MEGMENTETT OLDALAK

Ladányi Mihály posztumusz és kötetben meg nem jelent verseiből

Kevés költő hagyott hátra olyan gazdag kiadatlan költői életművet, mint az irtózatos nyomorban meghalt Ladányi Mihály. Három évvel korai halála után Bejegyzések a családi bibliába címmel adtam közre válogatást posztumusz és kötetben meg nem jelent verseiből, nemrég pedig fakszimilekiadásban jelent meg 1966-ban készült kézírásos verseskönyve, amely az elkötelezetten baloldali költő szilenciumának emlékét őrzi. Itt közölt versei kötetben még nem jelentek meg, s némelyik először lát napvilágot, kéziratos példány alapján. Ő volt című verse mellé, a gépelt kéziratra tollal ráírta: „Katalinkának, kedvencéről”, és aláírta az évszámot: „1964.11.5.”, majd így írta alá a verset: „Ladányi Miska bácsi”. Posztumusz írásainak közlését későbbi számainkban is folytatni fogjuk.

Simor András

Segesvár, 1849

Megyünk kifenten jobb sorsunk felé,
hogy nőstényünk, barátunk megcsodáljon,
hogy szemükbe vakítson majd egy álom:
ha élni nyűg – haljunk valakivé.

Hősi pózzal foltozva az önérzet,
és szabad szelekkel teli a bendő –
Méricskéljük-e, mi a teendő ott,
hol az élvemaradás a végzet?

Vándor éji dala

Magánterületek
közt esti csend ül,
csak kapuzár zizeg
ki a csendből.
Ez a jászol
jobb is neked, hol a kedves
tücsökdal szól kamatmentes
szabadságról.

Song

Nyugtalan ordasként aligha
jómódról prédikálni jöttünk,
csapzottan és szakállasan
lessük elorzott álmainkat.

Büszke elődeink a gipsz-
stukkós villákba belehízva
Che Guevarát emlegetik,
s együtt sajnálnak vele minket.

De címünket halál nem tudja,
ezek békés csatornapartok,
ezek nemes patkányok itt,
ezekből lesz a pézsmabunda.

Villák lövészárkaiban
vérszegény kis csajok remegnek,
De minket rajtuk ne keress,
másik árok a mi tanyánk.

Már csak egy kis mész kéne ránk,
meg egy szétlőtt bakavonat,
s olyanok lennénk, mint apáink,
akiket nem lelnek anyáink
keshedt takaróik alatt.

Ő volt

Ő volt a legnagyobb megint,
akit sok jámbor birka bámult,
s e birkák most azt bégetik
a hízottlelkű idomárról:

ostort nem használt sohase,
lágy szava verte szét a nyájat.
S hogy néha nem volt széna se,
őt övezze ezért csodálat.

Az elhízott, álmos ürük
kolompolva rohannak körbe,
kétségbeesve bégetik:
hova lett a jóság nyakörve?

Sok éhes bárány nézi őket,
szívükben farkasdüh lapít,
mert – álmukban – már annyi éve
azt ígért rétet legelik.

Részlet a Delfinek Könyvéből

A teknőc kétéltű és szereti a
KONYHAI HULLADÉK-ot,

a konyhai hulladék olyasmi,
amit az EMBER jóllakva félretol,

az ember kényelemszerető emlősállat,
több FAJTA él belőle (vagy éppen-csak él)

a fajta olyan embercsoport, amely
egymásra ront egy-egy VEZÉR szavára,

a vezér, mint a teknőc, szereti
a hulladékot, és elnevezi NÉP-nek,

és a nép az, amely élve marad,
esetleg a vezérek ellenére.

A türelem szobrai

A türelem szobrai jólfésültek,
kövérek,
fűtött szobák ablakai mögül
lesnek reánk.
„Mily kedvesek így összebújva!” – mondják
s leintenek a jeges útra, hol
a szerelem őrangyala
vacogva repdes fölöttünk,
átázott, mocskos
tollát hullatva ránk.

Ők persze tudják,
miért türelmesek.
A jólét páternoszterei
suhogva emelkednek velük.
Szép, emberi megértésről beszélnek,
mivel megértik, hogy
szegények maradtunk,
amíg ők gazdagodtak.

Ők
minőségileg más gyereket csinálnak,
ezért nem ölelkezhetnek kapualjban,
ők a francia etikett miatt
nem ebédelhetnek stanicliből,
ők fárasztó vadászvacsorákon
jelennek meg helyettünk,
hogy legyen időnk reménytelenül
kóborolni az utcán,
hol mint kutyák a holdat,
ugatjuk a jövő
beígért

Vers

„Pedig feje fölött körbélyegző lehetne a hold
szép legendákat írhatna a szabadságról
és hivatali íróasztala is lehetne hozzá
de túlsókat harapdál maga körül” –

mondja műfogsorát megigazítva
két sírbeszéd között és az estére gondol
hogy elfogja a pirosbetlit és
így váltja meg majd a világot.

SZÍNHÁZI SZEMLE

CSERJE ZSUZSA

Várszínház a várfalon kívül

A magyar szabadtéri színjátszás legszebb eredményeit mutatta fel az elmúlt évtizedekben a Gyulai Várszínház. A hagyományos történel­mi drámák bemutatóinak sorát Áprily, Nemeskürty, Hegedűs Géza, Jékely neve jelzi. No, meg Illyés Gyuláé. S voltak olyan idők, amikor bizonyos szerzők csakis itt juthattak színpad­hoz. Sütő András jónéhány drámáját említhet­ném, vagy éppen az általam legjelentősebbnek ítélt Székely Jánosét. A Caligula helytartója cí­mű drámájában, amelyet a gyulai ősbemutató óta többféle előadásban is láthattunk, történelmi alakok jelennek meg történelmi térben – mégis jelenből ismert politikai erők, emberi magatartá­sok küzdenek egymással. Az idei nyár új Székely-drámával gazdagítja a bemutatók sorát. Tompa Gábor kolozsvári rendező állítja színre a Mórokat. E mű megjelenésekor a „történelmi tanulmány öt felvonásban” alcímet viselte, és szerzője olvasódrámának szánta. Versben író­dott, s amikor íróját megkérdezték, miért, így fe­lelt: „Mert a vers: fegyelem. Manapság, a tuda­tos újítás évszázadában, tudatosan demonstrálni a konzevativizmust, van ebben valami botrá­nyos, lehet tehát valami korszerű is.” Egyébként is Székely vallja: „Az anyag meghatározza a műfajt. Hiába akarnál fából gömbszobrot for­málni, a fa alakja nem szívesen adja ki a göm­böt, a hosszúkást adja ki. Ahogy az anyag meg­határozza a formát, amit belegondolsz, úgy a téma természete meghatározza, milyen mű­formát választasz.” A Mórok kapcsán pedig ezt: „A nemzethalál fiziológiája magában sem ér­dektelen, engem most mégsem az foglalkozta­tott elsősorban, hogy miképpen merülnek alá meghódított népek, kis népek, néptöredékek a történelemben. (Mindig ugyanúgy.) Igazi prob­lémám az, amit életem során folyvást tapasztal­tam, s ma is nap mint nap tapasztalok: hogy miképpen kényszerülhet a történelmi ember el­fogadni, fennen hirdetni olyasmit (olyan vallási vagy világi ideológiát), amit nem hisz, ami valódi megítélése szerint merő ostobaság.” Ez az álhit foglalkoztatja a drámaírót. S ez a csaknem nyolcszáz évig államalkotóként tisztelt mórok – akiket azután 1502-ben erőszakos megkeresztelés után az eretnekség vádjával máglyán megégettek és fokozatosan kiirtottak –, egy nyelvétől és viseletétől megfosztott, eltüntetett nép tragédiája kapcsán fogalmazódik meg. A sokszáz év előtti megmaradás-beolvadás prob­lémáját Székely egy mai, a mór tragédiához hasonlító történettel, Szabédi László megrázó emberi drámájával köti össze. A párhuzam nyilvánvaló azáltal, hogy Husszein Al Rumi emír, agranadai arab egyetem muzulmán tanára és Szabédi László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója tulajdonképpen ugyanaz a személy. A rosszul felismert dönté­sekből eredő tragédiák párhuzamossága adja a mű aktualitását.

A kortárs magyar drámák bemutatói hosszú ideig meghatározták a Gyulai Várszínház ar­culatát. A művészeti vezető, Sík Ferenc által elmondottak alapján a következő öt évre egy Shakespeare-sorozattervei is körvonalazódnak. Ebben a Hamlet, a Macbeth, a III. Richard, a Lear király és a Vihar szerepelnének. S a sorozat befejezésével méltóan lehetne ünnepelni az akkor éppen fennállásának 30. évfordulóját ünneplő Gyulai Várszínházát. A Vár rekon­strukciója azonban még tart ezen a nyáron, ezért az idei bemutató a váron kívülre kénysz­erül. így a felsoroltakon kívül felmerült a Julius Caesar vagy az Antonius és Kleopátra el­játszásának gondolata – lévén jobban illenek a környezethez. Végül az Antonius és Kleopátra mellett döntöttek, gondolván, hogy e világméretű szerelmi történetet a közönség bizonyára szívesebben fogadja. „A veronai édes és halálos idill kemény hangnemben: ez Antonius és Kleopátra. Mintha mélyebb fekvésű G-dúrban hallanók a régi dalt, de kissé erősebben, komorabban és harciasabban, aztán lágyabban, buja legátókkal, puha pianissimókkal, és olykor-olykor hisztérikus, kromatikus cifrákkal az örök női szeszély türelmetlen futamaival ékesítve. Ez az igazi szerelem. Nem líra már és nem fuldokló ábrándozás, de idegélet, harcoló vágyak küz­delme és a vér szava, a vér zenéje, a forró és bátor vér erotikája” – írja Kosztolányi Dezső. A neves lengyel esztéta, Jan Kott pedig így elmólkedik: Királyi szeretők, föld és ég. Föld, melyen nincsen számukra hely, és ég, melyet nem változtathatnak meg. A világ ellenséges. El kell süllyednie földnek és égnek, hogy a szere­lem diadalmaskodhasson. De a föld és az ég erősebb, mint Antonius és Kleopátra. A királyi szeretőknek meg kell magukat adniok, vagy a halált kell választaniok.” A mű cselekménye a világtörténelem tizennégy mozgalmas és bo­nyolult esztendejét fogja össze, színhelyei tör­ténetiek és földrajziak egyaránt: Alexandria, Róma, Szicília, Görögország és Egyiptom földjén játszódik, így az egész akkori ismert világ sorsa forog kockán. Joggal érzi tehát Sík Ferenc ren­dező, hogy a mű közéleti aktualitása nem múlt el. A zsarnokságok természete ma is olyan, hogy az egyik megdöntődik, s már át is adja helyét egy másiknak, s a világban ma is szu­perhatalmak állnak egymással szemben, és a köztük lévő egyensúly a világ fennmaradásának előfeltétele. Mindkét előadást júliusban láthatja a közönség.

KÉPZŐMŰVÉSZET

MARK KUSNYIROV

Mozgó pillanatképek – ceruzavonásokkal

A közelmúltban vált ismertté, s idén tavasszal egy budapesti kiállításon is látható volt az a több, mint kilencven rajzból álló magángyűj­temény, amely Szergej Mihajlovics Eizenstein keze nyomát őrzi. Minden olyan sor, minden olyan vázlat, amely a nagy filmművész szelle­mének lenyomata, páratlan értéket képvisel, egyszersmind roppant érdekes és tanulságos is. Ráadásul e gyűjtemény darabjai különleges körülmények közepette keletkeztek és marad­tak fenn.

Éppen akkoriban, amikor Eizenstein hozzá­fogott a Retteget Iván második részének meg­valósításához – és gondolatban a realizálatlan­ul maradt rósz előkészítéséhez – föltűnt munka­társai között egy középkorú asszony: Ligyija Naumova díszlet- és jelmeztervező. Ismeret­ségük valószínűleg Mihail Zsarovnak, a híres színésznek, a tervezőnő fivérének köszönhető: ő játszotta a filmben Maijuta Szkuratovszerepét.

Eizensteinnel való találkozásáig – 1942-ig – Naumova semmiféle kapcsolatban sem állott a filmgyártással: könyveket illusztrált, plakátokat, színházi díszleteket tervezett, no meg ruhákat „konstruált”, az akkori szóhasználattal élve. A Rettegett Iván stábjába rendezőasszisztens­ként került, de már néhány hét múltán előléptet­ték, s reáhárult a teljes felelősség a jelmezek tervezéséért és kivitelezéséért. Tudni való, hogy ehhez a filmhez a jelmezeket nem csupán varr­ták, hanem kovácsolták, szegecselték, kalapál­ták és ragasztották is. Ennek megszervezése a művészi érzékenységen és a szaktudáson kívül jókora gazdasági érzékre, gyakorlatiasságra és vállalkozó szellemre is szükség volt.

Eizenstein és Naumova között nem egyszerű munkaviszony, hanem sokkal inkább szemé­lyes, a kölcsönös megbecsülésen alapuló, úgy­szólván társszerzői kapcsolat alakult ki. Ennek legszemléletesebb bizonyítékai a szóban forgó gyűjteményben őrzött rajzok. Eizenstein ezeket emlékül adta – együttműködésük három éve alatt – alkotótársának. A rendező egyáltalán nem tekintette mellékesnek ezt az alkalmi grafi­kai tevékenységet. A rajzolás ugyanolyan fe­lelősségteljes munkát jelentett számára, mint bármi más, amihez szellemi erejének megfe­szítésével hozzáfogott. Mi több, annak feltétele­zésére is jó okunk van, hogy a művész számított is rajzainak majdani közzétételére. Néhány da­rab – nem ebből a gyűjteményből ugyan – már életében megjelent, elméleti munkái pedig szá­mos magyarázó illusztrációt is tartalmaznak. Hogyan tanultam meg rajzolni? című nagyszerű írása pedig egyenesen grafikai hagyatékának majdani nézőihez szól.

Eizenstein többnyire monogrammal és dá­tummal is ellátta ajándékba adott rajzait, és amikor szükségesnek tartotta, bővebb magya­rázattal is kiegészítette azokat. A papírlap hát­oldalát a legritkább esetben használta fel. Min­den gesztusa arról tanúskodik, hogy egyáltalán nem közömbös számára a hozzáértő közönség véleménye.

Ha megtekintjük azokat a vázlatokat, ame­lyeket Naumova készített a Rettegett Ivánhoz, könnyű felfedeznünk az Eizenstein stílusához képest megmutatkozó különbséget, az alakok grafikai interpretációjának eltéréseit. A tervezőnő rajzai akadémikus jellegűek, hiányzik belőlük az a robbanékonyság, az a groteszk váratlanság, az a feszült eszmeiség, amely Eizenstein min­den vonásában lüktet. Ám Naumova felismerte a rendező papírra vetett alkotásainak külön leges értékét. Féltő gonddal őrizte meg a tőle kapott lapokat, és gyakran emlegette, hogy életének legnagyobb élménye az Eizensteinnel közösen végzett munka volt.

A hagyatékban maradt rajzegyüttes szorosan kapcsolódik Eizenstein teljes grafikusi munkás­ságához: könnyen ráismerhetünk másutt már látott kedvenc motívumaira, témáira. A művész még életének ebben a gyötrelmes időszakában is, amikor szellemének maximális összponto­sításával kellett elmerülnie konkrét, választott anyagában, tovább forgatta magában korábbi gondolatait, megfigyeléseit, fantáziajátékait, beteljesületlen reményeit és feloldhatatlan kétségeit.

Ligyija Naumova néhány évvel ezelőtt hunyt el, anélkül hogy akár csak egyszer is kísérletet tett volna becses gyűjteményének nyilvános bemutatására. Halála után a kincs tulajdonjogát unokahúga, Szvetlana Akcsurina örökölte. Az ő elhatározása tette lehetővé a rajzok tanul­mányozását, elemzését és kiállítását, többek között Budapesten is.

A képek legnagyobb, legtekintélyesebb cso­portját a Rettegett Ivánnal kapcsolatos munkák alkotják, jóllehet tematikailag még ezek sem teljesen egységesek, kivéve azokat, amelyek meg is elevenednek a filmszalagon, vagy a harmadik – realizálatlanul maradt – részhez készültek vázlatként. Olyan képeket is ide so­rolunk, amelyek nincsenek ugyan közvetlen összefüggésben a Rettegett Iván cselekmé­nyével (legföljebb metaforikusán), mégis érzé­keltetik a szerzői gondolat indítékait és a meg­valósítás irányultságát. Érdekes példa erre három – mind tartalmilag, mind pedig a vágás (montázs) szempontjából összefüggő – rajz. Kapcsolatuk folyamata nyomon követhető. A művész minden bizonnyal elsőül azt a két alakot vázolta föl, amelyek a legkevésbé tetszettek neki, hiszen valami miatt be sem fejezte őket.

A határozottan mitológikus külsejű figurák kö­zötti viszonyt akár merészen is értelmezhetjük Miután a művész eltépte a papírt, rárajzolt az egyes darabokra egy-egy portrét, majd megnevezte és aláírta őket. Az egyikre János („John”), a másikra Júdás („Judas”) apostol neve került. Irodalmi és képzőművészeti tevékenysége során Eizenstein gyakorta használt idegen szavakat, hogy élesen hangsúlyozza a mondat vagy az ábra eszmei tartalmát. Ez a .triptichon’ az egyik lég rafináltabb súgás a szemlélőnek. Szembeötlő, hogy mindkét apostolfigura ábrázolása megle­hetősen távol áll a kánontól. Különösen értetle­nséget kelthet János nőként való ábrázolása. Akaratlanul is arra gondolhatunk: nem lehet­séges-e hogy ezt a szokatlan interpretációt az a kevéssé ismert ősi anekdota sugallta, amely szerint János nőnek öltözött, és Júdás árulását is az iránta mint nő iránt érzett szerelme, illetve Jézus iránt érzett féltékenysége váltott ki? El­képzelhető persze egy másik, sokkal mélyebb képzettársítás is, amely azzal a régi mendemondával kapcsolatos, hogy János intim barát­ja és útitársa lett volna Jézusnak... A Rettegett Iván rendezése során, Iván cár és legközelebbi fegyvertársa, az ifjú Fjodor Baszmanov közötti viszony ábrázolásakor Eizenstein nem hagy­hatta figyelmen kívül e kapcsolat erotikus olda­lát. A hivatalos erkölcs ugyanakkor a legszi­gorúbban tiltotta még az efféle dolgokra való puszta célzást is. Eizenstein mégis megkísérelte óvatosan érzékeltetni oly módon hogy az ifjú Baszmanovot lányos arcú színésszel (Mihail Kuznyecov) játszatta el, női ruhában és maszk­ban, a film egyik zárójelenetében.

A Rettegett Ivánnal kapcsolatos vázlat­lapokon olyan alakok is láthatók, amelyek nem kötődnek szorosan a film témájához. Egyikük például egy emberi külsőt öltött furcsa kis ré­malak: elképzelhető, hogy a rendezőnek volt vele valamilyen szándéka. Például Zsigmond király udvari ünnepségei egyik szereplőjéül szánhatta.

Akadnak ebben a ciklusban olyan feliratok is, amelyek alaposan megnehezítik a szemlélő dolgát. A fiatal Rettegett Ivánt ábrázoló képnek például miért angol a címe: „King John”? Vicc ez? Vagy Shakespeare-paródia? Esetleg gyil­kos célzás az orosz cár politikai szándékaira? Egyértelmű válasszal, sajnos nem szolgálha­tunk, ám annyi bizonyos, hogy Eizenstein ked­velte az ilyen homályos célzásokat, miközben a magyarázatokban gyakorta aggályosán pedáns volt.

Az egyik kép a cár nagynénjét, Jefroszinya Sztarickaját ábrázolja kivégzésekor, a vesztő­helyen. A filmbe nem került be ez a jelenet. Különösen ékesszóló a bojárnő fejdísze, s rajta a cári birodalom címere a kétfejű sas.

Eizenstein látásmódjára jellemző, hogy mennyire feltűnően megmutatkozik a barátai és ismerősei tipikus vonásai iránti figyelme a Rettegett Ivánban. A megszállott eszelőst Vszevolod Pudovkin, a nagy rendező-klasszikus alakította, a másik hírneves kolléga, Mihail Romm pedig Erzsébet királynő szerepével próbálkozott. Iván Pirjevnek, a „kolhoz-vígjátékok” rendezőjének a fia játszotta a gyer­mekcárt egy olyan visszaidéző jelenetben, amely sajnos nem került be a végleges változatba.

A Rettegett Ivánhoz kapcsolódó rajzcikluson belül külön csoportot alkot a végül is realizálat­lanul maradt figura, Heinrich Staden alakjával foglalkozó sorozat. Stadent egy népszerű szí­nész, Oleg Zsakov alakította, de csak a próbafelvétel készült el. Holott Eizenstein elgondo­lásaiban ez a hős igen fontos helyet töltött be, amint az a forgatókönyvből könnyen megál­lapítható. Staden a germán hercegek kémje volt, kalandor és rabló, aki befurakodott a cár kegyencei közé, és éppen akkor vált Rettegett Iván legközelebbi hívévé, amikor az hozzálátott volt szövetségesei, a cári katonai-rendőri gár­da, az opricsnyina megsemmisítéséhez. Staden szakasztott olyan a rajzokon, amilyennek a for­gatókönyv leírja: „tagbaszakadt német, ...szőke hajfürtökkel, ...rozsdás vértjében olyan, mint egy elgyötört sas,. ..kezei hosszúak és inasak”.

Némelyik rajz értelmezéséhez talán nem fölösleges megemlíteni azt a sajátos módszert, amelyet Eizenstein a Rettegett Iván forgatása­kor alkalmazott. Mivel a lehető legteljesebb felszabadultságot igyekezett kicsiholni Zsarov-ból – Maijuta Szkuratov alakítójából –, a próbá­kon (olykor pedig a felvételek közben is) en­gedélyezte a legalpáribb, legocsmányabb ká­romkodásokat. Ezt a felfogást tükrözi annak a két Szkuratov-portrénak a stílusa is, amelyben a főopricsnyik diadalmasan demonstrálja férfiúi érdemét. A kegyetlen hóhér által feltartott gi­gantikus fallosz voltaképpen jelkép: szörnyű­séges fegyver, halált hozó fejsze egyben. A tűz és a vér színei további jelentéssel gazdagítják: lángoló fáklya is, amellyel az opricsnyikok fel­gyújtották a bojárok palotáit. A három kutyafej pedig történelmi utalás: az opricsnyikok kutya­fejeket aggattak nyergükre, a cár iránti hűségük jeléül. Kutyapofában végződik a fallosz egy má­sik képen is, de kódex-iniciálénak stilizálva. Felsejlik e képek mögött a metafora tragikus mélysége is: az opricsnyikok „megerőszakol­ták” és szétrohasztották az országot.

Metaforikus, bonyolult látomás a „kemence­jelenet” képe is. Ez annak a Dávid könyvében leírt legendának a sajátos feldolgozása, amelyben a három bűntelen kamaszfiút belevetik az égő kemencébe, a babiloni uralkodó parancsára, ám az égi angyal kiszabadítja őket a tűzből. A kép allegorikus „üzenete” az, hogy még a leg­hatalmasabb földi uralkodónak is meg kell hajolnia az isteni akarat előtt. Van azonban a lerajzolt jelenetnek egy másik vezérmotívuma is. A forgatókönyv szerint a templom kupolája alatt, egy kampón himbálódzik a perga­menangyal, két szerzetes tartja a kötél végét, készen arra, hogy az angyalt leeresszék. A rajzon az egész szerkezetet egy hatalmas, hanyatt döntött testű fehérnép irányítja, szélesre tárt combokkal, kéjes arckifejezéssel. A „cse­lekmény” kézenfekvő: az örömleány, amikor felhúzza – mintegy kitépi magából – az angyali nemi szervet, ezzel kiszabadítja magából a három ifjút. Bár lehet másképpen is értelmezni a kom­pozíciót: a prostituált éppenhogy le akarja ereszteni az angyalt, bezárva ezáltal a ka­maszokat a maga „tüzes kemencéjébe”. Az is elképzelhető azonban, hogy Eizenstein a maga bizarr módján azt ábrázolja, hogy a hölgy, az égi angyal által megtermékenyítve, egyszerre három szentnek ad életet, a „szeplőtelen fogantatás” paródiájaként. Ily módon ez a rajz az őserejű, mindent átható női természet jelképe is egyben.

Számos darabot tartalmazó ciklust alkotnak azok a rajzok, amelyek Eizenstein művészetének egyik központi motívumát, a cirkusz, a burleszk, az utcai mutatványosok, a vándorkomédiások világát, a farce-ot jelenítik meg. Eizenstein a cirkusz és a bohóckodás iránti vonzalmát – amely már gyermekkorában kialakult – élete végéig megőrizte. Érdekes, hogy filmjeiben ez nem tükröződik, legfeljebb epizodikus, töredékes formában. Önkéntelenül is Fellinire gondol az ember: a nagy olasz művészhez is közel áll a cirkusz világa, filmjei is, rajzai is tanúsítják ezt. Eizenstein filmes munkásságában azonban törvényszerű, sőt, elvszerű e téma hiánya. A bohémek világa nem orosz, még kevésbé szovjet. Márpedig amilyen erőteljesen jelen vannak a külföldi motívumok Eizenstein grafikai művészetében, olyannyira periférikusak a film­jeiben. Az egyetlen kivétel a mexikói filmeposz. Utolsó, történelmi tárgyú filmjeiben pedig jelen van ugyan a külföld világa, de – a haladó orosz államisággal szembeállítva – negatív tartalom­mal. A gyűjtemény Rettegett Iván-illusztrációi is ezt példázzák. Ezért érezzük olykor, hogy Eizen­stein számára a grafika és az elméleti tevéke­nység jelentette azt a két tevékenységi területet, amelynek művelése közben szabadon „kiönt­hette lelkét”, leróhatta alkotói hódolatát kedvenc külföldi témái és alakjai előtt is.

A cirkuszos témával rokon az irodalmias raj­zok sorozata. Ezeknek egy része illusztráció, más részük szabadabb asszociáció valameiy irodalmi motívum kapcsán. A cirkusz világával rokon, illetve az irodalmi és a színházi ihletettség a portrék csoportjában és a típusvázlatokon is megfigyelhető. Az excentrikus, attraktív, karikaturisztikus stílus Eizenstein képírásmód­jára mindvégig jellemző.

Külön ciklust alkotnak a mitológiai és mese­motívumokat feldolgozó művek, amelyeken a teret mitológiai erők, jelképek és allegóriák uralják. A képletesség is jellegzetes sajátossá­ga Eizenstein formateremtő művészetének. Mégis akadnak olyan rajzai – az említett cik­lusban nem is kevés – amelyeknek megér­téséhez meglehetősen komoly művészettörté­neti ismeretekre, egyúttal a rendező alkotói módszerének ismeretére és fejlett esztétikai képzelőerőre is szükség van.

Most pedig hadd szóljunk a szóban forgó műtárgyak anyagáról – a papírról – és a művész rajztechnikájáról. A papír akkoriban hiánycikk volt. Eizenstein sok képét szürke vagy már elsárgult újság- vagy csomagolópapír-darabok­ra rajzolta. Néha a technikai forgatókönyv borítólapjára vagy más gyártási dokumentu­mokra készítette vázlatait. Fehér papírra csak Ligyija Naumova dolgozhatott, mivel férje egy frontújság munkatársa volt, s az ő révén jutott hozzá. Eizenstein mégsem takarékoskodott a papírral, nem igyekezett mindenáron kitölteni a rendelkezésre álló felületet, és általában csak a lap egyik oldalára rajzolt, egyszóval szabadon, könnyedén dolgozott.

Leggyakrabban használt rajzeszközei a ce­ruzák voltak: az egyszerű szürke grafiton kívül mindig kéznél volt néhány színes is. Eizensteint a filmművészetben különlegesen érdekelte a színek kérdése. Szerinte konkrét kifejező erővel kell felruházni a különféle színeket, „jelentésük” szerint keli őket összeválogatni. Egy festmény elemzése kapcsán a következőképpen példáz­ta színdramaturgiáját: „a düh felfelé ívelő vonala vörös tónusú, a kétségbeesésé pedig lefelé hajló világoskék”. Mindezeket figyelembe kell vennünk, amikor Eizenstein fekete-fehér grafi­káit tanulmányozzuk, színes kanyarulatairól és törésvonalairól nem is szólva.

A ceruza – úgy látszik – alkalmasabb volt a művész akarati erőfeszítésének a megtest­esítésére, mint a toll. Energikusan, pontosan rögzítette a mozdulatlanságnak ellenszegülő erőt, a tárgy belső potenciális dinamikáját. A toll (amellyel, amint arról meggyőződhetünk, Eizenstein szintén nagyszerűen dolgozott) vala­hogy szófogadóbb: könnyű, inkább külső nyo­mot hagy a papíron. Ezzel magyarázható az, hogy Eizenstein – aki mindig, mindenben a konfliktust kereste, és szerette az anyag el­lenállását, az ellentmondás érzését – a ceruzát részesítette előnyben.

Vonalai mindig bonyolult, cikornyás szerke­zetűek. Képesek arra, hogy fölényesen ravaszak, bánatosak, hanyagok, töprengők, gonoszak, aggódók, sőt, akár komorak is legyenek. És mindig ott lappang bennük a rejtély: az azonnali készenlét a legváratlanabb fordulatra.

Nincs elegendő terjedelmünk arra, hogy kimerítően foglalkozzunk azzal a problémával, amelynek Eizenstein különös jelentőséget tu­lajdonított: a szín és a zene kapcsolatával. Hol­ott színes vonalait gyakran bizonyos zenei hangzatok motiválják, illetve ezek felidéznek ilyeneket a szemlélőben. A művész képi plaszticitásának muzikalitása azonban nem csupán színkifejezésben érhető tetten. Jelen van sok-sok kompozíciójának operaiságában, koreografikusságában, hajlékony, tekervényes, gyak­ran ornamentális kontúrjainak ritmusában, dal­lamosságában, az egész életművet átható, klasszikus témák szimfonikus, „nagyzenekari” megjelenítéseiben.

A figyelmes szemlélő megállapíthatja, milyen nagyszabású kompozíciós készséggel volt megáldva ez a zseniális művész, milyen hatá­sosan, bőkezűen és ugyanakkor gazdaságosan rendezte be ábráival a rendelkezésre álló fe­lületet, milyen ritmikus és aktív kapcsolatot teremtett a kontúr és az üres háttér között, mennyire szellemes az arányok (és az aránytalan­ságok) kialakítása, a körvonalak kontrasztja. A rajzok megértését nagy mértékben meghatá­rozzák a többé-kevésbé nyilvánvalóan filmes megoldások: az éles látószögek, az élességvál­tozások, a belsőtér elrendezése, a kicsinyítések és a nagyítások. E képek alapján még Eizenstein montázstechnikájáról is fogalmat alkothatunk, arról az állandó törekvéséről, hogy a különböző – akár a legellentétesebb – gondolatokat, ér­zelmeket összeütköztesse, ily módon ragadva meg a lét dialektikáját.

Eizenstein sok rajza olyan álmokhoz, tervek­hez kötődik, amelyek filmes megjelenítés után „kiáltottak”. Viktor Sklovszkijnak a művészről szóló könyvében olvasható ez a feljegyzés: „Eizenstein panaszkodik, annyi az ötlete, hogy azok szinte anyagszerűen léteznek, és elfoglalják a helyet a térben, nem tűnnek el, mert még nem valósultak meg”.

Maga Eizenstein meglehetősen tartózkodó­an szólott saját grafikai munkásságáról. Néhány szó rajzaimról című írását a következő szavak­kal zárta: „...vizuális gyorsírásos feljegyzések, és többre nem is tartanak igényt”.

Képeinek ismeretében eldönthetjük, igaza volt-e.

Geréb Anna fordítása

MORFONDÍROZÁS

PETŐ GÁBOR PÁL

CSICOP

(Egy évfordulóra)

Jó 15 évvel ezelőtt, 1976 tavaszán Paul Kurtz, a New York-i Állami Egyetem (Buffalo) filozófia­professzora különös összetételű társasággal tanácskozott: voltak közöttük egyetemi tanárok és újságírók, bűvészek és filozófusok. A pro­fesszor – aki tavaly budapesti megismerke­désünkkor „exmarxista”-ként jellemezte önma­gát – azért hívta össze a megjelenteket, mert feltűnt neki, mennyire fellendült és milyen széles körökben talált fogékony közönségre az asztrológia, a pszichokinézis, az extraszenzoriális percepció és más ehhez hasonló, „paranormális”, azaz – talán szabad így fordítani – termé­szetfölötti jelenségek tana. A találkozón elhang­zottak alapján fogalmazta meg Kurtz professzor a „Tiltakozás az asztrológia ellen” című kiáltványt, amelyet 186 vezető amerikai tudós írt alá. Az asztrológiát bíráló szöveget azután két, az asztrológiát tudományos szempontból elemző tanulmány kíséretében nyomtatásban is megjelentették.

Ezzel vetették meg az alapját egy bizottság­nak, egy mind szélesebb körű mozgalomnak, amelyet hosszú és bonyolult nevén úgy hívnak: Commitee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal, rövidítve CSICOP (ejtsd: szikop). A név arra utalt, hogy ez a bizottság az állítólagos természet feletti (paranormális) jelenségek tudományos vizsgálatára alakult. Még annak az évnek az őszén megjelent félévenkénti folyóiratuk, a The Zetetic, amely a következő évben már negyedéves folyóirattá fejlődött Skeptical Inquirer címmel és azóta is megjelenik.

Az amerikaiak tárgyilagosan fogalmaztak, de másutt ők is használják a magyarban is közis­mert fogalmakat ezekre a „paranormális jelen­ségekére: áltudományoknak nevezik őket. Ezek kritikus, ahogyan ők szeretik mondani: „szkeptikus” megközelítésével foglalkoznak, és a CSICOP-nak ma már az Egyesült Államokban 37 – független, de együttműködő – csoportja van, de az Egyesült Államokon kívül 34 országban működnek a szervezett .szkeptikusok”.

Hogy mit csinálnak? Gondolatok ellen csak gondolatokkal lehet küzdeni, téveszmékkel szemben érvekkel, tényekkel. Említettem folyó­iratuk ragyogóan érdekes, tudományosan meg­alapozott tanulmányokkal, cikkekkel szolgál, fegyverzi fel eszmeileg a „szkeptikusodat. Jel­lemző, hogy CSICOP tagjainak nem teljes fel­sorolása betölti a folyóirat belső borítójának a felét és olyan neveket találunk köztük – hogy csak a Magyarországon ismertek közül idézzek néhányat –, mint Isaac Asimov (aki ui. nem csupán ragyogó sci-fi-író, hanem kiváló isme­retterjesztő is: magyarul is olvasható tőle A Hold tragédiája és A robbanó napok), Andrew Fraknoi, neves csillagász, a Mercury szerkesztője, Murray Gell-Mann, Nobel-díjas fizikus(a„kvark”-elmélet megalkotója), Lawrence Kusche, a Bermuda-háromszögről szóló (magyarra is lefordított) könyv írója, Thomas A. Sebeok, az Indiana Egyetem antropológusa és nyelvésze, Carl Sagan, a népszerű tv-sorozatáról is ismert kiváló csillagász, James Randi, egy világhírű bűvész – és még hosszan sorolhatnám. Ez a bizottság segíti a folyóiratot, de máshol és másként: előadásokkal, hozzászólásokkal, olvasólevelekkel is terjeszti a tudomány álláspontját az áltudományokkal, babonákkal szemben.

Fennállásának 15. évfordulóján a CSICOP – mint ez év elején elindított „hírlevelük”, a Skeptical Briefs első számában olvastam – új épületbe költözik Amherstben, New York államban, nem messze az egyetemtől, ahol Paul Kurtz tanít. Itt könyvtára, előadótermei lesznek, innen szer­vezik nevelési programjaikat, együttműködve a Council for Democratic and Secular Humanism (Demokratikus és Szekuláris Humanizmus Tanácsa) nevű szervezettel. (A „szekuláris” a szabadgondolkodás, sőt ateizmus szemérmes neve a bigott amerikai társadalomban...) Rádió- és videoműsorokat fognak készíteni. Jubileumi konferenciájukat pedig Berkeleyben tartották május első napjaiban, imponáló és itt már csak terjedelmi okokból sem ismertethető prog­ramokkal, előadásokkal, vitákkal.

Ez évforduló örvendetes – ám ugyanakkor elszomorító hír volt számomra. Ha elmegyek az utcán – márpedig hol nem megy el az ember? – egy könyvárus mellett, tucatszámra látom ott a legostobább áltudományokat terjesztő köny­veket: von Daniként, asztrológiát, gondolat-átvitelt, csodálatos (ön)gyógyító módszereket ismertetnek ezek, hogy most ne is szóljak némely újságokról, de még rádió- és tévéműsorokban is találkozunk ezekkel, a hetvenes évek közepén, mit sem tudva Kurtz professzorról, néhány tekintélyes magyar természettudós kezdemé­nyezésére – talán szerencsétlenül neveztük így – „harc” indult az áltudományok ellen. Amikor például a tévében egy nagyon nézett időben (egy téli vasárnap délután) egész órás műsor szólt az asztrológiáról, a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Bizottsága a TV el­nökéhez írott levelében tiltakozott a kérdés egyoldalú és tudománytalan beállítása ellen. (A mai napig sem kaptak választ.) Próbálták rá­beszélni az újságírókat – mert akkor elsősorban a lapok hasábjain tenyésztek az áltudományok, hogy a külföldi sajtóban olvasott (és gyakran hiányos nyelvtudásuk miatt félre is értett...) „iz­galmas” híreket a Bermuda-háromszög rejtély­eiről, az UFO-król, Úri Gellerről, varázs- vesszőkről, ártalmas földsugárzásokról, ha már mindenáron meg akarják írni, legalább etikusan, a tudomány álláspontját is melléállítva közöljék.

Minden hiába volt, most pedig, amikor a könyvkiadás a gátlástalan profitlovagok szabad prédája, még kisebb az esély, hogy az emberek agyát megóvjuk ezektől a téveszméktől. Annak idején, a nyolcvanas évek elején, a MTESZ égisze alatt – hála egy széles látókörű és művelt fizikusnak, aki ott fontos pozíciót töltött be – elkezdődött egyfajta „magyar CSICOP” szer­vezése. Ám az áltudományokból hasznot húzó tollforgatók agresszív ellentámadásba mentek át és azt híresztelték, hogy a formálódó, elő­készítő megbeszéléseit tartó (és azon túl sem jutott) bizottság cenzúrát akar, adminisztratív beavatkozásokat, inkvizítori szellemben fog dolgozni. A már-már résztvevő tudósok pedig meghátráltak: nem akarták, hogy sokéves munkával megszerzett tudományos hírnevüket ilyesfajta rágalmakkal beszennyezzék, hiszen a nagyközönség tudományos teljesítményüket nem ismerte, nem tudta megítélni – úgy gondol­ták tehát, hogy többet használnak a tudomány­nak, ha nem hagyják magukat lejáratni és ide­jüket valódi tudományos kutatásra fordítják.

A maguk szempontjából bizonyára igazuk volt. De ma, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat gyakorlati összeomlása, az ismeret-terjesztő lapok példányszámcsökkenése, meg­szűnése idején azért talán újból meg kellene fontolni: nem kötelessége-e a magyar tudo­mánynak, hogy nyíltan, nyilvános fórumokon, az áltudományokat közlő vagy sugárzó médiu­mokban legalábbis egyenlő elbánást kérve fel­mutassák a tudomány álláspontját, kritizálják ezt az üzletszerűen (nagyon jó üzleti), folytatóla­gosan elkövetett népbutító tevékenységet? Mert aki elhiszi – mondjuk – a Loch Ness-i szörnyet, az mindent elhisz, kritikai érzéke eltompul és könnyen félrevezethető.

És nem csak a tudomány terén.

SZERDAHELYI ISTVÁN

A budapesti lovag

Április tizenharmadika. A honi tévé első csa­tornáján nézem Sydney Pollack filmjét, A Las Vegas-i lovast. Jellegzetesen amerikai sztori: az ötszörös rodeo-bajnok – Robert Redford alakítja – iszákos reklámsztárrá züllve, csicsás cowboy-maskarában, kivilágított lovon biztatja a közönséget, hogy fogyassza az általa ajánlott müzlit. Ámde amikor észreveszi, hogy a cég híres versenylovát doppingszerekkel mérgezik, fellázad, ellopja a milliókat érő paripát, s egy rezervátumba akarja menekíteni, hogy ott a vadlovak szabad életét élhesse. Rendőrök üldözik földön és égen, de egy tévériporternő (Jane Fonda játssza a szerepet) társául szer­ződik, melléállítja a közvéleményt, s amikor a müzli-diktátor rájön, hogy a botrányból üzleti haszna származik, semmi nem állhatja útját a happy endnek.

Ízlésesen fanyar hangulatú film, pergő cse­lekménnyel, gyönyörű tájképekkel. Korrekt, visszafogott eszközökkel mutatja be a piaci men­talitás embert és természetet sorvasztó, torz hatalmát – de kellemesen megnyugtató, s ugyanakkor kellően logikus fordulatokkal kerüli el a nézőt sokkoló, tragikus kollíziókat. Vég­veszély nincsen, az üzleti siker hatalmasságaival szembeszegülő magányos hősök társakra találhatnak a kisemberek millióiban. Persze, ehhez az is szükséges, hogy beléjük szeressen egy vagány tévériporternő.

Az amerikai és az amerikanizált ízlésű kö­zönség számára különösen vonzó, hogy e ma­gányos hős nem akárki, hanem a Vadnyugat legendáinak klasszikus figurája, egy cowboy. Egy igazi amerikai, aki nem holmi import felfor­gató eszmék, hanem a tősgyökeres hagyomá­nyok nevében, a dédapák és nagyapák patinás ideáljaival tanítja móresre a dollármilliók és rendőrségek fölött rendelkező, lelkiismeretlen pénzmágnásokat.

Igen ám, de mit kezdjünk ezzel e filmmel mi, a budapesti tévé egyes csatornájának nézői? Hiszen egyebet se hallunk, olvasunk, mint azt, hogy minél korlátlanabb piacgazdálkodásra, az üzleti szellem felvirágoztatására van szük­ségünk. Privatizálásra, sikert sikerre halmozó magántőkére: müzli-diktátorokra. S nem magá­nyos hősökre, állatbarát cowboyokra – gulyá­sokra. A gulyás nálunk már nem legendahős. Neve a gulyáskommunizmust juttatja eszünk­be, meg a hamisgulyáslevest. A tévériportternők is gyanúsak. Az itteniek mind kiszolgálták az állampártot, s most a hatalomátmentés üzelmeinek cinkosai.

Vigyázó szemeinket rég Amerikára vetettük. Jelszavunk, hogy „Visszatérni Európába”, csak afféle minimális program, amilyen hajdanában a népi demokrácia lerakása volt. Az igazi cél – amit nemrégen a fejlett szocializmus felépíté­sének tekintettek – az „Utolérni Amerikát!”. Mindenki tudja-érzi ezt, még akkor is, ha – a világkacajt elkerülendő – egyelőre nem írják ki választási plakátjaikra a demokratikus pártok. (Pedig szerintem nyugodtan kiírhatnák, köz­vetlenül a stabil forint és a jogállamiság jelszava mellé.) S akkor jön ez a Sydney Pollack, és azt sugalmazza,hogy Amerikában sincsen minden rendben. Az a müzli-diktátor tisztára olyan figura, mint a Kádár-korszak második felének tár­sadalomkritikus magyar filmjeiben egy megyei párttitkár. A cowboyt hajszoló rendőrök brutalitása pedig a március tizenötödikei diáktüntetések ellen felvonultatott fejlett szocialista rendőrség buzgalmára emlékeztetett.

Meggondolandó, nincsen-e igazuk azoknak, akik azzal vádolják a Magyar Televíziót: a rendszerváltás ellen áskálódik. Ugyan miért mutatja be nekünk éppen most A Las Vegas-i lovast, amikor nálunk olyan a helyzet, amilyen – sőt, kifejezetten „helyzet van”. Lehetetlen, hogy a tévé vezetői nem érzékelnék: ennek a filmnek – Lukács György kedvenc kifejezésével élve – hic et nunc nemkívánatos az akusztikája.

Persze, meg lehet érteni ezeket a szegény tévéseket is. Ha jobban utánagondolunk, a legtöbb amerikai filmnek fura a magyarországi hatása. A keresztapa például igencsak negatív képet fest a vállalkozókról. S a Dallasban az a Jockey...

Igazából csak a szovjet filmek hökkenthet­nének rá bennünket arra, hogy a perspektíváink mégis derűsebbek, mint korábban voltak. A tévétől azonban nem lenne ildomos, ha a szovjet csapatok kivonulásának idején a szovjet filmek bevonulásával ünnepelne.

Nincsen más hátra, nekünk magunknak kell megcsinálnunk a saját filmjeinket. A sztori lehet­ne például az, hogy az egykorvolt téeszelnök tévériporternő szeretőjével összejátszva ellop egy milliókat érő versenylovat. Az állampárt haj­dani oszlopa, a rendőrkapitány elszabotálja a tolvajok kézrekerítését. A piacgazdálkodás magányos hőse, aki heideggeriánus filozófus és posztmodern esztéta, éles elméjű következ­tetésekkel rájön a rejtélyes bűntény megol­dására. Visszaszerzi a paripát, s végiglovagol az éjszakai Nagykörúton. Világító betűk hirdetik szmokingján s a lószerszámon az új idők új dalainak kulcsszavait: „Samsung!” „Kontrax!” „Postabank!”

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A félelem fortélya

Ami közhely, sokszor azért lesz közhellyé, mert közkeletű, általános igazságot fejez ki. így köz­helyszámba megy, hogy ezt az országot a két háború között „fortélyos félelem” igazgatta. Ez a kifejezés nagy költőtől származik, azért ily találó, s azért lett közhellyé, mert találó. De mi volt a félelem fortélya?

Nyilvánvaló a történelmi tény, amely akkor is ismert volt (holott szólni nem nagyon lehetett ró­la), hogy hazánkban létezett egy félelmetes el­nyomó apparátus: földesúri rend, bankrendszer, gyárosok, főpapság, hivatalnoki kar, s mindezt fegyveresen is biztosító csendőrség, rendőr­ség, honvédség meg sokféle önkéntes fél­fasiszta, fasiszta szervezet. De ami látható volt, és ami egy kormánypártban tömörül, abból nem tűnt elő az osztályuralom rejtettebb arculata.

A fortély az volt, hogy a látható uralmi, politi­kai, gazdasági, kulturális „rend” mögött titkos társaságok igazgatták az országot.

Volt ezek között olyan, amely kétszáz évre tekintett vissza, és a régi Magyarországon nem is volt haladásellenes, egykoron éppenséggel Európa-szerte a jövendő jobbot képviselte. Ez a szabadkőművesség. A felvilágosult Habsburg császár, II. József is hatása alatt állott, nagyon sok értelmes magyar nemessel együtt, sőt hozzá tartozott egy-egy olyan zseniális alkotó is, mint Mozart. A Varázsfuvola a szabadkőművesség­nek valóságos propagandaműve... Nos, amíg a jó értelemben vett humánumot, a polgári fej­lődést, demokratizmust szolgálta, a feudaliz­mus ellen harcolt: nálunk is egyértelműen ha­ladó volt ez a szabadelvű (liberális) titkos tár­saság, melynek legnagyobb magyar alkotó-képviselője Ady. Minthogy 1918-19-ben „komp­romittálódott”, a két háború között – jó nyugati kapcsolatai miatt is – épphogy megtűrték a szabadkőművességet, az ellenforradalmi rend­szer pedig létrehozta saját jobboldali, reakciós, nacionalista titkos társaságát, az Etelközi Szövetséget.

Akik egyáltalán hallottak erről a szövetségről, azok maguk között rövidített nevén EKSZ-ként emlegették, igencsak suttogva, mert létéről tudni sem volt tanácsos. Tanácsos? Az élén az államfő, Horthy kormányzó állott, s mellette két .titkos tanácsosi” címet viselő, minisztereknél is na­gyobb rangú, „excellenciás úr”, az egyik a sok-sok éven át belügyminiszter Keresztes-Fischer Ferenc, a másik egy, a nyilvánosság előtt alig szerepelt Feilitsch Berthold nevű arisztokrata, akinek kezében a titkos szövetség káderügyei futottak össze, s e réven nagyobb hatalma volt, mint a legtöbb főúrnak, iparmágnásnak vagy bankelnöknek... Akikkel különben a hatalmon osztozkodtak, mégpedig oly módon hogy a tisztviselői-hivatalnoki, bírói-jogászi kar, a had­sereg, a rendőrség, csendőrség meg a legtöbb kormánytámogató szervezet, egyesület, pl. vitézi rend, vezetőségébe csak e titkos társaság, az EKSZ fölavatott, fölesküdött tagja kerülhetett. Aki nem lépett be, olykor érvényesülhetett a gazdasági életben, ha kell ő tőkével rendelkezett, s ha ügyes és gátlástalan volt, de a politikában csak az eleve reménytelen ellenzéki oldalon tevékenykedhetett. A konkurens régi polgári liberális titkos társaságnak, a szabadkőmű­vességnek épp a gazdasági- és tudományos-művészeti életben meg a sajtóban maradtak bizonyos szabad területei. Az EKSZ utánpót­lásául pedig a magyar úri társadalom egyetemi fiatalsága szolgált.

Az egyetemeken akkor nem volt felvételi. Aki érettségizett, az bejuthatott az egyetemre, ha nem volt zsidó (ezek arányát egy „zárt szám” – „numerus clausus – korlátozta), és ha volt elég pénze tandíjra, kollégiumra, ellátásra, tankönyvre, stb – mert mindezek bizony sokba kerültek. A munkás és paraszt ifjúság ritkán jutott el az érettségiig is. Aki azonban már „úr” volt, annak a gyerekéből is az lett; ha netán Kínkeservesen érettségizett, még mindig mehetett (a politikai vagy hivatali pályára elsősorban képesítő) jogi karra, ahol nem voltak magas követelmények.

Nos, ez az egyetemi ifjúság, amelynek egy része a német származású polgárságból került az egyetemekre (és németségét a hitleri idők­ben lelkesen fedezte fel újra) „bajtársi egyesü­letekbe” tömörült. Ezek az egyes egyetemi, főiskolai karokon csoportosultak, afféle érdek-képviseleti, meg együtt-szórakozó társaságok­ként. A német diákságtól vették át a tányér­sapkát éppúgy, mint az óriási sörözések külön­féle idétlen szertartásait, a németes diákda­lokat, „édesbús” magyarnótákkal hazafiasítva. De az olykor fontoskodó, olykor bohóckodó, olykor sírvavigadó szertartásoknál is fontosabb volt, hogy a húszas évek elején valami ősma­gyar világra visszatekintő turánista (tehát állító­lagos keleti hagyományokat fölelevenítő) szel­lemiség alakult ki ezekben az egyesületekben. És ezt a történeti tényéktől teljesen elrugasz­kodott, múlt századi romantikus ősmagyarkodó turániságot vegyítették az újsütetű nacionaliz­mussal; összefért ez a náci németek csodá­latával, és elsősorban a szomszéd népekre meg az itthoni zsidóságra fenekedett, minden baj okának a trianoni békét tartotta és (ősma­gyarság ide vagy oda) a „keresztény-nemzeti” kizárólagosság alapján képzelte el az ország vezetését, amely a jövőben önmaga, de az EKSZ főnökei szerint is, épp erre egyetemi-főiskolai bajtársi ifjúságra várt... Az egyetemek-főiskolák végzettjeinek jórésze ugyan nem tudott elhelyezkedni, sokan telente hólapátolás­sal tettek szert némi pénzre, de a bajtársi egyesületek hangadóira zsíros állások vártak, ők kerültek a minisztériumokba, a bíróságokra, a közigazgatás fontos posztjaira, az iskolák élére, a „keresztény” üzletekbe és pénzintéze­tekbe. Persze be kellett lépniök az EKSZ-be is.

Több bajtársi egyesület volt. A legjelleg­zetesebb, leginkább magyarkodó (noha jórészt német, délszláv és szlovák származású vezetők által irányított), a militarizmusban, zsidóverésekben, szomszédaink elleni uszításban, no és antiboisevizmusban élenjáró szervezet 1920-tól a Turul Szövetség volt. A turul madár mon­dabeli sasfajta, őseink egy részének afféle szent madara, mint ahogy minden primitív néptörzs­nek mindig is voltak olyan totemállatai, amelyek (többnyire a harciasságban) ideáljául szolgáltak. Ilyenek voltak az oroszlán, a medve meg kü­lönféle ragadozó madarak – őseink körében a „turul” is. Hatalmas milleniumi szobra a mai Tatabánya bánhidai részén, a Várban és a Szabadság-híd íveinek csúcsán látható. Ez a mesebeli, ősi, „szent” madár lett a szélsősége­sen nacionalista Turul Szövetség címerállata. Ennek jegyében folytak a „táborozások”: ide­ológiai elmélkedések, uszítások, hazafias sza­valatok, fölvonulások, zsidóverések, sörözések, táncmulatságok és egyéb „bajtársi” tevé­kenységek.

Az ifjúság mindig befolyásolható, fölhasznál­ható, különösen akkor, ha érdekei is azonosak az uralkodó osztály érdekével. Ennek szócsőve és utánpótlása volt a Turul Szövetség mint az EKSZ irányítása alatt álló legmegbízhatóbb „ka­tonás” diákszervezet.

(A Csehszlovákiával való konfliktus idején, 1938-ban aztán néhány túlbuzgó ifjúsági vezér szabadcsapatot is szervezett, s „önállóan” el­kezdte volna Csehszlovákia „megszállását” – csakhogy rajtavesztett.) De az ifjúság mindig újat és jobbat is akar. A magyarkodás sokakat arra késztetett, hogy csakugyan megnézzék, milyen is a magyar nép, a munkások és főként a nagy többségben levő parasztság sorsa. Ebben az a kis számú népi származású értelmiség járt elől, amely épp a Turul révén beilleszkedhetett az úri osztályba (voltak, akik meg is tették), legjavának azonban ehhez nem fűit a foga. így aztán a Turul számos tagja a valóság megismerésé és a reformok felé tájékozódott. A re­form persze többnyire megrekedt afféle jobbító szándéknál, szociális törekvéseknél, de mind többen jutottak el a náci német fenyegetettség fölismeréséig, a népi kultúra iránti lelkesedésig, Szabó Dezső mellett Ady, Bartók és Kodály meg a népi írók megbecsüléséig, a demokratikus titkos választójog, aföldreform követeléséig, sőt a szomszéd országokkal való megbékélés, némelyek éppenséggel a szocializmus gon­dolatáig. A szocializmus felé való tájékozódást megint csak megzavarta a „nemzeti szocializ­mus” ideológiai csapdája, amely „magyar módra”, de a németekkel szövetségben hirdetett „szo­cializmust” – mondani sem kell: ez a fasizmus trójai falova volt. De a valódi szocializmusnak is akadtak hívei, még a bajtársi egyesületekben is. 1937-ben a kommunista befolyás alatt működött Márciusi Front létrehozásánál Debrecenben ott volt a turulisták népből jött kis csoportja. Egy másik csoport nem sokkal később Budapesten megalapította az első egyetemi népi kollégiu­mot, a Bolyai Kollégiumot. A népi érdeklődésű, sőt mindinkább demokratikus szándékú fiatalság idővel erőteljes ellenzéket képezett a Turulon belül is. Ezt ugyan évekre visszaszorították, de 1943-ban végre lerázva az EKSZ vezetőket: a népi ellenzék belülről számolta fel a Turul Szövetséget, amelynek egyes csoportjaiból aztán a fegyveres ifjúsági ellenállás harcosai, sőt mint pl. az állatorvosok Lehel Bajtársi Egyesületének vezetője, a baloldali Villy Antal – mártírjai lettek.

Íme, egyetlen példa arra: ilyen bonyolult volt a múltak magyar valósága.

Érdemes felidézni hát, és főként ma.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Négy könyvről

Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma (A költő és a francia forradalmak)

Ilyen jelentőségű és színvonalú mű érdemleges méltatását egy rövid recenzió keretében eleve reménytelen és tiszteletlen dolog volna meg­kísérelni. Nagyon is indokolt ellenben felhívni rá a figyelmet, annál is inkább, mert noha tudo­mányos mű, letehetetlenül érdekes, és olyan gazdag ismeretanyagot ad, amilyet egyébként csak nehezen olvasható könyvekből, vagy azokból sem lehet megszerezni. Ezen kívül megengedem magamnak azt az állítást, hogy Fekete Sándor ebben a könyvében iskola­példáját adja a vitatkozás, az érvelés és a bi­zonyítás művészetének.

Ő maga világosan meghatározza, mit tekin­tett tanulmánya fő céljának: Petőfi politikai esz­méinek valóságos forrásait feltárni, mivelhogy e tekintetben meglehetős zűrzavar uralkodik a kutatók között. De bár itt eszmetörténeti vizs­gálódásról van szó, ez esetben is „adatszerű, megragadható dokumentumokra, a vizsgálat alapjául szolgáló filológiai tényekre” kell tá­maszkodni. Fekete fel is sorolja, mi számítható ilyennek. És aztán hozzálát, olyan alaposság­gal, hogy aligha marad szemernyi rés vitapart­nerei számára. És végül – számomra tökélete­sen meggyőzően-sikerült bebizonyítania, hogy Petőfitől lényegében távol állt az utópizmus minden fajtája, .pontosan tudta, hogy mi van napirenden Magyarországon, nem kívánt meg­valósíthatatlan célokért ámokfutó módjára küz­deni”. Az más kérdés, hogy még elvben reális elgondolásai se bizonyultak minden tekintetben megvalósíthatónak. (Kossuth Könyvkiadó)

Simor András: Kis magyar verstörténet

Nagy meglepetést okozott Simor András ezzel a könyvével. Aki elolvasta, egyszerűen úgy érezte, hogy újra fölfedezi a magyar költészetet. Vagy talán nem is újra, hanem sok tekintetben előszörre. Mert Simor, miközben nagyon is já­ratos ez irodalom eszmei megítélésében, fan­tasztikus természetességgel és eleganciával érteti meg, hogy mi is az összefüggés valamely konkrét eszmei tartalom és konkrét verselési forma között, vagyis didaktika nélkül teszi vilá­gossá a közönséges földi halandó előtt, hogy mi a forma és tartalom ama bizonyos eltéphetetlen egysége, amin annyi vita folyt már tudós elmék között. Simor annyira otthonos a versformák világában, hogy nem kellett talárt öltenie ahhoz, hogy nyelvére merje venni őket. Az egyik remek példa erre, ahogy kimutatja: Fazekas Mihály Lúdas Matyija éppen attól lett „a hazai felvilá­gosodás népies szárnyának remekműve”, hogy a költő „ magyaros ritmust bujtató hexameterek­ben írta meg”, noha ez pl. Berzsenyit és Kazinczyt is a végtelenségig felháborította, Csengeri Jánost pedig arra késztette, hogy átírja a művet „páros rímű, felező tizenkettesekbe”, lévén az magyarosabb.

De távolról se merülnek ki ennyiben a könyv erényei. Közvetlen stílusa, okoskodásoktól mentes egyszerűsége mellett mindenek fölött azt kell megemlíteni, hogy Simor milyen szo­katlan mélységben és jórészt teljesen újszerűen képes érteni – és ennek következtében életre kelteni – költőalakjait Janus Pannoniustól Füst Milánig. Ha valaki igazi választ akarna adni az Ady-kérdésre: „Mit ér az ember, ha magyar?”, Simor könyvében megtalálhatja a választ: ennyit. Ennyit érhetne. Különösen, ha például a „ma­gyar” tudná, hogy miért remekmű a Szigeti ve­szedelem. (Szépirodalmi Könyvkiadó)

Kurucz Gyula: Lassú visszavonulás

A szerző „keserű” történetei – olvashatjuk a kiadói „fülszövegben” – kelet-európai létezé­sünkről szólnak, azokat a stigmákat mutatva föl, amelyek félreismerhetetlenül megjelölték az embert, tudtára adván a világnak „...hogy itt él, lefokozottan, szürkén és kilátástalanul”. Hogy a kelet-európai létezésre valóban ezek a stigmák voltak-e és maradtak jellemzőek, azon ki-ki el­gondolkodhat. A szerző könyvére azonban két­ségkívül érvényes, hogy „lefokozott, szürke és kilátástalan”. De megkockáztatom, hogy talán nemcsak a kelet-európai lét, hanem Kurucz Gyula egyénisége, látásmódja, írói képessége is közrejátszik abban, hogy ennyire letapad nyo­morúságos embere kilátástalan mivolta mellett. Tehetsége éppen abban mutatkozik meg, hogy érzékeltetni tudja alakjairól: ezek aztán reménytelenül be vannak zárva nemcsak szűk világuk, de saját, egyedi korlátaik közé is. (Szépirodalmi Könyvkiadó)

E. L. Doctorow: Daniel könyve

A Ragtime című regény Magyarországon is jól ismert szerzője kezdő korában írta ezt a regényét, amely álnevekbe rejtve ugyan, de félreismer­hetetlenül a Rosenberg házaspár gyerekeinek sorsát igyekszik követni és megmutatni, milyen felnőtteké váltak azok, akiknek gyerekként át kellett élniük, hogy szüleiket ártatlanul villa­mosszékbe ültették. (Képtelen és bizonyíthatat­lan állítások alapján azzal vádolva őket, hogy az amerikai atomtitkot eladták a Szovjetuniónak.) A regénynek vannak értékes elemei, de az egé­szet alapvető hibák rontják: meglehetősen za­varos például attól, hogy Daniel hol első sze­mélyben beszél, hol az író beszél róla harmadik személyben: az időbeli ugrálások ma már kissé avultnak hatnak; zavaró – engem legalábbis za­var – hogy Daniel szeretettel bár, tulajdonkép­pen kissé nevetségesnek érzi és alapjában egyáltalán nem érti apja kommunista meggyő­ződését, holott azt kizárólag ez teszi képessé arra, hogy ne adja be a derekát, és ne vállalja a „bűnösség” látszatát. Pedig cserébe az életet kínálják neki. Egyébként Doctorow könyve után megjelent (magyar fordításban is) Rosenbergék két fiának – akik Meeropole néven nőttek fel – az egyedüli hitelesnek tartható emlékezése A fiai­tok vagyunk címmel. (Európa Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

A közelgő Széchenyi-bicentenáriumra jelen­tette meg az Ikva Kiadó Gróf Széchenyi István gondolatainak gyűjteményét, melyet Környei Attila válogatott. Önmagáról, az emberről és a világról, az erkölcsről, a nemzetről, a szabad­ságról, politikai kérdésekről, a gazdaságról vallott Széchenyi-gondolatokat csoportosította té­ma szerint. Utószóval és forrásjegyzékkel egé­szítette ki a válogató a kötetet, melyhez Kosáry Domokos írt bevezetőt. Az illusztrációk a nagy­cenki Széchenyi István Emlékmúzeum anya­gából valók.

Van író, aki egyetlen művel vonul be a hal­hatatlanok közé. Ilyen a francia Montaigne, aki Esszék című hatalmas művét az első, 1580-ban megjelent kiadás után még négy változatban jelentette meg, hiszen haláláig ezt javította, toldozta, kiegészítette, nemesítette, az igazságot keresve. „Az Essais sikere megmagyarázhatatlan a szerző rendkívüli egyénisége nélkül. Mi újat adott a világnak? Önmagának az ismeretét, s hogy minden más ismeret bizonytalan; de az emberi lény, akit felfedez s leleplez, oly hiteles, oly igaz, hogy az Essais minden olvasója magára ismer benne” – írja André Gide, akinek Mon­taigne válogatását a Kossuth Kiadó jelentette meg, Kürti Pál fordításában.

A Liget irodalmi és ökológiai folyóirat könyvsorozatának új darabja a Levendel Júlia, Horgas Béla és Bohus Magda által szerkesztett, A kor lelke című antológia. Benne klasszikus és kor­társ szerzők fogalmazzák újra a régi kérdéseket, s próbálnak választ adni arra, hogy ki az írás­tudó, ki az áruló, s mi a dolga a szellem emberének a történelem és a civilizáció folytonos változása és alakulása közben, miben ragad­ható meg a kor lelke. Természetesen szerepel az antológiában Babits Mihály híres cikke, az Írástudók árulása is, melyről Schöpflin Aladár ezt írta: „... Lényege erőteljes hitvallás a szellem mellett a világ mai zűrzavarában, az erőszak ellen, azok ellen a mai erők ellen, melyek a szellem terén, a tudományban és irodalomban is a partikuláris érdeket elébe helyezik az egyetemes érdeknek, általában az érdeket az örök igazságnak, a testet a szellemnek, az ösztönt az észnek. Az írástudók feladatául az időhöz és érdekhez nem kötött Igazság és Erkölcs szolgálatát jelöli meg, amely nem ke­rülhet összeütközésbe a haza vagy a nemzet szolgálatával.”

A határainkon kívül élő magyarságról – a nacionalizmus és irredentizmus vádjától tartva, s a politika „ha nem beszélünk róla, akkor nem létezik” taktikájához igazodva – tankönyveink az elmúlt évtizedekben nem írták (vagy csak néhány mondat erejéig) a székelyekről, a vaj­dasági vagy a szlovákiai magyarokról. Nagy szükség van hát erre a kiadványra, mely e témakörben valósághű, pontos és részletes in­formációkra törekszik. Kocsis Károly és Kocsis-né Hódosi Eszter Magyarok a határainkon túl című könyve a Tankönyvkiadó újdonsága.

„Ennek a könyvnek az első megjelenése óta már öt óv telt el. Mindamellett még mindig az egyetlen rendelkezésre álló olyan áttekintés, amely korunk egyik legnagyobb emberiességi kihívásával, a hontalanná vált tömegekkel kapcsolatos összes kérdés elemző összefog­lalóját nyújtja.” E néhány sora Gondolat Kiadónál megjelent Menekültek (Az üldözések különböző formái) című könyv magyar kiadásának elősza­vából való, mely a Nemzetközi Humanitárius Kérdések Független Bizottsága számára készült jelentés. Napjainkban több mint 15 millió me­nekült él a világon, s számuk napról-napra nő. A könyv a világ minden részéről hoz példát e tragikus tényről, a problémák megoldásának lehetséges formáiról. Az utószóban Tóth Judit tekinti át a menekültkérdés szempontjából a kelet-európai földindulást, melyben Magyarország kulcsszereplővé vált. A kötet végén a menekültek helyzetét rendező főbb magyar jogszabályok és közérdekű címek találhatók.

Száz évvel ezelőtt született Oszip Mandelstam, a tragikus sorsú szovjet-orosz költő, aki­nek csak születési dátumát ismerjük bizonyo­san, hiszen egy 1933-ban Sztálin ellen írott gúnyverséért Voronyezsbe száműzték, majd egy hírhedt Gulag-táborban fejezte be rövid életét. Műveit nem adták ki, neve is tabu volt hazájában. Magyarul 1975-ben jelent meg verseiből egy szerény válogatás. A mostani kis kötet, a Farkas-kopó század, Erdődi Gábor fordításában és vá­logatásában az Unikornis Kiadónál jelent meg.

Másodszor tiszteleg monumentális verses­könyvvel anyja előtt Juhász Ferenc. Az 1969-ben megjelent Anyám című eposz után most a Föld alatti liliom ötven három versében idézi meg. A maga teremtette csodálatos, a kozmosz leg­hatalmasabb s legparányibb részeit is újra meg­nevező, színekben és formákban tobzódó, hömpölygő, de olykor nagyon is szigorú formák közé zárt nyelven vall az életről és a halandó testről. A könyvet a Szépirodalmi gondozta.

Az Akadémia Kiadó adta közre Vörös Imre Természetszemlélet a felvilágosodás kori ma­gyar irodalomban című tanulmánykötetét. A XVIII. század utolsó évtizedeinek magyar irodalmára jelentős hatással vannak az ember és a természet viszonyával foglalkozó termé­szetfilozófiai eszmék, a természetnek vallási megfontolásoktól független, önmagában való megközelítése kerül előtérbe. A szerző hét té­makörben vizsgálódik: a kozmosz képe, tájleíró költészetünk eszmei forrásai és ábrázolási technikája, a kert mint jelkép, állat-jelképek és az állatok ábrázolása, a falusi élet dicsérete, pásztorköltészetünk és az emberi test a felvilá­gosodás korának magyar irodalmában. A tu­dományos igényű munkát lapalji jegyzetek és névmutató teszi teljessé.

Karinthy Frigyes halálának ötvenedik évfor­dulója alkalmából tudományos konferenciát rendeztek 1988-ban. A rendkívüli érdeklődés, az előadók nagy száma azt jelezte, hogy még sokaknak van mondanivalója, személyes él­ménye róla, s nemcsak az idősebb, hanem a fiatal irodalmároknak is. Karinthyt ma sem is­merjük igazán, ezt tanúsítják az előadások is, melyek új és új aspektusokból próbálják az életmű rétegeit átvilágítani. A kötetbe – melynek címe: Bíráló álruhában. Tanulmányok Karinthy Frigyesről – 18 előadás szövegét válogatta Angyalosi Gergely. A Maecenas Kiadó és a XI. kerületi Polgármesteri Hivatal adta közre.

Szomory Dezső századunk első harmadának egyik népszerű színpadi szerzője volt. Első drámáját 1910-ben mutatta be a Nemzeti Színház, s ezután premierek sokasága követ­kezett. Az irodalomtörténet és az olvasói emlékezet prózai művei közül a Párizsi regényt tartja számon elsősorban. A szecesszió hangulatát árasztó, a pátoszt iróniával fűszerező, jelleg­zetes stílusú színpadi művei reneszánszukat élik a mai színpadokon. Ezekből válogatott Réz Pál, és Hét játék címmel rendezte kötetbe, mely a Szépirodalmi Könyvkiadónál látott napvilágot.

Somlyó György is megírta a maga párizsi regényét. Fiatal költőként, ösztöndíjjal került ki Párizsba közvetlenül a felszabadulás után, s ezt az életreszóló élményt örökítette meg Párizsi kettős című regényében. Szerencséje volt megismerni a francia művészeti mozgalmakat, az Európa művészeti arculatát részben máig meghatározó forrongásokat, és a barátságokkal, szerelmekkel átszőtt eleven életet. Ez a könyv is a Szépirodalmi újdonságai között szerepel.

Will Berthold Éjszaka jött a sátán című regénye nem egy a boltokat elárasztó krimik közül, ha­nem figyelemre méltó társadalmi regény. Azt a megtörtént bűnügyet dolgozza fel sajátos szerkezetben és stílusban, mely 1924-1943 között játszódott le Németországban. Ez alatt az idő alatt 49 gyilkosságot követett el egy férfi, miközben a rendőrség tehetetlen volt; ártatlanok kerültek börtönbe és akasztófára. Végül 1943-ban bírói eljárás nélkül örökre elaltatták a gyil­kost, a per iratanyagát pedig elégették. Egy véletlenül fennmaradt példány alapján írta Berthold a társadalmi háttér bemutatására nagy hangsúlyt fektető regényét. A Holnap Ki­adó könyve, Adamik Lajos fordította.

A Móra Kiadónál másodszor jelent meg Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? című regénye az Örökzöld könyvek sorozatában. Fordítója Zentai Éva. A regény két filmkarrierre vágyó, nyomorgó hőse benevez egy tánc­versenyre, melynek megrázó jeleneteire Syd­ney Pollack 1975-ben készült világsikerű film­jéből is emlékezhetünk.

Piros betűvel nyomtatták Roald Dahl gyer­mekregényét, a Matilda három csodafáját, me­lyet Borbás Mária fordított, Kelemen István il­lusztrált, és a Biográf Kiadó gondozott. A Meg­hökkentő mesék és számos gyermekregény norvég származású angol szerzője mulatságos történetben meséli el a fantasztikus szellemi képességű kislány kalandjait, aki csodatevő akaraterővel is rendelkezik, és a könyvek nagy barátja. Így aztán a regényben többször is szó esik az olvasás gyönyörűségéről. (emmi)