Penge Mackie-vel mi történt?
Róla kósza hír se jár.
Számos kocsma telve várja,
s annyi ünnep, annyi bál.
Oly sokan, és úgy kívánták,
hogy kerülne jó kötél
nyakára, de mindhiába.
Penge Mackie most hol él?
Kurvák után surran éjjel,
nejével nemz gyermeket
maga és a köz javára?
Árnyékát se lelheted.
Akkor hol van? Mit csinálhat?
Milyen terveket kohol?
Mikor lép a színre újra?
Biztos az, hogy nincs sehol?
Mindez oly felfoghatatlan,
ismerve a jellemét.
Penge Mackie sose mondta:
befejeztem. Kész. Elég.
El ne hidd, hogy csendben meghalt,
és a sírja jeltelen.
Senki sem vár rá, mikor majd
Penge Mackie megjelen.
Lesz sírás, és lesz rívás is,
háztetőre csóva száll.
Csak a szomszédok susogják:
Penge Mackie erre jár.
Meglehet, ruhája foltos,
vagy épp szabta jó szabó.
Kiszáll fényes kocsijából,
hisz ez Penge Mackie, ó!
Szóval sokminden megeshet,
Hiszen Mackie oly ravasz:
pap jön, keresztel és esket.
Hinnéd: Penge Mackie az?
Legjobb lesz itt abbahagyni,
mért borzongjon most a nép?
Meg se rezzen majd, ha háta
mögé Penge Mackie lép.
Két hal ugrik a vízből,
két hal ugrik a vízből,
levegőt venni végre.
Két hal ugrik a vízből,
két hal ugrik a vízből,
már régen rétre vágytak.
Két hal ugrik a vízből,
két hal ugrik a vízből,
lassan növekszik tőgyük.
Két hal ugrik a vízből,
két hal ugrik a vízből,
holnap levágják őket.
Két hal ugrik a vízből,
két hal ugrik a vízből,
bambán nézik a bárdot.
Az oxigén nem helyettesíthető
semmi másfajta gázzal,
bármily színes palackban
árusítják az utcán.
A víz nem azonos a Colával,
ámbár az is folyékony.
A kenyér és a rizs sem
pótolható a fügével.
A halál nem az élet
egyik változata.
Csöngettek. Egy ló állt az ajtó előtt. Derengett bennem, hogy ezt már megírták egyszer.
– Nemde, a Morgenstern úr lovához van szerencsém?
– Nem, kérem – hajtotta meg magát –, én a Bikácsi úré vagyok. A szódásé. És éppen azért jöttem, hogy megkérdjem, parancsol-e szikvizet az ünnepekre.
– Nem, kedves... ööö...
– Nevem Ráró – mutatkozott be, és elpirult. – Ráró, kérem, csak így szimplán.
– Hát nem, kedves Ráró úr, mondja meg Bikácsi úrnak, hogy nem kérek szódavizet az ünnepekre.
Be akartam csukni az ajtót, de kérlelően, már-már könyörögve nézett rám, és az is feltűnt, hogy riadt, gyors pillantást vet a háta mögé, mintha attól félne, hogy valaki szemmel tartja.
– Fontos volna bemennem egy percre – suttogta –, ha nem alkalmatlankodnék...
Éppen írtam, és ki nem állhatom, ha ilyenkor háborgatnak, de megint csak olyan esdeklően pillantott rám, hogy kelletlenül behívtam.
Felettébb különösen viselkedett ez a ló. Amint átlépte a küszöböt, szinte megmerevedett az előszobában, fejét félrebillentve feszülten hallgatózott, a fülét hegyezte, majd patahegyen besurrant a szobába.
– Én ugyanis – és zavarában újból elpirult –, ha zokon nem veszi, szeretem az ön írásait... Ettől én jöttem zavarba. – Ilyesmit nem szokás zokon venni, aranyos Ráró úr... Foglaljon helyet. Egy konyak?
Igent intett, óvatosan leereszkedett a pamlag szélére, és újra mentegetődött. – Valóban csak percekre veszem igénybe az idejét. Minden pillanatommal el kell számolnom. Ön nem ismeri, uram, aszódásokat. Faragatlan, durva lelkek...
Ez a ló egyre rokonszenvesebbnek tetszett. Nemcsak azért, mert szereti az írásaimat, hanem mert igen intelligens, finom rajzú feje volt, a szemében pedig búskomoly értelem csillogott.
– Ne féljen – nyugtattam meg –, majd én kimentem Bikácsi úrnál.
– Jaj, csak azt ne! – s egészen belesápadt. – Nem szabad megtudnia, hogy itt vagyok! Hiszen a lista miatt jöttem... – Egészen a fülemhez hajolt, úgy ismételte meg fojtott hangon. – A lista miatt.
Fogalmam se volt miről beszól, csak a kétségbeesést láthattam a szemében.
– Higgye el, uram, sokat kockáztatok. Ha a látogatásom kitudódik, hitemre mondom, holnap már virslit töltenek belőlem.
Isten őrizz, gondoltam, virslit az ón olvasómból?!
– De hát, mi az a lista? – kérdeztem, miközben konyakot vettem elő, és két kupicát. – Miféle listáról beszél?
– Pszt! Könyörgök! A falaknak is fülük lehet! – Felpattant, az ablakhoz ugrott, és kinézett rajta. Kissé zaklatott, gondoltam, nem is valami fiatal már, és elég rossz bőrben van.
Töltöttem a poharainkba, koccintottunk.
– Nos – mondta visszaülve a pamlagra –, létezik egy bizonyos lista, amelyet a szódások állítottak össze És azon a listán a maga neve is szerepel.
– Remek – intettem derűsen végre egy lista, amelyen szerepel a nevem! Nem vagyok e kényeztetve, Ráró úr, eddig még egyetlen protokoll- vagy díjlistára sem sikerült fölkerülnöm.
– Csakhogy ez nem akármilyen lista, uram. Ezen a listán azok szerepelnek, akik nem szódával isszák a bort, a whiskyt vagy, teszem azt, a konyakot.
– Szódás konyak? Ezt senki se gondolhatja komolyan!
– Ők komolyan gondolják. És a listájuk ezért a proskribáltak titkos névsora.
Megrökönyödve bámultam rá. Proskribáltak névsora? Megbolondult ez a ló? Vagy valami rossz tréfát űz velem?
– Látom, nem hisz nekem – mondta szomorúan –, pedig szavamra mondom, igazat beszélek. Létezik ez a lista.
– No, és ha létezik is – csóváltam meg a fejem ha valóban van egy ilyen névjegyzék... végtére is mit bizonyít? Hátha csak arra való az egész lajtsrom, hogy minden szódás tisztában legyen vele, kitől nem várhat rendelést.
– Ha így lenne – ellenkezett finom mosollyal –, nem volna-e logikusabb olyan névjegyzéket készíteni, amelyben a szódavízfogyasztók szerepelnek?
Hát igen, gondoltam, ebben igaza van. – Maga szerint tehát mire szolgál ez a lista?
– Arra, hogy a kellő pillanatban lecsaphassanak mindazokra, akiket maguk között megvetően szikvíztagadóknak neveznek.
Nem, döntöttem el magamban, nem hallgatom további Ez mégiscsak egy rossz tréfa. Soha életemben nem láttam ezt a lovat, azt se tudtam, hogy a világon van. Betolakszik ide, titokzatoskodik, hetet-havat összehord... Ennél még az én időm is drágább!
– Hát, kedves Ráró úr – mondtam – örülök, hogy megismerhettem, és hogy elbeszélgettünk...
– Uram! Könyörgök, higgyen nekem! Nem szívesen hozom fel újra, de én valóban az életemet kockáztatom.
Volt valami a hangjában, ami megint csak elbizonytalanított. És a tekintetében már egyebet se láttam, csak kétségbeesést.
Ismét töltöttem a poharainkba, lehajtottuk.
– Értse meg – folytatta, és meg int csak suttogóra fogta a hangját –, a szódások elhatározták, hogy bevezetik a saját uralmukat, amikor is kötelező lesz a napi, megszabott szikvízfogyasztás és minden alkoholneműség szikvízzel való keverése. Ehhez azonban le kell számolniuk gyűlölt ellenfeleikkel. És azért aki rajta van a listájukon, annak vége, amikor eljön az ő napjuk.
Képtelenség, gondoltam. De éppen ettől támadt az az érzésem, hogy mégiscsak igazat beszél. Ilyen képtelenséget aligha lehet kitalálni. És hát miért is tenné? Miért akarna az orromnál fogva vezetni? Mi érdeke fűződhetne hozzá?
– Maga látta ezt a listát? – kérdeztem kissé rekedtessé vált hangon.
– A saját szememmel. Csak ebből az egy kis utcából legalább nyolcvan név szerepelt rajta. Van olyan ház, ahonnan kivétel nélkül mindenki.
Bizonyosságot szerettem volna. Bármit, ami meggyőző bizonyíték. Ezt meg is mondtam neki.
Kerekre tágult szemmel bámult rám.
– Hiszen már az ajtaja is meg van jelölve! Nem vette észre?
– Nem – és éreztem, hogy végigbizsereg a hátamon a hideg.
– Bele van karcolva: FTC.
Hátradőltem a széken.
– Tudomásom szerint – mértem végig szelíden az egy futballcsapat nevének a rövidítése.
– Ez a jelük! Miért nem hisz nekem? Hát sehogyan se tudom meggyőzni? Nézzen csak körül, hány és hány ajtóra, házfalra, kerítésre van ráfirkantva városszerte ez a három betű!
Tagadhatatlan, gondoltam, ezek a betűk lépten-nyomon láthatók. Bosszankodom is eleget, mert ón egy másik csapatnak szurkolok.
– És amikor majd eljön a napjuk – folytatta tudni fogják, hogy kikre kell rátörniük a lakásuk ajtaját.
Megborzongtam. Most már hiába is próbáltam elhessegetni, egyszerre sok minden felötlött. Kereszttel megjelölt házak, ablakba tett gyertyák, fehér kokárdák... Szent Bertalan-éjek, kristályéjszakák, thermidorok...
– Ráró úr – szólaltam meg határozottan. – Ha én most innen azonnal felhívom a rendőrséget, és mindezt elmondom, hajlandó tanúskodni.
Fáradtan legyintett. – Hiszen mit tehetne a rendőrség? Még ha a listát a kezükbe adhatnánk... De így? Nálunk most egység van, senkinek a haja szála se görbülhet meg. Még a szódásoké sem. Egyébként se lehet valakit lefogni pusztán azért, mert szódavizet gyárt vagy szódavízzel issza a borát.
– De hát valamit mégiscsak tennünk kell! Az a három betű, az FTC például könnyűszerrel átjavítható arra, hogy ETO. Az is egy csapat. Naponta akár több tucat jelet is korrigálhatnánk.
– A falakra firkált horogkeresztet rácsra szokták átrajzolni. Mégis mindenki tudja, hogy ott egy horogkereszt volt.
– Akkor sem ülhetünk ölbe tett kézzel! Hiszen az én összes barátaim is... – Valami belém nyilallt, rámeredtem. – Ráró úr, maga látta azt a listát!
Egy kis sóhajjal bólintott.
– Bizony, ők is mind... Egytől-egyig.
Felkaptam az üveget, és utolsó cseppjéig kiittam, ami még az alján kotyogott.
– Iszonyú! – mormoltam. – Mi lesz velünk? Mit terveznek ellenünk? Mondja csak, ne kíméljen, most már mindent tudni akarok!
– A történelmileg bevált módszerek – felelte. – A nagyapám hullaszállító gebe volt Mauthausen-ben.
Azon értem magam, hogy hisztérikusan kacagok.
– Elképzelni, hogy egy szódás – tömeggyilkos! Egy szikvizes! Nem, nem, ne is haragudjék...
– Miért? Csak egy mázoló lehetett az? Tömeggyilkosnak nem születik az ember, uram, hanem azzá lesz.
– De Ráró úr, értse meg, ez lehetetlen! – kiabáltam. – Ez vicc! Érti? Agyrémi Lázálom! Ez mégiscsak egy átkozott, hülye tréfa, amelynek maga is beugrott! Embereket elpusztítani azért, mert... mert nem szódavízzel isszák a borukat?...
– Embereket, kérem, elpusztítottak már sokkal csekélyebb okok miatt is. Mert más nemzetbeliek voltak... más vallásúak... vagy más volt a bőrük színe...
– Olyan régen is volt! Mindig volt! De ilyen... ilyen eddig még soha!
– Hát, mostantól ilyen is lesz – mondta. – A szódások elterjesztették, hogy aki bármilyen szeszt szikvíz nélkül iszik, az rossz hazafi. Annak nincs helye a nap alatt. És hogy tulajdonképpen csak ezzel a maroknyi szikvíztagadóval van baj. Ezek nyomják el a népet, ezek miatt nincs szabadság és demokrácia, ezek miatt emelkednek az árak és csökkennek a külföldi utazások. Egyszóval, ha ezektől megszabadulunk, minden azon nyomban jóra fordul.
Az ablakhoz léptem. Az utcán minden békés, szinte idilli. Hull a hó, gyerekek szánkáznak. A szemközti kertben hóembert emelnek. A sarkon rendőr ácsorog. Nem, egyelőre még nincs semmi baj. Még van idő.
– Mit tanácsol? – kérdeztem.
Az ajka lefittyedt, a tekintetébe csüggedtség költözött.
– Nem tudom – mormolta. – Igazán nem... Elvégre ón csak egy egyszerű szódásló vagyok. És árulásra sem akarom biztatni. Tudom, maga sose fogja szódavízzel keverni a vodkát vagy a konyakot, de még a bort sem. Nem is volna szabad. Mert a hitet feladni... a meggyőződést – nem, uram, azt soha!
A homlokát ráncolta, óvatosan vizsgálgatta az arcom. – De mi lenne... mi történne, ha mától kezdve maga is meg a barátai is vásárolnának néha egy-egy üveg szódavizet. Ne igyák, csak vegyék. Közben pedig keressék a társaikat. Mert sokan vannak ám, csak nem tudnak egymásról. Magányosan iszogatják otthon, vendéglőben, talponállókban a tiszta bort meg a tiszta konyakot. De ha tudnának egymásról... ha megtalálnák egymást...
Hallgattunk. A szobában megsűrűsödött a csend és az alkony. Gondolataimba merültem, de nem találtam megoldást.
– Most már mennem kell – állt fel végül, s a torkát köszörülte. – És ha úgy adódna... ha netán többé nem találkoznánk... kérem vigyázzon magára.
Megindultan néztünk össze.
Valami baljós előérzet súlyosodon rám.
A függöny mögül figyeltem, ahogy kilép az utcára, óvatosan körülpillant, és a szódáskocsi elé áll. Még mindig havazott, és egyre jobban szürkült. A gyerekek lármásan szánkáztak, a hóember már majdnem elkészült. A rendőr is ott álldogált a sarkon.
Ekkor megdermedtem. A szomszéd ház kapuja alól két ló jött elő. Láttam, amint kimért léptekkel, minden sietség nélkül odamennek az én barátomhoz. Lehajtotta a fejét, nem ellenkezett. A két idegen ló közrefogta, és mindhárman elindultak.
A járókelők közömbösen siettek el mellettük. A rendőr felhajtotta a gallérját, mert fújni kezdett a szél.
„Ennyi húrszaggató
sosem felrengett itt, uram,...”
(Ladányi Mihály)
Sok a húrszaggató, Mihály,
ámulhat Párizs, Róma, Sidney.
Itt már mindenkit szabad szidni
(bár aprópénzért nem muszáj!)
Sok a húrszaggató, Mihály,
Minden szabad a szabadversben.
Az eszmék csirkelábát nyersen
ropogtatja a proletár.
Sok a húrszaggató, Mihály,
beszakad alattuk a színpad.
Megdicsőül, ha verset írhat
a heréit és a kékszakáll...
Bokádig sem érnek, Mihály.
Veled magasabb lett e század.
A rög se fogta be a szádat:
mondja is, ami szép, ami fáj...
1.
A történelem árterén
talált az Úr egy szigetet:
„Panaszkodtok, hogy nincs hazátok?
Legyen hát ez a tietek!”
2.
A történelem árterén
szerencsés lehetsz, kislegény,
ha nagyobbra nősz, mint az árvíz,
ha vérnyomásod marad száztíz,
ha jól felelsz az egyszeregyből
– s ha nem visz el a vízirendőr!
Dobol az ablakon a zápor,
közhírré téteti:
gazdag az isten, esővízből
is bőven van neki.
Szeretek az esőben járni,
ha gyászol a szemem,
legalább nem látja az égbolt,
hogy vele könnyezem:
siratom „a semmit, a másét”,
ami enyém se volt:
vásárra vitték ifjúságom
– dobold, eső, dobold!...
S dobol az ablakon a zápor,
mint akkor, hajdanán,
mikor a vesztőhelyre indult
vitéz dédnagyapám.
„...Itt van a nép, trónt ülni fog most,
Ezer évig férge a rögnek...”
(Ady Endre)
A trón még ma is egyszemélyes,
a nép sehogy sem fér el benne,
hát csalogatják, mint a széplányt:
tündérkém, üljél az ölembe!
Magyarország állóhelyes ország!
Aki szegény, itt le sem ülhet,
csak húzza az igát,
míg világ a világ,
s fülébe hamis nótát hegedülnek.
Bús Ady Endre, hol van hát a trón,
ahol a nép majd helyet foglal...?
Küldj felénk egy kis ragyogást,
ha beszélgetsz a csillagokkal!
A fák bőre alá hideg morfiumát
fecskendezi a fagy:
elkábul az erdő, szédeleg a világ
lószemű hold alatt;
robajló paták közt szikrázó tűzkövek
fröccsennek a havon.
Vár a tél, kezdődik a végső ütközet,
túl a Kárpátokon,
túl a Himaláján, mennyei magasban,
isten cirkuszában...
Fekszem egy csillagon, belep a hó lassan,
hogy még azt se lássam:
a vér hiába hullt, vértanúk máglyája
mind hiába lángol...
Győzelem? Csak a fű s húsvéti szakállam
nő ki a halálból.
Bujkál bennem a félelem,
mint nádasban a rétifarkas.
Már tudom, nem csak képzelem,
hogy ellenségem mily hatalmas:
tarkómon tartja fegyverét,
bérgyilkosok közt válogathat,
s elüldözhet a csőcselék
napkeletnek vagy napnyugatnak.
Csapdák és gáncsok mindenütt,
s hiába üvöltök az égre,
egy szál virág is szíven üt,
ha nem lapulok fedezékbe.
Bujkál bennem a félelem,
mint nádasban a rétifarkas.
Mama, várlak a réteken,
hogy vadcsalánnal betakargass.
S ti néhányan, kik sorsomat
szemmel, szívvel is követtétek,
lássátok: itt az alkonyat
és száll a füst... És száll a lélek.
Ez az ágy bármelyik jó nevű asztalos dicséretére vált volna, pedig laikus barkácsolta. Gondosan csiszolt, barnára pácolt fenyőfából készült. Gotfrid kapta születésnapi ajándékul. Hónapokkal előbb pontosan tudta, mit fog kapni.
Gotfrid azon a nyáron lett kilencesztendős. Apja kissé mulyának tartotta, és anyja meghagyta férjét ebbeli hiedelmében. Ő tudta, Gotfrid ártatlan maflasága – korához képest – grandiózus üzleti érzéket rejt. Néhanapján meghökkentette a gyerek előrelátó számítása, s eltűnődött azon, kire üthetett? Ilyenkor kételkedett a döntésében. „Talán jobb lett volna odakint...” Három évvel előbb hármasban indultak nyugat-európai vakációra, rokonokhoz, turistaútlevéllel. A valuta miatt váltottak turistaútlevelet. Kálmán Düsseldorfban rukkolt elő azzal, hogy maradjanak. Ő tisztában volt vele, nem bírja elviselni a kinti légkört. „Merev konvenciók, sehol egy barát...” Kálmánról lepergett az érvelés. Kálmán hisztérikusan káromkodott – pénzt akar, torkig van az otthoni gürcöléssel, szegénységgel, itt mindent elérhet. Ő megszeppenve hajtogatta, hogy nem, nem és nem. És akkor Kálmán száján kiszaladt a végső adu. „Ne légy tyúkeszű! Ha itt bemutatkozom, hogy benzinkutas vagyok, kétrét hajlonganak előttem!”Ő rámeredt Kálmánra, s arra gondolt, hogy a férje meghibbant. Kálmán eredeti szakmája szerint írógépműszerész, sok munkával, kevés keresettel. Ő tanácsolta, szegődjön el a benzinkúthoz kezelőnek. Bitang munka. Fizetés havi kétezer, meg a borravaló – rossz hónapban a fizetés tízszerese. Alig három hónapja sikerült. Nem Kálmánnak, neki sikerült elintéznie, ő járt utána. Kálmán világéletében élhetetlen volt. „Te akarsz itt érvényesülni?!” Sohasem látta ilyennek. Csak bámulta ezt az új Kálmánt, ezt az ágáló paprikajancsit, és megkérdezte, van-e benzinkútja? Mert más otthon a benzinkutas, és más itt, ahol tulajdonost értenek rajta. Kálmán levegő után kapkodott, ő pedig kivágta: „Csinálj, amit akarsz, én megyek a gyerekkel, a gyerek az ón útlevelemen szerepel.” Tudta, Kálmán nem marad kint Gotfrid nélkül.
Gotfrid nem sejtette, hogy hajszál híján idegenbe szakadt hazánkfia lett belőle. Úgy viselkedett, ahogy anyja elvárta, és meghódította a rokonokat. Aranka néni szívébe már a külsejével bevette magát. Világos szöghaja, kék szeme Aranka nénit Nagymamira emlékeztette. Gyula bácsit a szerénységével hatotta meg. Gyula bácsi a megérkezésüket követő napon végigkalauzolta őket a városon. A Quelle Áruház kirakata előtt megkérdezte Gotfridot, mit kíván. Gotfrid önfeledten bámult a kirakatban felhalmozott csokoládéhegyekre. Gyula bácsi unszolta, válasszon, s Gotfrid rámutatott a csokoládéhegyek lábához öntött bonbonokra, egy Mozart-Kugelnt kért. Gyula bácsi egész dobozzal vásárolt. Gotfrid mindenkit megkínált, utoljára emelt ki egyetlen desszertet magának, s a dobozt letette a hallban az asztalra, hogy aki megkívánja, vehessen. Gyula bácsi elfogódottan simogatta galambősz bajuszát, s agyerek háta mögött megjegyezte, hogy ilyen legényke kedvéért képes volna újra kezdeni a nyavalyás hatvankét évet.
Gotfrid mindenkit levett a lábáról. Anyja számított ugyan a rokoni segítségre, de nem olyan mérvűre, mint amekkorát kaptak. Gyula bácsi sehol sem hagyta fizetni őket. Szavukat vette, Amsterdamból visszatérőben még két napot eltöltenek náluk. Gyönyörű út volt, s az a két nap ismét Düsseldorfban! A kettőből egy szinte teljes egészében csomagolással telt el. Gyula bácsi annyi holmit összevásárolt, hogy át kellett rakni a kocsiban a poggyászt. Gotfrid anyja sajnálta kipakolni a holmikat eredeti tetszetős göngyölegükből, de más megoldás nem kínálkozott. Az öreg Wartburg majd összerogyott az ajándékok súlya alatt. Gyula bácsi búcsúzóul borítékot nyújtott át Kálmánnak, azzal, hogy ne legyen gondjuk a vámra, kerek ezer márka lapult a borítókban.
A vám nem okozott gondot. A határátkelő helyen vagy kétszáz gépkocsi torlódott össze. A vámtisztviselő bele se nézett a csomagtartóba, Gotfridra hunyorított.
– Sokat vásároltatok?
Gotfrid biccentett.
– Minden nap. Ennivalót vettünk, meg Fantát. Fantát napjában többször is.
A vámtisztviselő intett Kálmánnak, hogy mehet. Gotfrid anyja fellélegzett. Kálmán kicsit odébb leállította a kocsit, kivette cipőjéből a borítékot.
– Alig éreztem a gázt. A nyavalya gondolta volna, hogy ennyire zavar!
Felesége borús arccal szemlélte a műveletet, nem volt ínyére, hogy a gyerek előtt történik. „Megmondtam, a bal cipődbe tedd!” Félrehúzta a száját.
– Menjünk már! Szeretnék otthon lenni.
Hátradőlt az ülésen. Úgy érezte, a rokonlátogatás új szakaszt nyitott az életében. Lopva figyelte Kálmánt. Kálmán fölényes biztonsággal vezette a kocsit, s ő arra gondolt, mindenben ilyen fölényes, magabiztos – amíg seggre nem esik. „Mit csinálnál odakint? Egy kukkot sem tudsz németül, de maradjunk!” Örült, hogy nem állt kötélnek.
Kálmán tövig nyomta a gázpedált. Az autó valósággal repült a sztrádán.
– Azért jó ez az öreg masina.
Felesége az utat nézte. „Jó volna így robogni a sikerbe. Százhússzal a sikerbe! Szerencse kell hozzá.” Az ötlet mosolyra késztette. „Lehetnék egyszer már szerencsés!”
A szerencse előbb mosolygott rájuk, mint sejtette. Kálmán bement a munkahelyére. Új kollégák között találta magát. A régi kútkezelőkből – rajta kívül – csupán egy hírmondó volt, a többiek vizsgálati fogságban ültek. Kálmán nem firtatta, miért. Töltögette a benzint, aztán egy kék Lada kanyarodott a kúthoz. Jól öltözött férfi szállt ki belőle, nem adott borravalót, viszont csendesen megkérdezte:
– Segítene nekünk?
Kálmán a rendszámra pillantott. Amikor otthon elbeszélte a történteket, a rendszám említése előtt színpadias szünetet tartott. Felesége felrántotta szemöldökét.
– Mit válaszoltál?!
– Tudod milyen rendszámú...
– Ne nézz hülyének! Mit válaszoltál?!
Kálmán elkedvetlenedve motyogott.
– Gondolkodom. Holnap eljön, és...
– Min gondolkozol? Úristen, hova tetted az eszed?! Vagy te segítesz nekik, és a többiek buknak le, vagy más segít, és te buksz le... Minden kútkezelőt le lehet buktatni!
Az asszony reagálása leforrázta Kálmánt. „Rendőrspicli.” Viszolygott a fogalomtól, és viszolygott kimondani. Felesége gúnyosan ciccegett.
– Te talán fizetsz a benzinért? Amióta ott dolgozol, hányszor fizettél érte?
A csupasz kérdés eldöntötte Kálmán válaszát. Felesége mindazonáltal a lelkére kötötte, ne öt perc lefolyása alatt akarjon meggazdagodni.
Minden kollégád ebbe bukik bele. Hamar happolni! Havi húsz-huszonötezer elég, azt simán hazahozod. Akkor becsületes vagy, és mégsem adsz fityinget sem a benzinedért... Különben van egy elképzelésem, ha beüt...
Beütött. Káprázatosán beütött. Maga sem hitte, hogy ilyen könnyű megfogni az Isten lábát. Gyula bácsi egyik ajándéka varrógép volt. Különleges varrógép. Gyula bácsi azzal adta át, hogy ez – mindent tud, interlockot is. Ő úgy emlékezett, az interlock valami kötőgép. Nem kérdezte meg Gyula bácsit, nem találta ildomosnak. Ha összekeveri, összekeveri – ajándéknak egy kötőgép se kismiska. De tényleg varrógép volt, valóban különleges, három tűvel működő, ipari varrógép. Vera ~éni, a szomszédasszony majd hanyatt vágódott.
– Ilyeneket hoztak a gyárba! Most hozták őket! Nahát!... Ugyanilyeneket!
Vera néni nyugdíjas volt, időnként bejárt kisegíteni egykori munkahelyére a textílművek kikészítő üzemébe. Beleeresztette a bogarat a fülébe.
– Eladni?! Tudja, mit ér ez a gép? Ilyen nincs a piacon. Eladja, kap érte hatvanezret, és vége! Oda a lehetőség! Eszébe ne jusson eladni... Maradjon itthon vele, vállaljon bedolgozást butikosoknak. Betanítom én, nem nagy tudomány. Strapa nélkül halálra keresi magát! De ha maga nem akar varrni, varrók én! Maga csak szerezze a munkát.
Gotfrid anyja töviről-hegyire átgondolta a dolgot. Két hét múlva kiváltotta az iparengedélyt. Vera néni varrt, ő pedig csakhamar rájött, hogy egy gép kevés. Egy géppel nem győzi a megrendeléseket. Kálmán talált valami kamionost, aki a Gyula bácsitól kapott ezer márkáért meg ötvenezer forintért hajlandó volt Törökországban megvásárolni s behozni hasonló varrógépet. Vera néni viszont nyugdíjas kolléganőjét szervezte be. Röpke fél esztendő múltán tíz varrógép fogyasztotta a cérnát Gotfrid anyja számára, a tíz nyugdíjas textilgyári munkás örült, hogy kiegészítheti jövedelmét a kölcsönképp kapott gépeken. Gotfrid anyja a nyugdíjasok után nem fizetett sem adót, sem betegbiztosítást, ellenben jobban megfizette őket az átlagosnál. Mindannyian jól jártak, s Gotfrid anyja biztos lehetett benne, hogy senki sem köp a levesébe.
Az üzlet pompásan virágzott. Gotfrid anyja ügyelt rá, hogy a számlák szerint végzett munka ellenértéke ne haladja meg a határt, amelynél működésbe lép az adóprés. Az évi adóbevallás így is fejtörést okozott számára. Végül szakképzett könyvelőt fogadott, aki alkalmi munkaként, pár ezer forintért minden szempontból kielégítően rendezte az adminisztrációt.
Kálmánnak is beütött. December elsejével vezetővé avanzsált. Meghitt hangulatban ünnepelték a karácsonyt. Gotfrid anyja úgy érezte, életében először ha nem is gazdagság, de jólét veszi körül. Kellemesen érintette, hogy Kálmán aranylánccal lepte meg. Diszkrét lánc volt, nem hivalkodóan vastag, nem jelentéktelenül vékony. „Dekoratív.” Nem tételezte fel Kálmánról, hogy ilyen ékszert választ. „Van valakije?”
Kálmán bejglit majszolt, s amikor összeakadt a pillantásuk, tele szájjal dünnyögte:
– Digóktól vettem. Bagóért.
Gotfrid anyja tartott tőle, mindjárt értesül a nyaklánc áráról. Gyors mozdulattal Gotfridhoz hajolt.
– Neked is tetszik?
Gotfrid a golyóstollba szerelt kvarcóra stopperjét próbálgatta. Szórakozottan bólintott.
– Anyu, hányas tanuló legyek év végére?
Kálmán jót mulatott a fia kérdésén. Ő már értette, mire akar kilyukadni Gotfrid. Barackot nyomott a fejére.
– Oké, kisöreg! Színjeles bizonyítványért megkapod a magnót! De ha akár egy jegy hibázik, a legnullább nulla, és nincs se nyafi, se kunyera!
Gotfrid anyja várakozóan tekintett Kálmánra. Kálmán a pillantásával jelezte, majd megmagyarázza. Erre nem került sor, mert csengettek. A postás táviratot hozott Kálmánnak. Kálmán illően szomorú képet vágott.
– Papa elhunyt.
Kálmán apja Vácon lakott, saját házában. Kálmán húga is ott lakott a férjével, ők viselték Papa gondját. Kálmán újra elolvasta a táviratot, szeme Gotfrid anyjára villant.
– Tegnap délután. És csak most küldi a sürgönyt! Ezek azt hiszik... Na nemi Ne nézzenek hülyének! Fél nyolc van, tízre megjövök.
– Szerintem kár kimenned. Karácsony este van... Ha el akartak sinkófálni valamit, már elsinkófálták.
Kálmánt nem lehetett visszatartani. Kocsiba vágta magát.
Aggodalma teljesen feleslegesnek bizonyult, mindazonáltal nem hasztalan tette meg az utat. Egyezségre jutott a húgával, alkudoznia sem kellett. Húga közölte, mindenképpen ragaszkodik a váci házhoz, viszont nem tart igényt a zebegényi telekre, s mivel a telek csekélyebb értékű a váci ingatlannál, kárpótlásként felajánlja gépkocsijukat – hétesztendős, garázsban tartott Opel Kadett mindenféle extrákkal –, valamint százezer forintot, jeligés takarékbetétkönyvben. Kálmán kevesebbre számított. Abban is megállapodtak, hogy Papa autónyeremény-betétkönyveit a hagyatéki eljáráson kívül osztják el, ne kelljen örökösödési adót fizetni utána. Húga nyomban átadta az öt darab ötezer forintos autónyeremény-betétkönyvet. Kálmán könnyekig meghatódott: valamennyin Gotfrid neve szerepelt jeligeként. A temetésen sem vitatkoztak. Húga előadta, hogy elsőosztályú temetést rendel, melynek költségei kettejüket terhelik, ám az összeget minden bizonnyal fölösen fedezi a pénz, ami az elhunyt személyes holmijainak eladása révén bejön. Hozzátette, Mama irhabundáját, hímzett bekecsét, rókáját sem őrzi tovább. A bútorokat is felemlítette, áruba bocsátja őket, ha talál vevőt rá. Kételkedett benne, hogy a Bizományi Áruház megvásárolná. Ebben Kálmán se bízott, azonban húga derűlátóbban vélekedett a limlom jövőjéről, mint ő.
– Amíg lószar van, veréb is akad!
Kálmánt meglepte húga praktikus bölcsessége. Arra gondolt, tovább adja baráti körben, saját tapasztalataként. Megnyugodva ült be a volán mögé. Kifejezett hálát érzett a húga iránt, amiért nem játszotta el – s ebből következőleg vele sem játszatta el –, a gyászba borult árvát. Egyenletes tempóban autózott hazafelé. Budapest határa körül jutott az eszébe, hogy Mama melltűjéről és fülbevalójáról megfeledkezett. „Papának is volt karikagyűrűje, meg pecsétgyűrűje!” Aggodalmas pillantást vetett órájára, túl későnek találta az időt, hogy visszaforduljon.
Gotfrid hálóingben játszott a karácsonyfa tövében. Anyja összeráncolta homlokát, s Gotfrid nyomban felállt.
– Csak megvártalak, apu! Muszáj volt, hogy megvárjalak, aggódtam érted. Kellemes karácsonyéjszakát kívánok!
Nagy puszit nyomott apja képére, egy iramodással az ágyban termett.
Gotfrid anyja felhúzta kissé a vállát.
– Magától találta ki.
Kálmán előhúzta a takarékkönyveket. Pohár bort töltött. Lassan kortyolgatta.
– Végeredményben igazságosan osztott. Fele-fele. Csak az aranyholmikról nem beszéltünk. Későn jöttem rá, nem fordultam vissza. Majd a temetésen...
– Szóba sem hoznám! Papa utóbb már olyan volt mint a csecsemő... Pelenkázni, etetni, tudod, mi az?
– Ami jár, az jár!
Az asszony hallgatott kicsit. Kedvetlenül kinyújtóztatta tagjait.
– A te dolgod, gondolkodj rajta!
Kálmán minden nap gondolkodott rajta. A temetési szertartás alatt is ezen vívódott. Felesége mellette állt, szája elé emelve tenyerét, alig érthetően mormogta:
– Most is a vackokon jár az eszed?!
Kálmán mereven előreszegezte tekintetét. „Nem tudhatod, min jár az eszem!” Elhatározta, nem . esz tudomást a megjegyzésről, s majd a temetés után megkérdezi feleségét, mit motyogott.
A temetés után húga félrevonta. Selyempapírba burkolt csomagocskát nyújtott át.
– Az ékszereket nem beszéltük meg. Papa gyűrűi, az aranyórája, Mama karikagyűrűje. Papa azt kívánta, Mama karikagyűrűje a feleségedé legyen. Mama többi hagyatéka engem illet.
Kálmán zsebre vágta a csomagot. Égette a zsebét, de csak otthon vette elő. Felesége felsóhajtott.
– Érdemes volt tipródni?
Kálmán Papa cifra pecsétgyűrűjét nézegette. „Oktasd ki a...“ Abban a pillanatban döntötte el, nem tesz említést Mama karikagyűrűjéről. „Most kaptál nyakláncot!” Hirtelenében kiszámolta, jövőre kerek házassági évfordulót ünnepelnek. „A tizedik...” És megvan az ajándék!” Felderült, feleségére mosolygott.
– Rendes nő a húgom. Tudja, mi jár! És ami jár, az jár.
Gotfrid felütötte a fejét.
– Nekem mi jár?
Kálmán nevetett.
– Neked? A magnó, ha színtiszta kitűnő leszel!
A hagyatéki eljárás a szokott lassúsággal folyt. Kálmán türelmetlenül várta a végét. Fejébe vette, villát épít Zebegényben. Emlékezetből felvázolta Gyula bácsi düsseldorfi házát. Pontosan olyant akart. Felesége kisebb épületre gondolt, mondván nyaralónak nem kell kastély. Kálmán fütyült a gúnyolódásra.
– Vegyél elő papírt, ceruzát, számolj! Négy szobát kiadsz májustól szeptember végéig. Vízparti telek. Havi ötezer. Szobánként persze... Az ötödikben nyaralsz egy hónapot, mondjuk. Aztán ki lehet adni azt is. Hivatalosan, valamelyik utazási irodán keresztül. Semmi Zimmer frei, ágyazás, takarítás, meg egyebek. Csinálja a nyavalya! Lakrészek, turnusonként, külföldieknek.
– És majd odarepül a tiszta ágynemű, meg kitakarítódik!
– Turnusonként kivisszük az ágyneműt, és keresünk egy helybelit, aki turnusonként nagytakarítást csinál. Idényenként tíz nagytakarítás – tízezer, és gavallér voltál. Továbbá évente ötezer az utazási iroda tisztviselőjének, és egy pillanatig sem lesz üres lakrész. Vagyis, hajói kalkulálok, évi százezer tisztán, jóformán munka nélkül...
Felesége a számadatokon tűnődött. „Optimálisan igaz. De hetven-nyolcvanezer akkor is bejön, ha...” Elismerő pillantást vetett Kálmánra. Kálmán mintha kitalálta volna gondolatát, vállat vont.
– Néha nekem is az eszembe jut valami... Hugicától jön százezer kápé. Az Opel Kadettot száznyolcvanezerért el lehet sózni. A te jövedelmed egyelőre úgy ahogy van, belemegy az építkezésbe. Ha összehúzzuk magunkat, jövőre indul az üzlet.
Gotfrid anyja ebben erősen kételkedett, s az idő végül is őt igazolta. A hagyatéki eljárás nyáron fejeződött be. A nyarat már Zebegényben töltötték a terep rendezésével. Mindjárt az iskolai évzáró után kiköltöztek a telek végén felállított négyszemélyes sátorba. Gotfrid rendkívüli módon élvezte a nomád állapotot, reggeltől estig bömböltette a magnót. Anyja sokkal kevésbé volt elragadtatva a viharlámpa pisla fényétől, szerette volna, ha előbb vezetik be a vizet, s halálosan unta Gotfrid egyetlen kazettájának számait. A számokat Gotfrid is unta. Zsebpénzéből csinos kis műanyag kazettatartót vásárolt a vasútállomás melletti pavilonban, a magnót pedig a legnagyobb hangerőre állította. Anyja reménykedett benne, hogy az elemek csakhamar kimerülnek, de a magnó egyre harsogott, s ő adta meg magát: tucat kazettával örvendeztette meg gyermekét. Gotfriddal madara: lehetett volna fogatni, anyja pedig elképedt. A magnó egyik pillanatról a másikra normális hangerővel üzemelt.
A telek átírásáról az új iskolai év első napjaiban kapták meg az értesítést. Ugyanaznap készül el az építész a tervekkel. Azon a napon Gotfrid az apja elé állt, s ezúttal is megtudakolta:
– Hányas tanuló legyek az óv végére?
Kálmán szemöldöke ívbe ugrott.
– Ki vele, mire fáj a fogad?
Gotfrid habozott egy kicsit, aztán megeredt a nyelve, egyszuszra darálta:
– Kaphatok házat? Kicsi házat a kertben, ahol én laknék, egyedül. De nem vászonházat, amilyent a boltban árulnak, olyan játszani valót, hanem igaziból házat.
Kálmán hümmögött. Gotfrid mély lélegzetet vett.
– Deszkából is jó. Csak ne vászon legyen. És akkor nem zavarnálak benneteket a magnóval, és a vendégeket se zavarnám, és nem is kellene rám szólni, hogy Goti ne hallgatózz, és mindenki boldog lenne!
– Úgy gondolod, hogy akkor itthon se hallgatóznál többet? Arra befizetek!
A fordulat váratlanul érte Gotfridot. Bizonytalanul bámult apjára. Csendesen kibökte:
– Megpróbálom.
Kálmán odanyújtotta jobbját, jelezve, áll az alku. Mosolygott, nem hitt fia akaraterejében. Gotfrid anyja nem mosolygott. Biztos volt benne, Gotfridnak dukál majd a magánlak.
A villa alapja november közepére elkészült. Kálmán a falakat is fel akarta húzatni, de a korai hidegek megakadályozták szándékában. Február végén megenyhült az idő. Kálmán március idusán beültette feleségét és Gotfridot a kocsiba.
– Zebegényben ebédelünk.
A teleknél lelassította az autót. Nem szólt egy szót sem. Felesége kitekintett.
– Jé!
Álltak a falak.
Kálmán magabiztos mosollyal nyugtázta a hatást, gázt adott.
– Holnap kezdik a tetőt szerelni.
– Ez tényleg kész lesz nyárra!
Kálmán olyan pillantást vetett Gotfrid anyjára, mintha nem értené, miért ámuldozik.
– Attól függ, milyen gyorsan szárad a fal. Lehet, hogy a festés-mázolás nyárra marad. Esetleg a parkettázás is. Meglátjuk. Ha melegebbre fordulna...
Az időjárás, mintha lekötelezettje lett volna, kívánsága szerint alakult. Június elején, mindjárt az iskolai évzáró után kiköltöztek a kész villába. Még nem volt berendezve, ideiglenesen a sátor bútorzatát használták, s vacsora előtt Gotfrid eltűnt a házból. Anyja hiába kiáltozta a nevét. Kálmán talált rá a kertben. Gotfrid egy fa tövébe kuporodva zokogott. Nem mondta meg apjának, miért sír. Bámulta a földet, hullottak a könnyei. Kálmán egyre idegesebben kérdezgette, de Gotfrid nem válaszolt. Kálmánt felbőszítette a konok viselkedés, talpra állította fiát, jót rásózott a fenekére.
– Bőgj! Most már van okod bőgni! Ha meguntad, bejöhetsz.
Visszafordult a házba. Rágta a méreg. Gotfrid anyjának fortyogott.
– Érthetetlen! Mint aki megkukult! Egy rohadt szót nem hajlandó kipréselni a torkán, csak bőg...
– Tényleg nem tudod, miért?
– Miért?
Az asszony fékezte magát.
– Megígérted a kis házat, ő teljesítette a feltételeidet. Kis ház nincs, átverted.
– Majd lesz! Ha azt hiszi, a fejem tetején táncolhat, akkor...
– Ami jár, az jár – te szoktad mondani.
Kálmán tanácstalanul álldigált. „Kimenjek érte?” Fázott a gondolattól. Gotfrid anyjára emelte szemét.
– Ez nem fog bejönni...
– Majd ón behozom, csak azt érts már meg, hogy dobbal nem fogsz verebet. Ne ess neki, ne kezdj magyarázni, hagyd bókén, csinálj úgy, mintha semmi nem történt volna... Majd vacsora közben megkérdezem, mikor tartjuk a házszentelést, és annak ürügyén beszélhetsz róla, mikor lesz kész az az istenverte kis ház.
Kálmán azt hitte, csodát lát. Amint kiejtette a száján, hogy a mulatságot a kis ház elkészültének napján tervezi megtartani, Gotfridot mintha kicserélték volna. Egyszeriben megjött az étvágya, valósággal falta az ételt, fesztelenül vigyorgott.
– És én is tarthatok a kis házban kis házszentelőt?
Gotfrid anyja gyerekzsúrt helyezett kilátásba. Gotfrid arca hirtelen felhősödött el.
– A kis házba ágy kell! A kempingágy nem fog beférni...
Kálmán kényszeredetten morgott.
– Házat ígértem, ágyat nem. Ágyról szó sem volt az alkuban...
Elkapta felesége pillantását, enyhültebb hangon hozzátette:
– Az ágy születésnapi ajándékként jöhet számításba.
Gotfrid készségesen alkalmazkodott apjához.
– Akkor a kis ház kis-házszentelőjét egy héttel későbbre halasztjuk. Pont a születésnapomra.
Az ágy előbb készült el, mint a Gotfrid-lak. Potyka úr, a szomszéd nyugdíjas ezermester csinálta, mindössze hatszáz forintért. Kálmán habszivacsból derékaljat vágott rá, Gotfrid anyja pedig krémszínű huzattal vonta be a szivacsot. Kálmán ekkorra deszkákból összerótta a kis ház falát. Szerencsére még nem kezdett hozzá a tetőhöz. A deszkafalon átemelve állította helyére az ágyat, az ajtón ugyanis nem fért volna be. Kis éjjeliszekrényt, polcot barkácsolt, méretüknél már figyelembe vette az ajtó nagyságát. A legtöbb gondot a tető okozta. Hosszú töprengés után lebillenthető tetőt húzott a deszkafalakra, Egyik oldalon diópántok, másikon lelakatolt riglik rögzítették a deszkához. Büszke volt a megoldásra, praktikusnak találta, hogy ha szükséges, az ágy mégis kivehető az építményből. Végezetül kátránypapírral borította be a tetőt, aztán körüljárta a házacskát, s megállapította, hogy egész csinosra sikerült.
Gotfridnak is tetszett. Nagyon tetszett. Előszedte zsebéből az öntapadós dímo-szalagot, amire már korábban kinyomtatta a nevét. Kiragasztotta az ajtó közepére, aztán határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. A zár nem engedett. Apja nehezen rejtette el mosolyát.
– Hát a kulcs mire való?
Gotfrid birtokba vette a lakot. Belülről még jobban tetszett. Úgy érezte, gazdag lett, gazdagabb mint bárki az osztályban. Kidugta a fejét az ajtón.
– Tökéletes... De mivel világítok?
Apja előszedte a viharlámpát, amit a sátorban használtak. Gotfrid anyja veszélyesnek vélte a lámpát Gotfrid kezében. Csupán akkor járult hozzá használatához, amikor Gotfrid bemutatta, hogy tökéletes biztonsággal kezeli.
Gotfrid rögtön megkezdte az átköltözést a lakba. Aznap már ott aludt. A kis-házszentelést másnap délután tartották meg. Gotfrid mindössze két vendéget hívott. A szőke Báron Katalin egy osztályba járt Gotfriddal, szülei ugyancsak nyaralóval rendelkeztek Zebegényben. Gulyás Kriszti. egy évvel fiatalabb volt, mint Gotfrid, nagyszüleinél vendégeskedett az utca másik végében. Gotfrid ki nem állhatta Báron Katalint, és ezt Gotfrid anyja is tudta.
– Az undok varangyot? Sose emlegeted másképp...
– Ha meghívom, elújságolja mindenkinek az osztályban, és nem is hencegtem.
Anyjának torkára forrt a szó. Lassan ocsúdott fel.
– Krisztit is azért hívod, hogy hírharang legyen?
– Őt nem. Vele jó játszani.
A vendégek kakaót és kalácsot kaptak a Gotfrid-lakban. Báron Katalin képzeletét a viharlámpa foglalkoztatta.
– Éjjel is meggyújthatod? Egyedül?!
Bár világos volt, Gotfrid gyufát vett elő, meggyújtotta a lámpát. Kicsit később elfújta a lángot. Katalin arra kérte, gyújtsa meg újra.
– Hadd fújjam el én! Úgy szeretném!
Gotfrid nagylelkűen gyufát sercintett. Kati áhitatos képpel fújt. Gotfrid Krisztihez fordult.
– Akarod elfújni? Meggyújtom neked is.
Kriszti nemet intett. Kati kapott az alkalmon.
– Elfújom helyette! Gyújtsd meg, kérlek...
Kriszti mosolygott. Gotfrid suttyomban arra kérte, sötétedés után jöjjön vissza. Amikor mindenki alszik, igazi házszentelőt csapnak.
– Kisurransz az ablakon, az semmi... Gyertyát gyújtunk. Meglepetést rezerváltam.
Kriszti lesütötte a szemét, nem adott mindjárt választ. A nagyobb lányt figyelte titkon. „Tényleg undok varangy.” Gotfridra pillantott, összeakadt a tekintetük. Kriszti bólintott. Később is Katit leste. .Hiába riszálsz.” Egyre mosolygott. Akkor is mosolygott, amikor Gotfrid anyja bekopogott a lak ajtaján.
– Gyerekek, hány órára kell otthon lennetek?
Fél nyolckor távoztak mindketten. Katalin visszakiáltott az útról.
– Csaó, Gotfrid!
Kriszti csak visszanézett. Gotfrid a lak ajtajában állt. Összemosolyogtak.
Gotfrid anyja vacsora közben érdeklődött afelől, hogy érezték magukat a vendégek. Gotfrid szűkszavúan válaszolt, majd megköszönte a vacsorát.
– Letusolhatok nálad?
Anyja levegő után kapkodott. Kálmán felnevetett.
– Sőt, kötelező!
Miközben Gotfrid tisztálkodott, szülei annak rendje-módja szerint összerúgták a patkót. Gotfrid anyját balsejtelmek gyötörték, tűrhetetlennek érezte, hogy a gyerek szabályosan elkülönüljön a szüleitől. Rá akarta venni Kálmánt, álljon a sarkára, törje le Gotfrid önállóskodását. Kálmán a vállát vonogatta. Felfoghatatlan, vélte, hogy felesége nem érti, rászolgált egy kis nyugalomra ekkora hajtás után. „Más két évig gürcölt volna ilyen házon.”
– Ezzel is én törődjek?! Különben is, mindent és tiltsak? Én legyek a rossz fiú! Hát nem...
– Elveszítjük a gyereket. Gondold végig...
– Ugyan! Dumálsz mint jámbor anya a kamasz-panaszban! Gondold végig! Ha rád hallgatok, még most is gondolkodom, belevágjak-e az építkezésbe! Torkig vagyok az üres dumákkal.
Szó szót követett. Gotfrid megjelenése vetett véget a vitának. Jó éjszakát kívánt. Kálmán nyújtózkodva felállt.
– Kikísérlek, aztán én is lefekszem.
– Anya is?
– Igen, anyád is. Késő van.
Gotfrid anyja leszedte az asztalt. „Mit szerettem rajta?” A veszekedéssé fajult vita egyik pillanatról a másikra kimerítette. Nehéznek érezte karját, mozdulatai lassúak voltak. Még sohasem fogalmazta meg így kereken. Rosszul esett bevallani, helyesen fogalmazott.
Kálmán csakhamar visszajött, mindjárt aludni tért. Gotfrid anyja piszmogott kicsit a konyhában, csupán azért, hogy ne Kálmánnal egyszerre feküdjön az ágyba. Nyomasztó érzések gyötörték. Bevett két seduxent. Soká jött álom a szemére.
Kriszti akkor már a lakban volt. Gotfrid virágmintás karcsú gyertyát gyújtott a vendég tiszteletére, suttogva bizonygatta, hogy a nagy-házszentelőn ilyen gyertyákkal világítottak. Kriszti is suttogott.
– És azért elfújhatom a viharlámpát?
Gotfrid levette a lámpát a szegről, meggyújtotta. Kriszti kuncogott. Aztán Gotfrid még kétszer meggyújtotta a lámpát, Kriszti pedig elfújta. Gotfrid visszatette a lámpát a helyére.
– Tudod mi a meglepetés?
– A gyertya!
Gotfrid üveg pezsgőt húzott ki az ágy alól. Két bögrét is jó előre odakészített. Kriszti megijedt.
– Pukkanni fog, és észreveszik...
Nem pukkant. Gotfrid pontosan leutánozta apja pezsgőnyitási módszerét, és töltött. Kriszti megint kuncogott. Ittak egymás egészségére. Gotfrid letette a bögrét.
– Voltál már szerelmes?
Kriszti félrehajtotta a fejét.
– És te?
– Legyünk szerelmesek. Egymásba, jó? Mit szólsz hozzá?
Krisztinek tetszett az ügy. Gotfrid arra kérte, mutassa meg az ölét. Kriszti habozott.
– Csak akkor, ha te is megmutatod.
Gotfrid levette a pizsamanadrágját, Kriszti pedig felhúzta hálóingét. Gotfrid ujjával bele akart nyúlni Kriszti testébe. Kriszti megrémült.
– Ne... Fáj!
– De! Ne mozogj! És a fütyimet is bele kell tenni. Láttam képen, hogy csinálják...
Kriszti ellökte Gotfridot, az ajtóhoz ugrott. Gotfridnak sikerült elkapnia a lány hálóingót, de rosszul fogta meg, kicsúszott a markából, ő pedig hasra esett. A gyertya elaludt. Kriszti becsapta az ajtót. Amikor Gotfrid kilépett a lakból, Kriszti a kerítés másik oldalán huppant le, nekiiramodott, s lóhalálában szaladt hazáig.
Gotfrid visszament a házába, nem tudni pontosan, mit csinált. A rendőri vizsgálat is csak feltételezésekre alapozva rekonstruálta a történteket. Feltehetőleg még ivott a pezsgőből. Valószínűleg sokat ivott, aztán... Egy bizonyos: a gyertyát meggyújtotta.
A Gotfrid-lak lángjai senkinek sem tűntek fel. Evezősök gyakran vertek sátrat a parton, a lángok ugyanúgy lobogtak, mint a tábortüzek végig a Duna mentén. Reggelre csupán hamu jelezte a ház helyét, kevés üszkös fadarab emlékeztetett a gondosan megmunkált ágyra, s a felismerhetetlenségig összeégett tetem a ház lakójára. Gotfrid anyja vette észre. Kitekintett az ablakon, és remegni kezdett. Előbb a lába, aztán mindene. Reszketett, mint a nyárfalevél. Aztán felsikoltott. Kálmán kiugrott a takaró alól.
– Megőrültél?
Az asszony torz arccal, élesen, velőtrázóan sikoltott, Kálmán újra rákiáltott, s megrázta a vállát.
Akkor a sikoly nyögdécseléssé szelídült. Gotfrid anyja belekapaszkodott az ablak deszkájába. Kálmán kirohant a házból, kocsiba vágta magát. A rendőrségre ment. Visszatérve az asszony ugyanott találta. Vonaglott az arca, érthetetlen szavakat motyogott. Kálmán most is a válláná ragadta meg, istentelenül megrázta.
– Térj észhez! Hallod!... Hozzák a bútort, a rendőrök is jönnek! Öltözz fel, ne rendezz cirkusz!
Az asszony úgy lépkedett, mint az alvajáró. Összeszedte ruháját, bement a fürdőszobába.
A rendőrök csakhamar megérkeztek. A helyszíni szemle majd egy óráig tartott, s amint a rendőrök eltávoztak, megjött a bútor. Kálmán behordatta a házba. Gotfrid anyja nem került elő. Kálmán egyet se bánta. „Vinnyog valahol.” Helyükre rakatta a bútorokat. Porosak voltak, látszott rajtuk a szállítómunkások ujjainak nyoma. „Majd én töröljem le! Mindent én csináljak?
Felesége nevét kiáltotta, de Gotfrid anyja nem felelt. Végigjárta a házat. A fürdőszoba kilincsét is lenyomta. Az ajtó zárva volt. Öklével csapkodta meg.
– Ott vagy még?
Nem kapott választ. Káromkodott, nekifeszítette vállát az ajtónak. A zár kiszakadt, s ő szembe találta magát Gotfrid anyjának testével. Félrebillent fejjel a villanybojler oldalán lógott. A tartóvasra akasztotta fel magát.
Kálmán a fogát csikorgatta. Ez a nő mindig keresztezte a számítását. „Megint! Éppen amikor...* Féktelen düh kerítette hatalmába, egyetlen ugrással termett mellette, visszakézből hatalmas pofont kevert le neki.
Akarni s tenni kell
a tengés sűrű sár
körülfolyt elemészt
minden szilárd erőt
Omladoznak ledőlnek
az önelégült várak
Mozdulni nem tudók
vesznek idő előtt
A korhadó kadáver
új férgeket nevel
foszlányait hordják
élelmes rovarok
Az eszme összetört
cserepei tükrében
torzzá sokszorozódva
a bomlás kavarog
Pákosztos nyűvek falnak
karmok és rágok esnek
egymásnak szüntelen
a bűzlő domb alatt
És mivé lett az út!
millió hangyajárat
amerre a széthordott
reménység-konc halad
Odébb egy ganajtúró
vágja privát csapását
Bűzgolyó-mennyországát
vonszolja görgeti
Ez üdve gazdagsága
trágyába ojtott ábránd
Küzd érte szakadásig
gát ha visszaveti
Bevetem a jövőt
lábnyomaimmal én is
Talán még láthatom
miféle új valóság
sarjad ki a vetésből
és ha hajnal virrad
növelő nap és harmat
minek viseli gondját
Ülsz a sziklán egymagadban
hasztalan ábrándozgató –
hegyek közt kering a reggel
sugarait csillogtató
Parányi vagy! ez a sorsod
Nem fordul feléd szív se szó
Minden névsorolvasáson
a te neved elhagyható
S nem bátorít anyamosoly sem
Ez aligha megnyugtató
Testvéred ha szólítanád
ellenségesen hallgató –
Hulljon manna és kegyelem
Te nem vagy jutalmazható
Te mindent megírsz-kibeszélsz
Sokaknak ez iszonytató
Tűnj el! kívánják mindezek
s kisimul majd a tiszta tó!
Lent az iszap fenn csillogás
Kapással biztató
A földből fölnéznek az égre
Most kel a nap
Leszáll a harmat
a forradalom katonái
könnybe lábadó szemébe
Magukra vonják a feledés
köpeny-dombjait
Fáznak –
Körülöttük-rájuk
fényes rácsok vigyáznak
Az élőkből mi maradt?
Kicsiny veres szakállú férfi
szikraszemű mozgékony arcú
Lépte kopog a macskakövön
Lépése mint a szívdobbanás
zsigerekben fúló torokban
Az a töppedő viaszos alak
ő volna ott az üveg alatt?
Az ősz csikordul-vonszolódik
nehéz a messzi ég
Ha esne kopogó kő hullanék
kialudt-fekete láva
Jegenyesorok állnak
bolygók-országok-házak
Magába merülten szemléli sorsát
a valóság –
Arra a világló éjszakára
ki gondol még?
Helyére lódult a világ
Ténfergő kisember-csodák
felveszik munkaruhájukat
S körülöttük a vasrács-magyarázat
Homlokukkal rozsda keveredik
Fáradtságuk kénfelleg
Térdeiknél salakhegyek
púpozódnak –
Fogaskerékké maratják
a halványuló holdat
Lassan kiballagott a buszmegállóba. Nehézkesen húzta a lábát: már a nagy hidegek beállta óta gyötörte a reuma, s kenegette ugyan a térdét ezzel-azzal (használt disznózsírt is, opodeldokot is), mindhiába: ahogy múltak a hetek, úgy lett mind erősebb a fájás. Most már előfordult, hogy reggelente fel se igen tudott kelni – hevert az ágyában délig, fél egyig, amíg rá nem nyitotta valaki az ajtót. Aztán, ha a menye volt az, aki bejött hozzá, vagy a Sárika, a kis unokája, hát megkérte szépen: támogassa föl, segítsen neki elbotorkálni legalább a vécére, meg hogy a konyhában vághasson magának egy kis kolbászt, kenyeret a következő nap reggelére.
Mert irgalmatlanul meg tudott éhezni, ha – mint rendesen – hajnaltájt, négykor, ötkor fölriad az álmából, fölkelni képtelen volt, s ott feküdt az ágyban étlen-szomjan. Abba már beleszokott, hogy ébredés után néhány perccel összevizezi az ágyneműjét – a család se szólt rá érte: tudomásul vették, hogy a Mama már rég nem az igazi. Hetvenéves se volt még, igaz, de a ház körüli munkákból jó egy éve már, hogy nem vette ki a részét. Hol a dereka fájt, hol,naphosszat csak üldögélt –szunyókált a konyhában, a tűzhely mellé állított kis ütött-kopott karszékben; most meg, ősz eleje óta a beteg lába miatt nem tudták venni semmi hasznát. Ákos, a fia, ha hétvégeken lejött hozzájuk, egyre mondogatta: vizsgáltassa már meg magát az orvossal: nem olyan vén, hogy ennyire rokkantnak kéne lennie, s majd meglátja, adnak neki valami gyógyszert, amitől egykettőre jobban lesz. Ezt hajtogatta váltig a menye is – na de aztán, hogy az kihívta volna a Szalmás doktort, hát olyat elképzelni se lehetett. Nem mintha utálta volna az anyósát – de hát amolyan önző, magának való asszony volt; még amikor a kicsiny lánya, a Sárika betegeskedett, akkor se ment az orvosért. (Pedig később, hogy a szomszédék unszolására kijött az öreg Szalmás, megállapította: kanyarója van a gyereknek, ami aztán nem kis betegség. Be is vitette Sárikát a kórházba.)
Sok éve már ennek. Sárika is megnőtt, maholnap eladósorba kerül – gond meg nemigen akadt a háznál azóta, úgyhogy torzsalkodásra se került sor az anyós meg a menye között. Sőt, hát a szomszédék még el is csodálkoztak rajta, hogy milyen jól bírja a menye a betegségét. Éva, a szomszéd fiatalasszony egyszer megjegyezte a péknél, de persze úgy, hogy a Sárika, aki szintén ott volt vásárolni, még a félfülével se hallhassa:
– Ha az én Pistám anyja még élne, s az volna ilyen tesze-tosza, én ugyan nem cipelgetném etetni meg hugyoztatni. Hagynám, dögöljön meg, fulladjon bele a piszkába.
De hát az ő menye viszont csak cipelgette jóformán minden áldott napon, s volt olyan nap is, hogy kétszer-háromszor. Hol a vécére, hol – szombatonként főleg, amikor a fiát várta reggel, és tisztának, rendesen öltözöttnek akart mutatkozni előtte – a fürdőszobába, ahol becsülettel le is csutakolta az öregasszonyt szappannal, fürdőszobaszivaccsal.
Nem mintha kedvvel csinálta volna – nem volt annak az asszonynak amúgy istenigazából kedve semmihez, amióta a férje külön élt tőle, és hány esztendeje is van már, hogy az Ákos se szó se beszéd, úgy otthagyta őket a kis Sárikával, mint Szent Pál az oláhokat de csinálta azért, ha kedvetlenül is, de tisztességgel. Pedig még különösebben vallásos se volt. Az idő tájt gyónt, áldozott utoljára, hogy az Ákos elment; s igaz, akkoriban imádkozgatott is néhanapján – de hogy az Ákos sehogyan sem akart visszajönni hozzá a városból, ahol (mint mondják) furton-furt csak cserélgette a nőit, de megragadni egy mellett se bírt, szóval, látva, hogy az imáinak sincsen foganatja, lassanként kikopott az egész vallásosságból.
Sárikának a mosdatás nem volt ínyére. Anyjával – meg amikor még velük élt, az apjával – együt a ház utcai lakásában lakott, pici gyerekként se volt szoros a kapcsolata a nagyanyjával, aki viszont még a régi házból megmaradt, s a veteményeskert felé eső sufniban húzta meg magát. Sárika – kivált újabban, hogy már minden formában nagylány lett – méltóságon alulinak tartotta volna az öregasszony szappanozgatását. Undorodott a ráncos, aszott testtől, nagyanyja mosdatlanságot árasztó szagától, arcába hulló, fésületlen, csapzott ősz hajától. (Hogy megfésülhetné olykor-olykor – se neki, se az édesanyjának nem jutott az eszébe soha.) Keveset is szólt az öregasszonyhoz: ha este kitálalta neki a vacsoráját, hát odamordult:
– Itt van, egyék!
Ennél többet az anyja se szokott mondani az anyósának.
Mindazonáltal voltaképp se a fiatalasszony, se a kislány nem érezte valóságos nyűgnek a Mamát – tudomásul vették mind a ketten, hogy van valaki, aki szándékuktól s akaratuktól függetlenül szakadt a nyakukba, és akit etetni, hébe-korba gondozni kell – de hát istenem, ilyen a sors, van, akinek a gutaütött, teljességgel magatehetetlen öregéről, sőt olyan is akad, akinek öregeiről kell gondoskodnia – így hát még talán örülhetnek is, hogy nem nagyobb a gond, mint amekkora.
Amikor a Marcsika meghalt, alig kilencévesen, az volt az igazi rettenet. Sárika, a kishúga abban az évben ment az első osztályba, csúnya, esetlen kisleány volt – a Marcsi viszont kedves, aranyos, hosszú szőke hajú, imádnivaló kis csitri – bűbájos, okos, kedves beszédű, mindenki szeme fénye. Úgy ütötte el a robogó kamion, amikor átszaladt az úton. Az asszony már egy esztendeje az ura nélkül élt akkor, s tudta: nem maradt más neki, csak a csúf kisebbik lánya meg az anyósa: az egyikből ki tudja, mi lesz – a másik meg biztos elébb vagy utóbb megvénül, és marad koloncnak.
Érdekes, hogy akkortájt se jutott egy pillanatra sem az eszébe: bár az anyósa halt volna meg inkább. Nem, nem volt olyan fajta, akit efféle gondolatok környékeznek. Idővel – igaz, hosszú idő múltán csak kiheverte a csapást, és élt tovább a kisebbik lányával (aki aztán később mintha kinőtte volna a maga tenyeres-talpasságát, s idegenek is mondogatták: egészen megszépült, mire belékerült a kamaszlánykorba), meg az anyósával, aki viszont valóban egyre nagyobb teherré vált a nyakán.
De hát, mondom, jól viselte ezt a tehertételt
Azon a reggelen vesztek össze elsődször.
Később az asszony tudta már: kár volt ráripakodnia az öregasszonyra, s még nagyobb kár volt, hogy annyira elvesztette a fejét – tudta, várható volt a dolog, s ő volt a szamár, hogy nem számított rá már jóval előbb. De végül is meg tudta vigasztalni magát azzal, hogy már eleve ideges volt. Ilyen még nem történt soha korábban: arra riadtak a Sárikával kora pirkadatkor (lehetett hat óra vagy legföljebb fél-háromnegyed hét), hogy úgy sikoltozik, visít a Mama kuckójából, mint a sakál. Ki nem tudták találni, mi baja lehet, hát magukra kaptak egy köpenyt, s futottak ki a jéghideg tornácra, rohanvást a hátsó kert felé, ahonnét az öregasszony sufnija nyílott. Az asszony lépett be, Sárika a hidegben vacogva várakozott odakünn. A Mama ott ült az ágyán, vézna meztelen lába szára lelógott a földre, fölül már sárguló, hófehér, zilált haja befedte az egész arcát, mindkét karjával hadonászott, és üvöltött torkaszakadtából.
– Mi van? – kérdezte a menye, nyugodtabban ugyan az öregasszonynál, de hirtelen fölindulástól, e corai és erőszakos fölébreszttetéstől mégis elfúló hangon.
– Hát! Le-leestem! – dadogta, levegő után kapkodva a Mama.
– Mér nem várt meg, amíg begyüvünk magához? – förmedt rá haraggal a menye. – Kivittük vóna.
– Tik? Engem? Soha...! – zihálta az öregasszony, szemében váratlanul föllobbanó, ádáz és őrült gyűlölettel.
– Na, ne beszéljen már hülyeséget! – emelte meg a hangját a menye, akire átragadt a Mama harciassága. – Gyüjjék inkább, viszem ki...
Azzal megragadta az öregasszony vékony, a hálóingéből csupaszon kilógó karját, fölkapta a Mamát az ágyról, s tolta maga előtt, ki a tornácra.
Ez volt az a pillanat, amikor – kizárt dolog, hogy szándékosan: bizonyára inkább az imént átélt izgalom hatására – az öregasszonyra előbb jött rá a vécézhetnék, semhogy elérték volna a sufnitól jó tíz méternyire lévő árnyékszéket.
A menye érezte, ahogy csupasz lábán végigfolyik az a bűzös valami, amitől azért tulajdonképpen ő maga is undorodott némiképp (máskor, ha kikísérte az anyósát, mindig megállt odakünn, megvárta, amíg az öregasszony elvégzi a dolgát, s fölemelkedik az ülőkéről), s bár a tudata mélyén világos volt előtte is, hogy nem tehet a Mama arról, ami történt, durva mozdulattal maga felé fordította az öregasszonyt, s jobb kezével, teljes erejéből, gorombán pofon ütötte.
A másik kezével eleresztette a Mama karját, s a Mama az ütés erejétől úgy vágódott el a földön, mint a fai mellé állított cirokseprű, ha jól belerúgnak.
A Sárika fölsikoltott, de az anyja rászólt:
– Hadd a francba. Indulás befelé.
Azzal mind a ketten visszasiettek a maguk szobájába, az öregasszonyt meg otthagyták feküdni – lába künn a tornácon, feje, karjai, felsőteste odabenn a sufniban.
Később a Mama föltápászkodott, üggyel-bajjal visszavonszolta magát az ágyába – a menye pedig (a ház túlsó végében) kiment a fürdőszobába, beleült a kádba, s hosszasan, több mint egy órán át mosakodott.
Déltájban egészen meg is nyugodott már; Sárikával megbeszélték, hogy együtt mennek be a tojásfölvásárlóhoz, meg hogy a Sárika rakja bele a tojásokat mielébb a kartondobozokba, hogy vihessék őket a biciklin.
Az öregasszony a délelőtt során elcsipegette az este kikészített kekszét és pogácsáját, megivott hozzá egy pohár vizet is, és elhatározta: nem marad tovább egy födél alatt a menyével.
Tudta a fia címét a városban, tudta azt is, hogy kettőkor indul be a faluból a busz.
Benyúlt a párnája alá, előhalászta a bukszáját, megnézte, van-e benne pénz jegyre – aztán fájós derékkal hajladozva, bizonytalan mozdulatokkal összekotorta a kis kézitáskájába mindazt, amit talált a szekrényben, s amiről úgy gondolta, hogy egy-két napra elég lesz. Aztán majd pénteken vagy szombaton leküldi az Ákost, hogy hozza el neki az itt maradt többi cókmókját.
Sokáig tartott, amíg a motyójával a megállóig ért. Már várakoztak egy páran őelőtte – volt, aki oda is köszönt neki:
– Merre-hová, Mama?
– Mék a fiamhoz.
Az idegen asszony nem sokat tudott a családi életükről, nem ütközött meg a válaszon, elfordult mert jött már a kanyarban a busz.
Fölszálltak. A Mamát előreengedték a többi fölszállók, s az öregasszony lerakta a kis csomagját maga elé a busz padlójára. Odanyújtotta a pénzt a sofőrnek, átvette a jegyét, a másik két asszony meg a bérletét mutatta föl. A busz elindult.
Az út néptelen volt, a reggeli köd már réges-régen fölszállt, a sofőr nyugodtan beletaposhatott a gázba. Aztán a távolban egy traktor tűnt föl: lassan, komótosan haladt – látnivaló volt, hogy meg fogják előzni.
A traktor előtt tolta az útpadkán a biciklit a Sárika, mellette, az úttest felőli oldalon lépkedett az édesanyja.
Ami ekkor történt, az – később hivatalosan legalábbis így állapították meg – merőben véletle' volt, balszerencsés, tragikus véletlen.
A buszsofőr előzéshez készült, balra tekerte a kormányt. Az ajtóban álló utasok nekidőltek a busz ajtajának, s így meg tudták őrizni szilárd helyzetüket. Az öregasszony viszont támaszték nélkül maradt, s kétségbeesett mozdulattal kapaszkodott a volánba. A hirtelen mozdulat egy pillanatra elvonta a sofőr figyelmét a vezetéstől, s markának szorítása meggyöngült a kormánykeréken. Az öregasszony nem eresztette el a volánt, húzta továbbra is jobb felé.
A menye elugrott, földöntve a kerékpárt, ki az árok irányába – Sárikát azonban a zuhanó biciklivel együtt agyontaposta a fékevesztetten jobb kéz felé kanyarodó autóbusz.
A baleset során, mely azzal végződött, hogy a busz az árokban kötött ki, az utasok közül senki sem sérült meg.
– Ne haragudj, ezért már igazán haragszom!
sipegte a fejét szendén kabátgallérjába rejtő
művészettörténésznő-féle felénk, orrát piszkálva,
ám a pasas még jobban lelkesülve, kakaduként
ismételgette csillogó szemüvegét vadul lehelve:
Scheissepuder! Netán nem az? Scheissepuder ez az egész!
Másfél óra késés százhuszonkét kilométeren?
Mert november végén hull a hó?!
Ha elmondom ezt valakinek svejcban,
összerondítja magát a röhögéstől!
s közben kint valóban zavartalanul hullott a hó,
selymesen, vastagon, senkit sem irigyelve,
hózik, dúdolgatta bennem Micimackó
s dalára bekukkantott a kupéba Magdi is,
a csorbamosolyú kis mélykúti cigánylány
ezerkilencszázhetvennyolc május tizenkettedikéről,
a mocskos udvaron álló akkori nagyteknő felől,
még formás lábszáráról a vadonatúj szandálra folyó
habos kosziéval, ám abból semmit se látva-tudva,
kezét maga elé nyújtva, akár a holdkóros eszelős,
torkábaszakadt dallal lesve a havat, a májusit,
s csak annyit bírt kinyögni: Pelhedzik,
hogyan pelhedzik ez itten, nézd mán...
a művészettörténésznő-féle megpróbált félrenézni,
a pasas sem értette nagyon – én meg ez a cafka,
de törődtünk is mi velük, együtt a gyönyörű hóban,
lebegtünk, libegtünk, pilinkáztunk a pelheken
míg álomba merült a táncunkra meredő kupé jobbra-balra,
s – igaz, másfél óra késéssel százhuszonkét kilométeren –
bedübörögtünk velük a sáros Délipályaudvarra.
Már szürkül a háttér, a lomha állomás lassan beleolvad,
te vársz, ahogy írtad: kicsit szorongva, merev szájjal, bénán,
engem is feszít a félsz a ragacsos-szirupos-légypapír-szavaktól,
akár a katonabanda harsog a léptünk a csillogó okker kavicsokon,
megkerüljük a kerékvágta hasítékba gyűlt pocsolyát,
de addig sem engeded el a kezem csak a kapu előtt már,
beszívom az új kerítés nyersfa- és kátrányillatát,
rágyújtok lopva míg matatsz a zárral, felizzik a cigaretta,
terelsz befelé, megcsap a meleg, a várakozó otthonoké,
középen dupla ágy, fölötte szentkép, Krisztus az Olajfák hegyén,
az ágy végében asztal, terített, a kopott szék megroppan alattam,
a komód tetején megremegnek az almák ahogy elrobog a pesti vonat,
hadarva kérdezel valamit, jössz-mész, mozgásod kimérten lendületes,
rumot tolsz elém a metszett pohárban, magadnak keveset töltesz,
kínálsz, hogy egyek, ízlik a főztöd, lassan bepárásodik a szemed,
habzik a sör a szűknyakú pohárban, Szécsi Pál recseg a megvénhedt lemezen,
amíg megbontod az ágyat, fogast adsz ruhámnak; leoltod a lámpát,
csak a kályha rostélya világít, kapaszkodón szorítom fagyos kezedet,
bőröd ma is tejes még, szemhéjad áttetsző szirom, ahogy fölédhajlok felnyögsz,
aztán zokogva magadra rántasz, vergődsz mohón, fuldokolva,
Szécsi is kifogy a dalból, pörög a lemez, kattog a tű...
Még szürke a háttér, a lomha állomás resten beleolvad,
bámulunk a gyapjas ködbe, tudjuk, elindult értem a vonat,
megvetted a sört is az útra, zsebemben az új cigaretta,
hallgatunk már, csak a szemed becéz, a szerelvény sikítva fékez,
föllépek, ablakhoz furakszom, belepirulsz, ahogy integetsz,
most valamit szólnál, fontos lehet, apró léptekkel utánam szaladsz,
de gyorsít a gép, fordul a pálya, megállsz, dacosan, akár az íj,
így látlak búcsúzón, kedves, hátracsapod emlékmű-hajadat,
lobogó zászló maradsz, messziről irányt mutató...
Bent már osztják a kártyát, a rossz füst megköhögtet,
nézek kifelé a hajnalodó semmi-világba, megint messze megyek,
távolodom tőled, hideg verejték homlokomon, nyitom a sört,
rád gondolok, a mocskos ablakon angyalok könnye pereg...
Kedvem ha volna
nótám is lenne
nótám ha szólna
társam is lenne
társam is volna
házam is lenne
házam ha volna
pincém is lenne
pincém ha volna
hordóm is lenne
hordóm ha volna
bor lenne benne
borom ha volna
vendég is lenne
vendég ha szólna
igaza lenne
igaz ha volna
de szép is lenne
de szép is volna
ha igaz lenne
Napra nap, hétre hét,
(darálva?) múlik az élet.
Szóra szó, dalra dal,
épül az életmű. Félek.
Neonok közt feljött a Hold,
Tejútbozótokat növeszt a dér,
A szél tömjénillatot hord,
Rímet fial a munkabér.
Gyászbetűs ünnepnap lett ez a mai,
Hajnalban zárnak a kültelki kocsmák,
Strázsálnak előtte locsolókocsik,
Leöblítették a belváros mocskát.
Nagyseggű tramplik és fröccsöző prolik
Éjfélkor suttogják, ma este mi fájt,
S asztalukhoz jegyzőnek idézik
A kószáló angyalt, Ladányi Mihályt.
Mit tehetnétek?
Mondom: mondjátok csak!
Velem hiába,
nélkülem mégúgy,
átokkorbácsotok rátok csap.
Európa lenne?
Itt tavasszal, ősszel forradalom érik,
ha nap – perzsel, ha hó – szakad,
múzeumaink tele vérrel,
dal csak jajjal szökhet az égig.
Otthonos haza?
Baráti kölcsönlakás.
Ráfizetéses költészet,
ezerkilencszázkilencvenegy,
Magán(y)kiadás.
Jön a tavasz, ezerféle illat árulkodik róla. Már a lámpaoszlopok tövében, a falak mentén, a fák gyökereinél érzem, a jólismert szagok változásairól; felpezsdülő vérünk, feltámadó vágyaink új elemekkel gazdagítják a lábunk közül kibocsátott nedveket.
Csodálatos időszak közeleg! A hölgyek bundája kifényesedik, szemükben új tüzek lobognak, kábító gyönyöröket ígérnek azoknak, kik kegyeiket elnyerik.
Hát még a park! Az avarszőnyeg a sétautak mentén! S beljebb, a szél által összehordott falevelek csomói! Valósággal elszédülök, belefúrom orrom a szagözönnel elárasztó, korhadó, rothadó levélhalmazba, lihegve, zihálva szívom magamba a rámzúduló illatárt... S ekkor...
Igen, éppen ekkor rántja meg pórázomat a lehető legnagyobb erővel Frigyes úr, ki nyakörvemmel még a fejemet is letépné testemről, ha tehetné. Kiabál: „Hektor! A nyavalya üssön a pofádba! Már megint hová dugod az orrod! Abba a rothadó koszfészekbe! S hozod föl a lakásba a bacilusokat! Ide mellém! Lábhoz!”
Egy ideig ott bandukolok mellette. Jól látom, hogy lép bele az emberi piszokba, a porba, a híg nyálkarétegbe, mit az emberek köpdösnek szerteszét, ez bezzeg nem zavarja Frigyes úrőkelmét! Cipőjével épp csak megérinti a lábtörlőt s rohan a konyhába, emelgeti a födőt, nyitja a jégszekrényt s válogatott finom falatokat lopkod magának, még ebéd előtt, aztán beterpeszkedik a fotelba, elbújik az újságja mögé, lábait felrakja a dohányzó asztalra... Csak Magdi asszony erélyes nógatására hajlandó végül papucsba bújni. Az én lábaimat már a lakásba lépéskor letörölteti a gyerekekkel, a felmosóronggyal.
Háboroghatnék másért is.
Frigyes úr humorista. Az a dolga, hogy a maga amúgyis tökéletlen emberfajtáját kiröhögtesse. Fel nem foghatom, hogy ebben mi a szép, és mi a jó, hogy a maga agyalmányaiban gúny és nevetség céltáblájává teszi az emberurakat és -hölgyeket.
Amikor alkot, visszavonul a dolgozószobájába. Engem is becsalogat maga mellé: „Gyere kis kutyuskám, feküdj ide a gazdi lábaihoz...”
Mintha ez örömömre szolgálna, hogy a „gazdi” lábainál heverhetek... Az emberi tévhitek sokasága beláthatatlan. Mi a jó nekem abban, hogy nyelem az undorítóan büdös pipafüstöt? Hogyha moccanatlanul kell feküdnöm, miközben rohangászni, játszani volna kedvem?
Megadóan baktatok utána, s teszem, amit kíván. A mi kutyatársadalmunkban törvény, hogyha egyszer valakit szolgálatunkra felfogadunk, azt minden erőnkkel megvédelmezzük s kívánságait teljesítjük, szeszélyeit, hóbortjait nagylelkűen elnézzük.
Frigyes úr elkezd kopácsolni az írógépén, néha-néha szórakozottan megsimogatja a fejemet, meglapogatja a nyakamat. Egyre vadabbul veri a billentyűket, komoran s nekivadulva dolgozik.
Ilyenkor a család megfélemlítve hallgat, mert Frigyes úr a legkisebb neszre, szóra kiordít: „Csend legyen, minden ötletet kivertek a fejemből!”
A szalonban Magdi asszony suttog a gyerekeknek: .Hallgassatok, apátok dolgozik... A humor haragban, verejtékező kínlódásban születik. Ami másnak élvezet, az néki gyötrelem. Ilyenkor a humorista veszélyes, mint egy oroszlán...”
A magam finom kutyafüleivel minden szót tisztán hallok. Jóízűen kuncogok magamban: „Ez a girhes ember, mint oroszlán... Hát hol van ennek olyan rettenetes fogsora? Hol van a mancsában az a szörnyű erő? Lábában az a gyorsaság?...”
Még ha engem hasonlítana Magdi asszony az oroszlánhoz... Nem mintha ilyesfajta babérokra pályáznék, de valljuk be, több joggal megtehetném. Vegyük csak remek fejformámat, erős állkapcsomat, gyönyörű, éles, erős, hegyes fogsoromat... Vagy izmos, gyorsfutású lábaimat...
Mélázásomból kellemetlen oldalbarúgás, majd a fejemen csattanó ütés riaszt fel: „Ez is itt van a lábam alatt! Menj már a nyavalyába, te rohadt dög!”
Felforr a vérem az igazságtalanságtól, de nem szólok semmit, megvetően kimegyek a dolgozószobából.
Hát nem ő hívott be? S még akkor ez a köszönet I Rúgás, ütés IÓ, ha megszabhatnám a nadrágját! Ha lábikrájába mélyeszthetném a fogaimat!
De nem, nem. Azokkal szemben, kiket védelmezünk, mindenfajta támadás, harapás, acsarkodás, visszamorgás megengedhetetlen. Ezt védenceink is nagyon jól tudják.
Pistike a parkban elenged a pórázról. Ilyenkor tudok szót váltani a környékünkön lakó többi kutyaúrral. Kormi-koma, fajtámbéli tacskó újságolta még a múlt őszön, hogy szomszédjukban egy ember agyonlőtte dobermanját, mert korbácsütésére harapással válaszolt. Kormi háborgott, hogy tán ezt mégsem kellett volna, egyenest agyonlőni, én azonban erélyesen rámorrantam: igaza volt az embernek! Mi lenne velünk, ha a gyengébbet, az esetlenebbet, kik tőlünk várják védelmüket, éppen mi támadnánk meg! Felborulna a kutyavilág rendje, melyet sokévszázados munkával alakítottunk ki.
A parkban néha elüget mellettem egy-egy úrlovas. Dühít a lovak önhitt, fennhéjázó ficánkolása, az a megvető pillantás, melyet a magasból felém küldenek. Hevesen megugatom, szidalmazom őket. Frigyes úr persze már jóelőre szorosan fogja pórázomat, nehogy ügyes támadóugrásomnak, vad harapásomnak a ló kárát vallja.
S mit hallok tegnap is?
Épp, miközben szidalmazó csaholásaimat küldöm a távolodó ló után, egy arra sétáló ember megértő, mindent tudó mosollyal azt mondja Frigyes úrnak: „Persze, hogy megugatja, hiszen néki az a ló egy nagy kutya...”
Ekkora marhaságot! Hogy én minden négylábúban kutyát látok! Hogy én nem tudom, mi a ló és mi a kutya! Azt hittem, felrobbanok a méregtől. Hát igen, az emberi butaságnak nincs határa. De mit tehetek, tudomásul kell vennünk, eszerint kell élnünk.
Emlékszem, milyen fáradságos munkával kellett betanítanom Frigyes urat és famíliáját, hogy a nap meghatározott, pontos időszakaiban levigyenek az utcára dolgomat végezni. Eleinte elfeledkeztek a kötelességükről, kénytelen voltam tehát erélyesebb eszközökhöz nyúlni. Odavizeltem a szőnyegre. Frigyes úr persze engem szidott, meg a gyerekeket, Magdi asszony azonban – igazságos lélek lévén – védelmébe vett: „Hektornak épp olyan szükségletei vannak, mint nektek. Vegyétek úgy, hogy a kutya is ember...”
Jószándékkal beszélt, holott ennél nagyobb sértést nem is mondhatott volna. Méghogy a kutya is ember! Hát hová jönnek ezek az esetlenül imbolygó járású, csetlő-botló kétlábúak a mi stabil, szélsebes futású négylábúságunkhoz! A tökéletlenek! Abból a többezer féle illatból, melyet mi meg tudunk különböztetni, ők talán tucatra ismernek rá. S legfőképpen a beszéd...
Mi gyorsan, könnyen megértjük az emberi beszédet, de ők a mi árnyalt, finom kutyabeszédünkből alig képesek valamit is felfogni, pedig milyen gazdag a kutyanyelv! Az ugatásnak hányféle hangfekvése van! Aztán a morgás, morranás, csaholás, csahintás, nyüszkölés, nyüszítés, vonítás, üvöltés – s mindez a maga százféle árnyalatában!
Mindegy, Magdi asszonynak megbocsátok. Egy gyors nyalintással megcsókolom a kezét, tekintetemmel viszonzom a szeméből rám sugárzó szeretetet, aztán lefekszem a szőnyegre, lábamra hajtom a fejem, szunyókálva elmélázok a világ dolgain.
Magdi asszony ablakot nyit, a szél behozza a közelgő tavasz illatözönét. Egy leheletnyi szagáramlat Pepszi asszonyt idézi fel bennem, ki legutóbb a ligetben tüzelő pillantásokat vetett rám... Tán éppen most ment el a házunk előtt.
A „perc-emberkék” tora dúl –
de minden percre jut belőlük,
nyüzsögnek múlhatatlanul,
az óra bárminő időt üt.
Nem szabadulunk sose tőlük:
áthagyományozza magát
minden utódjuk s minden ősük,
amíg csak világ a világ.
Egyenként kurta életű
a végtelen körforgatagban
poloska, csótány és tetű,
de fajtájuk kifogyhatatlan
és egyszersmind kiirthatatlan:
svihák helyén csak új svihák
terem, halálnál biztosabban,
amíg csak világ a világ.
Pillérenként csúfolja meg
évezredek híd-ívelését
a minden percben más sereg,
ahogy sűrűn egymás elé lép,
tülekedéssé törve végképp
nagy vonulások ritmusát,
hogy toporogjon a reménység,
amíg csak világ a világ.
Herceg az öröklét, melynek
izzása fényét hinti rád:
hidegen halmoz percre percet,
amíg csak világ a világ.
Itt semmi sem tökéletes,
mindennek van hibája,
ha bárki bármit tönkretesz:
csupán továbbcsinálja
mit a mindenható Öreg
kezdett eltolni még rég:
kihasználja a szerkezet
sok hajszál repedését.
Az ördög itt csak áldozat!
Mindent rákenne, persze,
az angyalszárnyú szolgahad
szegény jó Luciferre!
Pedig csupán mások silány
munkáiból kívánom
csokorba szedni mindahány
egyéni rombolásom.
Akárhová is nézek én:
sehol sincs ír a bajra,
ütődött alma az erény –
nélkülem is rohadna.
Mást nem teszek: felpörgetem
a meglévő kerengést –
így rakja romba szellemem
a széteső Teremtést.
Míg a korai órákban a többi berlini mozi zárva van, vagy gyér közönség előtt játszik, itt összetorlódnak az autók, s rendőrök és bámészkodók hada nyüzsög. Harminchat alkalommal, naponta négyszer játszották a Patyomkin páncélost, és harminchatezer berlini nézte meg. Az emberek mégis olyan izgatottak, mintha ma volna a bemutató, mintha ma olyasmit adnának elő, amire a világ régóta vár.
Klenk, aki hatalmas alakjával kimagaslik a körülötte ülők közül, egy pillanatig sem gondolja, hogy a tömeg izgalma rá is átragadhat. Azt olvasta, hogy ennek a filmnek nincs cselekménye, nincs szerkezete, nincsenek benne nők; a feszültséget célzatosságával helyettesítik. Ha már Berlinben időzik, hát megnézi. De azért persze nem dől be a zsidó filmesek szenzációhajhászásának.
Néhány rikoltó taktus, vad fortissimo. A tengerészeti archívum titkos iratai: a Patyomkin cirkáló legénysége Odessza előtt a nem megfelelő élelmezés miatt ekkor és ekkor fellázadt. No jó, fellázadtak. Ilyesmi előfordult már. Gyermekkorában ő is szenvedélyesen falta az effajta könyveket. Ilyesmi érdekli az érettebb ifjúságot. Klenk miniszter vigyorog.
A legénység hálóhelyisége. Függőágyak, szorosan egymás mellett. Egy tiszt vizslat a nyugtalanul alvó matrózok között. Nem is rossz ez a film. Az ember szinte érzi a helyiség áporodott levegőjét. S hozzá a szorongató, nyugtalanító zene.
Felvirrad. A matrózok körülállnak egy darab felakasztott húst. Bizalmatlanul nézegetik. Egyre többen és többen gyűlnek össze. Nem kell sokáig szaglászniok, hogy megállapítsák: a hús büdös. A hús premier plánban: nyüzsögnek benne a kukacok. Úgy látszik, az emberek már többször kaphattak ilyen húst. Szitkozódnak. Ez érthető. Odahívják a hajóorvost, egy csenevész emberkét. Az felteszi orrcsíptetőjét, teljesíti kötelességét, megvizsgálja a húst, s kijelenti, hogy ehető. Elkészítik. A matrózok visszautasítják a kotyvalékot. Káromkodás. Egyszerű jelenetek, egyszerűen ábrázolva, poentírozás nélkül. Egy darab romlott hús, matrózok, tisztek. Úgy tetszik, nem különösen tehetséges tisztek, de nem is különösen rosszak. Átlaganyag. Nálunk, Bajorországban sincsenek sokkal különbek. Furcsa, hogy Klenkre egyáltalán hatnak ezek az egyszerű emberek és események.
A hajón, nem lehet pontosan tudni, hogyan, fokozódik az elkeseredés. Csak az érzékelhető, hogy ennek nem jó vége lesz; ezt a nézőtéren is mindenki érzi. A vásznon levő urak nem veszik eléggé komolyan a dolgot. Közbe kellene lépniük, be kellene avatkozniok. Vakok? De hisz a háború utolsó évében mi is éreztük a baj közeledtét, és mégis későn avatkoztunk be. Persze, nem hallottuk ezt az idegtépő zenét. Ocsmány ez a zene, de megragadja az embert. Természetesen be kell tiltani ezt a disznóságot. Agyafúrt hangulatkeltés, igen, disznóság. Mégse lehet az engedelmességet megtagadni csupáncsak azért, mert egy darab hús kukacos. A háborúban sokkal rosszabbat is zabáltunk, kedvesem. De Klenk mégsem a tisztek, hanem a matrózok mellett áll.
A dübörgő, izgató zene tovább tart, a nyugtalanság nőttön-nő. A kapitány felsorakoztatja a legénységet a fedélzeten. Megkérdi, kinek van kifogása az élelmezés ellen. Az emberek tétováznak. Néhányan előrelépnek. Hirtelen, nem tudni, hogyan, a hangadókat, a főkolomposokat, a vezetőket elválasztották a többiektől. Köztük és a többiek között, nagy , fenyegető űr tátong. Ördögien ügyes fickók ezek a tisztek, pillanatok alatt kezükbe kaparintották a bujtogatókat, a lázítókat. A legénység zöme ijedten összebúvik. Vezetőik kis csoportját kötéllel elkülönítik, sarokba szorítják. Itt állnak most egy csomóban; bezzeg az imént milyen nagy szájuk volt, de most remegnek. Máris fejük fölé terítettek egy ponyvát. Esetlen, groteszk rángások rázkódtatják a vitorlavásznat. Puskacsöveket irányítanak rájuk. Egykedvű, száraz vezényszavak. A tömegből valaki kitátja a száját. Kiált. – Tűz! – csattan a vezényszó. De senki sem tüzel. A fegyverek nem dördülnek el.
Szédülnek az emberek a vásznon és a nézőtéren. Miért vártak ilyen sokáig? De most már itt van, nőst fellélegeznek, most végre elkezdődik. És a nézők tapsolnak a szereplőknek, ujjonganak, beletapsolnak a borzalmas, győzelemittas, dübörgő, ocsmány zenébe. A vásznon pedig megkezdődik a hajsza, bújnak a tisztek, ám hiába, előráncigálják őket rejtekhelyükből, átrepülnek a fedélzet Korlátján, a víz vidáman magasba fröccsen, repül már a csenevész hajóorvos is, s utána orrcsíptetője.
Klenk csendben ül, elakadt a lélegzete, s a hatalmas ember csak ül, ül a halálos csendben. Nincs értelme ezt betiltani. Ez van, itt van a levegőben, a világban, ez egy másik világ, ostobaság tagadni. Ezt meg kell nézni, ezt a zenét meg kell hallgatni, nem lehet betiltani.
Bevonják a zászlót. Hatalmas ujjongás közepette új lobogó kúszik magasra az árbócon, a vörös lobogó. Matrózok veszik át a tisztek helyét; a gépek ettől csöppet sem dolgoznak rosszabbul. Vörös zászló alatt fut be a hajó az odesszai kikötőbe.
A város félénken nézegeti a zászlót, száját tátja, ujjong. Szaporábban lélegzik, boldogan, szabadon. Az emberek megindulnak a vörös zászlós hajó felé, előbb csak néhányan, majd mind többen, végül az egész város odazarándokol egy agyonlőtt és most partra szállított matróz holttestéhez. Csónakok hemzsegnek a vörös lobogós hajó körül, az emberek eleséget visznek a maguk szűkös élelmiszerkészletéből.
Klenk megborzong. Mi lesz már? Meddig tűrik ezt? Igazán nincs a másik oldal pártján, túlságosan zabolátlan ahhoz, hogy szabadulni akarna az életteljes események hatása alól. Csak az zavarja, hogy az eddig oly igaz esemény a huzavona következtében kezd hamissá válni. Zavarja, hogy valami hibádzik.
De nicsak! Még sincs semmi hiba. Itt van a másik oldal. Mégsem nézik a dolgot ölbe tett kézzel, itt vannak.
Hatalmas, széles, végtelen lépcső. Rajta beláthatatlan kígyózó tömeg: a lázadók mellett tüntet. De nem sokáig; mert itt vannak a többiek. Egy rajvonal kozák. Jönnek lefelé a lépcsőn, puska a karjukon, jönnek, lassan, fenyegetően, feltartóztathatatlanul, teljes szélességében elzárják a lépcsőt. A nép meglódul. Gyorsabban mennek, már futnak, szaladnak, rohannak, menekülnek. Néhányan lemaradnak, nem kapnak észbe, nem értik, mi történt, csodálkoznak. Katonacsizmák jönnek a lépcsőn lefelé, hatalmas csizmák, nagyon lassan, egy lépcső, még egy, s aztán füstgomolyag tör elő a puskacsövekből. És a nép már nem szalad a lépcsőkön, rohan, ahogy a lába meg a tüdeje bírja. Egyesek legurulnak, de már nem saját akaratukból, nem azért, mert a lábuk viszi, tüdejük hajtja őket, hanem saját súlyuk, a tehetetlenség törvénye; mert ezek már halottak. A kozákok csizmája pedig egyenletesen dobban a lépcsőn, s egyre többen és többen gurulnak lefelé. Egy asszony gyerekkocsit tolt, de már nem tolja, ki tudja, hova lett, már nincs itt; de a kocsi elhagyatatva is tovább gördül a lépcsőn, egy lépcső és még egy és egy hatodik és egy tizedik-végül a kocsi megáll. S mögötte a nagyon nagy, nagyon lassan lépkedő katonacsizmák.
Eközben a tengeren sem feküdtek a fülükre. Hatalmas hajókat rendeltek ki. Körülzárják a Patyomkint A. A vörös lobogós hajón minden harckészültségben áll. Az ágyúcsövek, ezek a ragyogó, gigantikus, fenyegető mesebeli szörnyek felemelkednek, lesüllyednek, a mérőműszerek mutatói eszeveszetten táncolnak. A megsemmisülés hordozói, a milliméternyi pontossággal megszerkesztett vascsodák a hajó felé közelednek. A Patyomkin feléjük indul. Az üldöző hajók mind azonos méretűek, mind a hat, nyolc, tíz ugyanolyan nagyságú. Nincs remény, hogy a lázadó cirkáló áttörjön, lövegei nem hordanak messzebbre, mint az ellenfél lövegei. Nem győzhet, csak haláltusájában ránthatja őket magával a pusztulásba. A vásznon és a nézőtéren feszült, fojtott izgalom; a kör bezárul a Patyomkin körül, a hatalmas hajók körülfogták.
S ekkor a halálra ítélt hajó jelezni kezd. Kis, színes zászlócskák lengenek. Integetnek. A Patyomkin jelez: „Testvérek, ne lőjetek!” Lassan üldözői felé úszik, és jeleket ad: „Ne lőjetek!” Hallani a közönség lélegzését, a várakozás szinte elviselhetetlen. A berlini mozi nyolcszáz nézője szíve minden dobbanásával reménykedik, kérlel s kívánja: „Ne lőjetek!” Vajon Klenk miniszter békés, szelíd ember-e? Bajosan az, ő nevetne a legjobban, ha valaki ezt állítaná; nem, Klenk nyers, kemény, harcias ember, nem hajlamos gyöngéd érzelmekre. És mégis, vajon mit gondol, midőn a lázadó hajó a töltött ágyúcsövek felé úszik? Ő is kalapáló szívvel azt kívánja: „Ne lőjetek!”
Szinte megremeg a mozi az örömtől, amikor az üldözők köre átereszti a Patyomkint, s az bántatlanul befut a semleges kikötőbe.
Klenk, amint vállán lódenköpenyével, hatalmas fején nemezkalappal kilép a fojtogató sötétségből a fényes, szabad utcára, ismeretlen zavart érez. Mi volt ez? Ő talán nem lövetett volna a lázadókra? Lehetséges, hogy egy olyan ember, mint ő, azt kívánhatta: „Ne lőjetek!”? Ez tehát itt van, be lehet tiltani, de mégis itt marad a világon, értelmetlenség elbújni előle.
Egy kirakatüvegben meglátja az arcát, s egy eddig ismeretlen gyámoltalan vonást fedez fel rajta. Hisz most olyan, mint egy kelepcébe került állat. Mi lehet ez? Hiszen egészen eltorzult az arca. Kissé zavartan felnevet. Int egy taxinak, megtömi a pipáját, rágyújt. És arca már ismét kisimult, ismét a régi, kemény, önelégült, öntelt férfiarc.
1929
Gora György fordítása