ABLAK

Pablo Urbányi 1939-ben született Ipolyságon, a mai Sahyban. 1947-ben szüleivel Argentínába ment, írói anyanyelve a spanyol lett. 1977-ben Kanadába emigrált. Könyvei: Forradalmárok éjszakája, Egy revolver Mack-nek, Sehol, Mindenről egy keveset, sem¬miről sem sokat. Sajátos iróniája, latin-amerikaiságba oltott közép-európaisága igen eredeti hangú íróvá teszi. Magyarul több elbeszélése jelent meg (Élet és Irodalom, Új Tükör, Palóc föld, Visszhang). Itt közölt írása szatirikus optikával szemléli az amerikai életformát; az amerikai tömegtájékoztatás, a Reader’s Digest típusú képes újságok stílusparódiája.

PABLO URBÁNYI

A tudat eloldozása

A vallomás, mint az igazság záloga, és erkölcsnemesítő példa, rendkívül fontos tényező az ember életében. Az egyszerű tanúvallomáson kívül, amit a tanú tesz a bíróság előtt, roppant tág tere nyílik a lehetőségeknek a vallomás műfajának két véglete között. Az egyik a mélységesen individuális, szubjektív, misztikus és vallásos élmény, amely képes más embert csinálni az alkoholistából vagy a kábítószer rabjából, aki elmeséli nekünk, miként jelent meg előtte Szűz Mária, vagy a Szentlélek galambja, s világosította meg őt, mintegy villámcsapásszerűen, hogy valósággal újjászületett, a másik pedig az utazók objektív tapasztalatai, akik egyedüli és csak általuk megélt élményként számolnak be nekünk ismeretlen országok szokásairól és ételeiről, melyeket – hála kifinomult érzékenységüknek – fölfedeztek, mások számára csupán halvány utánérzésként imitálhatóan. Nem mindenki tud kellőképpen értékelni (kifinomult szaglás híján például) egy tengeri kagylókból álló fogást holmi eldugott madridi utcácskában rejtőző étteremben, ám a vallomás mindenestre tájékoztat bennünket arról, hogy az étteremben a „Visa” hitelkártyát fogadják-e el, vagy az „American Express”-t, vagy mindkettőt.

Íme egy nem zanzásított vallomás a Reader's Digest spanyol kiadásából, mely folyóirat az erkölcsi értékek (nyilvánosan és statisztikailag elismert) hanyatlását ellensúlyozandó, bőséggel publikál léleknemesítő történeteket a jószándékú emberek épülésére.

Hogyan szerettem bele a spanyol nyelvbe

Jane Austinnek hívnak, és szülőföldem Texas, ami a papám szerint a világ közepe. Nő vagyok, szép, mint mondják, nagyon szőke, kék szemű, 28 éves, és két, de lehet, hogy három gyerek anyja, a teszt eredményétől függően, amire várok.

Egyszer, öt éves koromban, a kertben játszottam a házunk előtt: szappanbuborékokat fújtam egy saját magam készítette folyadékból, ami arra vall, hogy már kora gyerekkoromban megvolt bennem a kezdeményező készség. Épp ezzel foglalatoskodtam, amikor egy bronzbőrű és igen sötét hajú férfi szólított meg az útról; fején szombrerót viselt, amit kis korom miatt óriásinak láttam. Nem értettem, mit beszél; közelebb mentem hozzá, mire a férfi levette a kalapját – sosem fogom elfelejteni azt a mozdulatot–, és szép, csillogó fekete szemét félig lehúnyva, rám mosolygott. Épp csak, hogy odaléptem hozzá, a papám kirohant a házból, és azt kiabálta spanyolul: „Kifelél Kifelél Kifelé! Ne zavarjon”, karját védőén elém tartva, fölemelt, a férfi pedig, miután szombrerójával a kezében többször meghajolt és azt ismételgette: „Uram, de uram, az Isten szerelmére!”, rémülten távozott.

A papám elmagyarázta, hogy a férfi egy .vizeshátú” volt, azok közül a mexikóiak közül való, akik átússzék a Rio Grandét, és nem értik meg, hogy Texas már nem az övék. Csavargó, aki nem akar dolgozni, és nagyon veszélyes.

A ragyogó fekete szemű férfi képe azonban, lágy, édes, romantikus beszédével, meg az a néhány szó (úgy is mondhatnám, hogy ez volt az első spanyol leckém) örökre az emlékezetembe vésődött. Mi több, egész életemen át végigkísért; valahányszor szomorú vagyok, ami nem túl gyakori, vagy történetesen a halálra gondolok, ami még kevésbé gyakori, ezek a gyöngéd szavak vigasztalnak meg és öntenek lelket belém.

Miután elvégeztem az általános iskolát, beiratkoztam a gimnáziumba, ahol immár módszeresen kezdtem spanyolul tanulni, s folyton azon igyekeztem, hogy felidézzem azt a mély gyöngédséget, ami megindítja a lelkünket és szerelmet ébreszt bennünk.

Spanyol anyanyelvű emberekkel barátkoztam, és latin-amerikai holmikat gyűjtöttem, például képeslapokat, sípokat, poncsókat, legyezőket, volt egy kis bikám is, és egy torreádor babám, jaj, de szép voltl Éjszakánként a kis bikával aludtam, olyan volt nekem, mint egy Teddy Bear.

Ez a vonzódás nagyon zavarta az én Daddymet (a papát), aki a „kifelé” és a „zavar” szavakon kívül még másokat is ismert, olyanokat, mint „holnap”, meg „gringo” és engem „a Tökkelütött ... házi gringo tyúk”-nak nevezett. De nem akarok rosszat mondani papámról, aki végül is azon túl, hogy nagy texasi, nagy amerikai hazafi is volt. A maga erkölcsi alapelvei szerint nevelt engem és a fivéremet. Igazán nem nevezném fajvédőnek; köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett az emberek között, kiemelkedő szerepet töltött be a Ku-Klux-Klanban, és világéletében a legjobb szándék vezette. Igaz, ami igaz, egy kicsit talán régivágású volt. Ami engem illet, a gimnázium után, amelyet kitüntetéssel végeztem el, önállósítottam magam, a magam lábára álltam, s egyetlen álmom és célom volt: hogy egy ragyogó fekete szemű, romantikus és kedves latin-amerikai oldalán éljek valamelyik latin-amerikai országban.

Nemhiába készítettem otthon már ötéves koromban szappanbuborékhoz való oldatot; a házi készítményeket, a kreativitást az amerikai gringók mindig is nagyra becsülték. Nem voltam valami nagysportolóagimnáziumban, szappanbuborékfújáshoz való, bonyolult képletekkel továbbfejlesztett receptjeim azonban valódi népszerűséget szereztek nekem; szappanbuborékjaim verhetetlenek voltak, mindig győztek az iskolák közti versenyeken, és hírnevet szereztek az iskolámnak. Végül egy cég szabadalmi díjat fizetett a vegyületeimért, s a folyadékom attól kezdve ott volt minden szupermarket polcán, a hobby részlegben, meg a legjobb szaküzletekben, mint „Jane szappanbuborék-folyadékja, Jane Austin eredeti, házi receptje alapján”.

Sok pénzt kaptam érte, és kerestem vele később is, mindaddig, amíg a termék piacképes maradt. A papám, annak ellenére, hogy nő vagyok, rettentő büszke volt a sikereimre, és kijelentette, hogy végül mégiscsak tőrőlmetszett amerikai lett belőlem. Felajánlotta, hogy alapítsunk ketten egy laboratóriumot, ahol tökéletesíthetném a vegyületeimet, s így a jövőben még újakat is kikísérletezhetek. Meggyőződése szerint – mint mondta –, az észak-amerikai nép szórakozásra való hajlama és kielégíthetetlen öröméhsége oly határtalan, hogyha mindig újabb és újabb vegyületekkel rukkolunk ki, tutira mehetünk.

Én azonban – bocsásson meg érte a papám – ,már torkig voltam a kotyvalékkal. A ragyogó fekete szempár és a spanyol nyelv elbűvölő muzsikája éjjel-nappal üldözött.

Összecsomagltam, és belevetettem magam a nagy kalandba. Találhattam-e jobb helyet, mint „Mexikó, a baráti ország?”. Közel volt, és a legújabb felmérések szerint hatvanmillió lakossal rendelkezett, akiknek a fele macho. Egy jól megérdemelt nyaralással kezdtem, Acapulcóban. Mialatt ott hevertem egy tengerparti napozóágyon, élveztem a Texasétól olyannyira különböző, forró mexikói napsütést, és gin-tonicot iszogattam, eltöprengtem elmúlt életemen, jelenemen és övömön. A spanyol órákon nemcsak azt tanultam meg, hogy Texas valamikor Mexikóhoz tartozott, 29 sok egyéb hasznos ismeretet is szereztem e nép kultúrájáról és mentalitásáról. Tudtam, hogy a férfiak megveszekedett hívei a férfiúi felsőbbrendűségnek, hatalmaskodók és erőszakosak, ami nem volt ellenemre, persze csak ha megvolt hozzá a kellő hangulatom, mint a klasszikus zenéhez. Ismertem a mexikói nő természetét is, aki – kivéve az emancipált nőket –, alázatos és engedelmes, nem pedig lázadó és rámenős, mint én.

Kétségek fogtak el. Tisztában voltam azzal, hogy egy másik nagy hátrányom is van a latin nőkkel szemben: a férfiak, akiknek fekete szeme napként ragyogott fölöttem, mint olvastam, szűzen szeretik a nőket, én pedig, sajnos, mint minden valamirevaló észak-amerikai nő, aki tizennégy és tizenhat éves kora között vagy, mert olyan érett, vagy, mert tapasztalatokra vágyik, vagy puszta kíváncsiságból elveszti szüzességét, ugyancsak elvesztettem, már-már a felső korhatárnál, jóformán anélkül, hogy észrevettem volna.

Következésképpen, mivel nem voltam szűz, s alázatosnak és engedelmesnek is csak az ésszerűség határain belül és meghatározott körülmények között voltam nevezhető, úgy láttam bizonyos nehézségekbe ütközhet, hogy megtaláljam aférfit, aki belémszeret. Mindenesetre, mialatt ott hevertema napozóágyon, gin-tonicjaimat iszogatva, biztos voltam benne, hogy a harmincmillió mexikói között, ami igencsak széles piac, ahogy a papám mondaná, megtalálom a férfit, akinek a szeme fekete és ragyogó, akárcsak a bőrömet aranybarnára égető nap, és aki elfogad olyannak, amilyen vagyok: kissé önfejűnek, és szűzhártyavesztettnek, ezzel szemben szőkének és kék-szeműnek, vagyis olyan nőnek, aki efféle egyetemes és igen irigyelt értékekkel rendelkezik, mi több, tudatosan bánni is tud a szívdöglesző klisékkel: a szőke lány nyitott tetejű autót vezet, haja lobog a szélben; Coca-Colát iszik egy yachton; miniszoknyában szörfözik, lábát kecsesen fölemeli, majd lassan leereszti. Egyébként szappanbuborék-folyadékom receptje sok pénzt hozott a konyhára, a keményebbik fajtából, és hála az előnyös átváltásnak, egész rakás mexikói pezóm lett.

És ami mindennél fontosabb: biztos voltam benne, hogy a szerelem mindenre képes.

A Digest szerkesztőségétől azt írták: zanzásítsa a történetet, amennyire csak lehet, úgyhogy igyekszem rövidre fogni.

Öt éven át barangoltam Mexikóban, kerestem az emberemet, és tökéletesítettem spanyol tudásomat, megismertem a maja és azték műemlékeket, gyönyörködtem a tájakban, egy életre elláttam magamfényképekkel. Mexikóváros egyetemén régészetettanultam spanyolul. Yachtokon, autókon és egyebütt, a szieszta ideje alatt és máskor, sok-sok fekete nap ragyogott az arcomra, és szókincsem olyan helyi kifejezésekkel gyarapodott, mint „megkúrtam a gringát”, vagy „kúrd meg a gringát”, olyan általánosakkal, mint „szőke baba”, tudományosakkal, mind „frigid”, vagy „méhláz”, de nem találtam meg az ideálomat; egy évig éltem együtt egy mexikói egyetemistával, de ez a kapcsolat is befuccsolt.

Az a helyzet, hogy harmincmillió mexikói túl sok, a pénz pedig egyszer csak elfogy. Egy szép napon nem fizettek többet házi receptjeimért, úgyhogy azok, költői nyelven szólva, szétpukkadtak, mint a szappanbuborék. Recptjeim felett eljárt az idő, kiszorították őket a piacról a modernebb, divatosabb színű, és újfajta formájú, hosszúkás, vagy négyszögletes buborékok. Ó, bizony, a papának igaza volt.

Én azt vallom, hogy az élet próbatétel; nem estem kétségbe, és végül, számtalan munkahelyem egyikén, egy étteremben, megtörtént a csoda. Egy szép napon, miközben felszolgáltam, egy vendég azt kérdezte, mexikói vagyok-e, vagy amerikai. Csaknem hanyatt estem. Elmagyarázta, hogy déli angol kiejtésemben bizonyos spanyol felhangokat fedezett fel, melyek elbővölték, és hogy neki, aki gringo apától és mexikói anyától született, nem tetszenek különösebben a „szőke babák”, de én kivételnek látszom. Spanyolul beszéltünk; nyelvtudása csapnivaló volt, de spanyol.

Összeházasodtunk. Teherautósofőrként dogozott, és Bostonban élt, ahol most lakom. Elvált ember volt, és ahogy én a kislányomat, ő a fiát hozta a házasságba. A szeme fekete volt és ragyogó, illetve, épp csak, hogy olyan sötétes, és két üveg sörtől fénylett. Egy évre rá gyerekünk született. A férjem soha többet nem szólt hozzám spanyolul. Nem tudom, miért, de idegesíti, és begurul, amikor nyaggatom, vagy más latin-amerikaival beszélgetek, akiket láthatóan lenéz. Örökösen úton van, soha nincs otthon. A pszichoanalitikusom elmagyarázta, hogy a fekete és kék szemek problémája – a lányom kék szeme volt a bűnös abban, hogy nem fogadta őt el az egyetemista, meg az, hogy lány –, nem az én bűnöm, sem az apámé, ez a recesszív és a domináns gének tudományos problémája, minek következtében a kékek, legalábbis az adott esetben, erősebbnek bizonyultak a feketéknél, és hogy ezen nem lehet segíteni, a tudomány mai állása szerint.

Annak alapján, amit az életemről és ideálkeresésemről elmeséltem neki, miután elmondtam neki a kerti epizódot, meg hogy egy kis bikával aludtam Teddy Bear helyett, meg amikor arra a kérdésre, hogyan veszítettem el a szüzességemet, elmeséltem, hogy egy mulatságon történt, amit meglepetésszerűen szervezett néhány kamaszfiú, olajmágnások fiai, és hogy én a meglepetéstől, a sokktól meg a részegségtől nem éreztem semmit, világosan elmagyarázta, hogy afekete szempár korai rögeszme volt, amit csak megerősített a kis műanyag bika meg az ideáiról való ábrándozással egybekötött magányos játszadozás, valamint hogy puritán neveltetésem miatt magamnak sem mertem bevallani: Mexikóban nem is annyira egy ideált, hanem az orgazmust kerestem, amiben soha nem volt részem. Mindennek bizonyítékaként rámutatott, nem véletlen, hogy éppen Boston-ban élek, az Egysült Államok legpuritánabb vidékén.

És azóta is Bostonban lakom, éjjeliszekrényemen a kis bikával. Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, spanyolt tanítok egy magániskolában, és férjem, aki ezért nagyon megorrolt, az első csekk után befogta a száját. Magányos perceimben, van belőlük elég, a mexikói fényképeket nézegetem, felsóhajtok, és hangosan ezt mondom spanyolul: „Az Isten szerelmére”. A spanyol nyelv az egyetlen, ami megmaradt nekem, és nem mulasztom el, hogy ne beszéljek spanyolul a két gyerekemmel meg néha a nevelt fiammal. A teszt eredménye, amire vártam, szerencsére negatívnak bizonyult, úgyhogy talán sikerül még több órában tanítanom. Azt hiszem, mindent elmondtam. Adiós.

Dobos Éva fordítása

SZEGŐ LÁSZLÓ

„A meggyötört lélek sóhaja”

Vietnam irodalmának első emlékei mintegy ezer esztendősek. Abban a korban születtek, amikor a délkelet-ázsiai ország a kínaiak hódoltságában élt, és irodalmi művei kínai nyelven íródtak.

A kora-középkori vietnami literatúrának nem csupán a nyelve volt kínai, de műfaji arzenáljában, sőt írástechnikájában, stílusában és alkotói módszereiben is kizárólag kínai mintákat követett.

A vietnami történelmen végighúzódik a kínai megszállók ellen vívott hol sikeres, hol időleges kudarcokat valló, elkeseredett küzdelem. A Ming-korban újból kínai fennhatóság alá került az ország – ámde ez az az időszak, amikor a vietnami írástudók kidolgozzák a kínai hieroglifák vonal¬elemein alapuló, s a vietnami nyelv szótagjainak többé-kevésbé fonetikus leírására alkalmas, ún. Nom-írást is. Ez az írásmód a plebejus szellem hordozójává lett, hiszen a csaknem félszázezer kínai jellel szemben mindössze 8200 betűből állt.

Ebben az írásmódban született a vietnami klasszikus irodalom legnagyobb műve is, Nguyên Du alkotása, a Kiéu regénye (az eredeti ejtést követő magyar fordításban Kju). Teljes címe egyidejűleg utal a három főhős nevére, alcímének fordítása pedig: „A meggyötört lélek sóhajá.”

Nguyên Du – akinek számos, kínai nyelven írott verse is fönnmaradt, s akár ezek révén is a vietnami irodalom egyik legnagyobb alakja lehetne – 1765-ben született költő-katonatiszt fiaként Közép-Vietnamban. Maga is katonai pályára lépett, és fényes politikusi karriert futott be. (Idős korában követség élén Kínában járt a császári udvarnál, otthon pedig a „Birodalom oszlopa” hivatalnoki fokozatot adományozták neki.) Az ő korában éleződtek ki afeudális vietnami társadalom legsúlyosabb belső ellentmondásai, s az ő életében tört ki a Tây Son fivérek végül elbukó, de zenitjén sok progresszív vonást is felmutatni képes hatalmas parasztlázadása. Tudjuk, hogy Nguyên Du a lázadással szemben foglalt állást, de tény, hogy valamiképpen mégiscsak gyanúba keveredett, mert bebörtönözték. Kiszabadulása után pályafutása egy időre megtorpant, s ő falura vonult vissza. A régi Vietnamban ez az esemény – hogy tudniillik, a mandarinok akár mert elbuktak a hivatalnoki vizsgákon, akár mert politikai okokból, mint esetünkben Nguyên Duis, rákényszerültek, hogy odahagyják a fővárost – sokuknál azzal a következménnyel járt, hogy közelebbi ismeretséget köthettek a parasztsággal, és annak irodalmával, a népköltészettel.

Az irodalomtörténészek csaknem egybehangzó véleménye szerint Nguyên Du kínai útjának a során ismerkedett meg azzal a Mao Kun nevű, XVI. századi írónak tulajdonított, a maga korában Kínában népszerűnek egyáltalán nem mondható irodalmi alkotással, amelynek szüzséjét felhasználva megteremtette a Kiêu regényét.

Maga a regény cselekménye voltaképpen nem emelkedik ki a Ming-kori kínai prózairodalom szokványos cselekményei közül. Főhőse egy alacsony rangú mandarincsalád leánya, aki, hogy az adósok börtönéből kiszabadíthassa atyját, prostituáltsorsot vállal. E szokványos alaptörténetet Nguyên Du a régi vietnami irodalom sajátos nemzeti műfajába, a verses regény, a truyên műfajába ülteti, s a csaknem három és félezer sornyi hosszúságú műben egyidejűleg teremti meg a vietnami szerelmes regényt, és nyújt hihetetlenül realista körképet a kor Vietnamjának egész társadalmáról. A mély lélektani és szociológiai realizmus teszi, hogy a Kiêu úgyszólván születése óta szinte egyet jelent a vietnamiak számára az irodalommal. Manapság is sokan vannak Vietnamban, akik betéve tudják az egész alkotás szövegét, s a mű mintegy meghatározza a vietnami irodalmi nyelvet.

Mi is voltaképpen a truyên? Durand francia irodalomtörténész definíciója szerint „többé-kevésbé hosszú, leggyakrabban névtelen szerzőjű, nemzeti nyelven és versformában, többnyire luc-bátban írott mű. Durand meghatározásából kimarad, hogy a truyênek csaknem kivétel nélkül jellegzetesen epikus alkotások, és magyarázatra szorul a luc bát kifejezés.

A vietnami líra egyik legfontosabb műfaja az európai folklórműfajok közül leginkább talán a népdallal rokonítható ca dao. A luc bát-rímelés specifikusan erre a folklórműfajra jellemző. Mint a hátsó-indiai népköltészetek legtöbbjében, a vietnami népi lírában is fontos szerepet játszik a belső rímelés; a luc bát (a kínai szó „hat-nyolcast” jelent) is ilyen belső rímes versforma. Mint neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl, ahol a hat szótagú sor utolsó szótagja az első rímhívó; erre felel a rá következő, nyolcas sor hatodik szótagja – a nyolcas sor utolsó, nyolcadik szótagjára a következő hatos sor hatodik szótagja felel, amire viszont az újabb nyolcas sor hatodik tagja – és így tovább.

Miért jön létre Vietnamban verses regény akkor, amikor a vele szomszédos Kínában az újkori irodalmi műfaj, a regény, akárcsak Európában, prózában születik meg?

A vietnami írástudók túlnyomó többsége – így Nguyên Du is – csatlakozott ahhoz az immáron nemzetivé vált hagyományokhoz, amely a Nom-betűk alkalmazását írta elő. Márpedig tudvalevő, hogy a konzervatív literátorok, az arisztokratikus irodalmi eszme hívei a Nom-írású műveket nem voltak hajlandók igazi irodalomként elfogadni; az ő szemükben csakis a klasszikus kínai nyelven írott alkotások számítottak igazi irodalomnak. Sőt, volt rá eset, hogy egy császár rendeletileg írta elő minden Nom-mű megsemmisítését. A szerzők tehát joggal félhettek attól, hogy műveik az enyészeté lesznek. A verses regények írói, lévén javarészt lecsúszott kishivatalnokok, viszonylag közel kerülhettek a paraszti tömegekhez, s jól ismerték a parasztság folklór-előadási szokásait, azt, hogy sokszor igen nagy terjedelmű népköltési alkotásokat jegyeznek meg és interpretálnak. Ez indította őket arra, hogy a bizonytalan sorsú kéziratok nyelvévé a nép körében kedvelt ca dao nyelvét tegyék, a szájhagyományra bízva alkotásaik fennmaradását.

A Kiêu, mint említettük, egy szerelem története is: az önfeláldozó Kiêu és a vonzó ifjú írástudó, Kim szerelméé. Kiéut az önként vállalt prostituáltsors elszakítja Kimtől, s amikor a regény végén, Kiéu megannyi szörnyű megpróbáltatása után végre egymáséi lehetnének, a kapcsolat újrakezdését maga Kiéu utasítja el, úgy gondolván, hogy voltaképp hűtlen lett egykorvolt szerelméhez, s így a vele még megélhető boldogságra is érdemtelen. A mű pszichológiai realizmusa minden bizonnyal alapvetően ebben a mozzanatban rejlik, hiszen szemben a kor – nem csupán Vietnamban – általánosan elterjedtnek mondható happy endjeivel ez a verses regény tragikusan fejeződik be.

Nguyên Du művének jelentőségét az is növeli, hogy a verses regény révén került be atársadalmi elnyomás, a társadalmi ellentétek problematikája először a vietnami irodalom érdeklődési körébe.

Már alig néhány esztendővel megszületése után páratlanul népszerűvé vált. Még a lakosság vallási életére is hatott, hiszen előfordul, hogy az emberek e szavakkal kezdik imádságukat: „Könyörgünk hozzád, Tu Hai úr...” Az is lépten-nyomon tapasztalható, hogy számos eleme szervesen beolvadt a vietnami nép folklórjába: a köznyelv például So Khanhnak nevezi a nők leikébe gáládul beletipró szoknyavadászokat, Tu Bának a léha erkölcsű idős nőket, Hoan Thunak a féltékeny asszonyokat.

Kompozíciós fogásai, költői képei, egyes sorai az elmúlt másfél évszázadban rendre átkerültek más szerzők műveibe. A mű epikus módszerének tökéletességét tanulta el és bontakoztatta ki a maga franciaellenes nemzeti írásművészetében a múlt század végi Nguyên Dinh Chiên. Sokak szerint a Kiêu hatását tükrözi, hogy az első vietnami prózai regény, Moang Ngoc Phách 1925-ös To Tám című alkotása is főhősnőjének a nevét viseli címében, s hogy az egyik legnevesebb vietnami prózaíró, Nguyên Mong 1948-as kiadású regényének, A tolvajnőnek hőse – Kiéuhoz hasonlóan – ugyancsak prostituálttá lesz.

Hatása nyilván azzal is összefügg, hogy lélekelemzés, ábrázolási mélység tekintetében a mű Kiéu személyére koncentrál. N. I. Nyikulin orosz irodalomtudós ezért nevezi a verses regényt „a hősnő költői monológjának”. A szerző nemigen hagyta befolyásolni magát a korában népszerű és vállási ideológián alapuló determinizmus által, s noha egyszer-kétszer történik a műben utalás a buddhizmus egyik legalapvetőbb tételére, a karmára, annak vallási koncepciója – miszerint az egyes ember sorsa előbbi életében elkövetett tetteitől függ – erősen háttérbe szorul. Hiszen végül is ami történik a verses regényben, az Kiéuval történik, tragédiája a most élő, s nem a valaha ólt vagy a jövőben újjászülető Kiéu tragédiája. Arról nem is szólva, hogy Kiéut nem következő megtestesülései, hanem jelenlegi életének gondjai aggasztják. Ez teszi Nguyên Du klasszikus művét modern alkotássá.

Az itt közölt részlet a mű bevezetéséből való az eredeti verselési technikát követő magyar fordításban. A hajdani kurtizán sírjánál tett látogatás és Kiéu álma hangulatilag a mű egészét előlegzi.

NGUYÊN DU

Kju könyve

(Részlet)

     Száz óv a földön elszalad,
a Sors az Ésszel hajba kap vadul.
     Hol szederfa állt, víz az úr.
E látvány mondhatatlanul gyötör.
     Hiába futsz az Ég elől,
piros arc sorsa nem gyönyör ma sem.
     Vén könyv betűin jár szemem,
régen esett történeten, a Ming
     családból származó Csja Csing
császár korában, eleink között.
     Egy Vang nevű tisztviselőt
idéznek a régmúlt idők, fia
     Vang Kvan, tudós és dalia,
ki Kung Fu-ce tanaiban serény.
     Thüj Kju és Vön, akár a fény,
nővérei, két égi lény, tökély
     mindkettő, lelkűk hófehér,
testük virággal is felér, bizony.
     Vön szelid, szép virágszirom,
selyemhernyó szemöld, finom ajak,
     melyen smaragd mosoly fakad,
csodát, szebbet, aligha ad az Ég.
     Kju nála is szebb, csudaszép,
gyönyörűséges, nyílni kész virág.
     Szemíve hegyek vonalát
idézi, hullámsusogást szava.
     Irigye a virág, a fa,
falat ledönt szemsugara, vakít.
     Észben, tudásban párja nincs,
az Égtől kapta kincseit, a dal
     mesternője, szépen szaval,
elkápráztat rajzaival, keze
     nyomán ho-lanton kél zene,
egész lénye zenél vele, a mű,
     mit szerzett – „Zord sors” – keserű,
ám ő maga csupa derű, varázs.
     Függönye mögé sose látsz,
ha ifjak dongnak, mint darázs, alant.

                         *

     Fecskékkel a tavaszi nap
megérkezett, továbbszaladt, csupa
     fű a vidék, fák illata
leng az ősök sírjaira, ahol
     söprögetnek Thany-miny napon.
Ifjak és lányok szabadon, akár
     sárgarigó vagy fecskepár,
a zöld tisztásra száz madár repül.
     A Vang családból egybegyűlt
ifjú és lány, víg seregük amott
     a dombtető felé tolong.
Megnyugszik a sírban a holt, pihen.
     Lenyugszik a nap szeliden.
A két Vang lány már odafenn, a táj
     oly szép, kis patak oldalán
lépked a két szép lepke-lány, a víz
     csöppnyi vízesés fele visz.
Meglátnak ott egy régi sírt, virág
     hervad rajta és száraz ág.
Kju szól: „Itt mért nincs sokaság, e holt
     áldozatot mórt nem kapott?”
„Dam Tjén – Vang Kvan így válaszolt –, ki itt
     nyugszik, a kurtizán, akit
csodáltak, akár dalait, a szép
     nőt imádta a férfinép,
sárgarigóként, fecskeként röpült
     mindegyik kapuja körül.
Piros arc sorsa keserű nagyon!
     Eltört egy tavaszi napon
az Égi Illatú, mikor a vágy
     új hódolónak csolnakát
hozta messziről, a virág letört.
     Keréknyomokat moha föd.
Zokog a férfi: – Ó, előbb miért
     nem nyertem el hölgyem szivét,
vágyam most már hiába ég, soha
     nem látom, sorsom mostoha. –
Gyöngyös kocsi vitte tova, a sírt
     por lepte be, senki se sírt,
nem lelt áldozatokban írt a holt,
     nem látogatta, csak a hold.”
Kju egyszeriben felzokog, szava,
     akár csermely bús moraja:
„Ó, mennyi a nők bánata, de sok!
     Szenvedni, mondják, női sors.
Bizony, gyakran rájuk tipor az Úr.
     Zöld nap száll, piros arc fakul.
Sokaké volt, s társtalanul pihen
     e lélek a sír mélyiben,
nem gondol már rá senki sem, soha.
     Zöldre, pirosra vágyik a
férfi, de hozzád nincs szava, szegény,
     nem áldoz néked más, csak én.
Találkoztunk utunk felén, de mondd,
     érzi a füstölőt a holt?”
Kju leborul, imába fog, a hant
     fölé borulva, mialatt
füvön piroslik már a nap, lehull
     az alkony, nádon szél lapul;
Kju hajtűjével új meg új jelet,
     ír vén fára bölcs rímeket.
Szíve után megremeg, nehéz.
     Hallgat a száj, ernyedt a kéz,
arcán örök bánat ül, és szipog.
     Vön szól: „Minek siratni, mondd,
egykor-élt embert, ki halott – ne sírj!”
     Kju szól: „E bajra nincsen ír,
a piros arc sorsa a sír, tudod,
     elnézem, itt nyugszik a holt,
s jövőm, akár e sír, titok, veszély.”
     Kvan szól: „Kju igazat beszél,
csakhogy fölénk nő már az éj, s a jós
     szavakra az alkony gonosz
népe felel, árny őrzi most utunk.”
     Kju szól: „Akiben lángra gyúlt
a szív, meghalni sose tud, hévül
     benne vágyra vágy vég nekül.
Dam Tjént hallom, már itt repül közel.”
     Szavára erős szél felel,
a liget leveleivel beszél.
     Gyönge illat gyors szárnyra kél,
megint erősödik a szél, kopog
     halk jelenés, cipősarok.
Mindenki fél, minő titok, mi ez,
     jön valaki, valami nesz.
Kju szól: „Tiszta szív, közeledsz, tudom,
     egymásra leltünk az utón,
hajnaltól nem fél, nem bizony, az éj.”
     Csupa ihlet, versben beszél
a holtról, aki visszatért, üzent.
     Egy fára ismét vésni kezd.
hajtűje nyomán régi vers a fán.

                         *

     Menjen, vagy várjon még talán?
Csengőszó hallszik tétován, az út
     végiben tudós férfiút
látunk lovon, arcán ború, akár
     költő, aki ihletre vár,
nézi a tájat, meg-megáll, mereng.
     Nyomában pár szolga siet.
Ruháján szépséges szinek, lova
     hószínű, nemes paripa;
az idegen varázs, csupa titok.
     Alig éri a pázsitot
haj-van cipője, s felragyog a fű,
     mint drágakő, örökbecsű.
Vang Kvan ismeri őt, örül neki.
     A két szép messziről lesi.
Neve Kim Csöng, az ősei derék
     férfiak, rangos, régi nép –
tekintetében büszkeség, erény.
     Irásművészetben serény.
Tálentumos, mégis szerény nagyon.
     Vang vele tanult egykoron,
ott, ahol a Dong-tak torony a két
     régi Kjút őrizte szegényt,
mai avagy hajdani szép, sosem
     láthatott nőt a férfiszem,
titok maradt a szerelem, a vágy.
     Eljött, amit Kim úgy kivánt:
Do la-ideje, víg virágszedés.
     Hol bújnak ők, Kim oda néz,
mint két virág, szép, szende és a szem
     ruhájuk pirosán pihen.
Kju és Kim vágya hirtelen, akár
     álomban boldog fecskepár,
egymás felé sietve száll, remeg.
     Menni kéne, de nem lehet.
Az idegen útnak ered, a lány
     hosszan néz a lovas után;
a hídra száll a félhomály, a part
     mentén, fűz árnyán víz szalad.

                         *

     Kju függönyéhez fut, a nap
elbú, a gongok konganak, a hold
     az ablakfüggönyhöz hajol,
a vizen aranyhold ragyog, mereng.
     A keleti udvarban egy
begónia árnyéka leng, figyel.
     Kju a holdra néz, égi jel,
szívében most vágy énekel s titok:
     „A túlvilágra ér a holt –
Dam Tjén, életet élsz-e ott, felelj!
     Kim, ki szívemben dalra kel,
szállal hozzám kötődik-e, igen?”
     Szívében zavar, szerelem,
verssorok, kinzó sejtelem, remény.
     Holdfény szüremlik függönyén,
az erkélynél a lány, szegény, remeg.
     Gyönyörű nőalak lebeg
a kerten át, báj, lepke test, akár
     hópehely, mikor földre száll.
Kju kérdi: „Honnan és hová, netán
     az Őszibarack-forrástól, te árny?”
Az válaszol: „Ma délután e hang
     azt szólította, ki alant
régóta pihen nyugtalan, igaz
     hívástól remélvén vigaszt.
A nyugati mezőn csupasz, setét
     magány honol, de odaért
szavad, forrás szép gyöngyeként lehullt.
     Versed jelzi, rád milyen út
vár, nevedet a szomorú, szegény
     nők névsorában láttam én,
a karma törvénye kemény, bizony,
     evezünk közös csolnakon,
lebegünk van s nincs verssoron, e tíz
     soron, mi a semmibe visz.”
Kju volt, vagy ő, ki verset írt, az árny?
     Dicsérő szóban nincs hiány:
„Ily ékes szót te tudsz csupán, e vers
     a bús verseknek dísze lesz,
néked első díjat szerez, sikert!”
     Azzal a thémen át kiment,
Kju érezte, illat libeg nyomán.
     Felriadt, álmodott talán?
Nem is járt nála semmi árny, maga
     volt csak, s vele az éjszaka,
kutatva, mi lesz a sora, virág
     lesz-é, vagy vízbe hullt faág,
milyen jövendő várja hát, milyen?
     Sodródik szaladó vizen,
Ó, nem tudhatja senki sem, mi jön!
     Egyik hullám másikra tör.
Csöndre verssor, verssorra csönd megint.
     A szoba hallja, sírva sírt.
Anyja ébred, ijedezik: „Mi az?
     Éjjel álmodból mért riadsz?
Körtevirágom, e panasz miért?”
     Kju szólt: „Tudatlan lányt ki véd?
Selyemhajút baj könnyen ér, anyám.
     Egy sírnál jártam délután,
álmot láttam, belép egy árny, ez ő,
     Dam Tjén, a sok kínt szenvedő,
a lelket versre ihlető halott!
     Hallok ijesztő jóslatot,
tartogat kínt, bajt, rossz napot a sors!”
     Anyja inti: „Álmod gonosz,
ám bajt az álom nem okoz, ne félj!”
     Kju szeme esdekel, remél,
könnye, mint a tavaszi ér, folyik.
     Szól a sárgarigó: „Csivitl”
Vidáman röpdös odakint, örül.
     Az erkélyre holdfény vetül.
Kju-lepke-lelkén bánat ül, nehéz.
     A szerelem baj, szenvedés,
akármikor szakadni kész fonál!

                                                Simor András fordítása

MÉRLEG

MOHAI V. LAJOS

Az Aranysárkány természetszimbolikájáról

1.

Az Aranysárkány egyik fő jellegzetessége a halál- és elmúlásképzetek gyakori megjelenése a regényben. Mindjárt a nyitómondathoz („A pisztoly eldördült.”) efféle képzet fűződik, s az első fejezetek leírásai hangulatilag és tartalmilag felkészítik az olvasót, hogy meghatározó erőt lásson bennük. Magam egyfajta folytonosság megteremtését érzem a tömbszerűen építkező cselekmény mögött; ez a folytonosság a természetszimbolika révén érvényesül, de a cselekménysíkkal azonos értékűnek tételezem fel. Vizuális hatású és dinamikus, olyan síkja a regény elképzelt valóságának, amely előtérként és háttérként is funkcionál. Lényeges szempont, hogy az elbeszélő előbb jeleníti meg a fölbolydulás képsorát, mint a cselekvőket. A cselekménysíkot tehát olyan térbe helyezi, amely önmagára érvényes törvénnyel rendelkezik, s hatása alól a szereplők nem tudják kivonni magukat: mindegyiküket megérinti valamilyen értelemben a tartalma, mindegyiküknek személyes tapasztalata lesz róla. A Pacsirtához képest az Aranysárkány hosszabb időszakot foglal magába; a naptári idő helyett azonban a természeti változások válnak érzékelhetővé, az idő múlása helyett a természeti változás jelenik meg teljes konkrétságával mint valamiféle időforma; az idő előrehal­adását a fokozódó hőség jelzi. A hőség Novák öngyilkosságának napján a legnagyobb, a temetés idején viszont csillapodik, enyhül, sőt Fertődön már a tél képei idéződnek fel.

A hőség halál- és elmúlásképzettel jár együtt, de ez nem teljesen újszerű vonás Kosztolányi művészi gyakorlatában. Gondoljunk csak A véres költőre, ahol a hőség hasonló módon uralkodik a regényvilág felett. De Kosztolányinak a környezet leírásával most sikerül maradéktalanul megteremteni azt a teret, amely az ellentéteket teljesen magába fogadja; a természeti világ valamennyi megjelenített eleme visszhangot ver a szereplőkbe, úgy is fogalmazhatnék, hogy a két világ egymásra kopírozódik, folytonosságot jelöl. Ritka szépségű és összetettségű költői leírásokat találunk a szövegben:

„A kocsiúton, pörkölt fák, kiloccsantott tökbelek, eltiport uborkahéjak közt nyargaltanyár, egyre növelve tüzét, megölve azt, amit életre hívott, s fénye már sűrűn, sárgán csurgott alá, mint a genny. Minden megérett, a földeken learattak, betakarították a termést. Kövér dongók zúgtak a tanári szobában, belepve az ablakot, élelmet keresve még a tintatartó keserű kávályán is. Egyik dongó az ablakdeszkán petéit tojta.”

„A természet az emberi sors tükörképe lett” – mondja Lőrinczy Huba (Lőrinczy Huba:„Formálni akarta az életet, mely végtelen és esztelen...” Adalékok az Aranysárkány értelmezéséhez. Életünk. 1985. 367.), amit magam azzal toldanék meg, hogy a regény művészi ideológiáját és koncepcióját is nagymértékben a természetszimbolika határozza meg, építi, szervezi és alakítja, de azért korántsem kizárólagos módon, sőt, úgy gondolom, hogy a regény összetett hatása részben abból származik, hogy a vitális értékek mellett másféle értékrendek is az Aranysárkány elképzelt világának részét képezik. (Szegedy-Maszák Mihály: Idő nézőpont és értékszerkezet az Aranysárkányban. A rejtőző Kosztolányi c. kötetben. Bp. 1987. Szerkesztette: Mész Lászlóné. 93.) A halál a maga előérzetével hangulatilag nyomatékosan jelen van, Novák öngyilkossága azonban csupán az atmoszféra­érzettel nem indokolható, ahogyan arra elemzésem korábbi fejezeteiben igyekeztem rámutatni. [Mohai V. Lajos: Vonások egy regényalak személyiségéhez (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány) Ezredvég, 1989. 3-4. 119-131.] Pontosabban: a hőség érzetével felkeltett, költői érzékenységű leírásokban megjelenített elmúlás- és halálképzeteket nem elsődlegesen Novák sorsának végzetében látom realizálódni, hanem valamiféle pusztulásélmény egyetemes megfogalmazásában, jelen­létében. Süllyedésről árulkodnak a regény mellékszereplői is; Biró Gyurka például semmiben sem különbözik Szunyogh tanártól, a Pacsirta panoptikumfigurájától: Sárszegen ő éppúgy tönkrement, mint idősebb tanártársa. A jobb sorsra érdemeseket hamar elszürkíti Sárszeg világa; az elbeszélő „lepényszerűen elterpeszkedőnek” írja le kiterjedését az Aranysárkányban, amellyel a városban honoló közönyösségre céloz. Csakhogy amíg a Pacsirta Sárszegének mindent vastagon beborító gyilkos pora van és a lassú sorvadást az ősz természeti szimbolikája jeleníti meg, itt „az idén olyan meleg volt a tavasz, mint a nyár”; a természeti világ szimbolikája a regény alaphangjaként a megbolydulást jelöli meg, és a pusztulást hozó tavasz képzetét kelti fel az olvasóban. E várakozás kielégítése történik meg egyfelől a regényben; nem tekinthető véletlennek, hogy a hőség különféle formájába lépten-nyomon beleütközik az olvasó: a fizikaszertárban „nagyon meleg volt. A tavasz ebbe a terembe zárva tombolt”. Novák házának kertjében „rekkenő meleg” van, ebben a hőségben pillantja meg a lányát, aki engedetlensége miatt nehezen kezelhető a számára:

„Novák a kerítés mellett ballagva feltekintett a derült égre, melyen egyetlen foltnyi felhő sem mutatkozott, s egyszerre megpillantotta a levegőben a leányát.”

Egy rendkívüli művészi hatással rendelkező irodalmi alkotásban minden mozzanat túlmutat önmagán; talán nem túlzás a derült ég káprázatában megjelenő lány alakját hamis látszatként értékelni a későbbi fejlemények ismeretében. Tovább lehetne a példákat szaporítani, de most elégedjünk meg ennyivel.

Az Aranysárkányban elképzelt világra a pusztulásélményt érzem korláttalanul kiterjeszthetőnek, amely mind a természetszimbolikában, mind a szereplők életében teret nyert: egyszerre kapcsolódik az egyénhez és az egyén fölötti világhoz, hatalma általános érvényű, mindent magához vonz, átértelmez, újraalakít. Minőségileg teremt új viszonyokat a világban, s ebben különbözik a Pacsirtában megfogalmazott gondolattól, amely az emberi lét sivárságát még valamiféle transzcendencia jegyében feloldotta, feloldhatónak vélte. Talán nem tűnik túlzott merészségnek, ha a sárkányhoz tapadó képzetekben hasonlót látok. A sárkány megjelenésének szimbolikus jelentéstartalma van, de nem tudjuk pontosan megfejteni a mondanivalóját. Nyilvánvaló, hogy a valóság részeként valaminek a jele, de az Aranysárkány regényvilágában több valóságsík ötvöződik, keveredik egymással. Kézenfekvő megoldásnak látszik, hogy puszta tárgyi mivoltával a tudattalan szándék jelenlétét sugallja ; egyidejűleg kelti fel a túláradó öröm és a fenyegetettség érzését, de olyan alapszimbólum egyúttal, amely a szereplők sorsára alakítólag hat. Megkülönböztetett figyelem irányul feléje, mivel az elbeszélő címként emeli ki, így nemcsak Novák Antalhoz kapcsolódik, hanem az egész regényvilágra alkalmazható jelkép. A sárkány egyszer jelenik meg a történet valóságos idejében, kétszer a szereplők tudatában idéződik fel, mint annak a májusi reggelnek az emléke, amellyel a regény kezdődött. Ez a kétszeri visszatérés ad külön hangsúlyt az alapszimbólumnak, címként való szerepeltetése is mélyebb megokoltságot így kaphat. Funkciója szerint tehát valamire emlékeztet, de ez a vonás nemcsak utólag derül ki róla, mivel már első megjelenésekor rejtvényszerű jelenség, találgatásra, magyarázatra ad alkalmat – azonosulásra és különállásra, a szemlélődés puszta tárgya és fenyegető veszély előhírnöke. Ha a regény tudatosan megkomponált színvilágára tekintünk, láthatjuk, hogy a túlérett világ sárga , izzó, hevülő színtar­tományába beletartozik az aranyszínűre festett sárkány. De továbbléphetünk ennél; Kosztolányi más műveiben is alkalmazza az aranyszínt hasonló vagy közeli tartalmak, élmények rögzítésére. Helyzet- és létélmény kifejezésére szolgál kései költészetében az „aranykezükkel” intő fák képe, a „sárga tömb” jelentésköre. (Lásd az utóbbiról: Hankiss Elemér: Hogyan fér bele egy táj egy háromsoros versbe? Az Érték és társadalom c. kötetben. Bp. 1977. 101-110.)

Az aranyszínűre festett sárkány rendkívül vizuális hatást kelt a regényben; talán ezért még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a szereplőknek néma tudatos énje hozza felszínre a sárkány képét, illetőleg kelti fel a hozzátapadó egykori érzeteket. Amikor a sárkány megjelenik az égen, három tanár, Tálas, Novák és Fóris van jelen; a vidám kisiskolások mellett a szereplők közül még Csajkás követi a repülőtárgy útját, de a sárkány rövid időre Lisznerék fűszerboltja fölött is megáll. A szereplők és az alapszimbólum kapcsolata voltaképp már itt elkezdődik. Novák nem szabadul a látványtól, Fóris viszont elveszti önuralmát, mert fegyelmezetlenséget lát benne, róla azonban hamar kiderül, hogy a diákság iránt értetlen. Csajkást az önfeledtség pillanatai járják át. Fórist a sárkány alakja félelemmel tölti el, Nováknak növeli szorongását, amikor az „istennyilát” szóba hozza. Fóris most már egyértelmű gyilkos eszközt lát a játékszerben, Novák szerint viszont „az életet jelképezi”.

Ahogy a Városerdő harsány majálisa a felbolydulást, a természet korábbi egyensúlyának felborulását mutatja, úgy az aranyszínű sárkány a drámai változást rögzíti le, készíti elő a szereplők életében; ez a drámai változás lényege szerint az Aranysárkány mondanivalója.

2.

Az Aranysárkány zárlatában az otthontalanság, az idegenség érzete ölt formát.

A regényben az utolsó két fejezet képezi a zárlatot, és a mű felépítésében épp oly hangsúlyos szerepet tölt be, mint az első kettő, amely valóban nyitány volt, a drámai történet többszólamú előzménye. Itt rövid kitérőt kell tenni: Király István „sajátos, Kosztolányi-féle toldott szerkezetről beszél, mely értelmezése szerint távolságtartó iróniát, distanciát jelez már a kompozícióval is. Találó kifejezéssel („eltárgyiasító elleneffektusok”) él, amikor az öngyilkosságot követő, voltaképp a regény zárlatát illető fejezetek jellegét érinti. Magam azért használom az epilógus zárlatot, mert Királlyal ellentétben nem az utolsó három, hanem csak az utolsó két fejezetet tekintem új szerkezete­gységnek, tehát a harmincadik fejezet (a temetés leírása) szerintem még nem része a regény jelentését módosító befejezésnek, (v.ö. Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás. Tanulmányok. Bp. 1986. 103-104) A Fertődön játszódó két utolsó fejezet mintegy epilógusa az Aranysárkány történetének, s döntő módon visszatekintő jellegű, ami abból következik, hogy a főszereplő Novák Antal ekkor már évek óta halott, s tragédiája természetszerűleg múltbeli történés az egykori diákok, Hilda és az asztaltáncoltatásban résztvevők számára. Az epilógusszerű zárlatban az a legfontosabb az elbeszélő részéről, hogy Novák emléke hogyan hatol be a túlélők világába. Látni kell, hogy mindenféle másság ellenére az utolsó két fejezet követi a sárszegi részeket.

Huszár Bandi fertődi látogatásának alkalmával a diákélet képeinek harsány ellenpontja jelenik meg a regényben. Ha az elbeszélőnek a második fejezetben elmondott szavait vesszük figyelembe a diákéletről, láthatjuk, hogy az öregdiákok horizontja korántsem felhőtlen, s olyasféle rideg érzeteik alakultak ki az életről, mint arról a tizennegyedik fejezetben volt tanárjuk, Novák szólt, magában kommentálva az érettekhez intézett főigazgatói szónoklatot:

„A főigazgató arról elmélkedett, hogy az élet, az igazi élet most kezdődik. Ő azonban gondolatban ellentmondott neki. Az élet, az igazi élet tulajdonképpen most végződik. Ami jön, az a szürke és hétköznapi (...).”

Ez a szövegrészlet szinte jóslatszerűen teljesedik be a szereplők életében. Huszár, Csajkás és Hilda az otthontalanság hálójában vergődnek, tartalom nélküli, üres, önmagát ismétlő élet részesei. Az elbeszélő arról győzi meg az olvasót, hogy az emberi élet előtt nem nyílt új lehetőség Novák halálával; a fertődi jelenetek az életformák teljes elértéktelenedését mutatják.

A múltat azonban nem lehet kiiktatni akkor sem, ha a jelen törpének bizonyul, s a jövő nem igér perspektívát; magam így értelmezem Novák szellemének megidézését a zárófejezetben. A tanár életét kioltó pisztoly eldördülése egy baljóslatú jel beteljesedése volt a regény adott pontján – emlékének felbukkanása ismét felkelt valami várakozást, amely a végkifejlet szempontjából döntő mozzanat; arra hivatott, hogy a regény lényeges összetevőit elrendezze és a művészi hatást felerősítse. A spiritiszta szeánsz talán az utolsó kísérlet arra, hogy Hilda valamiképp megbánást gyakorolhasson, megmentse önmagát. Magányos sorsának .feloldása helyett azonban mást kap; a szellemidézés végleg megfosztja őt attól, amiről úgy gondolhatta, könnyű és természetes lehet: hogy a hallucinatív világban elnyeri apja megbocsátását.

Az Aranysárkány az ember és a világ idegenségét emeli az élet egyetemes törvényei közé. Azt, ami a folytonos kiszolgáltatottságból következik, azt, ami az emberi élet riasztó eshetősége.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A feudális abszolutizmus mint a történelmi fejlődés legfelső foka

1794 nyarán már mindenki tudta, hogy a kapitalizmus megbukott. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméi üres szólamoknak bizonyultak, a jakobinus pártállamban – mint minden polgári államalakulatban, hiszen már Cromwell köztársaságában is így volt – kegyetlen egyszemélyi diktatúra, Robespierre közismert rémuralma tombolt. Mint tudjuk, még saját klikkje, a Közjóléti Bizottság (KB) is rettegett tőle. Nemcsak az oktatást államosította, hanem a vallásgyakorlatot is: a Legfőbb Lény kultuszának főpapjává önmagát nevezte ki. A pártvonaltól legcsekélyebb mértékben elhajló nézetekért az újságokat máglyán égették el, s a balra elhajló szerzők fejét guillotine-nal is lecsapatták. Lavoisier, a világ legnagyobb tudósa két heti haladékot kért, hogy kivégzése előtt befejezhesse utolsó munkáját. „A köztársaságnak nincsen szüksége tudósokra” – hangzott a válasz. Ekkor találták fel a koncepciós perek intézményét.

Az árak egyre emelkedtek, az életszínvonal süllyedni kezdett, s az állam kifizethetetlenül nagy hitelek felvételével próbálta egyensúlyban tartani a költségvetési mérleget. 1794 júniusában a KB legvérengzőbb szélsőségesei – Billaud Varennes és Collot d’Herbois – kezdték meg a szervezkedést Robespierre ellen. Szélkakasok – Carnot, Barére – csatlakoztak hozzájuk, s harácsoló, korrupt vidéki kiskirályok, amilyen Tallien volt.

Robespierre halála után athermidori konvent a békés átmenet ügyén munkálkodott. A sansculotte állampárt vereséget szenvedett ugyan, de létezett, s léte állandó veszélyt jelentett. Leghatéko­nyabban a fiatal demokraták léptek fel az öreg jakobinusokkal szemben. (Akkoriban „llatosoknak” – muscadins –, majd „aranyifjaknak” – jeunesse dorée – nevezték őket.) A Palais Royalban tartották gyűléseiket, s botokkal felfegyverezve fenyegették a bukott rendszer híveit, hogy agyagba döngölik őket. A hajdan oly egységesen állampárti sajtó is az aranyifjak oldalára állt: együtt szervezték meg a Marat-szobrok ledöntögetését.

A gazdasági helyzet viszont tovább romlott: 1794-95 telén a népnek már nem volt kenyere, s a háztartási energiahordozók ára az égig szökött, egy ölfáért 24 ezer frankot kértek. A vállalkozókedvet, a piacgazdálkodást nem lendítette fel a rendszerváltozás, mert az új vezetők saját meggazda­godásukra használták hatalmukat. Az államosított javakat potom áron elkótyavetyélve óriási vagyonokat szereztek, de így eltűnt az állami hitelek fedezete, nőtt az infláció, s megválaszolatlan maradt a nagy kérdés: mi lesz, ha hazatérnek az emigránsok, s követelni kezdik a diktatúra idején államosított tulajdonaikat?

Az eleinte csak a jakobinusok ellen hadakozó thermidoriánusoknak hamar fel keltett ismerniük, hogy az igazi veszély jobboldalról fenyegeti őket, a royalisták felől, akik Lyonban, Avignonban erőszakkal léptek fel, s fegyveresen szervezkedtek Vendée tartományban. A válságot végül Napóleon Bonaparte tábornok úgy oldotta meg, példát mutatva a kései utódoknak, hogy a kapitalizmus erkölcsi és gazdasági csődjéből nem a reprivatizálás-refeudalizálás, hanem a privatizálás-feudalizálás útjára vezette Franciaországot. Vagyis: a hajdani urak nem kaptak vissza semmit, de önmagát császárrá koronázta, s rokonaiból királyokat csinált, híveiből főnemeseket. Ávófőnöke, egy kiugrott szerzetes és egykori jakobinus, Joseph Fouchó előbb gróf, aztán Otranto hercege lett, sógora, egy vidéki vendéglős fia, Joachim Murát pedig Berg nagyhercege, majd Nápoly királya.

No de ilyen trükkökkel már akkoriban sem lehetett visszatérni Európába. A művelt, fejlett feudális világ jól látta, hogy az arisztokrata álruhába bújt királygyilkosok, Saulusból Paulussá átvedlett jakobinusok mit akarnak: a Code Napoléon a hűbériség bevált, több évszázados alapelvei helyett ismét a történelmi zsákutcának bizonyult kapitalizmus eszméit emelte törvényerőre. 1814 tavaszán azonban XVIII. Lajos elfoglalhatta végre ősei trónját, s Waterloonál Napóleon végleg leszerepelt. A gyűlölt trikolór helyett ismét fehér lobogó lengett Franciaország fölött, a becsületrend lovagjainak árváit (a „kapitalista hazáért” érdemérem haszonélvezőit) megfosztották juttatásaiktól s egy akkori Justitia-terv koldusokká tette az invalidusokat. Az egyház visszakapta vagyonát, iskoláit, megszüntették a válást, s a jezsuita rend újból a hatalom csúcsára emelkedett. A szellemi életet megtisztították a vallástalan tudományosság dogmatikus híveitől; hiába volt Guizot és Royer-Collard királypárti, az egyetemről eltávolították őket, s papokat ültettek a professzori és akadémikusi székekbe. (Apácákat ez idő tájt még nem.) Helyreállt az igazi értelmiségi értékrend: Bonard és Maistre számított élő klasszikusnak.

Európa ünnepelt. 1815. szeptember 26-án, Párizsban Sándor cár, Frigyes Vilmos porosz király és Ferenc császár aláírta a Szent Szövetség oklevelét, amelyhez azután – kevés kivétellel – a kontinens valamennyi uralkodója csatlakozott. Ez az okmány deklarálta, hogy a történelmi fejlődés elérte célját: a feudális abszolutizmus társadalmi-gazdasági formációja immáron betölti igazi feladatát, megvalósítja Isten államát a Földön.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Négy könyvről

Horthy Miklós: Emlékirataim

Valószínűleg sokan várták Magyarországon, hogy elolvashassák Horthy emlékiratait. Kíván­csiak voltak, titkok megfejtését remélték tőle, magyarázatokat eseményekre, melyek előtt eddig értetlenül álltak. Csalódniuk kellett. Semmi olyat nem tudhattak meg, amitől okosabbá vál­hattak volna. Viszont meglepődhettek azon a végtelen sekélyességen, szűkelméjűségen, őszintétlenségen, amely az egykori kormányzó soraiból előtűnik. Magyarországnak sok nagy embere volt – a legyőzőitek között is –, Horthy saját maga dokumentálja, hogy soha, a leg­sorsdöntőbb pillanatokban sem tudott se szel­lemileg, se jellemileg törpe adottságai fölé nőni. Emlékezései nem indítanak emberi szánalom­ra, bármely nehéznek tünteti is fel sorsát, inkább szánalmasnak érezzük, hogy elhibázott tetteire, katasztrofális tévedéseire mindvégig csak ön­igazolást keres. (Európa)

Géczi János: Vadnarancsok I-II.

A kiadó tájékoztatása szerint a szerző regény­ben,drámában és versciklusban is feldolgozta e kötet tematikáját: négy huszonéves fiatal úgy­nevezett „létproblémáit” a 80-as évek elején, valamint homoszexuálisok önvallomásait. Kár, hogy ezek az irodalmi műfajokba foglalt vál­tozatok még nem ismeretesek, mert megkönnyítenék annak eldöntését, hogy a szerző ex­trém sorsú alakjaiban főleg az extremitást tartotta-e lényegesnek, vagy képes olyan szinten is ábrázolni őket, amely mélyebb emberi megközelítésüket egyedi és általános értelem­ben is egyedül teheti lehetővé. Az ebben a kötetben olvasható első személyes vallomások legfeljebb a szenzáció erejével hatnak, mivel nem mindennapi nyíltsággal mondanak el általában gondosan titkolt intimitásokat. A primitív megfogalmazások, a vallomásokban előforduló töméntelen ismétlés, hosszadalmasság és túl­zás azonban még a kötet olvasmányosságán is sokat ront, és különösen a négy fiatal esetében főleg ellenérzéseket kelt. (Szépirodalmi)

Brigitte Hamann: Rudolf. A trónörökös és a lázadó

Rudolf trónörökös mint egy ponyvaregénybe illő, szerelmi és öngyilkossági história főszere­plője él azok fejében, akik egyáltalán gondolnak még rá. Igaz, itt-ott elhangzottak találgatások, hogyan is történhetett valójában Mayerlingben 1889. január 30-án Rudolf és Mary Vetsera bárónő kettős halála; célzások is elhangzottak, hogy talán gyilkosság történt. De Rudolf igazi lényéről először olvashatunk hiteles anyagot az osztrák Brigitte igazi lényéről először olvasha­tunk hiteles anyagot az osztrák Brigitte Hamann hallatlanul érdekes és értékes könyvében. Ru­dolf szinte mint tragédiahős bontakozik ki előt­tünk. Ezt a magasan kiemelkedő szellemű és műveltésű embert, aki gyűlölte a klerikalizmust, a nacionalizmust, az antiszemitizmust, aki megvetette az arisztokráciát és polgárosodó birodalmat kívánt, voltaképpen valóban elpusztították. Apja, Ferenc József és a történelmi körülmények minimális esélyt se adtak neki. Idegei 32 éves korára felőrlődtek a reménytelen helyzetben. És mintha csak megsejtette volna: ha életben maradna is, a trónra 27 évig kellene várnia. (Európa)

Thury Zsuzsa: Az öreg hölgy történetei

mmár csak írásai őrzik páratlan lényének em­lékét. Félszeg, gyönyörű őzsuta, mondta valaki róla, és ez igaz volt, bár volt ő huncut bakfis, rejtetten kacér nő, hétártatlan naiva, malíciától se mentes, tapasztalt emberismerő. Kiváló író, de műveiben az a legértékesebb, hogy minden sorát áthatja egyénisége. Mert – mint ő maga mondta egyszer – neki az írás olyan egyszerű dolog, akár más nőknek a kötés-horgolás; nem véletlen, hogy 87 éves korában is a világ leg­természetesebb könnyedségével vetette papírra mindazt, amit múltbéli emlékeiből és jelen megfigyeléseiből még érdemesnek tartott leírni. S talán ez a titka annak is, hogy írásaiból múlt és jelen eleven életté válik számunkra. (Z-füzetek)

KÖNYVAJÁNLAT

A Szép versek 1990 című antológiát a múlt év jelentős költői alkotásaiból Alföldy Jenő válogatta. A negyedszázados sorozat keménykötésű, fényképes borítója már két évvel ezelőtt papírkötéssé vedlett, az idei kötetben az egész ol­dalas portrék igazolványképpé kicsinyedtek.

A másik két verseskötet a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. Utassy József Keserves című kötetében, három év termését olvashatjuk, az 1986-1989 között – ahogy a fülszövegben áll – valóban „pontosan és szépen” írt verseket. Kár, hogy a könyv borítója nagyon „direktre” sikerült. A másik kötet fizikai megjelenésében maga a megtestesült puritánság. Petri György versei. A költő első gyűjteményes kötete, melynek külön címe sincs, se elő-, se utószava, s mindössze egy fénykép, meg pár sor szerzői jegyzet. Kordokumentum egy fanyar-érzelmes, intellektuális költészet tükrében.

Új kiadó a könyvpiac zivataros égboltján a Fekete Sas. Babonaszótár után Jasszok, zsarók, cafkavágók. Életképek a vagányvilágból – ó és új argószótár címmel készített összeállítást Fazakas István. A 176 oldalas csinos könyvecs­ke első fele szórakoztató szöveggyűjtemény, másik fele válogatás Budapes-világváros „köz­nyelv” szókincséből.

A több évtizedes sorozatnak, a Diákkönyvtár­nak versenytársa született: az Unikornis Kiadó Diáktéka címmel indított sorozatot. Egyszerre három kötet (Kármán József: Fanni hagyo­mányai, Mikszáth Kálmán: A Sipsirica és Gárdonyi Géza: Az én falum) került ki a nyom­dából. A kötelező és ajánlott olvasmányok utáni járásban térdig koptatott lábú diákok és szülők örömére remélhetően választékbővülést és példányszám növekedést hoz majd az új sorozat, és bízzunk benne, hogy a kiadó követni tudja majd az újmódi kísérleti tanterveket is. A Fanni hagyományai előtt Szabó Magda értő tanul­mánya vezeti be az olvasót a mű rejtelmeibe. A másik két kötetből sajnos kispórolták a hason­lóan színvonalas irodalomtörténeti kalauzt, pedig lenne miből válogatni a klasszikusok művei elé.

A Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Re­mekírók című sorozatának új kötetébe Déry Tibor életművéből válogattak. Versek, kis­regények, novellák és az Ítélet nincs című önéletrajzi regény került a kötetbe. A biblia­papírra nyomtatott sorozat több, szinte olvas­hatatlan kötete után végre jó nyomdai kivitelben látott napvilágot a könyv.

Jó könyvnek is kell mecénás. Finnországi egyesület támogatásával jelent meg a Mag­vetőnél Jávorszky Bélának, a finn irodalom neves fordítójának könyve Észak-Európa kisebbségei címmel. Lappok, finnek, svédek, németek, zsidók, cigányok Észak keresztútjain, skandi­náv népmozgások a történelem viharaiban, cél­tudatos törvényhozás, intézményes eszközök biztosítása a kisebbségek fennmaradásáért. Kisebbségi ellentétek, asszimilációs törekvé­sek, nemzeti identitásért folyó küzdelem. Iroda­lomjegyzék s néhány statisztikai adatsor és demográfiai térkép egészíti ki a manapság külö­nösen aktuális, összehasonlításra ösztönző kötetet, amely feltűnően szép (finn?) papíron, ritka jó, fóliázott papírkötésben készült a Zene­műnyomdában.

Egészen más égtájra kalauzol John Stein­beck: Csatangolások Charleyval című könyve. Az író egy lakótérrel felszerelt teherautóban vág neki a kalandos utazásnak Charley nevű ku­tyájával, s bebarangolja Amerikát, megosztva vidám és tanulságos élményeit az olvasóval. Megjelent a Göncöl Kiadónál, Balassa Klára fordításában.

A Holnap Kiadó Vízöntő könyvek sorozatának új darabja Wilfrid J. Harrington ír teológiapro­fesszornak az Ó- és Újtestamentum központi alakjait és a hozzájuk kapcsolódó eseményeket kitűnő ismeretterjesztő előadásmódban bemu­tató műve, Az írás hősei és hősnői, Kabdebó Tamás fordításában. Itt említem meg – hiszen könyvkiadásunknak szinte kiaknázhatatlan témája a Biblia és a hozzákapcsolódó tengernyi irodalom –, hogy a Magyar Bibliatanács gon­dozásában újra megjelent a Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új testamentumában foglaltatott egész Szentírás, melyet magyar nyelvre fordí­tott Károli Gáspár. Kisebb formátumban, műbőr kötésben, bibliapapíron: 140,- Ft.

Több mint két évtizeddel ezelőtti kiadási terv valósult meg a Magyar Remekírók újabb kö­tetével. Különleges és értékes antológiát válo­gatott és gondozott Kovács Sándor Iván és Monok István, amely Magyar utazási irodalom 15-18. század címmel jelent meg a Szépirodal­mi Könyvkiadónál. Nemcsak a valaha rangos epikai műfajokból (útirajz, útleírás, útinapló, útlevél) válogattak, hanem a kor divatos verses útirajzaiból és utazási verseiből is. A válogatás Itália-centrikus, mintegy illusztrálva Justus Lipsiusnak levelét az itáliai utazások fontosságáról.

Máris újabb versenytárs rajtolt a Diákkönyv­tár és a Diáktéka sorozatok mellett. Az Editorg Kiadó Klasszikusok sorozatának első két da­rabja Kosztolányi Dezső: Édes Anna és Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című műve. Mindkét kötethez a sorozatszerkesztő Sükösd Mihály írt utószót.

Sikerrel pályázhatna akármelyik szép könyv versenyen a Park Kiadó Kréta című műve­lődéstörténeti sorozatának első darabjával. Michel Parouty Mozart, az Isten kegyeltje című könyve pedig – melyet Veressné Deák Éva fordított magyarra – csodálatos képanyag kíséretében részint Mozart életútját követi nyo­mon, részint leveleket és kortársi kritikát ad közre, majd az operák meséi következnek, a bemutatók időpontjaival. Végül egy Mozart életének fontosabb állomásait regisztráló időrendi, táblázat, egy kis bibliográfia és diszkográfia gazdagítja a Kner nyomdában készült kis kötetet.

Életmű előtti tisztelgés és könyv a feledés ellen a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kötet, Szabó István: Isten teremtményei. A modern magyar próza fiatalon, 1976-ban el­hunyt jeles alkotójának minden eddig fellelhető novelláját, vallomásait, töredékben maradt írá­sait egybegyűjtötte s utószóval ellátta Győri János.

Az utóbbi évek egyik legtehetségesebb költőjének, Rakovszky Zsuzsának különös han­gulatú, értelem- és érzelemgazdag verseit jelentette meg a pécsi irodalmi műhely, a Jelen­kor Kiadó Fekete–Fehér címmel.

Költészetünk élő klasszikusa, Vas István, újabb könyvvel bizonyítja kitűnő prózaírói eré­nyeit. Megjelent a Nehéz szerelem című re­gényes életrajz-folyam negyedik része, két kötetben, a Szépirodalmi Kiadónál, Azután címmel. A könyv a fiatalon elveszített első fe­lesége halála utáni időszak, az 1941-1945 közötti évek krónikája.

Három világhírű könyv újabb kiadására is felhívom a figyelmet. Ray Bradburynek, a sci-fi irodalom amerikai klasszikusának filmen is világsikert aratott műve a Fahrenheit 451 az egyik, mely mellé még két elbeszélés, és az íróval folytatott beszélgetés is bekerült a Göncöl Kiadó által megjelentetett kötetbe. A Háttér Ki­adó újdonsága: Jerome K(lapka) Jerome, a kitűnő humorú angol író két, múlt század végén írott regényét, a Három ember kerékpáron és a Három ember egy csónakban címűeket adták ki egy kötetben. A gyermek és felnőtt irodalom egyik legszebb meséje, Antoine de Saint-Exupery A kis herceg című remekműve. Rónay György nemes fordításában kilencedszer került kiadásra a Móra Kiadónál, a szerző színes raj­zaival illusztrálva.

Fiatalok és felnőttek is bizonyára örömmel fogadják Beke György Világos árnyékában című történelmi regényét, melyben a magyar tör­ténelem egyik hősi epizódjának, a székely vértanúk szabadságmozgalmának eseményeit örökítette meg a szerző korabeli memoárok és dokumentumok, no meg az írói fantázia se­gítségével. A művet a Zrínyi Kiadó jelentette meg.

A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében II. Kapcsolatok és kölcsönhatások a 19-20. század fordulóján címmel adta közre a Nem­zetközi Magyar Filológiai Társaság a Bécsben 1986-ban megrendezett II. Nemzetközi Hunga­rológiai Kongresszuson elhangzott előadások anyagát. A kiadvány az 1989-ben megjelent I. résszel együtt, mely a 18-19. századra vonat­kozó anyagot tartalmazza, valóságos kincsesbánya az irodalommal foglalkozók számára.

A magyar nyelv könyve, melynek A. Jászó Anna a főszerkesztője, a Trezor Kiadónál jelent meg. A tekintélyes terjedelmű kézikönyv az általános nyelvészeti bevezető után a magyar nyelv hangtanával, szótanával, mondattanával jelentés-, szöveg- és névtanával, végül a nyelvjárásokkal, a gyermeknyelvvel és a nyelvtudomány interdiszciplináris kapcsolataival foglalkozik. Nehéz eldönteni, milyen típusú kézikönyvvel állunk szemben: ismeretterjesztő vagy tudományos-e? Mindenesetre túl drága: 760,-Ft.

(emmi)