CSANÁDY JÁNOS

Ingázó

Másold csak – indigó – vidáman
géphengeren a verseim,
nektár van mindenik szavában,
vagy ha az nem, egy ferde rím.
Születnek és meg nem halnak ezek,
nem úgy, mint jómagam,
tekergő, pattogó szavak
erdőben, úttalan.
Moha-foltok mutatják csak
az utat: Északra merre kell menni?
A Sarkig jutok, azután vissza,
ingázom, mint a vándormadarak,
                a kedvesek –
fészket rakok velük eresz
alá – míg vannak ereszek –:
fekete-fehér mellű fecskék
röptük, villanásuk,
                daluk –
látszik, sosem a haláluk.

A hajdani olajbányász

Lángsugárzású ifjúságomat
Ottfelejtettem az olajmezőkön.
Elmentem a vasból szőtt városokba,
A hosszú úton elszakadt a cipőm.
Svájcisapkám elázott az esőkben,
Azontúl már mezítláb vándoroltam,
Lábom csúszkált a macskaköves őszben,
Paprikaszagú piacokon loholtam,
Végül megérkeztem egy szomorú panellakásba,
Nem álmodom többé a pályaudvarokról,
S fogam közé ragadt a kása.

Tiszai nyár

Kint jár ladikunk a horgászvizeken,
a kék ég borul ránk, ínunk eleven,
vadevezőt forgat, húz, belemerít,
emel a folyóból, majd merít megint.

Két nap ragyog most: az égen és folyón,
mint iker-tallér, vagy két aranygolyó,
kétfelől a partot szegélyezik a bokrok,
a ladikunk itt-ott árnyékukba botlott.

Egy vízbe dőlt nagy fa éppen előtűnt,
lombja mellett ringva gyorsan kikötünk,
árnyékban és napon – így szép a világ –
aztán már lessük a víz ija-fiát.

Jön-e nagy harcsa, a rabló öreg,
csuka kap vagy süllő, ha orsó pereg,
repül a villantó, a vizet robbantó
balin megakasztja, kattan a csappsntó.

Ringó ladikunk a szürke mély felett
s a kettős nap felforralja vérünket;
a lüktető vadászláz heve elönt,
s felérezzük benne az ódon időt.

S mikor már az este félkönyékre dőlt,
s tábortűz világlik, melynek lángja rőt –
szelleme a tűznek; füstbe, fénybe fenn,
mint apáink arca, úgy lebeg: jelen

Az öreg vasvilla

Egyik ága csonka: letörve,
csak a másik három él; de fekete,
rég nem fényesíti már a munka,
a mállott vakolatú kamrában
nyújtózkodik sarokba állítva,
mintha valami vásott
csínyt követett volna el, pedig
csak megfeledkezett róla az Idő,
múltba, homályba odahagyta,
pókok kötöttek hálót ép
fogai közé, de az is poros,
mert már egyfolytában álmodik,
s a bogarak is figyelmesen
elkerülik: nyugodjon, nem zavarják,
zümmögtetik az öreg villát,
álmában napsütött mező,
márványfényes nyele tenyérben,
majd a kocsiderékban pihen
ha kibújtak a csillagok az égen, –
s míg legyintgeti denevérek szárnya,
ifjú álma az istállót vigyázza.

Akácvirág hull a hajamba

Akácvirág hull hajamba,
apró, fehér kelyhecskéje
édes mézben már nem ázik;
az akácfa elvirágzik.

Hajamba hull a lombokról,
hófehérrel pettyez állig,
a vállamon habzik; pereg
kicsiny bokrok kötényébe.

Az akácfa elvirágzik,
járom, mérem a dús erdőt –
pedig csak egy akác alatt
veszem ezt a virág-fürdőt.

Ez az egy akác is itt áll
a betonház árnyékában.
Lábam mégis ott jár; ott jár
igaz lelkem hajlékában.

ESZES MÁTÉ

Párbajnovella

Már virradt. A körúton oltogatták a gázlángokat. Pallagi befordult a Király utca sarkán, a februári szél jeges párát vágott az arcába. Rikkancsokat kerülgetett, akik keréken gördülő vesszőkosaraikban vonszolták a friss újságot. Az újságkötegek láttán újra hallani vélte a szedőterem zaját, ahonnan csak pár pillanattal előbb lépett ki. Azóta, hogy első írása megjelent az országos napilapban, minden cikkének levonatát elolvasta. Úgy megszerette ezeket a hajnali sétákat, orrában a nyomdafesték mámorító szagával, hogy már meg se tudna lenni nélkülük.

Valami különös bódulatot érzett. Szeme előtt papírra szántott maszatos verssorok létrái lebegtek.

Az ő verse.

Tudta, hogy ez már igazi vers. És még ma városszerte olvassák. Enyhe szédülés fogta el. A járdára rakódó dér elnyelte léptei zaját.

Kapatos társaság ricsajozása térítette magához. Aranyifjak tódultak az utcára a Lovrana-mulatóból. Valamennyien karakül galléros városi bundát viseltek, nyakuk körül a legújabb művész-divat szerinti hosszú, fehér selyemsál tekergőzött. Lelassította lépteit. Bosszankodott a szertefoszló hangulat miatt. Szeretett volna mihamarább otthon lenni Szív utcai bútorozott szobája biztonságában. Kicsit megnyugodott, amint a zajongó társaság eltűnt a szeme elől. A Szív utca sarkához ért, de alig tett néhány lépést, megtorpant. A Heinc-féle mészárszék előtt négykézlábra ereszkedett fiatalember ugatta a cégtáblára festett sonkát, sódart, kolbászt. A vidám cimborák félkaréjban álltak körülötte és röhögtek. Nagy ívben kerülte ki őket, egészen a Moskovits-cukrászda faláig oldalozott.

– Maga kutyába sem vesz engem! – harsant nyeglén a túloldalon. Sejtette, hogy neki szól a kötekedő, durva hang, de ment tovább.

– Maga, maga – hadonászott kutya-úr az orra előtt, paprikavörös, pimasz arca arasznyira volt az övétől.

– De, éppenhogy... – húzta fanyar mosolyra a száját, de nem folytathatta.

– Hallottátok?! – süvöltötte a ficsúr a kompániának. – Azt mondta nekem, hogy kutya vagyok.

Színpadias pózba vágta magát. Széles mozdulattal belső zsebébe nyúlt és átnyújtotta név­jegykártyáját.

– Uram! Megsértett. Elégtételt követelek. Nyolcra magánál lesznek a segédeim. Pallagi ráfirkantotta nevét és címét egy papírlapra, szótlanul odanyújtotta a vörösképűnek, és elindult haza.

Otthon ledőlt a díványra. Ruhája kintről hozott hűvöse kezdetben csillapította izgalomtól feszült idegeit. De vánkosa hamarosan mint a parázs égette tarkóját. – Párbaj... Párbaj... A világ legostobább dolga – zakatolt a fejében. – Miért éppen engem választott ez az eszelős?

Hirtelen arra döbbent, hogy kinyújtott karjával már réges-régen elfeledett cselvágás mozdula­tait rajzolja a levegőbe. Hallani vélte az öreg olasz vívómester reszelős hangját: – Riposzt fiatalember, riposzt! Most a Borgini-féle vágást! – Természetesen ő volt Borgini személyesen, Garibaldi vörösingeseinek rettenthetetlen kapitánya a marsalai ezerből. Hét győztes csata hőse. Apja kis nyírségi vendéglőjében százszor hallotta tőle történeteit. Szájtátva hallgató mesterem­berek, fuvarosok közt kuporgott, torkát kaparta a csípős nyírségi kapadohány, szeme könnyezett, de nem tágított. A vén garibaldista mind jobban nekitüzesedett a mesének hallgatósága ingyen pálinkáitól. Zsudi cigány klarinétján felhangzott a Borgini-induló kakofón dallama. Az öreg tálján szeme bepárásodott. Ezt a számot Zsudi neki szerezte.

– Rajta! Most a titkos Borginit, fiatalúri A szabadság cselvágása volt ez! Úgy... Ne hagyja szabadon a mellét... Még egyszer!

Aztán még egyszer, százszor, ezerszer. Beleizzadt ezekbe a vívóleckékbe. Az öreg mindig talált valami csiszolnivalót a mozdulaton.

– Roma o morte! Róma vagy a halál! – kurjantotta hetykén parancsnoka kedves jelmondatát. – Úgy ám fiatal barátom!

Ostobaság. Lehet, hogy ellenfele a pisztolyt választja.

Kopogtattak az ajtón.

Kint a lépcsőházban két úr álldogált fekete szalonkabátban, fényes köcsögkalapban. Beengedte őket. Azok megálltak a szoba közepén, szertartásosan bemutatkoztak, s elhadarták megbízójuk nevében a feltételeket. Majd amilyen nesztelen léptekkel jöttek, el is távoztak.

Egy darabig még álldogált az ajtó előtt. Az utcáról ajtócsapódás hallatszott, aztán lovak patái csattogtak a kövezeten. Eljön hát érte is a fekete fiáker. Dermedtsége csak lassan engedett fel. Betámolygott az előszobába, belebújt felöltőjébe. A két gyászhuszár által mondottaknak csak foszlányai jutottak eszébe. Kardpárbaj... Középnehéz kardok... Szúrás, nyak-, csukló- és hasban­dázs megengedve... A többit majd a segédeivel...

Kotorászott a zsebében, a névjegyet kereste. A fehér papírlap vakítóan csillogott a gázlámpa lilás fényében. VÁLLALJAI BALAJTHY GEDEON, JURISTA. Ismerősnek találta a nevet. Környékükön is éltek Balajthyak. Igen. így hívták azt a lármás-dagadt vidéki birtokost, kifényesedett attilában, akinek kövér fenekétől elálló kabátján úgy nézett ki a vitézkötés, mintha díszpárna pihenne. Gyakran megfordult apja vendéglőjében. Meglehet, a fia. Talán ismerték is egymást gyermek­korukban. Miért ne?

Segédek és pénz után kell néznie.

Elindult a szerkesztőségbe. Bár járatlan volt ilyen ügyekben, tudta, hogy sokba fog kerülni ez az őrültség. Fegyvervásárlás, fiáker, orvos, vívóteremdíj együtt szép summa lesz. Ha életben marad, a segédeket és az orvost meg kell hívnia tízóraira, pár pohár italra. Ez legalább négyszáz korona. Ámbár lehet, hogy ezt a kölcsönt soha nem fogja visszafizetni.

Először Csepregihez ment, a lap szerkesztőjéhez. Bizalmasan elmondta neki a történteket. Nem akart feltűnést, bár tudta, hogy ez teljesen reménytelen. A kis vézna ember valósággal tűzbe jött, megnőtt egy fejjel. Megköszönte, hogy őt kérte fel segédjének, noha ő erről említést sem tett. Összecsődítette a kollégákat, még a kifutófiú is ott volt, és kikürtölte az ügyet. Látszott rajta, hogy minden pillanatát kiélvezi működésének. Délig elmesélte három párbaja történetét, amit mind a lap becsületéért vívott meg. Pénzről is gondoskodott. Aláírt egy csekket ötszáz koronáról, melyet Pallagi fel is vett a pénztárban. Másik segéd is akadt. Kajáry a bűnügyi rovattól. Neki is volt néhány hátborzongató története. Elárasztották jótanácsokkal:

– Reggelig egy korty szeszes italt sem – intette Kajáry. – Nőkről szó sem lehet. Pihend ki magad.

– A feltételek eléggé súlyosak, jó! tennéd, ha elintéznéd a dolgaidat. – Ezt a mindig racionális Csepregi mondta.

Zsongott a feje. A két segéd hazáig kísérte, jobbról, balról szorosan mellette haladtak, még a lépteiket is az övéhez igazították.

Otthon végignyúlt a díványon. Ködként gomolyogtak fejében a gondolatok. Próbálta maga elé képzelni ellenfelét, de helyette mindig apja vendége bukkant elő, az a másik Balajthy, kihízott, zsí­ros átillájában. Megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Hogy félelem-e ez, vagy gyávaság, nem tudta eldönteni. Mély, kábult álomba zuhant.

Reggel négykor kopogtak Csepregiék az ajtaján. Már készülődött, nem kellett sokáig várniuk.

Betuszkolták a zárt fekete fiákerbe, s szorosan közrefogták. Balján lötyögő ferencjózsefben Csepregi feszített, jobbról Kajáry frakkban, cilinderben. Útban a vívóteremig, ünnepélyesen hallgattak. Ót előbb egy dohos kis helyiségbe vezették, ahol már várt rájuk az orvos és a vívómester. Félmeztelenre vetkőzött, az orvos vattával és gézzel körülkötözte a hasát, nyakát, csuklóját. Aztán széles, fekete selyemmel szorította le a kötést. Elindultak a vívóterembe. Elöl ment az orvos, mögötte segédeitől közrefogva Pallagi. Dermesztően hideg volt odabenn.

Hogy vacogását leplezze, sután topogott, izmait mozgatta, mintegy díjbirkózó a ligetben bámész közönsége előtt. Kinyílt az ajtó a túloldalon, és belépett a terembe Balajthy is, segédei kíséretében. Miután a segédek szertartásosan meghajolva köszöntötték egymást, középre mentek kisorsolni, hogy melyik pár karddal kezdődjön a küzdelem. Ezután a fegyverek fertőtlenítése következett, karbolba mártogatták őket. Az egész termet pesti közvécére emlékeztető szag árasztotta el.

Kisvártatva Csepregi a terem közepére lépett. Lábujjhegyre állt, és méltóságteljes mozdulattal magához intette őket. Aztán kicsit rikácsoló, izgalomtól elvékonyodó hangján beszélni kezdett:

– Törvény adta kötelességemnél fogva felszólítom az urakat: béküljenek ki.

– Micsoda cirkusz – gondolta Pallagi. Hisz tegnap éppen Csepregi oktatta, hogy erre a felszólításra semmit sem szabad felelni.

Csepregi kínosan hosszú szünetet tartott, majd ismét megszólalt:

– Miután a felek nem hajlandók kibékülni... itt újabb szünet, ismét lábujjhegyre emelkedett, és most már szinte üvöltötte: – Uraim! Támadásra készeni – Három lépést hátrált, és mint az ostor csattant a hangja: – Rajta!

Egyszerre dobbantak a lábak, szikrát vetettek a kardok. A segédek feszülten figyeltek. Balajthy tempóvágásokkal szorította Pallagit hátrafelé. Ő mindet hárította. Percek múlhattak el, amíg ellenfele lankadni látszott. Ekkor hirtelen megállt, villámgyors mozdulattal félreütötte Balajthy pengéjét és bevitte a Borgini-féle titkos cselvágást. Balajthy kezében megremegett a kard, vállán fehér csík keletkezett, ami a következő pillanatban bíborra változott.

És ekkor elindult Balajthy kardja a levegőben, kirajzolva az ő Borginijének tökéletes mását. Hóna alatt érezte a hideg penge ütését, s forró patak folyt végig oldalán. Elhomályosult előtte a világ.

Az a vén lator Borgini...!

TABÁK ANDRÁS

Gurov tűnődése
Anna Szergejevnáról,
a „kutyás hölgyéről

Azóta, hogy szeretlek
– milyen furcsa is ez! –,
mintha mindenüvé
árnyékként követnél,
és esténként minden
sarokból te néznél rám,
magamat meg – bárha
öregszem – különbnek,
igazabbnak érzem,
mint amilyen voltam
régebben bármikor is.

Mivel immár...

Mivel immár bőrükre ment a dolog,
Radnótiék nemzedéke ismerte,
mi is az a szorongás szülte idill,
a túlélés tán egyetlen esélye.
Én csak most kezdem lassacskán fölfogni.
Mivel immár bőrünkre megy a dolog.

Mikor látlak...

Mikor látlak, láthatlak,
én mindig úgy nézek rád
boldogtalan szememmel,
mintha már ezer éve,
hogy nem láttalak volna.
És ha csak nézlek némán,
szólni nem tudóan, vagy
a semmiről makogva,
ha nézlek megrendülten,
bénult-zavartan, kábán,
lesújtva, remény híján,
tehetetlen, kínlódva,
kis, bárgyú, bús mosollyal, –
azért még azt ne hidd,
hogy bolond vagyok vagy gyáva.
Csupán a lelkem reszket.

Honvágy

Fél öt volt Hőség Álmos délután
A kóborlástól lankadtan álltam
lași-ban a Ștefan cel Mare körút
és a Cuza vodă utca sarkán
a szálloda előtt a kis téren
ahol a villamosmegállóban
mindig tülekszik tolong a tömeg
És akkor tört rám hirtelen orvul
mint egy szívgörcs megbénítva szinte
az amit azelőtt régebben még
idegenben sohasem éreztem
s arra eszméltem s csak azt gondoltam
tudtam hittem hogy maradásom itt
már nincsen mennem kell haza Pestre
S indultam volna is akár nyomban
oly heves-sóváran hajtott űzött
a vágyam hogy megint egy országban
s ugyanegy városban legyek veled

Point of No Return

Csak a pilóták ismerik
                        még jól ezt az érzést,
mikor a gépük túlrepül
                        ama döntő ponton,
ahonnan – mert kerozinjuk
                        a tartályban fogytán –
visszatérés többé már nincs
                        fölszállóhelyükre,
s csak szállnak, szállnak, repülnek
                        át a néma, fagyos
csillagtalan éjen, maguk
                        se tudva, látják-e
újra, akiket szeretnek,
                        s hogy landolnak-e még.

TANDORI DEZSŐ

Csak a testem híján

„Koppenhágai novella”

Mindent lehet, de csak a testem híján. Mindent lehet most. Lehet bármit gépelnem most a Mont­martre alján, nem messze a híres műintézettől, egy kétcsillagos szálloda manzárdszobájában. Lehet mindent, de nem a testemen át. Furcsa lenne, ha a pulóveremben, melyet hajnaltól estig viselek, ott volna most a nagybecsű testem. A pulóver ugyanis az írógép alatt van. Elfelejtettünk posztót vágni otthon a gép alá, most akkor a szalvéta és a pulóver között választhattam, és így a pulóver lett az.

Rám a széken van szükség a gép előtt.

Fülledté vált a levegő a szobában, mert a tetőablakot nem tarthatom nyitva. Amíg életféleség je­leit tanúsítom a szobában, nem. Képtelen vagyok megjegyezni bármi változást. Franciául sem tanulok meg szinte egy szót sem. Azt sem tudnám – öt másodpercre sem – megjegyezni, hogy a tetőablak sarka úgy egy méter negyvenre van. Ha arra mozdulok, léket csapok vele a fejembe.

A legelemibb dolgokat sem tudom – és most már mindegy, akarnám-e – megjegyezni. A meg­jegyezni szónak két értelme van. Meg akarom jegyezni... mondjuk, és akkor szóhoz jutunk, vagy kiegészítést, bejelentést teszünk. Én semmit se akarnék megjegyezni. Tehát ezt sem akarnám írni?

Nem – azaz: igen–, ezt se akarnám írni. Örülök viszont, hogy a „nem-igen”, illetve „igen-nem” együttesre ilyen szép példa akadt. Hogy mikor mindegy, melyik szót használom.

Valami arra utal, mégis rabja vagyok a foglalkozásomnak. Hogy mondani kell (lehet) akarok valamit. És egyébhez sem értek.

Lehangolt-vagy lehangoló – negyedóráimon most inkább azt érzem, hogy semmihez sem értek. Akkor még, mert mintha ez a pénz is, amiből Párizsban vagyok, s amihez csak te segítettél, az­zal mégpedig, hogy otthon vagy és mindenkire vigyázol, az élőkre, akiket mindketten egyszer­re nem hagyhatnánk ott, más azonban, mondom, semmivel sem segített. Munkákat, efféle munkákat is olyan szemét fizetséggel kaptam általában, hogy most, mikor végre valamit változtak a dolgok, és némelyütt rendesen is fizetnek, s az ilyen pénzből tudnál eljönni te is ide, most meg én, de amit például ezért az úgynevezett írásért akár két közlés után is kapok, korántsem fedezi a telefonköltséget se, például – például és például –, ami összejön, mert nem tudok némán meglen­ni, beszélnem kell veled esténként,.és az az igazibb írás – a rohadt fejhelyem, az ablaksarok helye, egyre sajog, inni fogok rá valamit; a munkába közben belejöttem, nincs semmi véleményem, hogy „írok”, egyébként is a délutáni lötyögést ezért hagytam el, a tévé közben megy, de mert nem a slágerlistát hozzák, csak valami bűnügyi filmet, oda se nézek; én a munkámat, bár semmi meggyőződés sem fűz hozzá, komolyan veszem, és becsületesen csinálom –, tehát, hogy egyáltalán itt tudjak lenni, ahhoz telefonozni kell esténként, és az, országköztin rettentően sok­ba kerül, viszont akkor mi a helyzet? Miattuk, akik fontosabbak nekünk magunknál is, míg élnek, ezt csak így csinálhatjuk, örökké, tehát el kell menni hol egyikünknek, hol másikunknak, s hogy valami pénz bejöjjön, írom, például, ezt. Meg valami becsvágyból, ami lényegtelen, meg... írom, mert... Csak. Szóval – „azért”! – igazi tevékenység, a legigazibb, már ami azt illeti, hogy rajtam nem mú­lik. Csak ami nekem van belőle: hogy a pulóver olyan hitelesen csúszkál... hogy félreütésekre vadászom... hogy élvezem a radírozást, mert ezzel a radírral már falat radíroztam, azt hiszem, borral öntöttem le valami falat, és ott nem lett semmi, csak szúrósan néztek rám, mert volt velem radír, azóta viszek magammal radírt, mert tartok tőle, hogy előttem valaki más leöntötte már borral a falat, és nem akarom, hogy bármi mód rosszul nézzenek rám. így radíroztam a falat a múltkor, most a radír jó hegyes, elvisz egy-egy betűt tisztán. Mindezzel, mert nagyon gazdaságosan aka­rok írni, azt szerettem volna elmondani, hogy én is tele vagyok technikai kérdésekkel. Mindenfélé­vel, amit meg kell oldani. És akkor még össze se hánytam magam, vagy be se hugyoztam a nadrágomba; mely utóbbi esetben aztán legjobb a szellőztetés, majd a tisztító, és semmiképpen sem szabad kölnikkel, parfőmökkel, szagtalanítókkal kezelni a tárgyat.

Nem szeretek tárgyakat kezelni. Szeretem, ha van az idő, a nappali idő, és én közben mozgok. Megyek ide-oda, természetesen azokért a dolgokért – múzeum, bolhapiac, gyorsbüfé, park, folyó, fasor, épület –, amikért itt Párizsban is, de közben aztán ászéi van, a hőmérséklet, mely most, ez az idei áprilisi, kegyes hozzám, csodásán kegyes, tele kéne lennem hálával, és tulajdonképpen tele is vagyok, azért írom ezt, írom annak ellenére, hogy még annak is örülök, hogy olyan kevés jegyzetet csináltam – itt a blokkom –, keveset kell átmásolnom – van egy másik blokk is! majd előveszem a táskámból, ahol hosszú kenyér-morzsalék és gesztenyelevél-morzsalék kevere­dik, és van mindenféle fontos holmi és igazolvány és kevés pénz, nagyon kevés pénz. Van benne egy koppenhágai térkép is, egy Koppenhága-térkép, mert ez egy Koppenhága-novella lenne, de itt, az avenue Henri Martin-en és utána az ugyancsak „avenue” Georges Mandel-en „lett meg” Koppenhága. Nekem ehhez az íráshozott lett meg. Ezek szép széles sugárutak, egymást folytatják, és nem is azért itt lett meg Koppenhága, mert tágas és fás volt ez a két út – mint ahogy Párizsban, annak mondom, aki szereti az ilyet, én nagyon szeretem, elképesztően „nekünk-ismeretlen” nevű utak ilyen fásak és szellősek, ilyen „szépernő-versesek”, mondjuk, például... mert rettentően jól vagyok itt, azért-persze, így írtam, kötőjellel, idézőjel helyett; ma megmutatom Cicánk képét a Montmartre Múzeumban, Cicánk a madár, és nem álcázásból „cicánk”, csak ahogy én se „a” Montmartre-on lakom, hanem „lakom”, hát a neve mindennek és mindenkinek, főleg-azért, hát az csak a neve, és Cicánk az egy veréb volt, ő volt a Szpéró, aki miatt tizenegy évig halasztódott ez, hogy Párizsba eljöjjek, előbb neki ezt a tizenegy évet le kellett élnie, előbb ahhoz a kezemben éjszaka – sosem múlik el, hogy te ébredtél fel haláltusája kezdetére, te adtad meg a lehetőséget, hogy Cicám az én kezemben haljon meg, üljön ott utána, és én még higgyem, hogy él, de gyanítsam, hogy nem, most, hogy ezt írom, elkezd az írógép előttem, mint a zuhanyzó ebben a manzárdban, homályos-üveg, inkább műanyag, az ilyen távolítás művi, csak – elárulok egy nagy titkot, így szokták írni ezt – az a „vicc”, hogy az is művi, ha kemény vagy engedékeny kékszürke szemmel nézem a világot vagy a gépet, avagy ezen a zuhanyzó-tolóajtó állagon keresztül. Az utazásnak, bizonyos – szolid – szállodaelemek megismerésének ez a fő haszna; hasonlatokat kapunk olyan alapdolgainkra, mint sírás, szarás, elélvezés.

Na most ne vigyorogj olyan engedékenységből-lesajnálóan, barátom, elélvezni ebben a novellában nem fogok, de a többi hír igaz, és Szpérót ezzel be is fejezem. Még Koppenhága rá van írva a fotója hátára –––––– épp ennyiedik születésnapján, mikor már messze, messze nem élt, voltam bátor repülőgépre szállni, maga a dán partvidék ott... mindig elfelejtem... lám, igaz, amit ások fordítástól, végeredményben pénzkereséstől-és-csaktól „kilúgozott”, hogy egy ilyen szép szállodátaln legeletlen, jav., leveletlen és szellőtlen – Szép Ernő kifejezése a levél és a szél – hasonlatot használjak, és még a ... nincs kedvem radíroznil őrzöm inkább a falradírozó állagát kis céldarabomnak!... a „szállodátaln”-t is javítom, mondani se keli, mire, de nem érdekel a novellának ez az anyagszerűsége, elárulom rögtön, mit akarok elmondani, azt, hogy egy nap se tudom, ma se, ötvenkét évesen se, mit akarok csinálni, akarok-e bármit, mire jó, ha csinálom, mire jó az az összetettség, hogy csinálom is, nem is, meg hogy mindenfélét gondolok... ám közben kinyitottam az ablakot...! a tévén valami híreket mondanak, itthon, ja, otthon ma van a szavazás második fordulója... de én mikor legutóbb Münchenből hazafelé mentem, a gépre felszállva már újságot se vettem magamhoz az ingyen stokkból, és odahaza, bár te összegyűjtötted a lapokat, három napig ellenálltam, aztán viszont nekiesetem... jav., elszólás? nekiestem a matériának,és amikor nem agyba-főbe dolgoztam, hát a „helyzetet elemeztük”. Az igazság – az „igazság” kedvéért ideírom – kedvéért ide kellene írnom mi a véleményem az otthoni változásokról. A Monmartre Múzeumban – aztán jöhet végre Koppenhága, jön, úgy írom meg majd, mint egy „legszebb nyári élményem”-dolgozatot, a Múzeumban tehát a portás és könyvesboltos a minálunk zajló nagy változásokról szólt nekem, örült, hogy az „ilyen Utrillo-szerű festészetet szeretem... és mit mondhattam? hogyan mondtam volna, hogy mi minden jön össze bennem, mikor látom, ráadásul még meg is van nagyjából olyan sok „Utrilló-ház” és miegyébb, legföljebb a falfelületek mások etc. – megvettem egy kis füzetet, húsz frankom volt rá, ő elmondta, mikor néhány Szpéró-vázlatot is adtam neki a kedvességéért, például a nulla kilométerkő „Örök­láng”-változatát, hogy t. i. ez lobog velünk, ez a nulla, emberekkel, itt tartunk, nem sehol, mert pontosan be van mérve, rendszerbe van állítva, a nullánál tartunk minden igyekezetünkkel, ahogy Utrillo a házakat rajzolta és festette, és ahogy akárhogy rovom a Montmartre-ot, ahogy Szpéró akárhogy volt, nem volt, volt vagy nem volt, a nulla, mutattam, átalakítható, ez a láng-forma, madárrá, és meg lehet lobogtatni, velem volt a müncheni toliam, és legalább jól jött a „müncheni láng”, nem az olimpiai, hanem a Dachauer Strasse emléke, ahol az idei nagy februári „európai szélben” két kofferral, azaz sporttáskával, ott mentem, hazafelé jöttem, százkilométeres szélben, a kalapom le ne vigye, elkapni sem tudom, tele a két kezem, mit írtam én harminc éve kezetlen szobrokról, mit tudtam én – persze, sok mindent –, de a Dachauer Strassén vagy bárhol másutt ilyen szélben az nem segít, az írás tudománya, a fejet kell úgy mozgatni, hogy tartsa a kalapot a nyaktartás, pláne, ha a fekete kalap karimája széles, a kapualjakban csavargók ültek, szürke télikabát, lila arc, szakáll, és egy ilyen aljban nyílt láng is égett, bogrács alatt, valamit főztek, hát a repülőgépen, ahogy jöttem Párizsba most, arra gondoltam, igen, a bográcsba vagy a lángba bele ne vigye a kalapom, mert ha csak röhögnek az igyekezetemen, az addig rendben, de hadd jussak túl „ezen is”... ilyen az utazás is, nem is tudom, befejeződik-e a mondat, már a telefonodra gondolok, örömet akarok szerezni neked, nem mintha ilyen kényszerítésem lenne a részedről, mégis... valami van... örömet, hogy elmondhatom: már 7... 8... 9... oldal van meg az első itteni írásból. Igaz, Koppenhágáig nagyon lassan akaródzom v. akarózom visszatérni. Addig akarózz (Főmedvém), amíg az akaród ér, addig vaka... stb. Hol vannak ma már az ilyen viccek! Még a Georges Mandel-vicc is csak vicc... ja, a fák, a tágas sugárutak... hét Koppenhágában, amiért a térképet, amit a novella érdekében elhoztam ide – ahogy az írógépet is elcipeltem egy „Douglas” feliratú, egy müncheni drogériában vett, s megdöbbentően piros-fehér-zöld műanyag válltáskában... te Jézus, most jut eszembe, az asztalon van itt a tévé is, szét ne írógépeljem...! –, Koppehhágában a ... várjunk csak, megnézem... a Frederiksberg Allé nevű gyönyörű fasoron ugyanígy ültem, mint itt a Martin és a Mandel sugárúton, csak ott, viccből, meg a búcsúzás bánatát legyőzendő, üvegeket guberáltam, és ezen a nevezett allén hármat leltem, de kiderült, meggyboros üveg volt mindhárom, és, ki tudja, miért, meggyboros üveget az Irma nevezetű ottani közért nem váltott vissza, itt viszont, a világ egyik leggyönyörűbben és legteljességesebben fénylő múzeumában, a Monet képeit alapvetően körbevonultató Marmottan-palotában tett látogatásom után, s hogy erre a két avenue-re leltem, nem anélkül, hogy előtte egy kis mellékutcában, gondolom, a rue Nicolón vagy a rue de la Tour-on, és itt akkor következetlen vagyok az utcanevek utáni kötőjelekkel, végre kezd olyan cipő-a-járdát-rója természetesebbségű lenni a dolog, vettem tehát egy üveg bort, jócskán drágábban, az igaz, mintha a rue de Passy-n megvettem volna, ott 7.90 itt 12.10 etc., de a bor kitűnő volt – már nem is tudom, miféle micsoda –, és sikerült ki is nyittatnom, mert akkor még nem vittem magammal a bornyitómat... most a gép kocsija állandóan egyszerre löki le az asztalról, a bordó pulóveremről a párizsi és a koppenhágai várostérképet, egymásra hullnak; legalább Koppenhágát behozom így, de nem is, itt van már az az Allé, Koppenhága itt van, a baj inkább az, hogy a gépelésre a kis Sharp-tévé nagyokat recseg néha, meg innom is kéne, a csokoládét eszem, amit bepakoltál nekem, de erre főleg kell inni, alapvető fölfedezés, ahogy alapvető dolgokból most jót vagy semmilyent mondtam neked eddig csak telefonon, nem szidalmaznánk egymást, mint Münchenbe és -ből, például, válogatatlanul válogatott kifejezésekkel, hanem, bár te azt mondtad, na ja, de utána, hogy ez neked nagyon megtisztelő, én azt mondtam, hogy rendkívül felértékelődik egy ember és egy ember, egy férfi és egy nő, történetesen, mindenoldalú, Így mondtam, kapcsolata, mihdenirányú és mindentárgyú, felületi és behatóbb, és mind ezek, ha így vannak, és pláne, ha ennyi köztörvényes szerencsétlenkedés után, mikor már rég meg is ölhettük volna egymást, tehát van milyen alapról írni, mondjuk, tehát innen eddig minden telefon nagyon jól sikerült veled, és a „na ja” nyomán arra gondoltam, megint a te realitásérzéked, hogy hát persze, ez a „na ja” azért ott van mindig, jóllehet a drága McDonald-szalmakrumplimat hűlni a táskámba zártam, hogy neked iszonyú, sokkoló, hadian leszállított árú – 20 frank! – nagykabátokat vegyek, kettőt, és arra gondoltam, hogy jól fog állni rajdad, és hasznos lesz, hogy fogalmak átlagát adjam, akkor hát, és móka volt az egész, húsz frank az két nagy szalmakrumpli, vagyis áhítattal válogattam ebben a kacamajkahalomban, ahogy te is tetted volna nekem. Mindazonáltal, sajnos, „na ja is”.

Mindazonáltal, sajnos – vagy nem sajnos – általában minden olyan na-ja, vagy na-ja tud lenni. Koppenhágában túl sok lett nekem a 13 nap; de hát akkor azt hittem: Szpéró halála után elmegyek, „felejteni”, és ez Londonban történt, de nem mehettem újra Londonba, közbejött valami „túl sok na-ja”. Igen, túl sok. Én most már nem is mennék Londonba, nem akarok bármi rossz érzést neked. Na, ja. Mert el kell ismernem volna „rizikó”, így éreznéd, és engem is kellően féltenél, evvel. Na... Kinyitották a bort, persze, utánam jött a kis maláj vagy arab vagy pakisztáni a boltnak ebbe az italos felébe, de a bort kiyntit... jav., kinyitották, és ez épp elég volt a jóból. Emlékszem, Londonban is kinyitották a vietnamiak az egyetlen üveg boromat, amit ott ittam, ott semmit se ittam 24 napig, de most Koppenhága a téma, ott, emlékszel, az utolsó nap, a guberálás után, mikor vagy 10-12 koronát összeüveggyűjtöttem, vettem az Irmában magamnak egy olcsóbb, neked – azaz otthonra nekünk – egy drágább üveg francia bort. Vagy 100 dán koronáért. Ez lett az üvegguberálásból. Itt meg Párizsban, hát milyen bort igyam, ha nem francia bort? Mindenféle kenyeres, boros üzletem megvan már, gyermekes üzletem is, amennyiben Szépre veszem a dolgot, Szép Ernőnek arra a kijelentésére, hogy furcsa figurák a barátai, és itt megint bejössz a képbe, nem, dehogy vagy furcsa figura, csak te hoztad innen a clignancourti bolhapiacról azt a nagyon kedves, mókás és fájdalmas arcú halványzöld madarat, akinek a párját, hibás festésűt, megvadásztam, nem is sejtettem, hogy a piacnak ennyire az elején kapható, ez az, mindig azt hiszem, többet kell beleadni valamibe, összetettebb, bonyolultabb minden, ennek ellensúlyozásául aztán kegyetlenül egyszerűsítek másutt, hát ez a gyermekes volt, de – Kosztolányi! – feleséges boltom nincs. Ám afelől nyugodt lehetsz, hogy van mindig elég eleségem, kenyeret – például! – többet is eszem a kelleténél, s mert összesen tíz napot vagyok itt, az összes pékségbe már el sem mehetek, amit fölfedeztem mind... ám elég. Koppenhágában tehát volt ez a bor-dolog, a nagy allék, a tavak... mennyi tó volt, mennyi tóhoz kizarándokoltam, ültem a partjukon,most ezek a tavak meglettek a Monet-képekkel, szint-ugyanazok a fajta tavak voltak, fák, vízi növények, nekem még madarak is voltak, már csak a clignancourti madár hiányzott, de a borral, a széllel, a kegyelő áprilisi idővel, azzal, hogy egy ágas gesztelnye, jav., egy gesztenyefaág, sok levéllel, épp a fejemre hullt, s rajtam sodródott le a járdára a Martin sugárúton, s mi legyen most, kérdeztem mint Szép Ernő, csúnyaság volna, ha ón tégedet eldobnálak, vagy megválogatnálak, pláne, leveles ág, csak azért azt ne higgye minden fa, hogy Így bánik el velem, hogy haza Budapestre viteti magát, nos, ezt az ágat azért eltördeltem, leleveleztem, s a táskámba, a bor mellé, egy borítékba, jó nagy fehérbe, dugtam. Akkor leültem egy padra. Mint Kopenhágában. Reménykedtem, nem valami fontos vagy rejtelmes épület elé telepszem, elővettem a borom. Meghúztam. Egyszerre meglett – a borral, a paddal, a sugárúttal, mindenfélével – Koppenhága. Olyannyira megvolt a hosszú nappalú város, melynek, ezt félbe is hagytam, Hellerup reptere felé közeledve a gépből a partot olyannak láttam, mint a vonatból gyerekkoromban a Balatont... hát most megvolt, gyerekkor, Koppenhága, madarak-a remélhetőlegesen nem fontos épület tetőgerincén: verebek, Szpéró és társai megvolt minden együtt. Ehhez most úgy lehet szakszerűen hűnek lenni, hogy a „koppenhágai” novella az égvilágon mindenről szólhat. Már csak elnézést kell kérnem ettől a szegény írástól, hogy ennyi kelletlenséget nyilvánítottam – inkább felőle, mint iránta. Neked meg mondanom sem kell, hogy a „na ja” eltörlése, kiiktatása az én dolgom. Az, hogy ilyennel van megverve az ember, mint efféle „írás” – talán látszik már, hogy nem egyszerűen „írás”–, még azzal a csuda joggal is jár, hogy zabban-lesőként vigyázzon a mások lelke épségére. Testekre vigyázni nem tudok. A magamét kihúztam a pulóverből, így írok.

Ó, igen, a Múzeum. Hogy tehát a ruha- és könyvtáros és jegyadó ember, nagyon kedves fiatal francia, járt Bulgáriában. A bolgárok fantasztikus emberek! Krumplit esznek, igaz, főleg, és... keresi a szót... segítek, angolul mondom, franciául csaknem ugyanaz– kolbászt, kenyeret-hagymát-és kolbászt... húha, én mit eszem otthon? lesz, akkor, ma este telefonba bemondom, egy jó kis... hát igen, persze, krumpli és sült hagyma avagy hagymás saláta is lesz hozzá... de fantasztikus emberek. És ami mifelénk zajlik most! Közben egy nagy Utrillo-albumot mutat. Közben én már elregéltem: arra mifelénk némely emberek, bolgárok, magyarok stb. is egyre és folyton és örökké európaiak voltak... és nem okvetlenül a legnagyobb „UNESCO-utazók” és riporterek és sportolók, akik Európát járták. De hát ez hosszú téma, és mennyivel rövidebb az Utrillo. Hogy ez az album nekem megvan. Egy kis templomos Utrillo-füzetet veszek a húsz frankomért, s mondom: Szpéró egy-egy templom képéhez kötődik – már elmondtam nagyjából Szpérót –, és hogy ezt az albumot én a szőnyegen hasalva nézegettem, de mennyiszer, ezeket a házakat itt, amelyeket a Montmartre-on látok most, és amióta Szpéró meghalt otthon ezt az albumot nem bírtam elővenni, elutaztam csak ide-oda, Londonba, Koppenhágába, Münchenbe, mert Szpéró már elengedett engem, akik még élnek – milyen nagy volt Szpéró! milyen fontos! mikor ők, akik még élnek, a Samu, az lesi széncinege, az Aliz, a Mokkái, a Tutu zöldike etc, is oly fontos és nagy valakik, hát akkor, gondolom egy este, és ráz a zokogás, egyszerűen a zokogás ráz, fekszem az ágyon, és ráz ez a zokogás, hát a Szpéró, az Éliás, a Pipi Néni – vak madarunk –, a Poszi, vagyis poszátánk mekkora valaki volt... és mind egyazon évben haltak meg, 1988-ban.

Az ép elménket valami mindazonáltal megőrizni segítette; és akkor – mert te már korábban vállalkoztál egy útra – elkezdődött egy kicsit ez. Utazom, úgynevezett. Itt vagyok, úgynevezetten, Párizsban. Ahol a Georges Mandel sugárúton például megvalósul Koppenhága. Párizs nem akármilyen hely, mondom ezzel. Remélem, a szálloda némely kedves lakói, esetleg épp azok, akik hangoskodni szoktak – arcra nem ismerem őket, személyek iránt nem érdeklődöm –, remélem, a lakótársak nem emelnek panaszt a gépkattogás ellen.

A Koppenhágát meghozó sugárút a Trocadero nevű térre futott ki. Itt nagy táblára lettem figyel­mes. Erre mondtam, hogy ez is olyan, mint vicc. Georges Mandelnak állított emléket ez a tábla. A név... az évszám, hogy... nem is emlékszem, 18 –, igen 1886, ilyesmi, és – kötőjellel – 1944. Sejtettem valamit egyből, de megdöbbentem, mert az a szó jött a 44 után, hogy collaborateur. Na, ez abszurdum. El is mosolyodtam. Sejtettem. Nem kollaboráns volt Mandel, hanem valakinek mun­katársa. Mármost ezzel kezdődött az életútértékelés. S persze, a Gestapo és a francia kollaboráns milícia végzett vele. Munkatársa pedig –––––– hm, Clemanceau-nak volt ő. Mentem tovább.

Aznap – mindettől függetlenül – 9 és fél órát gyalogoltam, és ezek egészen képtelen adatok... Már úgy értem, a részletek, hogy Párizsban honnét volt eljutásom hová, de hát se büszkélkedni nem akarok, se pontos beszámolást, se... Hát igen, mikor épp ott tartottam, hogy a világ legtermészetesebb állapota ez az „írásos”, kipukkad az egész: kilukadok arra, hogy mintha megint baj volna. Pedig most nincs baj azzal, hogy amit-csinálok meg „aki-ami-vagyok”, ne illene össze... és mégis, ráfut a gépem ilyesmire. Hát mondjam el? Azért, hogy a kedves Lajos-szigetemet viszontláttam így, vagy mellesleg eljutottam a Boulogne-erdőtől az Orsay-múzeumig – következetlen elevenség az írásmódban –, onnét a Saint Germain bulváron a nevezett szigetig, át a Bastille térig, onnét kis vargabetű az úgynevezett Arzenál-kikötőcsatorna mentén, majd a Maigert, de jó így félregépelni legalább őt, Maigret felügyelő által – is – híressétettboulevard Richard Lenoir-on megint... mert már jártam itt... ahogy a... jav., ahol a felügyelő lakott... vagy hát ilyen képzetesség az, hogy Koppenhágába járok? Londonban? Párizsban? Bécsben? Kölnben? Düssel­dorfban? Ahogy Maigret ott lakott? Ma hány és hány Utrillo-utcát jártam be – Custine, Tholozé, Ravignan, Orchampt etc. –, melyek egyben nagyjából Maigret bizonyos könyveinek utcái is. Most mit írjak ebbe a bekezdésbe még?

Szerencsére nem a slágerlista megy – kell a gépies elfoglaltság, ha a szbo, jav., szobában va­gyok! de most az írás, már ha nem jön valaki rám kopogva a zajért, az írás is megadja a mechanikus foglalódást... ráadásul 4-5 napnak, mint mondtam is neked, el kellett telnie azért... hogy összejöjjön valami, mit is akarok elmondani. Alapvetően tartalomelmondó író vagyok, nem formai. Csak hát... erre már mondtam valamit. Na, igen, a Mandel – 44 és egyebek. Ha rossz helyen vágunk.

Hú, de megnyugtató – és de „boldog” is vagyok! –, hogy ez a 14. oldal már. Nyert ügyem van. Egy kis Koppenhágát keverek bele – a tavak, a verébetetés, a gesztenyefasorok, a nagy járások, a nagy múzeumozások, az üldögélés az egyik ilyen múzeum melletti nádas tó mellett a parkban, kis asztal volt ott a kiszögellőn, teljes magány, a fojtott hőségben, mely helyemen azért a fák és a nád és a víz által inkább mérsékelve volt, a parkot ápolták, a rózsakertósz odajött, megkérdezte, hány óra van. Ugyanaz a hivatalnok vágott át a parkon, mint előző és megelőző nap, nagymama jött uno­kával, valami más, már ismert, emberek mentek sietve. Igenis érdeklődtem így e személyek iránt.

Vagy a múzeum kertje mellett – itt Párizsban is komoly múzeumozást művelek, de nagy bírálatokkal!... hogy például az egyik talán legnevezetesebb múzeum nem eléggé fényes, kicsit fakó, te is mondod, hogy a rengeteg-rengeteg kép üti egymást stb. –, igen, ott, ahol majdnem minden nap letelepdtem, ott volt a Stockholmsgade. Fontoskodó érzettel tetszett nekem ez az utcanév. S „urar” volt az, hogy órás, a sarkon, és a Farbingsulhetan-cég szállító-kisteherautója álldogált ott megannyiszor, és a verebeknek motzsát hoztam a rettentő gazdag svédasztal mellől, és a szobám ugynilyen manzárdféle volt, mint ez, a szállodát, mely a Grand nevet viselte, ezek mindig egy mód a legszegényesebb hotelok, más mód mégis... csak-valamik, persze, csak tréfálok, a szálloda frissen volt renoválva, de a szegény ablak-faanyagán már elnyomott csikkek tapadtak stb. A nap hajnal hajnalán kelt, este 11-kor is világos volt. Volt az egészben valami szomorú. Hogy „ennyit kell távol lennem” tőletek.

Hát kösz, Párizs – most elhagylak, itt vagyok úgyis, este még lemegyek, ha akarom, a Montmartre körútra, ahogy első este csináltam, akkor volt a legjobb, a legbűvöle...tesebb, igen, hadd írjam le ilyen semmitmondó, helyénvalóan egyszerű szóval. Most először ittam egy korty bort, egyébként, piros fogpoharamból, mióta a mai adagot megírtam ebből itt. Nemsokára jön a telefonod. Bocsánat, Párizst is tegeztem, de Párizshoz te tartozol hozzá inkább, nemén... és megint olyan „na ja”, hogy ezt kellett mesélnem: már Szpéró halála után lassan az az üzenet – „üzenet”, de szó szerint – jön Cicánktól, hogy „nyugodj le, nem kell annyira úgy lenned hűnek hozzám, hogy a még élőkhöz otthon hűtlen vagy”, tehát: „ha akarsz, most már maradj otthon”. Ezt a távmondatot kapom én Szpérótól egyre. Nem muszáj olyan nagyon... már én megvagyok odaát, együtt játszom veled a kockabaj­nokságodat, melyet te Koppenhágában is, Párizsban is etc. minden este magadban lejátszol, újabban 8 kockával, és én is, mondja Cicám, tűrhetően szerepelek. Szpéró, Aliz, Samu etc., és nevezetes medvéim, akikhez a bolhapiacokon és áruházi játékosztályon vett – avagy barátaimtól ajándékba kapott – „Szép Ernő-lények” is csatlakoznak... szóval, te azt mondtad egyre nekem, hogy ón Párizsra „haragudnék”, azért nem akarok menni. Csak nekem tényleg megjött ez a távközlés Szpérótól, és már nem volt muszáj, nem lett volna muszáj jönnöm. Persze, nagyon jó itt, erről tudok beszámolni neked telefonon, és korántsincs semmi zűr, ahogy korábbi telefonjainkkal ráadásul a sok költség mellé még ezt is összehoztuk, ha gyönyörűséges utcákat akar itt, nem köz­nevezeteseket, igen, olyanokat, mint a rue Custiner, rue Ordener, a boulevard Barbes, a rue Caulaincourt – nem a Clignancourt! –, a boulevard Ornano etc., és akkor olyan terekről nem is szóltam még, mint a Toudouze – nem Toulousel – tér, vagy utcákról, melyeket nem is tesznek laza, karcsú, halványzöldes április-lombú fák gyöngéden nélkülözhetetlenné, mint nevezetteket, mon­dom, utcákat, akár a „lorettóihoz” címzett stb. De akkor még mindig hol vagyunk Koppenhágától. Ki menne oda a kedvemért? Ki hinné el, hogy körútai, sugárútjai milyen „párizsiak”?! S miért kéne bárminek is párizsiasnak lennie. Koppenhága utcáit úgy jártam még, hogy akkor hát, a Szpéró-halálára-London után ez az utolsó út.

Most nem tudom, mi van. Mit mondhatnék? Valamiért Kosztolányi-féle köszönetét kéne adnom. Hajnali részegséggel. Csakhogy én, még ha leinnám magam, akkor se „rúgnék be”, ráadásul hajnalban aludnék. Vagy elfogult képzeteim volnának veled kapcsolatban. Jó, legyen a „na ja”. Valakivel kapcsolatban, akit rád-azonosítok. A „rád” különben is teljesen alkalmatlan szó így. Maradjunk ennyiben: túl-tisztában vagy magaddal, hát ebbe a képbe nemigen fér másik konkrét ember. Túl kevéssé vagyok tisztában magammal, hát nem lehet nekem mindent személyre-fel elhinn. Sic. Javítva: elhinni.

Túl egyszerű dolgokban hiszek. Abban, hogy 7 vagy 11 vagy 9 vagy mit tudom én hány emberrel fut, úszik, áll ki egy csapat, hogy valamit ketten játszanak, más dolgot hárman vagy négyen... amik a játékszabályok. Innen kell elindulni. Akkor egy váratlan pillanatban kabátot vásárolunk valakinek... Monet londoni képén meglátjuk, hogy a fény olvatagságát a vízen meg tudta csinálni... előjön hirtelen Szpéró, behúzódik a zuhanyozópanel.

Neheztelünk, vagy csak nem is neheztelünk, nem is arra a valakire, akivel, hanem „valamire” – ami: van-e? –, ami nem tudta összehozni, hogy valahol, ahol annyi minden megvan és meg is lehetne, annyira nincs meg valami. Kettőnkről beszélek. Gauginnak könnyű volt. Koppenhága – mennyi Gaugint láttam ott! –, dán felesége etc. Nekem örökké az ez-ami-van, ez-a-munka, ez-az-otthoni-micsoda, csak-ők, csak-én, csak-te, ez marad, és közben rettentő kilengéseket mutatok mindebből, mindebben, mindezek alól. Azért nem szabad megharagudnod, ha azt mondom: te erre a kilengősdire jócskán rábíztattál.

De hát ha meghalt Szpéró: miért ne lennének hossz hajnalok Koppenhágában! Tavak, Stockholmsgade, értelmes és értelmetlen járkálások, nem mindig a Majakovszkij utca vagy a Németvölgyi út. Hát persze. Nem minden mód vagyunk összezárva! hogy ennek már tárásnak kell lennie? Magunkban is.

Persze, valami kibontakozik. De hogy a számomra rettentően unalmas koppenhágai iparművészeti múzeum pontos mására ismertem Párizsban, hirtelen mégis az volt és az volt: itt, ezek közt a porfelületszerű bútorok közt megint elkezdhetnénk, Cicám. Repülni tanulnál épp. Nem lennél oly szegény bajos lény, mint a Miromesnil utca rengeteg régiségboltja és galériája után engem a Rond Point tér melletti kis parkban fogadó, porban csúszó verébke, nem lennél ily idegenes, mint a koppenhágaiak. De hát minek is mondjam, nem a Montmartre-on tartok ismeretterjesztést egy krumpli és egy kolbász mellé. Mellesleg, amit az én kedves, mélyen érző múzeumi ismerősöm mondott: az emberek itt, errefelé nem is tudnak „így” foglalkozni ilyen dolgokkal...

... A tévé recseg! De, most kapcsolok, le se vettem végig a hangot, mind a 17 oldalt lenyomtam itt úgy, hogy franciául szólt valami a fülembe, és semennyit se zavart...

... alszanak nyugodtan, dolgoznak módjával és jól, vagy nem jól, és nagyokat utaznak, jó messzire, és... és... és...

Mit fontos elmondani még? Koppenhága talán híján volt a nagy neveknek. Ami a mi tudatunknak kell, ami tápláléka. Ami pótolja elégő anyagunkat. Nem az, hogy „Mars-mező”, „Eiffel-torony”, de már hogy Boulogne, Passy, Vincennes stb., vagy Bercy, Villejuif etc., ezek a dolgok is: támpontok. Kötjük valamihez magunkat. Koppenhágám több volt hát, igen, a semmiből lett valamivé. És – az utcaneveket leszámítva – ugyanaz volt, mint Párizs. Az agyat magába-záró testtől függetlenül ugyanaz volt. Ugyanaz, úgy, hogy még most se bírom tudni.

Koppenhága volt az a tudás, amit „a sírba fogok magammal vinni”. Ahogy Szpérót. Koppenhágát nem is próbálom magyarázni. Soroljak utcákat? Lehet kérni térképet a követségen, kellemes rózsa­dombi utca. Vagy mit tudom én. Szól a tévé. Egyáltalán nem zavar. Telefonod fog jönni. Most már boldog vagyok ezzel az írással. Legyen egy ív, jó egy ív. Még bő három oldalt engedélyezek ma­gamnak, beszélgetésünk után. Elmondom majd neked, hogy... mit is? Az írás kivitte a fejemből, tele voltam mindenfélével, miket mesélek. De hát te unszoltál, üljek le már írni. Amiért a gépet hoztam. S elemi erővel el is érkezett, hogy most akkor itthon kell maradni délután, írni kell. „Csak.” A pénz, az vicc volt. Az, hogy „miért hoztam a gépet”, az is, így, vicc.Hoznomkellett.Koppenhágában hiányzott.

Azért ezek, persze, fontos „proletár” dolgok – vicc! hogy magunk szedtük össze a lehetőséget az egészhez, senki sem segített. Nem is szeretnék „kérni. Elvártam volna sok elemi támogatást. Ötvenkét éves vagyok. Lassan minden hanyatlik. Mit ér bizonyos erőm, meg a gyaloglóképessé­gem? A legmodernebb technikai eljárásoktól messze vagyok, nyelvtudásom csak a magyar ügyekben használható – fordítani –, meghaltak és sorra meghalnak, akikhez elemi erővel kötődtem, veled rettentő hevességek kötnek össze, s téged is velem, a ház, ahol laktunk öregszik, a pénz értéke fogy, valódi könyveket egyre kevésbé adnak ki, egyre kevésbé tudom megjátszani magam, egyre kevésbé tudok „akarni”... egyre biztosabban „vagyok”, van velem az, ami vagyok... bár többé nem mondom, hogy ez-„van”, hogy ez az, ami van, de annál eredendőbben maradok az, ami eddig voltam... miközben, persze, „figyelek” arra, ami „változik”... már ha igaz! Valami „szórté”, lapkészlet másféle leosztása és sok tiszta jó szándék... tehát ez. Rég is volt tiszta jó szándék. Talán kevesebb rémség lesz. Talán. Engem már nem nagyon érint, tudod, ezeket a dolgokat foglaltam össze Koppenhágában Cicánknak. Ezeket a jegyzeteimet elhoztam. Most ide is másolom. Majd még a párizsi jegyzetek jönnének. De Párizsból itt forma szerint épp elég volt. Elteszem azokat máskorra.

Fülembe bömbölt egy tévé, egy idegen nyelv. A semmiben ültem, egy manzárdszobában. És írtam ezt. Egy végigmászkált nap után. Egy délután, egy kora este írtam meg, akit itt megírtam. Mégis, hajnalban felébredve ugyanazt a pusztulásosat érzem, amit Koppenhágában. Pedig „tiszta egészséges vagyok”. Akkor mi van?!

Hát ezt keresem, mi van. Nem akarom ezt eltávolítani, elkenni a legtisztább eszközökkel sem. Hogy például: tudom, mit kellene ide-adagolni, hogy „koppenhágásabb” legyen „az egész”. Első délután, ahogy a Grandba megérkeztem, elmentem az Óvárosba. Dzsessz szólt. Utcai banda. A Tuborg sörgyár, kegyes önjószándékkal, finanszírizta a dzsesszhetet... mert mindenki rajongva hallgatta ugyan a zenét, ahogy, mondjuk, az irodalmat nálunk is szeretik, de kinek lenne pénze mindarra-hogy-és-ami. A sörgyár hirdetései, pultjai ott voltak mindenütt. Ettől függetlenül szólt a zene, és a ládák remekek voltak. Felirataikkal együtt. Eleredt, mindentől függetlenül, az eső. A földön ültünk, kezem, mint megírtam már, mohára támaszkodott. A tér akadémiai épületekkel volt körülvéve. Az egyik legnagyobb atomfizikus szoborarca is a dzsesszbe bámult. Felnéztem rá elmenőben. Nem tudtam mit mondani, tenni. Ott volt egy székesegyház is. Fordítottam egyszer egy darabot, balti birodalom-vidékről, egy szegény ország írójától. A székesegyház, ez volt a címe. Most meg a világban annyi minden van. De hát „most”? Itt én olyan firtatva-furcsálkodva nézem, hogy a slágerlistán egy szám címe „Hiroshima”. Közben, hajói látom, az egyik legnagyobb francia múzeum csak úgy hemzseg a köszönetektől: a japánoknak. Erről, úgy mind, nem lehet „írni”. A Mandel – 1944... rossz elvágása minden aktualizálás. De én azokat is megértem, akik erről egy-azegyben írnak. Szpéróékról én is írtam egy-az-egyben.

Már nem írok. Ez az, hogy nem akarnék írni. Csak ez. Ez az, hogy másképp meg nagyon is akarok. És épp ezért kell is akarnom. Befúj a mégis-kinyitom ablakon a szél. Nem fogom beverni a fejem. És már a 20. oldalt fejeztem be. Hát így nem és nem adom fel, nem adom meg magam magamnak sem. Várom, azért persze, telefonod.

Utterslev Mose. Ezek voltak amolyan távolabbi tavak, nem a négy-öt belső tó, hidakkal, bent a városban, nem, ezek olyan jól kijjebb lévő tavak voltak, hogyan is volt... egy temetőn kellett átmenni... és vadludak úszkáltak a vízen... az egyiknek, meséltem neked, el volt törve a szárnya... vagy a lába... valahogy olyan félrebillenve úszott, meséltem. Másnap ezért a madárért újra elmentem oda. Miből jöttem rá, hogy ez valami pihenési szokás? Szóval, nem volt bala. Jav., baja.

Most akkor nem kell olyan hamar ítélni. Elég rosszul sikerült a telefonunk. Nekem más a fontos, mint neked, az utcákat, a szegény Kúlenkúrt, Órdenért stb., elmondtam, majd hogy a bolhapiacon egész mélyen, messze bent jártam, vagyis a tulajdonképpeni piacon kezdtem a keresést, csak aztán kiderül, makacs kitartással – így éreztem én –, hogy egész az elején van, amit a térkép még nem is jelöl bolhapiacként, de hát, persze, az is az, mindegy, rájöttem, s nem is adtam fel, míg meg nem leltem azt az árust, akitől azt a nekem oly kedves kis kínai madarat hoztad, a félrehajtott, szomorúan kérdő fejűt, és büszke voltam erre a kitartásra és igyekezetre, de biztosan nem jól „adtam elő” telefonba, torztól torzabbig ment lassan a telefon, aztán ledaráltam, hogy hagyjuk abba, rettentő nehéz lett volna jó telefonná csinálni. Sajnos, ott maradtunk meg, hogy én „neked ismeretlen utcák nevét sorolom”. Nem tudtam elmondani a Montmartre Múzeumot és a bolgár kolbászt és krumplit se, semmit, viszont az is igaz, hogy mindent-mindent nagyon lelkiismeretesen elmondtál nekem, ami rám odahaza szakmailag vonatkozik – postával jött etc. Hát csak sajnálko­zom. Nincs szerencsénk, igazán. És még igazán szerencsétlenek se lettünk, még nem.

Bár hogy az ilyesmi mindig mennyire van...?

Mi hozza meg?

Hiányzik a tévé hangja. Lekapcsoltam, hogy jobban beszélgethessünk. Megyek, visszakap­csolom. Mintha ennek az írásnak a része lenne már, hogy szól ez a készülék.

Augusztusban visszajövök. Nem is bánom. Megint rettentő nehéz lesz... hajnalonként. Rám fog törni, hogy „egyre visszább és visszább...”, és hogy nem akarok elmozdulni, akkor már „ott akarok maradni”, de – hol az az „ott”? Itt is azért ennyire itt volt legalább Szpéró. Illat jön valahonnét, sült húsé, mint régi nyaralásaink illata, kettőnké, mikor nem volt még Szpéró, senki, és együtt jártunk el. Mit mondjak ehhez?

Még várok, hátha idecsörögsz. Futja rá az időből. Három percre futná. Igazságtalanság ezt írni. Nyilván sok rémes telefon alap-részese voltam. Ezt akkor hagyom is.

Alig van itt már helyem.

Hát Koppenhága, Koppenhága. Vissza akarok menni a Mandelre, a Martinra. Meg kellett volna beszélni egy-két bolhapiaci kérdést. Ezek voltak az én kérdéseim. Magam döntök, óriási döntések...! Csak hát a bolhapiac hétfőn van még nyitva, utána újra csak szombattól... és én még pénteken utazom.

Bolhapiaci kérdések.

Hiányzik a tévén egy sor minden. A franciák a Claude Lelouch-ukat, vagy Lelouche-ukat ünnepelve parányit olyanok voltak, mint akik a feltalálói annak, hogy „adni a világnak valamit”. Evvel „együtt” végignéztem, alatta sírtam Szpéró miatt, vagy mi miatt is. Hogy „adni a világnak valamit”. Közben egy nyomorult telefonom nem biztos, hogy jól sikerül. De hát most akkor azt akartam volna adni, hogy...? Abbahagyom írásom.

Majd megtanít „Isten” engem, hogy mi az, amikor eleget vesz el. Például. Majd ha Szpéróékat etc. Szóval, mondtam a magamét. Mondja csak mindenki a magáét.

Vagyis hát alszom egyet, aztán...

... Addig meg: Isten veled, Koppenhága, ég veled, hogy egy magunk-égtája költőt idézzek, aki ezt eléggé Párizsról írta, nagyság pora, hamvak.

Már csak annyi kéne, hogy egy Norwid nevű költő koporsóját kitoljam Montmorencyre.

Vagy egy Hamlet nevű királyfiért Koppenhága és Helsingör közt fussak dán földön.

Álmodtam az éjjel, sokat, valósan, és vadul. Szpéró egyetlen pillanatra vissza nem jött.

És még ez se mond semmit.

Minden szóval, amit most leírtam, legalább az álomra akartam volna megváltani a jegyet. Arra a napra, amikor nincs Koppenhága, London, Párizs, nincs, csak az van, hogy Istenem, eleget adtál, eleget elvettél, nem akarok új barátságot, új szerelmet, kérlek, hagyj végre örökre békén.

Milyen nagyot mondtam, mikor olvasmányom idéztem. Hát csak vigyázat, mondaná Szép Ernő, az olvasmányokkal, meg hogy az írók mit írnak. Azzal azért most pláne vigyázat.

Kimegyek a fürdőszobába. Nem lesz ott a gép. Ezt befejeztem akkorra. Az itteni Kossuth téren, ahol annyira szeretek eltévedni, egy fáradt narancs héját képzeletben lerúgom a járdáról örökre.

Aztán fölveszem, elteszem, mint gesztenyelevelet.

Ez folytathatatlan.

Ráhajtom fejem a zuhanyozó átlátszatlan tolóajtóanyagára. Bekapcsolom a tévét. Csak nézek, csak húnyom a szemem.

Most mit mondjak. A magamé: nincs. A magamé: a magáé.

(1990. IV. 8. d. u., Párizs)

Függelék

Mik voltak még jegyzeteim? Az írásról: egy darabig hajt, gyötör, hogy még semmi sincs benne „az irományban”, holott mi minden „volt” csak „velem” is. Aztán: ez lassan csitul. Bár nem okvetlenül okkal. Gépiesen. A klipek: de unom őket már. A város utcái: „agyon”-járom szegényeket. Összerogyásom-előtti állapotok emléke fűződik hozzájuk így – fűződne csak, szerencsére, mert az utcák neveire alig emlékszem. Gép: szerencsétlenül, rosszul működő masina. Olyan, mint ami a mi megfizetettségünk volt mindig is. Hogy itt vagyok, egyáltalán, küzdelem eredménye. Már bele­rögzültem – rögzöttem... de nem rögződtem – a küzdelembe, a „küzdés maga” a városjárás, a teljesítmény ilyese stb. Várom, egyébként, telefonodat most is, délután, ahogy mondtam neked, hogy itthon leszek az írás miatt, az írás már elragadott magával, magának, már, végre, fontosabb megint ez a cselekvés, mint „Párizs”. Bár azt sose mondtam, hogy e cselekvésen kívül bármi is fontos lett volna nekem. Legföljebb kizárólagos hatásúvá lett ez és az stb. Itt még azt is felírtam: jó, hogy „kapaszkodhatom” az írásomba, olvashatom etc. Ez nem érvényes már így. Valami bevég­ződött, de mivel tovább kell élnem, csak a magam módján tehetem, illetve, hogy alkalmazkodom, ez horzsolódással jár stb., nyilván megvan a kisugalma is, így mondom, s téged is, másokat is „ingerelhet” valami ilyesmi „belőlem”. Holott ez a „valami ilyesmi”: valójában – mint mondtam – alkalmazkodás, jobb híján való való. Nem is baj, hogy annyi elvész abból, amit egész nap „írandónak” összegyűjtöttem magamban; hamisítás lenne. Valami még épp megírva, valami még épp a szabályok szerint – mert nagyon is szabályok szerint élek, a magaméi szerint, melyekben a „magam” épp magam ellentéte... s így a végtelenségig.

(1990. április 10.)

És még

Vágyva várt telefonod bejött – hát nem szabad, igazad van, órára megbeszélni, mert akkor ez van, te is feszült vagy, én sértődött, hogy ezért rohantam „a város másik végéből”, s még ezzel is rabbá teszem magam/tesszük magunkat. Össze is sértődtünk a beszélgetés során. Megint az írással, a kiadókkal kapcsolatos híreket mesélted – joggal, hát ezek „az életem” –, de olyan zagyván kellemetlen dolgokat, súrlódásosakat, nem stimmelőket kellett tolmácsolnod így, hogy nagyon tiszta logikád, látásod, ügyintéző képességed ellenére is „átjött a rosszukból, zagyváriumukból, kisszerűjükből egy jó csomó. Küzdők közben ezzel a tökéletlen írógéppel. S azért is aránytalan, ami történik, a sok falsság, félrefutás, mert én meg ott tartok még, hogy ezt nagyon komolyan veszem. Begurulok tőle stb. De hát: „még”?! Hol tartanék? Hogyan lennék író, ha mindez nem érdekelne, ha nem izgatna fel és dúlna fel, ha bírnék reggelizni menni, míg ez az írás rosszul-befejezve áll itt? Hát már hajnalok hajnalán gépelek, az ágytakarómon, mely – a színe miatt is – olyan, mint egy óriási pulóver. Gépem verem a pulóveren. De ilyen viccek nem érdelkelnek. Már Párizst járva is az jár a bennem, hogy haza kell érnem a szállodámba, folytatni ezt az írást, korrigálni, árnyalni, egészítgetni. S akkor a durva-egyszerű írással-kapcsolatos hírek, a lojalitásba-gázoló, kicsinyes hírek: nem akarnak fizetni, „sírnak” némely munka-fogadók, szerves kiegészítőim. De jól történt azért tegnap este mégis! Telefoncsörgés – újra te vagy, a szétcivakodott beszélgetés után másfél órával. Mint egy Lelouch-filmben, mondom gunyoros boldogsággal. S mindent elmesélhetek neked, kabátot, számodra vásárlandó kerekes bőrönd ügyemet – „roulette” itt a neve a városjárást – miket fedeztem föl „neked”, hogy majd te megnézd ha jössz... ezt az utolsó oldalt írom most át az ágyon, ez fontos! Legyen jól! Boldog voltam, hogy mégis lett jó telefon, s te hagytad, meséljem az ittenimagamét, s pár megjegyzéssel intézzem el az otthoni dologrészeket. Majd ránk szakadnak azok, akár a telefonszámla képében is. De hát ezt nagyon nehéz megoldani. Nem tudok belezuhanni abba, hogy „ez van itt”, hogy csak itt vagyok. Boldog rabja voltam magamnak a telefonoddal tegnap este, fáradt rabja annak, hogy itt vagyok, hogy „pihenni” képtelen vagyok, „kikaapcsolódni” képtelen. Lelkesen meséltem neked arról, milyen jó helyed lesz egy bizonyos városban, én ismerem, a körülményeket...! S közben nem gondoltam arra: hogyan fogom ón ellátni Alízékat, a kutyánkat, a minimális házi dolgokat, önmagamat, a munkám robotolós végzésének hiánya hogyan fog szétzilálni, míg te távol leszel! Tehát megint a gondolataim szélmalmának rabja, Don Quijotéja volnék? Nem! Odakint mintha eleredt volna az eső, figyelmeztetőül: milyen jó dolgom is volt eddig. Fura ezt most két novellába is beleírni. De hát valamit „próbálni” is akarok azért mindig. Vágyom már otthon lenni, jó lenne jól, éjszaka sokat gondoltam rád, vajon ez is hogyan lesz, s velük hogyan lesz, Alízékkal, Samuékkal, nem fog-e valamelyikük épp akkor meghalni, mikor egyőnk távol jár? És még mennyi kérdés. Mi lesz az összes szép terv ellenére az egész könyvkiadással? Hiszen ez a minimális megléteszközöm? Ez most, ötvenkét éves koromban is ilyen alapvetően érint. Mint Rilke mondta, persze: kinek most nincsen háza, sose lesz. Hát nálam legföljebb annyi van, hogy Hamlet vágyva vágyott zugát, a csigaházamat magamon hordom. Olyan is volt benne, itt, Párizsban is, ahol tíz napot ellaktam. Még álmaimra se panaszkodhattam igazán.„Az igazi panaszok majd, tudom, megint másutt fognak kezdődni”. Ez, mindennel együtt, közjáték marad. Bárhogy visszadarálnám, szervesbe tenném. Bárhogy gyötröm vele magam. Mennek a klipek. Utolsó előtti teljes napom délutánján ragyogó meleg áprilisi kinti-Párizst hagytam ott ezért a pár sorért. Vagy hogy még írjak, valamit írjak tovább. Hoztam hozzá kenyeret és bort. Jártam, mint több tucatodik múzeumomban Szpéró halála óta, a Pompidou-központban, „a Beaubourg”-ban, a Modern Művészetek itteni Nemzeti Múzeumában. Fáradt vagyok már azért. A klpek zenéjét hallgattam a Guerrisold boltban, ahol az olcsó mosottékabátokat vettem magunknak, és ahonnét elvándorolt a két kabát, melyet nézegettem, s végignéztem a lopást. Szólt ebben a boltban is ez a zene, vettem egy templomi-vörös fél asztalterítőt, arannyal körbeszegettet, nem is szegve van, van egy arany csík hat-hét centire a szélétől. Ez lesz gép alatti possztóm. A múzeumban két Utrillo-levlapot vásároltam összevissza, meg De Staeltől a két hajót. Milyen hamar öngyilkos lett De Stael. Kiugrott az antibes-i műterme ablakából. De orosz-rulettezett is, igaz, Bacon is, festőtársa, ő már hetven-nyolcvan éves. Autóval ment éjjel ellenkező oldalon százhatvannal. A klipek a helyi számok és angol-amerikaiak elegyét adják egybe. Majd otthon ebből a franciák kihullanak. Marad az általános zene a belgrádi adón, mely Szpérónak szólt mindig, s szól a ma élőknek is ott nálunk. Itt közben képviselőház megy a tévében. Majd otthon is lesz bőven, nyilván. Láttam a „Keresztények” popegyüttes kopasz énekesének tarkóját, ráncos, vastag, hát a tarkó is megvolt. A világ mindenütt ugyanaz, csak más. Majd ugyanebbül leszek, csak a testem híján. Ez már sokkal közelebb van, mint a születésem ideje. Párizsból innen a távozásom már sokkal közelebb van ma délután, mint az érkezésem. Forrón süt be a nap a manzárdablakon, a pulóver rajtam van, gépem alatt a szertartás piros, arany szegélyezésű anyag van. A fürdőszobában bor hűl. Délelőtt véletlenül láttam a szobát, melyben te laktál, jó lett volna, ha ott vagy. Most nem tudom, mivel töltöm azért a délutánt, lehet, hogy még lemegyek. Kicsit ebbe is belefáradtam. Van ez, hogy nincs vége, de afféléje van. Körre kör, hely-se-helyt. De ez mártoll-belejavítás a repülőtéren – ahol ezt olvasom! –, és amikor idegépelem a toldalékom, már Alizhoz megyek át, tenyerembe fog ülni, neki ez egyszer meglett, neki ez visszajár, visszajön, én, jövök neki, újra meg újra vissza, aztán egyszer majd ő se lesz már, akihez.

Akkor nem tudom, mi lesz.

Hol jön az, az a hely, ahol és amitől minden, ami volt, „úgy igazán meglesz”, mint Párizstól Koppenhága.

Itt a különbség.

MILLEI ILONA Angyalföld Itt korom rakódik a házak falára, nem méz-színű, színehagyott sárga, s a vörös is, látod, kifakult, Itt szemedbe nézve vigyorog a múlt. Itt a remény kockakövek foglya, szürke eget tükröz az olajos tócsa, pénzsóvár a kéj, kincs a szerelem, körülhatárolt véges a végtelen. Itt a vágyak alattomban szállnak, átkozódnak, akik messze vágynak, Ha álom jár a macskaköveken, fakó házak közt vár a türelem. A vándor Vándor vagyok, Uram! Nem tudok pihenni, árva hajlékomban nem tudok nyugodni, tűzd ki Hold-lámpásod, hogy utat mutasson, szítsad Nap-máglyádat, meleget is adjon! Hajnali harmattal szomjamat oltsad el, édes gyümölcsökkel éhemet verjed el, mikor örök vágyról a tücsök hegedül, társat is adj, Uram, ne legyek egyedül! Koldus vagyok, Uram! Üres a tarisznyám. Zúgó szélviharban eloldom paripám, villámok fényéből kovácsolom kardom, vetést verő zápor kísér az utamon. Adj lelkemnek erőt, hadd szálljak szabadon, virágszirom legyen minden gondolatom, csillagtűzzel áldj meg, mikor elindulok, te tudod, ó Uram, magam elől futok.

P. PAPP ZOLTÁN

Látkép, nővel

Széthullt a régmúlt halk fénye
száraz hangú kert a jelen
arcunk ráfagyott az égre
telesedik a szerelem

ránk porlik a tegnap vágya
ködben már amivé lehetnénk
dér ül kórókoronámra
szánkon tűzvésznyi lángemlék

Hessegető

Hajnalig szökennő
szaggató szívverés
zuhanó kőfelhő
tér-idő mily kevés

héjázó kusza nász
ha te nem soha más
sasozó suhanás
csillagom hova szállsz

idegen bolygólét
fecskéző villanás
homályos agykórkép
kiürült imaház

kétezer-tizenegy
időmű egyre jár
utolsó hiszekegy
keselyű ege vár

Fiatal kubai képzőművészek kiállításának nyújtott otthont az Ernst Múzeum ez év április-májusában. Az itt látható két grafika ennek a kiállításnak az anyagából való.

KASSAI FRANCISKA

Barnacipő

Barnacipő egyedül érezte magát, de már beletörődött, hogy rácsukták a szekrényajtót.

– Jobb is így, csavarogtam eleget a világban. Mászkáltam én már piros cipővel, sárgával, szürkével, meg sem tudnám számolni hányfélével. Egyszer találkoztam egy majdnem ugyanolyan barnával, mint én, de rájöttem, hogy csak bebarnította magát valami bőrfestékkel.

Ezt mondogatta magában Barnacipő, és minthogy nagyon ráért, verset faragott. „Barnacipő dala a szekrény aljából” igazán együgyű dalocska volt.de ő egészen f eldobódott tőle. (Bár egy kicsit még mindig fájdalmasan érintette a dolog. Túlságosan közel került az állítólagos barnához és későn vette észre tévedését.)

Amikor Szürkecipő eszébe jutott, megint elmosolyodott. Akkoriban sokan figyelmeztették, hogy a szürke nem barna, meg hogy túl nagy a különbség. Nem is volt olyan nagy, mert Szürkecipő szintén ballábas volt. Emlékszem – kuncogott magában így csúfoltak bennünket: két balláb egy pár – mindig póruljár.

Hol is tartottunk? Igen, Piroscipő is megérdemli az emlékezés mosolyát.

– Mókás fickó volt – merengett Barnacipő –, mindig sietett, nem győztem követni: ő azóta is vidáman futkározik. Csak játszogasson a magához hasonló nevetősökkel. Kerestem hát tovább azt a MÁSIKAT, aki ugyanolyan mint én, csak jobblábas. Időközben kalandokba keveredtem, betöredeztem, felvett csámpás, kínozott lúdtalpas, máskor meg szemétre dobtak: milyen cipő az, akinek nincs párja? Akkordöntöttem: nem próbálkozozm többé mindenféle sárgákkal, szürkékkel, újakkal, elhordottakkal: úgyse tudnak velem együtt lépni, és én se velük.

Ezeket gondolta Barnacipő, s már rosszkedvű sem volt, elfogadta, hogy rácsukták a szekrényajtót. Nem lázadozott, csak hiábavalóságot és ólmos fáradtságot érzett.

Egyszer furcsa zajt hallott. Valaki a szekrényajtót próbálta kinyitni, de a kulcs beletörött a zárba.

Most meg feszegetik a szekrény ajtaját! – rémült meg Barnacipő, főleg amikor látta, hogy benyúl egy kéz és... letesz mellé egy ugyanolyan barnacipőt, amilyen ő maga, csak jobblábasat persze.

Barnacipő csendes nyugalomban, némán összebújt jobblábas párjával.

Már nem kerülhetnek szemétre.

Amíg csak el nem mállnak mind a ketten.

A behavazott rózsa

Milyen félelmes állat üldözött engem?! Tán egy hatalmas fekete kutya volt? Már nem emlékszerr csak arra , hogy futottam előle, majd hirtelen egy nagy víz partján megállottam.

A nagy víz partján tarka ruhás asszonyok táncoltak, hajladoztak kecsesen, mint virágok a szélben. Vidáman, könnyű, ezüstös bálicipőben forogtak, s egy vörös ruhás táncosnő így kiáltott felém:

– Húgunk, állj közénk!

De én erőm vesztve, földre rogyva szóltam:

– Kimerült lettem a nagy futástól, s elepedek immár a szomjúságtól.

S akkor egy másik asszony szólt gonoszul kacagva:

– Előtted a tenger. Van benne víz elég!

Amikor ott jártam, még tavasz volt. Azóta a sok tarka ruhás asszony tarka virággá vált a zöld gyepen. A vörös ruhás nő már egymaga táncolt s önfeledten gyönyörködött mozdulataiban.

Emlékszem, alakját befonta az arany nap – és nyár lett akkor, lobbanó. A tűzruhás, ezüstös topánú nőt irigyen néztem, hiszen az én testemen elfoszlott a gúnya, sarum is elvásott már a nagy futásban. S akkor mintha az ég is velem érzett volna, elszürkült a világ, és a tájra borongós ősz borult.

A vörös ruhás asszony már lassabban forgott, és egyre fáradtabbak lettek mozdulatai. Emlékszem, alakját befonta az alkonyi nap. Ám én mégsem örvendeztem, mert erősen megsajnáltam őt. Odakiáltottam neki:

– Húgom, táncolj tovább!

Ő még egyet-kettőt fordult, s aztán csak állt szobormereven. Sötét haját hópelyhek lepték el, és vörös ruhájára egyre csak hullt, hűlt a hó.

Mintha felülről láttam volna őt az égből: a táncosnő alakja oly kicsinnyé vált a fehér hómezőben, akár egy vércsepp. Aztán a földre szálltam a régi időkből, egészen közel hajoltam hozzá, és láttam, hogy a hóban egy vörös rózsa fekszik.

Megrendültön így szóltam hozzá:

– Semmit sem tehetek érted, húgom, hiszen betelt a sorsod.

Akkor megfordultam és lassú léptekkel, lehajtott fejjel hazafelé indultam a nagy víz partjáról, s az álombéli télben hagytam a behavazott rózsát. Elhervad, vagy átvészeli a telet?

Ezen tűnődöm ágyamban fekve egy téli reggelen, az ablakon kinézve. Az udvaron egy vörös rózsát látok, és egyre csak hull, hull rá a hó.

CSALA KÁROLY

Diktatúra

A jó bolsevik
most
diktatórikus önuralmat
gyakorol
(A „Tessék megkukulni!”
fölszólítás
demokratikus kényszerének
engedve
fegyelmezetten.)

Lovagkori kerekasztal

A kerekasztal lovagjai
érdekegyeztetnek.
Ám egyszer csak váratlanul
fölüti fejét
a borzas poézis.
A költő – ó, borzalom! –
megint kihágni kezd.
Verbális munkavállaló létére
verbális munkáltatójával
képes érteni egyet
(lásd: lelkiismeret),
nem pediglen
a döntő-(szóra)-bíró
kormányzattal,
mely elnököl.
Előbb-utóbb tehát
alkalmazandó lesz ellene
az alkotmányos államcsínyszerződés
valamely csinos paragrafusa.

Hejehuja!

Híg levű húst vásárol
mostanában
a tétova munkavállaló,
erszényvékonysága okán.
Nemigen tud mit kezdeni
a másként működő
tőke-hússal.

                *

Csődretöltött gazdaságpolitikával
vágtunk neki az esztendőnek.
S mintha más is hiányozna,
nem csupán a tisztesség
szabályozása a kereskedelemben.

                *

A parlamentben fortyog, majd fölforr,
és elpárologni kezd
a kötetlen lelkiismeret.
Jönnek elő a hősök és az ősök
nagy hejehujával
és talpalányalóval.
Pótolva leszen a kár. Az én káromon akár.

                *

Ahol ennyi az okos
hejehuja,
hol ottan a hülye helye?

CZIGÁNY GYÖRGY

Képzelt fülszövegek

„Szolgálati szabályzatunkban sehol nincs szó arról, hogy ha elveszik a hajómat, megszűnők tengerész lenni”

Ez Ottlik bíztatása.

Holott nyugaton már évtizedek óta tény: verset írni praktikus reményekkel lehetetlen. Nem a világ, valamely forradalom, vagy a nemzet papja; egy szektáé is alig lehet a költő. Mit tehet? Dolgozik, s nem munkája esélyeit mérlegeli.

Hisz a költészet hatalmában? Reménykedik?

Nem hisz, nem remél. Csakhogy a létrejött versek fütyülnek az ő reménytelenségére. A legkétségbeesettebb műalkotás is reményt mond. Hitet a minőségben, a hiteles szó titokzatos lehetőségeiben.

Némely versek türelmesen kallódnak, olvasatlanul, vagy rosszul olvasottan, hosszú évtizedeken át. De bármikor színre léphetnek, hogy csöndes és szelid győzelmet arassanak. S midőn ismeretlenek, vagy félreismertek: már akkor is jelen vannak; valamiféle misztikus módon mozgató részecskéi a világmindenség Tudatának... Magam bizonyos vagyok benne, hogy az angyalok olvassák a verseinket. Néha meghatottan, néha elnéző mosollyal... Mindig szeretettel. Költőtársaink ők. Az ő szeretetük élteti az olvasót, s főként a költőt, mert szóljon bár az angyalok nyelvén, semmi ő, ha szeretete nincsen...

Mit tehet egy vers? Megváltoztatja talán az életünket. De valószínűbb, hogy nem változtatja meg. Főleg nem mérhetően.

S mit adhat egy rádiós vagy televíziós játék? Mondjuk a „Ki nyer ma?” Vagy a .Szó, zene, kép”. Verseny, vetélkedő adhat ismereteket. És kiváncsivá tehet bárkit arra, hogy ki ez a Mozart? Miért szép Bartók zenéje? – hogy mit akar a zene?!

Miért fontos egy ilyen közművelői játék? Nem elsősorban a jótékony pedagógiai hatások miatt... Hanem mert a zenével, a játék élő dramaturgiájával beavatkozik a valóságba s magát az életet provokálja. Derűsen és humánusan. Nincs is más humánus tevékenység mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága – írta Ottlik Géza 39-ben a Drugeth-legendában... Szigorával, szabályaival, sportszerűségével bizonyos erkölcsi kényességet teremtett a játék (teszi hozzá Ottlik évtizedek múlva) értelem van benne, világosság, tiszták és igazságosak a szabályai s a kockázat arányban áll a várható nyereséggel. Ami az élet egyéb területein alig remélhető...

Ottlik Géza a kamera előtt. Hát jó, ott ül előtte készségesen és csalódottan. Legyint valamire.

Mégis, az ő tagadása valamiképp bíztatás számomra és megörvendeztet. Mert beavat a felfedezésbe, bárha közelgő végítéletet nevezne is névenl Van Gogh-ot se kell idéznem ehhez, hogy mi a művészet lényege. Nyugalom a katasztrófában?

Ottlik rezzenéstelenül tűri arcán a technika fényeit, sugárzását. Egy másodpercre sem zavarja meg napi létét a kamera, a stáb nyüzsgése, művi munkája. A tévéizgalom ugyanis kutayafüle a létizgalomhoz képest, amelyről mindenki írt és irni íkar. Annyira, hogy az öregkort s a betegséget is megveti: szellemének gyermekien okos és kamaszkorian friss szenvedélyében.

S ha a képernyő képes őt így megmutatni, akkor eme szótlan portré-pillanat miatt érdemes még a tévét is végül megszeretnünk.

Hiszen néha verssé tud válni.

SOÓS ZOLTÁN

Törmelék a „Fenkűtár"-ból

(Ami a „Bicskakönyv"-ből kimaradt)

Nacsasasszony! Jön ám a kölcsön!
Adják az urak, hogy elköltsem!
Úszik a bankó, fut a bánat:
gőg idomítja naggyá pofámat!
Ha megszorulok s kölcsönzőm rugdal?
Sebaj: lyukakat tömök be lukkal!
Ha szirre-szarra elfolyt a pénzem?
Mindenki hibás!

                 Csak én nem!

                *

Butik butikkal kartellt alkot.
Nem le-, de felmennek az árak.
Biztonságról nyávog a tévé.
Az ajtón nem férnek a zárak.
Becsapnak boltban, hivatalban.
Zsongltanak a zagyva hanták.
Újtípusú emberek helyett:
újtípusú betörőbandák!

                *

Vadásztanyákban négykézláb okádó,
sofőrjét oldalbafosó piás
góré gügyög, nekem, volt elvonósnak,
hogy MÍLY GYÖNYÖR A KULTÚRÁLT IVÁS!

                *

Nem szereztek a zsernyákok
pacalhúst az Ügyész Úrnak!
– Rossz idő jön haver, rátok,
ha istenek dúlnak-fúlnak.
Kocsonyahúst sem szereztek!
– Mely vizsgálat törvényes még?!:
fejetekre guggol – nesztek! –
a túltáplált törvényesség.
Kezeteket kötik – látom –
kakecoló, makacs viták:
s – „cví-der-kí-ber!” – szabadlábon
kacarásznak a banditák!

                *

Naccsám! Rettentő bűnt követtem el!
Vétkem nagyobb a hazaárulásnál!
Egy főfej máris rácsot követel
körém! Holnap nyomomban zsaru mászkál!
Míg várom példás büntetésemet,
naív lelkem, bősz buzgalmam ledermedt.
Nagy az én bűnöm – verje meg az Isten! –:
TENNI PRÓBÁLTAM, mert hittem, ELHITTEM

az alkoholizmus elleni küzdelmet!

                *

Akár divatos énekes-zenés
koldusaid, úgy illegsz Európa
kétes hírű aluljáróiban
könnyű pénzekre vadászó hazám!
Kaján képű, dörzsölt kapitalisták
állnak körül brávózva, bólogatva.
Úgy teszel, mintha ismernéd a kottát.
Ők úgy tesznek, hogy mennyei zene
ez a fertelmes cincogás, nyiszorgás.
Aztán futó taps, s elmenőben még
– összekacsintva – aprópénzt hajítnak
elbizakodott nagybőgőtokodba...
Fals az egész? Gyűlnek a garasok!

                *

Aki ma FENT van, mikor LENT volt
a FENN lévőket cseszegette!
Aki ma LENN van a FENT lévőt
mocskolja, fúrja fenekedve!
Lazsál a FENT, nyüzsög a LENT.
A kibicek helyre fogadnak.
Ha a LENTI FENTre kerülne:
ki tudja, hányszor lesz rohadtabb?!

                *

„Pepszi Érzés!” – és Vak-Vezet-
Világtalant-Érzés: de ezt
elfedi csendben a csalétek:
GAZDAGODJ!
                 Magánvagyonodhoz
szegényednek már a cselédek!

                *

Natasa, ne dőlj be a flancnak!
Szellentésekkel pumpált, pompás
lufit játszó elnyúzott óvszer
ez az egész! Kirakat. Maszlag.
Natasa, ne dőlj be a flancnak!
A józan ész határa eltűnt.
Mindig az nincsen, ami kéne.
Köpj a portálok üvegére!
Kívül szép az, belül: a semmi.
Üres, üres, akár a lelkünk.

                *

A párttitkár kilép a pártból.
A rendőr beáll betörőnek.
Panamáznak bírák, ügyészek.
Naccsám! Lehet, hogy EGYEDÜL ÉN
VETTEM KOMOLYAN
AZ EGÉSZET?!

                *

A Cél!
A Cél!
Hol van aczél?

                *

„A megfelelő profit vakmerővé teszi
a tőkét: tíz százalék biztos, és
mindenütt felhasználható: húsz száza-
lék felélénkíti, ötvennél merésszé
válik; száz százalékért lábbal tiporja
az összes létező emberi törvényt,
háromszáz százalék reményében pedig
nincs az a bűn, amelyet meg ne kockáz-
tatna, még ha akasztófa jár érte,
akkor is.”

                                                   (Marx)

                *

„Vállalkozóké a jövő” – kacagta
a – volt marxista – butikos, a miniszter
sógorkája s beszállt a „mercibe”.
– Rémálmomban – jaj! – másé a jövő:
A „tantalusz-szituáció” érett
őrületéé: mikor a szegények,
a szerények, a kalmárságra-bambák,
a csakazértis-tisztességesek
s csalni-buták felkelnek a harácsolt
vagyon ellen s nem lesz már szigorú
pártfegyelem, eszme, mi jó mederbe
terelné őket: csak a bestiális,
kérlelhetetlen gyilkolási düh!

(Utolsó FENKŰ)

Eladtuk értő az apánkat!
Ó, a bamba ribanca, csalfa
kurva: újfent urak cselédje!
Édes haza, proletár-ország?
Nézzétek már, hogyan riszál, hogy
pipiskedlk, kacsingat, selypeg!
Vedlő ölét hogy mutogatnál
Kínálgatná fogatlan száját
urak valuta-garasáért!

Hogy tündökölt, mint ifjú asszony!
Ma: kiszolgáltatott vén csajhos!
Stricijei, az arany-smukkal
ékesített selyemfiúk – bár
titokban még – már azt kotyogják
„ne add tovább!” – hogy kozmikus vicc,
világ-átverés, véres tréfa
volt csak e vörös lakodalmas!
– Sticijei fűtik a mozdonyt.
Valahol valakik nyüzsögnek.
Hallom: vijjogó köszörűkkel
csókolóznak a böllérbicskák.
Kötélhurkok szappanozódnak.
Kivégzőosztagok gyakorló
céltábláján: csillagos mellkas.
Stricijei fűtik a mozdonyt.
A vagonok szajréval telve.
Ha jön a zűr: megadott jelre
röhögve tova-zakatolnak.
Csitftgató füttyüket majd el-
fojtják a közelgő lövések.

Bámulunk a vonat után, mint
század-előn a „bőrzekések”.