MAGYAR SORSOK

VÉRTESSY SÁNDOR

Perdöntő periratok – 1944 őszéről

I. A „kincs” megleléséről

Akkor Bajcsy-Zsilinszky Endre mártírumának hiteles története után kutattam; egy dokumentum­dráma terve tartott lázban. Heteket töltöttem archívumokban, levéltárakban. Pók lakta irathalmok­ban böngésztem, mihaszna jegyzeteket írtam, füzeteim egyre teltek. Sikertelen napjaim egyikén, a népbíróságok tárgyalta ügyek között, figyelemre sem méltattam annak az összesen egy évnyi bör­tönre ítélt csendőrőrmesternek a dossziéját, aki fogolynyilvántartó irodista volt a Margit körúti katonai fegyházban, és csak azzal vádolták, hogy meg-megrugdosta az útjába kerülő rabokat, ha beivott. Odább is toltam az aktát, amikor föltűnt, milyen vastag, mármint az egyéves kiszabathoz képest...

A részeges csendőrírnok pároldalas ügyecskéje mellé valamikor valakik besuvasztották vitéz Kiss János altábornagy és a társai „hűtlenségi perének” alig hiányos tárgyalási jegyzőkönyveit, hitelesség dolgában 100 százalékosnak mondható, indigós másolatban. (Ráadásképpen: a Nemzeti Számonkérő Szervezet hírhedett Radó-különítményének szenvedés-szagú kihallgatási jegyzőkönyveit is itt leltem, bár ezekről, a peréről már hallhattunk, ez nem volt nóvum.)

Megidézem, mit gondoltam abban a pillanatban: .Ez ám a kincslelet, a háború pokoli végjátékának eddig rejtezkedő, megrázó dokumentuma, a nemzeti ellenállás »lefejezésének« korpusza...” Magam is úgy véltem, ahogyan történészeink, hogy a Magyar Királyi Honvéd Vezérkarfőnökének megtorlásra életre hívott hármas számú bíróságának iratait a „vándorló fegyház”, és a bírák magukkal hurcolták Budapestről Sopronkőhidára, majd Ausztriába. És beláttam, hogy doktor Dominich Vilmos hadbíró őrnagynak elégséges okai voltak rá, hogy a halálos ítéleteket sorjázó tárgyalási jegyzőkönyvek Magyarországra többé vissza ne kerüljenek. (Ó maga is jobbnak vélte, ha eltűnik, áthajózik Latin-Amerikába, s elmerül az emigrált fasiszták arctalan tengerében...)

Visszanézve: miért is örvendtem meg a szerencsének is köszönhető leletnek, hiszen a vérbíróság működésének végeredményét, a sorstragédiák tényét a nemzet 1945-ben megismerhette?

Azért, mert ezek a sárgult iratok röntgensugárként átvilágítják a hazai fasizmus végvonaglásának irgalmatlanságát és történelmi ostobaságát, törvényt nem tisztelő, jogtipró mivoltát.

És ezek a sárgult iratok engem rádöbbentettek még valamire, jóllehet nem állok egyedül a fölismerésemmel: az „elbabrált” Horthy-kiugrási kísérlet után kevéske idővel, ismét egy hajszálon függött a legutolsó történelmi eshetőség, hogy emelt fővel járulhassunk Potsdam ítélkező asztalához, és ott elmondhassuk: a népek szabadságáért mi is tettünk valamit...

Nemzeti drámánk: sajnos nem történhetett így. Most is akadt egy áruló féreg, egy Júdás. (Nevét csak lábjegyzet illeti meg...) ^*

Az ítéleteket pedig 1944 őszén ITT, és 1945 tavaszán OTT-egyaránt végrehajtották... Irgalmat nem ismervén...

II. A tárgyalás dokumentumaiból

A m. kir. honvéd vezérkar főnökének bírósága
III., mint rögtön ítélő bíróság.
H. III.2089/44. – VII. szám

A MAGYAR SZENT KORONA NEVÉBEN!

A m. kir. honvéd vezérkar főnökének bírósága III., mint rögtönítélő bíróság Bajcsy-Zsilinszky Endre p. e., I. r., vitéz Kiss János nyugállományú altábornagy, II. r., dr. Tartsay Vilmos nyá. vk. százados, III. r. Róvay Kál­mán nyá. százados, IV. r., Makkay Miklós p.e. V. r., Nagy Jenő ezredes, VI. r., Almásy Pál alezredes, VII. r., Balássy Miklós vk. őrnagy, VIII. r., Schreibert Róbert őrnagy, IX. r., nemes Tóth István vk. százados, X. r., és Kővágó József százados, IX. r. vádlottak ellen az 1930. évi lll.t.c. 59 § 1.- bekezdésének 1. és4. pontjába ütköző hűtlenség bűntette miatt a m. kir. honvéd vezérkar főnöke bíróságának III. ügyésze, dr. Simon Gyula hadbíró százados által előadott tények folytán emelt vád felett, vitéz Vargyassy Gyula altábornagy elnöklete alatt, dr. Dominich Vilmos hadbíró őrnagy tárgyalásvezetőnek, Hermann Gyula t. karp. őrmester és Széli Miklós t. hdp. őrm. jegyzőkönyvvezetőknek és a fentnevezett hadbíró százados vádlónak részvétele mellett az előzetes letartóztatásban lévő vádlottnak, valamint I. r. vádlott képviseletében dr. Kelemen Kornél, II. r. és VII. r. vádlottak képviseletében dr. Osváth Ferenc, III. r. vádlottak képviseletében dr. Boross Lajos IV. r. vádlott képviseletében dr. Szakáll Antal, V. r. vádlott képviseletében dr. Győry Vilmos, VI. r., VIII. r. és XI. r. vádlottak képviseletében dr. Szöllőssy Endre, IX. r. vádlott képviseletében dr. Sárváry Jenő és X. r. vádlott képviseletében dr. Nagy Elek ügyvéd, honvédségi védőknek jelenlétében, Budapesten, 1944. évi december hó 6-7. és 8-án a nyilvánosság kizárásával megtartott tárgyalás alapján, a vád és védelem meghallgatása után a következőképpen

Í t é l t :

Az 1944. évi november hó 23-tól előzetes letartóztatásban levő

vitéz Kiss János

erdőszentgyörgyi születésű, soproni illetőségű és budapesti (XII. kér. Kékgolyó u. 15/a) lakos, 61 éves (1883. III. 24.), r. kat. vallású, vagyonos, nős Bakó Ilonával, nyá. altábornagy, atyja: néhai János, anyja: néhai Karácsonyi Róza, II. r., az 1944. évi november hó 22-től előzetes letartóztatásban lévő

Dr. Tartsay Vilmos

érsekújvári születésű, budapesti illetőségű és lakos (VI. kér. Andrássy út 29.), 43 éves (1901. VII. 22.) r. kát. vallású, vagyonos, nős Holly Erzsébettel, 1 gyermeke van, nyá. vk. százados, gyárvezető, atyja: néhai Pál, anyja: Ormódi Ludivika, III. r., az 1944. évi november hó 22-től előzetes letartóztatásban lévő

Révay Kálmán

dunaharaszti születésű, budapesti illetőségű és lakos (VIII. kér. Rákóczi út 29.) 33 éves, (1911. VII. 16.), r. kát. vallású, vagyontalan, ny. százados, nős Lászlóffy Ágnessel, atyja: Bódog, anyja: Jelinek Aglája, IV. r., az 1944. évi november hó 22-től előzetes letartóztatásban lévő

Makkay Miklós

lugosi születésű, budapesti illetőségű és lakos (XI. kér. Somlói út 27.), 44 éves, (1900. VIII. 30.) r. kai val­lású, vagyonos, a nitrokémia ipartelepek igazgatója, tart. karp. őrm., nős Weissmahr Margittal, 2 gyermeke van, atyja: néhai dr. Makkay Ágost, anyja: Szedlacsek Anna, V. r.,

az 1944. évi november hó 22-től előzetes letartóztatásban lévő

Nagy Jenő

németújvári születésű, esztergomi illetőségű és budapesti lakos, (IV. kér. Haris köz 2.), 45 éves, (1898. XII. 31.), r. kat. vallású, nős Mihályffy Erzsébettel, vagyontalan, hivatásos tiszt, atyja: néhai Károly, anyja: Herst Jolán, a m. kir. I.h.pe. hdt. 4. gk.löv. zlj. (Kassa) állományába tartozó ezredes VI. r.,

Almássy Pál

váci születésű, esztergomi illetőségű és budapesti lakos, (XI. kér. Szent Imre út. 83.), 42 éves, (1902. VII. 8.), r. kat. vallású, nős Máriássy Judittal, vagyontalan hivatásos tiszt, atyja: néhai János, anyja: Sréter Ilona, a m. kir. honv. haditechnikai intézet állományába tartozó alezredes VII. r. vádlottakat

bűnösnek mondja ki

II.- III.- IV.- VI. és VII. r. vádlottakat mint a Btk. 70. §-a szerinti tettes társakat, V. r. vádlottat pedig mint a Btk. 69. § 2. pontja szerinti bűnsegédet

az 1930. évi Ili. t.c 59. § 4. pontjába ütköző hűtlenség bűntettében, melyet azáltal követtek el, hogy – miután a rögtönbíráskodás a m. kir. honvédelmi miniszter úr 43.934/eln. 13. – 1941. számú körrendeletével és a m. kir. minisztérium 4870/1941. M.E. rendeletével a hűtlenség bűntettére vonatkozólag is kiterjesztetett és kihirdettetett –

vitéz Kiss János I. r. vádlott a mozgalom katonai vonalán a vezető szerepet betöltve törzskarát megalakítot­ta, s az ellenállás megszervezése érdekében a vezérkari főnökeként működött Nagy Jenő VI. r. vádlott intéz­kedéseit és előterjesztéseit jóváhagyta, a szovjet-orosz haderővel való tárgyalások felvételére kiküldendő bizottsághoz egy tagot delegált, s a mozgalom céljai érdekében tárgyalásokat és megbeszéléseket folytatott,

dr. Tartsay Vilmos III. r. vádlott, mint a katonai vonal személygyűjtő és irányító elosztó közege, a mozgalom érdekében, beszervezést foganatosított Róvay Kálmán IV. r. vádlott személyében, továbbá a nála álnéven és jelszóval jelentkező mozgalmi egyéneket rendeltetési helyükre és beosztásukba elirányította, s általában Kiss altbgy. és Nagy ezredes mozgalmi elöljáróinak a szervezkedés érdekében kiadott utasításait végrehajtotta, s ezek céljából az összejöveteleket, megbeszéléseket, s ilyen irányú találkozásokat létrehozta,

Révay Kálmán IV. r. vádlott a mozgalom célkitűzéseit magáévá téve és annak katonai vonalába Tartsay III. r. vádlott által beszerveztetvén, abban segédtiszti beosztást kapott, majd részt vett a Nagy ezredes VI. r. vádlott által vezetett megbeszéléseken, melyek a magyar és német szövetséges haderő által előkészített hadászati célú robbantások és katonai intézkedések megakadályozását célozták, és amelyeken a törzsek és katonai csoportok feladatait elhatározták, illetve kiosztották,

Makkay Miklós V. r. vádlott, mint a Btk. 69. § 2. pontja szerinti bűnsegéd, a Bajcsy-Zsilinszky Endre I. r. vádlott által kezdeményezett Ellenállási Mozgalom célkitűzéseit megismerve, a szervezkedést tevékenyen és azáltal segítette elő, hogy futár és összekötő szolgálatot teljesítve a tagok és mozgalmi vezetők között üzeneteket közvetített, találkozásokat hozott létre, e célra személygépkocsiját is rendelkezésre bocsátotta, és azon a mozgalom vezetőjét szállította, végül az illegalitásban és álnéven élő mozgalmi vezető Bajcsy-Zsilinszky Endrének a bujkálását azáltal is támogatta, hogy annak saját lakásán való rejtegetését lehetővé tette,

Nagy Jenő VI. r. vádlott a mozgalomban, mint a katonai vonal irányítója és vezérkari főnöke tevékeny szerve­zői munkát végezve számos gyűlést és megbeszélést tartott, azon a szervezkedés céljait ismertetve tagokat és pártolókat toborzott, majd Almássy Pál VII. r. vádlottat arra törekedett reábírni, hogy a harcoló 1. honv. had­sereg vezérkari főnökét, Jolsvay vezérkari ezredest vegyen rá arra, miszerint a hadsereg hagyja abba a harcot, pártoljon át az oroszokhoz és nyisson kaput az ellenség részére, hogy az az arcvonalát áttörve minél jobban előnyomulhasson, tárgyalt továbbá Topa János más ügyből kifolyóan őrizetben lévő partizán vezetővel .akinek a támogatását és a csapatait akarta a mozgalom érdekében biztosítani,

mely cselekményeikkel vádlottak arra szövetkeztek, hogy a magyar és vele szövetséges német haderőnek szándékosan hátrányt, a szovjet-orosz haderőnek – tehát az ellenségnek-szándékosan előnyt okozzanak, s ezzel az állam létét és a hadviselés érdekét nagy fokban veszélyeztették,

É s   e z é r t   ő k e t

a Kbp. 444. § 2. és 4. bekezdése (Élt. 48. §), a Ktbtk. 22. § 4. pontja és a Ktbtk. 7. §-nak utolsó bekezdése alapján – lefokozásuk és a honvédségből való kicsapásuk mellett -

kötéllel végrehajtandó halálbüntetésre ítéli.

A rögtönítélő bíróság egyben a Kbp. 308. § 2. bekezdése alapján elrendeli, hogy az ítéletet a következő sorrendben hajtsák végre: Makkay Miklós V. r., Révay Kálmán IV. r., Almássy Pál VII. r., dr. Tartsay Vilmos III. r., Nagy Jenő VI. r., és vitéz Kiss János II. r. vádlottak. Pénzbüntetés kiszabását az Ítélő bíróság a II. Bn. 3. § 2. bekezdésében előírt előfeltételek hiánya okából mellőzi, ellenben elrendeli, hogy Kiss János II. r., Tartsay Vilmos III. r. és Makkay Miklós V. r. vádlottakat illetően az államkincstár javára megállapítandó vagyoni elégtétel kiszabása céljából az iratok a kir. Kúriának küld­essenek meg.

I n d o k o k :

A haditörvényszék, mint rögtönítélő bíróság ll.-Vll.r. vádlottak ténybeli beismerése, a többi vádlottak védekezése, a tárgyaláson tanúképpen kihallgatott Mosonyi Győző és Topa János tanúk vallomása, a meg­hallgatott orvosszakértő véleménye, az ismertetett bűnjeliratok, mint tárgyi bizonyítékok és a rendelkezésre állt egyéb adatok alapján az alábbi tényállást állapította meg tényként és vette egyben bizonyítottnak:

A német csapatoknak az ország területére 1944. évi március hó 19-én történt bevonulásakor a német biztonsági rendőrség őrizetbe vette németellenes beállítottsága miatt Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselőt. Ez a védőőrizetszerű letartóztatás október hó 10-ig tartott, amikor is nevezett a magyar politikai rendőrség őrizetébe került, majd október hó 15-én a Lakatos-kormány intézkedésére, szabadlábra helyeztetett. Bajcsy-Zsilinszky Endre a német védőőrizete idején érintkezést tartott fenn több baloldali beállítottságú képviselővel és közéleti egyéniséggel. Már akkor elhatározta, hogy esetleges szabadlábra helyezése után a jobboldali pártok üldöztetésétől tartva bújdosásba (illegalitásba) megy át. Szabadulása után ennek megfelelően cselekedett és nyomban tevékeny baloldali politikai irányú szervezkedést kezdeményezett. Tildy Zoltán, a volt független Kisgazda Párt ügyvezető elnöke részletesen tájékoztatta a közben bekövetkezett politikai eseményekről és különösképpen a kialakuló „Magyar Front” célkitűzéséről és működéséről. E szerint a Magyar Demokratikus Pártok, közöttük a magyarországi kommunista párt és a legitimista párt is „Magyar Front" gyűjtőnéven csúcsszervezetekbe tömörültek. A mozgalom, melynek „Felszabadító Mozgalom” nevet is adták, célja volt Magyarországnak a német hatalomtól való élszakítása és felszabadítása és ezzel kapcsolatosan összműködés a szövetséges elsősorban azonban a szovjet-orosz hadsereggel. További célja volt a mozgalomnak az október 15-ki kormányzói kiáltvány szellemében a béketárgyalások bevezetése, a mai kormány és rendszer eltávolítása és a szükséghez képest fegyveres ellenállás abból a célból, hogy a szovjet-orosz és egyéb ellenséges seregek itt minél nagyobb tért nyerjenek, s az országot teljesen megszállják.

A fenti tájékoztatásnál Bereczky Albert ref. lelkész is jelen volt, majd mindketten arra igyekeztek Bajcsy-Zsilinszky Endrét reá venni, hogy a mozgalomban a vezető szerepet vállalja, aminek nevezett eleget is tett, s ennek megfelelően az illegális mozgalmi életre be is rendezkedett. Hogy személyét és működését minél jobban leplezze, illetve biztosítsa, több ismerősénél csak 4-5 napi időtartamban lakott, Kovács Imre újságírótól Biró Zsigmond Elemér névre szóló hamis személyi okmányokat kapott, és így álnéven élve és lakását állandóan változtatva kezdett hozzá a fenti célkitűzések érdekében az ellenállási mozgalom megszervezéséhez.

A szökésben lévő Kovács Imre mutatta be és hozta össze Bajcsy-Zsilinszky Endrét Makkay Miklós vegyészmérnökkel is, mint olyannal, aki szimpatizál a mozgalom célkitűzéseivel és hajlandó a futár szerepet vállalni és gépkocsiját erre a célra rendelkezésre bocsátani.

Kovács Imre kérésére Bajcsy-Zsilinszky Endre október hó 20-a táján, addigi Vácmelletti lakásáról Budapestre jött lakni és Makkay Miklós V. r. vádlottnál szállt meg. Itt keresték őt fel a különböző pártok és szervezetek megbízottai, többek között dr. Feifer Zoltán ügyvéd, aki mint összekötő szerepelt. Feifer Zoltán tájékoztatása szerint a Magyar Front és a különböző ellenállási szervezetek között nem volt meg a politikai egység és célkitűzés, és ennek a megteremtése lett volna elsősorban a feladata. Feifer 6 különböző című röpiratot adott át B.-Zsilinszky Endrének (lásd. 1/v. nsz. alatt) amelyeket főként kommunista szervezetek adtak ki. Ezeknek a kiadását Bajcsy-Zsilinszky Endre letiltotta azzal, hogy ő fogja megszövegezni a szerinte helyes tatalmú röpiratot. Ennek folyamányaként írta meg három (hosszabb-rövidebb) alakban a Nemzethez címzett kiadványát (1/v. nsz.). Feiferrel való tárgyalása során határozta el azt is, hogy a mozgalom katonai vonalának vezetésére egy magas rangú katonára van szükség, minthogy katonai erő és segítség nélkül nem lehet a mozgalom célkitűzéseit elérni. Feifer kijelentette, hogy Nagy Jenő ezredes személyében talált is már egy megfelelő beállítottságú katonát, aki alkalmas lesz a mozgalom katonai részét addig irányítani, amíg egy magasabb rendfokozatú tábornokot nem találnak. Bajcsy-Zsilinszky Endre beleegyező válasza után Feifer elhozta Nagy Jenő ezredes VI. r. vádlottat, akivel ott, Makay Miklós lakásán a tanácskozásokat azonnal megkezdték.

Nagy Jenő ezredes VI. r. vádlotton kívül, aki mint a mozgalom katonai részének vezérkari főnöke működött B.-Zsilinszky Endre régi ismerősére, jó barátjára és azonos politikai beállítottságú elvbarátjára, az akkor Kőszegen lakó vitéz Kiss János nyá. altábornagy II. r. vádlottra gondolt, mint a mozgalom katonai vezetőjére, akinek beszervezése céljából Makkay Miklóst a gk.-ján Kiss János ez irányú felkérésére és a kapcsolatok felvétele céljából Kőszegre el is küldötte.

B.-Zsilinszky Endre eközben Veiszmár Béla szabadalmi irodatulajdonos Lipót krt.-i lakásába költözött és ott folytatta szervezői munkáját. Itt tárgyalta Magyarországi Komunista Párt kiküldöttjével Kállay Gyula újságíróval, a párt bekapcsolásáról és az ezzel kapcsolatos tennivalókról.

Makkay Miklós Kőszegen felkereste vitéz Kiss ny. altbgy. II. r. vádlottat, akit tájékoztatott a felszabadító bizottság, illetve a Magyar Front megalakulásáról és a fentiekben leírt céljairól és megbízója nevében arra kérte, hogy a részletek megbeszélése végett jöjjön fel Budapestre. II. r. vádlott ennek eleget is tett és Makkay Miklós gk.-ján Budapestre jött, ahol nyomban felvette az érintkezést a mozgalmi vezetővel, B.-Zsilinszky Endrével.

Itt megfelelő tájékozódás után mindenben azonosította magát a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetése alatt álló mozgalom célkitűzéseivel és késznek mutatkozott arra, hogy Nagy Jenő ezredes támogatása mellett a katonai vezetést átveszi és megszervezi.

Nagy Jenő ezredes VI. f. vádlott a vállalt szerepéhez képest széles körű szervezési és Irányítási munkát kezdeményezett. Vitéz Kiss altábornagy 11. r. vádlottal teljes egyetértésben igyekezett a mozgalmat katonailag alátámasztani és megerősíteni, s ezzel kapcsolatosan olyan erőcsoportokat előteremteni .amelyek adott eset­ben alkalmazásra kerülhetnek, különösen a magyar és a szövetséges német haderő hadászati rendelkezései­nek (esetleges híd műtárgyak stb. robbantása) megakadályozása céljából. November első napjaiban az ellenállási mozgalom törzsei az alábbiak szerint már készen Is állottak: mozgalmi vezető B.-Zsilinszky Endre, helyettes: Csorba János országgyűlési képviselő, aki egyben Független Kisgazdapárt képviselője is volt. A Szoc. Dem. Pártot és a szakszervezeteket Szakasits Árpád képviselte. A radikális parasztpárt Kovács Imre újságíró vezetésével szerepelt. A kommunista pártot Kállay Gyula újságíró képviselte. A szovjet barátok társaságának képviselője Fekete Géza volt. A legitimista pártnak, a nemzeti demokrata néppártnak, a református szervezetnek, és a diákszervezetnek még nem volt kijelölt képviselőjük.

A katonai vonal parancsnokaként vitéz Kiss János nyá. altbgy. működött. Helyettese, s egyben vezérkari főnöke Nagy Jenő vk. ezredes VI. r. vádlott volt. A személygyűjtő, összekötő és irányító tiszt szerepét dr. Tartsay Vilmos nyá. százados III. r. vádlott látta el. Vezérkari tisztek közrevonásával egy vk. és egy hadmérnökkari csoport felállítását is elhatározták. Ehhez azonban ténylegesen csak Almássy Pál hdmk. alezredes VII. r. vádlottat nyerték meg. Tervbe volt véve, Német Pál vk. alezredes, Beleznay István vk. őrnagy, Radványi Imre hdmk. őrnagy, Balásy Miklós vk. őrnagy, Tóth István vk. százados és Kővári Imre hdmk. százados bekapcsolása Is, ezek azonban ténylegesen nem vettek részt a szervezkedésben. Német Pál alezredes, Tóth István százados és Balásy Miklós vk. őrnagy, megkörnyékezésük után határozottan ki is jelentették, hogy a mozgalomban semmiféle szerepet nem vállalnak, és attól visszalépnek.

A mozgalom politikai része B.-Zsilinszky Endre irányítása és vezetése mellett főként a különböző pártok és csoportok tömörítésén fáradozott, és ennek látható eredménye a Bajcsy által összeállított, de kiadásra még nem került „Magyar nemzethez" címzett kiadvány volt. Ebben B. Zsilinszky Endre a mozgalom célkitűzéseit a részletekig ismertette. Ennek a kéziratokban (1/v. nsz.) a fentiek szerint: bennfoglaltatnak.

A katonai vonal, különösképpen Nagy ezredes VI. r. vádlott tevékenysége mellett, már a cselekvésre is elhatározta magát. így Nagy Jenő ezredes és Kiss János altbgy. együttesen arra törekedtek Almássy Pál ez­redes VII. r. vádlottat rávenni, hogy az arcvonalban küzdő 1. honv. hadsereg vezérkari főnökét Jolsvay vk. ezredest – hozzá kiutazva – igyekezzék a mozgalom céljaira megnyerni olyan formában, hogy őt a hadse­regének a harc abbahagyására és az ellenséghez való átpártolásra vegye rá, hogy az így támadt hézagon az ellenség minél gyorsabban előnyomulhasson. Almássy alezredes VII. r. vádlott tiltakozása akadályozta csak azt meg, ez az áruló terv nem valósulhatott meg és az Almássy alezredesen túl nem jutott. Nagy Jenő továb­bi ilyen tevékenysége a Topa János őrizetben lévő állítólagos partizánvezérrel való tárgyalása volt. 1944. évi november hó 6-án egy magánlakásban tárgyalt a partizán őrnagyként megismert Topa Jánossal, akitől a 4000 főnyi állítólagos partizán csoportjának és a 400 páncélököl fegyverzetének a biztosítását és a rendelkezésre bocsátását kérte.

Nagy Jenő ezredes VI. r. vádlott a fentiek mellett számos összejövetelt és megbeszélést tartott a katonai vonalon beszervezett egyénekkel. Naponként tárgyalt Kiss altbgy. katonai vezetővel és Tartsay százados összekötő tiszttel, továbbá közrevonta Almássy Pál ezredest is, s ezekkel az ellenállás tényleges kifejtéséhez szükséges karhatalmi csoportok megteremtésén fáradozott.

Tartsay III. r. vádlott az illegális mozgalmak módszereihez ragaszkodva álnéven és jelszóval szerepeltette a beszervezett egyéneket. Nagy Jenő ezredes utasítására Budapest területét négy körzetre osztották fel, és ebben felosztva végezték az emberek beosztását. Tartsay III. r. vádlottnál „Mozi" jelszóval jelentkeztek az em­berek, és ezeket ő osztotta be az egyes csoportokba. Tárgyalásokat folytattak az irányban is, hogy miként aka­dályozzák meg a magyar és német hadvezetőség által előkészített hadászati intézkedéseket, a hidak és egyéb műtárgyak előkészített felrobbantását. Ezt főleg Révay Kálmán IV. r. vádlottra akarták bízni, illetve vele akarták elvégeztetni, minthogy műszaki ismeretei voltak. Révaynak egyébként segédtiszti szerepet szántak valamelyik magasabb rangú katonai vezető mellett.

Az összekötő futárként és szállítóként közreműködött Makkay Miklós V. r. vádlott ez idő alatt gépkocsijával továbbra Is rendelkezésre állt a mozgalom vezetőjének Bajcsy-Zsilinszky Endrének. Bajcsy-Zsilinszky Endre egy ideig álnéven V. r. vádlott lakásán tartózkodott, majd amikor hosszabb ott tartózkodása feltűnő lehetett volna, vagy gyanút kelthetett, a mozgalmi vezetőnek tovább való költöztetését és a további búvóhelyekre való elhelyezkedését lehetővé tette és foganatosította.

Vádlottak a rendelkező részben és a fenti tényállásban leírt cselekvőségük elkövetését úgy az előkészítő eljárás során, mint a tárgyaláson beismerték. Tartsay Vilmos ny. százados III. r. és Makkay Miklós p. e. V. r. vádlottak bűnösségüket is beismerték, míg Kiss János II. r., Révay Kálmán IV. r., Nagy Jenő VI. r. és Almássy Pál VII. r. vádlottak a bűnösségük tagadása mellett védekezésül azt hozták fel, hogy legjobb meggyőződésük szerint cselekedtek abban az elgondolásban és hiszemben, hogy a mozgalomban való részvétellel a hazájukon tudnak segíteni. Nagy Jenő ezredes VI. r. vádlott e mellett elismerte azt is, miszerint tudatában van, hogy a törvény és a rendeletek ellen vétkezett.

II.—VII. r. vádlottak ténybeli beismerése a kihallgatott tanúk vallomásával és Bajcsy-Zsilinszky Endrének a tárgyaláson előadott ugyancsak beismerő és a fenti tényállással mindenben egyező vallomásával, valamint a vádlott-társak egymást kiegészítő, s egybehangzó vallomásával, továbbá a nyomozati iratok ismertetett adataival, elsősorban a Bajcsy-Zsilinszky Endre lakásán előtalált 1/v. naplószám alatt elfekvő mozgalmi ira­tokkal, röplapokkal, mint tárgyi bizonyítékokkal minden tekintetben alátámasztást és megerősítést nyert.

Kiss János II. r. vádlott és Nagy Jenő VI. r. vádlott, valamint Tartsay Vilmos III. r. vádlott azzal védekeztek, hogy ők legjobb meggyőződésük szerint csatlakoztak a mozgalomhoz és eljárásukkal a hazájuknak véltek jó szolgálatot teljesíteni. A haditörvényszék e védekezésüket csak olyannak minősíthette, hogy a vádlottak a tárgyaláson tett kijelentéseik alapján nyilvánvaló ellenségei a mai törvényes kormánynak és rendszernek és így ellenségei a nemzetnek is, amely most szövetségese oldalán élet-halál harcát vívja.

Róvay Kálmán IV. r., és Almássy Pál VII. r. vádlottak védelmükre azt hozták fel, hogy nekik a mozgalom politikai célkitűzéseiről és ennek keretében főként arról, hogy a mozgalom a mai rendszert, a kormányt és az államfőt kívánja eltávolítani, és ezzel egyidejűleg a harcoló honvéd és szövetséges haderő hadászati terveit és intézkedéseit akarja megakadályozni – tudomásuk nem volt, mert ezt velük a vezetők, elsősorban Nagy Jenő ezredes és Kiss János altábornagy nem közölték. Bár ez a védekezésük abban a vonatkozásban, hogy a mozgalom politikai célkitűzéseiről tudomásuk nem volt – az eljárás adataival megcáfolást nem nyert, a haditörvényszék ennek ellenére sem fogadhatja el e védekezésüket olyannak, amelyből nevezettek jóhi­szeműsége meg lett volna állapítható. A fent hivatkozott katonai vezetők által velük közölt tájékoztatásokból, továbbá a megbeszélések és tárgyalások során elhangzottakból ugyanis kétségtelenné kellett, hogy váljék előttük az a körülmény, miszerint a mozgalom államellenes célzatú és az a harcoló nemzet érdekei ellen van. Így főként Almássy alezredes lehetett tisztában a mozgalom áruló célkitűzéseivel abból a tényből is, hogy őt egy harcoló magyar hadseregnek az ellenséghez való átpártolásának előkészítésére akarták rávenni. A haditörvényszék tehát ezekből a tényekből és körülményekből okszerűen csak azt a következtetést vonhatta le, hogy e két vádlott is tudatosan és rosszhiszeműen járt el akkor, amikor a mozgalomhoz csatlakozott.

Makkay Miklós V. r. vádlott is azzal védekezett, hogy ő sem volt teljesen tisztában a mozgalom céljával. A haditörvényszék az ő védekezését sem fogadhatta el, mert mint az a tényállásból kitűnik, és azt a tárgyaláson Kiss János II. r. vádlott is határozottan állította, Makkay V. r. vádlott volt az, aki Kőszegen Kiss János altábornaggyal elsősorban közölte az illegális mozgalom létét és célkitűzését, és a mozgalmi vezetővel való tárgyalás céljából hívta és szállította II. r. vádlottat Budapestre. A fentiek mellett a haditörvényszék azokból a további tényekből, hogy V. r. vádlott a mozgalmi vezetőt – aki előtte is ismeretlen álnevet használt – a saját lakásán rejtegette, majd további bujkálását elősegítette és a mozgalmi megbeszéléseket és találkozásokat létrehozta, kétségtelenül bizonyítottnak látta azt, miszerint ez a vádlott is tisztában volt a mozgalom állam és törvényellenes voltával,és annak működését a fentiekben ismertetett módon mégis elősegítette.

A fentiekben leírt tényállást a tárgyaláson tanúként kihallgatott és hasonló bűncselekmény gyanúja miatt előzetes letartóztatásban lévő Topa János tanúvallomása mindenben alátámasztotta. Eszerint Topa Nagy Jenő VI. r. vádlottal állott kapcsolatban és tárgyalásaik során – amikor is Topa közölte, hogy általa kezde­ményezett és szervezett mozgalomnak 4000 katonája és 400 páncélököl fegyvere van – Nagy ezredes ezeket akarta a mozgalom céljaira megnyerni. A tárgyalások végül is eredményre nem vezettek, mert mindkettőjüket letartóztatták.

Vádlottak bűncselekményének jogi minősítésénél a haditörvényszék a védelem érvelésével szemben azt a jogi következtetést vonta le, hogy Élt. 59. §-ába ütköző hűtlenség bűntette, illetve, e törvényhelynek a „szö­vetkezés " tényálladéka valamennyi vádlottal szemben megállapítható. A haditörvényszék jogi állásfoglalása szerint ugyanis a felsorolt vádlottak azáltal, hogy közös akaratelhatározással és megegyezéssel vállalkoztak egy államellenes és a harcoló nemzet, valamint szövetségese érdekeit hátráltató és azt létében támadó mozga­lomban való részvételre, szövetkeztek oly cselekmények elkövetésére, mely háború idején az ellenség javát célozza és annak hadászati célkitűzéseit segíti elő. Abból a további körülményből pedig, hogy a vádlottak az erők összefogása helyett a harcoló nemzetet részekre törekedtek bontani, hogy a nemzet küzdelmét hátráltatni, akadályozni és erőit gyöngíteni akarták, azt a további jogi következtetést is levonta, hogy cselekményük az állam és a hadviselés érdekeit nagyfokban, még a büntetőjogi minősítésen is túlmenő mérvben veszélyeztette.

Mindezek alapján tehát a vádlottakkal szemben a vádló által előterjesztett indítványnak megfelelően az Élt. 59. § 4. pontjában körülírt hűtlenség bűntettének a tényálladéki elemeit megvalósítottnak látta, miért is őket e törvény alapján vonta felelősségre.

A tárgyaláson meghallgatott orvosszakértő véleménye szerint a vádlottak egyike sem szenved elmebetegségben, vagy oly súlyos betegségben, amely beszámíthatóságukat kizárná.

Vádlottak előtt ismert volt az a körülmény, hogy a hűtlenség bűncselekményére a rögtönbíráskodás a hivatkozott kormányrendelet alapján már több ízben kihirdettetett.

A fentiekhez képest minthogy vádlottak cselekménye kimeríti a vád tárgyává tett hűtlenség bűntettének a tényálladéki elemeit, és mert ők ezt a rögtönbíráskodás előzetes kihirdetése után és ennek tudatában követték el, végül mert velük szemben beszámíthatóságot kizáró, illetve büntethetőséget megszüntető ok nem forog fenn, őket bűnösnek kellett kimondani és el kellett ítélni.

Az ítélet egyéb rendelkezései a felhívott törvényszakaszokon alapulnak. A megfelelő vagyonnal rendelkező II., III. és V. r. vádlottak ügyében a vagyoni elégtétel megállapítása iránt egyidejűleg intézkedni kellett.

B/

A bűnperben I. r. vádlottként szerepelt Bajcsy-Zsilinszky Endre polgári egyénről a tárgyaláson derűit ki. hogy nevezett mint képviselő az országgyűlés még működő tagja. Minthogy a mentelmi bizottság döntése ren­delkezésre nem állt, és őt a képviselőház nem adta ki, vele szemben a rögtönítélő bíróság magát illetékesnek nem tartotta és a főtárgyalási jegyzőkönyvből kitűnő végzés alapján vele szemben a tárgyalást leállította. Arra való tekintettel, hogy őt tettenkapás alapján vették őrizetbe, és mert a szökés veszélye fennáll, továbbá terhére fennforogni látszó súlyos bűncselekményre is, a haditörvényszék nevezett előzetes letartóztatását a képviselő­ház mentelmi bizottságának döntéséig fenntartotta.

C/

Balássy Miklós vk. őrnagy VIII. r., Schreiber Róbert őrnagy IX. r., Tóth István vk. százados X. r. és Kővágó József százados XI. r. vádlott ügyét a haditörvényszék a Kbp. 447. § 1. bekezdése alapján, minthogy nevezetteket a tárgyalás eredményéhez képest az Élt. 69. §-ba ütköző feljelentési kötelezettség elmulasztása által elkövetett bűncselekmény látszik csak terhelni, és ebben a rögtönítélő bíróság magát illetékesnek nem tarja, – a főtárgyalási jegyzőkönyvhöz csatolt jegyzőkönyv szerint rendes eljárásra utalta, egyben e vádlottak előzetes letartóztatásának a megszüntetése, illetve XI. r. vádlottal szemben annak fenntartása iránt is intézkedett.

Budapesten, 1944. évi december hó 8-án.

A dokumentumok közül kiemelem a kegyelmi tanácskozási jegyzőkönyvet. Az abban olvasható döntést a honvédvezérkar főnökének helyettese mint illetékes parancsnok és a magyar királyi tárca nélküli miniszter mellé beosztott tábornok mint illetékes parancsnok hagyta jóvá, a kézírásos mon­dat élet-halált jelentő állítmánya szerint: „... döntöttem.”

Kiss János, Nagy Jenő és Tartsay Vilmos akasztását két óra múltán, a fogház udvarán végre­hajtották. Bajcsy-Zsilinszkyt a Vérmezőn szerették volna nyilvánosan kivégezni, mentelmi jogát a Pestről menekülő nyilasparlament csak december 9-én függesztette fel, a hűtlenségben „tetten kapás esete forogván fenn”. így és ezért az ő koncepciós perére – ami néhány órás színjátékot jelentett! – már csak Sopronkőhidán kerülhetett sor.

^* Mikulich Tibort, aki hosszú évekig Romániában rejtezkedett, a Budapesti Katonai Bíróság 1959. július 23-án halálra ítélte. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollágiumának Különtanácsa 1959. október 2-án az ítéletet megerősítette. [vissza]

KRISTŐ NAGY ISTVÁN

A gyűlölet iskolája

Ez nem történelmi tanulmány-emlékezés. Még a számadatok vagy történelmi utalások is szinte a gyermekkoromra visszamenő személyes emlékek, amiket akkor jegyeztem meg. És mindez nem a nyomor színvonaláról származik: jómódú „középosztályi” család tagja voltam, tulajdonképpen az uralkodó réteghez tartozhattam -tálcán hozták nekem a karriert. Most mégis arról szeretnék számot adni, persze csak jelzésekkel: miként gyűlöltem meg saját osztályomat.

Számadatok? A megélhetést tekintve ma is emlékszem néhány akkori tételre, amely megragadt bennem. Utánanézhetnék egyéb adatoknak is, de hatvan év távolából fejből idézem, hogy a napszám 80 fillér körül lehetett (ami egy tucat tojás ára volt), s a földeken jó ha 8 mázsa búza termett holdanként, ára 7-8 pengő. A harmincas években jó középosztályi fizetés, mint a korabeli sláger rögzítette, „havi kétszáz fix" volt – erre már családot lehetett alapítani. Ugyanakkor milliónyi (!) parasztcsalád egész évi készpénzbevétele körülbelül ugyanennyi – persze volt természetbeni jövedelmük, ha ugyan termett egy kis gabonájuk s csirkéiket nem vitte el a kánya vagy a baromfivész. Amiről épp eleget hallottam életem első huszonöt évében.

Az osztálytörvényeket korántsem szüleimtől, vagy éppen felvilágosult liberális nagyapámtól, hanem a kertésztől, a szakácsnőtől, sofőrtől tanultam. Ők mondták, hogy milyennek kell lenni az úri gyereknek: ne piszkoljam be a ruhámat, ne játsszam a „rossz” (azaz szegény) gyerekekkel. Az viszont nagyon is meghatott, hogy hónapokig egy szegény gyerek járt hozzánk ebédelni: valamiféle segélyakció volt, melynek során napszámosok arra „érdemes” s rászoruló gyermekeit a jobb módú családok mindennap vendégül látták ebédre. Csak azt nem értettem, miért eszik a szegény gyerek külön, s miért nem ehetem én is, öcsém is vele...

A szabályokat mindenesetre megtanultuk, ha okait nem értettük is. Szabály: úri gyereknek lenni. Ki a „nem úri gyerek?” – Aki az utcán játszik; tavasszal, nyáron, ősszel mezítláb jár, télen bakancsban vagy csizmában; ha nincs neki – otthon marad. Kevesen voltunk „úri gyerekek”; a református elemi iskolába, ahová jártam, csak négy-öt gyerek járt cipőben, szandálban, a többi kora tavasztól mezítláb. A legszegényebbeket, akik gatyában jöttek az iskolába, a többség kicsúfolta. Pedig a legjobb tanuló is közülük került ki, határozottan kisebbrendűségi érzéseim voltak vele szemben, annyival jobban vágott az esze, s nagy erőfeszítésembe került, hogy ón is jeles legyek mellette. Gimnáziumban már nem volt vetélytárs, oda már nem került, azóta sem hallottam róla. Lehet, hogy ott maradt a Donnál...

Hanem egy valamire külön is emlékszem vele kapcsolatban. Minden év végén készült egy osztályfénykép, mikor is az egész osztályt padokra ültették , illetve állították. Középen persze a tanítóbácsi foglalt helyet. Mellette a két legjobb tanuló. Elvileg. Mert az egyik én voltam, s tudtam, hogy kijár nekem a tanító melletti hely. A másik a mezítlábas-gatyás parasztgyereket illette volna meg! Helyette azonban tanítónk a helybéli gyáros csemetéjét ültette maga mellé. Szerettem ezt az osztálytársamat is, csakhogy ő nem volt olyan jó tanuló, mint mezítlábas vagy én, s ezt mélységes igazságtalanságnak éreztem, hiszen az én „helyezésem” értékét is lerontotta: nem azért ülhettünk a tanító úr mellé, mert jó tanulók, hanem mert jómódúak s jól öltözöttek voltunk...

Ilyen apró megfigyelések ébresztettek rá, hogy az iskolai osztályokon kívül más osztályok is vannak. Szó sem volt még az osztályösszefüggések tudatos fölismeréséről, de valami már mocorgott bennem, s ezt a tapasztalást a mindennapok megannyi benyomása erősítgette. így a föntebb már említett, ebédelni járt szegény gyerek hihetetlenül rongyos ruházata, de az is, hogy az egész városban százával voltak ilyen csupa rongyba öltözött gyerekek, sőt felnőttek is; hogy az „embörpiacon” munkára várva százával álldogáltak – hiába. Hogy meg kellett tanulnom olyan kifejezéseket mint „ínségmunka”, „bajbajutott gazdák” meg „végrehajtó”. Az utóbbival a családunk is megismerkedett. Hangsúlyozom: nem voltunk szegények, sőt a város jómódú családjai közé tartoztunk, de az ilyen vagy olyan tartozásokat előbb-utóbb pörösítették, s először foglalásra került sor, mikor is a bútorainkat összeírták, s ha nem fizettünk, az árverést is kitűzték. Volt rá eset, hogy árverésen kellett visszavásárolnunk saját bútorainkat. De erre ritkán került sor: az utolsó pillanatban mindig lett pénz valahonnan, csakhogy minden pörösítés, ügyvéd, foglalás növelte a költségeket: nemegyszer a tartozás kétszeresét kellett megfizetnünk.

Ami a bajbajutott gazdákat illeti: anyám második unokatestvére több száz holdas, olvasott parasztember volt, aki megpróbált korszerűen gazdálkodni. Traktort, aratógépet, elektromos csirkekeltető berendezést vásárolt, s egyebekben is nagy beruházásokat eszközölt. Csakhogy ezek a kölcsönből realizált befektetések nem térültek meg. Elképedve néztem a leállított aratógépet: a földművelésügyi kormányzat úgy védte az aratómunkások érdekeit, hogy megtiltotta a gépek használatát. így nem estek el az aratási jövedelmektől, de azért ez a fajta „szociálpolitika” semmi esetre sem volt ideális. A nagybácsit azután a bank megszorította – s az amerikai Fordson traktort ugyanaz a pénzintézet (persze ez is külföldi érdekeltség) árvereztette el amely kölcsönt adott rá. A földet egy darabig mentette a „bajbajutott gazdáknak” nyújtott állami védelem – azt egy ideig nem lehetett elárverezni, hanem azután mégis muszáj volt ár alatt elkótyavetyélni. Kellett neki „modernkedni”! – mondták a kárörvendő konzervatívok. Semmije sem maradt.

Ott voltak aztán a választások – nyílt szavazással. Szó sem lehetett arról, hogy pl. Szentesen más legyen a képviselő, mint a kormánypárt jelöltje. Ezt természetesnek vettük, s csak akkor kezdtem el töprengeni, mikor apámnak egy patikus kollégája lett a képviselőjelölt, s meg is választották... Ismertem ezt a kedves kövér bácsit – s nem csak hallottam de tapasztaltam (gyermekfejjel is meg tudtam Ítélni), hogy nem valami nagy lumen. Ez képvisel bennünket az Országházban? Itt valami nincs rendjén.

Ifjúságom ösztönző tapasztalatai persze tipikusak voltak – és Móricz Zsigmondtól kezdve nagy írók egész sora számolt be ezekről a viszonyokról, 1945 óta pedig rengeteg emlékezés, a nagy művektől a történelmi feldolgozásokon át az olcsó kis cikkecskékig. Napjainkban mégis minderről megfeledkezünk – a múlt iránti nosztalgia hulláma mindent elborít...

De mikor lett saját apró benyomásaimból tudatosság, sőt szinte gyűlölet? Amikor a néprajzosok, falukutatók s népi írók művei megmutatták azt, hogy amit látunk: abban valamiféle rend van, az tipikus, s a bűnös: a rendszer. Szó sincs a marxizmus, a munkásmozgalom közvetlen hatásáról. A tények győztek meg. Volt persze érintkezésem a munkásosztály mozgalmaival. így sose fogom elfelejteni néhányunk részvételét egy szociáldemokrata nagygyűlésen a hódmezővásárhelyi Fe­kete Sas Szálló nagytermében. A harmincas évek végén történt. Egy páholyban foglaltunk helyet, ahonnan az egész termet áttekinthettük. Megdöbbentő volt ez a tömeg, sok száz rongyos, szikár, s mindenre elszánt és ingerült ember. Csodálattal és félelemmel nézegettük őket – őértük harcolunk, ők a mi szövetségeseink, de íme: bizalmatlanul méregetnek, sőt megjegyzéseket tesznek. Különösen fájt, amikor a diákságról és az egyetemi ifjúságról általában szót ejtve, azt egységesen fasisztának tekintik, s bennünket is hozzájuk sorolnak – pedig épp azért vagyunk itt, mert ővelük lennénk szolidárisak. A gyűlés előtt és alatt is ilyesféle kis „ad hoc”-vitákban kellett részt vennünk, közvetlen szomszédainkkal, akik láthatóan idegenként méregettek. Ekkor éreztük meg igazán, mit jelent az, hogy: „osztály”. Annál inkább meglepődtünk, amikor egy-egy szónok Veres Pétert, Erdeit, Darvast és Féját – a mi íróinkat! – sajátjukként emlegette. Szóval ezek az 6 íróik? De hiszen a mieink is!

Azután elkövetkezett a katonaság tapasztalata. Már a sorozásnál, ahol meztelenül kellett a bizottság elé lépnönk. Satnya polgár lévén, irigykedve néztem azokat a „kisportolt” testeket, amelyekről sugárzott az erő. Ekkor már egy kis Szabó Dezső-i parasztrajongás is munkált bennem. Azt persze tudtam, hogy szó sincs sportról: kemény fizikai munkatette őket izmossá. Hanem aztán, mikor ezek a szép meztelen testek (persze mind „beváltak" a sorozáson) felöltöztek, meg int csak el kellett bámulnom a szánalmas rongyokon, melyeket magukra öltöttek. Ezt a kontrasztot nem lehetett észre nem venni – s elfeledni sem.

Aztán magam is bevonultam. Persze mint érettségizett úrifiú, „karpaszományos" néhányadmagammal kivételezett helyzetbe kerültem a szakaszban. Bennünket például nem vertek a tisztesek. De azért mi is éheztünk. A laktanyával szemben volt egy konzervgyár, ahonnan észveszejtő illatok szálltak felénk: egész nap a nyálunk csörgött, mint Pavlov kutyáinak. És tudtuk, hogy a gyár a németeknek dolgozik – mi ezekből a konzervekből egy falatot sem kapunk.

Katonatársaim, a parasztgyerekek életükben nem ültek még autóban. De hat hét alatt pompásan megtanultak vezetni és úgy bántak a géppel, mint a lovukkal: nemcsak kímélték, szerették is. Ford teherautóink voltak, az amerikaiaktól vásárolta a magyar hadsereg. És nemcsak csapatszállító autókról volt szó. Kecskeméti regrutaként közelről tapasztalhattam, hogy az a rendszer, amely a társadalom legaljára szorította a parasztságot, nem habozott önmaga védelmére abba a Túrán nevű magyar gyártmányú harckocsiba ültetni a parasztgyerekeket, amelyeknek darabja 750 ezer pengőbe került! Ezek a fiúk tízezer pengőből tanyát vehettek volna hozzávaló kisbirtokkal! Ám ezt a lehetőséget nem kapták meg. Viszont rájuk bízták a 750 ezer pengős „mozgó koporsókat”. Beültették őket 500 liter benzin elé, ennyi fért a harckocsi tartályába.

Gondolkodó ember a kecskeméti harckocsizóknál hamar rájött egy s másra. A Túrán páncélzata hét centiméter vastag finoman szegecselt acéllemez volt. A szegecselés következtében, ha eltalálták, úgy szakadt mint a perforált papiros. A gépágyúi 7,5 centiméteresek. 1944 januárjában a tiszti iskolán már tanították nekünk a T–34-es adatait; annak a tornya egyetlen, 15 centiméteres vastag acéltömbből készült, és 15 centiméteres ágyú volt benne. A hülye is kiszámíthatta, mi lesz abból, ha szembekerülünk. Úgyhogy elhatároztam, ha megint behívnak, inkább katonaszökevény leszek, semmint T–34-esek ellen vonuljak Turánokkal.

A tiszti iskola elvégzése után póttartalékos lettem, 1944-es behívásomkor már nem vonultam be. Ez sem volt éppen veszélytelen, de kevésbé volt életveszélyes, mint a frontra kerülni. Később találkoztam a frontra kivitt századomból egy emberrel. Elmondta, hogy tíz perc alatt rajta kívül mindenki oda veszett. Ott sültek meg az égő koporsókban! A kecskeméti parasztság legjava fiatalsága. És amikor ezt meghallottam, akkor tudatosítottam igazán, hogy ami másfél évtizede forr és érik bennem, a korlátoltságában gőgös hatalom iránti ellenszenv, a náci Németországban szerzett benyomásaim, amik antifasisztává tettek utóbb, a doni katasztrófáról érkező hírek – és így tovább: tudatos gyűlöletté lettek. Amikor apám még 1944 nyarán azt mondta, hogy ha az oroszok bejönnek, mindnyájunkat elvisznek Szibériába, már kiabálva mondtam, hogy ez kell a magyar úri osztálynak, ezt érdemli! S azóta is úgy érzem, ez az osztály csak azt kapta, amit érdemelt. Tisztelet persze a kivételnek, és együttérzés azokkal, akik a kollektív felelősségre vonás, a B-listák, kitelepítések, meghurcoltatások, törvénytelenségek során ártatlanul szenvedtek. Tízezrével voltak ilyenek, de százezernyi magyar (és sváb) úriember, jogász, parasztnyúzó hivatalnok, földesúr, nagygazda, munkást nyomorító tőkés méltán lakolt azért, amit őseivel együtt kiérdemelt. Ez akkor is a forradalom velejárója, ha az önkényt sem lehet megbocsátani.

A gyűlöletet pedig csak megerősítette bennem, amit a felszabadulás (hadd nevezzem most is így) után a Kisgazdapártban tapasztaltam. Ellenállási kapcsolataim (Bereczky püspök és köre) révén ugyanis más radikális népi gondolkodású barátaimmal együtt oda sodródtam. De már 1945. február végén (!) tapasztalnom kellett, hogy ennek a pártnak nem kell igazán a rendszerváltozás. A tehetséges, okos Saláta Kálmán, a FKP ifjú hangadóinak egyike, szűk baráti körben élesen bírál­ta a földreformot, melyhez pedig a nyilvánosság előtt a párt is jó képet vágott, s amit (hosszú évekkel korábban) már a szövetkezéssel együtt a magyar újjászületés kulcskérdésének tartottunk. De ez 1945 elején a Kisgazdapárt jó részének nagyon is fölösleges volt. Ha nem őrizném akkor készített jegyzeteimet, el sem hinném.

A Horthy-korszak uralkodó osztályai iránti osztálygyűlöletem így származott át 1945-re, s máig is tart, s amíg élek, már nyilván meg is marad... Ha nem lényeges is, az eddigiekhez hozzá kell még fűznöm, hogy a Horthy-rendszerrel szembeni ellenérzéseim nem kis mértékben kulturális-esztéti­kai jellegűek voltak. Undorodtam az úgynevezett cigányzenétől, magyar nótától, a Lehár-, Huszka, Kálmán Imre-féle operettektől. Ki nem állhattam a „hivatalos” irodalmat: Herczeg Ferencet, Harsányi Zsoltot, Somogyvári Gyulát, Csathó Kálmánt (el sem tudtam volna képzelni, hogy évtizedek múltán, egy szocialistának deklarált rendszerben utóbbinak könyveit még majd én fogom szerkeszteni...), de legalább ennyire megvetettem az eklekticizmus és szecesszió hivalkodó építészetét, különösen a semmire sem való tornyocskákat és díszítményeket. Amiben persze szociális indítékok is megjelentek: ismertem a falusi és kisvárosi vályogházakat, egyáltalán a szörnyű „lakás”-viszonyokat s a velük összefüggő tébécé-statisztikákat.

Gyermekkoromtól megvetettem a rangkórságot – a kötelező tisztelet helyett csak gúnnyal tudtam rá reagálni. Ebben, mint más, akkor eléggé szokatlan, demokratikus nézeteim kialakulásában persze segített ős-liberális nagyapám, meg egy-két haladó szellemű tanárom hatása. Minden esetre a Horthy-korszak lényegéhez tartozó címek, rangok, megszólítások mindig komikusak voltak számomra. Ennek csúcsa volt az, amit miniszteriális szolgálatom során tapasztaltam. Hogy például egy kollégám örökre kiesett a miniszter kegyeiből, mert egy értekezleten „Miniszter Úrnak” merte szólítani, holott ő legalábbis „Kegyelmes Úr” volt – ami a miniszteri beosztással járt, de azt szerette igazán, ha „Excellenciás Uramnak” szólították, ami nem illette meg, mert „excellenciád” megszólításra csak a ranglétra legfelső fokán álló „titkos tanácsosok” voltak méltóak, függetlenül hivatali rangjuktól. „Érdes modora van” – mondta az illetőre. A helyes megszólítást (és ezernyi más effélét) tudni kellett. Sose fogom elfelejteni, hogy részt vettem az 1944. március 20-ára (I) tervezett Kossuth-emlékünnepség előkészítésében, amit Kállay Miklós miniszterelnök roppant fontosnak tartott, mert – mint mondta – „nagy horderejű bejelentéseket” tesz. 18-án szombaton (ami hivatali idő volt) maga telefonált, hogy az ülésrend rendben van-e? Fontos, hogy az 1. hely a hercegprímást illeti, a 2. József főherceget, azután érsekeket, köztük azokat is, akik lehetetlen kis egyházakat (pl. aszir-jakobitákat...) képviseltek, s csak utánuk a felsőház, Legfelsőbb Számszék és a Kúria elnöke, a titkos tanácsosok, nem titkos tanácsos miniszterek és így tovább. Ilyesmivel foglalkozott a miniszterelnök is – egy nappal a német megszállás előtt...

Befejezésül: ne tessék hinni azoknak az öregeknek, akik azt mondják: „Nem is volt az olyan rossz”. Emlékeinkben gyakran megszépül a múlt – meg azután a szegénységet az ember mindig szégyellj; szégyellte a múltban is és szégyell rá visszaemlékezni utólag; ha az elmúlt negyven év során mégis megtette: érdekei kívánták szegénysége bevallását, ezért napjainkban kettőzötten szégyelli. Pedig szégyellni valójuk csak a hajdani elnyomóknak lehet – s azoknak, akik ma is mentegetik őket, akár a „történelmi adottságokra és kényszerűségre” hivatkozva. Mert lett volna lehetőség a kibontakozásra akkor is, nem volt szükségszerű, hogy (a nácik és a velük kollaboráló honi uralkodó osztályok parancsára) általunk megtámadott oroszok hozzák el a megint csak kétes „szabadságot". Sose jöttek volna ide, ha mi nekik nem megyünk... De tehettünk-e mást? Igen, pl. irredentizmus helyett – Dunai Konföderációt (és ezt is több mint ötven éve vallom – együtt a Márciusi Fronttal).

Dixi et salvavi animam meam.

MEGMENTETI OLDALAK

SZÉP ERNŐ

Folyó hó

Tudjátok-e, mi a május,
Az a bűvös-bájos hónap,
Mikor elkezd esni-esni,
Mikor nincs egy tiszta jó nap.

Tudjátok-e, mi a május,
Költözködik gólya, fecske,
Dehogy. Csak mi költözködünk,
A fene egyemegecske.

Tudjátok-e, mi a május,
Mikor előlép heroldja,
A háziúr, és lakásunk
Bérét újra stájgerolja.

Tudjátok-e, bi a bájus,
Hátha deb tudjátok, hátha;
Begsugob, hogy a tüdőbet
S orrobat gyötri a dátha.

Tudjátok-e, mi a május,
Kimondom a valót, nyerset:
Utolsó egy költő már az,
Ki a májusról ír verset.

Megjelent a költő Régi kedvünk című kötetében,
amelynek előszavában írja: „Az élet el van sötétítve
s ki van világítva a halál. A földhöz kapaszkodó élőknek
világát bevonta a szükség meg a rossz kedv.” Első
megjelenése óta kötetben nem látott napvilágot.

OLVASÓLÁMPA

DR. CSONGRÁDI BÉLA

Jegenyeének

Váci Mihály: Rózsák a jégen

Manapság igencsak zajos, tudatosan is fel­hangolt hírverés kíséri azokat a publikációkat, melyek az elmúlt közel félévszázadról egy „újfajta objektivitás" igényével mondanak véleményt, eleddig ismeretlen, vagy másként ismert tényeket, történéseket jelenítenek meg. A kétes értékű kiadványokat is tömegével felszínre hozó könyvdömpingben minden különösebb beharangozás, méltó visszhang nélkül jelent meg Váci Mihály válogatott prózai írásainak gyűjteménye. Pedig a húsz esztendeje halott költő kötete is kortörténeti dokumentum: egy felfelé ívelő, reményteljes – s mint jóval később kiderült, hamvába holt – időszakról tudósít, értelemszerű egyéni, szuverén nézőpontból.

„Mikszáth, Móra és Móricz kellene ide, akik észre vennék egy elmúló világ fogyatkozó, temetkező és lefegyverkező népének merülő kincseit, kiszáradt fejfákból faragott, gyönyörű arcait, az emberiség újabb lehunyt tekintetét” – írta 1967-ben, az Útra kész angyalok-ban, s mi – bő két évtized múltán – e listára joggal fel­vezethetjük Váci nevét is, akinél e század második felében kevesen tettek többet a ma­gyarfalvak, a földközeli szegényemberek üze­netének megőrzéséért. Találó – élesre exponált, mégis melegfényű-portrék, beszédes életképek – de korántsem idillisztikus falusi hangulatok – tucatjai (például Néniké a tenyeremen, A zsezse- madár, Toldi feltámadása) bizonyítják ezt, e vá­logatás behatárolt keretei között is. „Gyűjtsétek össze majd a kenyérsütőlapátokat, a rozske­nyerek kora hajnali dagasztóteknőit, a balták, kapák, kaszák nyeleit. Gyűjtsétek össze a régi szerszámnyeleket, ha kezet akartok szorítani azokkal, akiknek jogutódjai vagyunk a boldog­ságigényben. Gyűjtsétek össze a szerszám-nyeleket, a mi ereklyéinket, a szerszámnyeleket, melyekről még ma is süt, parázslik, fényesen ragyog sok-sok nemzedék erős, szigorú, két­ségbeesett és biztató kézfogása. Állítsuk ki ezeket az ereklyéinket – ha csak jelképesen is – mindenütt és mindenkinek hozzáférhető módon, életünk keresztútjain. S időnként szorítsuk meg keményen ezeket az ereklyéket. Nagy szükség van rá.” (A mi ereklyéink) – sürgette sodró szenvedéllyel, szinte mozgalmat indító erővel, a teremtő munka örök apoteózisaként.

S most az egykor ünnepelt, elismert, tíz és tíz­ezrekre hatni képes költő munkásságát mél­tánytalan, szinte szándékolt csend veszi körül, neve az úgynevezett irodalmi közélet peremére látszik sodródni. Pedig gyakran fordítva szokott lenni: az életében agyonhallgatott, kiközösített művész értékei holta után dicsőülnek meg. Váci világszemlélete, őszinte hite, lángoló forradalmisága, küldetéstudata azonban ma sokak sze­mében megmosolyogtató, divatjamúlt, érdekte­len.

Csak egy kérdés hozzájuk: vajon gondolkodhatott-e másként a korábban „semmibe vett emberek” gyermeke, aki testközelből ismerte – mert szülőföldjén átélte – a napszámosok, a cselédek, a tanyasiak szenvedéseit, amikor az új napvilágban megcsillanni látszott a föle­melkedés reménysugara? Nem volt-e ő min­denkinél – a népre, nemzetre most oly hangza­tosán apellálóknál is – illetékesebb leírni az alábbiakat? „... mihelyt a legcsekélyebb változást láttam ezeken a nyomorúságaikhoz térdepeltetett embereknek a sorsában, s lehetőséget a boldogulásukhoz – mintha hegygerinc szakadt volna le a mellemről, oly fellélegezve kezdtem, próbáltam énekelni róluk, életükről, és a néha már a szájukra derengő örömeikről... mindez számomra nem csak politikai meggyőződés – és sokkal több, mint politikai meggyőződés –, a létező lény érzékeli bőrén és tüdejével a megváltozott közeget, amelybe került, s oly ösz­tönös sorsélmény ez, mint az életmentő iránt érzett hála, amelyet nem a megfontolás diktál.” (Értelmes éneket a hazára találásról.)

Igen, ez a sorsélmény magyarázza azt az elhalasztott lépést is, amelyet Nyilasy Balázs az Alföld 1990/4. számában érdemtelenül szemé­re vet Vácinak: „Fel kellett volna ismernie, hogy »az alkotó forradalom tüze« sokkal silányabb kis tűz volt, mint aminek ő akarta látni, hogy a munkások, parasztok megcsalása, elárulása minden látszat ellenére a rendszer lényegéhez tartozott, hogy a félresiklás nem a kötelességü­ket rosszul teljesítő emberek miatt követke­zett be.”

Egyedül a történelemszemlélet segíthet ab­ban, hogy reálisan mérettessék meg szellemi hagyatéka. Egyetlen percre sem feledhető, hogy honnan jött, hová tartott és jutott, mikor, mettől-meddig élt! Hihetetlen ritmusú korunkból, elképzelhetetlenül átalakult valóságunkból visszanézve már persze, hogy látszanak naivi­tásai, tévesnek bizonyult, messianisztikus elképzelései, önáltató próféciái. (Tanyán, Úton, Gyárban, Demokrácia a pázsiton, Jezsi-baba, Tanyatemető.)

De tényleg teljesen kiüresedett volna, az itt és most élők számára valóban nem lenne érvényes mondanivalója? Ez már csak azért sem lehet igaz, mert – ha néhány alapkérdésben, jelesül a tulajdonlás ügyében, vagy erkölcsi értékítéle­teiben másként is vélekedett, más koordináta-rendszerbe fogalmazott – sok vonatkozásban éppen azt akarta, ami napjaink zászlóin is lo­bog: teljes felszabadulást, valódi demokráciát, értelmesen berendezett világot, tartalmas emberi életet. „... nem azt nézem – mikor, melyik politi­kai, esztétikai divatnak van igaza, és melyik kurzushoz csatlakozzam, merről fúj a szél – mondta – énnekem csak azt kell figyelni – nekik, akiket érzek, jó-e a világ? Kell-e ennél pon­tosabb iránytű – ez mindig egy irányba mutat –, a többi állandóan kihagy, tapasztalatból tudom...” (Válaszok K. T. kérdéseire).

Nem lehet-e időtlenül példaszerű az a heroikus küzdelem, amelyet Váci többször elparentált fizikai létéért, s egyúttal szellemi kibon­takozásáért egy – mégis csak fájdalmasan rövidre szabott – életén át vívott? Egyszerre kellett felülemelkednie a sorozatos betegségek kínzó fájdalmain és a ki tudja hányszoros kul­turális hátrányokon! „Gyermekkoromtól csak sóvárogva, robotolva, apródonként megszen­vedve építettem az életemet... azt hiszem, kevesen fizettek ilyen árat, mint én... a magányos tanyai eszelős esztendők készülődéseit, éjjel­nappali írását-tanulását, hiábavaló, esztelenül reménytelennek tetsző áldozatait, az évekig tartó betegségek, műtétek, fuldoklások, köhögések, lázak félelmek tréningjeit, a körülöttem élők magukkal rántó szenvedéseit.” (Az Élet és Iro­dalom látogatóban Váci Mihálynál)

A néptanítóság összes stációját bejárván nem csoda, hogy olyan empátiával írt a tanyasi gyer­mekek között eltöltött éveiről, a sorsukat vigyázó, egyengető léptekről. (Ének a kútból; Három történet, A vizsga, Innen még nem látszik, Osz­tálykönyv, Tegyünk értük valamit.)

Az élet produkálta katartikus élmény sem volt kevés, amellyel Váci szembenézni kényszerült, költővé lenni azonban a könyvek barátsága nélkül aligha tudott volna. „Nincs egyetlen pél­dakép. Mindenkinek annyi a példaképe, ahány különböző arcot, szándékot hordoz magában, ahány igény sóvárog benne. Mind a saját ki­fejezéséhez keres igazolást” – vallotta. (A Pusz­tától a Fórumig. Arckép Illyés Gyuláról.) További tanítómesterei közé soroltatott – egyebek közt – Ady, József Attila, Juhász Gyula, Petőfi, Radnó­ti, a világirodalomból Baudelaire, Gorkij, Solohov és Reymont. Közülük nem egyről elmé­lyült tanulmányt, lírai esszét is írt. („Felelj – innen vagy?”, Gyászfa, Az első világforradalmár.) Meghatározó benyomást a Megalázottak és megszomorítottak (írója gyakorolta rá. „Többek között Dosztojevszkij tett örökre nyitottá. Az ő világa is segített az emberek és az emberiség felé kitárulni.” (Dosztojevszkij tett nyitottá) Ez is igazolja, hogy Váci mennyire messze túlszárnyalt a nyírség bokortanyákon, de még a „szőke város”, a pannonföld határain is. S ha szívesen el is „időzött” amerikai hazánkfiai „körében” (Az oldott kéve), a stószi „remete" házánál (Fábry Zoltán köszöntése), nemzedék – és eszmetársai – Rákos Sándor, Garai Gábor – társaságában, (A mohos favödör; Versek elé írt sorok), mély­séges magyarságtudata soha nem gátolta, hogy egyetemes – ha úgy tetszik, európai – ember­ként gondolkodjék.

Ha későn is indult, ha meg-megbotolva, de eljutott a Parnasszusra, akarva, akaratlan poéta doctusszá fejlesztve őseredeti tehetségét. Abban feltétlenül igaza van Nyilasy Balázsnak, hogy Váci poézise „sokkal több, mint egy elmúlt kor­szak tanulságos mementója.” Hogy „vitat­hatatlanul költő volt”, azt prózai kötete is tanúsítja. Hisz tud-e más így fogalmazni: .Azóta a jegenye már nyolcvan éve énekel, lázad a szelekben, iszik az égből, fuldoklik fényben, éjben, csil­lagverésben.’ (Szegény ember költészete.) Vagy: „Hull a hó: a tél miatyánkja. A föld belevész átél sűrű fehér, tömött szakállába... Hull a hó: suhog sűrű redőkben az éj könnyű, dús tömöttségű alsószoknyája, tornyok lábujjig érő hálóingje.” (Rózsák a jégen) de bárhol ütjük is fel a négyszáz oldalt, mindenütt ily mívesre csiszolt szövegeket találni, szinte minden soron átsüt a költői beszéd szépsége.

Ez az írásművészet önmagában is hatalmas érték. Az író feladata azonban – Váci szerint: „Egy közösség, egy nép, nemzet szeretetébe bejutni, ott nyomot hagyni és megtartó emlé­kezetében megmaradni...” (Vallomás fiatalok­nak) – lényegesen több ennél. Váci életműve kiállja az önmaga szabta próbát, s mit sem törődve a szélirány szerint hajladozó hivatalos ítélkezésekkel, tovább él azok lelkében, akikért fogant, akiket érzett, akik előtt tisztelgett.

(Magvető Kiadó 1990.)

FOTÓMŰVÉSZET

SZARKA KLÁRA

Amit nem lehet lefényképezni

A fényképész csak eszköz. Taxi. A taxi arra való, hogy oda vigye az embert, ahová menni akar."

(DON McCULLIN)

Ritka könyv akadt a kezembe, fotóalbum az iraki-iráni háborúról. Az iráni forradalom ne­gyedik évfordulójára adta ki a Legfelsőbb Védel­mi Tanács, a vallási orthodoxia és a politikai egyoldalúság szellemében. A fejezetek rövid bevezetői ilyenek is, de a képek! A könyv cím­lapja: a száraz homokon fekszik egy férfi, csak a feje látszik közeliben és az ijesztően vörös vértócsa, amelyik a valószínűleg halálos sebből fut széjjel. Ebben a pillanatban zuhanhatott a földre, még ez a nagyon száraz föld sem tudta beinni a vérét. Hátborzongató, nem feledhető kép: a halál képe. Sok ilyen el nem felejthető fotó van még az albumban. Révült megszállottsággal a csatába induló, felfegyverzett gyerekekről, elesett bajtársát sirató harcosról, valószerűtlenül porig rombolt városokról, Khomeini fotóival díszített tolókocsik tömegéről, rettegő fogolyról, aki ugyanolyan nyomorult, szakadt ruhás sze­gényember, mint a fogva tartója. Nem Irán dicsőségét zengi képeivel ez a könyv, nem az irániak hadi fölényét bizonygatja. Arról szól, hogy ez a háború is, akárcsak a többi, szörnyű és értelmetlen szenvedésekkel jár, amelyeket most is, mint mindig, az alávetett sokaságnak kell elviselnie. Arról, amit a világ egyik leg­nagyobb haditudósító fotóriportere, Dmitrij Baltermanc mondott: „A háború végtelen szen­vedés.”

Miért a fotóművészet történetébe és nem a rossz illusztrációk lomtárába fog kerülni ez a könyv? A fényképező perzsa riportereknek köszönhetően. Azoknak, akiknek csak felso­rolják a nevét a könyv végén, akik vállalják a kockázatot, a szenvedéseket, hogy az igazat mondják el arról, ami megesett, hogy hű kró­nikásai legyenek a történelemnek, hogy akár művészetet teremtsenek a csatamezőn.

A haditudósító fotóriporterek sorsa általában nem mindennapján alakul, gondolataikkal – ha elmondják, leírják őket – mindig érdemes meg­ismerkedni. Lépjen legalább néhányuk elő a viszonylagos ismeretlenségből – megérdemlik.

Szathmáry Pap Károly

Kolozsváron született a múlt század elején magyarnak. Osztrák állampolgárként tanult a bécsi akadémián festészetet, és a román királyi család megbecsült udvari festőjeként halt meg Bukarestben 1887-ben. Festészeti pályáját több publikáció méltatta már: nem volt korszakos zseni, de tisztes életművet hagyott hátra. Ha csak egy tucat fennmaradt volna a krimi háborúban készült fotográfiáiból, nem nagyon törődnénk ma már a vásznaival.

Mert ő – megint egy magyar! – volt a világ legelső hadi fényképésze. És a világ, persze, hogy nem őt, hanem egy angol gentlemant tart számon pionírként. Pedig Roger Fenton akkor érkezett a krimi háborúba, 1855-ben, amikor Szathmáry Pap már felvételek tömegével a táskájában indult haza Oroszországból.

Fenton képei statikusak, nincs bennük közeli, nincs akciókép. A nehézkes technika megha­tározta a témákat. Elhagyott csatamezőt, sebesülteket gondozó ápolónőket, hadihajókat a kikötőben lehetett lencsevégre kapni. Bizonyára Szathmáry Pap felvételei is hasonlóak lehettek. A párizsi világkiállítás közönsége még láthatta őket. Mára mind egy szálig elvesztek.

Robert Capa

Friedmann Endreként született Budapesten, e század elején. Hontalan útlevéllel járta a világot, s végül Vietnamban amerikai tudósítóként lépett aknára, 1954-ben. Legendák keringenek róla, nagy emberek barátja, szép asszonyok szeretője volt. Huncut szemű bohém, jóképű pesti zsidó fiú, a világ leg­nagyobb fotóriportere. Nem egyszer tette föl arra az életét, hogy tudósítson minket a háború­ról: Spanyolországban, Kínában, Szicíliában, Észak-Afrikában, a normandiai partokon vagy Vietnamban. Ingrid Bergmannak írta egyik leve­lében: „Nem vehetlek feleségül. Nem tudom lekötni magam. Ha azt mondják nekem: holnap Korea, és házas vagyok, gyerekünk van, képte­len lennék elmenni. És ez elképzelhetetlen.”

Több tucat olyan fotót csinált, amelyikből egy is elég volna a világhírhez. Spanyolországban lefényképezte a milicista halálát, azt a pillanatot, amikor a katona szívébe talál a golyó. Kínában a rémült embereket, amint a gyújtóbombától vadul lángoló házukat – micsoda gonoszul gro­teszk jelenet – néhány lavór vízzel próbálják eloltani. Olaszországban azt a parasztbácsikát, aki állva volt olyan magas, mint a mellette gug­goló amerikai katona, akinek lelkesen mutatta az utat. A háború befejezésekor mámorosán ünneplő franciákat Párizsban, s franciákat egy kisvárosban, akik dühtől eltorzult arccal haj­szolnak az utcán egy kopaszra vágott, meg­alázott fiatal anyát, karján – egy német katonától fogant – csecsemőjével. Az elsőkkel szállt part­ra Normandiában:

„Az üres gép remegett a kezemben. Valami egészen ismeretlen félelem vett rajtam erőt, amely tetőtől talpig végigjárt. Körülöttem mozdulatlanul feküdtek az emberek. Csak a hullák mo­zogtak, ahogy a tenger ide-oda sodorta őket. Egyszerűen nem mertem levenni a szememet a gépem keresőjéről: görcsösen nyomtam az ex­ponálógombot.”

Élete végéig szégyellte, hogy néhány tekercs után elmenekült a partról. Londonban a labo­ráns majdnem az összes filmet tönkretette hívás közben. Csak néhány használható kockája ma­radt, máig azok a legjobb felvételek a szörnyű partraszállásról.

Dmitrij Baltermanc

A híres angol történész, A. J. P. Taylor írta a szovjet haditudósítók fotóiról: „Ez nem a pa­rancsnokok magasából vagy a történeti utókor távlatából készült tudósítás. Ez azoknak a tudósítása, akiknek személyes tapasztalataik vannak a háborúról... A britek és az amerikaiak csodálatos riporterek... De az ő céljuk az volt, hogy az otthon maradottaknak számoljanak be az eseményekről. A szovjet fotósok számára mindenütt háború volt.”

Tavaly Budapesten járt az örmény szárma­zású, Kanadában élő, világhírű portréfény­képész, Yusuf Karsh, Cornell, Baltermanc és a legendás Róbert Capa öccse. Baltermancot – akit az olasz sajtó 1965-ben az orosz Cápának titulált – árasztották el bókokkal, rajta sajnál­koztak, hiszen a világ még ma sem ismerheti kellőképpen az ő korszakos fotóit. Baltermanc mosolygott, mint mindig, néhány ironikus, megbocsátó mondattal intézte el a háború óta vele történteket, aggódó bizalommal beszélt hazája jövőjéről, és sietve fiatalabb kollégáit ajánlotta a megjelentek figyelmébe. Nem akart szerepelni, vidám volt, kiegyensúlyozott. Ez az ember pontosan tudta, hol a helye, mennyit ér, amit letett az asztalra.

A keresi pocsolyás, sáros, sötétszürke pusz­tán szerteszét heverő hullák között pufajkás, rongyos emberek a hozzátartozóikat keresik. A szörnyű, szürke felhők alatt szinte festői kompozícióba rendeződnek a magányos és csopor­tos alakok. Itt a kép jobb szélén egy fehér fej­kendős asszony, kezében fehér zsebkendő, kétségbeesetten tárja szét a karját, amint egy férfi holtteste fölé hajol. Most ismert rá arra, akit keresett.

Ha csak egy képet választhatnék a háborúról, ezt választanám. Baltermanc második világháborús képeit nem lehet elfelejteni: „Évekig fényképeztem a háborút, de tudom, hogy ez alatt az egész idő alatt legfeljebb 5-6 igazi képet csináltam. A háborút, tudja, nem lehet lefényképezni. A háború végtelen szenvedés” – nyilatkozta egyszer.

David Seymour

Szyminnek hívták, amikor 1911-ben Varsóban megszületett. Amerikaiként sebezte halálra egy repesz 1956-ban Szuezban. Érzékeny, finom léleknek ismerték a barátai Chimet, ahogyan ők nevezték. A fasiszták kiirtották a családját Var­sóban, soha nem nősült meg, magányos, kicsit bogaras agglegény volt. Irtózott az erőszak minden formájától. Cápával és még három tehetséges fotóssal alakították meg a Magnumot, egy olyan elkötelezett képügynökséget, ame­lyik mindig az elesettek oldalán áll, értük harcol a maga eszközeivel. Capa Vietnamban lépett aknára, Seymour Szuezban halt meg, a har­madik alapító, a német Werner Bischof az Andok egyik szakadékéban zúzta halálra magát.

A Magnum máig létezik, és betölti eredeti hivatását.

Chim 1956-ban Görögországban vakációzott, végre béke vette körül, és nyugalom. Rajongott a klasszikus építészetért, és nagyon boldog volt, hogy módja nyílt a hellének földjén utazgatni. Ekkor robbant ki a szuezi háború. Két órán belül repülőn ült, és még aznap akkreditáltatta magát haditudósítóként. Készített itt is néhány kiváló felvételt, amíg meg nem ölték.

Tim Page

Háborús gyerek, 1944-ben született Angliá­ban. Imádta a háborús képregényeket, amikor nagyobb lett, a háborús regényeket bújta. 19 évesen már a Time riportereként utazott Viet­namba.. Rövid időn belül a legkeresettebb haditudósító lett. Tévé-showkban mesélt nyaktörő kalandjairól. Azt állította magáról, hogy nem az érzelgős szánakozók, hanem a hidegfejűek új nemzedékéhez tartozik. Őrült veszélyeket vállalt, hogy egy-egy jó képet megcsinálhasson. 1969-ben egy srapnel úgy megsebesítette a fején, hogy kis híján meghalt. Több mint két évig feküdt kórházban.

„Még egészen az elején történt – mesélte egyszer –, a második akciónál, a Gl-sek elfogtak egy ellenséges járőrt, és megpróbálták kival­latni. Szép lassan elkezdték egy késsel felvágni a hasát. Ott kellett hagynom őket, rosszul lettem. Eddie Adams, az Associated Presstől, ott maradt, és megcsinálta a képeket. Másnap már jött is a távirat: kép kell az eseményről. Tudom, hogy az a dolgom, csináljak olyan fotókat, amelyek el­mondják az igazságot az átkozott háborúról. De egyszerre csak egy akcióban azt tapasztalod, hogy belekeveredtél, hogy morálról és huma­nizmusról kezdesz gondolkodni, és képtelen vagy a gépet elkattintani. Leborulsz és a földet vered, és nagyon, nagyon szomorú vagy, aztán fölállsz, és leiszod magad, vagy szívsz egy nagy adag ópiumot...”

Nemrég láttam egy fotót egy dél-koreai fotóri­porterről. A mellét verte a fényképezőgép, amint rémült kétségbeeséssel próbált egy sebesült diákot elmenekíteni a rendőrök elől. Már ő is belekeveredett. Lehet, hogy a legjobb fényképek soha nem készülnek el, mert amikor a fotós megcsinálhatná, akkor már képtelen rá?

De mit gondoljunk azokról a fényképészekről, akik Rosalynn Cartert kísérték el egy thaiföldi-menekülttáborba? Matthew Naythorn írta róluk 1981-ben a Time-ban, hogy haldokló gyere­keket tiportak a földön, egymást lökdösve, azért, hogy jobb felvételeket készítsenek?

Abbas

Iránban született, de nem perzsának mondja magát, hanem harmadik világbelinek. Haragszik a lapok szerkesztőire: ma már csak az olcsó szenzációt várják tőle, kényük-kedvük szerint bánnak el az anyagaival. Ő elmélyülten és függetlenként akar dolgozni:

„Néhány ember azt hiszi, hogy a fotóriporte­rek meg tudják változtatni a világot a képeikkel, de az egyetlen, amit tehetünk, hogy megmutas­suk, miért kell a világnak megváltoznia.” Rengeteg helyen kereste hitvallásához a bizonyítékokat. Többek között Biafrában, Bangladesben, Vietnamban, Indiában, Pakisztán­ban, Nigériában, Etiópiában és a szülőföldjén, Iránban is. Tágabb hazája, a harmadik világ bőségesen ellátja témákkal: forradalmat, pol­gárháborúkat, éhínségeket fényképez.

Donald McCullin

Nem tudom, mostanában mivel foglalkozik. Jó ideig csendéleteket csinált visszavonult ma­gányban. Előtte a BBC-nek forgatott dokumentum filmeket, azelőtt a világot járta. A legnagyobb élő fotóriporternek tartom.

1935-ben született London egyik munkásne­gyedében.

Így ír magáról: „Angliában mindenki bele­születik egy pontosan körülhatárolt társadalmi körbe, és tudomásul veszi, hogy rásütik annak bélyegét. Nekem az ágyamból minden este hallgatnom kellett az apám köhögését, a halálhörgését. Abban az ingben mentem iskolába, amelyet előző nap is viseltem, mert másik ingem nem volt. Az ember nagyon korán megtanulja, hogy a palánk melyik oldalán van a helye.”

Tizenöt évesen munkába kellett állnia, amikor az apját elvesztette. Eljárt egy galeribe is, róluk és az East End utcáinak szánalmas és ijesztő életéről készült fotóiból közölt le néhányat az Observer. A Sunday Times képszerkesztője felfigyelt rá, szerződtette. Így jutott ki Ciprusra, a polgárháborúba. Szörnyűségek estek meg akkoriban a szigeten: állig felfegyverzett görö­gök vették körbe a kis török kolóniákat, és mindenre lőttek, ami mozdult. Rengeteg fotóri­porterdolgozott Cipruson, de csak egy a törökök között: McCullin.

„... amit én csinálok, az nem művészet. Hogyan is hívhatnám annak? Itt ragadtam a nyakamon egy halom képpel a szenvedő, haldokló, vérző emberiségről.”

Sokszor járt a vietnami háborúban. A régi rezsim kitiltotta az országból. Amikor a háború után vissza akart menni, az új kormány is megtagadta tőle a vízumot, leli Amin Ugandában lefogatta, nem sokon múlott az élete. Tel-Avivban már a repülőtéren elkapták, kábítószer-csem­pészés vádjával kitoloncolták az országból. Keserű iróniával mondta egyszer: „Úgy látszik, én mindenkinek a feketelistáján rajta vagyok. Még az ittenin is.”

Minden követ megmozgatott ugyanis, hogy kijusson a falklandi háborúba: „...ott voltam mindenki másnak az átkozott háborújában, hát épp ettől maradjak távol?” Hetekig hitegették, hivatalból hivatalba küldözgették. S végül a legjobb angol fotóriporter a legjobb angol de­mokráciában nemtudta elérni, hogy tudósíthas­son a saját háborújukról. Mrs. Thatcher nem tartott igényt McCullin éles szemére.

1968-ban a New York Times egy egész számot szentelt a vietnami háborúnak. Vezércikkben itt nevezték először a távol-keleti konfliktust „piszkos háborúnak”. McCullin fotóit 12 oldal­páron, 33x50 cm-es nagyságban hozták. Majd ezt követően egy hosszú interjút közöltek vele: elmesélte az amerikai tengerészgyalogosok között, az ostromlott Huéban töltött heteit. Min­denhol azt írták akkoriban, hogy összetört a vietnami háború mítosza. Kevesen hitték volna, hogy fiatalok tömegei fognak lelkesedni a mozikban a vietnami hősért, Rambóért, a 80-as években.

„Kezdő fényképészként azt hittem, hogy meg­sínyli a munkám, ha nem tartom magam távol a politikától. Aztán kiderült, hogy minden munkám színtiszta politika. Sőt most már annyira politikai tettnek számít, hogy a puszta fényképezésért is meg kell küzdenem.” – írta Vietnam után.

„Nagyon sok szenvedéssel volt dolgom. Úgy érzem legbelül, hogy eggyé váltam az áldozatokkal. És úgy találtam, hogy ez a tudat tartást ad az embernek... én örökösen azt mutattam meg az embereknek, amit nem akar­nak látni.”

Szédítő iramban és minőségben dolgozott. Háborús riportjai csak kis töredékét jelentik munkásságának, képei zömét békés témák alkotják. Egyetlen óv alatt, 1969-ben riportot csinált Kubáról, a brazíliai indiánok kiirtásáról, az ébredező Új-Guineáról (csak ezzel az egy anyaggal napi 5 ezer fontot keresett, a fél világ látta a képeit), a biafrai konfliktusról és Kam­bodzsáról. Itt sebesült meg 1970 júniusában, a setbói csatában, eszméletlenül szedték fel egy gödörből. Amikor magához tért – a kórházba szállítás közben a ponyvás teherautón – rögtön a többi sebesültet kezdte fényképezni. A Sunday Times Magazine több oldalon hozta az anyagát.

Itt a magazinnál egyébként a szakemberek egy különleges nyomdatechnikai eljárást dol­goztak ki, hogy McCullin fekete-fehér képei a lehető legjobb minőségben jelenhessenek meg. Ha már nekik dolgozott a világ legjobb fotósa, akkor törődtek is a leadott fotók minőségével. Annál is inkább, mert McCullin, ha csak lehet, saját kezűleg laborál. Azt mondják, gyönyörűek a nagyításai. Egyébként is rigolyása munkában: csak háromféle objektívat használ. Mindig – még a csatákban is – kézzel méri a fényt: „Nem akarom azt kockáztatni, hogy megöljenek, és utóbb kiderüljön, hogy rosszul exponáltam.” Csakis Pentax gépeket használ, mindig ugyan­azt a márkát. Kettő állandóan a nyakában lóg, másik kettőt megtöltve cipel magával tartalék­ként. Ha lehet, nem fényképez színesre.

Tíz éve már, hogy elege lett a háborúból és az erőszakból. A hotelszobákból, az állandó bizony­talanságból, abból, hogy megölesse magát olyan szerkesztők kedvéért, akiknek talán a szemük sem rebbenne az ő halálhírére. Azt nyilatkozta, sokat akar inni, „az is menekülés”.

Az idén 56 éves. Ha soha többé egyetlen éles kockát sem exponál többé, akkor is díszhelye van az egyetemes fotótörténetben.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Szent Pál és a pogányok

Hajdanvolt barátaim, régi ismerőseim jó ré­sze bámulatosan fejlődőképes. Akad köztük, aki néhány évtizeddel ezelőtt Zsdánov katonás interpretációjában esküdött Lukács György el­gondolásaira, s ma Heidegger-hívő. Van, aki ellenforradalomként élte át 1956-ot – izgalmas szellemi tornákat vívott velem, amikor emléke­inket szembesítettük –, nemrég viszont a Jalta utáni világrend történelmi horderejű megráz­kódtatásaként méltatta.

Sokan gyanakodva figyelik ezeket az átvál­tozásokat. Tavaly még a sajtó is ki-kirohant „a damaszkuszi úton” tapasztalható tolongás ellen; ma márolyannyira megszokott, hogy valaki Saulusból Paulusszá változott, hogy a kocsma­színvonalú publicisztikán kívül nem illik effajta argumentumokkal élni.

S ez így helyénvaló. Nemcsak azért, mert a szellemi szabadság legdurvább korlátozása lenne, ha tagadnánk azt a jogot, hogy valaki ráhökkenjen korábbi elképzeléseinek visszás­ságaira, s új, más horizontok felé forduljon. Sokkal inkább azért, mert az intellektuális fej­lődésnek egyenesen szükségszerű feltétele az, hogy szüntelen önkritikával kezeljük saját meg­győződéseinket, egyre szembesítsük a szem­benálló véleményekkel, s (gy finomítsuk, pon­tosítsuk. E fejlődés pedig gyakran vezet a szellemi barikád egyik oldaláról a másikra. Igaz, valahogyan hitelesebb, meggyőzőbb, ha las­san, lépésről lépésre. Nem szabad azonban kételkednünk, ha olyasféle hirtelen átalakulá­sokat látunk, amilyen a keresztények üldözése végett Damaszkuszba tartó Saulust Szent Pállá változtatta át, amikor egy vakító fényű látomás­ban megjelent előtte Jézus Krisztus. E csodát az intuíció jelenségeként a materialista ismeret-elmélet és pszichológia is ismeri és elismeri; a tapasztalati tények és ismeretek egy ideig las­san, észrevétlenül halmozódnak bennünk, hogy aztán egy adott pillanatban hirtelen elrende­ződjenek, ugrásszerű minőségi változással át­alakítsák aszóban forgó dologról alkotott korábbi képünket – akár világképünk egészét is. Az pe­dig magától értetődő, hogy a külső körülmények olyan radikális megváltozása, amilyen egy rend­szerváltás is, igencsak erőteljes impulzust ad­hat az intuíciónak.

E legutóbbi megállapításom ironikusan csenghet; nem szánom annak. Lukács György példája világosan mutathatja, hogy ez az intui­tív folyamat nem csak „szélirányban” mehet végbe. S itt nem híres, 1918 decemberi „pálfordulására” gondolok, hanem a szinte ismeretlen 1948-asra. Lukács felismeri, milyen veszélyeket rejt „a fordulat éve”, s hirtelen átalakítja esztéti­kai koncepcióját: „A realizmus problémái” című, a realisztikus stílus normáihoz kötött ún. „nagyrealizmus”-felfogást tükröző korábbi tanulmá­nyait publikáló kötete elé ír egy előszót, amely­ben elveti e stiláris kötöttségeket. Rádöbben, hogy a zsdánovi kincstári naturalizmus rémképe magasodik főlénk, és az előszóban – igaz, nem nyíltan, de nyilvánvalóan – ellentmond saját kötetbeli tanulmányainak.

E példa azonban arra is rávilágíthat, hogy az ilyen fordulatoknak meghatározott retorikai elő­írások betartásával kell végbemenniük. Mint­hogy Lukács előszava nem szögezte le egyér­telműen, hogy a kötetben képviselt „nagyrealizmus”-koncepciót elveti, így azon olvasói át­siklottak, a fordulat észrevétlen maradt s lénye­gében hatástalan is.

A tudós, a gondolkodó tehát nem akárhogyan változtathatja meg azokat az elgondolásokat, amelyeket korábban a nyilvánosság előtt képviselt. Ki kell fejtenie, miért hitt azelőtt másban, s mi vezette oda, hogy ezeket a nézeteit meg­változtassa. Ha ezt elmulasztja, úgy járhat, mint Lukács 1948-ban: szándékai elsikkadnak, olva­sói félreértik.

Radikális, feltűnő átváltás esetén pedig még rosszabbul jár: kőpönyeg forgatónak, rablóból pandúrrá átvedlett karrieristának tűnik fel.

Tudom, nem könnyű saját korábbi nézete­inkkel szembenézve képviselni az új eszméket. Az ilyen gesztus kizárja például azt a lehetősé­get, hogy az elhagyott hitet ostobaságnak vagy – ideologikus nézetek esetében – hazaáruló, alantas ösztönöktől vezérelt szellemi mákonynak minősítsük: végtére is önmagát senki nem sze­reti effajta címkékkel felruházni. Kellemesebb megfeledkezni arról, mit írtunk, mondtunk ko­rábban.

Érdekes hogy az a híres „damaszkuszi út” nem e kényelmes megoldás példáját állítja elénk.

Szent Pál nem hallgatta el, hogy Saulusként a keresztényüldözésre is elszánt pogány volt. Igaz viszont az is, hogy „pálfordulása” után nem vált pogányüldözővé, uszítóvá sem. Híres, a „Rómaiakhoz írt levél” címen ismert okfejtésében feltűnő, viszonylag milyen pozitívan ítéli meg a Római Birodalom pogány államrendjét.

Érdemes hát elgondolkodni azon, hogy ha Lukács György azzal kezdi „Az ész trónfosztá­sáét hogy kifejti, miért s hogyan lehetett maga is az irracionalista filozófia híve, talán nem jut oda, hogy a fasizmus előfutáraként vagy szekér­tolójaként értékeljen olyan gondolkodókat is, akik – lett légyen felfogásuk egyébként bármi­lyen problematikus – ebben az ügyben teljesen ártatlanok voltak. S munkája ma nem a dogma­tikus gondolkodás riasztó példájaként állna előttünk, hanem olyan szellemi teljesítményként, amely – mint minden tudományos mű – meg­haladható és meghaladandó ugyan, de biztos kiindulópontokat nyújt e továbblépéshez, s így tudománytörténeti érdemei vitathatatlanok.

Lehet hát választani a példák között. Bár ma­napság újra divat vallásosnak lenni, bizony mondom, nem ezért ajánlom pályatársaim fi­gyelmébe Szent Pált.

FEKETE SÁNDOR

Petőfi piros lobogói

Szabatosabban hangzana, ha egyesszám­ban, a költő piros lobogójáról szólhatna e jegyzet címe -az ember általában egyfajta piros zászlót tart a kezében, vagy hordoz a szívében, szimbolice. Már aki hordoz. Petőfi piros zászlain azonban nem könnyű eligazodni: e fogalom háromszor versben, negyedszer szónoklatban fordul elő nála, mindig különböző árnyalatokban.

Először s legemlékezetesebben az Egy gondolat bánt engemet... jövőt idéző látomásában lengenek e zászlók, annak a harcnak a kezdetén, melyben „minden rabszolga-nép"felkel,

Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadsági”

A rabszolga-népek világméretű felkelése „a zsarnokság” ellen – ez több a pusztán nemzeti háborúnál, erre valóban a világszabadság szava illik, mely pozitív értelemben először Petőfinél jelenik meg irodalmunkban. Kossuthnál ha­marabb szerepel e fogalom, de negatív hangsúllyal. Pulszky Ferenc pedig, épp az Egy gondolat...-ot akarván degradálni, a világsza­badságot a „német ábránd”eszmekörébe utalta, nem tudva arról, hogy egy francia forradalmár, Saint-Just már 1793-ban alkotmányba akarta emelni a liberté du monde fogalmát. Mi viszont tudjuk, hogy Saint-Just egyik könyvét Petőfi írásban kincsének minősítette...

Mindenesetre sok teoretikus gondot nem okoznának Petőfi piros zászlai, ha mindig az Egy gondolat... jegyében lobognának. Akkor sem lehetne babeufista-buonarrotiánus-blanquista tehát kommunista forradalmárrá átlényegíteni Petőfit, noha ezt politikai-hasznossági vagy személyi-konjunkturista célzattal száza­dunkban többször is megkísérelték, de legalább könnyebb volna értelmezni e szimbólumot. A bökkenő ott van, hogy nem sokkal az Egy gon­dolat... megjelenése után e zászló jelentése leszűkül. A csonka torony falainak ormán őrzött „szent jel”-ről ezt tudjuk meg:

A szabadság zászlója volt e szent jel (...)
Piros szárnyát hivólag lengető,
S kiben vér volt, elszántan jött elé.

A hajdúszabadságot szimbolizáló jel egy hónappal később, A munkácsi várban nyitó képe szerint újra gazdagabb értelmet kap:

Itt tüzé fel piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?

A rövidség kedvéért egyszerűsítsünk: az ost­romlott vár végsőkig kitartó harcosainak halálos elszántságát fejezi ki itt a piros zászló, minden egyéb értelmezés abszurditáshoz, a hajdúk és Zrínyi Ilona küzdelmének átvörösítéséhez ve­zetne.

A negyedik előfordulás meglehetősen zavar­ba ejthet bennünket, talán ez az oka annak, hogy a kérdés irodalma minimális. Maga a Petőfi-szöveg csak egyetlen, méghozzá német nyelvű pesti tudósításból ismeretes. E szerint 1848. április elsején egy megyegyűlésen, a vörös jelvényeket is tárgyaló vitában, Nyári Pál mérsékelt álláspontjának győzelme után Petőfi egyebek közt azt nyilatkozta volna, hogy kívánja „egy hasonló zászlóra sohase (!) legyen szükség, és a haza a törvényesség és rend útján vívja ki, amire szüksége van.” Az agyonirányított sajtónak lényege a manipuláció, de a szabad sajtónak is szerves tartozéka... Nincs tehát okunk arra, hogy feltétlenül hitelesnek tekintsük e tudósítást, annál is kevésbé, mert tudjuk, mi volt a költő véleménye a „rend” jelszavának szüntelen han­goztatásáról. (Persze arra meg jogunk nincs, hogy az általam kiemelt sohasem-et – „nie” – mellőzzük a szövegből, mint azt Petőfi „kommunistaságának” egy makacs hirdetője tette, talán akaratlan elvétésből, netán tudat alatti szán­dékosságból.)

Annyi mindenképpen világos a szövegkör­nyezetből, hogy a függetlenségért következe­tes harcra kész demokraták a piros jelvények (tollak, zászlók) mellett voltak, a mérsékeltek ellenezték ezeket, tehát nem kommunista értel­mezésű társadalmi forradalomról vitatkoztak. Ilyen polémiának értelme sem lett volna nálunk az adott pillanatban. Blanqui egy már újra kikiáltott polgári köztársaságnak proletár érdekű átalakítását követelve, 1848 tavaszán is kitartott a piros zászló mellett. A feudális uralkodó által jóváhagyott alkotmányos királyság Magyarországán egy ilyen kiállásra Petőfi joggal nem látott okot. De lemondását a piros zászlóról még a német újságcikk szerint is valamiféle fenye­gető hangsúllyal adhatta elő: ezt a Pester Zei­tung idézett közlése mellett a két nappal későbbi Nemzeti Újság homályos kommentárjából is ki lehet olvasni.

Az én szememben Petőfi alakját nem kicsinyíti, hanem inkább nagyobbítja a tény, hogy tudta a különbséget 1848 Párizsa és Pestje között. Azt szerette volna, hogy az ő forradalma több le­gyen egy nemzeti harcnál, ő a rabszolga-nép, a jogfoszottt paraszti nép, a „sápadt vakondok” módjára mások javáért robotoló bányászok felszabadításáért is akart küzdeni – érettségére vall, hogy a függetlenségi harc elsőbbségének követelményét mégis elfogadta.

Piros zászlajának, zászlóinak igazi jelentését pedig nem is csak a lobogós versek, hanem még inkább Az apostol, A nép nevében, A XIX. század költői és többi forradalmi mű adja meg – ezek egyértelműen tanúsítják, hogy a nemzeti és társadalmi forradalom programja olvasható le az ő piros zászlajáról. Vulgarizáltak, olykor hamisítottak azok, akik akár blanquistává, akár a III. Internacionálé előfutárává, „kora bolsevikjává” gyúrták át költőnket. De Petőfi úri kisa­játítása, mondhatnám meggyalázása, mely a századfordulóra érte el csúcsát, már amennyiben a néphamisításnak lehet „csúcsa”, még kevésbé fér össze a költő igazi szellemiségével. Ahogyan már Ferenczi Zoltán elismerte, Kosz­tolányi és Ady vallotta, hozzá legközelebb min­den korok ilyen-olyan szocialistái állottak és állnak. A május elsejei vörös lobogókkal vonuló orosházi parasztok, pesti munkások-igenis, ők voltak mindig és maradtak is „Petőfi népe.”