletében fognak aludni. Gyöngéden fogta a karját. – Ne félj, senki sincs itthon – bátorította. Nyikorgott a kétszárnyú fehér szobaajtó. Mari vacogott a sötétben. Egy gomb lepattant az ingéről és elgurult. A szandálja koppant a padlón. A lazán leeresztett redőny résein át fény világított be az utcáról. Az ablakkal szemben két hatalmas ruhásszekrény. Az ágy is nyikorgott. Mari engedelmesen szétvetette a lábát, mint aki mielőbb túl akar lenni a dolgon, mégis az ölelkező mozdulatokban volt valami véget nem érő, míg Moskovics Ernő nyögve rá nem feküdt a lányra. Mondott is valamit, talán azt, hogy: Imádlak! Abban a pillanatban, mintegy jelszóra a ruhásszekrényből két alak ugrott elő, a sötétben vaku fénye villant, majd a fényképezők nagy robajjal kitörtek a szobából. Amikor magához tért, az első gondolata az volt: – Nem zártam be az ajtót... Mari a ruháját rémülten magára kapta, a bugyit, a melltartót, a szandált a kezében fogta, a gangon feldöntött egy fonott karosszéket, a sötét udvaron elejtette az egyik cipőt, de eszébe se jutott, hogy utánakapjon, pláne, hogy megkeresse. Moskovics Ernő vette föl, s vitte magával. Pár hót múlva fölkereste egy harminc év körüli férfi. Felmutatott egy fotót, ami készülhetett róluk is. A láb elég hosszúnak látszott, hogy Marié legyen, combjának íve is. Moskovics Ernő azonban oly szélesen feküdt rajta, a lány pedig a vállgödrébe fúrta a fejét, hogy az arcból így semmi se látszott. Moskovics Ernőt hányinger kerülgette. Visszaadta a fényképet a férfinak, aki a nevét se mondta meg, hogy miféle, csak sejtette. Halkan, de nagyon határozottan azt mondta: – Ha nem hordja el magát rögtön, rendőrt hívok, maga rohadt disznói... Nem sok hiányzott, hogy elsírja magát.

Már a belső Budaörsi úton suhantak, amikor megszólalt. – Megnézzük az öreget?

– Megnézhetjük – bólintott Frank.

Trepovszkit nem találták az Eper utcai villában. Moskovics Ernő türelmetlenül nyomkodta a csengőt, rugdosta a kaput. Trepovszki az öreg Béni halála óta egyedül élt, hetenként kétszer egy józsefvárosi asszony járt föl hozzá mosni és takarítani.

A szomszéd kertből szikár, ápolt külsejű, ősz férfi jött a kerítéshez.

– Kit keresnek? – érdeklődött.

Moskovics Ernő végigmérte. Bolyhos házikabátjában, vastag arany csuklóláncával valahogy oda nem illő jelenség volt.

– A barátunkat – válaszolta kissé ingerülten.

– Trepovszki urat tegnap délután elvitte a mentő.

– Micsoda?

– Öt óra tájban.

A kérdések valósággal záporoztak a szomszédra.

– Mi történt vele?

– Nem tudom.

– Ki hívta ki a mentőket?

– Azt se tudom.

– Melyik kórházba vitték?

– Sajnos, azt se tudom. Mire kijöttem, már elszirénáztak.

– Még jó, hogy látta a mentőket – legyintett Moskovics Ernő bosszúsan.

A hivatalban percek alatt kiderítette, hogy Trepovszki melyik kórházban fekszik.

– Te jó isten! – markolta a telefonkagylót. – Súlyos?

Az órára pillantott.

– Tizenöt percen belül ott vagyunk.

Kétségbeesetten nézett Frankra.

– Agyvérzést kapott.

A kórház kapujában az osztályorvos várta őket.

– Az alapfunkciók viszonylag rendben működnek – magyarázta a liftben. – Az agynak a kommunikációt biztosító és szabályozó területe károsodott, egyelőre nem aggasztó mértékben. De azért ne lepődjenek meg.

A betegszobáig kísérte őket.

Kegyetlenül hosszú volt az a néhány pillanat, amíg a különszoba ajtajában álltak. Úgy tűnt, nem nagyon van itt már szükség semmire, a műszerek alibiként szolgálnak, valamiképpen a lehúzott redőny is. Ebbe a magasságba nem ért föl az udvarból a szilfák lombja. Az ágyról nézve Trepovszki akár a sztratoszférában is érezhette volna magát. Az égboltot a napvédő függöny tartotta távol. A betegágy mellé rendelt fiatal, rövid köpenyes ápolónő kérdőn tekintett az osztályorvosra, aki a háttérből intett, hogy maradjon.

Trepovszki fehér kórházi ingben, párnákkal feltornyozva félig ült, félig feküdt. Rövidre nyírták a haját. Furcsa volt. Mint egy rab. Erősebb, csontosabb' lett az arca. A hatalmas fülek groteszk jelentőséget kaptak. A jobb szeme érzéketlenül könnyezett. Frank arra gondolt, hogy fiatal korában az embernek eszébe se jut, hogy ilyennek képzelje magát. Savanyú szag csapta meg. A betegség savanyú szaga. Az ápolónő megigazította Trepovszki párnáit. Ahogy előrehajolt, rövid köpenye alól elővillant a fehér bugyi. Keserves volt ez így. A betegség savanyú szaga. A bugyi széle. A befüggönyözött világ.

– Anti bátyám! – lépett előre Moskovics Ernő. Csaknem elcsuklott a hangja.

Trepovszki fölfigyelt, majd halványan elmosolyodott. Föl akarta tenni a szemüvegét, de hiába kotorászott a takarón, nem találta.

– Meghalt a párttitkár – szólalt meg valami egészen furcsa, természetellenes hangon. Mintha egy kis tárgyat görgetett volna a szájában. A nyelve újra meg újra kitolakodott. Könnytelen bal szemével szemrehányóan nézett rájuk. – A spanyolnátha vitte el. Én mentem akkor mindenüvé, én egyedül, két hónapig a szociáldemokrata párt részéről. Doktor Kamarás vette át a szerepet, meg én. Mentünk valami húszán tiltakozni a parancsnokhoz. Az meg felszólított, ha negyedórán belül el nem hordjuk magunkat, akkor lefogat. Le is fogatott. Elvittek túsznak. Ott meg azt kérdezték tőlem, hogy ki hozta magát ide?...

Ha nem is folyamatosan, dadogva, de viszonylag összefüggően, többé-kevésbé érthetően beszélt. Az utolsó mondat azonban meghaladta az erejét. Vinnyogni kezdett, mint egy öregasszony.

Frank és Moskovics Ernő döbbenten bámultak. Elszorult a torkuk. Trepovszki ismét nekiru­gaszkodott.

– Ki hozta magát ide?...

Nem tudta folytatni. Kis idő múlva megint összeszedte magát.

– Röstellem, de ennek már van vagy nyolcvan éve.

Az ápolónő a maga módján ránevetett.

– Nincs maga még olyan öreg.

Trepovszki odafordította a fejét.

– Gyere közelebbi Nem értem, hogy mit mondasz.

Az ápolónő Trepovszkihoz hajolt, átölelte a vállát.

– Nincs maga még olyan öreg.

Trepovszki fáradtan mosolygott.

– Akkor még rosszabb.

Moskovics Ernő nem tudott uralkodni magán, odalépett az ágyhoz.

– Arról van szó – rázta Trepovszki vállát –, hogy ötvenhat éves vagy! És olyanokat mondasz...

Trepovszki felnyögött. Arcán kétségbeesés, de azért az utolsó lehetőségbe még belekapaszko­dott.

– A könyvben azt írták rólam, hogy a párttitkári teendőt akkor én vettem át sok jóindulattal, de kevés rátermettséggel. Aztán meg jött az izé... A rosseb egye meg a nevét!...

Frank elfordult.

Moskovics Ernő megsimogatta Trepovszki ősz fejét.

– Jól van, atya... Minden úgy lesz, ahogy te akarod. Azt a könyvet, amiről beszélsz, majd átíratjuk, ne aggódj. A kedved szerint lesz átírva, csak ne idegesítsd magadat.

Trepovszki szeme hálásan csillogott.

Moskovics Ernő könnyezett, Frank gyöngéden elhúzta az ágytól.

– Igen, menni kell – nyögte Moskovics Ernő. – De minden meglesz, atya, ne félj! Bízhatsz bennünk!

Tudták: minden nehezebb lesz Trepovszki nélkül.

Míg a liftre várva a folyosón ácsorogtak, Frank arra az estére gondolt, amikor először vett részt az asztaltársaság összejövetelén. Örült a halászlének, amivel elfoglalhatta magát, hasonlóképpen örült a vörösbornak. A társaság tagjait hallgatva egyik ámulatból a másikba esett. Sohasem érezte annyira, hogy vidéki, mint ott és akkor. Vidéken végighallgatni is bűnnek számított volna, amiről Moskovics Ernőék beszéltek. Trepovszki elemében volt, a tányérja szélére kotort szálkákat rendezgette, s úgy tett, mint aki csak mellékesen beszél: – Minden forradalomnak az a legnagyobb dilemmája, hogy mit csináljon a győzelem után. A forradalomban tapasztalt egység a győzelem után rögtön felbomlik, az egységes tömeg helyébe pártok lépnek. Az egyik ezt akarja, a másik azt. De amikor csak egyetlen párt marad hatalmon? Akkor sürgősen demokratizálni kell a parlament szerepét, hogy a politizáló képviselő ne ugyanaz az átlagember maradjon a parlamentben, mint aki otthon: reggeltől estig güriző kisember. Ott fönt, ő képviselő! Honatyai Országos politikus! Minden lehetőséget meg kell adni neki, hogy ő is kormányozhassa az országot! Felelősséget és döntési szabadságot kell adni a megválasztott képviselő kezébe, hogy a tudása és a lelkiismerete szerint dolgozhasson a parlamentben. Hogy ténylegesen a köz embere lehessen. Meg kell teremteni számára a függetlenséget anyagilag is, hogy a legjobb tudása és a becsülete szerint politizálhasson...

– Hova juthat az ember! – kesergett Moskovics Ernő a liftben.

– Igazság ez?

A portás kitárta a nehéz tölgyfa kaput, egyben eltanácsolva őket az útból, mivel a külső kapu felől a klinika igazgatója közeledett, egy idős asszonyt vezetett karonfogva. Megpillantva őket, rövid meghajlással köszönt.

Moskovics Ernő hazaküldte a kapu előtt várakozó autót. A végállomáson a kirándulásról hazatérő iskolásgyerekek megrohanták a beérkező autóbuszt, a felnőttek csak a következő járatra fértek föl. Moskovics Ernő komoran ült az ablak mellett.

– Én most nem akarok egyedül maradni, Frank – szólalt meg a Moszkva tér táján.

SUMONYI ZOLTÁN

Pál apostol második levele Timóteushoz ^*

(Végrendelet)

                                             Kelt a második római fogságban, Kr. u. 67-ben

Timóteus! Gerjeszd föl a szent kegyelmet, amely Istentől ered!
Tudom, megvan benned, hisz általam nyerted: föléd tartván kezemet, –
S az nem félelemnek, de erős hiteknek készíti a lelkeket.

Ne szégyeneid tehát Jézus Krisztus foglyát, sem bizonyságtételét,
Hanem mint én, szenvedj, de ebből ne engedj, Isten hatalma szerént, –
Ki minket megtartott, szent hívással hívott, nem is kutatván erényt.

Így lehettem én is apostollá mégis: pogányok tanítója,
Ezt szenvedem itten, de akiben hittem, az kincsemet megóvja;
Legyen példaképed e tanítás néked, – maradj Krisztus tanúja!

Mert azt tudjad, hogy most nehéz idők, poklos tanok elkövetkeznek:
Pénzsóvár kérkedők, árulók, betörők, rágalmazók követnek,
Felfuvalkodottak, rangért megszállottak ítélőid lehetnek.

Álnok szenteskedők hirdetik a jövőt, kérlelhetetlen szívvel, –
De te maradj abban amit tanítottam, mert igazság, úgy hidd el,
Vedd át türelmemet, bosszútűrésemet, szándékomat jó hittel!

Mert én már, úgy hiszem, áldozatul esem, az én időm beállott.
Harcom megharcoltam, hitem megtartottam, futásom végén járok;
Immár készen vár a mennyek koronája: kereszt? kard? – Erre vágyok.

                                             Budapest, 1991. január 9.

^* Gryllus Dániel dallamaival [vissza]

TANDORI DEZSŐ

Kettőt fizetsz, egyet kapsz

„Párizsi novella”

Mert a koppenhágai novellát Párizsban írtam, látszólag két dolog történt egy dolog orvén. Mivel azonban egy párizsi novellát is írtam utána nyomban, és – mint kiderült – ez az elbeszélés olyan rossz lett, amilyen csak lehetett, el kellett dobnom, hát gyakorlatilag kettőt fizettem ezért az egyért, ami végül megmarad, ha megmarad. 1976-ban jártam utoljára itt, írtam – ilyesmit átmásolhatok azért –, akkor még nem sejtettem, hogy 14 évnek kell eltelnie, míg újból ide kerülök. Szpéró meghalt 1988-ban, akkor London jött és pár más város, végre elmozdultam itthonról, Szpéró elengedett, sőt, mintha arra biztatott volna, engedjem el magam. Ezt, persze, másképp is mondhatnám: most, hogy jó párat utaztam azóta, tizenegy év szünet után, lassan már Szpéró mond nekem olyasmit, hogy nem kell „őhozzá” olyképp hűnek lennem, hogy a többiekhez, akik élnek – hála Istennek – egyelőre, itt, nálunk, bizonyos rövid, utazásnyi időkre hűtlen vagyok. Kettőt fizetek, egyet kapok – s kapok egyet is, valóban? –: itt kell hagynom őket, akik lassan, ezt mindig el kell fogadni az életben, betöltik Szpéró helyét, egyikük emígy, másikuk úgy, s egyetlen dolog maradt csak kizárólag, mindenek felett Szpéróé: ha a gép felszáll, akár velem, akár veled – ha te utazol, én maradok itthoniakkal, ha én utazom, te vagy velük –, a gép felszállásakor az a bizonyos elhomályosulás változatlanul csak neki szól, mindenkor is első számú madarunknak. A szem homálya, mely képzetes is lehet, de... hát nem tudom. Bármennyire belefáradok az utakba, akárhogy „elég” s elnyűvő inkább a repülés, amíg csinálom – nem tudom, soká-e még –, Szpéróé a felszállás. Annak emlékére érzek, ahogy ő repülni tanult. Elindult kezünkről, már nem tudom, az enyémről-e, a tiédről netán, s kikötött valahol. Lámpán, ilyesmin. Felszáll a gép – annak emlékére, nekem, hogy Szpéró egykor repülni tanult. Aztán már fent vagyunk. Lassan kicsatolom az övét. Az Isten tudja, pontosan mi jön aztán. Fontosak a nagyon kiélesült pillanatok – legalább kapaszkodók, hogy „mi van” az emberrel. Ennyit biztosan el tudok mondani minden repülésről. Mikor Szpéró mellett döntöttünk, tehát hogy nem utazunk el mellőle, meg ahogy akkor már a még ma is élő most tizenkét éves Samu mellől, s aztán jöttek egyre-másra a többiek, akik közül szintén oly sokan elmentek már mellőlünk a repülésen túli világba ... akkor maradt el Párizs. Párizs is. Hát most újra itt vagyok, írhattam volna. De mindenfélét összevissza írtam, s most, hogy már visszanézek csak, most meg inkább Aliz mellett döntök – ezek a „mellett”, „mellől” stb. sorjázások akaratlanul is valami belső elkülönöződést jeleznek! –, inkább vele vagyok együtt, hiányoztam neki, ez nyilvánvaló, neki velem van aktív társas kapcsolata, tőlem tűri el és tőlem várja, hogy kezemet a kalitkába bedugjam, ott ő akkor a tenyerembe ülhessen, fészkelődve elhelyezkedhessen, sánta fél lábát esetleg felhúzza így, fektében is, maga alá, aztán töltsük együtt az időt, én szóljak hozzá néha, olyankor ő oldalvást rám nézzen, vagy lehunyja a szemét, vagy a csőrével finoman megcsípkedjen, vagy a fejét, a csőrét... igen, ez jön megint elölről, ujjamhoz fenje, és tulajdonképpen ne történjék semmi. Ez az egyik hát, hogy Alizt, Samut, a félvak zöldikét – Tutut –, Mokkát, a hétéves széncinegét, Icsit, meg a többieket, itt kell hagynom, ennek „fejében” van az utazás, ahol szintén nem történik velem „semmi”. Megérkezem a Charles-de-Gaulle repülőtérre, például, egy tanácstalan öregasszony, aki tőlem kérdez mindenfélét – mikor én is tanácstalanul állok ott –, látom, csaknem elviszi az egyik sporttáskámat, lekapom kocsijáról, szabadkozik, most kapta a sporttáskát a fiától, Kanadából, nem is nagyon tudja megkülönböztetni, akkor segítek neki, várom másik sporttáskámat, jön a szalagon, az öregasszony lelkesen mutatja, ott jön az ő táskája, mondom, nekem két táskám van, az is az enyém. Eképpen marad meg a két táskám, a holmimmal, így jutok el a belső reptéri buszhoz, így a városi vasúthoz, az R. E. R.-hez, így érkezem meg, két oldaltáskával, ezek egyikében jókora súly az életemben ily útra először magammal vitt írógép, két sporttáskával a Gare du Nord-ra, ahol a 48-as buszra kell átszállnom stb., tőled, aki előttem meglaktad már ezt a kis kétcsillagos szállodát, a Montmarte tövében, nem kaphattam útmutatást, hogyan s mint, mert te még az Orlyra érkeztél tavaly, s onnét a megközelítés merőben más. Valahol lekászálódom a 48-asról, nekivágok, jól tájékozódom térkép után is, ösztönösen csakígy, hamarosan már az utcánk legközelebbi mellékutcáján haladok, kellemes hűsölést jelent a szél, ha megállók, különben a végsőkig kimerültnek érzem magam, rettentő mennyiségű fordítási munkákat lehajtottam – hogy elutazhassam –, s most is ezt a fordítást kellene folytatnom, de a „párizsi novella” épp használhatatlannak bizonyult, vagyis a cipelt írógép hatásfoka nem volt eszményi, most, hogy akkor hát azért, ugyanott tartsak, ahol tartottam egyszer stb. De hát nem tartottam, ezek szerint, azzal a huszonkét oldalnyi párizsi novellával sehol sem. Legközelebb, ha bárhová írógépet viszek, nagyszótárt is pakolok, s valami fordítást inkább, azt csinálok, akkor nincs ez a nevetségesen éles különbség, hogy idehaza hajtok, odakint lötyögök, pihenni a két és fél évtizednyi hajtás után, csak pihenni: képtelen vagyok, viszont az írásnál az „egyet se kapsz” is bekövetkezhetett volna, mármint ha egyetlen írást sem tarthatok aztán elfogadhatónak – ráadásul a gépem az ő és az á betűt nem akarta ütni, az a betű helyett a q-t vitte etc. De most ez is olyan furcsa: akkor, egy hete, vagy annyi se még, Párizsban „magamat írtam”, az elfogult pillanataimat, óráimat, délutánjaimat – volt valami elsődleges lendületem. Rettentő lehangoló lenne, hogy most azt szedjem össze, mi történt velem Párizsban.

Első este lementem a boulevard Montmartre és a rue Faubourg Montmartre sarkára, jártam egyet a mellékutcákon, volt valami nagy elragadtatás az egészben. Eddig jó. Aztán – az önmagam rabbá tételének nem minden jegye nélkül – jöttek a hatalmas 9-10 órás járások. Ám ez így volt jó. Jött, hogy lassan elkezdhettem írni. Nem hagytam magam. Elvettem önmagam szabadságát ezzel is. De ez sem volt így rossz. Következett, hogy már a várost járva egyre ez volt: lennék otthon, man­zárdszobámban, írhatnék végre. Az eredmény bizonyos része: látható. Itt ülök, és kénytelen vagyok a fordítástól elvenni az időt, és hogy meglegyek valamivel, amit ugyanúgy elterveztem, sőt, ami látszólag megvolt már nekem, csinálom „ezt”. Az itthoni, nehéz villanygépem meg, most jut eszembe, hát persze, ez volt vele, szereti egybehordani a szavakat, kihagyni a kihagyást, a közt. A kettő és az egy legalább előjön folyton tematikusán. De akkor már azt is említhetném, hogy „közben” Alizzal szeretnék lenni – még és még –, s helyette írok, és se Alizzal nem vagyok, se itt nem vagyok igazán; hát erre jöttem haza, meg nagy kialvatlanságra, fáradtságra. Idegenben újabban nagyon rosszul alszom. Talán a tízből ha két igazi jó éjszakám volt. Különben felébredtem, bekapcsoltam a televíziót nem érdekelt, ittam egy korty bort, nem ízlett, elkattintottam a villanyt, szellőztettem a manzárdablakon át, az elbillentett tábla és keret alatt-felett láttam a sok háztetőt. Ez jó volt, de – éjszaka azért, hogy másnap kialvatlan legyek...? Túl sok fizetség az egy ily élményért, látványért, bármiért.

Túl fáradtan is zuhan oda az ember egy-egy ilyen utazás színhelyére. S aki idehaza tartja közben a frontot, még többet kínlódik. Tizenkét madár, kutya, háztartás, munkák netán – ezekre jut aztán a legkevesebb idő, engem ez idegesíteni szokott, visszafogva érzem magam, bénultnak; tertermészetellenesek annyi mindenért a napok, melyek eképpen telnek; torz arány, hogy különben meg tépek, vágtatok, űzöm és hajtom magam a teljesítéssel... és rá hirtelen a semmittevés... Orangerie és Marmottam, Louvre és Beaubourg, D’Orsay és más múzeumok, parkok, terek, sugárutak, mindenféle fölfedezések ... és jön utána az, ami most nemsokára: hogy egyedül kell birkóznom itthon azzal, ami nekem még aztán rosszabbul is megy, mint neked, mert ügyetlenebb vagyok benne magányosan, az egyedüllétet is rosszabbul bírom, mint te ... s ez az igazságérzetemet is sérti, valahogy az egészet megzavarja, kétessé teszi. S a hazajövések mindig! Tortúrák a reptérig, bizonytalankodások, rettegések, hogy valami nem jön ősze. Franciául, pláne, nem is tudok pár szónál többet, nehezen kérdezek meg bármit, sokszor nincs is hol, most is hasraütve, ráérezve kellett „kiszúrnom”, hogy a Charles-de-Gaulle kettes termináljának a „B” részéről indul a haza­gépem. Kiszúrtam; de egy kiló víz lement rólam, már csak a megkönnyebbülés izgalmától is. Akkor itt van még, hogy ezt írhatom. Holott minden törekvésem az – az is! –, hogy írjam, csak azért ez Alízék ideje lenne, semmiképp se a kettősségé – aminek az „egyet se” is lehet a belső eredménye, egy ilyen tudat.

Akkor még azért mindig jobb lesz, haté utazol, s én itthon vagyok velük. Alig tervezek el munkát. Célom az lesz, hogy rendesen összegyötörjem az egészet. És beteg madarak is vannak, ku­tyánknak nagyon fogsz hiányozni – a Szuszi merőben reád van hangolódva! –, és még az is olyan ócska-forma, hogy így panaszkodni látszom.

Nem, dehogy panaszkodom. Csak abban az egy, elbűvölt, minden mód teljességes esti kis pillanatban, a nagy körutak épp-hogy-sarkán, pár levelezőlapot vásárolva, a levegőt ízlelve, az eget, a fákat, a forgalmat nézve, magamat ott „érezve”, abban is benne volt mindez. Te is, én is: vagyunk ennyire tudatosak. A belefeledkezés, ott, persze, megvan. De ha már gondolkodunk a dologról, nem tagadhatjuk mindezt. Sőt, az ember még Alízékról is „megfeledkezik” – én például, vakon bízom benned, csak a balsors szólhat közbe, lehet, hogy akkor is meghalna valamelyikük, ha én itthon vagyok, sőt biztos... aligha hibázol... s mégis, ha elgondolom, éjszaka ha felébredve, pár tehetetlen percben, elgondolom, hogy miért is teszem ezt, miért nem bírom ki idehaza, utazás nélkül, amikor igenis kibírnám, miért nem kezdem el, hogy mellettük is kitartok? Szpéró már „üzeni” ezt, ha így akarom kifejezni magam ... hát nem értem ... aztán elalszom, és másnap beleölöm magam agyonfáradásig a városjárásba, az improvizáció meglehetős csodálatosságába.

Utána pedig: itthon vagyok újra, és Párizs teljesen valószínűtlen, valószerűtlen ... és oly mindennél-konkrétabb mégis! És itt vannak ők, és teljesen valószerűtlen, valószínűtlen, hogy... én tőlük bármikor is távol voltam. Együtt van a kettő, és van belőle... valami „egy”, amiről végképp nem tudom, mi.

És az egész együtt: az mi?

Első este; visszamegyek a szállodába. Várom a telefonodat. Elmondom, hogy minden nagyon rendben van és jó, és hallom, hogy ti is megvagytok. Napra nap telefonálsz. Ez nagyon fontos. Neked se megy enélkül, nekem se. Csak ezzel is rabbá tesszük magunkat, az anyagiakról nem beszélve. Már eleve, hogy külön utazunk ... az egyágyas szobák aránytalanul drágábbak. Máskülönben már nehéz is azt elképzelni, hogy együtt utazzunk. Már csak az ő életük miatt sem képzelhető most. Meg hát – nagyon meg is szokjuk, hogy senkihez se vagyunk kötve. Egyikünk se érintkezett Párizsban se senkivel. Régi ismerőseinket nem keressük fel etc.

Most mondjam tovább?

Első éjszakám – rossz alvás stb. –, első reggelem ... Nagyon korán reggelizem ... most mondjam? De hát ez fontos volt. Ugyanolyan korán vágtál neki te is a körutaknak a Szajna felé stb. Élvezted te is a nagy csöndet, a hűvöset, a magányt, a nyugalmat. Valami jó is, fontos is van ebben a közös-élményformában. S anélkül, hogy egymás dolgát zavarnánk. Egymás „semmijét”. Mert így valóban csaknem „minden” lehet.

A fáradási hullámok nem metszik egymást rosszra. Marad a kimerültségnek valami üdve. Az elszántság, a városjárásé, a valami-meglesz-dolgáé: zavartalan lehet, egyéni. Az elhatározás szabad. Biztos, hogy nem akartál volna ugyanakkor, ugyanolyan sokat, ugyanolyan időpontokban feljárni a Montmartre-ra, mint amikor etc., én.

Nem biztos, hogy lelkesedtem volna a sétahajókázásért – jól tetted, hogy vízre szálltál. De én elmentem a Nation térrel S te majd, ezek után, felkeresed ezt a „negyven-Naphegy-térnyi” nagyszerű valamit. Nem folytatom.

Fáradtak vagyunk, ez az első itthoni napom, alig aludtunk, kései géppel jöttem. Ma, egyébként, pótoltunk egymással némely pótlandókat is. Rengeteget foglalkoztam Alizékkal. Sok időbe telt, míg rászántam magam erre az új-írásra. Javítgattam a párizsi gépiratokat. Jól lehet majd aludni az angol bűnügyi film előtt nyolctól. Holnap folytatom ezt. Hétfőtől a fordítás, megint. A Psycho szerzőjének valami műve. Lelkes is vagyok, mert én kotortam elő. Csak a munka – mégis: munka; kemény teljesítés. Hétfőtől. Ráhajtok stb. És most: kézmosás, a gépelés után, s át hozzájuk! Tiszta kézzel akarom megetetni őket. Almát kapnak, zöldborsót. Félvak Tutu zöldikénket még hazatértem óta nem is etettem. Játszottam ott, rendesen napra nap, mert sportszerűen éltem, minden este kockabajnokságot. Ezeket a bajnokságokat gyerekkorom óta játszom. Különféle „kluboknak”. Várom eredményeiket. Itt Dömiék – Főmedvém és társai, kell-e őket bemutatnom? hát ők voltak Szpéróék előzményei, s ők lesznek azok, akiknek meg a halálunk hoz majd megoldhatatlant; bár hát Szpéróék halála, az a négyes halálsorozat egy évben, Éliás, Poszi, Szpéró, Tili... megannyi rémségével... nem „megoldhatatlant” hozott. Nem lehet megmondani, mit „hozott”. Nem vagyunk, persze, ugyanazok. Teljesen össze vagyunk ... mi is? Azt akarom mondani, hogy erről csak mi ketten tudunk beszélni a világon. Mi tudjuk minden részletét. Mégis, elég sokat „veszekszünk”. Összecsapunk. Látványos zűrökbe kerülünk? Miért? Nem téma itt, és nem is hiszem, hogy elemzendő eképp. Tény, hogy Tutunak, mint klubnak, ugye, kockát dobni, akár Párizsban is: nem ugyanaz az, mint almával etetni őt.

Most akkor – etettem őket. Tutu ép szeméhez viszem az almafalatokat, ő akkor oda fordul, lecsippent az ujjamról egy kis kásás kockát. De Alizt, Mokkát, Samut is almáztattam. Visszafogad a régi rend, a mindig ugyanaz. A nem örökké ugyanez, az elmúló, a visszahozhatatlan. Mert el fognak múlni.

Mindig magammal megyek – jövök? – szembe. Szép Ernő verskötetét elvittem magammal Párizsba is. Bele vannak ragasztva az ő tollaik közül. Még Szpérótól is van benne toll. Dátummal. Amikor kihullt. Vasúton és hajóval elmentem idegenbe, írja Szép Ernő ... s hogy hiába megyek el: csak magammal megyek szembe. Pedig az igazit beszélni, azt úgy szerette volna. Én azt hittem, azt tudtam, hogy az igazit beszélni azzal tudom, ha Szpéróékkal maradok. Alizzal miért nem maradok? Samuval? Most Párizs az, hogy „az igazit beszélni”?

Kétféle volnék egyszerre? Nem akkor már – sokféle ... ?

Várom telefonodat, Írtam az „eredeti” párizsi novellában.

Igen hazarohantam – de hát nem lehet ezt így órára, percre megbeszélni. És egész kis színes­riportokat adni se lehet. Telefonon, távolságin, így? El akartam mondani, hogy feljárok, igazit beszélve, Utrillo utcáiba. Két este is fölrohantam a rue Mulleren, aztán a jó meredek lépcsőkön, ahol rue Utrillo lett már az utca neve. Szpéróval hasaltam a szőnyegen, előttem az Utrillo-albumok valamelyike... és nézegetem ezeket az utcákat. Hány s hány éven át. Fáradtan a munkától, esetleg bortól, elszunnyadtam. Szpéró a vállamon, vagy hasalt a lábam szárán. Felébredtem, és nem volt

sehol. Bolyongott valahol a szőnyegen. Most – az eredeti utcák. Ezek megvannak. Ezek végig tényleg voltak. Még egyelőre én is megvagyok, írtam, s ott vagyok. Aztán, szokásom szerint, a tévében a klipeket néztem. Pót-szürrealizmus... de néha mulatságos. Nem jött be egyik kedvencem, írtam, a „tarkós” kopasz énekes. Épp nem.

Bejött viszont, még egy nagy riporttal is, Marx. Richard Marx, Amerikából. Nagyon jön föl a lemeze etc., és sztárolják is, látom. Ezeken a dolgokon sok múlik. Aligha állíthatnám, hogy engem bárki is sztárolt volna az irodalomban.

A szél kellemesen befúj a megunhatatlan változatosságú, szürkéllésű és formájú montmartre-i zetk, jav., tetők felől. Szép Ernőre gondoltam, az ő ilyen mottónak is jó montmarte-i háztetős versére. De hát ugyan ki idézne ilyen verset – itt, efféle alkalomból? Inkább, a nyolc és fél órás járásra, egy másik dolog szedhető elő tőle. Mert a kis kötete, mondanom sem kell, a beleragasztott, Szpéró, Pipi, Tili, Csúcsú, Poszi, Éliás, Böbe és a többiek emlékét őrző tollakkal, itt van megint. Ahogy Londonban is ott volt. Párizsra nagyon összekaptam magam némi lazulások után. Az úgy már nem is menrt, jav., ment volna tovább. De volt Münchenben egy nagyon jó sárgás plakát, Midnight Oil, azt hittem, valami kiállítás, de látnom kellett, egy pop-rock-együttes. Most megy a számuk. Elég átlagos. Nekem nem mond semmit. Vannak viszont számok, amelyekre napközben is gondolok. Ez egészen egyéni.

Nagy régi kavarc megy most, shake-es dolog. Ráznak, pokolra. Egész jó, csomó trükk bedobva. De az érzelmes számok közül is listán van nálam egy sor. Kiváncsi vagyok, mik fordulnak elő még. A huszonhetediknél járnak.

Aki nem olvasta az előző novellát, keveset hall Párizsról. A Tequila is fel van dobva a kavarcban, például. De inkább filozófialiag erről, Párizsról meg mindenféle olyanról, hogy az ember hogy van, konkrétabbat. A szemüvegemet még most se tettem le, úgy bele vagyok feledkezve az írásba. Pedig zavar is.

Mulatságos – az is, hogy megint szemüvegben ülök itt! –, mulatságos, hogy a nagyon fiatal, butás arcú, ösztönös-vad festőművész-ismerősséget is idéző arcú, kedves műsorvezető milyen intelmes ujjakat emeli De egy szám elkap megint. S nem is a Kylie Minogue-ról van szó, aki 26. a listán, és a londoni magányos tévés estéket idézi, akkor a Locomotion-nal. Nem, most egy régmúlt-divatú festmény-fejpozícióban tengerparti búcsúzás hangulatát idéző francia énekesnő megy. Még nem vagyok az írással eléggé bent sehol ahhoz, hogy erre az érzelmes számra, melyhez mintha gyerekkoromból a dédnagymamám képe köszönne vissza rám a képernyőről, és a gyerekkori magányos esték hangulata, és a nagy romantikus áradás, az első egyedülmaradások, például mikor anyámék hétévesen otthagytak nyaralni a Balatonon, és én nem értettem, miért kell elválniok azoknak, akik együtt is maradhatnának. Kilencévesen így ugrottam ki az utolsó pillanatban egy hollandiai egyéves útból. Gyereksegély-akció volt. Elvonszoltam anyámat a Ferenciek-udvarából. Aztán Szpéróval 11 évet kitartottam. De még az 1988-as londoni út előtt is háromszor csomagoltam ki, négyszer be az utolsó otthoni éjszakán. Szóval, még nem vagyok ott, hogy a gépet, a világot olyan homályanyagon át lássam, amilyen a kis zuhanyozóm tolóajtajáé. Az előző novellában erről – volt szó.

Egyébként: a te elved jut eszembe egyre – ha otthon, akár neked, lenne, akár nekem, lenne egy ekkora független, a másiktól függetlenítő zug. De én nem hiszek az ilyenben. Látni nem egy ismerős házaspárt, ahol ez megvan, és mégse jó az egész. Én a Hamletnél tartok ki, állok meg: hogy egy csigaházban is ellaknék, csak ne legyenek rossz ... etc. És telefonnal is rontanunk stb. Erről nem érdemes.

Mennyit dolgoztam, s jól, gyorsan, szaporán – úgy, hogy te ugyanabban a szobában ott voltál, ők a másikban, csukott ajtó mögött aludtak. Most 19.21 van a tévé szerint. Nemsokára várható a telefonod. Megpróbálom összeszedni magam én is. Ide most csak egy nagyon jól – tűrhetően – sikerült beszélgetésről akarnék bármit is írni. S utána: lendülettel a jegyzeteket – Id. csigaház és beszámolót, merre is jártam ma Párizsban – Id. csigaház, Id. Párizs.

Nem egyhamar kezdtem íráshoz. De most már csak három egész-nap van, és a csonka péntek, Nagypéntek 13-dika. Ezt a napot választottam a haza-repülőúthoz. De most már csak három teljes nap van. S igaz, hogy Párizs, mint utcarendszer stb., „meglett” nekem, de ...

Sebaj. Augusztusban újra jövök. És novemberben is választom talán Hamburg helyett megint Párizst. Ez kiderül.

Várom a telefonodat. Rongálom közben a szegény tévét a gépeléssel. A fenébe is, a slágerlista­műsor abbamaradt valamiért. Mindegy, közben a térképet nézegettem: mit is jártam be ma akkor hát. Ezzel együtt: hiányzik ez a műsor. Kár, hogy nem most telefonáltál. Majd megint egyszerre lesz két dolog.

A Montmartre, egyébként, ahogy a másik novellában írtam, behozza az „Utrillo-helyeket”. Ahogy mindig is szerettem ezeket az utcákat, titokzatosan, rendjüket nem ismerve. Ahogy kis és nagy Utrillo-albumokat lapozgattam, és Szpéró a vállamon ült, ahogy hasaltam a szobánk szőnyegén. Aztán elaludtam, oly idő tájt, késő délben, munka, korai kelés és bor után, mint ahogy ma itt-meg-ott jártam a nyolc és fél óra során. Elaludtam, és Szpéró a vállamon. Aztán felébredtem, s ő is ott aludt. Aztán megint, s ő valahol külön bóklászott a szőnyegen. Most ez, elég baj, mind nincs. Most helyette a valódi Utrillo-utcák vannak.

Nagyon olyanok, mint voltak, egyébként.

Hátha mi is nagyon olyanok vagyunk, Szpéróval, mint voltunk. Ezt el lehet azért hinni. Miért lenne másképp.

A géppel elég sok a zűr, de hát lehet rajta dolgozni azért rendesen. Nem a legvacakabb villanygép, annyi se. Szegény jó sima mechanikus, hibákkal. Mert olyan odaadóan csinálom ezt, hát a hibáit is érzékelem. Mindennel így vagyok, ahol odaadó vagyok. Nem szerencsés, nyilván.

Mindjárt meg fog szólalni a telefon.

Milyen lesz vajon? Erre külön várnom kell. Ez is egy külön szám, nagy dolog; hogy így telefonálunk. A gépen épp a villa áll kicsit kajlán. Ajaj. Be ne dögöljön.

Végigdőlök, az ágyról nézem a gépet. Ott a telefon. Várakozom. A villa kajlán jár. A tévé hangját levettem, valami műsor megy. Várom a slágerlistát is, térne vissza. Változatos. Meg hát, itt vannak a feljegyzéseim is erről. Semmi nagy fölfedezés, csak úgy, mégis.

Sokszor ütök félre.

Rövid sorokat csinálok most, hadd radírozhassak mielőbb zavartalanul.

Még három teljes nap van itt. A várost megcsináltam, a munka – mely magának kíván engem – és a város, a járkálás bizonyos egyensúlyban van. Eleget mászkálok így is, ennyi elég. Az írás „megadja az önbecsülésemet”, fokozza a fanatikusnak nevezhető cselekvést. Ami a járkálás is. Valami szélső érték keresése. Ha a rendes haszonértékek híjasan vannak csak meg.

Nem, nem történt velem semmi „baj” – hogy Utrillót kétszer mondom el itt. Csak a Párizsban írt novellából mégis átvettem pár lapot. És a „kettőt” – motívum ezzel olyan jól bejött. Főleg fogalmam sincs aztán, mi van a másik novellában, a koppenhágaiban. Hogy Párizzsal „lett meg” Koppenhága, mondhatni. Abban. Lehet, hogy a kabátlopási ügy is benne van. Vagy hogy Kazincka. Kazincka: medve a Kazinczy utca játékantikváriumából. Ő és pár társa minden utamra velem jön. S nem vihette volna el őket az öregasszony a sporttáskámmal, mert Kazinczék az oldaltáskámban utaznak, mindig közvetlen közelemben, néha megsimogatom hűséges fejét. Este kiülnek olykor a szobában valahova. Mikor nagyon egyedül érzem magam, volt pár ilyen hely, ők voltak valóban a vigasztalóim. Beléjük kapaszkodtam.

Pár olyan oldal is jön, átmentett-az átmentés! hah! –, „ahol”... gépem itt megint egybe-ir. Ahol várom telefonodat. Betűket hagy ki. Nehezen akar felzárkózni Európához. Igaz, jól agyon van nyúzva már, mert mi nemvoltunk... sic!, nem voltunk, de ő nemvoltunkot Ír... Európa, s alig lehetett villanygéphez jutni. Telefonodról akkor ennyit, majd jönnek oldalak. Most minden telefont, még ha ingadozott is egy-egy beszélgetés, megmentettünk. Fluctuat, nec mergitur, Párizs jelszava.

Két szobám is volt. Az első: földszinti szükségszoba, de jó nagy. Napokig hitegettek, mikor kapok „egy igen pompás szobát”. Igaz, a földszinti szükségszoba kétszemélyesnek számított. De az udvarra nyilt az ablaka. Ám az udvarban egy labda mindig másutt ácsorgott – vagy mit csinál egy labda. Volt. Ki lehetett rá nézni. Vagy jól befüggönyöződni. Végre megkaptam a manzárdot. A te szobáddal ezs, jav., szemközt. Most megyek, éjszakára letakarni Alízékat, szokott kendőikkel. Hát megvolt velük újra egy napom együtt. Utazzam el újra? Miért kell az nekem? Oly jó itthon!

Telefonod után. (Előre ideírom ezt.) Egyébként: a városban bejártam a hat nap alatt bejárhatókat. Nem is kellene most több. Csak a „valami véget ér” nehezíti most a dolgot. Könnyíti viszont, hogy a te kölni utad előtt nyolc napom lesz, és egy fordítást be kell fejezni alatta. Meg is csinálom. Talán kétszer megyek ki a lakásból a nyolc nap alatt. A Psycho szerzőjének a könyvét fordítom. Tűrhető munka. Hol is tartok benne? Fel tudom idézni. Telefonod sehol.

Nyilván megnézed a tévéhíradót, utána hívsz. Remélem. Hogy nincs, például, film – és csak aztán. Mit tudom én. Le úgyse mehetnék. Ezzel csak úgy leszek kész, ha végigmelózom az estét.

Nagyon megy az idő. Most meg semmi telefon. Ez nem olyasképp baj, hogy „nincs”, csak az egész napomat megcsináltam sorra-rendre minden részletében, s ez akkor – valami más. Már ha nem én kértem fél kilencet... de nem hiszem.

Remélem, nem kell nagyon belegépelnem az éjszakába.

Egyre a Párizs-térképet nézegetem. Még pár út-terv, aztán megvan. „Megvan”.

Vissza is térhetek még ide-oda. Hosszú, széles gesztenyefasorokon üldögélhetek. Ezek nagyon otthonosak.

Jobb lesz, ha legközelebb nem beszélünk meg napra-nap-telefont. Végeredményben semmi megbeszélendő nincs, úgy külön. Befejezem a mai munkám, folytatom a dolgot a holnapi reggellel, a nappali programmal, ez eddig teljesen rendben van. A hazamenés lesz kicsit strapás, ki a reptérre etc. A repülés se lesz öröm, nagypénteken – húsvét előtt – nyilván tele lesz a gép. De aztán otthon folytathatom a fordítást, és míg te Kölnben leszel, valami módjával-munkákat végzek. És így tovább. Az „á” továbbra se jó.

Itt vagyok hát egy kis párzisi... nem, ez hülyén hat, egyáltalán nem párzok, hanem magánzók ... egy kis párizsi szállodában, és te majd elmondod, hogyan is vannak ők, akik miatt – Isten soká éltetné őket, szoktam mondani, frázisosan, ha már mondani kell ilyet, ui. annyira így van, hogy minek még mondani, de néha kell –, akik miatt tehát nem utazhatunk együtt, de most már ez a különzős utazás talán a jobb is, az egyetlen mód is a számunkra. A gép ki-be ugrál a sorok elején, rendetlen az összkép, tökéletlen kis gép, hiába német, nyugati német, ha még ilyen van, sokat gondolkodtam a mai járás során ezeken az ügyeken is, hogy ez a „váltás” és „változás” mi is, hát nem tudom, nem tudok mondani semmit. De a kocsi beleakadt a pulóverembe, és az „a számunkra” egybeíródott, radírozhattam. Radíromról Id. az előző novellát. Most annyira beleszenvedélyesedtem a gépelésbe – azaz írásba –, hogy inni sem mentem. Ez ugyanúgy van akkor hát, mint tegnap. Megyek, iszom. Sajnos, eszem is, kenyeret. Fel fogok szedni. Holott ez nézeti kérdés, hogy nem szabad. Mégis enni fogok a kenyérből.

Kétféle volnék egyszerre?

Viccnek se elég.

Kenyérből viszont sok.

Ez a kifejezés és a történés kettőssége. Csak az ember nem lehet kettős. Az ember – a fenébe, hogy nincs klipműsor! – sokas. Ezt csonkítja meg a „kettősségekkel”, a prókontrákkal. Míg Szpéró élt, madarunk, a fő-fő kis valaki, addig egyes voltam, nem kettős, nem sokas. Akkor nem utaztam. Tizenegy évig nem. Aztán, hogy éjszaka egyszer csak meghalt ő, a kezemben, elengedtem magam lassan. Nem cécók nélkül. Ellenálltam még. Most már nem. Utazom. Utazgatok. Például itt vagyok most Párizsban, és tetőablakomon besüt a nap. Iszom egy korty bort. Várom a telefonodat. írok.

Végigdőltem kicsit az ágyon. Velem vannak, párnám előtt üldögélve, páran közülük, akik Szpéróékat előzték. Kazinczka és társai. Kazinczka lelenc-féle medve, játékantikváriumban vásároltam – az á nem jó most se, a gép szerkezeti hibája! – a budapesti Kazinczy utcában. Van itt Münchenből Ökörke, ő schwabingi, közelebbről. Jó, hogy velem vannak. A táskámban a várost is velem róják. Múlt, jelen, jövő. Az arcom ég a 8 és 1/2 órától. Remélem, tettleg nem lesz rosszabb ettől – részemről, úgy értem, nem lesz rosszabb – a telefonálásunk ... Nem örülnék. Előszedtem különben a jegyzeteimet, két blokkot is.

„Különben” könnyű, hűvöses április-idő van, sok szél, enyhe csípősség, a fák laza, lebegő, karcsú-sárgás-zöld lombban már, minden eszményi. El ne romoljon. Az írás: jó, de most megint kötelességnek érzem; most, hogy boldogulni látszom vele. Inkább sétálnék. De nem, az sok lenne! Ez így van épp jól. Sajnos, megint kenyereztem. Az okos franciák kenyereinek sok a héja, ez nagy csábítás. Ez itt a baj, hogy így mondjam.

Miket is írtam fel? Két dolog, ettől függetlenül, kell majd ide: kell, hogyan vagyok általában, és hogy mit jártam le és be ma, az is szükséges. Különben teljesen mindegy, mit írok, ez furcsa ellentmondás. Mikor „elmondani” akarok valamit. De hátha ez az a valami, amit el akarok mondani, hátha csak így van meg, vagy így érdemes, hogy meglegyen, ne csak megvolt légyen. Hát ezen kár sokat töprengeni.

Telefonodig még jó óra van, körülbelül.

Egyre semmi zene a tévében, semmi slágerműsor. Ezekről is jegyeztem föl ma egyet-mást, mint mondtam. Talán a jegyzetátmásolással kezdem, ne legyen az, hogy hiába firkáltam szegénye – – –

Tévedtem, mikor – a mai nagy járás és sok „gondolat” nyomán, Id. Szép Ernő, majd, és a jegyzetek, majd – azt gondoltam, ez a novella lesz „jobb”, mint az előző, a tegnapi. Ehhez ma nem sok minden jönne ... azaz jön ... de itt a telefonod. Csoda jó telefon lett, Istenem, de csodás beszélgetés. Elmondtam egész utamat. Ahogy a lafayette-en a Stalingradig mentem, aztán a Viliette medencéi mentén a Crimée-ig, aztán fölfedeztem neked egy parkot, a des Buttes Cahu-mont-t, hegyek és várárkok, hidak vannak benne, magaslatairól látni fél Párizst, és utána olyan elegáns, finom, természetes erejű és ívű utcák jönnek, mint például az avenue Simon Bolivár – ahol a hajó alakú kenyérkét vettem –, aztán a Pere Lachaise-nek „nevezett” temetőt látogattam meg, de közben a Parc Belleville jött, megint kilátók, csuda hely, és a Menilmontant mindenféle utcái... most a tévében egy nagyon szar sanzonolás megy, az, ahogy hem szabad ...! ... ezért szeretem a klipeketl – – –

Aztán a temetőben a sok kő és kriptaház közt nem volt türelmem Oscar Wilde-ot, Seurat-t és Apollinaire-t megkeresni, hanem hugyoztam egy jót – és kellőt, nagyon kellőt! – a kijáratnál, s elégedetten hallottam, hogy te is éltél ott egy ilyen neked megfelelő módú alkalommal... s mentem tovább nagy öröm és meglepetés felé.

A nagy tereket nem akartam kihagyni az idén – nem soroltam itt, mi mindenfelé jártam –, így a Nation is programon volt. De hogy ilyen szép tér, ekkora méretben ilyen szép... mint negyvenhatszor a Naphegy tér, mondtam neked. S hogy onnét nem a nagyon szép Voltaire úton mentem tovább, mert az visszahozott volna a mi oldalunkon a République térre, nem, ón a túloldalra akartam menni. Az Austerlitz hídon át. Máris eszelős táv, ugye? Még vedd hozzá, hogy a boulevard Hopitalon mentem a Place d’Italie-ra úgy, hogy a Jeanne d’ Arc utcát és a Vincent Auriol bulvárt is megjártam, ez utóbbin kétszáz koronásán virágzó kis kaktuszt láttam, s az Itália-tér egyáltalán a nyomába se jött a Nationnak, mely – mondom – a nagy meglepetés volt egész Párizsban nekem. S az olasz térről nem az egyszerűbb és rövidebb úton, a Blanqui sugárúton mentem be a Montparnasse-ra, hanem elmentem a Parc Montsouris-ba, amely kicsit csalódásos lett, de az út odáig nagyon meghitt, jó: a rue Bobillot. A Montparnasse temetőnél már szédültem, közben volt a rettentő hosszúnak feltűnő René Coty út. Aztán egy kis Raspail bulvár, majd a rue de Rennes-en folytattam. Nagy hangle­mezbolt-nézés. Itt jött Legrand-nak a Phil Woods felvétele, de aszkéta maradtam. Már tényleg alig éltem. Hét órája így talpon. Sőt, több. A rák elleni harc javára gyűjtő kiállítást, mai francia képzőművészek, köztük a mi Pán Mártánk stb., is megnéztem, a quai Malaquais-n, majd átjöttem a Louvre mellett, adódott az, hogy Les Halles, az új zöld vasszerkezetes képződmény, majd feltörtettem, felszédelegtem a rue Montmartre-on a mi kis utcánkig a F. B. közelébeben. Aztán ettem, kenyeret, amit vettem, ittam a borból, vártam telefonodat. És jó telefon lett, nagyon jó telefon. Futó említés még jövőbeliségekre is ... jövőbeliségekről is történt, esett. Mondtam, egy sor helyet neked fedeztem fel. A kabátokról is meséltem. Lemez-aszkézisemről. S hogy a Beaubourg még hátravan, mondtad. Majd szerdán, igen. S meg fogod rendelni nekem a szállodát, meséltem akis ember kérését, javaslatát. Ennyire jól összejött minden. Szóval: örülök, erről is tud szólni el­beszélés.

Jegyzeteim: a Belleville-kilátópark felé a Piát utca vezetett. „Piáltam a Piát utcában”. Volt táskámban egy üveg bor, mindig van. A Marmottan múzeumban Monet képei: a legfénylőbb kiállítás, amit valaha láttam, a legégőbb. De ott volt, akár ha Monet kertjéből lenne, egy csokor – embermagas virágok. Ezt a csokrot is megcsodálják elegen? Aztán: ahogy egy hosszú út során ehhez a múzeumhoz eljutottam, összeakadtam La Fontaine szobrával. A róka és a holló volt megjelenítve a két állat fölé hajló mesterrel egyetemben. S kis embercsoport fényképezkedett ott. Én is kattintottam egyet öreg Certómmal. Ekképpen keveredtem beszélgetésbe egy pasassal, aki ott is nagyon harsány volt. Németül is beszélt. Német volt? Velem németül érintkezett. De én angolul próbálkoztam. Azonnal kinevezett amerikainak, hogy – ugye? Mondtam, igen. Már voltam pénz­kérés tárgya, vagyok monsieur egyre, de amerikai csak általa voltam. A Monet-múzeumban, a Marmottanban aztán egyszerre egy hangos ordibáló csoportra lettem figyelmes. Tették tönkre a hangulatot, az állapotokat. Asárgán, vörösen, barnazölden mély-égő, ikonográfiás növényképeket, csodálóik szivét. Az én emberem volt a fő hangadó. Apró gyerekeik üvöltöztek. Elhúzódtam. Megtagadtam amerikaizált voltomat s „istenét”. Egyszerre távoztunk kb., de azonnal a másik irányba mentem, a te „mártír-írók-tere” – de, ha lehet így nyelvtanozni, felé. Innen jöttek az előző novellában említett csudás utak, a Martin, a Mandel. Itt lett meg, Id. amott, Koppenhága. De ezt megírtam már.

Minden múlik el. Istenem, vigyél Szpéró után, befejezés amúgy sincs. Kazinczkáók s elődeik... de nem. Összevissza kavarom. Téged tegeztelek, Istent akkor hogyan ...? Rámutat ez ... az alap­sor gyengéjére, idézném sakkjátszmákból. De hát ilyen zavaros hangulatokban is voltam ott a manzárdban.

Pár oldalt átmentettem. Érződik nyilván , hol írtam „még ott”.

Most hol folytassam? A kabátlopás. Ez mulatságos volt. Jót nevettél, hogy elmeséltem (telefonon).

Amikor a mosottholmi-boltban, ahol 20 frankokért (így mondom) egész kabátokat lehetett kapni, hoztam is neked, meg mindenfélét, és olyan szerencsejáték, játék jellege, az volt, fölmenni a Rochechouart utcán, ott volt a külső körút sarkán ez a bolt, s kinéztem magamnak egy kabátot én is. De nem voltam egészen meggyőződve róla. Látom egyszerre, bejön egy ember, s nézegeti. Nem írtam ezt épp ennek a novellának az elején? Valóban nem emlékszem. A sok fordítás, vagy 1400 ív, versek etc. meghézagosította, joggal, az emlékezetemet. Ez divatosan hangzik. S látom ám, emberem, jobb csavargó-féle, felpróbálja a kabátot. Ez olyan Szép Ernőnek való történet. S próbálgatja minden részét, patentját, gombját. Ejha, tehát jól választottam volna, gondoltam erre. S el is viszi. Megy a pénztár felé, fizetni. De ... nem. Ahogy felpillantok, látom ám, megy kifelé. Kint kotorászik még valami tárlóban. Női holmik közt? A feleségének ...? S akkor... mi történik ? A karjára csapja diszkréten, s lassan, határozottan távolodik. Egy kabátlopási ügybe keveredtem, mondom megint divatosan. De ezt megírtam egy másik novellában is. Gépem egyberántotta a „jólválasztottam”-ot és a „novellábanis”-t. Nincs kedvem radírozni. Aztán eljött utolsó napom. Ez mindig olyan hihetetlen. Az utolsó nap. Ahogy az utazásé is eljön. Rettentő nehéz lenne tőlük itt „válni”. Valami érzéketlenség alakul ki bennem olyankor – mintha „muszáj” lenne menni. Nincs mese. Holott van. Maradj velem – idéztem ezt is, Nemes Nagy Ágnestől. Szólj a világnak, mondd hogy lehetetlen, s maradj velem. Most ez megint kettő. Az elmenés, az utolsó nap: az egy. Fölmegyek a Montmartre-ra. De remek tipped volt, hogy a R. E. R. jegyet délelőtti séta során vegyem meg a Gare du Nord-on. Mekkora kín lenne a nehéz holmikkal délután beállni a sorba. Roskadozva megyek – az írógép... vettem neked egy gurulós bőröndöt, de azt többnyire cipelnem kell, lépcsős a terep... és teljes bizonytalanság ... hogyan is jutok ki a gépemhez, a gate-mhez. De ezt mintha ebben a novellában írtam volna.

Nagypéntek, tizenharmadika. Eznap utazom. A boltok kora délután lassan bezárnak, kirakataikban húsvéti dolgokat látok, meg egy helyen csudaszínes madarakat, anyagból. Puha, könnyű kis lelkek, tarkák, fantasztikusak. És esendő, természetes az arcuk. Nézem őket, a boltos épp távozik, kihúzza az ajtóból a kilincset. Nem tudom a nyelvet, fáradt is vagyok, akcióképtelen. Nem mondom neki: megvennék egyet... Ugyan, melyiket aztán? De van egy célom, ha visszatérek ...

Elmegyek oda.

...Elmegyek innen, tőlük, megint?

Mindjárt Híradó. Ez akkor véget is ért. Benézek hozzájuk. Hosszú, világos esték. Tegnapelőtt ilyenkor manzárdablakomon még szól fújt be. Klipek mentek. Például, hogy London felett sír az ég. Micsoda régi énekesnővel. Egy csomó minden így visszatért. Eltűntnek hitt valakik.

Nagyon egyszerű lenne azt mondani: Szpéró nem tér vissza. Kis csirkék tömege közben a képernyőn. De Tili, például... nem is, miket beszélek, Pipi, vakunk ... visszatért egy pillanatra. A Rochechouart utca Marguerite de Rochechouart de Montpipeau apátnőről van elnevezve. Néztem a táblát.

Ma meghalt egy ismerősünk, felebarátnénk. A te kutyás ismerősnődről beszélek. Tizenhat hónapot szenvedett, mondod most. Erről jut eszembe. Száj- és torokrák. Már a végén ő maga várta a halált. Ez ma hajnalban bekövetkezett. Felhívtak minket, elmondták. A halott még ott volt, mellőle szólt a telefon. Szpéró éjjel fél háromkor halt meg. A kezemben. Még félóráig hittem, hogy él. Mint most Aliz, úgy ült. Csak nem fészkelődön, nem izgett mozgott. Pipi nyolc és fél órát haldoklott.

Azt mondod, ez bármikor eljöhet. Nekünk etc. Hát addig ... legalább ...

De hát emlékszem, mikor anyám, halála előtt, azt felelte: nem, mit sem segít a sok emlék ... az utazások stb.

Nem, nem tudok mint-mit mondani. Egyelőre az ember csak úgy csinálja, amit csinál, kicsit a tevőlegesebb változatot. Rossz lelkiismerettel. Ráadásul ez utóbbi, szerintem, terméketlen, mint állapot.

Aztán egy este megint ott állok a boulevard Montmartre sarkán ... Kezdem megint. Odaát most ők elcsöndesültek. Még átmegyek hozzájuk. Élnek.

Mindent jól csináltál. Szerencsénk is volt.

Itt tartunk. Újra „itthon”. Velük valóban Így.

Főleg velük.

Párizs, Párizs, mit kockáztatok – miért?

De hát most te utazol, mondom, ahogy a Híradó és a film közt ezt még ideírom, most én „bizonyíthatok”, majd összeírjuk, mik is a teendőim. Rég „csináltam” szólóban őket.

Aligha fogok írni róluk közben. Vagy másról. Szerettem volnatalán kiírni magamból az írás vágyát is ezekkel a novellákkal. Hogy csak ők éljenek számomra egyedül.

Ezt az egyet kapjam. Mert ez nagyon elég. Ez az egy az – ami igen.

És akkor, egy nap ...

Ott állunk egy sír fölött a Tabánban. '

És akkor egy nap ...

Ott állsz, ott állok egy idegenbéli utca sarkán.

És egy nap ... hazaérkezik, aki távol járt. Csak ők nem.

Élnek, ezt mondjuk, akik még élnek.

Vagy nem tudom.

És itt – oly messze járok már Párizstól.

És mintha nem is lennék sehol. De hát élő nem próbálhatja ezt. Csak írhat, írhat. Mehet, mehet. Felébredhet éjszaka, és ... ÉN SOSE AKARNÉK TÖBBÉ ELMENNI TŐLÜK.

A manzárd ablakán befúj a szél.

Mintha úgy írnám ezt, mint gyerekkoromban. Ahogy kezdődött. Ahogy hittem, hogy „elég lesz”. Ami akkor: minden volt.

Aztán egymásnak lettünk ... majdnem minden.

Aztán lettek ők.

Aztán most van – mindenféle. De hát ez is csak a látszat. Kinyitom az ablakot. SOSE AKARNÉK ELVÁLNI, EGYIKÜKTŐL SE.

A gesztenyefákat látom. Ahol Szpéró született. Ahol egy nap hoztam őt, haza. Hogy is értem haza vele …! Ilyen szerencsésen! Majdnem tizenegy évet élt.

Ülök valami padon, egy párizsi gesztenyefa alatt. Előveszem az ő fényképét. Egyre ritkábban. Ő engem egyre jobban véd. Nem akarja, hogy gyakran kelljen lehunyom a szemem úgy, hogy ...

Csak ott van valami. A gép felszáll, nézem a szárnyát. Most, most volt az, hogy valami elindult. Első kis repülése, köztünk.

De már nem hiszem. Ezt a párizsi novellát, ezt is – alig. Csak írom, írom. Holnaptól fordíthatok.

FÜREDI FERENC

A csönd és a végtelen

Néha egy gyermekkori álom
meséli, milyen volt a csend.
Olykor egy furcsa pillantásom
feszíti föl a végtelent.

A végtelent – mely örök élet –
a csendet, ami betakar.
Gyermekként nem tudtam, hogy félek,
s az is meghal, ki nem akar.

Ma már tudom,hogy ezerféle
lehet a csönd s a végtelen,
– gyakran magának ellentéte –
gyűlölöm hát és élvezem.

Új idők

Mestert és Tanítót kerestem.
Megváltást és üdvösséget,
de csak csillagot játszadoznak
huszonöt wattos tehetségek

és súlytalan szállnak a szavak
– gúnyosan bátorítanak.

Súlyos a bakancstalpak érve:
eljött az aprószentek éve.

Csillaghullás

Hajlítom hűvös fém-csontvázam
mert négy sorompó közé zártak
– tudom, hogy elvesztem a harcot –
nem pendül bennem meg alázat.

Nem hallok semmit, nem neszeznek.
Vasparipám még messze járhat.
Izzóra fűtött tűz-torkával
sikoltva velem szembe vágtat.

Akkor szikrázva csapjon össze
tűz a tűzzel és fém a fémmel!
Csillaghullás lesz a halálom
talán egy augusztusi éjjel.

Elhamvadás

Magamnak nem leszek, csak emlék.
Harcok dúlnak a tudatomban,
hogy lássak, világot keresve
gyertyát gyújtok, de bomba robban.

Egyszer egem is elfelejtem,
s a magam-teremtett világot.
Álmossá nehezült a tollam
és könnyűek a hallgatások.

Az igaz mocskos sárba süllyedt,
hazug nap kering révült égen,
túlontúl bonyolult a világ:
elhamvadok. Még nem is égtem.

SIMOR ANDRÁS

A túrós táska

– A szegényekről kéne írni a lapban – mondta a költő a feleségének.
A költő sok latin-amerikai verset fordított, a szegényeket az irodalomból ismerte. Képeket formált meg a kisfiúkról, akik a járdán vonszolják magukat, és bal lábszáruk egyetlen mély seb. Murillo vagy Goya ecsetjére kívánkoznak. Mellettük asszonyok, mezítláb, rongyokban, a földön újsághalom takaró gyanánt. A könyvesboltokban – semmi. Amerikai folyóiratok, képregények, kulturális nyomor. Ilyen világból üzentek a versek, amelyeket fordított, a vér- és magánybankoknál kolduló szegényekről szóltak.

Magukkal a szegényekkel nem találkozott. Amikor Caracasban járt, barátai autón végigvitték a város külső negyedein, de nem álltak meg, a várost körülvevő nyomornegyed-övezetbe pedig autón sem voltak hajlandók elvinni. Nem tanácsos.

– Ha ez a két millió éhező egyszer lezúdul ránk – mondta neki a nemrég még baloldali költő, hajdani diákvezető –, akkor végünk, egyszerűen elvágják a torkunkat – és rossz lelkiismerettel, hideglelősen fölnevetett.

A Caracast körülvevő hegyeken éltek az éhezők, sem a rendőrség, sem a balodal nem merészkedett közéjük. A költő is csak lentről, a messziségből nézett fel rájuk, és hazaérkezése után felvillantotta ezt a pillanatot is a Caracasról szóló útibeszámolóban.

Nem hitte, hogy a szegények egyszer a maguk naturalista valóságában is megjelennek előtte. De megjelentek. Éppen a brazil teológus, a híres Boff atya magyarul is kiadott könyvét olvasta aznap. „A szegény ember épp szerencsétlenségéről beszél, kitárja kezeit és segítségért kiált, én pedig oda se figyelek rá, és közömbösen elmegyek mellette” – írta a Miatyánkjában aferences rendi teológus, akit a Vatikáni Hittani Kongregáció a közelmúltban szilenciumra ítélt. A költő útközben is gyakran beleolvasott egy könyvbe. Most is ezt tette, miközben a Déli pályaudvar éttermében túrós táskát evett, kettőt is vett, mert éhes volt. Mellette Boff atya könyve, és benne az átírt Miatyánk:

„És ne vigyél minket a kísértésbe,
mely az emberek kizsákmányolását mozdítja elő
a saját gazdagság növelésével.”

Ekkor az üvegajtó túlodalán megjelent valaki. Merően nézte a költőt és a túrós táskát. Egy kisfiú volt, rongyokban. A bal lába sebes. Murillo vagy Goya ecsetjére kívánkozott. Vagy Derkovitséra. A költő zavartan ette a túrós táskát. Ott állt előtte, amiről éveken át verset fordított. Amit nem nézett meg Caracasban, mert nem volt tanácsos megnézni.

Aztán a kisfiú odébb vonszolta magát, egy rongyos asszony mellé. A földön újsághalom hevert takaró gyanánt. Az utcai könyvárusoknál amerikanizált folyóiratok, képregények, kulturális nyomor. A költő verset írt a lezajló folyamatok ellen. A szegényekről is írt, a hajléktalanokról. És rossz lelkiismerettel nézte őket az üvegfal másik oldaláról, mialatt túrós táskát evett.

A korrektúra

A korrektúra szerdán érkezett meg, és a következő hétfőn vissza kellett küldeni a békéscsabai tanműhelybe, ahol A természet világa vagy a józan okosság című könyv első íveit már nyomni kezdték. A tanár egy éve Bessenyei György verssoraival aludt és ébredt, összehasonlította a 10 412 verssor Régi Magyar Könyvtárban megjelent változatát az eredeti kézirattal, a mai olvasat számára alkalmas, de az egykori írásmódot is sejtető helyesírási elvek alapján javítgatta a múlt századi kiadás szövegét, és vele együtt dolgozó, őt egymás közt hajcsárnak nevező kollégáival valóságos Bessenyei-mániában élt. Még nyári tengerparti nyaralására is magával vitte a xerox-másolatokat, hogy hamarább érjen a végetnemérő mű végére.

Közben Európában egymásra acsarkodtak a népek, román a magyarra, magyar a románra, bolgár a törökre, török a bolgárra, szerb az albánra, albán a szerbre. A tanár tudomásul vette a változásokat, a rendszerváltást, és azt is, hogy az addigi államot egyszeriben pártállamnak kezdték nevezni, de úgy döntött, hogy mindez kitűzött céljától, a Bessenyei-mű teljes és hiteles szövegének kiadatásától nem tántoríthatja el. Különben is úgy vélekedett, hogy az iskola nem a politizálás színtere, ő maga sohasem politizált diákjaival, tanár úr volt számukra, barátságos, ám szigorúan távolságtartó.

A korrektúrát egyik kolleganőjével olvasta egybe, lyukas órákon és hétközbeni szabadnapján. Amikor pedig a kolléganőt elszólította a korrektúra mellől az óraadás kötelessége, egy negyedikes diákkal folytatta a munkát. Ketten voltak a tanáriban, a tanár és a diák, előttük a korrektúra és a javított Besenyei-szöveg.

A páros rímű tizenkettesekben könnyű volt felismerni a sajtóhibákat, a ritmus is segített az elszánt korrigálóknak, de a versalji, a szerzőtől származó jegyzések javítása már fárasztó és unalmas munkának bizonyult. Éppen egy ilyen jegyzés következett; a tanár felállt, egy pohár vizet hozott magának, aztán belekezdett a szöveg olvasásába.

„Európa, ez előtt, a közjónak igazságán, mely együgyű, világos és könnyű, mindaddig vetélkedett, okosodott, írt, magyarázott, nevelt, oktatott, jutalmazott, átkozott, vagdalkozott, míg oda nem ment, hogy szerzett törvényeivel a józan okosságrul s annak igazságairul hatszáz esztendeig ne tudjon semmit egyhuzomba. A pogány Rómának leomlásával minden országló értelem eltöröltetik mindaddig, míg ezen nagy Testnek omlásai alól új fejedelemségek, szabad városok nem állnak fel, és józan okossággal élő társaságokká nem változnak. Nem tudod, hova lettek az emberek, ha viselt dolgaikat olvasod Európában. Fenevadakat, vérszomjú tigriseket, ragadozó farkasokat látsz mindenfelé, melyek emberi forma alatt pusztítanak. Minden ország ég, minden város vérrel buzog. A világi törvény, szokás, vallás, vad erkölcs mennyet, földet összekever...”

A tanár hangja furcsán erőteljes lett az üres tanáriban, mintha nem is korrektúrát olvasna egybe. Mintha nem is egyszem diák ülne vele szemben. De nem nézett fel a kéziratról, folytatta az olvasást. Ezalatt embercsempészek várakoztak Európa különböző országhatárainál, menekültek vágtak neki az utaknak, pogromoktól félők rezzentek össze otthonaikban. 1991 -et írtak, nempedig 1797- et, amikor Bessenyei György úr hozzákezdett monumentális költői műve megírásához, és magát megélemedett hattyúhoz hasonlította, amely utolsó óráit közelgetni érezvén, abból vett fájdalmát hajnalonként bánattal énekelgeti.

ESZES MÁTÉ

Hajnali harangszó

(Részlet az Az én kis falum című regényből)/

Bernét tisztelendő úr koránkelő. Az ötórás harangszó előtt rendszerint megeteti az állatokat, nyolc anyajuh, egy kos, a ketrecekben három anyanyúl és hét süldő várja a takarmányt. A tisztelendő úr az egyházközség költségére vásárolta az állatokat. Amióta nehezére esik a kaszálás, ezek tartják rendben a parókia udvarát. Mindent lelegelnek, még az akácfák alsó ágait is lecsupaszítják. Fűnyírógéppel nem lehetne így gondozni a gyepet, ilyen zsengén, dúsan-zölden tartani a kertet. A birkák pedig hálából Bernét atyaszakértő gondoskodásában részesülnek, amiről bárki meggyőződhet, csak rá kell néznie a gyapjukra, vagy megtudakolni a szaporulatukat. Évek múltán egész kis nyájjá duzzadt volna már az állomány, ha el nem adogatja a tisztelendő a bárányokat. Az értük kapott pénzt gyertyára és virágra költötte, ugyanis hosszú szolgálata alatt rájött, hogy a díszes oltár jobban vonzza a hívőket, mint az ige. A mi parókiánk megyeszerte híres szegénységéről, illik rá a mondás: szegény az eklézsia, maga harangozik a pap. Bernét tisztelendő két év híján hatvan esztendeje harangozik a falunak. Kezdi reggel öt órakor, munkába szólítva hívőt és hitetlent, mert a harangszó mindenkié. Amikor a felszentelés után fiatal papként hozzánk került, hamar beleszokott a teendőkbe. Elődje előbb a templomi szolgálatot engedte át neki, azután a parókia körül végzendő munkákat. De a reggeli harangozás, az elején, iszonyúan nehezére esett. Fiatal volt, a fiatalok egészséges, mély álmával. Sóvárgott a késői felkelés után. Ezt a vágyakozást még csak tetézte, hogy a mi falunk Bernét atya szavával: „Szűzanya kötőjében van”. A kis völgyben meghúzódó falucskát magas hegyek koszorúja öleli. Napfelkelte után huszonkét perccel csillannak meg az első napsugarak a templom tornyán. Minden áldott nap huszonkét percet késik a hajnal.

Túl a nyolcvanon a köszvénytől sajgó öreg test nem kívánja már a kényelmet, érzéketlen minden örömre. A hajnali ébredés valóságos megváltás a félálomban telt éjszaka után.

Bernét atya belekapaszkodik a vaságy végéhez hurkolt kenderkötélbe, szuszogva ülőhelyzetbe húzódzkodik, egy mozdulattal jobb lábát a padlóra lógatja. Leszáll az ágyról, gyufa után kotorászik az asztalon, gyertyát gyújt. Felhúzza a redőnyt, a Púpos-hegy fölött fémesen remeg a levegő, a templomkert cseresznyefái között a sűrű homályból súlyosan sötétlik a fekete pincelyuk. Magára ráncigálja a reverendát és átcsoszog a konyhába. A gázrezsón alágyújt a Mária által még este odakészített lábasnak. Forralt bor készül. Mária negyven éve házvezetőnő Bernét atya mellett. Gömbölyű vállú, erős keblű, takaros özvegyasszonyként került a parókiára a nagy háború után. Férje odaveszett a Don-kanyarban. Vezeklésként szegődött az akkor még tetterős, hitében szilárd férfi mellé.

Konyhából nyíló kamrája vasalt tölgyfa ajtaja mögött hallja a neszeket, de nem kel fel, befordul a fal felé. Az öreg pap kanállal mer a forró italból poharába, kortyol néhányat, torkát köszörüli és köszön az ajtó felé:

– Jó reggelt, Marii – ez az egyetlen civil köszöntés, mely földi halandónak szól; válasz negyven esztendeje nem érkezik rá. Bernét atya kireteszeli a konyhaajtót, fapapucsában végigkopog a veranda kövén, indul a kert végébe, az aklok felé. A feltámadó szél csavargatja szikkadt lábai körül a reverendát, alá-alá kap, pöffösen dagasztja, s ettől öreges járása energikussá válik.

Letér a kitaposott útról a fészer végénél megáll. Elől felhúzza derékig a reverendát, pössent.

Az utca felől rekedt hang reccsen rá:

– Üdvözülj te vén csuhás! Csak nem a birkáidat nyomorgatod? A kékre mázolt deszkakerítés fölött napszítta, nyúzott arc vigyorog az öreg papra.

– Kegyelmezzen az Úr a latroknak is. Ej, ej, Hadobás, hamis úton jártál megint.

Hadobás terepszfnű sátorlapból ropogós lucernát zúdít át a kerítésen a pap lába elé.

– Etesd meg a nyulaiddal meg a bürgeiddel, Bernét. Azok nem olyan finnyásak mint te.

– Rajtavesztesz egyszer Hadobás! Lesújt rád az Úr haragja, a téeszföldjén, lopás közben. Gyere el vasárnap a templomba, gyónd meg a tolvajlásaidat, én feloldozlak.

– Törődj a saját lelked üdvösségével Bernát, és hizlald a nyulaidat. No, békesség. – Hadobás Feri hátára dobja a maradék köteg lucernát és mintha úszna, tovabukdácsol feje a kék palánk fölött.

Az öreg pap dühös szégyenkezéssel nyalábolja fel a harmatos herét, szór belőle a birkák elé, de hagy a nyulaknak is. Csak akkor enyhül meg, amikor a szürke szőrcsomók ágaskodva szálazzák és frissen ropogtatják az égből hullott lucernát.

Visszaballag a házig, közben elszáll a mérge. Hadobás Feri csak ha egyedül vannak, akkor használja közös múltjuk bizalmaskodó, pimasz hangját. Mások jelenlétében tisztelettel beszél vele, még a hangsúlyra is ügyei.

A Púpos-hegy csúcsáról derengő rózsaszín fény a templom ablakait is rózsaszínre festi. A verandaasztalról magához veszi a táskarádiót, és elindul harangozni. Ötvenhárom lépcsőfok a templomajtóig, huszonhét belül a karzatig, ez összesen nyolcvan. Tavalyelőtt, amikor az ajtóig vezető betonlépcső készült, karfával, megbeszélte a kőművessel, hogy négy-öt lépcsőfokonként pihenőt iktasson be, hogy szusszanhasson közben. így is sajog a lába, mire dolga végeztével visszatér a parókiára. A verandán beleereszkedik az öreg karosszékbe, kilép a cipőből, lábát mozgatja. A kopott ízületek ropognak, akár a heves tűzre vetett rőzse. Mária már talpon van, lavórban forró vizet hoz, megmossa az öregember lábát. Ezt naponta háromszor megismétli, minden harangozás után. Most is erős ujjaival gyúrja, gyömöszöli az öreg lábszárát, lábfejét, s előbb halkan, majd egyre hangosabban hajtogatja: – Huszonhét, huszonhét, huszonhét...

Bernát tisztelendő nem szereti hallani ezt a számot. Ujja hegyével megérinti az asszony vállát, és nevén szólítja.

– Mária!

Az asszony riadtan ránéz és elhallgat.

Egy nyár eleji napon történt, lehet nyolc éve is már. Tóni, a félnótás küldönc rohant a papiak udvarán a tojást számoló asszonyhoz.

– Az Elnök üzeni, hogy a fiát homlokon találta egy kő, szörnyethalt.

Mária legényfia a kőfejtésben a robbantásoknál volt sziklafigyelő.

Az asszony a huszonhetedik tojásnál tartott a számolásban. Fel se nézett, megremegett a válla, felpúpozódott a háta és folytatta tovább a számlálást, de attól fogva minden tojás huszonhetedik volt.