Tisztelettel köszöntőm az olvasót, azoknak az íróknak a nevében, akik Petőfivel együtt vallják: „én használni s nem ragyogni akarok". Azoknak a nevében, akik tudván tudják: úgy kell szólniuk, hogy a szakmán kívül is értsék a szavukat. Azoknak a nevében, akik számára az írói lét nem csupán írásos tevékenységet jelent, mert tisztában vannak azzal, hogy tetszetős novellákat, esszéket, regényeket és verseket írni önmagában még nem tisztesség, íróként élni – tehát: hadat üzenni minden sandaságnak, magabiztosabbakká tenni a legemberibb moccanásokat a világban, ünneprontásra bújtogatni a hamis csinnadratták idején – ez igen, ez tisztesség a javából, mert vannak esetek, amikor az írónak az írásműnél többet kell nyújtania: emberségből példát, sőt, a vitézségről formát. S annál nehezebb az író dolga, minél rajtakaphatatlanabb, minél összetettebb – tehát újmódibb – az a sokat emlegetett vitézség.
Tiszteljük a kápráztató intellektuális játékokat, a magasröptű, éteri verselést, szakmai felkészültségünk minket is alkalmassá tenne a divatos „modernkedésekre”. Ám lelkesedni csak Váci Mihály tételéért tudunk: nem lehet igaz tollforgató az – hic et nunc legalábbis – aki nem társadalmi forradalmár is egyben.
Bennünket nem érdekel az irodalom maga. Pontosabban: csak annyi érdekel az irodalomból, amennyi az emberektől visszatérül belőle valamilyen formában. Visszatérül egy csipetnyi jóindulatban, a másik ember iránti növekvő hajlandóságban, egy szívdobbanásnyi hazaszereteben, egy icipicivel nagyvonalúbb közgondolkodásban. Avagy visszatérül gyűlöletben, olyan tiszta gyűlöletben, amely aljasságok és igazságtalanságok ellen lobban fel. Hisszük, hogy az ihletett írásművek a legkonstruktívabb társadalmi indulatok cinkostársaiul szegődhetnek. Felbátorodottabb lehet a félszeg – sőt, mind félszegebb – humánum tőlük ma is a világban.
Havi folyóiratunk, az Ezredvég, a Zrínyi Kiadó által éveken át kibocsátott Ezredvég című almanach szellemi örököse kíván lenni, amely a baloldali – vagy legalábbis balra húzó – írókat igyekezett maga köré tömöríteni. Ám a Zrínyi Kiadó – annyi más kiadóvállalattal együtt – képtelenné vált rangos irodalom szolgálatára. Így társadalmi összefogás, a kisemberek áldozatkészsége tartja fenn a mi folyóiratunkat is.
Mi pedig tiszta, az igazságért perlekedő emberi szóval igyekszünk honorálni ezt az áldozatkészséget.
BARANYI FRENEC
A halálraítélt csak járkál
Kávét iszik barátokkal beszélget
Tanári állása elhagyja őt Sebaj
akad fordítás Míves szép szavakkal
bajlódik Örül ha rátalál a
legtökéletesebbr
e
Járkál a halálraítélt
Szelíd asszonya megérti őt
Kávéház Barátok Egyelőre
az élet elviselhető Tébolyult
újságok de még lehet keserűen
nevetni Az otthon melege Okos
leveleket ír Talán még
titka is van (egy női név felkiáltó-
jellel szemérmesen)
Aztán majd a lapát a vállon
Hétvégén az otthon illúziója
Meleg lakás Feketekávé
Aztán majd a lapát a vállon
Aztán majd a gödör.
Silvio Rodrígueznek
Honnan tud Silvio
ily furcsa éneket,
a kék egyszarvúról,
ki tegnap elveszett?
Hol talált rá vajon?
Hogyan ismerte meg?
Ugyanaz volt talán,
akit én ismerek?
S hogyan vesztette el?
Ugyanúgy, ahogy én?
S ő is egy mélysötét,
hegyes szúrásnyomot
őriz-e a helyén?
Jó lenne tudni ezt,
bár végül egyre megy:
nem kerül meg soha,
örökre elveszett.
Suhog a villamos a Lehel úton, belekavar a korahajnal áttetsző ködébe. Siklik. Finoman, elegánsan. Ruganyosán.
Hová lettek régi, csattogó, nyönyörgő, szikrázó szörnyetegek ezekről a sínekről? Ha van igazság, akkor az őslénytani múzeumban tartják őket, szigorú őrizet alatt... A kocsiban emberek. Ki beszélget, ki csak néz maga elé, egy-egy fej nagyot bókol a szétterített újság vagy könyv fölött. Ahány ember, majd mindegyik kezében valami: tasak, táska, cekker, szatyor, rajtuk reklámfigura és feliratok, tucatnyi nyelven – a fél világ képviselteti magát ezekkel a szövegekkel. Akad hippitarisznya is. Koszos, akár a gazdája, csüng céltalanul, üresen – a reménytelenség kókadt zászlaja...
A kocsi közepe táján szikár férfi áll. Görbén tartja soványka hátát, talán betegség, talán a kor nyomja. Jobb kezével kapaszkodik, a bal kezében... azám, mi is az ott, a bal kezében? Falemezből készült, kicsi bőröndre emlékeztető... láda. Szabályosak az élei, a síkjai, a színe mélybarna, majdnem fekete, itt-ott visel még egy-egy foltot a régi politúrból.
Mennyi ilyet lehetett látni még nem is oly régen! A munkások hordták munkába menet, hazafelé, hozzájuk tartozott, őket jelentette. A nagyon régi Váci úti, Lehel úti házak talán emlékeznek még rájuk, a csepeli kerékpárút biztosan őrzi még repedéseiben azt a sok hangú, zenévé ötvöződött zörgést, ami a megszámlálhatatlan sokaságú ládatáska nyomában szállt, fölverte az útmenti fák madarait, elnyomta a teherautók hörgését. A legtöbb a bicikli csomagtartóján utazott, rugó, vékony lánc vagy bőrszíj ölelésében, némelyik a kormányon lógott; agyárkapuban, csendesen összekoccanva ők is jóreggelt köszöntek.
És hányféle nevük volt! Bőrönd, táska, kisbőrönd, faönd, étkes, eszede, bongó, mindenes – voltak, akik egyenesen neszesszernek becézték...
Ezt vajon mi emelte át a múló, mállasztó időn? És mi lehet benne? Ha igaz, kerek alumíniumlábas gumikarikával, jó ízű otthoni étellel, egy féltett szerszám, esetleg könyv is, pulóver, hátha hűvösödik az idő, pakli cigaretta vagy dohányos dózni, netán gyógyszer is... Nyilván kivételes tudású szakmunkás az öreg, kell, a világért se küldenék nyugdíjba. Ő se igyekszik, úgy tartja, hogy amíg a munkáját mindenkinél jobban tudja végezni, addig azt neki kell végeznie. És viszi a... ládáját...
A ládának szabályosak az élei, a síkjai, a színe mélybarna, majdnem fekete...
Flóder, az nemigen volt rajta. Újkorában se. Flóder, mint azon a másikon. A szelencén...
A köpködőben láttam meg azt a flóderos ládát. Mikor is? Harminchat lehetett. Vagy már harminchét? A gazdájának az ablakkal szemközt volt a törzshelye, térdén a láda, azon meg hosszú ujjú, eres kezei. Olykor felnyúlt a baljával, beletúrt sűrű, drótkemény fekete hajába.
Smonca... – mondta ilyenkor, csak úgy, maga elé. – Smonca...
Ezt a szót facsarta maga elé akkor is, ha beolvasáskor hiába nyújtotta a lapját. Smonca...
Annyira szép ládát még sose láttam. Formára nem különbözött a többitől, akármelyiktől – hanem a díszítése! Mintha az anyagnak támadt volna kedve játszani saját vonalaival, a vonalak hajlataiban összefutó árnyalatokkal. Flóder volt, persze hogy az, a természetnek se esze, se keze, hogy olyat alkosson, de aki azt a mintázatot kigondolta és felvitte a fára, az mindent tudott a fáról, és sokat önmagáról.
Odaügyeskedtem magam melléje, és megjegyeztem, hogy nagyon szép a láda.
– Láda? – Rám emelte ezüstszürke szemét. – Hát, ha neked láda...
– Nem vehettem zokon, se szó, se beszéd letegez; legalább tizenöt évvel volt idősebb nálam.
– Miért, maga minek mondja?
Nem láda, az biztos... Ez valóságos... szelence...
Talán abban a pillanatban találta ki. Szelence... Jól van.
– Örökség – mondta aztán kéretlenül, s olyan súllyal, mintha egy palotát mutatott volna. – A nagyapámé volt. A flódért a faterom vitte rá. Famunkás volt a fater. Nemcsak megélni akart volna a szakmájából, de hát... – legyintett. – Smonca az egész... Most én hordom...
Azt is elmondta még, hogy van ám jó szakmája, felvonószerelő, a neve pedig Szemes Boldizsár.
– Ja, Szemes - tette hozzá. – De most éppen nem nekem áll a világ. Muszáj vagyok itt ülni addig is, amíg lesz munkám. Jön a zsernyák, igazoltat, mondhatom én, hogy munkát keresek, irány a jerkli. A köpködő kiadja a lapot, az kész dokumentum.
Attól kezdve többnyire egymás mellett üldögéltünk, vártunk a szerencsénkre. Ha valaki vetett egy elismerő vagy irigy pillantást a szelencére, ón is visszanéztem, mintha társtulajdonos lettem volna. Szemes apránként elmesélte, hogyan alakult a sorsa. Például volt felesége, de... Sose tudtam meg, mi lett az asszonnyal. Beszélt a bátyjáról, az igen, annak a feje se fáj, van egy első osztályú triciklije, fuvarozgat.
Még utóbb azt is megengedte, hogy elkísérjem a dalárdába.
– Szakszervezeti dolog – mondta útközben. – Most éppen nem bírhat segíteni rajtunk a szakma, de a kórus azért létezik... Vakbama, kétemeletes ház alagsorában folyt a dalolás. Lehettek vagy hatvanan, hol többen, hol kevesebben hárommal, néggyel, némelyiket szoktam látni a köpködőben is... Hatórára összeálltak a szólamok, pont hatkor beállított a karnagy. Kövér, alacsony ember volt, szigorú fekete ruhában, lakkcipőben, az álla alatt csokornyakkendő. Rém finoman beszélt, egy-egy halk szóval közölte a direkciókat. Maestro Zápornak becézték a háta mögött, merthogy alig kezdett hadonászni, hízott verejtékcsöppek potyogtak a ruhájára, a kottára, néha az első szólamra is.
Hétkor Maestro Zápor leintett, akár egy taktus kellős közepén, a pálcáját beléhelyezte egy piros bársonnyal bélelt tokba, aztán ellibegett.
A kóristák legtöbbször együtt maradtak, s a maguk kedvére énekelgettek. Pianó! Pianó! – szisszent valaki, ha magasabbra tört hang. Ilyenkor nem bánatos fűzfáról, teremtő erdőről szólt a dal, hanem Sallairól és Fürstről énekeltek, gondról, éhségről, hős proletárokról, utolsó csatáról... pianó! Pianó!
Egy május végi napon Szemes dél körül lihegett be a köpködőbe, már azt hittem, nem is jön, munkát kapott valahol.
– Maródi lett a bátyám – mondta izgatottan. – Mostanában nem is áll lábra. Ideadja a triciklijét... Várjál! Holtbiztos helyről tudom... szóval... Menjünk el Tatabányára. Ott van munka. Holtbiztos. Bányánál mindig kell a felvonószerelő. Te meg speditőrködsz a triciklivel. Na?
Miért ne? Tatabányára, akárhová. Ahonnan munka hírlik, oda egyenesen kötelező...
– Persze triciklivel megyünk. Egyszerén hajtom, egyszerte. Elindulunk holnap jó korán, estére ott vagyunk.
Napkelte előtt, de sorvasztó melegben vágtunk neki az útnak. És miért, miért nem – ha nehéz úton, emelkedőnek kellett tekerni, mindig én ültem a nyeregben, Szemes meg a tricikli platójáról nézegette a tájat. Engedékeny úton aztán cseréltünk, s mintha fájdalomdíj lenne, tarthattam az ölemben a szelencét.
Unott pofával ment le a nap, de ránk hagyta az összes melegét. Valahol Bicske környékén járhattunk, Tatabánya nagyon messze volt még. Szállás kellett volna. Találtunk is egy tanyát, kezdtük volna mondani, hogy szállás, ez, az, de gazduram ránk rivallt, takarodjunk különben elengedi a kutyákat és telefonál a hatóságoknak.
– Nacsak! – morgott Szemes. – Se pózna, se drót, de azért ő telefonál...
Aludni mégis kellett valahol. Szerencsénkre utunkba akadt egy zsebkendőnél alig nagyobb erdő. Kenyér formájú domb alján álldogált, a belsejében meggyűlt már a sötétség. A szélén leállítottuk a triciklit, ágakat dobáltunk rá, aztán nyugvásra alkalmas hely után néztünk.
Akadt. Szobányi tisztás, bokáig érő fű, puha, jó szagú, kedves érintésű, az alkony vörösében olyannak tetszett, mint nekiszabadult kedvű perzsa-szőtte szőnyeg.
– Ez az! – örvendezett Szemes. – Nem valami büdös istálló...
Elheveredtünk. Szemes a szelencét tette a feje alá, én a kabátomat. Ettük a jó levegőt, a nyugalmat, s nógattuk a fáradtságot, szivárogjon ki a lábunkból, a derekunkból.
Puhán emelkedett a sötétség áfák csúcsáig, s hamarosan a köpenye alá vonta az egész világot. Megéledtek az éjszakás állatok, szánysuhogást hallottunk, gyalogjószágok neszeztek az avarban, kismadár csippant, egy messzire illatozó bodzabokor tövében kerge sündisznók tüsszögtek. Kipakolt az ég is rendesen, ahány csillag létezett, mind ott villogott, szikrázott, pislákolt fölöttünk. Később fölkelt a hold, rendet vágott a csillagmezőben, s megtelepedett a mi tisztásunk boltozatán. Kerek orcájáról ömlött a fény, tisztán látszottak még a fűszálak is.
A hold megjelente nagy csöndet teremtett, s mintha arra várt volna, megszólalt az ágak sűrűjében egy csalogány. Borongva, mélán kezdett, tapogatózott, bukdácsolt a hangja, szünetet tartott – aztán rátalált a kottájára. Ünnepi áhitat, csapongó öröm fényesítette a dalát, és mondta, mondta szakadatlanul, örvendezve – nyilván azt az egyszerű igazságot akarta beleplántálni minden lélekbe, hogy milyen szép, milyen nagyon szép a világ...
Ahogy abbahagyta, a hang fennmaradt, súlyosodott volna a csönd, de azt nem lehetett kibírni, muszáj volt ráakaszkodni arra a fönnmaradt hangra – Szemes elkezdte, én meg csatlakoztam.
Moszkva felől száll a harang hangja nyugat felé
Munkásdalt zeng s a burzsujok szíve remeg belé...
Szívtuk a levegőt, hogy erőt, színt, iramot adjunk a következő sornak, de akkor ránk kiáltott valaki.
– Jézusmária, hát maguk le vannak tartóztatva!
Szemes ugrott, én is ugrottam volna, de lebénított bennünket valami furcsaság. Jézusmária?... Nincs az a csendőr, nincs az a magyar királyi detektív, aki így... és a nevetés? Foganatosítás közben nem szokás vihorogni... Lehet, hogy kísértet, bele is férne az éjszakába, esetleg álmodunk, de nem hatósági közeg, az biztos.
Se kísértet, se álmodás: zömök, sűrű termetű férfi vált ki a homály falából, s még akkor is nevetett, amikor megállt kettőnk között. Tisztán láthattuk a csorgó holdfényben. Civil. Persze hogy az. Elég jól öltözött civil, majdnem elegáns, fehér ing, a fején ellenzős sapka, és a kezében... igen, a kezében láda. Nem olyan díszes, mint a szelence, de a fajtája ugyanaz.
– Maguk megbolondultak? Kilométerekre elhallatszik!
– Maga meg mit vacakol azzal a jézusmáriával? – ocsúdott Szemes.
– Örüljenek, hogy én... Na jó, legyen vége a riadalomnak. Üljünk le, egy a fizetés.
Valamivel harminc fölött járhatott, busa homloka alatt izzottak a szemei, vaskos szája fölött formára pödrött, hegyes bajusz.
– Láttam magukat, ahogy idejöttek. Gondoltam, megleszünk kényelmesen ebben a hotelben. Hangversenyre nem számítottam...
A jobb keze sehogy se akart nyugodni, a tenyere folyton a halántéka mellett lengett beszéd közben, forgatta, tekerészte, előre, hátra, föl, le. Megtudhattuk, hogy Gál a neve. Gál Dezső, bőripari szakmunkás, nem is akármilyen, Tatabányáról Pestre igyekszik, holtbiztos helyről tudja, hogy Pesten lehet munkát találni...
Ki kellett volna nevetnünk, csak nem volt kedvünk hozzá. Ő Tatabányáról Pestre, mi Pestről Tatabányára, mert holtbiztos helyről... ő se nevetett rajtunk.
– Jár így az ember... – mondta merengve. - Hall valamit, elhiszi. Persze hogy elhiszi... Na, eddig tartott...
Láthatólag nem taglózta le a megvilágosodott helyzet. Ő is olyan ritkás reménnyel indulhatott útnak a holtbiztos hírre, mint Szemes meg én.
– Mozogtunk egy keveset... Hanem a daluk! Ismerem ón is, de csak úgy rákezdeni, itt, ez könnyelműség. Majd egyszer. Majd...
Értettük egymást.
A hajnal hűvöse oldotta le szemünkről az álmot. Szemes odaadóan ásított, Gál a derekát rendezgette, igazgatta a sapkáját, a bajuszát, mondogatta, hogy visszafelé benéz azért ide is, oda is, ne menjen el az ember véletlenül a szerencséje mellett... Egyszerre megmerevedett, mozdulatlanságot parancsolt a szemével, aztán felkapta a ládáját és elhajította. Csattanás, reccsenés, rémült nyikkanás, visítás – nyúl! Jó nagy nyúl! Telibe találta a láda, szédeleg, dülöng – megvanl Szemes elmarkolta volna, de akkor talpra szökött prüsszentett, és úgy elvágtatott, hogy csak néztünk utána.
– Jó reggeli lett volna – sziszergett Szemes. – Nem nekünk lett porciózva... Odalett a ládája. Tisztára széttört.
Együtt szedegettük össze a szerencsétlenül járt ládából széthullott holmit. Váltás alsónemű, suszterkalapács, szegező ár, varró ár, zsírpapírban viasz, kis dobozban szurok, cvikkoló fogó, egy könyv.
– Most aztán mit csinálok ezekkel? – dünnyögött Gál – Vegyem a hónom alá?
Szemes fölemelte a szelencét, megtörölgette a kabátja ujjával, aztán nyújtotta Gálnak.
– Fogadja el. Nyugodtan. Nekem van másik. Na...
Gál tétován pakolt, csak akkor nyugodott meg, amikor bepattintotta a szelence zárját.
– Rendes magától. Ha lesz alkalom, majd revanzsálom.
Az erdő szélén búcsúztunk el tőle. Megmért léptekkel ment, látszott, tudja, hogyan kell hozzáigazítani a gyalogtempót a távolsághoz. Mielőtt beletűnt a kanyarba, felénk emelte a szelencét, kiáltott is valamit, de a szavakat szétszórta a lebegő szél.
A triciklit nem találtuk. Ellopták. A műútig tudtuk követni a nyomát.
– Most mit mondunk a bátyjának?
– Nincs annak már gondja. Meghalt... Csak úgy mondtam, hogy beteg.
Másnap hajnalig gyalogoltunk, a Széli Kálmán téren váltunk el. – Smonca – ezzel búcsúzott.
Egy hét múlva fölmászott a Turulmadárra. Mire a tűzoltók oda értek, tömeg gyűlt alája, pedig abban az időben nem volt ritka az a fajta látványosság. Csődültek az újságírók is. A tűzoltók felszóltak Szemesnek, ne nehezítse a dolgukat, haladéktalanul lesegítik. Ki tudhatná-a hivatalos hang vagy az életösztön hatotta meg Szemest, talán nem is akart ugrani, az ötpengős segélyre spekulált – kezdett lefelé mászni. Egy szegecsen megcsúszott, alig bírta elkapni a traverz szélét, ott lógott, lengett, jajgatott, valamelyik lap fényképező riportere mindjárt előkapta az apparátját, pisszegtek neki, ő mégis ellobbantotta a magnéziumot, a kép maga a szenzáció, két orgánumnál, háromnál is el lehet helyezni, á tíz pengő... Szemest elvakította a lobbanás, leesett. Betakarták csomagolópapírral.
Sok óv és egy világ múltával filmösszeállítást készítettünk: munkások a fasizmus elleni fegyveres harcban. Hónapokig búvárkodtunk magyar és nem magyar archívumokban. Egy mesterien fotografált, hang nélküli francia szalagon spanyol kisvárost láttunk. Ódon házak, szűk utcák, majd a főtér. A főtéren díszes épület előtt hosszú sor. Internacionalisták. Az Ezer nyelvű, egy szívű brigád. Ahány ember, annyiféle öltözék, fejfedő, célszerű málha, háton, vállon, nyakba akasztva - a legtöbb kézben láda. Százszámra. Az operatőr végigpásztázott rajtuk, végül megállapodott... a szelencén. A szelence, semmi kétség nem lehet. Az aflóder... Emelkedett a kamera, kar, váll, majd az egész alak: Gáli Gál Dezső. Ingujjban, sapka a tarkóján, a bajusza böki a levegőt, beszél a szomszédjához, tenyere a halántékánál, lendül-pördül...
Lódult a történelem - szovjet dokumentumfilmet vallatunk. Moszkva, ezerkilencszáznegyvenegy őszén. Drótkötélen lebegő ballonok, légelhárító lövegek, bedeszkázott kirakatok, ablakok, katonai járművek, menetelő egységek... – és egy külvárosinak tetsző téren hosszú, végetűnt embersor. Munkások a moszkvai gyárakból. Mindenki, aki nélkülözhetőnek, pótolhatónak tudja magát a munkahelyén. Gorombán ácsolt faasztal, mögötte álmossággá! viaskodó koros férfi. Aki sorra kerül, letelepedik az öreggel szemben egy székre, mond valamit, nyilván az adatait, azok bekerülnek egy vonalas irkába, utána lehet menni a puskáért, lehet megtömni a zsebeket tölténnyel.
Egyszercsak... – a szelence. Ott a szelence az asztalon. A gazdája most ül le. A kamera szembe fordul vele. Gáli Gál Dezső. Nyakig gombolt pufajkában, lógófül prémsapkában, megöregedett, de nem lehet kétség: ő az. A szeme... A bajusza, na és a jobbtenyere. Lebeg, leng a halántéka körül... Az adatok belekerülnek az irkába, Gál lekezel az imokfunkcióra kárhoztatott öreggel, odébb megkapja a puskát, gyakorlott mozdulattal a vállára keríti. A töltényeit a szelencébe kotorja, aztán segít egy ügyetlenkedő, csupaszakáll vágott szeműnek, mutatja, hogyan kell tölteni, célra tartani...
Lehet tűnődni: miféle légörvény kapta föl a szelencét, milyen pályákon sodorta a Bicske környéki erdőtől Spanyolországon át Moszkváig. Véletlen lenne?
Aligha véletlen. A törvény. A törvény, amely megszabja az utat, s aki tudja a dolgát, az végigmegy rajta...
S az út vége? Hol lehet most a szelence? Talán német tank tiporta szét. Talán akna robbantotta forgáccsá. Talán őrzik valahol, az elködlő múlt tanúja...
Akár így, akár úgy – belerögzült a történelembe...
Suhog a villamos a Lehel úton, belekavar a korahajnal ködébe. A szikár, hajlott hátú szaki az imént szállt le, átvágott az úttesten, a kapuban mondott valamit a portásnak, aztán elnyelte a gyárudvar. A ládáját is... Mi lehet benne? Ha igaz, kerek alumíniumlábas gumikarikával, hátha hűvösödik az idő, pakli cigaretta vagy dohányos dózni. Netán gyógyszer is...
És a történelem...
1.
Ha árnyékot vet rám az éj,
s hófelhőkben bujkál a hold,
lelkemben ma is itt bolyong
az a meghajszolt fiatal legény,
aki a háború utolsó telén
átvergődött a halál erdején,
s egy kis parasztház udvarán
találkozva a szerelemmel
azt remélte, hogy ez a szegény,
jobb sorsra méltó kicsi nép,
mely elrejtette őt,
s rossz kis tűzhelye melegén
megenyhítette kínjait,
végre boldogan élhet itt,
Európa feltört tenyerén...
Ó, szikrázó, hófödte táj,
hol van már az a régi tél?
Az a csalóka, vak remény,
mely gondtalan jövőt ígért,
ma már csak álmaimban él,
de az a kis dércsípte lány,
aki elűzte tőlem a halált,
Íme, azóta is kísér
a történelem útvesztőiben,
s itt küzd és itt dalol velem
egy mindennapi szerelem
szomjas mezőiben,
hol balladákat sír a szél...
2.
Ó, kedvesem, bár fájva fáj,
hogy szép ifjúi hitemet
megperzselték az évek,
mégis hálát adok az égnek,
hogy egykor a halál erdejében
összesodort veled az élet,
mert lám szerelmünk udvarán
ma is tiszta búzát kaszál
ez a kicsorbult élű szél,
mely suhogva arról beszél,
hogy a lebukó esti Nap,
mint egy megsebzett, nagy madár
a völgyből újra égre száll,
s kitárult szárnyai alatt
majdan eljön egy messzi nyár,
mely nyomainkra rátalál,
s megértve, megbocsájtva
kínokban fogant vágyainkat
és tévelygéseinket,
megérinti holt szíveinket,
s mi, gyötrelmeinket elfelejtve,
dalainkban új életre kelve,
megcsendítjük a hajnali csendet,
s a felszálló Napot követve,
szerelmet vallunk a hegyeknek,
s új távlatoktól megigézve,
a mélységekből nekivágunk
a végtelen szabad tereknek.
1.
– Ó, Ég, segíts! –
sóhajtott fel sápadtan a föld,
s egy korty esőért könyörögve
felmutatta a szomjazó határt..
2.
– Jól van, segítek! –
dördült meg kegyesen az Ég,
s jégesőt zúdítva a földre,
sietve elűzte az aszályt.
– Mondd apám,
ez a lármásan fortyogó gyűlés,
ez a parázsló, mérges hangulat,
néked mit juttat az eszedbe?
Azt fiam, hogy a darazsak
épp úgy rajzanak, mint a méhek,
de sajnos nem termelnek mézet,
csak mérget és parazsat.
1.
1945 telén
barna fürtű, szikár legényke
állt a külváros szegletén,
kopott ruháját szél cibálta,
s álmok suhantak kék szemén, –
majd lármás tömeg áradt köréje,
torlódó évei fölött,
télből tavaszba, nyárba, őszbe
sodorta és emelte őt, –
aztán lassan köréje nőtt,
a füstbe-szőtt,
arcát elrejtő szürke köd...
2.
Fehér fürtű, fáradt öregember
áll a külváros szegletén,
és messze, messze, önmagába nézve
hosszan el-elborong:
emlékei felkavart telében,
egy eltévedt, kócos kis legénykét
keres a vén bolond...
Gömbvillám a fellegekben
Mi minden megfér a magasban gyülekező felhők alatt!
Nehéz kalász-fejével súlyosan hajlik meg a búzamező, fölkapaszkodva a térés síkság egy-egy enyhe dombjára, megbukva és rohanva lefelé a gyenge lejtőkön.
Mint egy rohamozó hadsereg. A kenyér hadserege, gyermekek, állatok békéje, hisz ott van köztük a nyurga rozs, az aranyos árpa, a zölden zengő zab is.
Felhők alatt hullámzik ez az édes síkság, néhol vetemények, karózott szőlők, bekerített gyümölcsösök tarkítják és akácligetek, sort álló öreg akácfák a dűlőutak mentén... De most felhők gyülekeznek északkeletről, egy színbe mossák-árnyalják a mezők tüneményeit: bamáslilaszínt ölt a mezőföldi Éden.
Sokfajta felhőjárás van errefelé a Dunától a Balatonig terülő „pannóniai Alföldön”; a konok őszi esőket permetező őszi szelek fellegei, a tatárjárásként dübörgő nyári viharok villámai közt, s a tavaszi felhők rózsaszínje, tökéletes ívű szivárványai. A tavaszi szél, mely nyíló orgonabokrokat hajlítgat, reggel és este ott susog a piros fövegű házak, zsúpfedeles otthonok között, a mezőkről lóhere-, s vadvirágszagot hozva magával. - De most jön, csak tolakszik a felhők fekete bölénycsordája, mintha valami haragvó Úr parancsolná őket a fejünk fölé, hogy a felnőtt is féljen újra a gyerekkor kísérleteitől, babonás rémektől, az alvilág kutyájától, halált kuvikoló bagolytól, Zeusz villámaitól, földgolyónyi tűzgömbjétől. A gömbvillámtól, mely anyánk kezére kúszott nyáron a pajtaszínben, ahova a vihar elől húzódott, a kerek tűzlabda végiggurult-lebegett a pajta kerítésének kerekded husángjain, s szegény anyánk valósággal megbabonázva tűrte, hogy végigszaladjon a kezén, majd a gémeskút peremére ülve rózsaszín tulipán-villanással szétfreccsenjen-robbanjon.
S gyűlnek, csak gyűlnek ezek a Fellegek, mord bivalycsordát, világot elnyelő cethalat, hétfejű sárkány testét formázva; füstölgő hadihajókat, melyek tépett, viharszaggatott vitorlákkal úsznak el északkeletről délnyugatra. A roppant, a végeérhetetlen tél küldi őket; sarki hómezők, tengerbe csobbanó gleccserek küldöttei, vonulnak a mágneses erővonalak mellett a két pólus között, szinte az idők kezdetétől. S mily küldetéssel? Ki tudja? – Csak a hó alatt áttelelő gabonatáblák, a nyári záporok nyomán hízószőlő, paradicsom, paprika, dinnye, répa, cseresznye tudja a titkok titkát, meg a kisded erdők, fehér tányérú bodzák, puha bélű, barna ecetfák, s a rohangáló kamaszlábakat megcsipdeső csalánbokrok.
A búzaérlelő roppant kánikulák nem is sejtik, mért szikráztatják a hőség üvegbúráját, a Duna-Tisza felett, s mintha csak lelkünkben folyna a csata, a „pszichodráma”: hideg, meleg váltakozva gyötör: ez testünk s történelmünk. Vért izzadunk, jégcsappá fagy eleven szerszámunk, kezünk; körmünk kékül a fagyban, lábunk elfásul a vad hidegben, ugrálunk, csapkodunk, akár őrségen a katona: kiszabott időnktől nem futamodhatunk meg. Távoli hómezők integetnek apáink fagy rángatta kezével ama roppant negyvenhármas, voronyezsi télből. – Milyen fellegeket láttak, mik vonultak el dermedt szempilláik alatt? Önmagukra gondoltak-e? Látták-e tízévesforma fiukat- lányukat fejszét ragadni a havas udvaron, a dunántúli télben, sfát aprítani, hogy meg ne fagyjanak? Megsegítette-e őket az édes otthon emléke, míg nyugatot keresték a hómezőkön, az egyetlen anyaföldet a Földön? – amely felett szüntelen felhők gomolyognak, mint homlokunkon, s ráncai egyre inkább a mélyszántás barázdáit idézik?
Templom a dombon
Megemelkedik az a kisded, alig másfél-kétméteres magaslat a falu közepén, amelyre az evangélikus templom épült. Eternitpaláit moha fedte, összekeveredett színében a zöld, a szürke; tornya a diadalmas magasságban forgatta a négy égtájra tekintő hatalmas toronyórák mutatóit, csak felnéztünk a szüntelen napi forgolódás áramában, s máris tudtuk, mikor dél?, délután?, estalkony? (S akkor még a harangok is megszólaltak).
Megemelkedik, mondom, mintha mesére emlékeznék, az evangélikus templom kettős bronzkeresztje a torony csúcsán, mintha csak szárnyakat eresztene, szárnyakat, melyek védőn óvják a hívő gyülekezetét, mintha angyalszárnyak lengenek. Ki tudja mikor, hol, hogyan, milyen téglákból emelték ezt a templomot Édesanyám elveszett ősei a falu közepén, a kisded dombon – mintha ősidők óta állana -, a gyermekség tágra nyitott, ámuló szemének ősidejétől. Talán gróf Batthyány Lajos, az első független magyar kormány miniszterelnöke emeltette az általa alapított falu ékességének (mely nevében is őrzi emlékét: Lajoskomárom) az 1800-as évek első harmadában, amikor éppen hogy csak elcsitultak az Európát feldúló napóleoni háborúk vérzivatarai, rendet teremtett a Szent Szövetség, mely majd a 48-as forradalmakat – köztük a miénket is – eltiporja, de ez még a be nem látható jövő, az új falu utcáit német mérnökök nyílegyenesen szabják meg, s a szomszédos Dégen tán már tanítóskodik a Perczel családnál Vörösmarty, s próbálgatja a Zalán futása dübörgő hexametereit.
Emelt fővel magaslik az a templom a kisded dombon, a falu közepén: testvériesen közrefogja egy-egy utcasarok távolából a református és a katolikus templom; s ha felmerül áhítatomban karácsony, pünkösd, húsvét táján, Édesanyám képe emelkedik fel a dísztelen, fehér falak között az orgonás a zsoltár áramában, s hallom a kántáló rigó-, s vadgalambhangot, akárcsak a templomkert bokraiban szólnának tavasszal. S vasárnaponként odajárnak húgaim is a délelőtti istentiszteletre, ők reverzális következtében anyjuk vallását örökölték, míg én apám után református voltam; odajárnak, s engem az árvaság kerülget, mert ők hárman ülnek be a padokba, s alig kőhajításnyira tőlük én magam árválkodom a még puritánabb református templom vasárnap délelőtti, húsvéti áhítatában.
Karácsony tájt puha, szélesre teregetett vattacukrával megüli a hó, befátyolozza mindhárom templom mohás paláját, megzöldült bronzkeresztjét; s ez a békességes, ünnepi halkság a csend keresztje alatt közös áramába von engem is, aki vad, rimbaud-i kamaszként lázadtam egykor a földre szállt isten szenvedő rítusa ellen – s megérzem újra a békítő anyai szó simogatását, az egy szem szaloncukor ezüstös melegét, s apám köszöntését névnapomon.
Mindketten már odaát.
Csak a kisded dombtetején emelkedő templom, a próféták hangján a lépcsőkre kiáramló zsoltár emlékezik rájuk is, rám is, a kis kölyökre; aki még látja a szinte gyermek édesanyát lakktopánban, máriás hajkeretben fellépegetni napsütésben, tél fehér havában azon a templomi lépcsőn.
Gondolkozva
Megyek az utcán az iskola felé, a magoltatás – feleltetés megpróbáltatásaitól szorongva, de azért gondolatban el-elkalandozva. Történelem, földrajz, irodalom, mezőgazdaságtan jöhet, a kötelezd német nyelv, matematika, magyar nyelvtan muszájból megjárja. Megyek az utcán, végig az irdatlan hosszú Bogárdi utcán a református iskolafelé, a kerítések mögött acsargó ebek vonításától kísérve - ezen az úton, csak még messzebbre, a falu közepén túlra szoktam vinni Zs. bátyámnak az ebédet a suszterájba – nagydarab suhancok bandáitól néha körülfogva, akik, mióta egyiküket jól orron vágtam, hacsak érnek, meg-megkergetnek. Kötelességtudó vagyok, nem állok le verekedni, féltem a tejeskannában lötyögő levest, káposztástésztát. „Na, majd hazafelé!” Akkorra azonban nyomtalanul fölszívódnak a szérűkbe épített istállókban, pajtákban.
Felnézek az égre, míg megyek Bogárd felé a néptelen kövesúton, el a faluvégi tó mellett, amely a legutóbbi nagy, havas tél után keletkezett, tükröződik benne a naptányér, önmagát megkettőzve, mint a költő tükrében az Alföld, a Tisza, „Ott, hol a kis Túr siet beléje”, a holdtányér is sápadtan függ az égen, mint festett tányér a falon, aranysárgáját majd éjszaka kapja meg, amikor teliholdkor Szent Dávid hegedül. Megyek Bogárdra a rokonokhoz, háború van, „Háború van most a nagyvilágban” - ezt akkor is tudnám, ha apámat, Zsiga bátyámat nem hívták volna be katonának, Jani bátyámat nem hajtották volna el a leventékkel nyugat felé, észak felé, amerre a felettünk tízezer méter magasban repülőkonvojok tartanak dél felől, Olaszország, Jugoszlávia felől, alulról, mi, a földön futkosó hangyák apró, fehér keresztek tömkelegének látjuk őket, s Székesfehérvárról már felmorajlik a szőnyeg bombázás. A fűzfői ipartelepeket is bombázzák, a Balaton felett légi csaták dúlnak, a vízbe potyognak a lelőtt Liberátorok.
Az iskolákat a jövő héten bezárják, és ha elér minket is a front, Dunapentele és a Balaton északkeleti csücske között, nem megyek egy darabig sem a református templom mellé épített iskolába, sem Bogárdra a rokonokhoz, sem Mezőkomáromba a gyógyszertárba, meggyérülnek magányos útjaim, mikor két állomás között szabadnak érezve magam, gondolkozhattam kedvemre, miért a háború melynek első ijesztő lökését negyvenhárom telén éreztem meg, amikor szomszédunk húszéves fiának halálhíre hozta hollószárnyon a doni tragédiát és jeges rémület ült a falura. Az orosz páncélosékek kelet felől elérték a Dunát, közeledett a front, „rémhírek” szállongtak, fenyegetően közeli valóságnak látszottak a fölgyújtott orosz falvakat letaposó páncélosok rohamai, melyeket évek óta vetítettek a diadalittas filmhíradók – készülhetünk az acél- és tűzzuhatagra.
Lét és nem lét peremén billegnek a napok. Egyedül maradtam „férfi a családban”, a suszteráj legféltettebb kincseit, a bőrmegmunkáló gépeket a fészerben elásom mély, deszkával kibélelt gödörbe, fölé vastag agyagréteget döngölök. A hízót levágtuk, két kékzománcos véndöly zsírt a kert közelében süllyesztek a földbe, nem tudom még, hogy a füstölt hústól, melyet a pincébe rejtettünk, hamarosan megszabadítanak bennünket a tréfás, mongol vágású katonák. Hát persze, a földbe ásott pince ajtaján lógó, árulkodó lakat, melyet akár kézzel is le lehet csavarni. A krumplit meghagyták. Az udvarban nehéz aknavetőknek ástak mély gödröket, az ásó centire siklott el az egyik kék véndöly mellett.
Hol kiürítik, hol megszállják a falut: magyarok, németek, oroszok. A front mellékszárnyán vagyunk, a fegyverropogás ritka, az éjszakákat néha sztálingyertyák vonják vakító fénybe. Elhúz egy-egy „kávédaráló”. Házunkban telefonközpont, a két szobát a „major” foglalja el. Nagyanya a csikólábú tűzhely mellett kuporog a sámlin éjszakán át, én egy vaságyon, villanyfénynél olvasok. Otthon vagyok így is. Gondolkozom. „Ki kardot fog, kard által vész el?”
Vajon túléljük-e?
Amerika
szabad földje,
tépi tenger
szőke habja,
tenger tépi
körbe-körbe,
hogy hulláma
elragadja.
Elragadja,
s odahordja
kagylóhéjként
Floridába, üres
kagylót, hogy
belássuk: bármi
történt is, hiába.
*
Valahol épp
kikötődik
tenger habja –
verte Granma,
nem süllyeszti
el már senki,
vagy, ha mégis,
virradatra
fenn szálldos,
és újra épen,
nézik jenki
tengerészek,
mily hajó jön
napról napra,
imbolyogva,
mint a részeg,
habok közt zúg
orra, tatja,
lövik, és a
lövedékek
megállnak
a levegőben –
mi utánam,
mi előttem,
mi jövőben
s eltűnőben...
*
S míg ott
csak soványodnak,
Fidel Castrótól kezdve
a cipőpucolóig,
s a pincérek titokban
lerágcsálják a csontot
barátaik után,
mert ők
túl sokat kapnak, –
a sziget emelkedik,
megkönnyülve
a súlytól,
évente mérhetően,
így egyre magasabban
lesz sziget,
és mind kevésbé
csaphatnak át fölötte
hullámok s hordalékuk,
mindegyre szigetebb lesz,
világító-toronyként
nő csak, és egyre följebb,
följebb és fényesebbre –
itt is, ott is vakarja
tökét valami dagadt,
fél-ártány filozófus:
hát a szabadság, hol van?
Demokrácia: szintén?
Nem szállhat
kora reggel
saját jachtjára
ottan a nép naponta,
s nem mén
ebédre Floridába,
mikor ott a szabadság
s jelképe láthatóan:
egy dupla bifsztek, félig
átsütve, salátával,
s a Szabadság-szobornak
apró, aranyos mását
gondolatába lökve,
vagy akár orrlyukában
mindenki ott hordhatja,
reggel, délben és este,
s álmában is, míg részeg
hortyogással elalszik,
valamit másképp képzel:
semmiből
nagyobb semmit.
*
Könnyel teli
tankhajók úsznak
a világ óceánjain,
láthatatlan
Nagy Kapitányok
állnak a hídon
s tisztelegnek
régi hajóknak
olajjal teli
gyomrára emlékezve.
Ezek most áttörnek.
Áttörnek ködfalakon,
a korálloknak
eddig nem ismert
szirtjein, zátonyain,
át a Golf-áram,
s más áramlatoknak
kéken zuhogó
örvényein még,
s nem engedik,
hogy mélyük
átkutassák
rakéta-naszádok
kis tengerészei,
s végül majd odaérnek,
végül majd odaérnek,
ahonnan elindultak,
odaérnek, fellobogózva
golyókkal átlőtt
véres ingekkel,
vérszín vörösekkel,
s körbe-díszítve
flamboján virágokkal.
*
San Ernesto
az égben,
örökös dicsőségben,
számláld meg
szíveinket,
s azokra is
tekints le,
kik köpnek
szíveinkre,
éhhel etetnek minket,
mivel mind
tűzben égünk,
mint a flamboján-fának
minden tüzes virága.
Tüzében élve
égünk,
éljük: a szabadságnak
nincs fizethető ára,
bár alkudoznak ránk ma,
egymásra licitálva,
olaj, kenyér
hiánya
nyomul naponta
szánkba,
hogy elhallgassunk
végre,
essünk mindnyájan
térdre,
Bush urat
megcsodálva,
ki mindent megtesz
érte,
hogy melléd,
Che Guevára
mihamar jussunk
égbe, –
de előbb még,
előbbre,
szabad kubai földbe
harapunk, és magunkkal
visszük
halálba, létbe,
Kubánkat oda visszük
szánkban, a dicsőségbe.
A belügyminister úr rejtjelzett sürgönyét a szokásos szolgálati úton 1913. május hó 11-ón, a kora reggeli órákban vettem kézhez. Miután őkegyelmessége sürgönyét a kulccsal megfejtettem, még aznap estére berendeltem Lúgosra a prominens vármegyei urakat, közöttük is legelsőbben természetesen azokat az urakat, akiket előzetes kiválasztás alapján küldetésemre magammal vinni szándékoztam. Voltak pedig ezek az urak: Issekutz Aurél, a vármegye alispánja, Podhradszky Andor, orsovai járási főszolgabíró, Kardhordó Károly, a vármegye tiszteletbeni főjegyzője, főispáni titkár, Brandstátter József, főispáni irodatiszt, valamint Hosszú Jusztin, cs. és kir. főhadnagy, aki a 43. közös gyalogezred két szakaszával az akció katonai biztosítását volt hivatva teljesíteni.
Mindahányan tudtuk – hiszen már hetek, hónapok, ha ugyan nem esztendők óta a levegőben lógott -, hogy a Gondviselés bennünket, e déli végeken fekvő, a bukaresti emisszáriusoktól bújtogatott oláhsággal naponta élet-halál harcot vívó vármegye notabilitásait szemelte ki arra a nemzetünk gyarapodását és előmenetelét célzó, nemes vállalkozásra, hogy a történeti események természetes és szükségszerű folyományaképp újabb magyar területi foglalást eszközöljünk édes hazánk üdvére.
Az estére egybegyűlt vármegyei urak ilyeténképpen a legcsekélyebb mértékben sem érezhették magukat meglepetve, amidőn néhány ünnepélyesre intonált, beköszöntő mondat után egyenest a tárgyra térve, lakonikusan ismertettem a belügyminister úr sürgönyileg leküldött utasítását, jelesül azt, hogy a cs. és kir. közös hadügyminister úrral és az m. kir. ministerelnök úrral történt hivatalos megállapodás folytán reám ruháztatik az a magas és történelmi súlyú felelősség, hogy a holnapi nap folyamán a magyar kir. kormány nevében örök időkre elhódítsam és hasonló időtartamra közigazgatásunk keretébe vonjam a Török Birodalom által bitorolt, de kétségkívül jogos fennhatóságunk alá tartozandó Ada Kaleh szigetét, annál is inkább s annál jogszerűbben, mivel sem a balkáni volt török birtokok felosztását szabályozó 1913. május 2-iki londoni békekonferencia, sem az ún. énosz-mídiai határvonal kijelölésére összehívott nemzetközi értekezlet nem tett említést a vitathatatlanul ezeréves, ősi magyar területnek tekinthető sziget hovatartozásáról. „Kötelességemnek tartom tehát - mondottam befejezésül, miközben kezemet ünnepélyesen díszkardom markolatára helyeztem -, hogy ez órában és ehelyt, itt, tekintetes és nemes Krassó-Szörény vármegye legjelesebbjeinek színe előtt kijelentsem: a reám rótt föladatot ezennel vállaimra veszem, és ha kell, azt fegyverropogásban, vérzivatarok közepette is, legjobb tudásom szerint, maradék nélkül véghez viszem. Isten engem úgy segéljen!”
A jelenlevők szűnni alig akaró tapsa és éljenriadalma után Podhradszky Andor főszolgabíró úr méltóztatott dióhéjbani tájékoztatót adni a holnapi naptól immáron hivatala alá tartozó sziget múltjáról, földrajzi, gazdasági és népességi ismérveiről, továbbá jelen körülményeiről. A főszolgabíró úrra kiválóan jellemző, magyar szellemtől áthatott, alapos, ám tömör összefoglalóból megtudhattuk, hogy Ada Kaleh szigete (mely nem más, mint ama bizonyos „Senki szigete”, amelyet koszorús nemzeti poétánk, a mi Jókai Mórunk oly bensőségesre hangolt lyrával énekelt volt meg hírneves „Aranyember”-ében) 1751,32 méter hosszúságú, átlagjában 458,11 méter szélességű és 637 fő lakosságú, nemzetiségére nézve, túlnyomórészben török. Felekezet szerint 626 fő muzulmán, 6 fő orthodox görögkeleti, 2 fő izraelita; 3 főről (cigány) nincs adat. A lakosság halászatból, zöldség- és gyümölcstermesztésből, valamint kereskedelemből ól. Főbb kereskedelmi cikkeik, melyeket jobbára az orsovai piacon értékesítenek: cukor, kávé, dohány, rózsaolaj, szőlő, körte és apró csecsebecsék. Számosán élnek továbbá révészkedésből, akik a kíváncsi utazókat szállítják át sajkáikon Orsováról a szigetre, ahol a török mecset, a nyüzsgő bazár és az exotikus viseletű török nők érdekes látványosságot nyújtanak. Elmondható tehát, amint a főszolgabíró úr jeles fölkészültségről tanúskodó, osztatlan tetszéssel fogadott előadásából kiderült, hogy Szent István országának ezidáig is oly pazarul tarka és sokszínű palettáján a holnapi naptól egy új, exotikusan virító szín is megjelen majd, egy régtől várt és áhított szín, az Ada Kaleh-szigeté.
Ezután Hosszú Jusztin, cs. és kir. főhadnagy úr, a sziget kinevezett katonai parancsnoka arra az alig fölbecsülhető stratégiai jelentőségre hívtafölafigyelmet, mely a sziget törvényes elfoglalásával Szent István koronája országai számára bír. Minthogy Ada Kaleh az Al-Dunán három ország – nevezetesen: Magyarbirodalom, Románia és Szerbia - határán található, mégpedig a folyam kellős közepén, könnyű belátni, hogy ezután nemcsak magát a folyamot vonhatjuk megnyugtató, szoros ellenőrzésünk alá, hanem mind a román, mind a szerb oldalt is. A román parton magas hegyek emelkednek, és csupán a sziklába vágott, szűk országút, illetőleg a verciorova-bukaresti vasút vezet át hazánk területére. Ám ezen út és ezen vasút, mutatott rá a főhadnagy úr avatott hadászi szakértelmével, akár egyetlen tüzérüteg zárótüzével, de szükség esetén, jól vezetett puskaössztűzzel is elzárható, amennyiben valamikori oláh orvtámadással kellene szembe néznünk. A szerb oldalra dettó ugyanez vonatkozik, ahol vasút híján csak egy elhanyagolt út vezet a sziklák tövében Tekija városa felé.
A főhadnagy úr fejtegetését azzal zárta, hogy a sziget jogos elhódítása korántsem gyűlölködésből vagy fanatikus ölnivágyásból fakadó tett, hanem olyan katonai szükségképpeniség, amely nemcsak hazánkra, Magyarbirodalomra nézve nagyfontosságú, hanem az egész Monarchiára, mi több, túlzás nélkül, igenis az egész civilizált Európára nézve is, hiszen jogos foglalásunk beláthatatlan időkig biztosítani fogja a térség, s ezáltal az egész kontinens békéjét, ab ovo kiküszöbölve bárminő oláh vagy rác fondorlatot az agresszió terén. „Gondolja csak meg, méltóságos uram – fordult hozzám legvégezetül –, vajon melyik a szebb, a jogosabb foglalás? A balkáni államoké-e a százezernyi kiontott háborús vérrel és milliónyi pénzáldozattal, vagy a mienk, akik kardpenge helyett csupán egy jegyzőkönyvet fogunk majd előhúzni?”
„Vajha minden állam csak azt foglalná el – bólintottam rá helyeslőleg találó szavaira –, ami ténylegesen és törvényesen megérett az elfoglalásra!”
Gondolható, milyen izgalommal tértem nyugovóra aznap. Sem szívem lázas-szapora dobolásán, sem lelkem fölajzott bolydultságán nem tudtam úrrá lenni. Minduntalanul a vármegyei urak éljenkiáltásait, gratulációit és szerencsekívánatait hallottam a fülemben visszacsendülni, s arra gondoltam, hogy még sem hiába morzsoltam le kenyeremnek immár a javát, hiszen deres fővel, megőszült bajusszal, szakállal bár, de holnap olyan kivételes megtiszteltetés jut ki osztályrészemül, amely egy teljes emberi életben is csak keveseknek adatik. És csakis egy Cortez, egy Cecil Rhodes élhette át azt a zaklatott s mégis oly mámorító lelkiállapotot valamely örökkétig szóló, vakmerő foglalása előtt, amit én éltem át, s ami egész bensőmet áthatotta. Milyen találóan is fejezi ki ezt az érzést a német! Das Lampenfieber!
Igen, azt éreztem.
Azt, míg csak Morpheus karjaiba nem hullottam.
Másnap már pitymallatkor talpon voltam, és különvonattal kiszállottam Orsovára. A vasúti restaurációban elköltött fölöstököm után, kíséretemmel együtt a Korona-kápolnához mentem, ahol a helyi törvényhozás képviselői fogadtak s halmoztak el jókívánságaikkal. A kápolna előtt csatlakozott hozzánk a Hosszú főhadnagy úr parancsnoksága alá rendelt nyolcvan főnyi katonai különítmény, valamint három m. kir. közcsendőr egy tizedes vezényletével az orsovai járási állományból, és Kugler hiteles tolmács, akit a belügyminister úr még az éj folyamán kegyeskedett lerendelni Orsovára.
A Korona-kápolnában celebrált rövid mise végeztével néhány buzdító szót intéztem kettős rendekbe sorakozott katonáinkhoz, majd a finánc-rezesbanda pattogó zeneszavától és a várva várt eseményt megsejdítő orsovai közönség kalaplengető ujjongásától kísérve a Dunapartra vonultunk. Hadilobogó alatt, a katonai különítmény gyorscsolnakjain keltünk át a szigetekre, ahol semminemű ellenállásba nem ütköztünk. Csupán két gyanús küllemű, kalózkendős halász tiltakozott kivetett hálójuknak a gyorscsolnakok általi megrongálása miatt, amiért – hogy a legparányibb izgatásnak is elejét vegyem – lefogatásuk foganatosítására azonnali parancsot adtam.
Partraszállásunk után, a bennszülöttek szájtáti bámészkodása közepette, gyors menetütemben nyomultunk elő részint a kormányzói rezidencia, részint a szigetfő stratégiai pontjai, mindenekelőtt a rendőrállomás felé. Szívet melengető látvány volt, amint négy derék csendőrünk szempillantás alatt lefegyverezte a hat török rendőrt, s eközben a hitvány kuckót körülzáró katonaságunknak még csak közbe sem kellett avatkoznia.
Jómagam ezután, kíséretemmel együtt a hadikülönítmény másik szakaszától támogatva, a földszintes, pitvaros kormányzói rezidenciára siettem, ahol is nyomban fölkerestem Ada Kaleh kormányzóját, műdír Serif Eddin bejt, akinek engedélyt adtam oldalfegyvere megtarthatására. Tárgyalásunkat a rezidenciahivatali helyiségében ejtettük meg, Kugler hiteles tolmács közvetítésével és Brandstátter irodatiszt úr gyorsírásos jegyzőkönyvezésével.
In medias res a kormányzó tudomására hoztam, hogy az m. kir. kormány által reám ruházott különleges hatalmamnál fogva, az ezeréves Magyarbirodalom törvényes részét képező Ada Kaleh szigetét ezennel erőhatalmilag, mindazonáltal békés úton a magyar korona országainak kebelébe annektálom, lakosságát magyar közigazgatás alá vonom, a sziget nevét Új-Orsovára változtatom, hivatalos nyelvnek a magyart teszem meg, a közigazgatási teendők irányítására pedig az orsovai járási főszolgabíró urat nevezem ki, aki máris utasítást adott az m. kir. csendőrségnek a közbiztonsági szolgálat ellátására. Egyszersmind különös nyomatékkal hívtam fel a kormányzó figyelmét arra, hogy hivatalos működést e perctől ne fejtsen ki, mert azt nem tűröm, és felhatalmazásomnál fogva a törvény legteljesebb szigorával megtorlóm.
Műdir Serif Eddin bej – akinek oldalfegyvere megtarthatására engedélyt adtam – válaszában kijelentette, hogy az elmondottakat, tekintettel erőhatalmi föllépésünkre, tudomásul veszi, de az eljárás ellentiltakozással él, az annektálási jegyzőkönyvet alá nem írja és a történtekről kormányának jelentést fog tenni. Végezetül nagylelkűségünkre apellálva kíméletet és megértést kórt a lakosság részére.
Folyamodását a hagyományos magyar lovagiasság szellemében méltányolva, azon mód felszólítottam Issekutz alispán urat, hogy a sziget lakóit fogadja szeretteljes gondoskodásába, és az orsovai járási főszolgabíró urat arra utasítottam, hogy további rendelkezésig személyesen vigye a közigazgatási teendők intézését, feltétlenül respektálva a lakosság jogait, kiváltságait és szokásait.
Az alispán úr és a főszolgabíró úr megfelelő kijelentései után az annektálási jegyzőkönyvet egyoldalúan aláírtam, műdir Serif Eddin bejt pedig – oldalfegyvere változatlan megtarthatása mellett - őrizetbe vétettem, közölve vele, hogy a Porta netáni hitszegő ellenlépését megelőzendő, hivatalnokaival együtt bizonytalan időre túsznak tekintem, és ezt az állapotot – legnagyobb sajnálatomra ugyan, de különleges hatalmammal élve – mindaddig fenntartom, míg csak kormánya jogos foglalásunkat a bevett nemzetközi formulák szerint iure et facto el nem ismeri.
Tárgyalásunk alatt a rezidencia bejáratánál a bennszülötteknek egy kisebb csoportja verődött össze, amely lassanként néhány százfőnyire gyarapodott, ósasoraikban megbúvó emisszáriusok lázftására mind fenyegetőbben kezdett viselkedni. A felbújtott tömeg ellenséges érzületét részint kordont álló katonáink kövekkel való meghajigálásával, részint – Kugler hiteles tolmács tanúsága szerint – magyar- és monarchiaellenes tűrhetetlen, trágár gyalázkodással fejezte ki.
Mielőtt a helyzet végképp elmérgesedett volna, úgy rendelkeztem, hogy a zavargást karhatalmiig fel kell számolni. Ez késedelem nélkül meg is történt. Hosszú főhadnagy úr vitéz fiainak levegőbe kilőtt, figyelmeztető sortüze, majd a sortüzet legott követő szurony-attakja szétugrasztotta a gyülevész csőcseléket – hanyatt-homlok vitték az irhájukat a szélrózsa minden irányába.
Noha a méltatlan incidens kétségkívül csupán egy törpe minoritás műve volt, mégis minden további mesterkedést csírájában elfojtandó, kénytelen voltam a sziget egész területére a rögtön ítélő katonai bíráskodást bevezetni, a feltehető emisszáriusok közül huszonnégyet lecsukatni, további huszonnégy főszájast pedig a rezidencia előtti téren megcsapatni.
Ezután, kíséretemmel együtt, elhagytam a szigetet, ős visszatértem Orsovára.
Harangzúgás közepette kötöttünk ki és hajtattunk át a Csema hídján a központba, ahol az éljent rivallgó emberek sorfala között a plébániatemplomhoz vezetett az utunk. Tedeumot hallgattunk meg, majd a főszolgabíró úr ünnepi fogadásán vettünk részt, amelyen a megyei, járási és községi urak gratulációit fogadtuk.
Alkonyat után a magyar nyelvterjesztő egylet, a helyi tanodák és tanonciskolák hazafias érzelmű, serdültebb ifjúsága fáklyásmenetet és esteli zenét rendezett tiszteletemre, amelyet szállásom kivilágított erkélyén integetve fogadtam, azután a nagyvendéglőben adott százhúsz terítékes lakomán vettem részt, amelynek kényes ízléssel összeállított menüje volt pedig: tiszai hideg kecsege és adriai rák előételként, bouillonleves, kárpáti pisztráng vajban és burgonyával, főtt borjúfej körítve, töltött káposzta kolozsvári módon, bélszín á la Stroganoff, havasi rántott bárány tatármártással, pulykasült gesztenyével töltve,csirkepaprikás magyarosan, gyümölcsök,fagylaltok és desszertek, feketekávé törökösen, továbbá különb-különbféle fehér és veres borok, pezsgők, likőrök és cognacok.
Áldomást ittunk a történelmi napra, tószt tósztra következett, s amikor a jánospohár kiürítésének sora érkezett el, magam is pohárköszöntőre emelkedtem. Röviden de annál elemibb erejű ovációt aratva, mindössze annyit mondottam, hogy a mai nap már csupán azért is feledhetetlen örömdátuma históriánknak, mert a valahai százötven esztendős pogány elnyomatásunk, hajói belegondolunk, voltaképpen e mai nappal ért véget, amikor is az utolsó idegen szeplőt távolítottuk el hazánk szépséges arculatáról.
Miután a hírneves fővárosi Benczy-banda szavaimra tusst húzott, s eljátszotta végül a Rákóczi-nótát, asztalt bontottam, és az urak lelkes csoportjától kísérve vonultam vissza szállásomra, a nap eseményeitől megfáradtán, de mondhatatlanul emelkedett lélekkel. A fürdőkamratüköre előtt állva még sokáig elnéztem magamat, s mintegy újra élve a mögöttem maradt órák történéseit, egyszeriben különös megilletődöttség lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy minden akaratom dacára, súlyosdad könnyek görögnek végig a két orcámon, ősz bajszomon és ezüstös szakállamon, s korántsem csak arra gondoltam pusztán,vajon minő jutalom és rendjel lesz is méltán kiérdemelt osztályrészem a példaszerűen véghez vitt foglalás után, hanem torkomat az a meghatott örömtudat szorította el mindenek felett, hogy hazámnak, az ezeréves Magyarbirodalomnak földjét 802.297,22 négyszögméterrel, alattvalói számát pediglen 637 lélekkel meggyarapítottam.
Én, Dr. Medve Zoltán, császári és királyi kamarás, Krassó-Szörény vármegye főispánja, őfőméltósága néhai Medve János, egykori horvát bán, a jeles törökverő egyenes ági leszármazottá.
„Proletár, folytatnám, de unnád,
tudod, hogy nem élsz lazacon, –
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon."
(JÓZSEF ATTILA)
Ha unod is, én folytatom,
mert érdemes rágódni rajta:
a tőkéseké a haszon
s ezután sem telik lazacra.
Akinek kezében a balta:
gyújtóst is másnak vág vele,
de azért nincs okunk panaszra –
fordult a világ kereke.
A bársonyszék csak arra jó,
hogy belesüppedve a nemzet
nevében néhány naplopó
elparentálja azt a rendet,
mely mindmáig nem született meg –
elbánni hát könnyű vele.
Ma nyugatnak, tegnap keletnek
fordult a világ kereke.
Van elmerünk, új utcanév
pöffeszkedik megannyi táblán,
de ázottak önérzetét
sérti a vetített szivárvány.
Abból lesz áldozati bárány,
ki a farkast teperte le,
sorsunk nem fordul jobbra már –
ám fordult a világ kereke
Proletár, az vessen magára,
aki önként nem látja be:
előre gördülünk, ha hátra
fordul a világ kereke.
Kesztyűs Ferenc Tisztelet a nőknek c. grafikájára
Adassék tisztelet mindenkoron gyengébb
nemnek, amely vitás győzelmünk hiedelmét
úgy hagyja meg nekünk, hogy közben elveszi
mindazt, ami csupán a győztest illeti.
Áldassék általunk a sorsunkat kifosztók
gyönyörű tábora! Nincs indulat piroslóbb,
mint halvány arcukon a halk odaadás
kiáltó bíbora, mely győztessé aláz.
Illesse hódolat mindenkoron a nőket,
akik széthúzva is ellenünk szerveződnek
és összefogva is értünk magányosak –
a meghódoltakat illesse hódolat!
Figyelmességeink bűnére nincs bocsánat,
kegyetlenségeink erénye biztatást ad,
hogy van talán remény rájuk testálni, mit
gyötrelmes édenük pokolizzása szít.
Mióta kiderült,
hogy téveszme volt
Miklós cárt trónjáról ledönteni
és legyőzni mindenáron Hitlert,
azóta az eszével élő
kommunistának nem vallja magát.
Köhög a magyar bolha:
viszket a világ tőle.
Kubának nincs dollárja,
Kubának nincs menedzser-rétege –
Kubának népe van.
Mikor nem leszek többé,
leszek eleven köddé,
ráborulok a tájra
a vörös hajnalt várva,
s alighogy a Nap feljön,
ellibegek egy felhőn.
A művelt, finom hajadon
három konyak után
a kampósorrúakat szidja,
majd elnézést kér:
„spicces voltam.”
El is nézik neki,
végül is mit tegyenek,
nem bírja az italt.
Félek, és tudom, kitől.
Tőle, ki holnap megöl.
